A boszorkánymester

Kvázi az első fejezet

1.

Azt már tudjuk, hogy hogyan cserélték el a két személyt. Hogy a hercegnő vacsorázni ment a mentőkocsin, de egy másik mentőkocsin távozott a Trombitából. De mi történt a Lakos Szanatóriumban?

Este megszólalt a Lakos Szanatórium telefonja, és a Trombita-szállóból a főpincér megkérdezte, hogy jár-e neki százalék, ha beszállíttat egy hölgyet, aki Kerényi úrral vacsorázott, és az Általános Áruház igazgatójára vártak. A hölgy váratlanul elalélt. Lehet, hogy megmérgezte magát, de az sincs kizárva, hogy csakugyan valami baja van.

A portás közölte, hogy anyagi dolgokban telefonon nem állhat a főpincér rendelkezésére, ha a hölgyet behozzák a mentők, orvosi és szanatóriumi ellátásáról gondoskodni fognak. Később az iroda utasította Ferit, a portást, hogy a főépület hátsó traktusában adjanak egy kertre nyíló szobát.

Ismét megszólalt a telefon.

Ez a telefon mintha alarm lett volna! A szanatórium megélénkült! Boyok futkosnak a hallban, nővérek rohannak a műtőbe, és Feri, a portás, másodpercenként közli a szanatórium minden zugába elágazó megafonon, hogy Wallenstein főorvos urat várják az irodában.

Az történt ugyanis, hogy gróf Anton Korber Waciszláv udvarmester telefonált a kocsánypusztai kastélyból. Szofi Olaf Günter főhercegnőt váratlanul turistabaleset érte, és egy mentőkirendeltség autója beszállítja a Lakos Szanatóriumba.

A főhercegnő és az Ágnes nevű kislány lelki rokonszakmában szédítették a világot. A kislány, éppúgy mint a főhercegnő, alkalmasnak találta a szanatóriumi tartózkodást arra, hogy elodázza a döntést.

Amíg tehát a főhercegnő farkasétvággyal evett, az Ágnes nevű leányt a várakozó mentők egy hordágyra tették, betakarták és betolták a mentőkocsiba. Nagy szirénázás!

A mentőorvos, talán Márton szuggesztív példája következtében, kezében a kopott, gyűrött gyógyszertannal, mélyen aludt. Arra nyitotta fel a szemét, hogy nagyot zökkennek, hatalmas fény világít be a szürke ablakon, sikolt a fék…

Tudta jól! Most kanyarodtak a nagy Wallenstein szanatóriumának vesztibüljéhez vezető homokos útra. Ebben a pillanatban észreveszi a nőt.

Félig takaró alatt. Szent isten! Mi van?… Ez nem a princessz! Fölszedtek valahol egy más beteget! Most mi legyen?

A mentőkocsi megáll, Márton a mentőszolgai rutin tökélyével azon nyomban felébred, ugrik, nyitja az ajtót, húzza a hordágyat.

A huszonkét éves ifjú, kezében a gyógyszertannal, belülről felsikolt! “Megállj! Ez nem a mi betegünk!”

De hiába minden! Mint pribékek, úgy ragadják meg a hordágyat, biztos, de tapintatos kézzel. Ágnes, a riadt szemű leány, körülbelül úgy néz körül, mint aki a kivégzését várja. Ágnes arcát még sohasem érte fényszóró, Ágnessel még sohasem foglalkozott ennyi ember, egyszer, amikor a gombától rosszul volt, a viceházmester és egy emeleti lakó feltámogatták a lakásig, amiért őszinte hálát érzett.

És most megragadják a szolgák, egy-egy fehér köpenyes adjutáns megy a hordágy mentén, és a főbejárat közepén, mint maga Jupiter, valamennyi villámának tudatában, tehát hatalma miatt szelíden és méltóságteljesen ott áll:

Wallenstein főorvos úr!

Márton becsapja az ajtót, visszaül, és fejét a lécnek hajtja. Nyomban aludni fog. De ez már sok az orvosnövendéknek!

– Márton! Ez a hölgy nem a princessz volt!

– Ugyan ne mondja, doktor úr. Csak nem képzeli, hogy nálam előfordulhat ilyesmi? Ezt a hölgyet hoztuk le a hegyről. Még aludtam is közben.

Meg kell pukkadni ettől, hogy ezt bizonyítéknak tartja. Az alvást! És máris bizonyít! És az orvosnövendék tíz ujjal gyűri homlokán a bőrt, és töpreng… Kétségtelen, hogy ez nem a princessz volt. Kinek mondja? Hogy mondja? Miért mondja?… Hol a princessz?

Mit tegyen? Jelentse a székházban? Mindenképpen csak neki lehet baja… Végül elhatározza, hogy nem tesz semmit.

Közben a princesszt elhelyezik az épület hátsó traktusában, fürdőszoba nélküli, egyágyas szoba, telefonnal, orvosi kezeléssel, beleszámítva tíz százalékig a kiszolgáltatottságát, amit még Ágnestől vett át örökül. Egy kövér, nagy ápolónő betol egy asztalon marhagulyást, kovászos uborkát, kenyeret, és a hercegnőnek szikrázik a szeme, összefolyik szájában a nyál, mert újra nagyon éhes, és ez valami remek dolog itt, ez nem francia konyha…

Személyzeti koszt volt! A hercegnőnek olyan ételkülönlegesség, amilyenről nem is álmodott eddig. A paprikás lé szaga valósággal elkábította. Azt mondja az ápolónő:

– Ha tőlem akar valamit, kettőt csöngessen. Ha egyet csönget, a főápolónő jön.

Tiltakozni akar a tónus és az eljárás ellen, de a paprikás lé gőze egy mesebeli rajzfilm átlátszó, csodás alakjaival tölti be a szobát, ingerel, csábít és hívogat, és tisztában van azzal, hogy ma estére egy udvarias főorvos valami egész könnyűt ajánlana… “Nem, nem, hercegnő! Húst semmi esetre! Sem tojást! Esetleg valami omlett, egy kis befőtt… Amíg nem látnak tisztán, vigyázni kell…”

– Jól van! Majd ha magára kíváncsi leszek, kettőt csöngetek! – mondja, és egy harcias mozdulattal odahúzza az egész gulyást, az uborkát, a tortaszeletet, és eszik, mint egy farkas!

2.

Minden szanatóriumnak megvan a maga speciális szerkezete és szervezete. A Lakos Szanatóriumban voltaképpen minden dr. Wallenstein Richárd belgyógyász főorvos személye körül forog.

Teljes élethűségében úgy, ahogy ő az Istent megteremtette, és saját képét formálta.

Saját képe nagy. Nem vitás.

Viszont sokat tud. Ez biztos. És azonfelül, amit orvosilag tud, igen sokféle helyes érzékkel bír minden egyébhez. Az emberek már évszázadok óta nem ismerik ki magukat a Wallenstein-ügyben!

De miért kezdjük dr. Wallenstein főorvosnál? A szanatóriumban sok kisebb istenség mindenhatósága után vezet csak az út személyesen dr. Wallenstein főorvos úr legfőbb lényéhez, aki egy Faust és Casanova egyszemélyben.

Első a főápolónő.

A második, de szintén elsősorban. A Portás! Feri!

A főépület előcsarnokában. Tőle függ minden, de ezt nem tudja.

És ezzel kész? Ó, nem! Itt van az ügy lelke.

Orvos? Nem. Tanár? Nem. És nem is pap, sem rabbi, sem remete.

Egy civil úr! Az irodában.

Ő az, aki anyagias.

Remek, mi? Ugyanis az orvostudomány nem lehet anyagias. Gyógyítani kötelesség!

És mégis kell az üzlet miatt kalkulálni. Erre az orvostudomány felbérel egy civil urat, aki nem gyógyít, és nem szenved.

Kizárólag anyagias. Ez Horváth úr.

Bünteti a múltat, jutalmazza a jövőt, nivellálja a jelent, és senkivel sincs flörtje. Tiszteli a gazdag vagy előkelő urakat, és megfelelő hangon csak főnemesekkel és álhírlapírókkal érintkezik.

Ő csak anyagias. Egyéb köze itt az ügyekhez nincs. Ezért fixet kap. Ő számol.

Aki gyógyít, az nem tárgyalhat a beteggel a kvarcfénykezelés áráról és a különbözetről, amely előállna árban, ha a telefon helyett fürdőszobát akarna, viszont nem a főépületben, de azért külön ápolóval.

Orvos, mialatt viziten jár, ezt nem teheti.

Viszont a szanatóriumi számolás nem könnyű. Roppant komplikált. Hasonlatos a biztosítási matematikához. Bizonyos kulcs szerint szoroznak, levonnak. Ez lemegy, az fölemelkedik, de a szolgáltatás becserélhető, és a masszőr helyett kaphat a beteg ötszöri étkezést, és négyszeri helyett telefont, inkluzíve a kiszolgálással, esetleg anélkül.

Ilyesmihez természetesen egy anyagias civil kell, akinek semmi köze a gyógyító masszázshoz és az áldást hozó késhez. Nem a hőmérsékletet, a vele született és a szerzett tulajdonságokat kutatja, hanem hogy minden mennyibe kerül, illetve bizonyos kulcs szerint mennyiért nyújthatja a szanatórium. Tulajdonképpen nem is tartozik az intézményhez. Lehet, hogy külön háziorvosa van. Ha tüszős mandulát kap, telefonáltat a Ranolder utcába Rózsa doktornak. Eszébe sem jut, hogy a Lakos Szanatóriumot vegye igénybe.

Különben jó fiú. Lehet vele alkudni. Ad egy előszobás lakrészt, ami különben a duplájába kerülne, és amíg igénybe tetszik venni a kezelést, ezt olyan árban számítjuk, mint a rendes egyszemélyes szobát.

Persze a személyzet az személyzet…

Ebből nincs engedmény. Később lehet, hogy áthelyezzük egy fürdőszobásra előszoba nélkül, de ez csak ötszöri étkezéssel lehetséges, és akkor a kezelésnél is hozzájön a szerviz.

Mikor így számol, olyan mint egy artista!

Ha gyógyászati dolgokat említenek előtte, csodálkozik. Az orvosokat tiszteli, nagy tudománynak tartja az ilyesmit, kár, hogy nem ért hozzá.

Délben felhúzza a sárcipőjét, és lemegy a sarokra egy jobb vendéglőbe ebédelni. Itt a szanatóriumban ő ritkán mutatkozik. Erre nem telik. És protekció nincs! Nem függ tőle semmi. Mindenki tudja. Ő is.

De nem lehet tüdőt kopogtatni és százalékról beszélni egyszerre! Hiába! Ez így van. Aki segít a betegen, az szamaritánus, és aki számol, az nem lehet szamaritánus. Lássuk be! Tíz injekciót is kap egy nagybeteg. Ezt nem lehet ingyen. Minden ampullának ára van. Viszont aki oxigéntömlőt nyújt a haldokló felé, az nem kérheti előre a pénzt érte.

A civil úr tudja az elsőrangú halál kulcsát. Oxigénnel, konzíliummal, folyóvizes szobában, inkluzíve a kiszolgálás, nettó kassza, ab temető.

Ő gyógyítani nem tud, de beteg, ha nem számolhat.

Voltaképpen semmi köze az intézményhez. Az élet, a halál, a százalék és a betudás vagy kitudás ura Wallenstein, fehér köpenyben, talpig jóságosan.

Gyermekkorában elhatározta, hogy sohasem fogja kimondani ezt a szót “nem”, de azért lehetőleg sohasem tesz meg semmit, ami nem kifejezetten az ő érdekeit szolgálja. E kölcsönös ellentmondás minden siker alapja. Illetve minden alapos siker ellentmondásba kerül dr. Wallensteinnel, ha kölcsönös illetőkről van szó. Mert dr. Wallenstein szereti a gazdag embereket.

Egyszerű orvos. Komplikált diplomata. Különös varázsló.

Néha hunyorít, és elintéz valamit egy-egy beteg kérésére. Tisztában van a nagy bölcsességgel, hogy apró ajándékok elmélyítik a barátságot. Ezért olykor külön megbeszélés nélkül két besugárzással kísérletezik szappangyárosnénál. Természetesen ezért nem számít annak semmit.

Ilyesmi előkelőbb, mint egy vizitkép. De általában ha anyagi dolgokról van szó, dr. Wallenstein főorvos szomorú és bölcselkedő lesz. Hol vannak a régi szép idők? Amikor még tőle függött itt minden?

Megjegyzem, ezt mondta tíz év előtt is, amikor báró Havas szájsebész tanár elhunytával fiatal alorvosból az intézmény élére került.

Hogy tőle nem függ semmi.

Így mondta. Most így mondja: Ma már nem függ tőle semmi.

Mellesleg: tőle függ minden.

Mindenkit a civil úrhoz küld, aki szakszerű és hivatalos, de végeredményben szintén jó ember.

Általában csupa jó ember van itt, csak néha egy-egy nagyravágyó szobalány, aki nem lehetett ápolónő, kegyetlen olyik szegény beteghez, olyanhoz, aki kiszámította, hogy inkluzíve, és egy vassal sem adhat többet. Néha egy ápoló, ha elég hiú ahhoz, hogy orvosok és professzorok dicsőségét túlzottnak tartsa, gonosz a grófnőhöz, aki a leghátsó dépendance-ban, a százhatvan kegydíjból zsábáját kezelteti.

Szóval néhány rossz ember, különösebb hatalom híján, kegyetlen a szegény ápoltakhoz, mert tudatában van annak, hogy az illető panasza vagy távozása feletteseinél nem okoznak dührohamot ergo tehetetlen, mert nem mehet panaszra.

De erről dr. Wallenstein nem tud. Legalábbis nem tudja biztosan. Különben nem hagyná. Minden rosszindulatú eljárásnak ellensége.

Azután van egy kisebb állam az államban:

A diätschwester! Magyar szó van rá, de sohasem használják, tehát úgy kell írni, ahogy fogalommá vált.

Ennek az édes, mosolygó hölgynek az a kötelessége, hogy a vendég táplálkozására nézve fontos egyéni szempontokat megismerje.

Pozíciója különleges.

Ő minden szobában előfordul. Vele jóban kell lenni. Nagy befolyással bír a konyhán. Bizonyára informálja dr. Wallensteint is. Sőt! Talán a civil úrral is vált egy-két szót. Mit lehet tudni?

Mindent.

Nemcsak lehet, kell is.

A diätschwester (különben Elza nővér) egyben őrjárat, reflektor, az intézmény szeme, a flörtök, az anyagi konstellációk, emelkedő vagy eső tendenciájú üzleti események leadója.

Wallensteinnel minden beteg beszélhet, de bizonyos idő múltán – és ez a beteg pénztárcájától sem független – az ajtón a boy kopog: hogy Wallenstein főorvos urat várják, azoknál később – legtöbb esetben – ilyen kopogás útján szintén befejezik a társalgást azzal, hogy Wallenstein főorvos urat várják.

Wallenstein főorvos urat mindig várják, és dr. Wallenstein főorvos tudja, hogy ha valaki beszélni akár vele vagy vár rá, azzal semmi dolga. Wallenstein mindig mindent tudni akar, és minden irányban intézkedik. De tárgyalni nem szeret! Legtöbbször nincs is jelen.

Ez komplikált, de így kell lenni. És mivel minden ember tudja a szanatóriumban, tehát lehetséges, hogy így legyen.

Rendes szanatóriumban a személyzet pontos összjátékától függ a potyázni vágyókkal vívott mérkőzés kimenetele. Mindenkinek mindig mindent tudni kell! És mindent elmondani! Ettől függ az egész.

3.

Ágnes felnyitotta a szemét.

Eddig nem volt eszméletlen, csak nem mert nézni. Ez valami különös biztonságérzet, a csukott szemmel. Az ember bizonyos fokig nincs jelen.

De amikor érezte, hogy leteszik valahová, és a lábát pólyálják, felnyitotta a szemét.

Jé!

Hiszen műtőasztalon van! Szent Atyám! Felvágják a hasát?

– Kérem szépen, én már jobban vagyok…

Wallenstein főorvos abban az ünnepélyes, figyelő pózában volt jelen, amellyel a biztonságot jelképezte. Személytelenül az orvosi eljárások legfőbb ellenőre. Ilyenkor egy halk szóval parancsot adott műtétre, vagy egyetlen intésére egyetemi tanárt hoztak.

De most csak állt.

Néha odanézett a betegre és az orvosra. Nyugalma, fölénye, önbizalma sohasem omlott össze. Flegmája, ha csökkent mértékben is, de jelen volt.

Odakönyökölt az üvegszekrényre, és egy gumiszárú hallgatót csavargatott az ujjára. Néha rámosolygott a főhercegnőre.

– Izomrostszakadás – mondta halkan a sebész.

– Tessék? – hüledezett Ágnes. Hiszen ő szarvasgomba-pástétomot evett. Mi köze ehhez a bokájának? És mért tették műtőasztalra? Most nyomogatják a bokáját. És nagyon komoly civil úr áll ott, ezen nincs fehér köpeny, és azt mondják neki időnként, hogy méltóságos úr.

Egyetemi tanár.

Ez máris indul, lebiggyeszti a száját Wallenstein felé, és vállat von:

– Semmi baj. Kis ijedség.

– Majd aláírja a méltóságos úr a beteg állapotáról kiadott írásbeli jelentést.

A méltóságos úr bólint, vállat von és elmegy. És Wallenstein doktor azt mondja Torbágy sebésznek, hogy itt mégis van egy izomrostszakadás. Az egész dolog lényegtelen.

Ágnes azt akarja mondani rémülten, hogy szarvasgomba-pástétomot evett, és a bokája semmit se fáj. De itt nem kérdezik. Mit mondhatott ez a főpincér a telefonba? Hogy a pástétomtól váratlanul bokasüllyedést kapott és elájult?

Már viszik vissza a szobába. A gyomra nem is érdekelte őket. Egy órával ezelőtt elhatározta, hogy gyomormérgezést fog szimulálni. Azt úgy kell csinálni – a barátnője, aki ért orvosi dolgokhoz, megtanította -, hogy az ember a két kezét a hasára teszi és jajgat.

De itt mindenki a bokájával jön! És mi az a rostizom? Miféle szakadást állapítottak meg?! Két pribék már viszi gyengéden, ha akarják, őt egyszerűen betolják egy gumipadlójú terembe, rányomnak az arcára egy rossz szagú valamit, és felvágják a hasát, és egy szót se szólhat. Ezzel tisztában volt. Hogy itt senki egy szót se szólhat. Itt gyengéd pribékek viszik az embereket, felvonók vonulnak zajtalanul, kopasz urak halk latin megjegyzéseket tesznek, valami csörren, valami csöpög, sötét lesz, reflektor lesz, minden szem mindig Wallenstein főorvos úron, egy intés, és máris betolják akár abba a terembe, ahonnan most érkezik egy alvó asszony, mellette csecsemő sír, és túlvilági rózsaszín fény dereng bentről.

Így viszik, kanyarognak, gombot nyomnak, halk zúgással süllyed a lift, mellette Wallenstein, némán és komolyan, élethalál és százalék ura!

Szóval Ágnes érzi, hogy rendkívüli dolgok történnek vele. Wallenstein viszont arra gondol, hogy a mozit már megette a fene, mert legalább fél tíz.

– Valami könnyű piskótafélét, és csak ha kér a beteg… Amíg nem tudunk biztosat, jobb, ha nem eszik.

Ágnes szeretné azt mondani, hogy ő pokolian éhes, és ha már a bokájáról van szó, és nem kell szimulálnia gyomormérgezést, amit olyan kitűnően megtanult, hadd vacsorázzon legalább jól.

De ki mert itt beszélni?

Dr. Wallenstein.

Ő adta Vass úr könyvelőnőjének is a kertre nyíló szobát.

Erről Ágnes megállapítja, hogy gyönyörű.

Istenem!

Ilyen gyönyörű szobát még nem is látott.

És ajtó nyílik jobbra, ajtó nyílik balra. Ezt nem szereti. Ilyen ajtókhoz szekrényt szoktak állítani. Mert szégyen megkérdezni, hogy jól bezárták-e.

Ágnesnek fogalma sincs, hogy jobbra is, balra is, még mindig az ő lakosztálya következik. Még megtévesztőbb, hogy Wallenstein főorvos igen mérsékelt érzékkel bír az alázatos tisztelet megnyilvánulásaival szemben. Karrierjének alapja a halk indolencia, amellyel rákönyököl a főhercegnő ágyának végére, és elgondolkozva csavargat az ujján valami zsebéből előhúzott gumiholmit.

Mert Wallenstein tudja, hogy milyen primitív szerkezet az ember, milyen nyomorult a szenvedés és a félelem pillanataiban, amelyek elkerülhetetlenek, Wallenstein tudja, hogy mindenki vérzik, amikor megvágják, elszürkül, ha meghal, két szárnyszerű vacak van a mellkasában, gyomor, máj meg többféle rejtélyes, de alapjában véve ócska holmi, az egész cakkpakk primitív berendezés egyforma, az egész világ, az egész élet, az ember, a betegség, egy értelmetlen, szürke massza, csak az más, hogy némelyik nagyon gazdag, olyiknak pedig kínos, hogy szegény. Megnézte újra a karóráját. A mozinak már lőttek. Ilkának majd telefonáltat, hogy várják őt a Gundelben, talán kap még valami tisztességeset ebben a késői órában, közben nyájasan, de jelentősen ezt mondja:

– Hát aggodalomra nincs ok… Egy kis fekvés nem árt – a noteszével haptákban álló Anna nővérre mutat a gumicsővel, aki máris jegyez -, enyhe masszázs, rövidhullám, besugárzás, és nem árt egy jó ledörzsölés. Azt hiszem, megfázott kissé. – Ezután Ágneshez fordul, aki olyan mélységes tisztelettel nézi, mint egykor a földrajztanárát, pedig abba szerelmes volt az egész osztály. Wallenstein búcsúkérdése hallatszik: – Kegyeskedik valakit fogadni? Intézkedni óhajt?

– Dehogy! Senkit! – felelte ijedten.

A Wandernénak ugyan mondta, hogy jöjjön ki, de az itt most biztos csak zavarban lenne, és rosszul érezné magát. És milyen szép, hogy egy szegény lánynak, ha valaki fizet érte, azt mondja egy ilyen félelmetes nagyúr, aki gumicsővel mutogat, és máris jegyeznek, hogy: “kegyeskedik…”

Közkórházban ilyent biztos nem mondanak.

Fehér köpenyes és fehér bóbitás látomások mély meghajlással távoznak. Halk búgás messziről. De csak egy pillanatra, amíg a második ajtó is becsukódik.

Ez a felvonó fenyegető muzsikája, örökké útban a műtő és a földszint között. Egyetlen fehér bóbita maradt a szobában. A nővér… Kattint a gombon, félhomály lesz, és most olyan… Jé, de csakugyan, olyan ez az ápolónő, mint valami szentkép! Sovány, finom arcú, fiatal leány, derékig homályban, és azt mondja:

– Anna nővér vagyok. Jó éjszakát, főhercegnő…

Hideg, rémülettől zsibbadt szívvel, Ágnes végre felismeri a helyzetet.

Összetévesztették egy főhercegnővel! És nem jöttek rá vizsgálat közben, és még a röntgen sem mutatta a különbséget. És lehunyja a szemét. Ijedtsége közönnyé változik. Egyetlenegy dolog halálosan biztos:

Ő most aludni fog!

Legyen, ami lesz! De ezt az alvást már nem vehetik el tőle.

Negyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.