Csavargók a Riviérán
A kerekek csikorogva a sínhez tapadnak, zökkenünk, a tehervonat megáll. Félretoljuk az ajtót, és hason fekve kikémlelünk. Nyílt pálya. Párás alkonyi táj, messziről színes lámpák lengnek: ott van a Város! Sehol egy fékező, a szemafor pirosat jelez, a pillanat alkalmas. Gyorsan leugrálunk a szerelvényről. Akadályverseny huzalokon át, és a töltésről legurulunk az ország-útra. Boldogan nyújtózkodunk, ropogtatjuk az ízületeinket, és jól teleszívjuk magunkat friss levegővel. Mintha rabságból szabadultunk volna. Tizenöt óráig döcögtünk, hason fekve vagy gubbasztva a szerelvény hideg padlóján, szemét és por között. Letisztogatjuk magunkat, széttárt ujjainkkal hátrafésüljük a hajunkat, azután megindulunk az alkonyban a Város távoli fényei felé. Az ott Nizza, a Côte d’Azure fővárosa!…
Akik este érkeznek meg egy idegen városba, és sajnálatos körülményeik következtében kénytelenek eltekinteni attól, hogy az éjszakát fedél alatt töltsék el, azok, sokféle kényelmetlenségen kívül, a hatósági közegek nem kívánatos érdeklődése elől is csak nagy üggyel-bajjal, fáradsággal és leleménnyel térhetnek ki. Akik már sokat utaztak pénz nélkül és rendezetlen okiratokkal, azok bizonyára tapasztalták, hogy az említett közegek milyen kevés megértéssel viseltetnek az ilyen utasok iránt. Pályájuk kezdetén álló csavargók sötét mellékutcákban, esetleg hidak alatt próbálják átbujdokolni az éjszakát, és persze zsákmányul esnek az őrszemnek, mert e jellegzetes helyeken, kapuk alól leskelődve, kétszeres buzgalommal és körültekintéssel vadásznak az avult módszerrel operáló szegény legényre, aki elvetemültségében odáig megy, hogy orv módon aludni szeretne a közrend ellen. Modern és gyakorlott szakemberei a felelőtlen helyváltoztatásnak, aránylag biztos módszert találtak ki a veszély elhárítására. A módszer abból áll, hogy lehetőleg kerülni kell a mellékutcákat és azokat a helyeket, ahol alvási szándékot tételezhetnek fel a kevésbé jól öltözött emberekről. Éjfél felé, ha néptelenedik az utca, és könnyen feltűnik egy cél nélkül járkáló egyén, akkor részeget kell szimulálni. Fütyörészve, motyogva, támolyogva bandukolni, ha rendőr jön, nem szabad kitérni, az ember mosolyogva szalutál, esetleg nyakába borul a posztnak, és sírva kéri, hogy éltessék együtt a köztársasági elnököt.
A rendőrnek esze ágában sincs egy különben békés berúgottat hatósági szigorral molesztálni. Természetesen a kora esti órákban ez a komédia felesleges. Ilyenkor a zsibongó emberáradatban, mindenfelől hazaigyekvő munkások között, úgysem fenyeget az igazoltatás veszélye. Tehát kirakatokat csodálva, nyugodtan bandukolunk a Boulevard Victoire-on a Lafayette Gallerie bolthajtásai alatt. Kilenc óra lehet. Tisztul az utca. Kései hazasietők szapora járása kopog a poros aszfalton. Ragyogó kirakatfények, látványosságszámba menő portálék vannak itt, Nizza főutcáján. Nincs semmi, ami olcsó, semmi, ami nem a főúri fényűzés maximuma számára készült. Egy ékszerész kirakata előtt állunk, és hipnotizált szemmel bámuljuk a káprázatos sziporkázást. Megbeszéljük, hogy mit vásárolnánk, ha sok pénzünk lenne. Gyuri egy gyémánt nyakkendőtűt vesz, én csak egy zsebórát. A járókelők ritkulnak, és egyre jobban sietnek. Nyomasztó érzés ennyire egyedül, fedél nélkül lenni, míg körülöttünk az emberek olyan elszánt tudatossággal igyekeznek haza, derűs otthonokba. Egy divatáruüzlet kirakatából viaszbabák csodálkoznak ránk, archaikus mosollyal. Gyuri kiválaszt magának egy selyempizsamát és egy dúsan hímzett rádióhangszórót, míg én egy világosszürke, szemmel láthatólag nagyon könnyű kalapot választok és néhány divatos nyakkendőt. Aztán továbbmegyünk, és elhatározzuk, hogy utunkat a tengerparton folytatjuk, mert itt, az üzletek előtt, ha kiürül az utca, felkelthetjük a rendőr gyanakvását. Csak a díszműárus előtt időzünk még, hogy megállapodjunk néhány hazaviendő ajándéktárgy kérdésében, és Gyuri ellássa magát a legszükségesebb bronzneműekkel. A monacói megállónál két üres villamos vesztegel, és kalauzok álldogálnak társalogva. Az Avenue Magentán letérünk a Plage felé.
Holdas éj a Côte d’Azure-on.
A levegő párás és kissé hűvös. Nagyon sok csillag van. Cannes felől jön a hold, sebesen, mintha máris elkésett volna. Sohasem láttam még ilyen fehérnek, tágra gyúltnak és közelinek a holdat. A tenger fekete tükrén ezüst tónusú, tág és banálisán festői látvány, mintha csak dekoráció lenne, éspedig elég ügyetlenül, elnagyolt mértani arányokkal tervezve. A holdfény, a tenger és a pálmasor úgy hat, mint egy aranyszegélyű, többszínnyomásos, Stangel-féle levelezőlap, de így természetben kevésbé élethű. A panorámát ünnepélyes némaság üli meg, sötét hotelok, melyekben előkelő életű emberek pihennek, mozdulatlanságukkal, némaságukkal súlyosabbá teszik a szélcsendet. A hegy alatt hirtelen fordul a Plage, és mintegy varázslatra, a semmiből, előttünk áll a névtelen hősök emlékműve. A kirobbantott nyers, barna sziklák közé applikálva, fehér kővel díszített virágoskert felett, magasan áll az emlékmű: hatalmas mauzóleum, krétaszínű, vékony oszlopokon nyugvó kupola. A tiszta, mélységesen halk éjszakában, holdfénnyel leöntve olyan félelmetes ez a látvány, mozdulatlan síri monumentalitásában, hogy áhítatos borzadály fog el.
Megyünk tovább az alvó Plage-on. Élénk, világos és krémsárga színű hotelek mentén. Egyik oldalon a tenger, másik oldalon a pálmasor, mögötte a szállodák. A legszertelenebben különböző stílusok, a modern “Bauhaus-tól” a legrégibb gótikáig minden főbb építészeti irány képviselve van itt. Legszebb talán a Negresco Szálloda, alapjától a tetejéig hófehér, csak az ablakai és az erkélyek feketék, aranyozott díszekkel.
Rendőr jön.
Dülöngélünk, és szaggatottan vitatkozunk, a rendőr mosolyogva megfenyeget a gumibotjával, és továbbmegy. A Promenade des Anglaisen, szemben a holddal és a tengerrel, leülünk egy padra. Mellettünk a kaszinó. A nizzai kaszinó csúcsban végződő, sokszögű üvegház, belülről csillárok világítják ki, cölöpökön épült a tengerre, és olyan, mint egyetlen óriási prizma. Ez a valőr a nizzai éjszakában, a hajók előbb pillantják meg, mint a világítótornyokat, melyek messze kint, a sötét tengeren forgatják vörös és fehér reflektorfejeiket, s keringető pasztáik másodpercenként végigvágnak a víz felületén. Két mély kondulást ver a harang. Sajátságos tünete az ilyen éjszakázásnak, hogy éjfél után hirtelen kitisztul az ember, elmúlik az álmosság, az éhség, csodálatos megnyugvás, szellemi és testi frissesség váltja fel az elcsigázottságot, így ülünk egymás mellett, és nélkülözzük a cigarettát. Gyuri a holdat nézi, és alattunk a parthoz ütődő hullámok csobbanásai hallatszanak. Hirtelen egy remek autó vág el mellettünk. Nő ül a kormánynál, trencskóban és hidrogénszőkén. Ő a korszerű Tündér Ilona, aki megváltja az elvarázsolt motorszerelőt, de mennyivel valószínűtlenebb a mesebeli tündérnél ez az angyalarcú, férfikarú tünemény a volán fölött, ahogy átszáguld hetvenessel a néma éji Plage-on, és elmúlik Villefrancha felé a fordulóban, valószínűleg Monte-Carlóba igyekezve, és nem hagy maga után mást, mint egy gyorsan párolgó, átlátszó benzinfelleget. Ahogy beszívom az illanó, túl finom bűzt, hirtelen vér tolul az agyamra, és mellkasomat megdöngeti belülről a fiatalság.
– Láttad ezt a nőt? – súgja Gyuri, és holdkórosan megreng utána.
Láttam ezt a nőt. Ő tudja jól, hogy én láttam ezt a nőt. Ezért nem is várt feleletet. Szent pillanat ez: nőt vágyunk! Tizenöt órás szerelvényút van mögöttünk, hajléktalanul, éhesen és kilátástalanul, nőt vágyunk. Nem a szó durva, ösztöni értelmében, hanem mintegy vágyaink deltáját, inkább jelképesen, elérhetetlent, szagosat, szépet, amilyennek az életet szeretnénk, olyan nagyon, és annyira hiába. Az ég olyan alacsony, hogy szinte a fejtetőnket nyomja, a csend olyan fülledt, mintha nyári zivatart várna, és a homlokomon fáj egy ér. Gyuri rángat, és rábeszél, hogy jöjjek haza, mert őt kiveri miattam a felesége, de én azt hebegtem, hogy mi már régen itthon vagyunk, végigdőlök a padon, hogy ez az ágyam, és ott (a holdra mutatok) a viciné benéz az ablakon… de milyen sápadt…
A rendőr átszól: Pszt! Aztán megy tovább.
Sorsot húzunk, hogy eldöntsük, melyikünk aludjon, és melyikünk virrasszon, hogy rendőr esetén felköltse a másikat. Gyurinak kedvez a szerencse. Most kezdődik a reakció. Egyedül még nehezebb elviselni a fáradtságot, nagy erőfeszítéssel küzdök az álom ellen, és ha egy másodpercre mégis elnyom, rémülten rántom szét a pilláimat, de már a nyitott szem sem biztosít az alvás ellen, másodpercenként elkeveredik előttem valóság és fantazmagória… A hegyek összeborulnak az óceánnal… aztán elém jön a kaszinó, és üvegtetejére ráhajtom a fejemet… csak nagy erőfeszítéssel sikerül tisztáznom a helyzetemet a térben. A hold fénye megfakul a derengéstől. A Plage alatti kaviccsal feltöltött parton megjelennek a halászok, és vontatják ki a hálót. Négyen húznak egy kötelet, hátrálva, amelyik a falat éri maga mögött, az újra előremegy, és így lesznek mindig az utolsókból az elsők, és az elsőkből az utolsók. A halászatnál. A kaszinóból szmokingos ember dülöngél ki. Amerikaiul káromkodik, kiforgatja a zsebeit, aztán leül a járda szélére, értéktárgyait a cilinderbe teszi, a cilindert viszont a fejére, és a Sonny Boy-t énekli. Rendőr jön. Gyuri, permanens alvásából egy pillanat alatt, átmenet nélkül, hozzáfog a komédiához. A rendőr megszólítja az amerikait, azután udvariasan és gyengéden fogva karját, elvezeti a Meditareine Hotelhez. Lemegyünk a halászokhoz, és cigarettát kérünk. Kapunk egy marék dohányt és néhány cigarettapapírt. Partra húzott halak evickélő ezüstös halmai között szorgoskodnak a halászok. Visszatérünk a Plage-ra. Most már nem lehet ülni, mert menthetetlenül elaludnánk. St. Moritz (Nizza külvárosa) felől csengős csacsi és öszvértalyigák jönnek sorban, zöldséggel és gyümölccsel megrakodva. Olyan mélabúsan csilingelnek ezek a kis teherfogatok, mintha hajnali álmukból felzavart csacsik panasza sírdogálna a csengőkben. Az arcom hideg, mintha tűkkel szurkainak, bizsereg, elhal, és muszáj menni, ilyen dermedező tagokkal, sarkamban az üldöző Renddel, pedig milyen jó lenne elnyúlni az aszfalton, és zsibbadt fejemet álomba hajtani az áldott, hideg kőre…
A kaszinó lámpái kihunynak, hegy, ház, ember és ég egyforma fehér színű lesz a fénytelen, szomorú megvilágításban. Egy boltos félig felhúzza a redőnyt, és beveszi a kannákat. Letérünk a Plage-ról. Kisebb kávéház előtt öreg néni nyolcasokat öntöz a járdára. Itt az ideje, hogy reggelizzünk. Egy villa kapuja alól felveszünk két üveg tejet, és a külön e célra kitett kosárból a hosszú, körülbelül egyméteres fehér kenyeret vesszük magunkhoz, és táplálkozunk. Áldott francia szokás ez a tejjel és kenyérrel. Ezek az emberek nem is sejtik, hogy milyen nagy szolgálatot tesznek vele a csavargóknak. Sárga, langyos sugarak terülnek szét a pályaudvar felett emelkedő napból. A hatalmas parkban hirtelen milliárd és milliárd csepp csillog a reggelben.
– Mennyi virág – mondja Gyuri szomorúan.
Éles csikorgással befordul a sarkon az első villamos, piros arcú, mogorva kalauz áll a peronján.