Az utolsó szó jogán

Légió!

Marseille, 1930.

A Forte-Chornich-hegyre kígyózó hatalmas erőd falai alatt egy kiugró, magányos szirten áll a boltív, a keleti harctér hőseinek emlékműve. Csendes, elhagyatott, tiszta negyede a zajos, rossz szagú kikötővárosnak. Itt kezdődik a hatalmas aszfaltországút, amely végigfut az egész Côte d’Azure-on Ventimigliáig. Az erőd eltűnő, és megint felbukkanó vonala a kínai falat ábrázoló képekre emlékeztet, de ez itt nem históriai emlék, nem rom, ez egy valóságos, üzemben levő citadella, fényszórókkal, katonákkal, ágyúkkal, lovakkal, háború esetére. A bejáratánál fegyveres poszt. Jó magyar neve van ennek az erődnek, mert úgy ejtik ki, hogy Kornis, ha még hozzátesszük, hogy Tamás vagy Gáspár, nyugodtan szerepelhetne Beöthy Zsolt irodalmi kistükrében, a tizenhat vagy tizenhetedik század táján. A domboldalban barátságos kis park van, középen az anatómiai intézettel. Szemközt, de nagyon messze, látszik Marseille kikötő panorámája, beláthatatlan hajórengetegével. Itt sokszor szoktam üldögélni, békés hangulatban, csendben. Néha egy gyarmati katona siet el, vagy egy-egy öregúr sétálgat arra, különben alig jár itt valaki. A szabad tengerről fújdogál a szél, és néha fontos problémák nyitjára jövök rá, mialatt üldögélek valamelyik padon, és nézem a sárga homokot a lábaimnál. Legtöbbször, ha sem pénzem, sem munkám nincs, itt koplalom át a napot estig, amíg a menhely nyit, ahol nemcsak hálóhelyet, hanem sűrű, meleg levest is adnak. A koplalás első stádiumában élénkíti az agyműködést, nyugodt, tiszta gondolatokat idéz elő, különösen ebben a hangulatos, komoly, elhagyatott parkban. Általában mégis ugyanarra szoktam gondolni, különösen délután, mikor már bágyadtabb vagyok az éhségtől, és szórakoztató elképzelésekkel játszom, hogy gyorsabban múljon az idő. Fantáziával kimeríthetetlen szellemi játék, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy mit tennék, ha sok pénzem lenne egyszer, mondjuk ötven frank, vagy még annál is több. Ilyenkor végigcsatangolom gondolatban a La Cannebiere festői kirakatainak sorát, és mesebeli ötven frankomból, ha beleszámítom az ékszereket is, legalább ötvenezer franknyi holmival látom el magam, amiből külön egy áruháznyit tesznek ki csak az élelmiszerek.

Idehallatszik a Notre-Dame du Garde harangja. A Notre-Dame du Garde óriási templom, a szomszédos hegy csúcsán, mely mintha krétából lenne, fehér és kopár. A templom tornyán több, embernagyságú, aranyozott, koronás Madonna-szobor van, karjaiban a gyermek Jézussal. Ez Marseille New York-i szabadságszobra. A beérkező hajók ezt a roppant szobrot pillantják meg először a kikötőből. A templom mellett monumentális boltív, amelyből a sikló lejtője ereszkedik alá a régi kikötőig. Hiú vetélkedéssel építették ezt ide az emberek, a biblia csodája mellé a technika csodáját, mintegy jelképezve a nyílt alternatívát, amely előtt az erkölcsi keresztúthoz elért emberiség áll, kissé zavarodottan. Szemben a Forte Saint-Jean, a híres erőd, amelyben az újonc légionistákat gyűjtik össze Európa minden tájáról. Légió!

Itt a Földközi-tenger partjain minden illúzió lefoszlik erről a szóról, amely nálunk annyi hamis, hazug romantikát képvisel. Megszokott látvány a légionista, tele van velük a kikötő, nem szeretik őket, durva, műveletlen, kötekedő emberek, sokat hazudnak, és ha nincsenek sokan, gyávák is. Az újoncokat mélyen beviszik Afrikába, lehetőleg mindjárt tűzbe, és lassan, évek múltán kerülnek csak hátrább, civilizált Afrika felé, mikor már “megbízhatóak”. Itt a Forte Saint-Jeanban kezdik a kiképzésüket, ami abból áll, hogy régimódi hatlövetű revolverekkel célba lőni tanulnak. A kiképzés súlyosabb része Afrikában következik, ahol a nappali forróságban teljes felszereléssel órákon át kell menetelni, hogy aklimatizálódjanak. Az első hetek kínszenvedése a kiképzés alatt elképzelhetetlen. Érdekes, hogy aránylag nagyon kevesen vannak, akik ezt nem bírják ki, és legtöbbjük rövid idő múlva nagyon jól elviseli az afrikai éghajlatot. Májustól augusztusig van a “légiós szieszta”. Ilyenkor délelőtt tizenegytől délután hatig a kaszárnyában ágyban fekve maradhatnak, mert a hőség európai számára megszokhatatlan. Szeptembertől márciusig következnek az “offenzívák”. Offenzíva alatt értik a rendszeres előrenyomulást azokra a területekre, amelyek névleg Franciaországhoz tartoznak, de még meghódítatlanok. Ez inkább erőszakos adóbehajtás, mint háború, kivéve azokat a helyeket, ahol maguk a bennszülöttek kérik a francia hatóságtól, hogy szállja meg őket. Mert ilyen is van, békés arab törzs, amely jobban fél a vad fajtájabelitől, mint a hódítóktól, holott, leszámítva a himlőoltást és az adóztatást, a francia civilizáció sem jelent sok jót nekik. Felháborító módon terelik útépítő munkára az arabokat, büntetés címén, és nem nehéz okot találni a büntetésre olyan embereknél, akiket nagyon hamarjában kényszerítenek megtanulni mindazt, amit hosszú évszázadok alatt tanultak meg maguk a hódítók. A tűzvonalban aránylag jó dolga van a légionistának, mert a föllebbvalók nem mernek kegyetlenkedni úgy, mint a kulturáltabb Afrika garnizonjaiban. Erre az adott okot, hogy néhány szigorú őrmester ütközet után olyan lövéstől halt meg, amely hátulról érte. A légiószolgálatnak sok olyan hallgatólag helyben hagyott gyakorlat alapján kialakult törvénye van, amely európai számára borzalmas. A szolgálati szabályzat például előírja, hogy sebesült vagy menetelés közben kidőlő bajtársat cserbenhagyni nem szabad. Ebből a célból a szakasz két embert hátrahagy, hogy az elesett embert, ha magához tér, vigyék a többiek után. A hátrahagyott két légionista ilyenkor vagy félóráig várakozik, azután valamelyik fejbe lövi az öntudatlan bajtársat, utánamennek a csapatnak, és jelentik az őrmesternek, hogy a bajtárs, valószínűleg hőguta következtében, meghalt. Hogy ez így van, tudja mindenki: a hadvezetőség, az őrmester, aki a jelentést átveszi, sőt, a bajtárs is, aki alatt egyszerre csak meginog a sivatag, és érzi, hogy összerogy. De mit lehet tenni? A légionista saját terhét is nehezen bírja, ha jön egy kis szél, elfedi a nyomokat, nem talál utána a csapatnak, eltéved a sivatagban, minden pillanatban rajta üthetnek az arabok, akik közismertek arról, hogy a kezükbe kerülő légionistának mindenféle életlen eszközökkel lenyiszálják a fejét. A sivatag törvényei parancsolóbbak a szolgálati szabályzatnál…

Innen a domboldalról jól látni a Maroccói Társaság bazenjében álló gőzöst. Luxusutasok knickebockerben, parafasapkában. Kodakosan, vidáman igyekeznek a fedélzetre. Az indulásra kész hajó mellett vagy harminc ember áll csendben és libasorban, fegyver nélkül, katonaruhában: légionisták. Egy tiszt áll előttük, cigarettázva, lovaglóbottal. A tiszt mellett köpcös, alacsony katona, kivont karddal, valószínűleg az őrmester. Újoncok. Alázatos, elcsigázott arcok, szótlan szomorúsággal állnak a hajó mellett. Kora délutáni, unalmas óra… Most mennek Afrikába. Kik ezek? Végsőkig csüggedt munkások, ott, Európából leépített tiszt-viselők, földműves, rabló, pincér, tönkrement iparos, és mi van mögöttük, milyen úton értek idáig, ahol utolsó fordulóba kanyarodik életük, mellesleg egy érdektelen epizódja a kikötői mozgalomnak? Ezt sohasem tudja meg már senki. Pedig ezek is voltak gyermekek, szüleik voltak, reményeik, törekvéseik, elgondolásaik, ambícióik és szerelmeik, mindegyik külön egy-egy nagy komplikált, megrázó regény…

Az őrmester kardja parancsra villan, és megindultak fel a hajóra. Két matróz a fedélközbe érő katonák mögött felhúzza a hidat, amelynél fogva még a kontinenshez tartoztak. A propeller, hullámokból tört, fehér port fröcsköl szét, harsogva, a kis pilótagőzös elindul a hajó kötelével, és ott állnak mind a korláthoz szorulva, mozdulatlanul, szemeikkel görcsösen kapaszkodva a lassan hátráló partba, és úgy érzem, hangtalan rémületüktől megremeg a levegő, ahogy indulnak… Eszembe jut az a szeles, esős éjszaka, midőn hajnalig bolyongtam az erőd bejáratához vezető szerpentin úton, álmos voltam, ázott és éhes. Tudtam, hogy csak be kell lépnem a poszt mellett, aki mindenkit beenged, de vissza senkit, és kapok enni, cigarettát, lefekhetek aludni. Hát mit bánom én?!… Mi lehet rosszabb ennél az ázott, esős, kilátástalan jelennél? Aztán elmúlt az eső, még dermesztőbben fújt a szél, és csapzottan, kétségbeesetten leültem egy kilométerkőre. Szemben velem a mozdulatlan őr közömbösen nézte ezt a látványt, amelyet bizonyára megszokott már.

Szép tavasz van, nézem a Forte Saint-Jeant, néma, elhagyatottnak látszik, mintha nem is laknának katonák benne. Alkonyodik, messze, jobbra, lent a széles főutca, a La Cannebiere látszik. A fényreklámok már hunyorognak, a varieté előtt megkezdődik az autók felvonulása, a tőzsdepalota előtt elegáns sétálók rajzanak, a kávéházak fényesen kivilágított teraszain vidám emberek üldögélnek. Vajon ki gondol itt arra, hogy éppen most egy nagy hajó, mint maga a Sors hányódik, a parttalan óceánon, a sötét égbolt kupolája alatt, egy csomó kirongyolt életű, fásult emberrel, Afrika felé?…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.