Az utolsó szó jogán

A szöveg olyan hézagokkal, olyan nagy betűkkel volt írva, hogy egy teljes oldalt betöltött. Időnként utasítás a nyomda számára, hogy: “ide halálfejes klisé jön!” Azután utasításként szerepelt, hogy a nyomdásznyelven “durchschuss”-nak nevezett sorközöket lehetőleg sűrűn alkalmazzák. Minden ritkított, nagybetűs sor közé hármat-négyet!

A tanár megilletődötten nézte a kezébe adott papírt, és kissé csodálkozott, amiért a szövegnek olyan különleges értéket tulajdonít a vörös. Közben Plack egyetlen, gyors, de biztos mozdulattal az alvó Pugacsev asztaláról ellopta a két ív detektívregényt!

Ez legalább tisztességes formája a helyiségben előforduló lopásoknak. Ő, kérem, őszinte! Ő nem álszenteskedik, ő nem plagizál! Plagizálni megvetendő cselekedet.

Ha ő lop, akkor nyíltan és becsületesen lop!

Nem úgy, hogy átfésüli a más regényét, egy erődöt oázisnak nevez, és egy seriffet kanadai csendőrnek. Ő nem ismeri az alattomosságot. Nincs a vérében!

És zsebre tette észrevétlenül Pugacsev kéziratát.

Ehhez most már csak az kell, hogy a Pugacsev regényében szereplő detektívet az elvetemült rablók harminckétszer megzsarolják, egy oldal terjedelemben, ritkítva, csupa nagy betű, halálfejes klisé stb. Harminckét zsarolás az két ív.

Ez volt az ő remek patentje.

Ha sürgős a kézirat befejezése, akkor egyetlen, öt sorból álló, halálfejes zsarolólevelet kell írni, tizenhatszor vagy harminckétszer. De miért ne akadhatna olyan elvetemedett cinkos, aki negyvennyolcszor zsarol? Az három ív, úgyszólván potyán.

Öt óra tájt ez a trükk aranyat ért volna!

Lehet hogy ma még elsüti egyszer. Most csak az kell, hogy a tanító is megírjon két ívet a regényből, akkor a lopottal és a gyorsan elkészíthető harminckét zsarolólevéllel kész a hatíves regény. Ahány oldallal lemarad ez a távolbalátó mamlasz, annyi zsarolást még elbír a detektív, mielőtt lecsapna a bűnösökre. Egy hatíves regényben elegendő hely akad ahhoz, hogy közbeszúrja az előre elkészített zsarolóleveleket, egyenként. Hogy azonos a szöveg, ez csak növeli a feszültséget.

Találmányát elnevezte az “Áramvonalas oldal”-nak.

Később, amikor közkinccsé vált a tejcsarnokban, “Dzsóker Levél”-nek hívták, mert minden detektívregényhez mindenkor közbeszúrható, és helyettesít egy oldalt.

– Hát áldoznak ilyesmire a kiadók? – kérdezte a vidéki tanító – megcsináltatják a halálfejes rajzokhoz szükséges kliséket?

– Az mindig van! – megtapogatta a zsebeit. – Tegnap nálam is itt volt egy. Halálfej és fekete kéz minden regényszerkesztőségben igen nagy mennyiségben található. A fekete kéz még az ajtótáblákra is alkalmas. A főbejárat, a számfejtőség vagy a pénztár jelzésére. Ezenfelül mindenféle regényben előfordul valami névtelen levelet író, cinikus bandita, ilyen jelzéssel.

– Szóval, nekem mit kell írni?

– Mindenfélét, de gyorsan. Addig én elkészítem a megfelelő számú zsarolólevelet. Maga meg olyasmit írjon, hogy a levél nyomán eljutnak egy trafikhoz, amely mögött egy magányos kastély áll. És titokzatos verkliszó hallatszik az elhagyott melléképület felől. A verklis helyett egy zsarolólevelet találnak a néma házban. Esetleg a kastély tavában a megbízó öccsének hulláját ismerik fel, de lehet a hulla egy szekrényben is. A detektív nem szól semmit, de nyomon van…

– És ki a tettes?

– Várjon! Én még nem vagyok nyomon… Megvan! Egy zsarolólevél nyomán eljut a detektív Li-Vung csapszékébe, és talál egy hatágú kulcsot, ez a regény címe: A hatágú kulcs. Ezt a dél-kínai titkos szövetséget már legendának hitték, de most kiderül, hogy újra folytatja zsaroló tevékenységét a “Sárga Veszedelem” alapjára, amely egy szekta. A detektívet foglyul ejtik, de a házat megszállja közben a rendőrség, úgyhogy az általános zűrzavarban a detektív elmenekül egy vasajtón át, amit a hatágú kulcs nyit. Kiderül, hogy ez titkos átjáró volt a kastélyban, és miután három zsarolólevelet találnak a cinteremben, nem kétséges a megoldás: a megbízó saját öccse Li-Vung cinkosa volt, és ez okból fojtották bele a tóba. A verklis hordta szét a leveleket, és mikor Li-Vung hűvös mosollyal a villamosszékre lép…

– A vérpadra lép. A villamosszékre ülnek.

– Hát akkor ne írjon semmit. Ez komplikálná a mesét. Mondjuk: Li-Vung, mielőtt kezére tehetnék a bilincset, önkezével véget vet a főfelügyelőnek, és leugrik a csapszék hatodik emeletéről, a mélybe…

– Értem.

– Nem baj, ha leírja, majd elég zavaros lesz. Ne felejtse el, hogy Watmonson, a detektív barátja, feleségül veszi a grófnő társalkodónőjét, és magukhoz veszi az árvát…

– Miféle árvát?

– Ezt se tudja nélkülem kitalálni? – förmedt rá a Vörös Plack. – Egy árva ötlete sincs? Fogjon hozzá! Ez a fontos! A két ívért, amit Hoggarddal nem kötöttem ki, majd maga fizet.

– Nono – szólt óvatosan az oktató -, mit kell fizetnem?

– A saját kávéját! Nem tudom, vidéken hogy vannak ezzel, de itt, külön két ív nélkül is, minden vendég ki szokta fizetni a saját kávéját. Fogjon hozzá!

A tanár, beletörődve sorsába, írni kezdett.

Egyszerű Plack ismét felállt zsebre dugott kézzel, és körülnézett. Még nem kezdte el a harminckét zsarolólevél gyártását. Egyrészt baj lehet a két ívvel. Az igaz, hogy Pugacsev álma mély. No de az ördög nem alszik. Ha Pugacsev felébred, úgy a helyiséget élénken foglalkoztatja majd az “eltűnt kézirat rejtélye”. Mit csinál ilyenkor egy mesterdetektív? Pugacsev előtt még ott hevert számos üres kéziratpapír.

A megoldás egyszerű. A zseniális tettes bűnét elleplezi, és ha nyomtatásban megjelenik az ellopott két ív, akkor legfeljebb a tanító kap ettől a Pugacsevtől két pofont. A Vörös Plack azért nem riad vissza. Vállalja ezt a kockázatot.

Elfödi kissé testével az asztalt, öngyújtója kattan, az alvó előtt heverő üres kéziratlapok lángra lobbannak.

A láng felcsap, és átfogja a papírcsomót.

– Hejhó! Vizet! – kiáltja Plack, az égő kéziratoldalakat az alvó elől a földre dobja, és izgalmában ráönti Z. R. Wutkins limonádéját. Ilyen izgalmában az ember nem tudja, mit tesz. És ezt a Z. R. Wutkinst különben is utálja.

Pillanatnyi zűrzavar, a fölriadt Pugacsev ámultan néz kéziratának hamvaira, és valaki besüvölt a kavarodásba:

– Mindig mondtam, hogy Pugacsev egy lángész! De Hoggard úr, mint egy álmában megzavart oroszlán, két öklére dőlve, felhatalmasodik a kasszánál:

– Nekem a Pugacsev úr ide részegen többé ne tegye be a lábát! Ezt százszor megmondtam! Itt nekem tüzet csinál! Alszik, ezt én nem tűrhetem!

– Mi baja van? – kérdi Pugacsev álmosan, és feléje megy. Hoggard tudja jól, hogy ez egy rabiátus szerkesztő. A felriadt oroszlán egy oktávval lejjebb folytatja:

– Ez itt tejcsarnok, kérem! Itt írni szokás, és nem aludni!

– Köszönöm – feleli szemtelenül és rezignáltan Pugacsev. – Eddig azt hittem, hogy ez egy rendező pályaudvar, ahol kávézni szoktak, és nem írni. Fizetek!

Az Egyszerű Plack ismét körülnéz. Ez az ő pampája, prérije, örök vadászmezője, ahol csillogó szemei szüntelenül kutatnak. A zsarolólevéllel még ráér vagy félóráig. Addig ezt az ötletet esetleg eladhatná még valakinek. Nem rossz. Ha egyszer megtudják, már úgysem cikk többé. De most! Hirtelenében rásózhatná még valakire.

Pugacsev ásítva távozik. Hoggard gyapjúsapkája mögül látja, és miután kilépett, energikusan szól:

– Mégiscsak tűrhetetlen!

Ezzel visszahúzza a sapkát, és hátradől a bőrtámlára. Egyszerű Plack viszont, a tanító esetéből kiindulva, ismét újoncra vágyik. A csillogó fekete hajú, sápadt fiatalembert nézi. Úgy látszik, leírta az utolsó kéziratoldalát. De nem! Még egy oldalt előkapirgál a zsebéből, föléje hajlik, sóhajt és ír.

Ki ez?

Nem vitás, hogy Nanynak tetszik. Ha úgy vesszük, ez a kenyereslány részéről bizonyos fokig inkorrekt eljárás a törzsvendégekkel szemben. Ez a fiú pótolhatna egy kátyúba jutott szerkesztőt. Mert sehol némi kátyú. Jó napjuk van ma a kalandregényíróknak. Azazhogy mégsem. A tanító int! A tanító.

Hogy az a!… Odasiet:

– Miért nem ír?

– Bocsánat, mester, miért megy a megbízó éjszaka fel a detektívhez, és miért nem nappal?

– Ez később majd a detektívnek is feltűnik. És gúnyosan kérdezi segédjét, hogy mi a véleménye erről. Watmons azt mondja, hogy azért jött fel az illető éjszaka, mert sürgős volt neki az ügy. A detektív erre csak kacag.

– És mit felel?

– Nem szól semmit, hanem azt feleli: “Gondolja? Majd meglátja, hogy egy ilyen apró körülmény milyen fontos lehet.”

– És mi volt az oka?

– Az majd kiderül a végén. És ha nem, ki gondol a regény végén, annyi megoldott rejtély között, pont erre az egyre? Maradjon ez örökre az olvasó titka.

És otthagyja a tanítót. Ismét a feketehajúval foglalkozik gondolatban.

Meg kell tudni valamit róla. Elhatározta, hogy felderítő járőrbe megy, mint bizonyos különlegesen kiképzett sivatagi járőrök, melyeknek skarlát köpenyük van, ponyár nevű tőrt hordanak és rettenthetetlenek. Nevük még ma sincsen tisztázva. Egyik író szerint szahariánok, mások szpáhinak mondják, sőt, L H. Walt Whitman azt állítja, hogy a ponyár nem tőr, hanem gör-becsre töltött karabély, kisebb, mint a Lebel-puska, de nagyobb, mint egy negyvenötös colt. Plack erre azt mondta, hogy az okfejtés itt coltpontra jutott.

Közbeszólásáért megfenyítették.

Most tehát elindult, hogy felderítsen valamit a feketehajúról. És mint egyetlen kövér menetoszlop, Nanyhoz sietett.

– Kemény volt a túrós sütemény ma – kezdte látszólag közömbösen, mint ama mesterdetektív. – Nincs mindennap friss?

– És ha van? Négy éve jár ide, még nem vásárolt süteményt.

Egyszerű Plack nem tört meg a fejére olvasott statisztikai kimutatás súlya alatt.

– Nem mint vásárló, hanem mint fogyasztó nyilvánítottam véleményt… Mondja, Nany, nem ismeri azt a fekete hajú fiatalembert?

– Sajnos… – felelte Nany, és sóhajtott. Tetszett neki a fiatalember, holott bizonyára nem könyvelő, akivel bejárhat a környékről kisautóval mozikat látogatni. Nem lehetetlen, hogy a környéken lakik, de még a legkisebb autó tulajdonosának sem hinné az ember. Míg ezt gondolta, elfeledkezett Egyszerű Plackról, és egyik tenyerén magasra tartva a tálcát, átment a helyiségen, mert Hoggard megütött a tenyerével egy csengőt a pénztárfülke márványlapján, és ez azt jelentette, hogy meleg pogácsát küldtek a konyhából.

Egyszerű Plack, ahogy a vezetékneve is mutatja, minden külön formaság mellőzésével a fekete hajú asztalához telepedett.

– Jó napot. Mit ír?

Az idegen ráemelte nagy, fényes szemét, szomorúan:

– Búcsúlevél…

– Jó cím. Csak még egy szó kell hozzá. Mondjuk, az Öldöklő búcsúlevél. És a végén kiderülne, hogy a detektív felesége a tettes. Nem ilyen búcsúlevél?

– Ez a búcsúlevél halálos.

– Nem rossz. A halálos búcsúlevél. És miről szól?

– Valaki öngyilkosságra készül – magyarázta a fiatalember. – Eljön az ideje, utolsó levelét írja…

– Most jön a fordulat.

A feketehajú rábólintott:

– Úgy van. Odaül egy kövér, vörös hajú mamlasz, és az illető nem képes befejezni a levelét, amíg…

– …amíg a rendőrség jön! – folytatta lelkesen, és az ismeretlen kávésbögréjét kissé nyújtott nyakkal megtekintette, de üres volt már. – Az ifjúnak nincs ideje öngyilkosságra, de a búcsú-levelében már vállalta, hogy ő a tettes, és véletlenül az ujjlenyomata is egyezik. Most valaki zsarolóleveleket ír, mert az öngyilkos életben maradt! Ez a bonyodalom.

– Meghal – rázta a fejét a csillogó szemű fiatalember. – Igaz, hogy pofozkodik előzőleg, de meghal.

– És hová rejtik?

– A kéménybe – szólt közbe Martin, aki éppen ott ácsorgott. – Elsőrangú ötlet. De itt mindent lenéznek, ami a másé.

– Ezt nem mondhatja a szerkesztőkre – jegyezte meg indokoltan Z. H. Bartholomy a másik asztalnál. – Inkább alig van az urak között egy is, aki sajátját írja.

Senki sem sértődött meg, mivel az “egy is” közbeszúrást kivétel nélkül valamennyi magára vonatkoztatta.

– Különben a kéményt – mondta az Egyszerű Plack – G. L. Robinnak én adtam át tavaly, egy ötvenezer fontos letét befejezéséhez. A kéményt tehát nem maga találta fel.

– Ilyesmiben nincs új a nap alatt – felelte epésen Martin -, kivéve talán a Néma írógép című művet.

– Hát én mondok magának újat! – kiáltotta dühösen a vörös. – Tavaly eltettem láb alól egy portugál özvegyet, és bonbonnière-ben vitték Lisszabonból Pekingbe. A titokzatos hamvakat a “Forradásos” ellopta a krematórium szertárából.

– Jó! – szólt még epésebben Martin – akkor én kitalálom, hogy Warinst elhamvasztják, és mire Maud megérkezik, valaki zsebre vágja egy fiolában.

– Ez nem is rossz! – jegyezte meg halkan I. G. Patkins a másik asztalnál. – Dr. Dettlingtonnál lehetnek fiolák…

A fekete szemű ifjú szelíden, de igen komoly, határozott hangsúllyal így szólt:

– Megkérhetném az urakat, hogy elhordják magukat az asztalom környékéről?

– Miért ne? – felelte az Egyszerű Plack, és odaült Z. H. Bartholomyhoz, talán itt elsüti még egyszer a zsarolólevél ötletét.

Ez az író hosszan gondolkozott már néhány perce. A zenélő halál című rejtélyt bogozta, a Teddy Carlton munkában néven közismert sorozatából. Pedig úgy érezte, hogy ezzel elfor-gácsolja magát. Fél év előtt szakított Teddy Carlton munkában néven közismert sorozatával. Komoly cowboyregényeket, népies kiadványokban megjelenő, mélyen szántó földművesekről írt, és egy-két igazán eredeti bűnügyi regényt. Azonban a Suttogó végzet-et és az Öldöklő karom-ot (főművei voltak!) az utolsó centig elvitte két futam. Az Éneklő csákány folytatásos magazinregényét egy garzonlakásba fektette, de a legnagyobb csapás volt, hogy Miss Milstone rejtélyes esete ráment teljesen egy szőke hölgy társaságára, és ez az eset valóban egészen rejtélyes volt, mert Z. H. Bartholomy hajnalban egy külvárosi tér gyermek-fürdőmedencéjében ébredt, a rendőr közbelépésére, mert ez nem tűrhette, hogy a kicsinyek odahordják az íróra, teljes egészében, a gyűrűhinta alatt felhalmozott fűrészport.

– No, hol akadt meg? – kérdi Plack.

– Az alapötlet nem jó – feleli Bartholomy. – Elindítom újra ezt a Teddy Carltont.

– Jó detektív. Nem zseni, de buzgó és alapos. Nem hagyja figyelmen kívül a legkisebb részletet sem, és ott csap le a tettesre, ahol ez a legkevésbé szeretné.

– Befogná a száját? Hatra kell a regény – szólt rá Bartholomy. – Az volt az alapötlet, hogy ha Teddy Carltont elindítom, akkor Morrison ismét folyósít húsz dollárt, és kifizetem a motorkerékpárt. Ma kiderült, hogy kalózregényeket favorizál most a Morrison, és azt kívánja, hogy Teddy Carlton vitorlázzon egy ügyben a Sárga-tengerre.

– Na és? Mi az egy Teddy Carltonnak? A vitorlázást elsajátítani két víkend műve, és a jó öreg Bronsonnal nekivágnak a veszélynek, mert nem ismerik a félelmet.

– De mi történhet egy detektívvel a hajón? A rejtélynek ugyanis Kuala Lumpurban kell lejátszódni, mert Morrisonnak tetszik ez a név.

– Igazán egyszerű! A hajón el akarják tenni láb alól a detektívet, mert sejtik, hogy Kuala Lumpurba megy, hogy megoldja Morrison rejtélyes húszdollárosát. A detektív azonban elhárít minden fenyegetést.

– Nem rossz. Épp egy ív. De, sajnos, nem ismerem a hajóskifejezéseket… Megvan! Miss Berton, mondjuk, egy csokor mérgezett tüskéjű virágot küld…

– Úgy van! Minden tüskén bennszülött méreg, de a detektív gumikesztyűvel veszi át a gyönyörű csokor szélrózsát…

A fekete hajú fiatalember a szomszédban búsan felsóhajtott. Az élet már nem fájt neki. De fájt ez a sok-sok ostobaság. Viszont a vendégek nem tehettek róla, hogy itt egy-egy gyilkosság élethalál-kérdés volt.

– Viszont, hogy írom ezt meg hat óráig?

– Megírja!

– De hogy?

– Nagyon egyszerű – felelte a vöröshajú. – A detektívet állandóan fenyegeti a titokzatos Miss B., aki természetesen a Berton nevű nővel azonos. Ezen az oldalon mindég csak öt sor van, csupa nagy betű és ritkítva. De jöhet rá halálfej is.

Így adta el újra a patentját.

– Nem rossz.

– Na látja! Hát időnként a hajó egyik igen gazdag utasa halálfejes levelet kap. Amennyiben e levél átadójának nem küld, nem ad harmincezer dollárt, úgy feleségtől és gyermekétől jobb, ha eltekint!… Ez mind ritkítva, és csupa óriás betű.

– Ezt már mondta!

– Nem győzöm hangsúlyozni. A levél közepén plakátbetűkkel ez áll:

NINCS KEGYELEM!

Most a halálfejes klisé, amit maga belerajzol, és ez következik:

EMBEREIM FIGYELIK,
HOGY ÉRTESÍTI-E
A RENDŐRSÉGET.

– Értem. Egy teljes oldal mindössze néhány szó. De ez csak egy csepp.

– Tizenhat ilyen oldalt elkészítek most négy perc alatt! Az egy ív. Mert ezt az embert tizenhatszor fenyegetik ugyanígy, tizenhatszor követelnek harmincezer dollárt, míg végül a milliomos magába roskad, és Teddy Carltonhoz fordul. A rejtély megoldódik: ugyanez a tettes, aki miatt Miss Bertonnak gyanúba kell kevernie magát a Kuala Lumpur-i titokzatos láma miatt. Mondjuk, a bűnszövetkezet jele néhány skorpió és egy görbe kés.

– Fizetni… – szólt végképp elcsigázottan a fiatalember. A skorpiót még bírta valahogy, de a görbe kés megadta türelmének a kegyelemdöfést.

Váratlanul egy hang szólalt meg mögötte.

– Nem szégyelli magát?

Nany állt ott a tálcával, és a válla felett elolvasta a levél befejezését.

…Vegye tudomásul, Uram, hogy e tejcsarnokban, amikor búcsúzom az életemtől, azzal a tudattal teszem, hogy nem Evelyn az oka halálomnak, hanem ön! Igenis ön!

Arthur Johnson

3.

A fiú felnézett. Nany arca, fiatalságával és szőkeségével, mint a napsütés ragyogott felette, és ezt a ragyogást még fokozta könnyel lepett, két nagy, világos szeme.

– Nem szégyenli magát? Öngyilkos akar lenni?!

– Szó sincs róla! – felelte a fiatalember, és felerőltette volna vidámmá hangját, de kezdeti lendületéből letört a mondat fátyolos suttogássá. – Ez az én vidám regényem… A titokzatos titok titka.

– Nekem akar regényről hazudni? Ha ez a levél kibogozás lenne, akkor idézőjelben írta volna, ami kezdetben lent, végül pedig fent két vesszőből áll. – És mint a bűnper főügyésze, ha az alibit tisztázó kérdést szegezi a vádlott tagadásának: “Hol volt ön hatodikán délután négy és hat óra között?!” úgy mondta, tetemrehívó hangon, mutatóujjával a papírt verdesve: – Hol itten az idézőjel?

A fiatalember, megtörve a keresztkérdések súlya alatt, csüggedt beismeréssel szólt:

– Adjon, kérem, egy almás lepényt.

– Nem fogja ezt vásárlással mellékvágányra terelni! Hiába kér itt lepényt.

– Hát nem bánom, adjon egy tortát – legyintett szomorúan az ifjú, mert áldozatokra is képes volt nyugalma érdekében, különösen így, életének vége felé, fél hatkor, a Barbara tejcsarnokban.

A másik asztalnál racionalizált üzemimunkaszerűen készült a regény. Z. H. Bartholomy sebesen írt, és a hajó legalább százötven csomós iramban szelte a tajtékzó habokat, míg messziről feltűnt Kuala Lumpur, ez a zajos, keleti kikötőváros, fényeivel. Mellette, kollégája harmadik cigarettáját fogyasztva, az Egyszerű Plack már a zsarolóleveleket gyártotta. A tanítóét is, egyben Bartholomyéval (minden szó csupa nagy betű és ritkítva, közöttük legalább öt üres sor vagy jelzése egy klisének).

– Mondja, kérem – kérlelte közben remegő hangon Nany a feketehajút -, miért szánta magát erre a legvégsőre?

A fiú lassan rágyújtott egy cigarettára, azután sóhajtott. A bánattól? Vagy beletörődött, hogy e közlékeny alkalmazott a bizalmába férkőzzék? Ki tudná?

Ismét sóhajtott, azután levette a kemény, cukros fedőlapot, amely hivatva volt a torta lágy részeit óvni, és szakkörökben grillázsnak nevezik.

Ezt megette.

Nem kívánta az ínye, és nem ízlett akkor sem, amikor már rágta. Mégis elfogyasztotta, mert ez a fiatalember ritkán cselekedett kedve szerint, általában körülményei és környezete tömegvonzásának engedelmeskedett.

Tisztában volt ezzel, és szomorúan ette a kemény fedőlapot, melyet a szakkörökben grillázsnak neveznek.

– Miért akarja magát megölni? – folytatta szívósan és agresszíven Nany.

– Hogy megszűnjek létezni.

– Ó, maga humoros kalandor!

Nany fantáziája e helyiség szókincsében nőtt fel, és ettől most már nem szabadulhatott soha.

– Én nem vagyok kalandor! – tiltakozott riadtan az ifjú, mert külső kabátzsebében Swinburne költeményeit hordta.

– Nem sértő szándékból mondtam.

– Látom, hogy elszomorítja a más baja, és ez szép vonás. Elmondom hát, hogy miért van vége mindennek. Nevem Johnson.

– Milyen a betűje?

– Tessék?

– Hogy milyen Johnson? I. D. vagy A. B.?

– Nincs betűm. Johnson a nevem, és szeretek egy leányt.

– Ó, ez nagyon szép… – súgta meghatottan Nany, mert valamikor a Bronz Jércében árusított süteményt, és ide a Rózsaszín szerelmi regények írói jártak, sápadtak mind, és többnyire vegetáriánusok, akik szerették a kesztyű és a sétapálca viseletet, joghurt árnyalatú, vizenyősen világoskék szemük mindig szomorú volt, és vagyonos vagy nemesi ágon született urakról írtak. Ezek azután rangjukon alul házasodtak a regény befejeztével.

Innen hozta örökre magával mélységes tiszteletét csalódott vagy szerencsétlen szerelmek iránt Nany.

– Nem szereti önt az a leány?

– Nagyon szeret. De szegény vagyok.

– Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve, mintha ő maga nem tartozna most is a sárga trottőrcipője árával. – Nagyon szegény?

– Teljesen. Amint hallotta, nekem még betűm sincs.

Ismét sóhajtott. Mert betűi igazán lehetnének.

– Mennyit keres maga hetenként?

– Nem lehet azt így megállapítani… Most, a nyári hónapokban, csökken a jövedelem.

– Télen mennyi a heti keresete?

– Semmi – felelte, és vállat vont. – Heti jövedelem nincs. Havonként tizenöt dollár, ami biztos.

– Hát miféle mesterség az, amiből mindössze ennyi a keresete?

– Költő vagyok.

És lehorgasztotta a fejét. Bűn vagy szégyen? Vagy ostobaság?

– A leány kezét megkérte egy tehetős úr… – szólt azután halkan a fiatalember.

– Márki?

– Nem.

– Mesterdetektív.

– Géplakatos. De saját szabadalma van. Terepszínű kompakt. Divatos cikknek ígérkezik. Evelyn nem akarja a szakítást, de belenyugodott. Evelyn szeret, de nincs értelme.

Egy láthatatlan gombócot lenyelt a torkából, és kissé rekedtesre színeződött a hangja. Nyilvánvaló volt, hogy ez az ember sírni szeretne.

– És nem próbált semmit?… – kérdezte a leány, ugyancsak keserűt nyelve, és a szomszéd asztalnál Egyszerű Plack elkészült a zsaroló felszólításaival. Ezeket külön rakták. Itt véget ért a regény. Teddy Carlton közben, a Két Szürke Toll alapján, lecsapott a tettesre, amikor ez a legkellemetlenebb volt Jeff Harringtonnak.

– Látja… – mondta közben Nanynak Johnson, és kimutatott a ködös ablaküvegen. – Ott szemben az a hatalmas palota a Harold Magazin épülete. Ott írok egy-egy költeményt néha, és elbírálom a beküldött verseket. Igen sok költeményt írnak az előfizetők, mivel barátaik unszolják őket. Ha valaha is előfizető lettem volna, vagy volnának barátaim, akik unszolnak, érteném szomorú sorsomat…

– Na és?

– Milton, a főszerkesztő, hatalmas vagyon ura. Nála jártam házasságom ügyében. Javítást kértem. Vagy legalább valami készpénzt. Könyvkereskedést kezdenénk… Mit felelt? Sok-sok szegény ember dolgozik a vállalatnál, és mindegyik előállhatna a kérdéssel, hogy miért éppen Johnson? És ahhoz Rockefeller vagyona is kevés, hogy valamennyi szegény emberen segítsen…

Nany csüggedten nézett a kivilágított palotára, a ködös üvegen át. A nedves aszfalton görbe esti fények ragyogtak, és sűrű dudálással megindult a növekvő járműforgalom.

– Ide figyeljen… Próbáljon neki írni egy szép, okos levelet. De komoly okosat, hogy megismerje, amit tanult maga, amit elképzelt és amit szeretne, írjon a szüleiről, és hogy milyen vidéken volt gyermekkorában, meg milyen okos könyveket olvasott. Egy olyan nagy-nagy, megható levelet, amitől felfedezik!

A lány hangjában annyi lelkesedés csengett, annyi hit világított a szemében, hogy a fiatalembert magával ragadta.

Miért ne?

Talán felfigyel rá a főszerkesztő. Talán, ha leírja, hogy foglalkozott klasszikafilológiával, lefordította Chateaubriand-t, és gyalog bejárta az országot…

– És én átviszem! – folytatta a biztatást a leány, mert látta, hogy befolyásolhatja Johnsont. – Én szerencsés vagyok! Kétszer nyertem sorsjegyen ebben a hónapban.

– Rendben van!

Johnson, aki olyan szegény volt, hogy két külön betűvel sem rendelkezett, elszántan összetépte búcsúlevelét.

– Adjon egy kéziratpapírt!

Maga sem tudta, hogy miért bízott ebben a lányban és ebben az ötletben.

– Igenis…

Hirtelen és szolgálatkészen, hogy ne lankadjon Johnson ambíciója, odalépett a munka végső lázában százhúsz kilométeres sebességgel robogó irónja fölött görnyedt Bartholomyhez, és szó nélkül elvett egy kéziratpapírt.

Bartholomy aznap szó nélkül elvett a tálcáról egy szendvicset. Ez lehetett e szavak nélküli kapcsolat magyarázata.

Ő most megoldotta éppen a hajón talált Mérgezett Rózsák rejtélyét is, a megzsarolt Masson esetét és mindazt, amit Teddy Carlton így, félkönyökével a kandallóra támaszkodva, a letartóztatást követő napon elmesélt a társaságnak, amikor valamennyien együtt teáztak az öreg Lord Beverly Folckeston Hille-i kastélyában. Kész a regény.

…Clarence azután kibékült Jerryvel, és Morgon is oltárhoz vezethette végén Miss Windet.

A vén Tom Carter megtarthatta az Arany Szemüveget, és ott élt a kertészlakban, most már zavartalanul, a Bussex grófságban.

No és Jimmy, a vidám énekes, visszakerült a Ritz Bárba, ahol azontúl is úgy szerették, mint a botrányos este előtt, amikor a robbanás váratlanul megzavarta Tensington egyszerű lakóinak életét.

…Egy reggelen a Rawson Glowner-i fogház udvarára kivezették Morlandot, és ez a minden idők legelszántabb, egyben legzseniálisabb rablógyilkosa, akiből, ki tudja, mi válhatott volna, ha más irányban érvényesíti ragyogó képességeit, befejezte bűnös életét. Hidegen, elszántan és mosolyogva nézett szembe a halállal, utolsó pillanatig cigarettázva, míg egy szippantással kilehelte lelkét.

Ezzel a Sárga Tenger Rejtélyének
Vége.

Bartholomy villámgyorsan felragadta irományait, és rohant. Az Egyszerű Plack az utolsó zsarolóleveleket most már egyedül gyártotta.

Nany odaadta a kéziratpapírt a fiúnak, aki közben a ceruzáját hegyezte.

– Próba, szerencse!

A fekete hajú Johnson írt, és Nany sietett a pénztárhoz, mert Mr. Hoggard rácsöngetett.

– Miért hagyta maga Bartholomy urat elmenni?

– Hat órára beviszi Teddy Carltont, viszont, ha most elmagyarázza, hogy miért nem fizet, akkor lekési a kiadóhivatalt… Elfogyott a túrós sütemény.

Hoggard ráütött kétszer a csengőre, és Martin kénytelen volt befejezni I. G. Patkinsszal folytatott vitáját egy kémény és egy utazóbőrönd között mutatkozó jelentős különbözetről, a kémény javára, amelyet nem szükséges légmentesen záró gumiszalaggal ellátni a peremén.

De mit vitatkozik ilyenekkel? Egyik sem ért hozzá.

– Martin! Telefonáljon Waltonhoz vajas süteményért.

A tanító is elkészült a munkájával, öntelten nézte, és lenyomta az ádámcsutkáját. Azután átült az Egyszerű Plackhoz, hogy “egyeztessék”.

Közben Johnson írt! Elmondta azt is a levelében, hogy éjszakákon át korgó gyomorral Platónt tanulta, illetve Szókratészt, és közölte, hogy milyen programmal áll fejlődése kezdetén, amikor egy ország irodalmi műízlését, szellemiségét, ha nem is kialakítani és irányítani, de legalább befolyásolni óhajtja.

Ehhez legalább háromszáz dollárra lenne szüksége.

Igaz! Tizenhét éves korában kimentett a folyóból, élete kockáztatásával, egy gyermeket. Lewis Sinclair egy beküldött novelláját zseniális írásnak találta, és meghívta lakására.

A háromszáz dollárból családot alapítana és könyvkereskedést. Így módjában lenne mester-ségének gyakorlása közben lefordítani Montaigne-t. De lefordítaná Racine-t, sőt készítene egy korszerű Puskin-fordítást is, mert ki kell mondania: Az Anyegin egyetlen angol fordítása sem áll megfelelő színvonalon.

Nem is tudja, hogy mindezt miért közli. Csak úgy. Feltör belőle.

…A háromszáz dollár egy boldog családot indítana el a felvirágzás és az eredményes munka útján.

Gyorsan borítékba tette. Jött Nany.

– Megvan?

– Igen. Egy levél, amiben igyekeztem szívhez, észhez és lélekhez szólani.

– A fő, hogy elhatoljon a zsebig.

Nany nem volt anyagias, de a szerkesztő urak örökösen tűrhetetlen pénzzavara fogékonnyá tette bizonyos célszerű elvek iránt. Most vitte a levelet. Egyenesen a főszerkesztőnek adja! Bejut hozzá!

– Hová megy? – kérdezte Hoggard, felhúzott gyapjúredőnye mögött.

– Átmegyek Princzhez, hogy magam válasszam ki a narancsokat, mert csúnyát küld.

A helyiségben már alig néhányan tartózkodtak. Amikor a leány kiment, ismét két embert vonzott maga után a képzettársításnak azon a vastag vontatókötelén, amit kevésbé szabatosan úgy is mondanak, hogy “a példa ragadós”.

A tanító és Plack is elmentek.

A fiatalember nem sok reménnyel gondolt levelére. Alaposan kimerítette ez a nap. Most jelentkeztek a fáradtság tünetei.

I. G. Patkins közben mégis végzett Warinsszal, és jobb híján eltették az öreget a park végében egy szerszámkamrában. A Névhámos ásított, és befejezte a Prérik vad farkasá-t. Éppen olvasta a zárósorokat, amelyeknél Bob Flemming coltjából az utolsó golyó is célba ért, és nincs több bandita a Nevadában. Ott állt tépetten, puskafüstös arccal, vállában sajog a gaz Burton lövése, és megy le a nap…

Bíborszínű sugara bearanyozza a prérit. A dús lombok, a békés völgy, az ősi vadságban megmaradt vidék felett borong a nyár, és ekkor jön Elen… Most már mindent ért. Robin elmagyarázta, hogy Burton lőtte le a bátyját, és Flemming csak aludt azon a vidéken, de ezt nem mondhatta, Patterson miatt… És jött Elen az alkonyzásban, ahol távoli madarak egész halkan csicseregtek a természetnek e szelíd, békés, ősi, lágy ölén…

A sebesültek utolsó hörgése is elhalt, és most végre megölelték egymást a bíborzó fényezésben, ezután lassan, egészen lassan este lett…

Nelson még sokáig ott maradt a farmon, mert törött lába ágyhoz kötötte. És a kis Punkertont Flemming és Elen felnevelték…

A támadás emlékezetes napján minden évben összegyűltek Joe Hillarnál, hogy újra meg újra átéljék az izgalmakat. Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni.

Vége.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.