Az ügyet tisztázzák úgy, hogy még zavarosabb lesz
1.
A princessz a térdén könyökölt, és úgy nézte Wallenstein főorvost.
– Nem hallotta, mit mondtam?
– Ha nem hallottam volna, az a Zebegényire tartozna, mert ő a fülész. De hallottam, amit kérdezett. Csak nem feleltem.
– Hová tette a nyakláncot?
Gondolkozott. Végül azt mondta:
– Elástam.
– Szóval beismeri?
– Mit? Hogy elástam?
– Nézze… Maga sok zagyvaságot csinál, de nem buta lány. Délelőtt egy kosztümöt kapott Szerémynétől. Más nem járt a szobájában. Ugyanakkor eltűnt egy nyaklánc. Szeretném megkímélni magát…
– Mitől akar engem megkímélni?
– Az ügyben természetesen nyomozás folyik. A gyanú a barna kosztüm miatt magát fogja terhelni.
– Az lehet. Akkor én majd beperelem és feljelentem a szanatóriumot, mivel engem gyanú terhel. Mert ez nem olyan egyszerű.
Wallenstein nézte, járkált egypár lépést.
– Mondja meg őszintén, tud valamit a nyakláncról? A Szerémyné nyaklánca kétszázezer pengőt ér. Ez a szanatórium óriási érték, jól is megy, de ha meg kell fizetni a nyakláncot, az csőd. Itt nincs mobil kétszázezer pengő. Százezer se. Nagyon nagy kiadással dolgozunk.
Komolyan beszélt a leánnyal, szelíden, szomorúan.
– Így kellett volna kezdeni. Nem tudok róla semmit. Tegnap este, amikor átmentem az éttermen, láttam ott ülni ezt a Nagyságos Asszonyt, és egy gyönyörű nyaklánca volt. Egy csomó szép, nagy briliáns. Egy öreg alakkal beszélt. Biztosan az Elek nevű, aki mindig megmenti. És ma reggel már nem volt rajta a nyaklánc. Tehát tegnap estétől ma reggelig mindenkinek alibit kell itten igazolni. Nekem persze nincs, mert én sokfelé jártam, és sokszor egyedül. De ez nem számít, mert én nem vittem el a nyakláncot. Mostan az a kérdés, kinek nincsen alibije tegnap estétől ma délelőttig. Illetve kinek nincsen egy félórája vagy egy órája bizonyítható, hogy ezt hol töltötte, kivel és mikor. Ezt kell magának megállapítani. Egy Szabó Gusztávnak se lesz alibije, de az se lopta el a nyakláncot. Nagyrészt velem volt. Aztán megverte a barátnőjét, és megállapodott vele, hogy eladja a motorkerékpárját, és ad neki nyolcszáz pengőt. Nem sok, de ettől a fiútól éppen elég. Találni kell egy embert, aki megfordult az éjjel a szanatóriumban, és eltávozott innen anélkül, hogy beszélt volna valakivel. Vagy felment a szobájába. Szóval valaki, akinek nincs alibije.
Mereven nézték egymást Wallensteinnel. A főorvos nem szólt semmit. Vagy egy perc múlva mondta csak:
– Különben hogy van?
– Elég jól. Szeretném, ha Pipi nővér kerülne erre az emeletre ápolónőnek, szeretnék vacsorára gulyáskrumplit, és szeretném, ha holnap délelőtt megmasszíroznának. Engem gyomorpanaszokkal hoztak be a Trombita-szállóból, de most már nem merek panaszkodni, mert nincs egy sebész az intézetben, akivel szükség esetén kivetetném a vakbelemet. Én itt maguknál nem lehetek beteg. Csak az Udvarhelyivel vagyok jóban. Azt pedig hozzám nem hívják ki.
– Szeretném, ha megkerülne az a nyaklánc… – mondta Wallenstein.
– Minek szeretné? Magának nagy praxisa van, nagy vagyona, megél a szanatórium nélkül is. Minek magának szanatórium?
Kopogtak. Az egyik boy volt.
2.
Dr. Ladányi kapitány elkezdte a nyomozást. Először természetesen a Nagyságos Asszonyt hallgatta ki.
– Neve?
– Kérem, kapitány úr, az eljárás személyi adatai nyilvánosságra kerülnek?
– Amennyiben a nyilvánosságra tartoznak bizonyos részek. A személyi adatokat nem szokta részletesen kiadni a rendőrség.
– Nevem Grecsák Paulina.
– Hm… Ön mint Szerémyné…
– Szerémyvel nem esküdtem meg, mert férjem, Dorgai Artúr akkor Londonban volt, és nem akart válni. Szerémy kiutazott hozzá, megbeszélte a válást, de Artúr harmincezer pengőt kapott tőle, hogy váljon.
– Nem tartozik az ügyre, de kissé homályos. Valaki vagy válik, vagy nem. A válás oka nem lehet anyagi igény.
– De Artúr azt állította, hogy ennyit ölt bele a közös lakásba, amit nekem hagyott. Szerémy ezt kifizette és hazajött, de rövidesen meghalt, mielőtt még az ítéletet meghozták volna.
– Tehát elvált férjének a nevét hordja?
A Nagyságos Asszony elpirul.
– Nem… Artúr tehetetlen dühében, mert blamírozni akart, követelte az ítéletben, hogy nevének viseléséről lemondjak. – Biggyedt szájjal felrántotta a vállát. – Persze hogy lemondtam. Vegye megtiszteltetésnek, ha viselem a nevét. Így azután leánykori nevemet, a Grecsák Paulinát hordom. Apám, Grecsák Ágost tekintélyes ember volt. London-New Yorkkal levelezett, hites angol követségi tolmács volt, és ő hozta be Magyarországra az első légnedvesítő találmányt, amit ma is alkalmaznak.
A kapitány ivott egy korty vizet.
– Neve?
– Szerémy Flóra. Ez nem az elhalt vőlegényem nevének jogtalan használata. Énekesnő voltam, tehát jogomban áll művésznevet használni. Ilyen néven képezték a hangomat, és volt egy behirdetett önálló estém a Zeneakadémián. Sajnos elmaradt, mert az ügynök sikkasztott. Kétszáz jeggyel nem számolt el.
A kapitány rágyújtott egy cigarettára.
– Szeretném a feljelentését megismerni, és jegyzőkönyvbe venni. Öntől egy nyakéket loptak itt a szanatóriumban…
– Kérem, azt én nem…
– Szíveskedjék végighallgatni.
– Tessék. Nincs egy szál gyufája kapitány úrnak?
A kapitány felkattintotta az öngyújtóját. A Nagyságos Asszony rágyújtott, eligazította ruhája ujját a fotel karfáján, és szomorú arcából, rózsaszín orrlikain át, művészi füstöt fújt. A kapitány megtörölte homlokát.
– Neve?
– Szerémy Flóra… született Grecsák Paulina.
– Elvált?
– Igen.
– Ismét férjhez ment?
Hosszú szünet.
– Csak egyszer voltam férjnél. Kérem, ezt tessék hivatalos titoknak venni.
– Ha megkérhetem, csak a feltett kérdésekre feleljen, asszonyom, hogy tiszta képem legyen az ügyről.
– Kérem…
Hosszú füstfelhő szállt az orrlikaiból.
– Ön tegnap este viselte a tizenhárom gyémántból álló nyakláncot?
– Igen.
– Mikor látta utoljára?
Gondolkozott.
– Tegnap este, amikor levettem, és… eltűnt.
– Mikor vette le, és mikor tűnt el?
– Letettem az öltözőasztalra a láncot.
– Igen.
– Azután jött a boy. Hogy Elek őméltósága még egy percre kéret a hallba. Ugyanis őméltósága sohasem jön fel a szobába.
– Szóval a boy kopogott, és a lánc az öltözőasztalon feküdt.
– Igen.
– Elek őméltósága várta a hallban?
– Igen. A boy nyitva hagyta a liftet. Őméltósága elfelejtette a kislányom képeit átadni. Ugyanis van egy 15 éves kislányom…
– Szóval, ön a hallban volt, azután visszatért a szobájába?
– Úgy van. És a lánc már nem volt az öltözőasztalon.
– Mennyi idő telt el a távollétében?
– Nyolc-tíz perc. Mert még váltottunk egypár szót Elekkel. Ugyanis csütörtökön teára megyünk Vorec bárónőhöz…
– Amikor feljött, nyomban látta, hogy a lánc eltűnt?
– Nem. Azt gondoltam, hogy már elzártam a szekrénybe, mert a lánc nem volt már az öltözőasztalon. Ma, amikor az ékszerdobozt elővettem, megdermedten láttam, hogy a lánc nincs ott, és akkor jutott eszembe, hogy mikor visszajöttem, már nem volt a lánc az asztalon, és én nem is raktam tegnap el.
– Hogyan csukta be az ajtót távozáskor?
– Nem is figyeltem meg. Úgy hiszem, kilincsre. Nem szoktam nyitva hagyni. És bezárni sem.
– A boy önnel ment?
– Igen. Nyitva hagyta a liftajtót.
– Gyanakszik valakire asszonyom?
Szerémyné elgondolkozott.
– Nem. Senkire sem.
– Köszönöm. Ez most elég egy időre, de szükséges lesz még bizonyára, hogy kihallgassam.
– Kérem. Nekem hihetetlen veszteség. Az egyetlen komoly, nagy érték, ami még megmaradt szegény Szerémy jóságából. Úgyszólván koldus lettem… Három ügynök hónapok óta keres vevőt az értékes láncra.
– Megfordult valaki a szobájában, akit anyagi helyzete különös kísértésbe hozhatott?
Ismét elgondolkozott.
– Dr. Bloch elvált felesége szembejött a folyosón, égszínkék pizsamában. Egy boyjal. De a világért sem állítom.
Felírta a jegyzetei közé: “Dr. Bloch első felesége. Boy(?)”
– Egy pillanat. Nem tudja, hogy melyik boy volt?
– Szabó Gusztáv. Magas, szőke fiú. Az én emeletemen van szolgálatban.
– Köszönöm.
Most kihallgatják Pipi nővért, aki az éjjel inspekciós volt az emeleten.
– Megfordult valaki éjszaka az emeleten? – kérdezi a kapitány.
– Szabó Gusztávot láttam. Csak éppen eltűnt a fordulóban.
– Megközelíthette-e Szerémyné szobáját?
– Akkor nem.
– Mi az, hogy akkor nem?! Később megközelíthette? Elment maga valahová?
Habozás.
– Igen… Én kíváncsiságból… Egy ápolónőt láttam leosonni az étterem felé, és kíváncsi voltam, hogy ki az.
– És ki volt az?… Min gondolkozik? Ki volt az?
– Nem tudom.
Ez hazudik – gondolja a kapitány. Tudja, hogy ki volt az az ápolónő, aki elhagyta a helyét, és az étterembe ment éjjel, de nem akarja megmondani.
– Hogy hívják?
– Zlinek Zsófia. Pipi nővérnek neveznek itt.
– Magát még kihallgatom. Maga titkol valamit. Figyelmeztetem, hogy ha megtévesztő vallomást tesz, nagyon megütheti magát.
Pipi nővér hallgat. A bűnügynek nem használna, ha elmondja, ki volt az ápolónő. Aki Torbágy sebésszel találkozott, viszont az illetőt kidobnák.
Következik Szabó Gusztáv.
– Milyen minőségben van itt alkalmazva?
– Úgynevezett boy vagyok, a liftet kezelem, cipőket pucolok, és napozóágyakat viszek a vendégek után, ha ezek kívánják.
– Hány iskolát végzett?
– Hat gimnáziumot.
– Volt más mestersége?
– Sofőr voltam. Szerelést tanultam. A szürke taxinál dolgoztam, de családos, idősebb kollégáim miatt leépítettek. Ezeket megtartották. Egy volt gazdám beprotezsált ide boynak.
– Maga azon a folyosón járt éjjel, ahol a lopás történt.
– Az új kisegítő nővért vezettem az első emeletre, mert nagybeteget hoztak, és keresték a kisegítő nővért, aki csak másnap lépett szolgálatba.
– Elmehet. Kérem a portást.
Jött Feri.
– Tud valami érdemlegeset mondani?
– Én a földszinten vagyok, és amikor vége a szolgálatnak, motoron kimegyek Óbudára, ahol családi házam van.
– Szabó Gusztáv nem volt szolgálatban azon az emeleten, és mégis megfordult ott. Azt állítja, hogy a kisegítő nővér társaságában csak áthaladt az emeleten.
Feri gondolkozik. A kapitány odavágja a ceruzáját.
– De a mindenségit neki, ne gondolkozzanak itt a válaszokon! Tessék egyenes, becsületes válaszokat adni!
– Hát kérem, úgy volt, hogy én véletlenül a mosónőnek akartam utasítást adni, és láttam, hogy Szabó Gusztáv azzal a hölggyel lemegy a sötét tálalókonyhába, ahonnan egy ételhordó lift működik. Ezt a liftet működésbe hozták. Többet nem tudok.
– Elmehet. Kéretem Pencsik felügyelő urat, és Szabó Gusztáv jöjjön vissza.
Szabó Gusztáv visszajön, és azt is látja, hogy egy bajuszos, kampósbotos ember áll a szobában.
– Szabó Gusztáv! Maga hazudott! Maga lement azzal a hölggyel a tálalókonyhába, és a tálalóliften felhúzta az emeletre. A lány ellopta a nyakláncot, és ismét visszatért a tálalókonyhába.
– Kapitány úr téved.
– Én nem tévedek! Pencsik! Ezt az embert őrizetbe venni!
Szabó Gusztáv nyugodtan állt. Ki kell rakni minden holmit a zsebéből. Előkerül a tárca.
– Adja csak ide… – mondja a kapitány a felügyelőnek, megemeli a tárcát. Nem kétséges, hogy arany. Feláll, és a fiú elé lép.
– Honnan vetted ezt a tárcát?
– Kaptam.
– Kitől?
– Azt nem mondom meg. Különben megmondom: én ezt a tárcát loptam.
– Gondoltam… Pencsik, a tárcát itthagyja nálam. Ezzel majd horogra kerül a bűntárs. A fiút előállítja a főkapitányságon, megnézik a nyilvántartóban minden adatát, és őrizetbe veszik.
Szabó Gusztávot megkötözik, úgy tolják rá a felöltőt, hogy a keze fedve legyen, és Pencsik felügyelő elvezeti a hátsó ajtón át. Ebben a pillanatban bejön Wallenstein.
– A fiút őrizetbe vették? – kérdezi nyájasan, inkább érdeklődve, mivel nincs joga belefolyni a nyomozásba. A kapitány azonban tekintettel van a szanatórium hírére, és szívesen belevonja az igazgatókat.
– Az ügytől függetlenül a fiúnál találtunk egy aranytárcát, amiről beismerte, hogy lopta. Talán tudja majd, hogy melyik vendégéről van szó.
Megmutatja a tárcát Wallensteinnek. A főorvos megnézi, először kívülről óvatosan végigsimítva, mint valami beteget, szinte megkopogtatja, azután kinyitja.
– Annyi bizonyos, hogy a tárcában levő ajánlás és aláírás a svéd trónörököstől származik. A tárcát három év előtt láttam egy tüszős mandulalobbal kapcsolatban. Gróf Waciszláv tulajdona.
– Mikor tartózkodott a gróf utoljára a szanatóriumban?
– Az éjjel. És ugyanazon az emeleten, ahol a lopás történt.
– Kérem, küldjék ide azt a kisegítő nővért, aki Szabó Gusztáv társaságában volt a lopás idején.
– Csak egy kisegítő nővért alkalmaztunk, Borbálát. – És csenget. – Nem parancsol a kapitány úr egy konyakot vagy valamit?
– Köszönöm. Az eset egyszerűnek látszik.
– Igen, igen… – mondja elgondolkodva Wallenstein – nem ritka eset azonban, hogy szövődmények lépnek fel – és a belépő nővérhez fordul. – Küldjék fel Sefcsik Borbálát, az új kisegítő nővért.
Jön Sefcsik Borbála. Krumpliorra van, a haja vörös, és olyan a válla, mint egy díjbirkózónak.
– Nézze, fiam… – mondja a kapitány – Szabó Gusztávot őrizetbe vettük. Bevallotta, hogy maga lopta el a nyakláncot, felhúzta az éthordó liften, és újra leeresztette a konyhába. Ha most szépen mindent beismer, ezzel enyhíti a büntetését…
A krumpliorrú, vörös nő nyitott szájjal áll. A kapitány már látja, hogy baj van. Ez a buta nő nem ilyen színésznő. Két kezét a mellére teszi, felhúzza a vállát, és azt mondja:
– Kérem szépen… én éjszaka két nővérrel együtt háltam abban a repedezett házban, amelyet a Feri portás említett, és reggel a konyhában voltam kisegíteni. Pedig ez nem is kötelező. Nekem csak beteg mellett lenne dolgom.
– Ne fecsegjen! Ismeri Szabó Gusztávot vagy nem?
– Nem… – mondja ijedten.
– Kérem, főorvos úr, szeretném kihallgatni a portást és a két nővért, akikkel ez a lány állítólag együtt aludt, tehát az alibijét igazolják.
Wallenstein főorvos csenget.
– Feri portás jöjjön és a két nővér a régi dépendance-ból.
– Kérem – mondja a krumpliorrú -, én a Szent István Kórházban voltam, és Pétery úr őméltósága saját zsebéből egészítette ki a fizetésemet, csakhogy visszatartson, olyan hírhedt ápolónő vagyok, és a Pétery úr őméltósága, aki nyilvános és nagyon rendes…
– Hallgasson! Ha ártatlan, nem lesz semmi baja. – Feri portáshoz fordult. – Ezt a nőt látta maga Szabó Gusztávval a melléklépcsőn lemenni a tálalókonyhába?
– Hát, azt nehéz így megmondani… Nem volt ormótlan a nő, az biztos…
– Kérem, énrajtam most három szoknya van, mert…
– Hallgasson! – rivallt rá a kapitány. Most jött a két nő.
– Maguk ezzel a nővérrel együtt töltötték az éjszakát?
– Igen…
– Lehetséges, hogy maguk mélyen aludtak, és elhagyta a szobát?
– Kizárt. Én nagyon éberen alszom, és különben is, ha kinyitják az ajtót, mindenütt ketyegni kezd, mert ott valamikor az idegosztály volt… – És akadozva hozzáteszi. – Még most is van ott két-három idegbeteg, úgyhogy nehéz elképzelni…
– Ne arról beszéljen, amit elképzelni nehéz! Lehetséges, hogy elhagyta a hálóhelyet?
– Kérem – szólt közbe Feri -, szabad valamit mondanom?
– Tessék!
– Ez a hölgy nem is fér el a tálalólift deszkáján. Sokkal kisebb és soványabb kellett hogy legyen az illető.
– Kérem, nekem a blúz alatt most egy dzsemper is van…
– Hallgasson! A három nővér elmehet! Portás, maga velem jön, megnézzük azt a liftet.
Wallenstein néz, ezzel jelzi, hogy intézkedni nem akar a főorvossal, de szintén jöhet, ha tetszik. Amikor a hallba érnek, ott ül Rubber Szilárd a feleségével, továbbá Elek, a Nagyságos Asszony és Verőné. Hirtelen csend lesz. A kapitány, a főorvos és a portás felmennek a liften. Megnézik a szoba közelébe felérő tálalóliftet. A krumpliorrú ezen csakugyan nem férne el. Akkor sem, ha nincs dzsemper rajta, és akkor sem, ha csak egy szoknyát visel. A kapitány leereszti a liftet, megnézi, amint felér, kiszámítja, hogy hány lépés a szobáig, ahonnan a nyaklánc eltűnt. Két perc alatt el lehet lopni a nyakláncot, és visszakerülni.
– Azt a Pipi nővért kérem újra kihallgatni.
Ott áll előtte Pipi nővér. Remegve. A kapitány kombinációja az, hogy az a bizonyos nővér, akit Pipi elsurranni látott, egy emelettel lejjebb találkozott Szabó Gusztávval, lementek a melléklépcsőn a teakonyhához, innen a fiú a tálalóliften felküldte a nőt.
– Felszólítom magát, hogy nyomban mondja meg, ki volt az a nővér, akit maga éjszaka követett a folyosó fordulójáig! Figyelmeztetem, hogy ha ezt nem teszi, akkor egy súlyos bűnügybe keveredik!
Pipi nővér mély lélegzetet vesz. Azután Wallensteinre néz.
– Anna nővér volt… A legszebb nővér…
– Ez nem tartozik a tárgyra! Hol teljesített szolgálatot Anna nővér?
– Ő a legügyesebb ápolónő – mondja Wallenstein -, a főhercegnőnél volt szolgálatban.
– Anna nővért kérem. A kihallgatást szeretném zárt ajtók mögött lefolytatni.
A kapitány előtt ott áll Anna nővér. A kapitány ismeri. Érdekes… Egy szigeti, nagyon előkelő mulatóban látta ötórai teán, és egy társaságba kerültek, bemutatták neki a nőt. Nem is sejtette, hogy ápolónő. Kemény dió. Okos, intelligens, szép arc, hihetetlenül nyugodt, kissé arrogáns…
A kapitány az ilyen gyanúsítottakat jól ismeri.
– Azt hiszem, mi már találkoztunk valahol – mondja mosolyogva.
– Igen. Tavaly, Bródi vezérigazgató úr társaságában, a Nagyszálló éttermében.
– Á! Igen, igen… Ez a Bródi azóta, úgy hallom, megnősült, és valami vidéki üdülőt vett át. Nagyon szeretem az öreget…
Anna áll. Nem dől be a privatizálásnak. Mereven jelzi, hogy ő gyanúsított, és mint gyanúsított nem bonyolódik magánérintkezésbe a kapitánnyal.
– Foglaljon helyet…
– Köszönöm.
Leült.
– Arról van szó, kérem, hogy magát állítólag látták ezzel a kedves fickóval, Szabó Gusztáv vagy hogy hívják, jóképű, okos gyerek…
– Ne fáradjon, kapitány úr! El fogok mindent mondani. Szabó Gusztávval engem nem láthattak. A személyzettel csak hivatalosan érintkezem.
– No de mégis otthagyta éjszaka a betegét. Megjegyzem, az énrám nem tartozik, de mégiscsak átsuhant az első emeleti folyosón…
– És Pipi nővér nesztelenül utánam jött. Rengett belé az épület.
A kapitány nevet. Talán jobban is, mint amennyire a tréfa tetszik. Ez kemény dió, ez a nő.
– Szóval, végigment az emeleten, látta, hogy nyitva van a Nagyságos Asszony ajtaja, becsukta, és ment tovább…
– A jobb oldali folyosót meg sem közelítettem. Egyenesen az étterembe mentem, mert tudtam, hogy Torbágy sebész ott tárgyal valakivel, egy vidéki szanatórium dolgában. És tudtam, hogy délután beköltözött a szanatóriumba Szegő Éva, egy művésznő, aki valamikor Torbágy sebész szerelme volt. Torbágy sebészbe én szerelmes vagyok. Együtt jártunk az egyetemre, medika voltam, és abba kellett hagynom, mert a szüleim tönkrementek. Ennek tíz éve. Azóta Torbágy sebész… menyasszonya vagyok. Közben volt egy afférunk Szegő Éva miatt. Azt hittem, hogy a Torbágy sebésszel szakítottak. Utóbb azonban kiderült, hogy a művésznő egyáltalában nem szokott szakítani. Én lementem az étterembe, hogy ezt megbeszéljem Torbággyal, és figyelmeztessen, hogy én ezt a tíz évet nem azért kínlódtam végig…
– Köszönöm, köszönöm… most már emlékszem. Torbágy doktor úr is ott volt a Szigeten. Szóval, ön Torbágy doktor úrral beszélt az étteremben?
– Igen. Közben belépett Szegő Éva. Tudtam jól, hogy Torbágynak itt a szanatóriumban mennyire ártana a legcsekélyebb botrány is, tehát gyorsan egy betegről kezdtem beszélni, mert Wallenstein főorvos úr úgy intézkedett, hogy a 109-esnek ne adjunk altatót, amíg nincs tisztázva, hogy van-e belső sérülése is. Ekkor megjelent a kisegítő ápolónő, és azt mondta, hogy csakugyan nem lehet altatót adni, és mivel a művésznő két nőt látott, tehát megnyugodott.
– Hogy nézett ki az a kisegítő ápolónő?
– Krumpliorra volt, vörös haja, sok szoknya lehetett rajta…
– Köszönöm. Torbágy sebészt fogom kérni. Legyen szíves a folyosón jobb felé távozni, és a forduló előtt megvárni, míg a kihallgatás kezdődik.
Közben Wallenstein ismét bement a princesszhez.
– Ide figyeljen, fiam. Perceken belül ki fog derülni, hogy maga Szabó Gusztávval lement a tálalókonyhába, és a liften feljött. Ez esetben letartóztatják. Minden tekintélyemre szükség volt, hogy a személyzet ne azonnal a magával kapcsolatos gyanúját közölje.
A princessz cigarettázott.
– Közben én is nyomoztam. Ki fogom nyomozni az egészet. Nagy szenzáció lesz. Ennek az Anna ápolónőnek pofont is adtam. És megmondtam, hogy ha engem belekever, akkor kap még kettőt.
– Okosabbnak képzeltem magát.
– Hogy érti ezt?
– Ez az a pont, ahol a kedves, idilli játéknak vége, és önnek elő kell állnia azzal, hogy Szofi főhercegnő, aki a mentőkocsiban helyet cserélt – mondta Wallenstein, a boszorkánymester, változatlan nyugalmával, és a princessznek kiesett a szájából a cigaretta.
– Maga tudta?…
– Vigyázzon, főhercegnő, mert kiégeti a paplant…
Kilencedik fejezet—>>>