A boszorkánymester

Kiderül, hogy valaki mindent megértett anélkül, hogy görögül tudna

Kovács Ágnes, az igazi, felült az ágyban, abban a pillanatban Anna nővér már mellette volt.

– Parancsolja, főhercegnő, hogy kinyissam az ablakot?

– Igen…

– Hogyan készítsem el a fürdővizet? Hány fok legyen, és parancsol fenyőtablettát?

– Éhes vagyok.

Ahogy kinyílt a spaletta, beömlött az aranyszínű fény, Ágnes nagyot nyújtózott, ásított, és szívből sajnálta, hogy rövidesen meg kell válnia ettől a szép szobától. Mindegy… Nem tehet róla. Ő nem mondta, hogy főhercegnő…

Miután megfürdött, a főhercegnő holmija közül magára vett egy pizsamát. Egész jó. Csak ő valamivel kisebb és soványabb… De az nem baj. Pizsama lehet valamivel bővebb. Annyiféle reggeli volt, hogy olyat ő még ebédre se látott. Egy egész nagy asztalt toltak be, teli mindenfélével. És reggeli után megkérdezte ez a nagyon szép arcú, finom ápolónő, meglátogathatja-e Wallenstein főorvos úr, aki vizitet tart.

Jött a főorvos. Az ajtóban kis főhajtás, mögötte Torbágy sebész és Bloch, akinek az arca még mindig kissé savanyú, mióta hallotta, hogy Margó újra ki akar vele békülni.

– Kérem, főorvos úr – mondja Ágnes, azonnal a tárgyra térve, bátran és nyíltan. – Tessék valakit beküldeni a hercegi udvarból.

– Waciszláv gróf a reggeli vonattal elutazott, és az udvar részéről nem tartózkodik itt senki.

– Úgy. És ez a Waciszláv gróf elment anélkül, hogy velem beszélt volna?

– A gróf, kérésünkre, mivel idősebb úriember, aki főhercegnő világra jöttétől a környezetében tartózkodik, előzőleg bejött, de ön aludt, és néhány sort hagyott az éjjeliszekrényen.

Ágnesnek kissé tátva maradt a szája. Levette az éjjeliszekrényről a lapot!

“Főhercegnő! Mielőtt elutaznék, minden jót kívánok, itt álltam az ágya mellett, amíg aludt, és búcsúzóul csak annyit közlök, hogy szíveskedjék két hétig minden tekintetben a legjobban eltölteni idejét e kellemes helyen. Gróf Waciszláv.”

– Kérem… – hebegte Ágnes – mért engedték be a sötét szobába?…

– A szobát teljesen kivilágítottuk, de főhercegnő oly mélyen aludt, hogy ettől sem ébredt fel. A gróf úr mint nevelője még meg is simogatta az arcát, és távozott.

Ágnes úgy érezte, hogy nem szanatóriumban, hanem egy hajón van, és az ágy himbálódzik vele.

– Hát, kérem… – hebegte. – Azt hiszem, hogy…

Wallenstein szokott közvetlen mosolyával mondta:

– Azt hiszem, leghelyesebb, ha mint beteg már e pillanatban megszűnik, főhercegnő, és vendégünk erre a két hétre. Hála istennek, erős, mint a vas!

Visszaroskadt a párnákra, és becsukta a szemét. Mire kinyitotta, a fehér köpenyek eltűntek, csak a szentképarcú nő ült egy fotelban a szoba sarkában.

– Maga az én ápolónőm?

– Igenis, főhercegnő.

– Ne mondja mindig: főhercegnő. Az unalmas. Hogy hívják?

– Anna. Radics Anna.

– Ápolónő-tanfolyamot végzett? Csak azért, hogy itt ápolónő legyen?

– Igenis.

Most látta, hogy a nő nem is szentképszerű. Van valami sötét a lényében. Valami alattomos. Nagyon szép. De valami gyűlölet lappanghat benne. És most ő mit csináljon?

– Mondja, én még sosem voltam szanatóriumban. Én lemehetek a kertbe? Egy főhercegnő személyesen mehet a kertbe?

– Természetesen gondoskodás történt, hogy senki se férhessen a közelébe kíváncsiskodó tolakodással.

– Ez helyes. Én akkor most lemegyek a kertbe.

– Milyen ruhába öltözik? A komorna a szomszéd szobában vár.

– Amilyet… a komorna válassza ki.

Tíz perc múlva a főhercegnő egy sötétszürke délelőtti ruhájába öltözve, egy számmal nagyobb cipőben igyekezett a kertbe. Majd valahogy papírt kell dugni oldalt a cipőbe, mert leesik a lábáról. Csak vigyázva. Úgy látszik, ennek a Waciszlávnak meghagyta a főhercegnő, hogy ő helyettesítse. Elsőrangú ötlete támadt.

– Mondja, kérem… amikor engem behoztak, azt hiszem, egy Kovács Ágnes nevű leányt is behoztak. Szeretnék én avval beszélni személyesen.

Időnként jobbra vagy balra kissé eltartotta a tenyerét magától, mert ezt főhercegnőinek vélte. Öt perc múlva jött, hogy Kovács Ágnes nevű ápolt az intézetben nincs. Megnézték a kertre nyíló szobákat. Nincs.

Feri, a portás, bölcsen döntött az ügyben.

– Nyilván azt az erőszakos, kültelki leányt gondolja, és Isten őrizz, hogy a főhercegnő közelébe engedjük. Legyen a válasz, hogy Kovács Ágnes nevű ápolt az intézetben nincs.

Közben a főhercegnő a kert egy elkülönített részében unatkozott, és a boyok magas borravalót kerestek, mivel egy távoli dépendance emeleti ablakából mutogatták az unatkozó főhercegnőt.

Vagy nyolc fej egymás mellett figyelte a princesszt, aki könnyedén megjegyezte, hogy hozzanak számára egy reggeli lapot. A boy megjelent a reggeli lappal. A princessz olvasni kezdett, és kérte, hogy hagyják őt egyedül.

A távoli dépendance-ban arattak a boyok és a nővérek. Tíz fej volt az ablaknál, a hátul állók már öt pengőt is fizettek, és nézték a princesszt, amint kibontja a reggeli lapot. Azután kívánságára egyedül hagyták. Érdekes, hogy a főhercegnő mennyire érdeklődik a napi politika iránt. Az újság második oldalát olvassa elmélyülten.

Tizenhat fej figyeli. Tizenhat száj tátva marad a csodálkozástól.

Amikor a főhercegnő egyedül maradt, csíkokra tépi az újságot, és a cipőjébe tömi. Verőné mélyen lebiggyesztett szájjal bólint. Elhúzza kezét a homloka előtt.

Szegény…

Fiatal teremtés. Náluk a házban lakott egy leány, az egyszer ételmérgezést kapott, és miután felépült, mindig énekelt. Ez most egyforma csíkokra tépi a napilapot, összehajtogatja, levasalja az ujjai között, és a cipőjébe tömi. Ha szőlőt hozatott volna, azt is biztos a cipőjébe tömné…

Verőnének volt egy rokona, az mindent felszedett az utcán a földről, és a zsebébe dugta. Az ablaknál állók nagy részét idegesítette, hogy Verőné kiterjedt rokonságában minden előfordult már.

Most valaki csengő, éles hangon felkacag.

A jól öltözött hölgyek megbotránkozva elhúzódnak. Ez az a zabolátlan elárusítólány… És ni! A Nagyságos Asszony barna kosztümje van rajta. Megismerni a tintafoltról a mandzsettáján. Ilyen egy szemtelen! Kineveti a főhercegnőt, mert a cipőjébe tömi a napilapot. Na! Ettől függetlenül még tanulhat valamit egy főrangú hölgytől. Például, hogy nem járkálnak zebraszínű napernyővel egy parkban. Lassan elhúzódik mindenki, még a látvány sem lehet olyan elsőrangú, hogy ennek a perszónának a társaságában élvezzék. A főhercegnő, aki a park elkerített részében nyolc-tíz perc múlva már nagyon unatkozik, feláll és elindul.

Távoli bokrok, ösvények, komornákkal, bóbitákkal, boyokkal elevenedtek meg, és hallják, hogy a princessz visszatér a szobájába. Ez a főhercegnő dolog nagyon unalmas.

A szobájába érve, diszkréten közli vele az ápolónő, hogy egy úr szeretne beszélni vele, bizonyos Agorapollus.

Ezt jelentősen mondja.

Ágnes azt feleli, hogy szeretne lehetőleg egyedül időzni a nap folyamán.

– A főhercegnő vőlegénye repülőgépen érkezett, és inkognitóbán megszállt a szanatóriumban. Csak pár szót akar beszélni.

Egy pillanatig gondolkozik. Mindegy. Tisztességesebb, ha valakinek megmondja az igazat.

– Kéretem azt az urat, aki a vőlegényem.

Jön a görög herceg. Civilben. Mint doktor Lotar Agorapollus érkezett a fővárosba, és ezt tudomásul kellett venni illetékes helyeken. Így most zsakettban van, finom, sovány, elegáns, kicsit hosszú, de kedves mosolyú ember. Középen elválasztott szőke feje kopaszodik.

Valamit mond franciául Kovács Ágnesnek. Hiába teszi ezt, mert Kovács Ágnes nem tud franciául. Hallgat. A fiatalember hosszan beszél, és mentegetődzik.

Franciául.

Siralmasan felhúzza a két vállát, szívére teszi a kezét, mélységes szomorúsággal szeretné meggyőzni a főhercegnőt, hogy nem történt részéről tolakodás, hanem őszinte aggodalomból jött ide.

És Ágnes áll, és töpreng, hogy mit lehet tenni ebben a kavarodásban. Ez egy görög herceg, aki franciául beszél. Azt ő tudja a Boyer-filmekből. Ez francia. Ő franciául annyit tud hogy merci, s’il vous plaît, adieu és sagschon.

A fiatalember, úgy látszik, haragvásnak fogja fel a leány hallgatását, bús szeméből és ráncolt homlokából vigasztalhatatlanság sugárzik. Ágnes egy fotelra mutat, és azt mondja:

– Merci.

A főherceg leül. Nyilván valamit mondhatott, amit a főhercegnő esetleg megköszönhetett, és helyet mutatott neki.

Most kopogás hallatszik. Megjelenik Torbágy sebész. Bocsánatot kér, hogy zavar. Kihívja a herceget.

– Sprechen Sie deutsch, Eure Hoheit?

– Jawohl…

Torbágy sebész közli, hogy a hercegnő a baleset következtében meghűlt, egy hangszálpolipot is fedeztek fel, ezt most kezelik, és sajnos egyetlen szót sem szabad beszélnie.

Mi is történt?

Torbágy sebész gyanútlanul haladt a folyosón, amikor hátulról neveletlenül megkopogtatták a vállát.

– Halló, Torbágy! Hallom, hogy maga az éjjel pofozkodott a Berényivel a Szegő Éva szobájában?

Az a kis fruska áll ott, aki az éjjel közbelépett, amikor Szegő Éva már-már féltékenységi jelenetet kezdett az ápolónő miatt. Rettenetes barna kosztümben van, csendőrkalapban, és érthetetlen okból a folyosón zebraszínű, nyitott napernyővel járkál.

– Mit óhajt a kisasszony?

– Legyen szíves, menjen fel azonnal a főhercegnőhöz, ahol jelen van egy görög herceg, és mondja meg a főhercegnőnek meg a hercegnek, hogy a princessz hangszálait sérülés érte, és nem szabad beszélnie. A princessz utálja a vőlegényét, és nem akar vele beszélni.

– Ezt én nem tehetem…

– Az más. Akkor elmegyek, és megmondom az újságíróknak, hogy maga éjjel a Szegő Éva szobájában pofozkodott a Berényivel, sőt megmondom a Wallensteinnek és ráadásul az Udvarhelyinek is.

A sebész sápadtan rágja a száját.

– Zsarol?!

– Eltalálta. A fő, hogy maga ezt megmondja a hercegnek, és így a hercegnő ne legyen kénytelen konverzálni az illetővel. De ha akarja, megmondhatom a Wallensteinnek…

Torbágy, aki a részvénytársaságban pozícióharcot folytat Wallensteinnel, és tisztában van azzal, hogy az éjszakai botrány végzetes lehet, dühösen a liftbe száll. A szemtelen kislány mosolyogva integet, és továbblibeg a folyosón.

Ezután minden úgy megy, mint a karikacsapás. Torbágy sebész magyarul közli Kovács Ágnessel:

– Ha a főhercegnő nem akar beszélni a vőlegényével, elég, ha egyszerűen hallgat, mert én azt mondtam – ilyen tapintatra vendégeink iránt kötelezve vagyunk -, hogy hangszálpolipját kezeljük, és nem szabad beszélnie.

– Köszönöm! – kiáltja boldogan Ágnes. A sebész ijedten néz az ajtó felé.

– Éppen ez okból talán ne méltóztassék kiáltani. – És távozik. Odakint a szentképarcú ápolónő megállítja.

– Van valami utasítása főorvos úrnak?

– Semmi! – mondja Torbágy dühösen, és elmegy.

A herceg most ott ül Kovács Ágnessel, és beszél és beszél, ellágyultan vagy fellengzősen, járkál is közben, végül mosolyogva elmond egy kis verset, Kovács Ágnes nézi, és egyre jobban tetszik neki. Olyan madárfeje van, mint a walesi hercegnek. Kedves, madárfejű, kék szemű, szőke fiú.

És nézi, és érdekes, hogy mennyire érdekli őt mindaz, amit hall. Pedig annyit se ért belőle, amennyit franciául tud, mert sem azt, hogy merci, sem azt, hogy s’il vous plaît, nem mondja. De végül egész közel ül hozzá, és most már mond még egy szót, ami rémlik Ágnes előtt, hallotta ezt már kupléban, és egy mély hangú dizőz is mondta a Duna-parton mikrofonba, sőt a Boyer-filmeken is előfordult, hogy megfogja a kezét, és azt mondja:

– Princesse… Je vous aime…

– S’il vous plaît – hebegi mindenről megfeledkezve Ágnes, és a szőke fiatalember megcsókolja, mert Torbágy nem említette, hogy a hangszálakkal kapcsolatban ez is aggályos volna.

Holott ez jobban ártott mindennél. A görög herceg nem is gondolt arra, hogy szerelmes lesz a menyasszonyába. Ágnesnek álmában nem jutott volna eszébe, hogy szerelmes lesz egy ismeretlen főhercegnő vőlegényébe, aki hangosfilmeket és sanzonokat mesél, amikből egy szót sem ért.

És együtt ebédeltek, és együtt uzsonnáztak, és a herceg elmondta egy egyiptomi utazását, és sokat nevetett közben, tehát Ágnes is állandóan mosolygott, és mindenki őket nézte, és amikor a jobb cipője leesett, és kijött egy csomó papír, őfelsége ezen is szívből kacagott.

Este magányosan ült az étteremben, és a szanatórium hölgytagjai elsővonalbeli ruháikkal felvonultak, és a szőke görög herceg senkit se látott, csak itta a konyakot, és néha mosolygott, és maga elé nézett mindaddig, amíg az egyik pohárka konyaknál, amint éppen a szájához emelte, egy nő véletlenül meglökte a csípőjével, hogy az ölébe esett az egész, és rettentően rikácsolva franciául felkiáltott, hogy bocsánatot kér, de ettől a vacak napernyőtől nem lát, és akkor felismerte a herceget, valami Béla nevű ismerősét vélve benne, aki adós maradt valahol egy vacsorával, amikor ő Rómában táncolt, és a szőke úr patentzárakkal ügynökölt, és kiment Ostiába egy színésznővel, már akkor is főhercegnek adta ki magát… Ó, bocsánat – mondja görögül, váratlanul fordítva a nyelvjáráson, ó, bocsánat, most veszi észre, hogy összetévesztette avval a csirkefogóval, ön nem az a csirkefogó, akit én gondoltam – és továbblibeg, és kosztümgombjába ügyesen beakasztotta az asztalkendő bojtjánál fogva, és ahogy továbbmegy, az egész tálca üvegestől, poharastól, feketekávéstól őfelsége zsakettjának ölébe esik, aki dermedten ül, és a princessz sietve elhagyja az éttermet, gomblyukán mint egy kötény lóg az asztalkendő, és az egészet gyorsan a kosztüm zsebébe dugja. Úgy, hogy mikor a főbejáratnál beleütközik Wallensteinbe, rettenetesen néz ki.

– Közölték már magával, hogy az első emelet 128-as szobát jelöltem ki a maga számára, fiam? Nagyon szép fürdőszobás apartman – mondja Wallenstein főorvos, változatlan nyugalommal.

A herceg teljesen leöntve, ruinálva, eleganciájának roncsaiban áll az asztalnál, és a főorvos hozzálép.

– Pardon, monsieur…

Ő tiszteletben tartja az inkognitót, és nem adja meg a herceg címét. Ugyanis ez a helyes. Torbágy és a főportás hibát követtek el. Még ha uralkodó főherceg, akkor is csak monsieur a megszólítás, ha a bejelentőlapon azt írja: doktor Agropollus. Ez az intézkedés éppúgy parancs, mint minden más, és ha őfensége megparancsolja, hogy elhagyják a titulusát, akkor intelligens ember elhagyja a titulusát. Ezt, intézkedésére, Feri már közölte a személyzettel.

Dr. Bloch és Torbágy sebész egy-egy gyógyászati látogatás örve alatt közölték a vendégekkel. Mindenki rájött, hogy roppant egyszerű, és mégsem tudta senki, amíg Wallenstein nem intézkedett.

– Si parla italiano?

– Si – mondja a herceg.

Minden orvos azon a nyelven beszél vele, amelyiket a legjobban tudja, és dr. Wallenstein a háború alatt az olasz fronton volt egy hadikórház vezetője. Így tehát olaszul közli, hogy ez a kislány egy neveletlen fruska, a szanatórium azonban, bizonyos humánus szempontok szerint is, kénytelen betegnek tekinteni, és így az elárusítólányt egy ideig ápoljuk. Végtelenül sajnálja, ami történt.

A herceg mosolyog, és csodálkozva kérdezi, hogy mi történt, mert neki nincs tudomása arról, hogy bármi is előfordult volna, ami kellemetlen. Egy nagyon kedves, fiatal hölgy, akinek hálás, amiért üdvözölte, véletlenül feldöntötte a konyakot. Ez mindannyiunkkal előfordulhat.

Wallenstein főorvost a folyosón éri a hír, hogy azonnal menjen az irodába. Az irodában a szokatlanul késői órában ott a civil úr, az emeleti főápolónő, kezeit tördelve, Feri, a portás és a Nagyságos Asszony, akinek voltaképpeni neve Szerémy Ferencné. Legutolsó férje Szerémy Ferenc földbirtokos volt. Ott van továbbá Elek őméltósága, volt országgyűlési képviselő, a Wendur Művek elnökigazgatója.

– Kérem szépen – mondja a Nagyságos Asszony -, a szobámból eltűnt egy kétszázezer pengő értékű, tizenhárom briliánsból álló nyaklánc, amelyet este, őméltósága látogatása idején, a nyakamon hordtam.

A főápolónő kezd valamit mondani, a kezeit tördelve, de Wallenstein ránéz, és elhallgat.

– Értem – mondja a főorvos -, őnagysága a szobájában tartott ilyen nagy értékű gyémántot, és ez most eltűnt.

Hohó! A Nagyságos Asszony már érti! Nagy értékű gyémántot a szobában tartani, ez csökkenti az intézmény felelősségét.

– Ugyanis – szól közbe a civil úr, mielőtt még őnagysága megszólalhatna, máris megérezve Wallenstein gondolatmenetét -, mi figyelmeztetjük a betegeket, hogy a nagy értékű holmikat kérjük letétbe helyezni. Sajnos, habár itt sohasem fordul elő lopás, a szobákban őrzött tárgyakért, ugye ezt belátja Nagyságos Asszony is, az intézmény nem vállalhat…

– Kérem, az embert egy ilyen előkelő intézmény kötelezi! Nem jelenhetek meg este, ha Elek őméltóságával vacsorázom, ékszerek nélkül vagy nem a megfelelő módon öltözve. Tehát szükségem van az ékszerekre.

– De gondolkozzék csak, Flóra – mondja a mindig nyugodt Elek -, nem tette le mosdás közben? Nem eshetett bele a ruhájába? Talán elszakadt a fonál.

– Az ékszert ellopták!

Őnagysága eme kijelentése után néhány másodpercig csend van. Wallenstein nyugodtan mondja:

– Ez esetben természetesen kötelességünk a rendőrséget értesíteni. Horváth úr, hívja fel a rendőrséget, és jelentse, hogy a szanatóriumban egy vendégnek nagy értékű ékszerét ellopták. Minden késedelem további felelősséget jelent az intézmény számára. Azután Torbágy doktorral és Anna nővérrel Horváth úr házi vizsgálatot is fog tartani. Majd megkérjük a rendőrséget, hogy a szanatóriumban időző magas személyek kedvéért diszkréten folytassák a nyomozást. Sajnos, nem foglalkozhatom tovább az üggyel – mondja Elek őméltósága felé -, ne haragudj, kérlek, de a negyedik emeleten van egy súlyos betegem, akit meg kell néznem. Kérem, nővér, Bloch alorvos urat küldje utánam a 405-be.

És kimegy. És aki jelen van, egy sem gondol a nyakékre e pillanatban, hanem csodálja Wallensteint. Rendíthetetlen. Mindig és mindent tud. Természetes, hogy levon a felelősségből sokat, ha a Nagyságos Asszony a szobájában tartotta az ékszert, és az is természetes, hogy mennél későbben értesítik a rendőrséget, annál nagyobb a szanatórium felelőssége. Miután ezt a két mondatot elmondta, nem hagyja befolyásoltatni magát, és siet megnézni, hogy mi van az asszonnyal, akiért már fél órája harcol vagy hét orvos, báró Udvarhelyi, sőt Boronkay őméltósága is, akit szintén elhívtak, éspedig báró Udvarhelyi kívánságára.

Wallenstein beszáll a liftbe, és megnézi a karóráját. Ilkának ma azt mondta, hogy bridzselni mennek, de majd szól Ferinek, hogy telefonáljon, mert erről szó sem lehet. Az emeleten már várja Bloch. Liheg.

– Kérem, még nem döntöttek. Boronkay szerint…

– Majd odamegyek. Maga menjen le Berényinéhez. Csúnya volt a szívműködése este. Nem szeretném, ha valami meglepetés történne. De ne adjon neki mást, mint Cardiazolt… A férj pedig végre menjen a dolgára. Ne üljön ott.

– Ha egy pillanatig nem látja, már érdeklődik, hogy hol a férje.

– Akkor üljön ott.

Elindult a 405-ös szoba felé. Ezzel az asszonnyal itt valami tévedés van… Neki hiába mesél az Udvarhelyi. Itt valami van, amit senki nem lát, ő sem, és a többiek sem. Nem hisztéria, és nem alacsony vérnyomás… Illetve mind a kettő igaz, de itt valami bűzlik Dániában – gondolja Wallenstein, felöltőjét, amit magán felejtett, mert átjött a kerten, odadobja az egyik nővérnek, és megint a gumicsövet csavargatja a mutatóujjára, miközben belép…

Az asszony mereven fekszik, éterszag, báró Udvarhelyi jobb kezében a keménykalapját, bal kezében a nő pulzusát fogja, Boronkay tanár mellette áll és nézi. Torbágy egy injekcióstűt készít elő, és ni…

Hogy került ide ez a kis szemtelen? Báró Udvarhelyi mellett áll pizsamában, és a két egyetemi tanárnak tanácsokat ad. Ezek olykor felelnek is neki, bizonyos fokig vállat vonva, mintha nem helyeselnék ugyan a tanácsokat, de szerintük azért lehet benne valami. Épp a következőket hallja:

– Forró vizes borogatásokat kellene adni, attól egy beteg jobban lett, akinek ilyen görcse volt.

Persze, a régi professzorok tudják, hogy a nővéreket nem szabad félvállról kezelni, mivel nemegyszer kiderül, hogy az ápolónő valamit tud, meglát, ami az orvosnak nem jut eszébe. Hogy kerül ez ide? A nővér a fülébe súgja:

– Ez az új kisegítő nővér… Már másodszor ráncigáljuk ki az ágyból. Úgy látszik, Udvarhelyinek szimpatikus.

Wallenstein megnézi az ágyon fekvő nőt. Hogy történik? Mi ez? A varázsló ősi ösztöne… Hallja, amint Boronkay szerint mégis meg kell kísérelni a műtétet. Látja, hogy Udvarhelyi vállat von és tanácstalan. A nő mereven fekszik. Kissé remeg. A vérnyomás váratlanul felszökött. És ebben a pillanatban, mintha a fülébe kiabálna valaki, valahonnan a semmiből, a múltból, atavisztikus századok mélyéből egy halálosan biztos utasítás, egy parancsoló hang: agyérgörcs!

Wallenstein félretolja Torbágy kezét az injekcióstűvel, minden előkészítés, minden szó vagy késedelem nélkül kiveszi Udvarhelyi táskájából a szikét…

Zitty!

Érvágás. Csak ezután mondja, Udvarhelyi felé:

– Azt hiszem, kérlek, hogy agyérgörcs.

Torbágy már ott az elkötővel, a fertőtlenítővel, a teljes sebészi felkészüléssel, és fél percen belül a nő, akit Boronkay a műtőasztalra akart tenni, és akiről báró Udvarhelyi az egyre fokozódó érlökésekből tudta, hogy katasztrófa előtt áll… egy sóhaj, és visszajön a halálból. A görcs kienged. A szája kinyílik.

Bloch, aki közben megjelent, és aki nagyon is tisztában van Wallenstein személyével, befelé keserűen mosolyog. Tudta? Ezt nem lehet tudni. Ő sem tud többet a vizsgálatok köréről, a lázról, a szívről, az emberről, mint más. És úgy tesz, mintha többet tudna. És azt elhiszik neki. És szerencséje is van.

Közben Udvarhelyi és Boronkay megbeszélik Wallensteinnel a tennivalókat, és a princessz eltűnt a szobából.

Torbágy Blochhoz hasonló gondolatokkal eltelve foglalkozik a beteg asszonnyal. Ő is láthatta volna. Wallenstein sem látta.

Udvarhelyi és Boronkay az ügynek e hiúsági részeivel nem törődnek. Saját pozíciójuk és tekintélyük tudatában bizonyos fokig még nagyra is tartják dr. Wallensteint, ha szó van róla valahol, és szívesen konzultálnak vele.

No jó, ehhez hozzájárul az is, hogy Wallenstein kellemes modorú egyéniség, és úgy tudja intézni a dolgokat, hogy az egyetemi tanárnak sohasem lehet oka ezt vagy amazt reklamálni, mindig tud egy tréfát is, és az egész alakja, hangja, modora alkalmas arra, hogy sikere legyen.

Torbágy jól tudja, hogy Wallenstein ugyanilyen holtbiztossággal elpaccolta azt a diabéteszes kereskedőt a múlt hónapban, és hogy nem lett volna szabad hozzányúlni, de hiába, Berendy tanár hitt neki, és ugyanígy, ahogy most sikere van, akkor paccolt ugyanezzel a nyugalommal és gyorsasággal.

Összenéznek Blochhal.

– Na mi van az első emeleti beteggel? – kérdezi Wallenstein.

– Azt hiszem, nem kell tartani semmitől. Éjszakára brómot adattam.

– Nagyon jó. Hát kérlek, most a fő, hogy amint lehet, szőlőcukrot… – mondja Torbágynak, és mennek Udvarhelyivel és Boronkayval. A folyosón elveszi a nővértől a felöltőjét, és rádobja fehér köpenyére. Boronkayval nincs pertuban. Boronkay kissé érezteti a különbséget, de hiába, mivel Wallenstein ezt nem érzi. Ugyanolyan vidám, udvarias és kordiális, mint Udvarhelyihez, akivel pertuban vannak. A modora sem így, sem úgy nem adhat okot megbántódásra.

– Szeretném, ha méltóságos úr feljönne ahhoz az asszonyhoz, akinél konzultált. Félek, hogy enteritis kezdődik, ugyanis nehezen gyógyul, agyonfogyókúrázott nő.

– Újabban – mondja Boronkay – jó eredményeket értünk el…

Latin dolgokat beszélnek. Udvarhelyi körülnéz, hogy hol van a kis szemtelen nővér, végül a boyjal telefonáltat egy kiskocsiért.

– Szervusz – mondja Boronkaynak -, szervusz – mondja dr. Wallensteinnek, és ez kissé kínos -, szerintem nagyon fontos sürgősen pótolni a vérveszteséget, gyenge nő… Ma már egész jó eredményeket érünk el…

Újabb latin dolgokat mondanak bizonyos szerekről, minden tanárnak, orvosnak megvan a maga szere, hogy ne mondjam, varázsszere, amivel ma már egész jó eredményeket érünk el…

Boronkay még felmegy megnézni azt az asszonyt. Tudja, hogy Wallenstein most, éppen azért, mert kissé hűvösebb vele, mint Udvarhelyivel külön saláriumhoz juttatja, de éppen ezért még hűvösebb lesz.

– Nézze – magyarázza a liftben -, ezekkel az agyonfogyókúrázott asszonyokkal ilyen esetben nem lehet mást csinálni, mint szigorúan…

Latin dolgokat beszélnek. Wallenstein változatlanul derűs és közvetlen, se hidegre, se melegre nem reagál hangban, beszél a betegről, előreengedi Boronkayt, és utánuk jön dr. Bloch.

A princessz közben visszament emeleti új szobájába, és egy alacsony, nagyon kövér, Viola nevű ápolónő mondja, hogy egy csengetésre ő jön, kettőre a szobaleány.

Viola mindent tud. Kemény, mint egy alföldi haramia. Végre is ebbe a szobába hozták volna Sávodit, az idült ízületi gyulladásával, és ez a taknyos nyolcvan pengőt vett ki a zsebéből. A szanatóriumban mindig mindenki mindent tud, tehát az egész emelet tudja, hogy a kertre nyíló virágnak kinyílt a csipája, mert megtudott valamit a Berényi-ügyről, és itten erőszakoskodik. Pénze nincs. Hitelbe vette a Darlingot. Szabó Gusztávval éjszaka a kertben mászkált, ezt Emmától tudják.

Szép kis első emeleti fürdőszobás lakó, aki egy boyjal éjszaka a kertben mászkál.

Boronkay közben elmondja a véleményét Wallensteinnek, és leérnek a liften a földszintre. C-ét kell adni a nőnek, és megint C-ét, ascorbinsavat, itt a természetnek kell segíteni, és az orvos csak éppen hozzányúlhat.

– A főorvos urat várják a beszélgetőben.

Kikíséri Boronkayt a kapuig, szívélyesen elbúcsúzik, és visszatér a beszélgetőbe, ahol egy civil úr ül.

– Ladányi kapitány. Az ékszer ügyében jöttem, és szeretnék beköltözni mint lakó a szanatóriumba, hogy megfigyeljem a betegeket.

– Dr. Wallenstein. Kitűnőnek tartom kapitány úr elgondolását.

– Van valami gyanúja főorvos úrnak?

Wallenstein elgondolkozik. Habozik.

– Nem, senkire se gyanakszom… Feri kérem, Ladányi doktor úr egy első emeleti fürdőszobás szobát kap… Bocsánat, most még van egy súlyos betegem…

Bloch mellette áll, és nem érti. Ugyanis tökéletesen befejezték a vizitet. Wallenstein ránéz. Időnként ránéz Blochra, szánakozva és rosszallóan. Azután azt mondja:

– Szeretném, ha négy-ötször benézne Berényinéhez.

És megy. Hová? – gondolja dr. Bloch. Hová? – gondolja Torbágy sebész, aki a műtőbe készül. Miféle súlyos betege van? Hová? – gondolja Feri.

Értetlenül nézik, amíg elnyeli a forduló. Feri odaszól Szabó Gusztávnak:

– Ladányi dr. úrnak a 136-ost!

Wallenstein beszáll a liftbe, és azt mondja a boynak:

– Vigyen az első emeletre, és mutassa meg Kovács Ágnes szobáját. Amíg nem jelentkezem, csak igen sürgős ügyben zavarjanak.

Kopog. Benyit. Nézik egymást a princesszel. Azután Wallenstein nyugodtan megszólal:

– Hová tette a nyakláncot?

Nyolcadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.