A boszorkánymester

Wallenstein főorvos tizenkét menetben a halállal

Olyan, mint egy gép. Végigmegy a folyosókon, szólnak hozzá, köszönnek, beszélnek, nem felel. Oda sem néz. Olyanfajta menés ez, mintha masírozna. Biztosan, mint mindig. Most is oda megy, ahol szerinte megtudhatja a valót. Végigmegy a kerten, a gépház mellett, egy fasoron, itt a régi dépendance. Be sem kell menni. Veszekedést hall.

Alt hang, ezt ismeri, Emma nevű, Szabó Gusztáv miatt elkerült a törzsépületből, mert Szabó Gusztáv a kacsaorrú, szeplős főápolónővel intim kapcsolatban van. A másik a krumpliorrú, akit a főhercegnő helyett szerepeltettek.

– Miért kellett neked rátámadni? A kapuig akart csak menni?!

– De miatta mondták énrám…

– Terád nem mondtak semmi rosszat, csak hogy láttak…

– Én azt is megmondhattam volna a kapitánynak, hogy valakitől átvette a lánc egy részét… Itt állt meg az autó a rácsos kapuban!

– Mindnyájan befogjátok a szátokat! – kiáltja Szabó Gusztáv. – Ha tudni akarjátok, abból az autóból a Wallenstein főorvos úr menyasszonya szállt ki!

Valaki rikácsol:

– A Feri lehallgatta a beszélgetést! Telefonon mondta, hogy hozza ide a hátsó kapuhoz, hogy a Torbágy iderendelte az elnököt, mert ő meg az Anna a Wallensteint ki akarják túrni… Pedig akkor megette a fene az egészet! Mert ha a Wallenstein nincs itt csak egy napig, máris mindenki azt csinál, amit akar…

A főorvos mindent tud. Masírozik vissza, és valaki utoléri. Szabó Gusztáv.

– Főorvos úr! Akarja, hogy megöljem a Torbágyot?

– Hülye vagy. Te hová küldted fel a tálalóliften ezt a lányt?

– A főhercegnővel akart beszélni. Ma már tudom, hogy ő a főhercegnő. És én is szerelmes vagyok belé.

Wallenstein megáll.

– Hát még ki szerelmes belé?

– Maga. És ő is magába. Mondta az Emmának…

– Eredj a fenébe…

– Igenis!

Megy vissza. Már mindenütt keresik az épületben: Udvarhelyi báró kéreti a 204-be.

Felmegy. Tíz órára jár, félszemmel látja, hogy a kapitány bőröndjét autóra rakják. Diszkréten távozik.

– Kérlek – mondja Udvarhelyi báró -, ez szepszis… Itt azonnal operálni kell. Jó lenne behívni Takácsot, mert a fogakkal is lehet valami…

Udvarhelyi báró is belgyógyász. Ő is mindent tud. Úgy tesz, mintha észre sem venné, hogy Wallenstein főorvos egy üres pontra néz, valahová a feje fölé.

– Igen… Behívjuk Takácsot.

– Aztán lehet itt egy góc a tüdőben… A fő, hogy azonnal cselekedni kell, transzfúzió is fontos…

– Igen…

Kimegy. Jön Bloch.

– Hívassák Takácsot. Transzfúzió is lesz. És műtét. Keressék meg Torbágyot. Maradjon báró Udvarhelyinél.

A fordulónál ott áll a menyasszonya.

– Richárd…

– Tessék?

– Visszahoztam a jegygyűrűjét. Az a lány telefonált nekem. Nem tudom, honnan sejtette. Csak azt mondta, hogy Torbágy zsebében volt egy levél, amelyben értesíti az elnököt, hogy én… és ő majd magára veszi, hogy megmentse… És akkor én idejöttem…

– Nem érdekel, kedves… Mivel lehetek szolgálatára még?

– Isten vele, Richárd.

– Kezét csókolom… – kíséri a főbejáratig, azután gépiesen odaszól – Feri egy kocsit a vesztibülhöz…

Bemegy az egyik tanácskozóba, leül, cigarettára gyújt. Azután levélpapírt vesz észre. Kiveszi a töltőtollát. Ír a részvénytársaságnak, hogy sajnos bizonyos okoknál fogva állásától azonnal meg kell válnia, szerinte Torbágy sebész a legalkalmasabb az intézmény vezetésére, és bevehetnék dr. Nyékit is, akinek magánpraxisa és az intézménnyel kapcsolatos forgalma régen indokolttá tenné, hogy az igazgatóságba kerüljön. Miután ő a mai nappal állásától megválik, egy hely is lesz, amelyet Nyéki betölthet, amennyiben Torbágy az ő helyére kerül. Hálásan köszöni a részvénytársaság mindenkor megnyilvánuló messzemenő jóindulatát és elfogult elismerését szerény képességeivel szemben. Kiváló tisztelettel Wallenstein Richárd főorvos.

Leragasztja a levelet, és jön egy boy:

– Elek őméltósága kéreti, ha ideje lenne egy percre az étterembe…

– Mondd meg őméltóságának, hogy sajnos egy súlyos betegünk van, Udvarhelyivel konzultálok. Ezt a levelet ajánlva azonnal feladod.

Megy fel. A lift-rapszódia búg. Odamegy Torbágyhoz, aki éppen a műtőből jön ki, a nyögdécselő főszerkesztőt egy hordágyon tolják. Becsukja az ajtót.

Pofon üt – gondolja Torbágy.

– Kérlek, bocsáss meg. Én sok mindent tettem, amit ma másképp látok. Visszaéltem azzal, hogy a személyemből több erő sugárzik az emberek felé, és elnyomtalak. Értesítettem az igazgatóságot, hogy cégtagságomról lemondok, nem kétséges, hogy téged fognak megválasztani a helyembe. Annát el kell venned feleségül. Nem lehet harmincezer pengőt lekölteni, orvosnak lenni, és a nőt meghagyni ápolónőnek. Nem a barátainknak nősülünk. Te majd megcsalhatod Annát vagy nem, ez mindegy. De el kell venned. És úgyse hiszik el nekünk, de így van, tehát fogjunk kezet: mi itt gyógyítottunk. Szervusz, Béla.

Kezet nyújt. Torbágynak gyanús. Ez valami nagy játék a boszorkánymestertől. Mikor egyedül marad, odalép melléje Anna.

– Mert szerencséje van mindenben! Feleségül akarja venni a princesszt! Érted! Ezért játssza a drámai szerepet… És mindenki bedől neki… Te is!

– Én is… – mondja Torbágy, és az ajtó felé néz, amerre Wallenstein elment.

Egyenesen Szegő Évához. Szegő Éva a sezlonon ül, egy mopszlival játszik.

– Jó, hogy jön, főorvos úr… Nem hunytam le a szememet…

– Nem érdekel, fiam. Itt van ezer pengő. Öt perc múlva nincs az épületben. Ha jövő héten Párizsból ír, küldök magának még ezer pengőt.

És kimegy. Szegő Éva csomagol. Később jelentik, hogy Berényi úr…

– Mondják meg Berényi úrnak, hogy nem érdekel!

A saját szobájában van. Egy lapra csak ennyit ír:

“Princessz!

Sajnálom, ami történt. Nem tudom, hogy vállalhatnám a konzekvenciáit. Állásomról lemondtam, elutazom Afrikába vagy valahová, gyógyítani, és sajnálom, hogy magával is azt tettem, amit mindenkivel. Kérem, bocsásson meg

Wallenstein.”

– Ezt a levelet átadod a princessznek.

És megy. Ki az utcára. Elmegy a kocsija mellett. Hová? Útlevele érvényes tengerentúlra is. Most így, ahogy van, elutazik, és jelentkezik valamelyik misszión…

A pályaudvarról telefonál.

– Lajost kérem!… Fiam, mondd meg Udvarhelyinek, hogy fel kell mennie a 109-be…

– Igenis. Kérem, a hölgy átvette a levelet, kérdezte, hogy hová ment főorvos úr, és azt mondta, hogy mondjuk meg, ha telefonál még, vagy valaha látjuk, hogy ő mindent jól megértett…

A boy leteszi a kagylót. Wallenstein áll, a kagylóval a kezében. Bután és mereven, mint az őserdőben. És látja, hogy Pipi nővér elosztja az altatóját, és látja, hogy a lány a feje felett benyúl az üvegszekrénybe…

Taxi!

Amíg a taxi jön, tárcsázik. Udvarhelyivel akar beszélni. Elment? Hívják vissza! Torbágy! Azonnal menjenek a 128-ba! A főhercegnőt egy másodpercre se hagyjátok egyedül, amíg nem jövök!

Halló! Az imént törték be az ajtót! A princessz megmérgezte magát!

Halló! – üvölti. – Telefonáljatok mindenkiért!

Azután rázódik egy taxiban, lélektelenül és élettelenül. Nem fél, és nem fáj, nem él, és nem halott, rázódik egy taxiban a szanatórium felé…

A küszöbről visszadermed! Udvarhelyi egyik kezében a keménykalapját fogja, a másikban a lány pulzusát, Torbágy, Nyéki, Boronkay, mind ott vannak, és ő már tudja, mit jelent ez, amikor mindenki álldogál, báró Udvarhelyi egyik kezében a kalapját, másikban a pulzust fogja… És a táskája már becsukva.

– Kérlek… – mondja Torbágy – már nagyon sok felszívódott… Gyenge a szív, nem aludt éjjel, és a sok izgalom…

Félretol mindenkit, és a fülét odaszorítja a lány szívére. Még hallani valamit, valami távolodó, fáradt zajt a mellkasában, amit Wallenstein olyan jól ismer, két szárnyszerű, primitív valami…

Nem igaz!

Wallenstein nem törődik senkivel, injekciót ad, intézkedik, kiabál, becsavartatja a lány kezét, lábát, rakják fel magasra, és masszírozza két kézzel, a kis mellkast dörzsöli, szinte összetöri, báró Udvarhelyi is újra kinyitja a táskáját…

Mindenki marad.

Egy ápolónő forró vizet hoz. Azután Wallenstein valami zűröset gondol, valamit hallott injekcióról a szívbe egyenesen…

Nem fél semmitől, máris próbálja…

Reggel ötkor egyedül, ingujjban, halálosan kimerülten, még mindig dörzsöli, és a szív egyet dobban… Azután még egyet…

Wallenstein kitámolyog, és alig hallani a hangját, amint rekedten súgja az ott ácsorgó sápadt Szabó Gusztávnak:

– Feketét…

Érdekes. Ott ül egy padon Udvarhelyi és Torbágy és Anna, suttognak, és Wallenstein körül fekete lesz minden, de nem!

Megy vissza masszírozni! Dörzsölni a szívet! És egy injekcióra most már erős ütemben dobog, egyre dobog, és a nyitott ablakon langyos, sárga világosság terül szét, és a princessz szempillái kinyílnak.

– Látja… Nem igaz, hogy maga nem tud semmit.

Udvarhelyi csodálkozik, mert Wallenstein hajában egy széles sávon ősz tincs lett az éjszaka.

Ezt az ősz tincset odahajtja a lány mellkasára, és a princessz apró, szemtelen kezét Wallenstein fejére helyezi. Mindenki kimegy a szobából.

És már nem is hajnali, hanem reggeli langyos napfény özönlik be a hatalmas ablakon.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.