A boszorkánymester

Egyre cifrább lesz

Mikor kinyitja a szemét, egy szobalány hozza a reggelit, és vidám napfény süt be az ablakon.

Halló? Nincs semmi baj! Süt a nap. És kialudta magát. Újra harcias. Vajat, lekvárt, kávét és zsemlyét hoztak. Jobb, mint a gulyás!

Gyorsan eszik, megmosdik, és örömmel üdvözli a roppant Pipi nővért, aki megáll az ajtóban.

– Halló, Pipi! Hány óra van?

– Alaposan elaludt! Mindjárt vizit! A főorvos megvizsgálja magát! A papája mikor jön be a holmival?

– Az rendes ember. Bízza rá!

Vizit!

Kopogás, megjelenik Wallenstein főorvos Bloch alorvossal és Eszter nővérrel, aki kancsal. Kacsaorra van. A nagybátyja valami fontos bizottság tagja. Ki hinné, hogy ez a szigorú, pedáns, csúf és befolyásos hölgy Szabó Gusztáv hatalmában van! Négy éve követi Wallensteint, és nincs semmi dolga. Olykor valamit innen oda akar tenni, és elejti. Olykor valakit kitúr titokzatos befolyásával a konyháról, az emeletre hozat egy szegény leányt. Állítólag pénzt is elfogad bizonyos kedvezésekért, mások szerint bolond, de nem tombol. Az biztos, hogy Wallensteinnél, különös módon, képes elintézni ezt vagy azt.

Ilyen Eszter nővér. Havi százhúsz pengő, koszt és lakás, és kezelik is a májával. Amit Wallenstein mond a viziten, azt feljegyzi és elfelejti. De ha eszében tartaná, annak sem lenne fontossága, mivel sohasem mondták neki, hogy jegyezzen fel valamit.

A princessz még eszik, és lekváros az orra.

Wallenstein főorvos úr gyorsan szokott végezni a kertre nyíló szobákkal. Azért nyájasságban, jóindulatban nincs hiány.

– Sajnálom, hogy tegnap már elmentem, amikor behozták.

– Még nem ment el. Csak nem jött be. Fent volt a műtőben a főhercegnőnél. Olcsó beteg nem fontos.

– Nem értem, kedves – és nevet. – Hát hogy vagyunk?

– Azt én nem tudom, hogy maguk hogy vannak. Küldje ki a kancsalt és a másik fehér kabátost, fontos dolgokat kell mondanom.

Wallenstein komolyan áll. Intuitív ember. Nem dühös, és nem nyugodt. Nem gondol semmit. Nem érti, miről van szó.

– Tréfál?

– Hallhatta, hogy azt mondtam, küldje ki a kancsalt, és a másik fehér kabátost. Négyszemközt akarom megzsarolni magát. De ha tetszik, csinálhatjuk nyilvánosan is. Én ugyanis itt egész éjjel mászkáltam az épületben, és a Berényi-ügyről akarok beszélni…

– Eszter nővér, intézkedjék, hogy csövezzék a 200-ast, te pedig légy szíves ellenőrizni. Nem szeretném, ha újra olyasmi történne…

Ketten vannak. Nézik egymást. A lekváros orrú kislány és a fehér köpenyes boszorkánymester.

Szünet.

Most felmérik egymást. Máris ellenfelek. Mindegyik tisztában van azzal, hogy a másik nem fog hátrálni.

– Nos? – mondja Wallenstein leghűsebb tenorján, félig hunyt szemmel, kissé megvetően biggyesztve a száját.

– Szeretnék az első emeleten a 107-es közelében, egy szép, erkélyes szobát, ötszöri étkezéssel, telefonnal, fürdőszobával, két hétre, és mindenki rém finom legyen velem, ez különösen magára vonatkozik.

– Magát Vass Béla, az Általános Áruház igazgatója két hétre…

– A Vassról ne beszéljünk. Most arról van szó, hogy ha én kinyitom a számat, és feljelentem magukat a rendőrségen, mert itten egy megmérgezett asszonyt hoztak be éjjel…

– Szóval zsarol?

– Eltalálta. Miért? Csak álhírlapírónak szabad?

– Nézze, kislány – mondja nagyon hidegen, és felvonja mind a két szemöldökét. – Én nem tartozom a gyáva emberek közé. Nem tűröm itt ezt a hangot. Semmi áron. Ezt vegye tudomásul.

Elhallgatott. Szofi letörölte orráról a lekvárt, és kicsit megszeppent. Ezzel a Wallensteinnel nem lehet olyan egyszerűen. Ettől megijedt.

– Tudomására jutott valami, és szeretné ezt az értesülést kihasználni? Szép. Sem fösvény, sem gyáva nem vagyok. Ha ilyen hangon folytatja, mehet a rendőrségre vagy ahová akar. Ha rendes hangon beszél, előnyére fog válni, amennyiben okosan viselkedik. Nyugodtan választhat. Ha tetszik, öltözzön és menjen.

A princessz csendesebben folytatta.

– Én csak azt mondtam, hogy adjon nekem egy szép, emeleti szobát, fürdő… Fürdőszoba nélkül. És telefon se kell. De bánjanak velem úgy, ahogy a finom emberekkel és a zsarolókkal szoktak. Mert én segítettem az éjjel, és én nagyon sok mindent tudok.

Wallenstein nézte a csinos, élénk szemű leányt.

– Még meggondolom… Panasza van?

– Állandóan éhes vagyok.

– Gyógyíthatatlan.

– És szeretnék fürdőt és kvarcfénykezelést, és mindenféle ilyen drága szamárságot végigcsinálni… Én még sosem voltam szanatóriumban. És én az éjjel segítettem.

– Nem tudok róla, nem voltam itt.

Kiszállt az ágyból, odalépett Wallenstein elé, és nézte. És a főorvos először sápadt lett, azután piros.

Nagyon feszült volt ez a csend.

– Forduljon hozzám, ha valami óhaja van – mondta a főorvos. – Lehetőleg teljesíteni fogom.

Ezzel Wallenstein elment.

Eredmény?

Nem lehetett tudni…

A princessz érezte, hogy nem olyan diadalmasan ment ez a zsarolási vicc, mint ahogy gondolta. Wallenstein viszont úgy érezte, hogy erélyesebbnek kellett volna lennie.

– Pipi nővér! Pipi nővér!

– Ejnye, de látszik, hogy nincs jóléthez szokva. Tanuljon meg, fiam, végre csengetni.

– Küldje nekem a Szabó Gusztit, akit régről ismerek.

– Nincs ezen a folyosón szolgálatban.

– Akkor is küldje, különben megmondom a többi nővérnek, hogy a Berényi pénzelte magát!

– Azt a fiam miatt adta, az nem tartozik senkire!

– Hát majd mondja nekik is!

Miután rájött, hogy itt csak zsarolni kell, Pipi nővértől kezdve végig mindenkit, és ha kellő alap van erkölcsi presszióra, ez készpénzzel ér fel, valami diadalfélét érzett, amit általában egy princessz érezhet, ha úgy látja, hogy pénz nélkül is boldogul valahogy az életben.

Sőt. Az életen kívül is. Egy szanatóriumban! Tehát légmentesen távol az élettől.

– Nézze, én küldöm magának azt a Szabó Gusztávot, de itten nem szokás, hogy valaki a szolgálati helyéről elmegy.

– Mire visszajövök a fodrásztól, legyen ott az emeletfordulóban, ahol a bőrgarnitúra van, akkor is, ha nem szokás.

Pipi nővér ment. Ha ezek a szegény bogarak befészkelik ide magukat, mindig bajt csinálnak!

A princessz is elindult. A fordulóban egy idősebb hölgyet látott bottal, aki kopogott idegesen, és nyomogatta a liftcsengőt.

– Feri! Hát ez mégiscsak hallatlan.

– Mi történt, kérem? – kérdezte a princessz, miután megszokta, hogy pozíciója legyen.

– Ez, kérem, hallatlan… Háromszor csöngettem a liftnek, és az orrom előtt felmegy, lemegy, a negyedik emeletre, a harmadik emeletre, az alsó fürdőbe, az étterembe…

– Azt honnan lehet tudni?

Az éles hangú, hegyes orrú, ősz kis asszonyka a jelzőtáblára mutatott, ahol mindig kigyulladt a lift pillanatnyi helyzetét jelző gomb. Ha mozgásban volt, vagy ha megállt.

– Ez a tábla mutatja, de liften belül is mutatja a tábla, ha én csengetek.

– Jé, de érdekes! Megjegyzem, ilyet láttam Londonban, a Savoy Hotelben…

A botra támaszkodó, ősz asszony bólogatott.

– Do you speak English?

A princessz ijedten felelt tökéletes angolsággal, de hirtelen abbahagyta. Hiszen angolul magyarázta el, hogy mért nem tud angolul!

– Táncosnő voltam, és Londonban is felléptünk – sietett valami magyarázatot adni a princessz.

Az ősz asszony újra csöngetett, a lift idegesen kétszer visszacsengetett, és elvágtatott előttük, tűnő világossággal a zárt akna mögött…

– Szóval, maga volt, fiam, Angliában? Szép ország. Tíz év előtt Lady Midland vendége voltam – és sóhajtva tette hozzá. – Három hónapot töltöttem Skóciában… Gyönyörű volt! Különben Várady Vladimirné bárónő vagyok.

– A Várady Vladimir! Ankarában volt kereskedelmi konzul! Én egy estélyen, három év előtt…

– Érdekes!… Maga mennyi helyen táncolt, fiam.

– Ó… Én nagyon sok helyen táncoltam! Bejártuk egy csoporttal az egész világot. Az nagyon kedves ember volt, az a Várady Vladimir báró…

Az ősz asszony sóhajtott.

– A táncosnők mindig dicsérték szegényt… és nem ok nélkül… Másfél éve, hogy meghalt.

És álltak a liftnél. Most már a princessz is dühös volt.

– Ez mért van, hogy a méltóságos asszony annyit csönget?

– Én, fiam, háromszáz pengő kegydíjból meg egy protekció jóvoltából vagyok itt. Velem rosszul bánnak. Muszáj. Példát kell adni a többiek számára, hogy lám, aki nem tud sok borravalót adni, az így jár… Ennek így kell lenni. Mert különben senki sem adna sok borravalót, és akkor miből élnének itt ezek a szegény emberek?

– Nem jó megoldás. Ezt másképp kell csinálni. Mert akinek nincs pénze, az még lehet erélyes.

Most megállt a lift. Kifogástalan mosollyal, a széttolt ajtó mellett, befelé mutatott a boy.

– Ezentúl, ha a méltóságos asszony csenget, akkor mindjárt jöjjön. Mert az is lehet, hogy én csengettem. Szintén itt van a szobám, és a békés filozofáláshoz nem értek…

– Kérem, ez úgy van…

– Maga ne feleljen! Maga vezesse a liftet! Szanatóriumban levő hölgyeknek csak úrvezető felelhet, ha nem kérdezik. Maga nem úrvezető. Ha úrvezető lenne, akkor csak azért se váratná a méltóságos asszonyt, mert nem tűrné, ha azt hinnék magáról, hogy itt a borravaló miatt szekál valakit!

A liftes úgy elámult, hogy a fürdő alatti kamrához értek. Ugyanis ajtónyitással fékezett, és csodálkozásában megfeledkezett róla.

Gyorsan visszasiklott vagy fél emelettel. És besiettek ketten a fürdőbe.

– Én ide megyek jobbra, a diatermiára – mondta a méltóságos asszony nyájasan. – Magát hogy hívják, kis művésznő?

– Kovács Ágnes. Mostan elárusító vagyok éppen egy Vass nevű üzletében, mert a művészet pillanatnyilag pang.

– No, jöjjön be hozzám később… Mutatok majd sok érdekes dolgot. Én is utaztam mindenfelé. – Szomorú mosollyal megsimogatta a princessz arcát, és elindult a diatermiára.

A princessz azonnal a fodrászhoz sietett, és egy rendkívül érdekes frizurát rendelt. Amilyet még sohasem viselt. És a fodrász nagyon csodálkozott rajta. Mire ez a hajviselet elkészült, a princessz elégedetten nézte magát a tükörben. A frizura olyasféle kifejezést adott az arcának, mintha egy év előtt társzekér haladt volna át a fején, de sérülései úgy-ahogy begyógyultak, csak idióta maradt.

Ez a frizura remek!

Most még csak megfelelő ízléstelen holmikról kell gondoskodni. Nagyon fontos, hogy ez a dr. Wallenstein pukkadjon! Hogy ő itt rontsa az összhangot. Az eleganciát. Ami igen fontos e helyeken! És Szabó Gusztávval megvereti a liftest, sőt a szobalányt is, mert lehet, hogy az nőket is üt. Disznóság, hogy a méltóságos asszonyt nem szolgálják ki rendesen és éppúgy, mintha rém sok borravalót adna.

Mit tehet még?

Manikűr!

– Egész pirosra fesse a körmömet, kedves. Rém pirosra.

– Már nem hordják úgy.

– Elég rosszul teszik.

Ez is megvan!

Most kvarcfénykezelést vett, különböző drága sercegő és villámló, világító és búgó kezeléseket. És állandóan Wallenstein főorvos úrra hivatkozott. A főorvos, úgy látszik, igazolta a hivatkozást.

Elindult a szobája felé.

A folyosón találkozott Szabó Gusztávval.

– Halló, Szabó Gusztáv! Nekem hiányzik most a jobb lábra való papucsom. És elvesztettem a jobb lábra való körömcipőmet. Ezt a papucs híján vettem fel. Nem keresné meg?

– Nem.

– Mi?!

– Jól tudom – mondta nagyon komolyan Szabó Gusztáv -, hogy mégiscsak benn volt magánál Torbágy sebész.

Aha! Ez a Szegő Éva ajtaján látta bemenni a Torbágyot, és azt hiszi, hogy ő az a művésznő. No jó. Vállalja!

– Nézze, Szabó Gusztáv. Őszintén szólva, én önzetlen jó barátomnak tartottam, de egy kicsit verekedtem is magáért, mielőtt még Torbágyot fogadtam. Emmával akaszkodtam össze. Megvertem!

– Én is verekedtem magáért.

– Megverte Torbágyot?!

– Szintén Emmát!

Szegény. Ezen az éjszakán mindenki helyett Emmát verték meg.

Rettenetes ember azért ez a Szabó Gusztáv. Mégiscsak kiderül róla, hogy adott esetben megveri a hölgyeket.

– Ez nagyon csúnya volt magától! – mondta szemrehányóan.

– Mindegy. Azután elintéztem vele a dolgot. Kap tőlem végkielégítést. Ma este újra találkozunk.

– És még jobban elveri?

– Nézze, művésznő… Én sohasem vettem komolyan a nőket… Nem számítottak… Nekem hatalmam volt felettük. Tudtam bánni velük. De nem sokra tartottam őket… Most ez más… Maga az első nő az életemben, akit szeretek. Eddig úgy volt, hogy szerettek a nők, és ha nekem kellemes volt, azt mondtam rá: szerelem. De most…

– Ne is beszéljen tovább…

Erőltetetten nevetett. Rémes, hogy még így is szereti valaki. Olyan a frizurája, hogy lófeje van tőle. Erőltetetten kacag, és elmázolja kissé a száját rúzzsal.

– De igen! – felel hevesen Szabó. – Beszélni akarok róla!

– Haha! Én táncosnő vagyok, és…

– Mindegy! Nem bánom a múltját. Én sem voltam príma ember… Csak arra figyelmeztetem, hogy ne higgyen egy szót se a Torbágy sebésznek! A Torbágy sebész Anna nővér kezében van, biztosan! Itt hiába minden! Ez az Anna nővér nem hagyja azt, aki az övé… Azért volt az a nagy botrány az éjjel, mert a Berényiné egyedül maradt. A nővért elhívta Emma, és Torbágy doktor is elment. Közben valaki még egy injekciót adott Berényinének, és ettől a nő kimászott az ágyból. Ott járt magánál. Azt mondják, csúf sikoltozás volt. Én másfelé voltam. Sajnálom. Maga dr. Torbágy megállapította, hogy még egy injekciót kapott a nő. És dr. Bloch tagadja… illetve azt állítja, hogy nem ő adta. Én esküszöm magának, hogy Anna nővér volt! Bement a Berényit keresni… Érezhette a pulzuson, hogy Berényiné állapota kissé javult, és adott neki valami koffeint vagy mit – Anna nővér ugyanis medika volt. És a szerencsétlen, súlyos beteg asszonyt egy injekcióval rászabadította féltékenységében magára… Ha ezt bizonyítani lehetne, akkor Anna nővér repülne innen… De nem lehet bizonyítani. Sajnos, a Wallenstein nem tűri, hogy olyan ügyek forduljanak elő, amelyek bizonyításra szorulnak. Ez azután történt, hogy összeverekedtek. Berényi úr és Torbágy sebész, és a művésznő bezárkózott a fürdőszobába. Mikor a Berényi a Torbágy sebész urat leütötte, akkor én elálltam az útját, be akart menni a fürdőszobába, és a hátsó zsebe felé nyúlt, de nem volt revolvere…

Világos! Berényi, abban a hitben, hogy a felesége túl van a veszélyen, ment a színésznőhöz, itt összeverekedtek a Torbággyal, és közben a színésznő bezárkózott a fürdőszobába. Berényi be akarta törni az ajtót, hogy megfojtsa vagy megcsókolja, ekkor jött Szabó Gusztáv, aki azt hitte, hogy a princessz van bent, mivel fogalma sincs, hogy nem ő a színésznő…

– Én egy dupla nelszonnal lefogtam hátulról Berényi urat, és felszólítottam, hogy hagyja el az emeletet. És a művésznő bent azt mondta, hogy luminál van a kezében, és ha betörik az ajtót, megmérgezi magát. Akkor újra nekirohant a Torbágy sebész úr, és én közéjük álltam. Nem akartam Ferinek szólni, mert ez nem az én emeletem, és semmi dolgom se volt ott… Amikor Berényi úr a luminált hallotta, csöndes lett nagyon, és akkor azt mondta Torbágy sebész úrnak, hogy beszéljenek egymással nyíltan és őszintén, jöjjön le a kertbe. Akkor én már láttam, hogy nem lesz újabb verekedés, hanem mind a ketten szidni fogják a művésznőt, és végül konyakot isznak valahol. Mégis utánuk mentem egy darabon, és akkor kezdett a művésznő sikoltozni, hogy összeszaladt az emelet, és lehozták fentről az ájult Berényinét. És senki sem értette, hogy került az egyáltalán ki az ágyból, amikor az Udvarhelyi báró úr szerint annyi altató felszívódott, és egy óráig feküdt a műtőasztalon… Tudja, művésznő, ilyenkor én úgy csodálom a nőket. Hogy ez felkelt az ágyból, és a féltékenység, a hiúság hajtotta…

– Nagy motor…

– De el kell adni – mondta szomorúan Szabó Gusztáv -, nyolcszáz lelépést adok Emmának, mert gyereke lesz. Szóval, azután lementem a földszintre, mert hátha mégis verekszenek. De nem verekedtek. Konyakot ittak az étteremben, és akkor már csend volt az épületben, és végül felmentem újra, megnézni, hogy mi van a művésznő szobája környékén…

A princessz megsimogatta Szabó Guszti arcát. Ez a fiú vigyázott rá, abban a hitben, hogy ő a művésznő.

– Jól van, Szabó Gusztáv, maga derék testőr. Most pedig kerítse elő a papucsomat, és adja oda Pipi nővérnek.

Szabó Gusztáv elment, ő pedig elfoglalta az új, parkra néző, első emeleti szobáját, amelyet időközben kijelöltek számára, és már ott állt egy nagy kofferban mindaz, amit Kovács úron keresztül megrendelt. Elsőrangú, ízléstelen, a princessz ruhája alapján készen vett tucatholmi, továbbá volt egy csíkos napernyő és egy bársonyszalagos kalap, amilyet férfiban csak zsandárok szoktak hordani.

Megjelent a diätschwester.

– Jó napot. Elza vagyok. Hallottam, hogy a kerti részről ide költözött. Ebédre van…

– Hozzanak gulyáskrumplit. És diós nudlit. És szalámis kenyeret. És mit kell irkálni? Majd mindig megmondom, mit akarok. Maga mért hízik így el? Fiatal lány egyen kevesebbet. Én csak azért eszem sokat, mert nem hízom tőle.

– A pajzsmirigyemmel függ össze. De azt hiszem, ez nem fontos.

Maga sem tudta, miért viselkedik itt úgy, mintha ellenséges várba jutott volna. Elővette a világoskék mosókosztümöt, mert ez volt a legcsúnyább, azután a zsandárkalapot, amitől egész eltorzult a feje, mindenféléket a retiküljébe tett, kinyitotta a napernyőt, és lement sétálni.

Többen is kinevették, szinte a szemébe. Ő ezzel alig törődött.

Kovács úr várja lent, akibe belekarolt, és ketten mentek végig a park sétányán. A princessz olyan élénken volt kifestve, mint egy paprikajancsi. És ha egy férfit látott, elhúzta az orrát és a száját.

– Mondja, Kovács atya, mit tenne most, ha valóban egy ilyen lánynak az apja lenne, mint én?

– Legyen szabad tisztelettel elhallgatnom.

– Nem szabad. Mit tenne?

– Sajnos, inzultálnám, és a hajánál fogva hazavinném.

– Lehet, hogy sor kerül rá – mondta a főhercegnő bólintva és vidáman nézett körül a napfényes parkban. A vendégek jó része csak most kezdett előbújni fürdőkből, fodrászoktól, és helyet foglaltak a napozókon.

Közben feltűnt a Nagyságos Asszony. A Nagyságos Asszony pasztellszínű lila ruhát hordott, napjában négyszer öltözött, és úgy látszott, nincs flörtje senkivel. Nyakán és szeme sarkában enyhe púdertömítés látszott olykor.

E kora őszi napok szimbóluma volt, alig észrevehetően hervadásnak indult, de még szemrevaló életével, hihetetlenül nagy viharokkal többszörösen férjezett múltjában.

– Menjen haza, Kovács, én mindenféle botrányos dolgokat akarok csinálni, és azután férjhez megyek a görög herceghez. De egyszer életemben rettenetesen akarok viselkedni. Hadd tomboljam ki magam, nem igaz?

Kovács nem válaszolt. Elbúcsúzott újszülött leányától, és elment.

A Nagyságos Asszony Verőnével beszélgetett. Verőné az epéjével járt ide, mindig úgy volt, hogy meg kell operálni, de azután nem tették. A főorvos, a tanár vagy a civil úr az irodában, valaki mindig a műtét ellen volt.

– Ó, ha én egyszer beszélnék – sóhajtott a Nagyságos Asszony.

Megjegyzem, egész nap beszélt. Mindenki kívülről tudta már a történetét. Volt egy kislánya, egy Elek nevű gyárosa és néhány férje.

A princessz leült a közelükbe, kacéran egymásra vetette a lábát és rázogatta, ahogy Vass úrtól látta. Persze, ilyesmihez gyakorlat kell. De idővel menni fog. Az “idehallgasson” és “nézze” kifejezések, továbbá a vállfelhúzás és a tenyérkifordítás, mindezt már begyakorolta jól, de hát még nem egy Vass úr ezekben a dolgokban, az kétségtelen…

– Tudja, már nyugodt életem volt. Hála Eleknek, leszoktam az altatókról, és akkor jött könyörögni. Valahol Törökországban volt, lovakkal foglalkozott, tönkrement, és egyszer csak megjelent… Azt hittem, sose fogom neki elfelejteni azt a spanyol táncosnő ügyet. De tudja, milyen az ember.

– Tudom – mondta Verőné, pedig nem tudta. A princessz hallgatta őket, és szomorúan érezte, hogy ő ezt sohasem fogja megtanulni.

– Azután – folytatta a Nagyságos Asszony – elhatároztam, hogy megpróbálom vele még egyszer. Már csak Zsófi kedvéért is. Végre is a gyermek apja. Nem igaz?

– De igaz – felelte Verőné, pedig ezt sem tudhatta.

– Elek mondta már akkor, hogy nézze, Flóra, tudhatja, mi lesz ebből. Magának most van egy kis pénze, rendbe jött, én nem magamért mondom, de hát mi reménye van, hogy az az ember megjavul…

– Igaza volt. Mi reménye lehetett? Aki lóversenyez…

– Az a másik, aki lóversenyez… Az első férjem.

Verőné nem szólt semmit. Itt az ember nem ismeri ki magát. Ennek annyi férje volt, hogy csak az Elek biztos. Mert az nem volt soha a férje. Elek gyáros, jószívű, idős, és valahányszor a Nagyságos Asszony elrontja az életét, melléje áll. És leszoktatja az altatóról. Vagy az alkoholról. Vagy a morfiumról. Olyankor a Nagyságos Asszony mindig úgy néz ki, mint egy csontváz, azután újra rendbe jön, megint kifizetik a terheket a kis házról, és megjelenik a Nagyságos Asszony valamelyik férje, esküdözik, hogy megjavul, és kezdődik elölről minden, és végül itt ül a szanatóriumban, ahol újra embert csináltak belőle, és estefelé megjelenik Elek úr, akivel társalognak. Ezt a tartalmi kivonatot készítette egy óra múlva a princessz a Nagyságos Asszony életéből, hasonlóképpen, mint az iskolában a történelmi drámákból vagy a Faustból, vagy a Rómeó és Júliából: “Két család áll egymással szemben. A Montague és a Capulet. A két család viszálya közben az ifjú Rómeó és az ifjú Júlia, egy-egy tagja úgy a Montague, mint a Capulet családnak megszeretik egymást, ezért később Rómeó a leány bátyjával párbajt vív, majd az ifjú Júlia sírjánál leszúrja magát, és az feltámad. Az ifjú Júlia szintén öngyilkos lesz.”

Körülbelül ilyen tartalmú kivonatot készített a Nagyságos Asszony életéből, aki éppen ott tartott, hogy Artúr Párizsban ismét játszani kezdett, s ő megverte őt.

– Szörnyű! – mondta Verőné, és közben irigyli. Verőné egyszer megverte az egyik férjét. Mert ez mindig órákig ült a klubban, és nem jött haza, és hiába készítettek friss vacsorát.

– Képzelheti… Nem is jó rágondolni. Azonnal elköltöztem. Akkor jött ez a fiatal artista-ügynök, telebeszélte a fejemet… Mit tudtam én akkor? Amim még volt, azt eladtam, naponta fél liter konyak, ez is egy csirkefogó volt, a revü Spanyolországban egyszer csak megakad, jönnek hozzám pénzért. Thomas eltűnik. Ott állok a nagy lakással Párizsban, a követség sürget, hogy adjam oda az útiköltséget, amiből a tizenhat lányt hazahozzák, természetesen megmérgeztem magam. Ez az Elek, ez az angyal, ott áll az ágyamnál, mikor magamhoz térek, valami tengerparti szanatóriumban, tudja, neki milyen összeköttetései vannak!…

– Tudom – mondja Verőné, pedig nem tudja.

– Elek azt mondja, most velem jön, hazaviszem a lányához, és ezeknek a szamárságoknak vége. Elek mindent elintézett. Pénzzel, összeköttetéssel, az a csirkefogó harmincezer frankot sikkasztott, ezen dűlt össze a vállalkozás. És úgy volt, hogy jövő héten elvesz feleségül. Közben befejeződött Artúrral a válóperem. Elek hazahozott… Egy roncs voltam! Negyvenhárom kiló.

– És fél liter… Negyvenhárom kiló, plusz fél liter konyak, azt mondta, annyit ivott meg napjában.

– Igen. Szegény Elek sokat szenvedett velem. Akkor még Délibáb utcának hívták…

– Eleket?! – hüledezett Verőné.

– Nem! Ahol lakást vett ki nekem. Az egy angyal. Olyan nincs több a világon. Veszekedtem vele, kidobtam, nem akartam látni, és ittam, és ő ott ült szelíden az ágyamnál, és nem hagyott…

– Ilyen szemtelenség… – mondta Verőné, mert nem figyelt, Wallensteint nézte vigyorogva, aki áthaladt valahol a kerti út oldalán.

A Nagyságos Asszony sóhajtott.

– Mit tudja azt maga… egy megcsalt, elhanyagolt, félőrült nővel, aki alkoholista… A kislányomat sem akartam látni. Senkit. És akkor Elek rávett, valahogy ügyesen behoztak a szanatóriumba, és ez a Wallenstein megint embert csinált belőlem. Az Elek ott ült az ágyamnál reggeltől estig. Nem szabadott elmozdulni. Még konyakot is adtak eleinte.

– Nekem most is adnak. Alacsony a vérnyomásom – mondta Verőné rikácsoló, gyors beszédével. – Az biztos, hogy értik a dolgukat.

– Tőlem nem kértek sokat – szólt közbe a princessz. – Én Dél-Amerikába mentem egy karmesterrel, otthagytam a férjem, most bizonyos Kerényi nevű reklámfőnök rá akart venni, hogy engedékeny legyek egy áruház-tulajdonoshoz. De maga ismer engem, Verőné…

A két nő riadtan nézte, ízléstelen, kék mosókosztümjében és napernyőjével, múlt századbéli zsandárkalapjában a főhercegnőt.

– Bocsánat… úgy tudom, nem volt szerencsénk – mondta roppant elegánsan a pasztell-lila ruhás Nagyságos Asszony, aki jólelkű volt. Ezért is bocsátott meg mindig egykori férjeinek. Holott Elek erről lebeszélte.

– Kerényiné vagyok – mondta a princessz -, két hete jöttem be, Udvarhelyi hozatott ide, mert sok altatót vettem be, és nem volt biztos, hogy felszívódik.

– Tudom, fiam! – mondta lelkesen a pasztellruhás, aki már többször vett be sok altatót, de mindig azzal a megfelelő rutinnal, hogy a fel nem szívódás nem lehetett kétséges. Az altató volt tulajdonképpen az aranyhíd, amelyen Elek mindig visszatért hozzá. Mindig egy kis levelet hagyott hátra, amelyen ez állt: “Értesítsétek Elek őméltóságát, hogy az ő nevével a számon aludtam el…”

Verőné legszívesebben visszautasító lett volna a kislányhoz, mert úgy gondolta, hogy ez nem úriasszony. De a Nagyságos Asszony jóindulatúan kérdezte:

– Mit vett be?

A princessz egy pillanatig tűnődött.

– Transzfúziót… – mondta azután. – Az volt a szerencsém, hogy állott volt az altató, és mikor kinyitottam a szemem, ott állt már az ágyam mellett Kovács, ez a hűséges méltóságos úr, aki eddig még mindig megbocsátotta, ha Dél-Amerikába mentem egy karmesterrel.

A Nagyságos Asszony bólintott. Ismerte az esetet. Verőné, akinek egyetlen családi tragédiája a tarokk és az alsós nevű kártyajátékok miatt állott elő férjével, szomorúan sóhajtott. Miért nem akarta őt soha senki megszöktetni sem Párizsba, sem Dél-Amerikába.

Mert szereti Bélát, és a világ minden pénzéért nem kellene neki más férfi. Illetve más férj. És nézte, amint a Nagyságos Asszony a mosókosztümös kislánnyal elindul a sétányon, és ez arra ösztökélte őt, hogy megállítsa dr. Bloch alorvost.

– Mondja, alorvos úr, mitől van az, hogy napközben néha szédülök? Az epémmel most hál’ Istennek rendben vagyok, de ez a vérnyomás…

– Többször kell enni. És pihenni, pihenni! Különben majd húsz csepp Cardiazolt adatok. A nagylányát mostanában mért nem látjuk soha?

– Ja, az nem úgy van, kérem! – mondja büszke mosollyal. – Erzsi zongoraművésznő lesz, napi öt órát gyakorol, a tanári oklevelet már megszerezte, de még tovább jár az Akadémiára…

– Fess kislány. Büszke lehet rá. Volt már nyilvános hangversenye?

– Akartak rendezni, de az olyan makacs kölyök, ő még nem akar a nyilvánosság elé állni.

Dr. Bloch evvel továbbment. Feladatát megoldotta. Az egész szédülés kérdését átvitte más térre, és Verőné sóhajt…

– Nézze, fiam, egy ilyen csinos lány, mint maga, nem járhat ilyen ócska mosókosztümben. Van nagyon elegáns mosókosztüm is, de éppen az ilyen plump holmira áldozni kell.

“Plump.” Tanult egy újat.

– Nézze, nagysád – mondja, felhúzza a két vállát, és kifordítja az egyik tenyerét -, nem telik többre.

– Hát Kovács őméltósága?…

– Ő nem olyan nagylelkű. Behozat egy kertre nyíló szobába, ha éppen beveszek altatót vagy iszákos vagyok, fizeti a kiszolgálást inkluzíve, de aztán slussz.

– Hát maga egy nagy szamár, fiam. És ha nem veszi rossz néven, nekem van egy szép barna tavaszi kosztümöm, azt átalakíttathatja magának. Alig hordtam. De látni se akarom, mert ez volt rajtam, amikor jött Imre…

– Artúr…

– Imre is újra jött. Elek akkor leszoktatott a morfiumról. Tehermentes volt a kis ház, csak a lányomnak éltem, és néha feljöttem Pestre Elekhez egy pár napra… Akkor jött Imre, és elkezdett könyörögni, hogy őrült volt, és nem ismeri azt a nőt többé, Imre volt az első férjem. Tudja, úgy éltünk, azt egyszerűen nem lehet elmondani. És akkor megvadult. Egyik napról a másikra! Kezdett kimaradozni… Nekem gyanús lett. Nem kártyázik, nem jár moziba, mit csinálhat különben egy férfi este?

– Mit csinálhat? – érdeklődött a princessz.

– Hát, tudja, én nem estem a fejemre. Én elővettem a barátját. Volt egy barátja, az Edus. Mindig azt mondta, hogy Edussal vannak, és valami vállalatot csinálnak. Hát én egy este beállítottam Edushoz. Hebegett, hápogott, dadogott, zöld lett… Tudja, Lipótváros, Tátra utca, minden szó áthallatszik, és én azt mondtam, nézze, Edus, ne magyarázzon, én most nem bánok semmit, olyan botrány lesz, ha nem mondja meg, hol találom Imrét. Hát ő nem tudja… Nála nem járt… Puff, egy pofon! Három napig dagadt volt a csuklóm. Vékony karom van, nincs berendezve ilyesmire. De biztosat akartam tudni. Így jutottam a Gül Baba utcába.

– Ottan csuklódaganatokat kezelnek?

– Nem. Ott van, fiam, egy találkahely. És nagy botrány volt. És most Imre visszajött, és esküdözött, hogy megjavult, de én az ilyet már ismerem, fiam. Amikor a konyakról vagy egyébről van szó, én is így szoktam esküdözni Eleknek. Elek is mindig bedől, én is mindig bedőlök.

– Sajnos, én is bedőlök mindig – mondta sóhajtva a princessz, és nem tudta, mit jelent ez a szó, de ha mindenki mindig csinálja, rája is illik.

– Ha én még egyszer ilyen fiatal lány volnék, mint maga, hát több eszem volna. Majd én elküldöm magához a szabónőmet és a kosztümöt délután. Azt hiszem, át sem kell alakítani, én akkor éppen valami elvonókúra alatt voltam, nem lehettem több negyvenhat kilónál. Tudja, hogy nekem van egy majdnem ilyen nagy lányom, mint maga?

– Idehallgasson… Azt én honnan tudnám?

Ez az idehallgasson nem volt jó. Hiába! Ezt nehéz megtanulni, hogy mikor jön “nézze”, és mikor jön “idehallgasson”, mikor jön a “tudja”, és mikor jön a “mondok én magának valamit”. Pedig ezeket tudni kell, különben maradhat élete végéig buta főhercegnő. Egyetlen dolog megy jól, ha leül, és a térdére tett jobb lábát rázza. De ez magában véve még nem jelentheti a polgári társadalmat.

– Igen. Van egy olyan lányom, mint maga. És most, ha kijövök a szanatóriumból, Zsófinak akarok élni.

A Pipi nővér nem lehet a lánya. Tehát nyilván egy másik Zsófiról van szó.

– Imre úgy hagyott ott Rómában, amikor újra inni kezdett, és slusszt csináltam… így álltam ott, mint az ujjam.

A princessz megnézte az ujját. Ha ekkora briliánsgyűrűvel állt ott, nem is lehetett olyan nagy baj. Mert az ujján egy nagy briliánsgyűrű volt.

– Már két hónapja tartoztunk a hotellal, mindenem zálogban, eladogatva, és Imre azt mondta egy nap, hogy visszaadta a képviseletét, őt becsapták, a lakat nem cikk Olaszországban, de tudtam, hogy nem erről van szó, hanem megint iszik, és egy fekete hajú nővel látták Ostiában. Úgy emlékszem arra a délutánra, amikor elhatároztam, hogy leszámolok Imrével, korbáccsal mentem ki… Akkor már autóbuszon, húsz lírám, ha volt összesen, és összegyűjtve az altatót az éjjeliszekrényemben, mert tudtam, hogy ha Elek nem bocsát meg, akkor meghalok. Ez a pimasz… ez a legdrágább Stabilimentóban… persze, maga ezt nem tudja…

– Sose jártam Stabilimentóban. Van egy kastélyunk… Van egy kastély, ahová egyszer kivittek Rómából…

– Volt Rómában?

– Hogyne… táncoltam… de kérem, nem velem volt Imre annak idején, mert én nagyon rendes lány voltam, én táncoltam és hazamentem…

A Nagyságos Asszony tapintatosan bólogatott, és másról beszélt.

– Ha Elek nem jön értem, nem hoz vissza, ma sem tudom, mi lett volna belőlem. De most vége… Végre is nem kívánhatom Elektől, hogy mindig mindent megbocsásson, és elég volt. Anya akarok lenni. Csak anya. A lányomnak fogok élni… Pá, kedves…

Valakinek intett, aki megemelte a kalapját.

– Maga miért van itt, és hogy hívják?

– Kovács Ágnes a nevem. Rosszul lettem egy hotelban. Kerényi nevét már nem hordom. Dél-Amerikában hagytam. Egy Vass nevű igazgatónak akartak bemutatni…

– Vass? Az Általános Áruház igazgatója?

– Igen. Talán ismeri, Nagyságos Asszony?

– No… Nagyjából. A második férjem volt. Én az első felesége voltam. Ő a második feleségét szerette igazán, én az első férjemet, és így gyorsan lezajlott a házaséletünk, Vass feleségül vette Helént, én akkor újrakezdtem Arnolddal…

A princessz egy pillanatra megállt. Férfinevek egymás kezét fogva, vad bacchanáliában táncoltak körül az agyában. Arnold, Imre, Artúr, Thomas… És a pasztellszín ruhás asszony pasztellszín ruháján finom szőrmekeret, ujján, nyakán hosszan lakkozott vörös körmeivel, szomorú, kissé öreges, de kellemes arcával, alt hangjával mégis rokonszenves volt. Ad neki egy barna kosztümöt.

– Most felmegyek a szobámba, mert masszíroznak, ha akar, velem jöhet.

– Akarok.

Feri, a portás, szeme sarkából egy szomorú pillantást vetett a mosókosztümös, zsandárkalapos főhercegnőre, aki lépten-nyomon elrontja itt a képet. Ebben a hallban finom nyakkendős, monoklis, ősz urak szivarozva üldögélnek, különösen szép, fekete hajú nőkkel, akik szarvasbőrszerű, barna ruhában vannak, és ha egymásra teszik a lábukat, a fehéren kivillanó térd érzékelteti, hogy milyen véghetetlenül finom harisnyát viselnek, szinte semmi. Egyetlen szép ékszer van rajtuk, és álmatag pillantással beszélgetnek az öregúrral, egy boy átsiet virágcsokorral, azután telefonon érdeklődnek, hogy Halápi őméltósága megkaphatja-e a régi szobáját, és egy ősz úriasszony várakozik Wallenstein főorvos úrra, szóval, egy szanatórium hallja.

Erre most jön ez a kék mosókosztümös nő, legalább a zebraszínű napernyőjét becsukhatná, egy kalapban, amit a nyaka alatt bársonyszalaggal köt, meg, mint a vidéki felírónők, ha szeretnék eltüntetni az első ráncokat, azonfelül a jobb ajka legalább fél milliméterrel magasabbra van festve, tiszta dolog, hogy egy Rákóczi úti cukrászdához megfelelő eleganciával öltözött leányról van szó, aki becsöppent ide. És most megáll a portásnál.

– Kérek egy doboz Darlingot.

Nem vett ki pénzt. Tehát számlára gondolja. Sajnos, ez a leány, bár az Általános Áruház igazgatója fizet érte, nem hitelképes a portán.

– Kifogyott éppen most a cigarettánk…

– Nem vagyok hitelképes a portán? Csak szóljon! Mert akkor megyek a Wallensteinhez, és lármázok!

– Kérem, a főorvos nem intézkedett a portán…

– Azért intézkedek most én. Nem szeretem, ha ellentmondanak nekem. Ne hazudozzon itt összevissza, hanem adjon egy doboz Kék Darlingot.

A portás lehajol, keresgél, rákvörös arccal feltűnik ismét.

– Tessék… Még van egy… véletlenül…

– Nem véletlen. Félt, hogy lármázok. És igaza volt.

Közben a Nagyságos Asszony felment a szobájába, és a princessz követi. A liftboy a leírás után elvezeti a szobához. Kopog.

– Tessék… Maga az, kedves. Üljön csak le.

A Nagyságos Asszony a szófán fekszik, vállánál fogja a kombinéját, és a masszőr valamivel keni. És valamit időnként végighúz a bőrén, ami serceg. Szikrák pattognak belőle. A masszőr fiatalember, fehér kabátban, és angol bajusza van.

– Ott van minyon az asztalon… Vegyen belőle. Vagy akar inkább cigarettát?

Köszönöm, van Darlingom.

A falon képek, amiket nézeget, és közben a Nagyságos Asszony beszél.

– Mindjárt felpróbálhatja a barna kosztümöt, és talán jó magának egy kalapom is.

– Ezt a kalapot nagyon szeretem. Mindenki mérgelődik miatta. Ilyet csináltatok vagy ötöt.

– Maga csináltatja a kalapjait?

Észbe kap. Rázza a lábát.

– Nézze… van egy barátnőm, az kalapszalonos, és nekem rém olcsón dolgozik. Harminc pengőért már csinál egy kalapot.

A princessz azt hiszi, hogy jól felelt, harminc pengő az biztosan nem pénz egy csináltatott kalapért, és olyat a kültelkeken készítenek. A Nagyságos Asszony magában mosolyog, hogy a kislány így tódít, de nem szól semmit. A masszőr csomagolja a holmiját. A princessz hanyagul odaszól.

– Holnap délelőtt jöjjön be hozzám is. Több gépe nincs?

– Kérem, csak a főorvos úr rendeletére…

– Azzal nem lesz baj: Kovács Ágnes vagyok. Maga kérdezze meg a főorvos urat, és mondja meg, hogy én ragaszkodom a masszírozáshoz. Tizenegyre várom. Tízig a fürdőben csinálok mindenféle költséget.

A Nagyságos Asszony előveszi a barna kosztümöt, miután a masszőr elment. A kosztüm ideális.

– Itt a jobb oldalán egy kicsit be kell venni…

Ott ugyanis eláll egy nagy hullám. De a princessznek ez borzasztó kedves. Még sosem hordott használt ruhát. Rém jó… És a csendőrkalap! Ha valamelyik rokona látná, az itt hetekig ápolásra szorulna. A Nagyságos Asszony mindent megpróbál, hogy a csendőrkalapot és a csíkos napernyőt elvegye, ám hiába. Azt nem adja. És örül a lelke, mert a Kovács a holmik között vett egy olyan rózsaszínű, nadrágos pizsamát, valami egészen vastag, vászonszerű anyagból, nagy gombokkal, hogy ha abban kiül a napra, a Verőné eperohamokat fog kapni.

És újra csodálkozva kérdezi magától, mi az a vad, galád, ellenséges indulat, ami itt, alapjában véve jóindulatú, egyszerű emberek között dúl-fúl benne, hogy elrontsa az előkelő összhangot, hogy mérgelődjenek, hogy…

Most iszonyúan elpirult! Egyszer csak megsejti…

– Nem akar egy kis konyakot?

– Azt hittem, hogy Elek már leszoktatta a Nagyságos Asszonyt.

– Ó! Most a konyakkal nem volt baj… Marokszámra szedtem a csillapítót, az altatót…

– Már egy roncs lehetett a Nagyságos Asszony…

– Hát az voltam, fiam. Nézze, maga okos, csinos leány, mért nem ad magára semmit?

“Mi az, hogy ad magára? Olyan, mint a plump? Itt sokat kell majd tanulni.”

– Hát, kérem… Az úgy volt, hogy én elárusítónő voltam egy áruházban, és volt egy jó barátom, egy Kerényi nevű plakátrajzoló, ez rábeszélt, hogy egyikével Nagyságos Asszony férjeinek, a Vass nevűvel, valami kis barátkozást kezdjek, és az étteremben volt találkánk, de én rosszul lettem, és behoztak ide…

– Értem… – mondta búsan a Nagyságos Asszony. – Nézze, ami Vasst illeti, mondok én magának valamit. Vass a második feleségét szereti, ezt a Helént. Az is valami karmesterrel hagyta ott, ahogy maga csinálta.

– Én még nem hagytam ott Vass urat.

– Valakit otthagyott egy karmesterrel.

– A férjemet. Ezt Blochnak hívták. Dr. Bloch.

– Aki itt alorvos?

– Igen. Az volt az első férjem, azután férjhez mentem a karmesterhez, és most az Általános Áruházban vagyok, a kalap-, gyerekcipő- és lámpaosztályon.

– Kedvesem, maga nagyon zavarosan beszél, de higgye el, kár volt otthagyni a doktor Blochot. Rendes ember. Én nagyon szeretem.

– Ízlés dolga. Nem tudtunk kijönni egymással.

– Ami Vasst illeti, nincs nagy jövője az ügynek. Az még mindig az elszökött feleségét szereti.

Kopogás. Belép dr. Bloch. A princessz feláll, tüntetően távozik. Maga sem tudja, mért csinálja ezt a sok őrültséget.

– Megismerkedtem az elvált feleségével… – mondja a Nagyságos Asszony.

– Igen? – csodálkozik dr. Bloch. Elvált felesége pénztárosnő egy színházban. Hogy a csodába ismerkedtek meg? Nem örül neki, mert Margó őt mindig szidja.

– Nagyon kedves teremtés.

– Igen, igen… Kedves. De hát már rég nem érintkezünk.

– Maguknak ki kellene békülni – mondja a Nagyságos Asszony, aki szeret szívügyekhez bölcsen hozzászólni. – Higgye el, egy komoly orvos nem lehet nőtlen. Szüksége van a nyugodt életre. Én azt hiszem, hogy hajlandó magával kibékülni.

– Kérem, ez már olyan régi ügy…

– Nem tudja elfelejteni a karmestert?

– A karmesterről nem is tudtam. Azt hittem, a színházi titkár. De hát ez nem fontos. Hogy érzi magát? Nyugodtan alszik?

– Elsőrangúan!

– Felriadás?

– Semmi. Csak ha a reggelit hozzák. A fürdők nagyon jót tettek.

– De most ezt abbahagyjuk… Nem szabad a szívet igénybe venni.

– Már megy? Mondja, ha beszélek a feleségével… Nekem az a véleményem, hogy maguk nagy gyerekek, és egyikük sem akar közeledni…

Dr. Bloch tanácstalanul áll.

– Nézze, asszonyom, nem mondom, hogy én nem szeretem… De annyi garanciára lenne szükségem ahhoz, hogy visszafogadjam. Nem tudom, említette-e magának, írt is nekem, és már úgy volt, hogy kibékülünk… De nem tudok hinni neki.

Bloch valahogy felengedett. Fájó pontja volt az életének ez az asszony, és kissé mellette hangolta az, hogy beszélt róla a Nagyságos Asszonnyal… Az biztos, hogy szereti őt. Csak nincs egy egyenes szava. Hogy mondja ezt meg?

– Nahát, majd legközelebb már többet mondok… – bólint a Nagyságos Asszony, és dr. Bloch úgy érzi, hogy tiltakoznia kellene, de nem teszi. Mégiscsak szereti… Hiába. Dr. Bloch kissé elhízott, esetlenül jár, vastag szemüveget hord, és csakugyan sokat tud. Külső megjelenése nem indokolná jelenlétét. És eh… Mindig előjön ez a história Margóval. Bizonyos fokig sajnálja, hogy nem felelt a levelére… Mindegy. Odakint megkérdezi a nővért, hogy a 200-as evett-e? Evett. Hőmérséklet?… Este 38 körül. Mit adjunk? Majd benézek…

A princessz elmegy a porta előtt, és a portás alázatosan megszólítja:

– Kérem, kisasszony… Elnézését kérem… azt hiszem, félreértett az imént…

– De mennyire. Küldessen fel a szobámba egy angol pipereszappant és hennát.

És továbblibeg. Nyilván Wallenstein szólt a portásnak, hogy ezzel a lakóval nem jó kezdeni. Szabó Gusztáv állítja meg.

– Művésznő… Itt van valaki a főbejáratnál, azt mondja okvetlenül beszélni akar önnel, tudom róla, hogy pénzbeszedő. Ha akarja, eltávolítom.

– Jöjjön a pénzbeszedő…

Jön a pénzbeszedő. Nagyon keserű ember.

– Kérem, művésznő. Mi nem tudtuk, hogy ön véglegesen elhagyja a csillaghegyi villát, és mi három nappal előbb szállítottuk…

– Mit akar?

– Kérem, itt hétszáz pengőről van szó!

– Nahát, akkor ezt mondja.

Odaad egy ezrest, a megkövült pénzbeszedő remegő ujjakkal visszaszámolja a háromszázat a princessz hatalmas, bőrretiküljébe, amely ezen a világon csak Kovács úr ízlésének felel meg, beletömi a pénzt, előhúz egy púderpamacsot, megveregeti az arcát, kacéran rámosolyog Rubber Szilárd mérnökre, aki feleségével éppen arra jön, az asszony szeme villámokat szór, és a princessz továbblibeg. Miközben kinyitja napernyőjét, még egyszer visszanéz mosolyogva a főmérnökre. Csak a gyanakvó asszony fordul vissza feléje, és most már a princessz végleg elsiet.

– Legalább mondd meg őszintén, hogy mi volt! – mondja a vörös hajú asszony.

– Drága fiam, esküszöm a gyerekeinkre, elragadta a törülközőmet, és távozott, és azt sem tudom, hogy kicsoda – mondta siralmasan a főmérnök, de valahogy nem érezte már olyan kellemetlenül magát, mint tegnap. Egyszer majd beszélget evvel a kislánnyal, ha éppen nem lesz ott az asszony. Mit mosolyog ez itt rá?

Szabó Gusztáv elhalad mellette. Nagyszerű ez a fiú! Diszkrétebben viselkedik, mint egy gróf.

– Szabó Gusztáv!

– Parancsol a művésznő…

– Mit csinál a főhercegnő?

– Szobájában beszélget… Véletlenül tudom. Vendége van.

– Na ne!

– De igen… – és miután körülnézett, a princessz fülébe súgja: – Megjött inkognitóban a vőlegény… Mi az! Halló! Karcsi, egy pohár vizet…

– Köszönöm, már jól vagyok…

Hetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.