Dokk
Hat óra. A nap, mint egy óriási tearózsa, lassan bontogatja sugárszirmait. A szirmok mind tágabbra terülnek szét a háztetők felett. Egy részeg légionista ijedt kültelki nőt rángat magával, a karjánál fogva. Rongyos, ősz ember, hosszú drótra fűzve, nagy csomó ráját visz, amelyek mint hófehér tüdők csüngnek alá rezegve. Hajósziréna búg. A jóformán néptelen utcán két hangosan vitatkozó férfi siet a régi kikötőhöz vezető dűlőút felé, és egy nyikorgó kordét tolva, az út közepén, lengyel zsidó utcai árus, ki bizonyára a palesztinai mészárlásokat élte túl, melódiátlanul dudorász. Harangoznak. És egyszerre a Rue Republique minden mellékutcájából emberek sietnek, halk morajjal, rendetlen csoportokban és mintegy uniformizálva: valamennyien sapkában a Place de La Joliette-re, amely a hasonnevű kikötőhöz tartozó hatalmas térség. Ez a térség nem városdísz, nem gyermekek játszóhelye, racionalizált, mai tér: a munkáé. Fűnek, fának, padnak nyoma sincs rajta, földje kemény, simára taposott, és egy bódé áll a közepén, ahol a tehetősebb munkások feketekávét vagy vörös bort reggeliznek, elenyésző számban, mert a legtöbben húsz-harmincas csoportokban, kisebb, hevenyészett klubokat alakítanak mindenfelé a térségen, és kicserélik az információikat. Például, hogy az éjjel, biztos forrásból eredő hír szerint, öt nagy hajó kötött ki nyers cukorral, sóval, amerikai mogyoróval megrakodva. (Egynapi biztos munka mindnek.) Vagy az ellenkezője: nagy vihart jelentettek a nyílt tengerről, és a reggelre jelzett hajók legfeljebb éjfélre, ha beérnek. Szóval: van munka, nincs munka, lelőttek éjjel egy rendőrt a Rue de la Mure-nél, ahol a matrózok és a gyarmati katonák összevesztek, a Társaság ezentúl csak kétheti “assurance-ot” akar fizetni a külföldi munkás betegeinek stb., stb… És egyre sűrűbb rajokban özönlenek a munkások, némelyik hátul, a nadrágszíjában, sarlószerű szerszámmal, amivel a zsákot húzzák le a daruláncról, ha a fejük fölé ért, verekedésnél kés helyett is kitűnően beválik. A Quai de Belges felől közlekedő villamosok a forradalmi Budapestet jelenítik meg a lépcsőkön lógó, tömött emberfürtökkel. Itt ilyesmivel egyáltalában nem törődik a rendőrség, és kapcsolóra, ablakfára kapaszkodva utaznak a munkások a móló messze fekvő részére, ahol ma a legrosszabb fajtájú munkát végzik: a szénrakodást, sűrű, tusszínű felhők között, amelyekből millió porszem rakódik le a pórusokra, a ruha alá, végig az egész testre, szúróan, utálatosan. A villamosokon nincs csengő, hanem duda, éppen olyan, mint az autókon. Ez eleinte a legfurcsább benyomása a külföldinek Marseille-ről.
Fél hét. A tér megtelt. Két csendőr inspiciál unottan, nézdelődve, süteményárus jár körül a tálcájával, és lejjebb már megjelenik a kommunista párt közismert plakátragasztója, hogy újabb buzdító ábrázolással tarkítsa a kikötő falait. A csendőrök megnézik a plakátot, továbbsétálnak, a munkáscsoportok tárgyalják a híreket, és végül jönnek a munkafelügyelők. A mozgás megszűnik. Várnak. Jelentkezni, tolongani, felajánlkozni itt nem szokás, és hiábavaló is lenne. Csak állunk, szemünkben a sorsdöntő pillanatok feszültségével, és mozdulatlanul. A hírek már úgyis mindenkihez elérkeztek arról, hogy van vagy nincs munka. Ma tudjuk, hogy nincs, illetve csekély a munkalehetőség. Csak a szemükkel intenek egypár régi munkásnak, feljegyzik őket egy noteszlapra, és már el is vonulnak. Mindez szó nélkül. A munkafelügyelő, a munkás, a munkanélküli nem is szólnak egymáshoz. A süteményesfiú összeveszett valakivel, és nagyon pofonütik. A két csendőr beszélget a tér közepén, és mosolyognak, csendes, joviális emberek, akik némi rosszindulattal húsz-harminc veszélyes, régi bűnözőt is elfoghatnának itt reggelente. A St. Charles pályaudvarról egy mozdony érkezik néhány teherkocsival, kitárják előtte az egyik kikötőhely hatalmas vaskapuját, zászlós emberek integetnek, vastag, de nyomban oszló füstfelhő… a kapu döngve bezárul.
Hét óra. Mintha álomkép elevenedne meg: kezdődik a munka. A láncok csörögnek, fék sikolt, az egykerekű “bateau” megnyikordul, két vagon ütközője egymáshoz lapul pengve, és a zsákok felkapatnak a megviselt lapockákra. A tömeg elszéled, munka nélkül, a város irányába, hogy valamerre megtalálja a problematikussá vált napi kenyérdarabot. Milyen ijesztő: ennyi ember, amint megindul, suhanc, családapa, romlott és még romlatlan egyének, pénz, munka és remény nélkül, hogy kenyeret szerezzenek. Bizonyára lesz olyan is, aki ma fog lopni először, lesz, aki még ma is koplal, aki megszólít valahol egy külföldit, néhány centime-ot remélve, esetleg megveri a szeretőjét, vagy felkapaszkodik egy Dakarba induló hajóra. Mert a legtöbb ilyen. Naponta jönnek-mennek a “sötét utasok”, az egyik Tangerből Marseille-be: talán jobb lesz itt, a másik ugyanakkor Marseille-ből Tangerbe: talán jobb lesz ott. És mindenütt ugyanaz: zöldséghulladékos, halszagú óvárosrész, menedékhely, ácsorgás a tereken, gubbasztás a sárga, rideg, bagószagú rendőrségeken… Kora reggel van, de a Nagy Küzdelem már teljes lármájával tölti be a várost. Biciklik, autók, iskolás gyerekek, tisztviselők, katonák, kofák, turisták; a sokféle zajok egy speciális, százrétű morajlássá egyesülnek, mintha nem is ez a leírhatatlanul heterogén mozgalom, hanem egyetlen hangforrás, egyetlen robusztus művelet idézné elő, és mire fortissimóvá tornyosodik, szinte észrevétlenül múlt el a reggel délelőtté. A tőzsde zajgása lezúg egészen a régi kikötőig. A posta előtti hatalmas téren egy jól öltözött, idősebb hölgy transzba helyezi a leányát, és néhány fillérért természetfeletti dolgokat művel, az osztrigásbódék előtt kettesével-hármasával tízóraiznak sietve a járókelők, a járműforgalom percről percre növekedik, luxus- és teherautókon felhalmozott cukorkahegyek mögül fehér kabátos emberek harsogják reklámjaikat, és ebben a hatalmasodó lármában megyünk együtt hárman, ahogy munkátlanul maradtunk, az egyik magyar fiú, leszerelt légionárius, 1902-ben született, a Hermina úton, Indokínából jött, református, és két napja nem evett, a másik lengyel, többet nem tudok róla, fiatal, de egészen züllött, okos szem, értelmes homlok, itt él a dokkon. Valamikor szép fiú lehetett, de most halálosan kiszögellő, sárga pofacsontok dominálják az arckifejezését. Az éhgyomor, a kilátástalanság vastag, rossz íze tapad az ínyünkhöz. Süt a nap. A Vieux Portnál leülünk egy padra, szemben a szabályosan négyszögű kikötővel, mögöttünk a Grand bar du Lion D’or, ahol jobb napokban kávézni szoktunk. Kövér, vén tulajdonosa, a terasz redőnyének árnyékában, az ajtófélfának dől, és érdektelenül nézi, amint háttal feléje elhelyezkedünk a padon, arcunkat a nap felé fordítva, sipkánkat a homlokunkra húzva, hogy védve legyen a szemünk. Pergetjük mélységes unalommal az idő olvasóján a lomha, önsúlyú délelőtti másodperceket. Teherautó robog el dübörögve. A magyar fiú szótlanul végigrágódott életének helebórus gyökerén, és végső elszánáshoz érkezett, hogy megtörje a tespedtséget, amelyet már percekig sem lehet elviselni. Felugrik, a szemöldöke idegesen megrándul, aztán a hóna alá kapja kis papírcsomagját, amelyben munka esetére kék zubbonyát hozta magával.
– Szervusztok.
– Hová mész?
– Afrikába. – És megy. Látom, amint befordul a Rue Mazenod sarkán, és eltűnik Afrikában. Örökre. Szemben velünk a régi kikötő kapujának roppant vastraverzei ágaskodnak az ég felé. A nap forrón, majdnem merőlegesen tűz. Ilyen régen ülnénk itt? Lehajolunk a földre, kaparászunk jobbra-balra, és felveszünk egy-egy “csikket”. A lengyel körmei hegyével lecsípi a cigarettavég sárgás csücskét, mert a földet nem utálja, de az ismeretlen dohányzó szájaízét igen. Megsodorjuk egy cigarettapapírba a két csutakban fellelhető maradék bagót, és dohányzunk. Minden szippantás után átadjuk a túlságosan vékony cigarettát, de nem beszélgetünk. Mit beszélnénk? Mondanivalónk nincs, a társalgáshoz nem értünk. Fanyar meditációkon merengve, bámulok a lábaimnál egy krumpli formájú, szokatlanul nagy kavicsot. Később hallom, hogy a lengyel egy méla szlovén melódiát dúdol, félig magának, félig hallhatóan, megszakítva: “Ej, Libusnya… ej, Libusnya…” A forgalom hirtelen fokozódik, a La Cannebiere sarkán percekre megtorlódnak a járművek, a növekvő áradat tolongássá sűrűsödik, a nap tüzel, az emberek sietnek haza. Ebédelni.
Harangoznak…
Visszaemlékezem az első napra, amelyet a dokkon töltöttem. Még akkor mit sem tudtam erről a furcsa országról, amelynek külön szabályai, törvényei, szokásai vannak. Semmi köze a városhoz, a városokban élőkhöz, egy külön birodalom, mesterséges toldaléka a földnek, a szabad tenger felé. Komoly, különös tekintetű emberek a dokkmunkások. Legtöbbjének nincs családja, és évszakok szerint vándorol egyik kikötőből a másikba, télen Afrikába, nyáron Európába, sokszor Limáig, Southamptonig is elmegy. Aki egyszer bekerült a dokkra, nehezen szabadul. Sok nyomorúsága, küzdelmessége mellett ez az élet nagyon alkalmas azok számára, akik odabent a társadalomban csak mint gyári napszámosok, bérmunkások helyezkedhetnének el. Itt félnaponként újra veszik fel az embereket, nincs fullasztó gyárszag, tompító műhelyzúgás, kötöttség, kiszolgáltatottság. Érzéketlenül és keményen hajszolják a munkást, de mindennap újra visszanyeri a szabadságát, állandóan a nyílt tenger felől fúj a szél, és a kék horizontig lát munka közben. Ezért csendes, bár iszákos és durva emberek, de van bennük valami furcsa, álmodozó vonás is, gondolat és sok visszafojtott szó. Mindenható ura a dokknak a Társaság. Nem látni soha, bár tudják jól, hogy a hatalmas kőépületekben székel, amelyek felett aranyos betűkkel áll kiírva: Transatlantique, Mediteraine, Marocc, stb. Tőle függ a munka, a betegsegély, a kártérítés, kifüggeszti rendeleteit, és velünk csak a vörös sapkás, kék uniformisos kapuőrei, munkafelvigyázói útján érintkezik, és felettünk már az a fiatal, alacsony rangú tisztviselő is úr, aki céduláival, ceruzájával a mércék és raktárak között tűnik fel néha. De Ő maga, a Társaság, láthatatlan, ismeretlen, inkább fogalom a szemünkben, mint valóságos létező. Precíz, pontos és drákói. Ott honol láthatatlanul a mólók, a basainok, a szekciók, végeláthatatlanba nyúló raktárházak és rácsos kapuk felett mint élet, halál és kenyér. Ez a rengeteg, döbbenetesen reális látvány, acél, beton, lánc és láda, mind Ő! A szénkúpok, az óceánjárók, egész utcák, házakkal, kocsmákkal, garázsokkal, szóval, az egész dokk az ő műve. Semmi természet, minden ipari és célszerű, sehol egy fa, sehol egy tenyérnyi puszta föld, minden útja gránittal kiverve, aszfalttal leforrázva.
Harmadnapja éltem Marseille-ben azután, hogy Avignóból gyalogszerrel megjöttem. Először Aix de Viliében csavarogtam, azután lebarangoltam egészen La Ciotáig, a halászkikötőbe, de sehol semmi. Három nap alatt mindössze ötven centimes-ot kerestem egy hotel előtt, ahol hirtelen és orvul, a portást megelőzve, kinyitottam az autóbejáratot egy feltűnő ízléstelen-séggel öltözött, tehát amerikai úr előtt. A portás így is belém rúgott hátulról, de az ötven centimes-ot nem vehette el, és mire rendőrt hozhatott volna, már messze jártam. Másnap, hála annak a véres verekedésnek, amely a légionisták és matrózok között zajlott le a piacon, egy felborult sajtállvány mellett, a verekedők lábai alatt ismét megebédelhettem, mielőtt a megriadt tulajdonos szétgurult portékáit ismét biztonságba helyezhette volna. Harmadnap azonban úgy látszott, semmi sem fog történni. Mindig és újra a dokkok körül kóvályogtam, ahol a sokféle mozgalom, az égett szénpor szaga furcsa reménységgel töltött el. Mint teljesen ismeretlen a helyi szokásokban, sorba jártam munkáért jelentkezni, persze, nem vettek fel. Már csak azért sem, mert sapka nélkül voltam, és errefelé, ahol naponta százával kóvályognak a bűnözők, nincs gyanúsabb látvány, mint egy dokkmunkás sapka nélkül. Hogy akar a napon dolgozni? Hogy akar a fedetlen fejére kosarakat vagy ragadós, nyers cukorral telt zsákokat tenni? De mit tudtam én? Csak vánszorogtam, szédelegve és legyengülten, gerendák, bálák és kötélcsomók között bukdácsolva, szinte kilógó nyelvvel, tikkadtan, ernyedten, kevés lázas vérem mintha két ököllel döngetné belülről a halántékaimat, apró pontok, táguló színes karikák táncoltak zizegve a szemem előtt, amely mintha elvesztette volna minden kapcsolatát a füleimmel: valami zúgott a közelben, amit nem láttam, valami mozgott előttem, amit nem hallottam… Egy óriási gőzfürdőterem különös, zsibbasztó tompulata ülte meg az idegeimet. Csak mentem… Egy kérdő hang riasztott fel, nyersen: “Travaill?!” Munka! Micsoda tündéri muzsika volt számomra a rekedt, érdes hang. Félnapi munka. Este hatkor tizenkilenc frankot kapok! És már ment is előttem, már mentem utána boldogan, közben számolgattam: menü a bolgár vendéglőben hat frank, kávé croissannal egy frank ötven, de nem, inkább sajtot veszek, felvágottat, és öt frankért elmegyek az arab hotelba, ahol ágyban fogok aludni, és veszek egy doboz Gitane-t, egy magyar újságot és szardíniát és egy egész stanicli vegyes salátát… A térdeim remegve megcsuklanak…
Ezen a napon léptem át először életemben a rácsos kaput, és ekkor, ezt jól tudom, azon a kapun kicsukódott mögöttem sok minden abból a világból, amelyben éltem, örökre. Ezen a napon kaptam először egy pléhszámot, és midőn felnéztem, a daru acélkunyhója utazott gurulva, egy ló pedig, hasánál felkötve, sebesen, vergődve, nyerítve, a felhők irányába emelkedett. Nem is tudom, hogy és hol, egyszer csak rajtam volt a zsák. A zsák! A fele előredől a tarkómon keresztül, a fele a hátamon van. Így helyezték reám, nagy szakértelemmel. A vér feszítve az agyamra tódul, a szörnyű súly szinte a földig présel, ahogy görnyedek. Ezt egy pillanatig sem lehet elviselni! Félek, hogy a zsák keresztülbukik a fejemen, és eltöri a nyakcsigolyámat. “Vitt, vitt!” – vijjog rám az egyik centremetre. És most mintha rafináltan kieszelt boszorkánypróbát végeztetnének velem, egy keskeny, hajlékony pallón megyek fel a hajóra. Érzem, hogyha megállok, végem, mert nem tudok úgy esni, hogy ki ne végezzen a zsák. Valami vastag sötétségben vergődöm valamerre… Hogy jutottam el, nem tudom. Nyolcvan és kilencven kiló között volt egy zsák. Só. Ezért kaptam munkát. A só kegyetlen teher. Nemcsak azért, mert többnyire szokatlanul nagy súlyelosztással van zsákolva, de kimarja a vállat, berágja magát mindenhová, égési sebhez hasonló hámlásokat okoz. Én ezt nem tudtam. A többi munkás legalább kendőkkel óvta a vállát, sapkával a tarkóját. Nekem nem szólt senki. Itt csak a maga kínján tanulhat az ember.
…Leveszik a zsákot. Hirtelen olyan könnyű leszek, hogy szinte leesem. Most meggondolom: menjek vissza zsákért? Lehet ezt bírni? Kint, a rácson kívül, járókelők, hulladék, sivár dokkutca. Eszembe jut a Gitane. Hurkák jelennek meg előttem. “Allez” – mondja valaki a hátam mögött, és megyek vissza. Új zsákért… Kaszáló lábbal húzom magamat, az állam a mellcsontomra szorul, lehet, hogy mindjárt megszakad valami (később láttam ilyen esetet a dokkon). Szalonnát fogok venni az egészért, és megeszek hozzá egy egész fehér kenyeret… Csak még egy lépést bírjam, akkor elértem a hajó peremét… Még egy lépést. Tulajdonképpen miért viszem ezt a zsákot, és meddig fogom még vinni? Mindig le akarom dobni, és mégis újra viszem… még egy lépést. Miért nem dobom le végre? Miért tették ezt velem? És meddig tart vajon? Tudom kívülről: egy lépést. Kellene egy óriási regényt írni ezzel a címmel: Még egy lépést, és leírni azt az egy lépést, amivel az eltikkadt, kimerült katona negyven kilométert gyalogol a sivatagban, egylépésenként, így, hogy mindig csak egy lépést bír, de azt mindig bírja… Egy pohár erős pálinkát is fogok inni, az nagyon jó lesz… Már nem is én viszem a zsákot, hanem ez a szörnyeteggé elevenedett teher hurcol engem, védtelenül, tehetetlenül, hová? Meddig? Ó, Szent Társaság! azt csak Te tudod és talán a Mindenható. Így hordja itt minden ember a saját zsákját a Golgotára: a partról a fenékbe, egylépésenként. Még csak négy óra van, és már egy lépést sem bírok. Már legfeljebb egy lépést bírok… Valami éles, kemény dolog fúródott mezítelen talpamba… Legalább egy óra múlt el. Negyed öt? Csak tizenöt perc?… Egy lépést sem… Egy lépést csak…
Fél hat!
Menhely. A villany kialszik. A Megváltó éppen velem szemben függ a homályos falon, furcsa, nagy árnyékok, elmosódó fényfoltok között. Valaki hortyog, a folyosóról csörömpölés, vízzuhogás visszhangzik. Csend lesz. A bőrömet szinte húsig marta a só, ég a vizes ruha alatt, amelyet a szabályok ellenére, titokban ráraktam, de az az érzésem, hogy a víz már felforrt benne a forróságomtól. Úgy fájok egészben, mint egyetlen nagy seb, de teli a gyomor. A “Gyomor!” – dörgi egy mély, gazdátlan basszus az agyamból, a fülemen keresztül, és mégis mintha a terem sötét mélyéből jönne, nyugtalan lélegzetek közül. És olyan furcsa szavak jutnak az eszembe, idegenek, ismerősek és távoliak, például ez, hogy relativitás… Carlyle… mágneses indukció… Galsworthy… saxofon… amoeba… Mi ez? volt valamikor?… Lehetséges, hogy valahol, nem is sok kilométernyire innen, a Promenade des Anglaise-on furcsa ütemű amerikai muzsikák, mosolyos nők, jó ruhás emberek, tánc és azúr part és Planck a kvantummal és… és… Mintha két roppant ujj préselné halántékomnál fogva a koponyámat… Milyen valószínűtlen minden azonfelül, hogy zsákok vannak és lépések… Lassan jóleső zsibbadás kúszik fel a térdemen, szemhéjaim súlyosodnak, és bizsergő forrósággal süllyedek… süllyedek… de álomba búcsúzó pillantással még látom, hogy szemben velem a Megváltó… engem néz!…
Felriadok. Végigéltem újra az első napot a dokkon. Azóta persze mindez világosabb, okszerűbb és természetesebb: munka, kenyér és küzdelem. Még ugyanazon a padon ülök, ugyanazt a barna kavicsot nézem, mióta?
Megy le a nap. A lengyel fiú felhúzza a lábait a padra, átkarolja a két térdét, és dúdol: “Ej, Libusnya… ej, Libusnya…” Ugyanazt a dalt. Nem ettünk még semmit. A La Cannebiere felől újra tremolóba kezd a hivatalok utáni lárma. Lassan, mintegy megbeszélésre, elindulunk az asile felé. Ásítanom kell. Talán holnap lesz munka?
Harangoznak…