Kicsi a Vass, de gyenge
Vass úr, az Általános Áruház tulajdonosa, nagyon gazdag és nagyon takarékos volt, és nem sokat törődött az elárusítónőkkel. Szombathelyiné, aki könyvelt, olykor jó tanácsokkal látta el, egykor reumafürdőket vettek közösen a Lukácsban, ilyenkor a hatalmas, sáfrányszínben haldokló parkban elbeszélgettek, és ezért küldte Szombathelyiné Vass urat dr. Wallensteinhez.
A nagy belgyógyász, aki a Lakos Szanatóriumban főorvos volt, kiterjedt magánpraxist folytatott, és Szombathelyiné szerint csodálatos ember.
Itt áll tehát Vass úr egy alternatíva előtt, amely szerint Kerényi rábeszélte, hogy ismerkedjék meg a Trombitában Kovács Ágnessel, a másik verzió, amit Szombathelyiné mondott délben, hogy keresse fel dr. Wallensteint a szívével. Örök kérdés, máig sincs eldöntve hogy mit csináljon az ember a szívével. Vacsorázzon Kovács Ágnessel a Trombitában, vagy, keresse fel dr. Wallensteint? Vass úr ebéd után némi szúrást érzett a bal oldalában, tehát telefonált, és bejelentette magát dr. Wallensteinnél.
Vass úr döntését illetően az illetékes vélemények megoszlottak.
Suller úr, az osztályvezető, minden belgyógyászról úgy beszélt, mint bizonyos tipszterekről a lóversenyen, akik azzal jönnek, hogy a Klimsa hajtó unokaöccse albérlő a sógornőjüknél tehát, ha beveszik két pengővel, azonban úgy, hogy ráér később is hozzájárulni, akkor mond egy biztos tippet, mert Klimsa unokaöccse szerint a favoritot letréningelték… Ő azt mondja Vass úrnak, hogy az egész hókuszpókusznak semmi értelme, és Wallenstein elkér majd érte vagy hatvan pengőt. Vele is csinálták, a mellkasa előtt fel meg le húzogattak egy redőnyt, mintha a szervezete valami üzlet volna, amit tetszés szerint kinyitnak és becsuknak, és az ember tompulatait, kavernáit átértékelik honoráriumra, és megkérdezik, hány gyermeke van, de ez nem orvosi, hanem üzleti természetű érdeklődés.
Ez az érem egyik oldala.
No de jelentkezett az érem másik oldala, egy Vecsera nevű ügynök. Őróla, kérem, már mindenki kijelentette, hogy kész. És sose fogja elfelejteni azt a délelőttöt, amikor Wallensteinnel bement a szanatóriumba.
– Engem vágtak, metéltek, egyik sebésztől vittek a másikhoz, nem használt. Ez a doktor megnézett, és azt mondta nekem: idehallgasson! Ha rám hallgat, nem hallgat senkire. És adott egy szert. Napjában háromszor kellett bevenni. Fürdők, semmi húsevés, és egészséges vagyok, mint a makk, és én ebben az életben többé késes emberhez nem megyek, mert ezek a belgyógyászok még tudnak valamit, de a sebészek csak tanulnak az emberen. Egy nagynénimben bennefelejtették vakbélműtétnél a tampont!
Aztán van az éremnek egy harmadik oldala:
– …Nézze, nekem beszélhetnek, amit akarnak: Ha az embernek valami baja van, csak az Isten segít rajta, mert az orvosok nem tudnak semmit. Vittük a férjemet egyiktől a másikhoz! Ez azt mondta, magas vérnyomás, az azt mondta, alkoholtól van, ez meg elküldte fürdőbe… Már nem tudtam, mit csináljak. Végül meghalt! Egyik se tudta, mi baja volt. Egyik se tudja nekem visszaadni. Vagy vissza tudja adni egy orvos a férjemet?!
– De drága Mariska néni, hát az orvosnak nem kötelessége elhunyt férjeket feltámasztani…
– Nahát, nekem meg orvostudománnyal addig ne jöjjenek, amíg valaki azt nem mondja, hogy visszaadja nekem az én szegény, jó Boldizsáromat, mert olyan férj nem lesz több a világon. Az még a halála előtt két nappal megkérdezte, hogy veszek-e én pontyot magamnak, mert tudta, hogy a halat szeretem…
Mind a három vélemény teljesen elfogult. Azért mindegyikben van valami, ami igaz: két ember. Egy, aki szenved és egy, aki gyógyít. És sem szenvedni, sem gyógyítani nem tanul meg az ember tökéletesen soha.
A belgyógyász az áramvonalas varázsló.
És a varázsló igenis fontos. Sokkal fontosabb, mint a Gyógyító Kés. Az előszobájában olvasod a két év előtti színházi folyóiratot, de közben összezavarodnak a betűk, mert nem tudsz másra gondolni aggodalmadban, mint a furcsa szívérzésre.
A gumipadlón megáll, becsukja az ajtót. A szoba két-három, bordó ernyős falikarral megvilágítva, valami hindu pagodaszerű helyiség lenne, ha az íróasztal hanyag stílustalansággal messze világító lámpaernyője nem törné meg ezt a misztikus fényt.
– Parancsoljon…
A varázsló ritkán tenor. Ha tenor, akkor általában kissé rideg is. Legtöbbször bariton vagy basszbariton. És így máris megnyugtató.
A pasas szívdobogást kap!
Érzi, hogy ez az ember megnyugtató. Tehát neki oka van nyugtalanságra, mert, íme, nyugtatják. A belgyógyász felüt egy könyvet, és elmondatja az új páciens nevét, életének, korának kórtörténetét. Némelyik bevall egy angolkórt, szemérmesen közölt kankók derülnek ki, anyja májbajban halt meg, apját elütötte a villamos, negyvenhat éves, állami tisztviselő. Elvált.
– Mi a panasza?
Most megélénkül a beteg, aki délután fél ötkor még sokkal egészségesebb volt, azon tűnődése közben, hogy Baumgartenhez menjen-e a tervekért vagy az orvoshoz. Ha ez a Baumgarten nem menne minden csütörtökön a sógornőjéhez Tisztviselőtelepre, akkor most ő nem ülne itt ilyen végtelenül eltörpült lelkiállapotban, hanem a terveket nézné a Sevilla Kávéházban.
– Kérem… Néha, különösen estefelé, szúrást érzek itt, és a múltkor autón vittek haza az irodából, hirtelen rosszul lettem.
– Eszméletlen volt?
Elpirul:
– Nem, csak úgy rádőltem az írásokra, és minden fekete lett…
– Igen… – dörzsöli az állát az orvos, és gondolkozik. – Hát majd megnézzük. Vegye le a kabátját, mellényét… lazítsa meg a nadrágját, nem szükséges levetni… Feküdjön csak ide…
Tiszta lepedővel, a fejrésznél gumival leterített szófa. Az ápolónő mindezt eligazította. A boszorkánymester biztatóan összecsukja a szemét, mire a nővér távozik.
Amikor Vass úr megérzi meleg teste alatt a hűvös orvosi lepedőt, egészen lemegy a vér az arcából, és elszorul a szíve. Istenem! Sohasem gondolt erre!
Ez a mély hangú, komoly, elegáns ember majd gondolkozik, vállat von, megkérdezi, vannak-e gyerekei, és azután férfiasan közli a helyzetet Vass úrral.
Hogy mi lehetne az a baj, amit ő itt megtud, és mint egy halálos ítélet hullik reá, erről fogalma sem volt. Csak meleg bőre fázott a hűvös szófán, és indiai templomokban trónoló hangulat nyomasztotta ebben a szobában, tehát félt.
A boszorkánymester két kis csövet tett a fülébe, amely gumiban folytatódott, és egy mikrofonszerű valami himbálódzott a végén.
Nem is vitás, komoly ember, állapítja meg Vass. A Belicska, aki húsz éve háziorvosuk (Szvetozár főorvos belgyógyászt is ő ajánlotta), az öreg Belicska, aki zúzmarás, nagy bajusszal szokott érkezni, úgynevezett sztetoszkópot hord a zsebében, és mikor elveszi a páciens mellétől, még dohánypor is marad a csupasz bőrén.
Micsoda varázslatos gumitrapéz himbálódzik a nagyszerű ember két füléből? Mennyibe kerül egy ilyen, és mennyivel alkalmasabb gyógyításra, mint Belicska sztetoszkópja, amelynek feje egy nyomásra a szárához lapul?
A boszorkánymester ráhelyezi a hideg vasat, és sokáig hallgat.
Azután Vass úr tüdeje és gyomra, mint valami tejesüzlet hajnalban, ha beveszik a kannát, egy felszálló, leereszkedő redőny mögé kerül. Ehhez már a sötétkamrába kell állnia. És a boszorkánymester még mindig nem szól semmit. Most teszi:
– Volt vérbaja?
– Nem…
– Megmérem a vérnyomását.
Pumpálás, sziszegés, kiengedi a levegőt, nézi a visszaugró mutatót, újra felpumpálja, újra kiengedi.
– Öltözzön fel.
– Talált valamit… főorvos úr?…
A boszorkánymester felvonja a vállát. Ritkán nyilatkozik precízen.
– Nézze, az biztos, hogy amennyire így megállapítható, komoly baja nincs, szíve, tüdeje… lekopoghatja, Vass úr. De szeretnék magánál egy vérsüllyedést csinálni. Makkegészséges, de ott a máj körül lehet valami… Szerintem annak sincs jelentősége. A szúrásai a bordaközi idegek nyugtalansága… Rossz alvó?
– Hát az attól függ.
– Igen, igen… Hát addig, amíg a vizsgálatokkal nem vagyunk meg, semmit sem mondhatok. – Csenget. Bejön a nővér. – Kérem, Vass úrról csinálunk egy kardiogramot, egy…
Vass úr hallgatja, gombolja a nadrágtartóját. És nyugodt. Azért valami van ebben az emberben. A Belicska doktor nem volna képes ilyesmire.
Milyesmire?
Ez az, amit Vass úr nem tudott. Amit nem tud senki, és mégis nyilvánvaló. Hogy mi az, amivel ez a Wallenstein főorvos unalmas egyhangúságában, mosolyaival és vállvonogatásaival többet tud, mint a Belicska doktor és társai, öreg Med. Univok. Sokszor az a gyanú, hogy a megjelenésével blöfföl. Hogy elgondolkozik, és nem is Vass úr szívén tűnődik, hanem a perzsaszőnyeg árán, és hogy érdemes-e megvenni.
Sokszor felmerül a gyanú, hogy éjszaka titokban tanul, és többet tud, mint a kollégái, de nem tenne jót, ha ezt megsejtenék róla. Jobb, ha azt hiszik, hogy enyhe átmenetet képez mint tudós a szélhámos és a varázsló között. Jobb, ha nem sejtenek róla semmit.
Annyi bizonyos, hogy szertartásos környezete, ünnepélyes rendelője, halksága, nyugodt, lassú mozdulatai figyelmeztetik a Vass urakat, hogy a halállal nem jó játszani. Azután Vass úr az utcán úgy érzi, mint aki egy hindu pagodából kilépett az Erzsébet körútra, valahogy fiatalabbnak, ruganyosabbnak érzi magát a felzsivajgó alkonyi utcán, és visszaemlékezve a háta mögött hagyott hallgatás tornyára és a varázsló tiszta szagú bűvkörére, nekivág, és sietni kezd, mert mégiscsak milyen jó az élet.
Elannyira, hogy nyomban megeszik egy pár virslit, és iszik egy pohár sört, és mit tesz Isten, Kerényi is ott mellette nyúl a kosárba a sós kiflik közé.
– Hát, Vass úr! Kilenckor várom a Trombitában. Figyeljen rám! A maga életéből hiányzik egy kislány, akivel néha együtt vacsoráznak a Szigeten…
– Nézze, Kerényi, ez nem nekem való… – és bús szemével újra úgy andalog a söröspohár felett, mint öreg társzekérlovak, ha az aszfaltra lógatják a fejüket. A feleségére gondol, aki otthagyta egy karmesterrel. És elmentek Chilébe.
– Én vagyok a legnagyobb belgyógyász, Vass úr. Magának szüksége van arra, hogy kimenjen Kovács Ágnessel a svábhegyi golfpályára.
– Mit csináljak én egy golfpályán? – kérdezi csodálkozásában úgyszólván ijedten Vass úr.
– Nem számít. Egy golfpályán mindig lehet valamit csinálni. Az emberek sétálgatnak, limonádét isznak, és nem foglalkoznak a veséjükkel.
– A vesémmel nincs baj. Azt mondta, hogy a májamat fogja megnézni, de nem aggódott…
– Miért aggódjon? Maga minden pénzre jó. Tehát?
Vass úrnak eszébe jutott a hideg bőr és a hideg vászonlepedő, a gumicsöveken himbálódzó fémkatéter – ahogy ott feküdt, mint egy kukac, hanyatt, a halállal szemben, és négy gombjánál két kézzel fogta a nadrágját, azután rábólintott.
– Jól van. Ott leszek. De miért kell mindjárt a Trombitába menni?
– Ha én vagyok a belgyógyász, akkor én parancsolok – mondta Kerényi.
– Azt hallotta, hogy a volt feleségem Pesten van. Nem lehetséges, hogy a Trombitában találkozunk? Nem szeretnék vele találkozni.
– Nézze… én odamegyek a kislánnyal, körülnézünk, és maga kilenckor telefonál, ha minden a legnagyobb rendben van, akkor odajön, eszünk egy vacsorát, nem nagy dolog…
Vass úr odatelefonált, és megtudta, hogy a leányt valamiféle rosszulléttel a Lakos Szanatóriumba szállították, és Kerényi úr a Windsorban van. Vass úr ott állt szmokingban, felöltőben egy Népszínház utcai telefonfülkében, visszaakasztotta a kagylót és gondolkodott. Azután felhívta Kerényit. Kerényi ugyan vállalni akarta a dolgot, hogy majd leadja egypár hirdetését a szanatóriumnak, és így ellenszámlára megy az egész, de Vass úr, aki búsan hallgatta a telefonba kiszüremlő Windsor Grill dzsesszbendjét, a Népszínház utcai telefonfülkében, szmokingban, Vass úr azt mondta, hogy köszöni szépen, de ő majd elintézi. És felhívta Wallensteint, hogy ő az a bizonyos Vass, aki délután ott volt a májával, ha még emlékszik a főorvos úr, és bevittek egy kislányt a Trombitából. Igen, igen… nagyon jó lesz egy kertre néző szoba, és ő mindent vállal, de hát reméli, nincs baj, és majd bejön személyesen az irodába mindent elintézni.
És visszaakasztotta a kagylót.
Ugyanekkor Kovács Ágnest elhelyezték az oldalági tüszős mandula óta hagyományos hercegi lakosztályba.
Ugyanekkor a főhercegnőt, azon hitben, hogy Kovács Ágnes, elhelyezték a kertre néző szobában.
Harmadik fejezet—>>>