A szanatóriumban feltűnés nélkül meghal a főhercegnő
Szofi hálóingben toporzékolt a szoba közepén, és a hatalmas, kövér ápolónő kis híján megverte. Ő még gulyást akar, azonban a konyhát lezárták, gulyás tehát nincs! Közölte az ápolónővel, hogy ez teljesen érthetetlen lefetyelés, amiket mond, nyissák ki a konyhát, és főzzenek gulyást!
– Úgy látszik, kisasszony, önt tévedésből a másik épület helyett hozták ide – mondta epésen az ápolónő.
– Vegye tudomásul, hogy magát ezért…
Elakadt. Hopp! Vigyázat!
Várjunk csak! Ő most nem főhercegnő. Ő most valami egyszerű leány, akit behoztak a mentők. Az ápolónő lesújtóan végigmérte és kiment. Ennek az ápolónőnek már az arcában is volt valami négerszerű, férfiban valami cirkuszi erőművész vagy más hasonló lehetett volna.
Szofinak azonban tetszett. Olyasfajta jelenség volt, mint egy dajka! Viszont, ha ez neki itt leken, hát egyenesen beszállítják…
Különben, innen be se kell szállítani. De hetekig ápolhatják. Legokosabb, ha a főhercegnőt ezennel megöli.
De hogy kell azt csinálni, hogy az ember nem főhercegnő? Sokszor figyelte a polgári nőket, és látta, hogy rutin kell hozzá. Ahogy beszélnek és viselkednek. Főhercegnőnek lenni nem kunszt. De ahogy Nápolyban az ablaka alatt a tejesasszony beszélgetett a komornával, és később megszólította őket egy norvég halkereskedő felesége, a főhercegnő felől érdeklődve, az elképzelhetetlenül nehéz. Ilyeneket beszéltek: “És mondja, lelkem… Hát, tetszik tudni… Jaj, most jut eszembe, még mennyi bévásárolnivalóm van…”
Az ablakból nézte őket, és érezte, hogy ehhez rendkívül sok ügyesség és rátermettség szükséges. Közben visszajött a négerszerű, hatalmas ápolónő. Angyal! Angyal!
Gulyáskrumplit hozott!
– Nézze, ha már annyira kívánja, én úgysem eszem sokat vacsorára, még hozzá sem nyúltam, tessék megenni.
Az óriás néger ápolónő csakugyan jószívű volt, mivel, hihetetlen rutinja révén, betegét igen mérsékelt jövedelmezőségre taksálta.
Általában az ő betegei! Na! Arról jobb nem beszélni!
Hiába tud, hiába van kisujjában az egész szanatórium, ilyen izével, ami neki van… Külső, erős vonalak. Hogy is mondják azt? Valami kutyanevet említett az Olga nővér.
Ni, hogy zabál!
Alaposan kiéhezett szegény. Most végre valami jobb ember babája lett, ez kint ül, és percenként érdeklődik, és 50 fillér borravalót ad. És végül ad majd öt pengőt. Ez olyan biztos, hogy nem négyet, és nem hetet, hanem pontosan öt pengőt, és neki azt is bizonyos fokig meg kell osztani Etel nővérrel és a konyhással…
Foxterriőr!
Most jutott eszébe a szó a hátrányos külsejéről. Neki rossz foxterriőrje van! Ezt mondta az Olga nővér. Öt éve mindössze egy valamirevaló betege volt, az a fiatal mágnás, akihez fizikumra volt szükség, mért két-háromszor kellett éjjel megfordítani, és magától ezt nem tehette, mert gerincgyulladása volt. Nahát, oda őt osztották be. Törzsépület! Első emelet!
Egyszer, először és utoljára, erkélyes, emeleti szobába, a főbejárat felé.
Miért?
Mert ez az álszent Anna nővér, aki finomkodik, aki mindent kiszaglász, mindenkinél befőzi magát, mindent előre meglát, az persze egyszer sem tudna befordítani egy hatvankilós beteget. Viszont nagyon jól érti, hogy az urak bizalmas dolgait ügyesen intézze, és sohasem szidják meg, amiért jelenthette volna, hogy a beteg összeveszett a férjével, és hét napot nem fizet. Ő mindig jelenti. Honnan szaglássza ki!
És a foxterriőr! Úgy néz ki, mint egy szentkép. És neki beszélhetnek akármit, nem rendes nő. Kikezd az összes doktorral.
Közben ez a bolond fruska befalta az egész krumplit. Mindenesetre meg kell mondani a főápolónőnek, hogy a hölgy nem a jobb osztályból való. Kiéhezett, rossz modorú és hisztérikus.
– Ezt nagyon köszönöm magának, nővér. Hogy hívják magát?
– Pipi nővér. Hiába mondom meg az igazi nevemet, maga is csak így fog hívni három nap múlva. Tíz év előtt itt volt egy undok újságíró, aki mindig azt mondta, hogy nézze, Pipike, és ezt nagyon szellemesnek találta. És azóta itten Pipikének hívnak, pedig én négy gimnáziumot végeztem. De hát mit lehet csinálni? Így az én rendes, komoly, Zsófia nevem elpusztult ebben a tréfában. Meghalt. És hiába akarnám ezt mindenkinek magyarázni. A szanatóriumban nem szabad halottakról beszélni. Jót sem, csak semmit. Most már nem hozhatok több za… nem hozhatok több burgonyát, mert beteg lenne, ha még enne.
– Drága Zsófia! Én először életemben ettem jól.
Zsófia megértően bólintott.
Pedig a hercegnő ezt úgy értette, hogy mióta él, utálja a francia konyhát. Általában utálta az eledeleket, amikkel traktálták. Ő csak most tudja, hogy azért utálta, mert szereti a polgári kosztot. Már az is gyanús volt neki, hogy az okos és erős Kovácsnak megette múlt héten a szalámis kenyerét. És nagyon ízlett. Hogy lehetne ezt az állapotot fenntartani egy ideig?
Ekkor visszatért Zsófia, aki közben kivitte az edényeket, és máris bizonyos anyaszerű zordsággal, talán kissé lesújtóan is, ezt mondta: – Jön dr. Bloch.
És jött dr. Bloch.
– Jó estét kívánok. Dr. Bloch. Hát mi a panasza, kérem?
– Elsősorban, hogy ide hoztak, ebbe az undok szobába.
– Kérem, én csak mint orvos érdeklődöm.
– Hát nem a Wallenstein az orvos?
– A főorvos nem tartózkodik már ilyenkor az épületben, és…
– Nem igaz! Dr. Bloch, maga nem mond igazat! Én láttam a főorvost felsietni az emeletre, amikor hoztak.
Dr. Bloch tanácstalan. Pipi nővér sóhajt, és legyint, jelzi, hogy sok baj van a fruskával.
– Van, kérem, valami különös panasza, ami indokolttá tenné a főorvos úr közbelépését? Úgy tudom, szarvasgomba-pástétomot evett, azután a melegtől rosszul lett…
– Igen. Itten nincs fürdőszoba.
– Kérem, kisasszony, ez csak az irodára tartozik. Az orvosok nem foglalkoznak adminisztrációs kérdésekkel. Az Általános Áruház igazgatója megbeszélést folytatott az irodával, hogy ellássuk, és ha valami panasza van, orvosi segítségben részesítsük, de nem hiszem, hogy komoly gyomortünetekről lehet szó, ha már vacsorázott.
– És ha én komoly gyomortünetekkel megvacsoráztam, és ebből kifolyóan súlyos beteg leszek, akit meg kell operálni, az semmi?! Mit csinálna, ha például most engem meg kellene operálni?
– Kérem szépen, erre nézve az igazgató úr nem folytatott az irodával megbeszélést…
– Miért függ ez egy áruház igazgatójától, hogy engem meg kell-e operálni vagy sem? És miért nem jön az a híres Wallenstein, hogy közbelépjen a betegség ellen, ha szükség van rá, miért tud a főhercegnőnél ott lenni, ha egyetemi tanár is van mellette? Én szarvasgomba-pástétomot ettem, lehet, hogy súlyos gombamérgezésem van…
– Mutassa, kérem, a nyelvét… – mondta dr. Bloch, és valami szívhallgató után nyúlkált a zsebében.
A princessz megmutatta a nyelvét, és rögtön visszahúzta, és becsukta a száját. Lehet, hogy szót fogadott, de lehetett egy heveny neveletlenség tünete is.
Dr. Bloch nem döntött. Meg akarta hallgatni a szívét, de a princessz eldobta a hallgatót.
– Nekem éppúgy jöjjön a Wallenstein, mint egy gazdag embernek! Nekem ne küldje az adjutánsát, amikor lehet, hogy súlyos gombamérgezéssel meghalok, különben is fáj a vakbelem…
– Kérem – mondta indignálódva dr. Bloch -, amennyiben vakbélgyulladás, ez esetben kívánságára beszállítjuk egy klinikára…
– Maga nagyon kedves ember, de menjen ki. Mert odadobok egy poharat vagy valamit. És ártatlanul szenvedne, mert maga nem tehet az egészről… Már azt is hallottam, hogy ártatlan embereket kivégeztek! Kérdezze meg a főhercegnőt, annak voltak ősei, akik mindenkit kivégeztek, ha felbosszantották őket.
– De kisasszony…
– Azt akarom, hogy a dr. Bloch menjen ki! – mondta, és kezdett mindenfélét a földhöz hajigálni. Dr. Bloch ijedten visszavonult.
– Nézze, lelkem – mondta Pipi nővér, és felszedett újra mindent, és megfogta a princessz kezét, amikor egy kanálhoz nyúlt, és ez a jó, nyers, hideg, erős fogás megijesztette a főhercegnőt. Ez képes, és szájon vágja. Pipi nővérrel nem lehet…
– Legalább tanítson meg, hogy mit kell csinálni. Én még sosem voltam szanatóriumban. Mi köze egy áruház igazgatójának az én vakbelemhez?
– Sok kedvesem… – mondta Pipi nővér. – Ha például nem tudja deponálni itt az irodában a műtét összegét, akkor magát beszállítják egy klinikára. Nem olyan olcsó szórakozás az, ha valakinek itt veszik ki a vakbelét. És ez az áruházi igazgató lehet nagyon gazdag ember, de smucián. Ez csak szobát vett magának, és azt mondta, hogy ne csináljanak semmit, mert maga rendesen fizette a járulékokat, és ha valamit csinálni kell, akkor az OTI tartozik magát ellátni. Ha maga okos, és itt nem emlegeti a vakbelét, és nem követeli a Wallensteint, akkor magát biztos, hogy itt tartja egypár napig, látszik, hogy ki van éhezve, itt jóllakhat, és éppúgy sétálhat a kertben, mint a kegyelmes úr vagy bármelyik álhírlapíró.
– Ne vicceljen! A hírlapíró, az annyi, mint a kegyelmes úr?
Pipi nővér sóhajtott. Tisztában volt azzal, hogy megint szamárságot tesz, amikor fecseg, de hát mégsem tehetett mást, a vérében volt az őszinteség és hogy jó tanácsokkal lásson el ostoba fruskákat.
– Itten, fiam, nagyon sokan vannak, akik keveset vagy semmit sem fizetnek, és éppúgy élnek, mint a kegyelmes úr, harmincpengős alapár mellett, ezeket itt mindenki tiszteli és szereti, mert zsarolók.
– Azonnal mondja meg nekem, hogy kell zsarolni.
Pipi nővér ismét sóhajtott.
– Hát például valaki rájött, hogy tévedésből az emeleti gyomorfekélyesnek a földszintes hízókúrás ebédjét adták. Ezt, persze, nagyon gyorsan és előzékenyen megoperálták, és úgy a család, mint ő azt hitte, hogy peche volt, és átfúródott, de az unokafivére, a Padolay szerkesztő, két hónapja úgy lakik itt, mint egy főherceg. Az operációért a családnak nem számítottak semmit. Wallenstein kijelentette gavallérosan, hogy ha ő téved, akkor nem fogad el a műtétért, sőt a Boronkayt hívták konzíliumra és az Udvarhelyit is, ami száznegyven pengő, mint a pinty, de az is lehet, száznyolcvan, és a főszerkesztő remek szimatjával a nagy rohangálásban megérezte a disznóságot. És aztán valami ötven pengőt adott egy konyhalánynak, mert itt úgy van, hogy mindenki intrikál a másik ellen, és másnap megvizsgáltatta magát a Wallensteinnel a lakásán, azóta itt él, mint egy úr, és én tudom, mert ott szoktam vételezni a fordulóban a gyógyszerszekrénynél, hogy kétszer kapott már kölcsön a Wallensteintől. Mert olyan baja van, hogy attól még kijárhat bakkozni az intézetből. Ezt csak azért mondom magának, lányom, hogy az Általános Áruház igazgatója egy smucián, és két és fél pengőt sem fizetett naponta, hogy magát ledörzsöljük. És a kertre nyíló szobákban délelőtt tizenöt perc alatt végez Wallenstein a vizittel, de azért a koszt jó, kitűnően lehet aludni, napozhat lent a kertben…
– Mein Herz, was willst du noch mehr! – mondta a főhercegnő, mire Pipi vállat vont, és azt mondta, hogy ha ilyen panaszai lesznek, beszállítják majd a klinikára. Itten rendesen kell viselkednie, ha maradni akar.
Kivitt egy poharat, és amikor visszatért, bizonyos zordsággal, talán lesújtóan is, ezt mondta:
– Egy Vass nevű van itt. Azt mondja, hogy maga biztos beszélni akar vele.
A princessz elgondolkozott. Voltaképpen szó sem lehetett arról, hogy ő beszélni akarjon valakivel, aki Vass nevű. Egész generációk kihaltak a családban anélkül, hogy ilyesmi adódott volna. Ő most dohányozni akart. Azonban mint princessz ezt a gyönyörű helyzetet fenntartani nem tudja. És különben is: családjuk a vikingekkel csónakon ment át Angliába Hódító Vilmos idején, és azóta az ügy nem került szóba. Legfőbb ideje tehát most már, hogy eldöntsék: van-e neki valami beszélnivalója egy Vass nevűvel, aki annak idején nem a vikingekkel kelt át, és talán nem is a La Manche csatornán, akinek még az sem dicsőség, ha átkelt.
– Igen. Beszélni akarok Vass nevűvel. Vass nevű jöjjön be a szobámba.
Jött Vass nevű. Alacsony volt, köpcös, őszes, és mosolygott.
– Jó estét, gyermekem… Azonnal idesiettem, amikor hallottam, hogy rosszul lett. Nem akarom zavarni, csak megnyugtatom, hogy amíg itt van, gondoskodni fogok a hozzátartozóiról, és minden tekintetben rendelkezésére állok. Amennyiben beteg, meggyógyítjuk, csak feküdjön nyugodtan, majd holnap a főorvos úr – bizonyos megilletődéssel ejtette ki a nevet -, dr. Wallenstein, kívánságomra a saját betegének tekinti magát…
Ezt nagy nyomatékkal mondta. És csalódott, amiért a leányban alig látott lelkesedést.
Ez a kövér ember nagyon szomorú, gondolta a princessz. És nem is rossz ember. Sokat mozgatja a vállát, és rángatja a szemöldökét beszéd közben, meg a tenyerét is kiforgatja olykor, ami csúf viselkedés.
– Zsófia! Állítson ide egy széket, azt akarom, hogy Vass úr leüljön.
Furcsán beszél ez a taknyos – gondolta Vass úr. – Nem említette Kerényi, hogy a leánynak ilyen hencegő allűrjei vannak.
– Adjon nekem egy cigarettát, Vass úr.
– Tessék… Ámbár talán ne dohányozzék, amíg a főorvos elé kerül. Én borzasztóan sajnálom, hogy éppen velem volt találkája, és ez a szomorú eset történt. Lehet, hogy csak a melegtől lett rosszul.
– Nem hiszem – mondta búsan a princessz. – Nagyon beteg vagyok.
Zsófia nővér, aki már-már elaludt, e pimaszságra dermedten feltekintett. Megevett itt egy fél vagon gulyáskrumplit, és most szédíti a kövér pasast azzal, hogy beteg.
– Mit történik, Vass úr, ha engem meg kell operálni?
– De, kedvesem… – Vass úr elsápadt. Még az hiányzik. Szegény lány… De eltekintve attól, éppolyan jól megoperálják a Szent Jánosban… Sőt! Azonban ő már akkor nem teheti, hogy átvigyék, és ez itt egy vagyonba kerül. – Miért gondolja, kislány, hogy megoperálják?
– Úgy érzem, hogy meg kell operálni. Úgy érzem, hogy rövidhullámú besugárzást kell vennem, diatermiás kezelést és ilyeneket…
Gonoszságból mondta ezt. Dohányzott, és látta, hogy szegény Vass úr minden újabb eljárás említésénél sápadtabb lesz.
– Nézze, Vass úr, ez még nem biztos. Nekem tudni kell valamit: tulajdonképpen mit akar maga tőlem? Mért üldöz a szerelmével?
– Te… tessék?! – hebegte elgyötörten Vass úr.
Zsófia felállt, és tüntetően elhagyta a helyiséget. Odakint közölte a főápolónővel, hogy ez egy bolond fruska, valami görl, aki fejneuraszténiában szenved, és addig ugratja a pasast, amíg nem fogja kifizetni a számlát. Legalábbis jelenteni kell, hogy az Általános Áruház tulajdonosa nincs olyan vonatkozásban a hölggyel, hogy kvarcfénykezelést vagy ilyesmit megengedjenek neki…
Zsófia a maga durva módján mondta el a dolgokat, és ezt senki sem szerette. Mindenki tudta, hogy neki kötelessége jelenteni az előrelátható pénzügyi változásokat, de sajnos, olyan határozott formában végezte teendőjét, hogy az abszurdum volt. Ezért mindenki leintette állandóan.
– Semmi közöm ehhez, Pipi nővér – mondta a főápolónő. – Wallenstein főorvos úr úgy intézkedett, hogy ha a beteg nyugtalan, adjunk neki este altatót. De csak ha kér.
– Kérem! Aztán, ha nem jelentem, akkor azért szidnak össze… A lány megevett három gulyáskrumplit, megette az én vacsorámat is. Az biztos, hogy kiéhezett nő, és ez a Vass be van gyulladva az igényei miatt. Nekem összesen ötven fillért adott, és semmi köze a lányhoz.
– Nem tudom, mért mondja nekem ezeket – mondta a főápolónő, és sietett az irodába a civil úrhoz, akivel a jelentést apróra közölte. Zsófia ismét keserűen érezte, hogy őt itt kirekesztik valamiféle közösségből, amihez pedig jogosan tartozna. Mért akarják neki bebeszélni, hogy nem fontos a beteg anyagi helyzete? Aztán jönnek kérdezni, hogy látogatja-e még a bárót a nagymamája, és ha ritkábban látogatja, akkor átteszik a dépendance-ba, amíg a kötözés tart.
És suttognak egymással, és elhallgatnak, ha ő a közelbe jön. Pedig ő hűségesen lead minden garast. Bözsi nővérről viszont tudja, hogy húsz pengőt kapott a századostól, amikor ő szabadnapos volt, és egy fillért sem adtak neki. A többivel biztos elosztotta. Amikor ő éjjeles volt, negyven pengőt adott neki az, akit csöveztek, ő megosztott velük minden vasat.
– Nézze, maga most ideges, gyermekem – mondta közben Vass úr a princessz ágya mellett, és ez idegesítette a hercegnőt. E pillanatban a kertre nyíló szobában – mindegy, hogy ki a felmenője, de talán az a leány, akit helyettesít, kifogásolná a megszólítás bizalmas jellegét, és így ő most valakinek a büszkeségét nem a megfelelő módon képviseli. Viszont helytelen önérzeteskedéssel esetleg elronthatja az Ágnes nevű, kertre nyíló leánynak fontos vonatkozásait Vass úrhoz. Aki szomorú, és kabátban ül a szobában. Ez igen rossz szokás. Neki azonban ezeket a szokásokat tanulnia kell.
Ha mint Ágnes szerepel, holnaptól kezdve ő is kabátban fog ülni, sűrűn felvonja a vállát meg a szemöldökét, és kifordítja a tenyerét.
Istenem, milyen rutin kell ahhoz, hogy az ember átmenetileg ne legyen főhercegnő!
Borzasztó nehéz dolgokat tudnak ezek a polgárok. Vass nevű például átteszi egyik lábát a másikon, és rázza. Ilyet ő még abban a környezetben, ahol tartózkodott, sohasem látott. Ezt is jó lesz megtanulni. Továbbá a “nézze” szó, az “idehallgasson” – mindezek rendkívül fontosak.
– Nézze, gyermekem – mondta még Vass úr -, én nagyon szívesen segítségére leszek abban, hogy munkájából eltartsa a családját, és kérem, ne higgye, hogy ezért én olyasmit is elvárok magától, amit nem szívesen… Szóval, kérem, ne gondolja, hogy én magát el akarom csábítani.
A princessz átkarolta a takarón keresztül két térdét, ráfektette az állát, és nagyon szomorúan ezt felelte Vass úrnak:
– Ha komolyan így áll a dolog, ahogy mondja, akkor, kérem, adjon nekem még egy cigarettát. Sőt, adjon nekem még több cigarettát, hagyjon itt egy pakli gyufát is, és menjen haza, mert szeretnék egyedül maradni.
Lehet, hogy ez a lány megbolondult? Ha így van? Nincs joguk, hogy ez esetben átvigyék őt a szomszédos Holländer Intézetbe. Kötelesek őt beszállítani a Benedekre vagy a Lipótmezőre. De lehet, hogy csak azért beszél ilyen furcsán, mert beteg.
– Mondja, kedvesem, mért beszél maga úgy, mint egy főhercegnő?
– Mert fáj a vakbelem. Holnap kivetetem, és az egy főhercegnői pazar állapot, ha itt megoperálnak. De ha itt hagyja az összes cigarettáját, és ad egy pakli gyufát, akkor becsületszavamra ígérem, hogy nem fognak megoperálni.
Vass úr nyomban kirakta az összes cigarettáját, odatett egy pakli gyufát, és csak azután folytatta:
– Nem érzi, hogy fejfájása van, vagy zavaros a környezete?
– Fejfájásom nincs, de őszintén szólva a környezetemet elég zavarosnak érzem. Ez az állapotom azonban megszűnne, ha Vass úr most hazamenne lefeküdni, és így mindössze Pipi nővér maradna velem.
Vass úr felállt.
– Kedvesem! Maga egész furcsa teremtés. Végtére is azonban ehhez semmi közöm. Egy őszinte mondatot még megnyugtatására: feleségemet, aki elhagyott egy karmesterrel, ma is szeretem, és úgy érzem, Kerényi tévedett, amikor azt hitte, hogy egy ilyen kisleány, mint maga, jó hatással lesz rám.
– Na, na! Ez a Kerényi okos ember. Azért csak jöjjön be holnap is, Vass úr, megpróbálok majd jó hatással lenni magára, és azt hiszem, sikerülni fog. Különben hol van most a felesége avval a karmesterrel?
“Kicsoda Kerényi?!”
– Legutoljára Brünnből írt egy lapot, mert azért ma is nagyon szeret engem, csak ez más…
És sóhajtott. A férfiak mindig irigylik azt a piszok gazembert, akire a nő fütyül, a nevét se akarja többé hallani, és gúnyosan felkacag, amennyiben megvádolják, hogy azért fogy, mert még ma is szerelmes belé. “Én? Haha!… Ha csak rágondolok, idegesít! Vedd tudomásul, hogy Brunónak a kisujja többet ér!” És Brunó (ez esetben Vass úr), bár tudja, hogy a kisujja többet ér, mégis irigyli ezt a másik embert, akinek lehet, hogy a kisujja egy vasat sem ér, ám kétségtelenül rendkívüli emóciókat idézett elő.
De mi köze ehhez egy ilyen taknyosnak?
Ez zsarolja őt avval, hogy kiveteti a szanatóriumban a vakbelét! Ez rafinált kis kígyó, és lehet, hogy szintén elzokogja majd egy barátnőjének néhány hónap múlva: “Annak a Vassnak a kisujja többet ér…”
Hát ebből neki elege van. Az ő kisujját hagyják ki a játékból! Ez a kis csikó csak eszébe juttatja, hogy ő milyen szánalmasan feküdt ott a friss, hideg lepedőn, Wallenstein rendelőjében, meglazított nadrágjával, mellén a fémtrapéz, amelyik a főorvos füleiből függve, két gumicsövön himbálódzik.
Ő elmegy az öreg Belicskához – akinek régi fajta sztetoszkópja van -, és megkérdezi, hogy érdemes-e kijárni naponta az Erzsébet hídfőhöz vizet inni. Ott az ivókút körül, szomorú öregurak között, akik meleg ásványvizek kortyolgatása közben merengnek líraian, a többihez mérten fiatalnak, erősnek és fölényesnek érzi majd magát.
De ez a nő, égszínkék pizsamáján fehér csillagokkal, egy bordó ernyős lámpa világában, a szanatóriumi szoba jó szagú, izgató csendjében, csak azt juttatja eszébe, hogy milyen másképp viselkedne az ő helyében Bercik, a kötött-szövött osztály vezetője, ez a göndör, fekete hajú, vigyorgó Don Juan.
– Higgye le, kisasszony, önzetlenül akarok segítségére lenni betegségében, amíg felépül, és ha bármire szüksége van, forduljon hozzám. – És szomorúan megjegyezte. – Ha úgy érzi, hogy ez fontos, és jó lenne magának, vetesse ki itt a vakbelét. Takarékos ember vagyok, de elég gazdag ahhoz, hogy teljesítsem ezt a kívánságát, ha annyira szeretné. Habár azt mondják, hogy a kórházakban sokkal nagyobb biztonsággal végzik a műtétet…
Arra gondolt, hogy ő most már végigcsinálja evvel a kislánnyal. Ne higgyék őt valami undok, vén szatírnak, aki leveszi a kezét egy leányról, mert ez nem borult a nyakába.
Neki ez a kis csikó nem is kell. Megmondja a cégvezetőnek, hogy a Kerényivel ne dolgozzanak. Kiadják az egész hirdetést a Mossénak! Kész. Így illik egy valamirevaló céghez.
– De én azt akarom, Vass úr, hogy maga engem állandóan meglátogasson. Én nem akarom, hogy maga nekem ajándékozzon, és diszkréten távol maradjon. Holnap tizenegyre itt legyen, mert nagyon lehordom! Most lehet elmenni… Pá, pá!
Intett a jobb kezével, és odanyomta Vass úr szájára. Vass úr megcsókolta a kezét, és belepirult.
Azért kedves kölyök…
És nem jó az egész évi hirdetést kiadni egy cégnek. Nagy kiszolgáltatottság. Végre is Kerényi úgy-ahogy, egész jól intézi a dolgokat…
A folyosón találkozott Pipi nővérrel, és a zsebébe nyúlt.
Azután megnézte, hány óra.
Majd ad egyszerre. Meg fogja kérdezni Szamosinét, aki valami bajával sokat járt a szanatóriumba, hogy ez utoljára szokás-e, vagy közben is kell adni.
És felbúgott a lift. A princessz jól hallotta. Kertre nyíló szobáknak nincs dupla ajtajuk. Elsősorban a cigarettát és a gyufát pizsamája zsebébe dugta. Pipi nővér erős és erőszakos.
Pipi nővér leoltott a villanyt, és jó éjszakát kívánt.
– Maga nem alszik itt?
– Nem volt szó arról, hogy külön ápolónője lesz. Ha kettőt csönget, akkor jövök. Különben minek magának ápolónő?
– Na hallja! Ha ma este nincs ápolónőm, akkor olyan éhes lettem volna…
– Nézze, lelkem – mondta a néger óriás -, azt ajánlom magának, hogy ne legyen ilyen hetyke. Nem árt a maga fajtájú, kiéhezett, szegény lánynak pár napig itten üdülni. Viszont, ha ilyen hetyke lesz, akkor nagyon hamar vége az egésznek… Értse, ahogy akarja. – És ezzel kiment.
Ötödik fejezet—>>>