Megindul egy gyors nyomozás
A kapitánynak közben kissé meggyűlt a dolga. A Nagyságos Asszony vallomása alapján közölte dr. Blochhal, hogy elvált feleségét ki fogják hallgatni. Dr. Bloch szerint lehet, hogy Margó megfordult az épületben, mert egy unokanővére itt kezelteti magát, de kizárt dolog, hogy éjszaka mászkált volna. Arról neki is van tudomása, hogy Szerémynével beszélt. Bizonyos békítési kísérletek folytak.
A gyors módon beidézett dr. Blochné közölte, hogy igenis járt az épületben, de este, és nagyon sajnálja, hogy ezt megtudták. A színházi titkár leánya, akinek gépben van a lába, itt van, és ő meglátogatta. Tekintettel egykori házasságára Bloch doktorral, minden feltűnést került.
– Ön elmondta Szerémynének, hogy szerelmi kapcsolata egy karnaggyal kis híján házasságra vezetett.
– Nem karnagyról, hanem színházi titkárról volt szó, és egy Verőné nevű hölgynek mondtam el, akivel közös fodrásznőhöz járunk. Nagyon csodálom, hogy visszamondta.
– A rendőrség diszkréten nyomoz, és a nyomozás közben tudomásunkra jutó egyéb adatokat nem hozzuk nyilvánosságra.
– Akkor bevallom, hogy csakugyan vége a színházi titkárral. Arra is tettem célzást, hogy szívesen kibékülnék dr. Blochhal, de közvetítésre senkit nem kértem fel.
– Amikor ön távozott az épületből, hány óra volt?
– Fél nyolc lehetett, sietnem kellett, az esti pénztár miatt. Dr. Blochhal egyáltalán nem beszéltem, ez azért van, mert nem találkoztam vele.
Következett a krumpliorrú.
– Maga nem mondott igazat, maga éjszaka mégiscsak kint volt az épületből.
Elpirult.
– Kérem, én egy percre kiléptem az ablakon, mert a vőlegényem, a kapus, akart velem beszélni, ő protezsált be ide.
A kapitány szédült. Véletlenül Blochné járt előző nap az épületben, és véletlenül a krumpliorrú elhagyta egy pillanatra a hálóhelyét. Szembesítették Annával.
– Ez az a lány, aki tegnap este az étterembe jött?
– Ez az – mondta Anna nővér nyugodtan. Mi történhet? A krumpliorrú tűzpiros lett.
– Kérem, én sose láttam a nővért. Én csak hallottam, hogy mindenkivel kikezd…
A kapitány erélyesen csapkodta az asztalt.
– Csend legyen. Torbágy sebészt!
A sebészt négyszemközt hallgatta ki.
– Ön tegnap este, körülbelül abban az időben, mikor a lánc eltűnt, az étteremben beszélgetett Anna nővérrel.
– Ez igaz.
– Hivatalos ügyben?
– Nem. Anna nővér a menyasszonyom.
A kapitány egy ceruzával játszott és gondolkozott.
– Úgy tudom, valami féltékenységi jelenet is volt. Ön féltékeny volt Szabó Gusztávra?
Torbágy vállat vont.
– Ugyan… Anna féltékeny volt, mert délután új lakó költözött be, akivel valamikor sokat mutatkoztam együtt… Egy művésznő. Anna lejött egy percre, amíg a főhercegnő aludt, és követelte, hogy tartózkodjam a művésznővel való érintkezéstől. Közben jött a művésznő, és közben jött az új éjjeles nővér, aki zavarunkból kisegített.
Behívták a krumpliorrút.
– Ez volt az – mondta Torbágy. – Jött és úgy tett, mintha Anna nővérrel együtt egy beteg felől érdeklődne.
– Engem látott a doktor úr?! Engem látott a doktor úr, amióta cselédkönyves volt a Szent Istvánban? Kérem, kapitány úr, itt arról van szó, hogy rám kennek mindent…
A kapitány az asztalra csapott.
– Menjen ki! – Miután a krumpliorrú kiment, sokáig gondolkozott. – Miért állítja ez a lány olyan határozottan, hogy maguk nem őt látták?
Torbágy vállat von. Amikor kiment, egyenesen Wallensteinhez sietett.
– Kérlek, minden úgy történt, ahogy akartad, azt az elárusítólányt nem említettük. De végre is csak belekerül az ügybe… Akárhogy akarod kímélni.
Wallenstein gúnyos mosollyal lebiggyesztette a száját, és kifújt egy kis füstöt, egyenesen Torbágy arcába.
– Vedd tudomásul, ha az a kis elárusítólány belekerül az ügybe, akkor nincs ügy, és nincs szanatórium, és nincs semmi… Akkor kifizetünk kétszázezer pengőt, és született Grecsák Paulina visszavonja a feljelentést…
Torbágy sápadt volt.
– Persze, neked könnyű. Te feleségül veszed a Providec Ilust a két házával, és fütyülsz mindenre. De ebbe a kifizetésbe a részvénytársaságnak is lesz beleszólása.
– Nem lesz. És nem kell úgy megijedni mindjárt. Részint, meglesz a nyaklánc, részint, egyedül Szegő Éva vallhatna terhelően…
– És?
– És nem fog terhelően vallani. Majd itt lakik egypár hónapig. És majd nem derül ki róla az éjszakai jelenet, amikor ti meg akartátok ölni egymást Berényivel…
– Ezt honnan tudod?
Egy nővér jött.
– Kérem, előkészítettük a beteget, Torbágy sebész urat a műtőben várják.
– Ezt honnan tudod?!
– Egyelőre vedd ki a Berényi vakbelét, és jó lesz, ha valami csillapítót veszel be. Udvarhelyi szerint nem fúródott át, de nem közönséges műtét, ha akarod, elhívjuk Boronkayt konzultálni.
– Köszönöm! Felesleges!
És búgott a lift, és ment a műtőbe, és kefélte sokáig a körmeit, és gondolkozott, hogy honnan tudja Wallenstein főorvos, ami Berényivel volt. Wallenstein felment a princesszhez, aki szomorúan ült az ágyon.
– Eddig siker! Megkíméltük magát, főhercegnő. Úgysem terhelő a vallomás erre a krumpliorrú, új ápolónőre. Csak Szabó Gusztávnak ne járjon el a szája a rendőrségen.
A princessz kiugrott az ágyból.
– Szabó Gusztáv a rendőrségen van?!
– Igen. Valami aranytárca miatt. Azt mondta, hogy lopta.
– Nem igaz! Én adtam neki! A Waciszláv tárcája! Azonnal sürgönyözzön a Waciszlávnak, intézkedjen a rendőrségen, hogy a tárcája miatt ne tartsák ott a Szabó Gusztávot.
– Nagyon nehéz lesz. Ha egyszer beismerte, hogy lopta.
– Azért tette, mert gentleman! Mert azt hitte, hogy engem bajba sodor különben. Tessék azonnal segíteni Szabó Gusztávon. Waciszlávot Bukarestben utoléri a sürgöny.
És öltözött. És nézte Wallensteint, aki a hallgató gumicsövét az ujjára csavarta, és gondolkozott.
– Maga megjegyezte három év előtt az én arcomat? – kérdezte a princesszt. Wallenstein bólintott.
– Miért jegyezte meg az én arcomat?
– Jó arcmemóriám van. Egyelőre ne menjen ki ebből a szobából. Sikerült elintézni, hogy a maga neve nincs benne a dologban. Majd én sürgönyözök Waciszláv grófnak, hogy kirántsuk ezt a Szabó Gusztávot. És, azt hiszem, meglesz a nyakék is. Az egyik tettes már megvan.
– Kicsoda?
– Hát ide figyeljen… Nem olyan egyszerű a dolog. A Berényiné valami módon magához tért hajnalban, és ment a férjét keresni. Ez lent ült az étteremben Torbággyal, konyakot ittak. Berényiné csinálta az egészet. Hallotta lentről egy londiner hangját, hogy vigyenek Stambult Szegő Évának a 125-be. Ment Szegő Évához. Most csak még egyet nem tudok. Szegő Éva gyanútlanul jött ki a szobájából, és… közben én is végeztem néhány kihallgatást, kezében volt a nyaklánc. A beteg asszony azt hitte, hogy Berényi vette, az ő pénzéből, hisztériás rohamot kapott, elvette a nyakláncot a nőtől, Szegő Éva elmenekült, a beteg nő folyosókon át követte… Valahol a beteg asszony elájult, és kivették a kezéből a nyakláncot. Anna nem tehette, mert ő ugyanakkor lent volt Torbágy sebésszel. Pipi nővér találta meg az ájult nőt, de akkor már nem volt kezében a lánc. Pipi nővér sem tehette. Nem tesz ilyet.
– Miért aggódik maga? Fél, hogy elveszíti a szanatóriumát? Mondja, egyáltalán minek magának ennyi pénz?
– Fontos a pénz. Kell. Mi fontos különben?
– Maga nem hisz abban, hogy sokat tud?
– Nem. Az ember nem tud sokat. Senki sem tud sokat. Ez az igazság. Az emberek hisznek bennem, és én hagyom őket…
– Hát ez nem igaz. Láttam, amikor bejött ahhoz az asszonyhoz, és belevágott…
Lebiggyesztette a száját.
– Szerencse. Ugyanannyit tudok ebben a nyakláncügyben. Fölény. Miért jó magának, hogy ez a kis elárusítólány a görög herceggel flörtöl?
– Mert nem érdekel… a görög herceg. Három éve, amikor itt álltam, azt mondtam, jó lenne egyszer bejönni ebbe a szanatóriumba, és nem betegnek lenni. – És gyorsan hozzátette: – Persze nem úgy, hogy a Torbágy megoperáljon.
Wallenstein megfogta a lány kezét.
– Megteszi nekem, hogy itt marad a szobában? Nem mozdul ki. Nem fogják belekeverni… Én vigyázok…
– És kicsoda az a maga menyasszonya?
Wallenstein arca elborult.
– Egy tőzsdei tanácsos leánya.
– Van két háza… – mondta gúnyosan a hercegnő, és tele lett a szeme könnyel. – Van neki két háza, magának lesz tizennégy autója, és este tizenegyig fog dolgozni, amíg idegösszeroppanást nem kap, és elutazik Engadinba egy hónapra, azzal a kis, félig púpos nővel… És a lapok megírják.
– Maga honnan tudja… hogy milyen?
– Láttam. Beszéltem vele! Itt bent volt a szanatóriumban, titokban! Éjszaka! Mert féltékeny magára! Mert jól tudja, hogy magának csak a házai kellenek… és hordja el magát! Takarodjon ki innen! Takarodjon! – sikoltotta toporzékolva. – Hordja el magát, Wallenstein főorvos úr!
Wallenstein elment. A főhercegnő magára kapta a köpenyét, és felsietett az emeletre. A főhercegi folyosó el volt zárva.
– Erre most nem lehet… kegyeskedjék…
– A főorvos úr küldött! – félretaszítja a barna ruhást, és kopogás nélkül egyenesen benyit a hercegnőhöz.
Anna nővér a másik szobában ilyenkor Zweiget olvas, és minden cuppanásra unottan lebiggyeszti a száját. Unalmasak.
Egyszerre azonban, mint a szélvész, berohan valaki. Azt mondja görögül a hercegnek:
– Kérem, tessék átmenni a másik szobába, nekem beszélnivalóm van a főhercegnővel, a szanatórium görög tolmácsa vagyok.
A madárfejű, szőke herceg áll, mint egy sóbálvány.
– Ne meresztgesse a szemeit. Aztán majd magával is beszélek. Most a hercegnővel kell beszélni.
– De hiszen a hercegnőnek nem szabad beszélni… – hebegi a főherceg.
– Olyan a polipja, hogy csak franciául meg görögül nem szabad neki.
A főherceg átmegy a szomszéd szobába. Anna behajtja a Fouché című könyvet, sóhajt, mosolyog és feláll. De a madárfejű főherceg int, hogy csak maradjon. És idegesen sétál. Mi ez?
Zimm, zumm!
Valaki két pofont kapott odabent, ez kétségtelen.
– Foglaljon helyet – mondja neki Anna ápolónő.
Titty!
Valaki egy harmadik pofont kapott.
De lehet, hogy ő ezt csak képzeli, mert az ápolónő nem szól semmit.
Holott egyáltalán nem képzelődés volt.
Amint kitette a lábát, a főhercegnő és Kovács Ágnes egymással szemben állnak.
– Add ide a nyakláncot!
Kovács Ágnes valamit akar mondani, két villámgyors pofont kap.
– Add ide a nyakláncot, mert kiszedem a szemedet! Az egész disznóságot tudják már. – Ágnes ijedten áll, és nagy könnyek potyognak a szeméből. Ekkor kapja a harmadik, jóval kisebb pofont.
– Nálam van négy briliáns, még kilenc hiányzik. Add ide! Mert úgy bezáratlak, mint a pinty!
– Én nem tudom, miért mondja…
– Majd megmondom, miért mondom! Amikor az ápolónő lement az étterembe a sebész után, te megijedtél, hogy mi lesz ebből, és elindultál engem keresni. Ezen a folyosón senki nem lakott, csak Szerémyné és Szegő Éva, aki akkor a frászt kapta, és bezárkózott a fürdőszobába. Ott láttad feküdni a sárga hajú asszonyt, a kezében a nyaklánccal. És akkor arra gondoltál, hogy a heccnek vége lesz, mehetsz vissza megint az áruházba, jönnek megint a divatrevük és Kerényi, aki nem hagy békén, és kivetted a kezéből a láncot.
– Ez igaz! De maradt még a kezében, mert erősen fogta!
– Az már rendben van! Az megvan nekem! Azt a szanatórium miatt egy ápolónő vette ki a kezéből, aki éppen visszajött, és a három briliánsból akarta biztosítani a férfit, hogy lesz egy szanatóriuma.
Anna nővérnek a jobb arca kissé piros volt a délután folyamán. Vele beszélt a főhercegnő, amikor Torbágy bement a műtőbe, és ketten maradtak az előkészítőben.
– Miből akar maga szanatóriumot venni?
– Semmi köze hozzá! Ha én kinyitom a számat, olyan botrány lesz abból, hogy maga a Szabó Gusztávval…
Puff!
Egy pofon. Anna nővér kezében megjelenik egy kis revolver.
– Ha még egyszer hozzám ér, lelövöm.
Még egy pofon.
Nem lőtte le. A lánc egy része visszakerült a főhercegnőhöz. Újabb négy gyémánt most előkerül Kovács Ágnes matraca alól, az összesen hét, még hiányzik hat a tizenháromból. A princessz megigazítja magán a flanellköpenyt, és legédesebb mosolyával, de az orra körül furcsa, keserű ráncokkal, rekedt hangon invitálja a madárfejű főherceget:
– S’il vous plaît…
És távozik. Őfelsége megáll az ajtóban, és nem kétséges, hogy a hölgy, aki kócosan az ágyon ül, föl lett pofozva. És tenyerébe rejti az arcát, és sír. Őfelsége leül mellé, és simogatja… Valami dereng benne… Anna nővér ismét felveszi a Fouchét, és olvassa. Három perc múlva hall egy cuppanást. Lebiggyeszti a száját, sóhajt és legyint…
Most a princessz a műtő felé megy. Lehet, hogy Torbágynál vannak a hiányzó gyémántok. Pipi nővért fogja el.
– Idehallgass, Pipi. Baj van! Mindenki téged gyanúsít a lopással!
– Aki énrám merészeli mondani…
– Hallgass! Kaptál az éjjel száz pengőt, és eltetted! Aki pénzt lop, az mást is lop! És Szabó Gusztáv a rendőrségen bevallotta, hogy kihallgatott téged. Te vitted le a nőt, és a kezében voltak a gyémántok, és aztán Szabó Gusztáv hallotta…
– Az a Szabó Gusztáv azért dühös rám, mert én az Emmát felpofoztam, mikor idemászkált éjjel az emeletre. Mert aki nincs szolgálatban, annak nincs itt semmi keresete.
– Te szolgálatban vagy, és mégis panaszkodsz, hogy kevés a kereset. Idehallgass, Pipi! Te vitted a nőt, és valakivel találkoztál, ezt már mindenki tudja. Kivel találkoztál?
Pipi hebeg.
– Ne dadogj, Pipi! – érzi, hogy most le kéne kenni egyet, de hát Pipi az más. Ez visszaad egy felet, és három napig fekszik tőle.
Pipi éppen adagolja az altatókat, előkészíti a gézt meg az ampullát, meg a fecskendőt injekciókhoz, és nem felel.
– Meglátod, Pipi, bezárnak! Akkor a fiadat is elengedik a városházáról, mert büntetett előéletű anyja van. Viszont, ha megmondod, én segíthetek rajtad, mert tudd meg, hogy én a Wallenstein húga vagyok. Én sok mindenen segíthetek itt, ha akarom.
És rágja a vén ápolónő fülét, míg ez végre megszólal.
– Valakivel találkoztam, egy hölggyel, akin barna kalap volt, és valami szőrmekepp, és segített bevinni a beteget. És mostan hagyjon békét, mert én többet nem tudok.
De több nem is kell. A princessz rohan fel a műtőbe. Torbágy sebész köpenye kint van az előkészítőben. Bele minden zsebébe. Azután rohan a telefonkönyvhöz…
Két kezét a szívére szorítja, hogy el ne ájuljon. Megvan… Telefonál… Sír… A haját csavarja, húzza, egyik ujjára tekeri, a másik kezével a könnyeit törüli, és beszél, és magyaráz, és este van…
Lesiet a melléklépcsőn, keresztül a tálalókonyhán, kiér a szabadba. Átsiet a kerten. Istenem, Istenem! Csak sikerüljön… A régi dépendance-nál megállítja őt Emma.
– Álljon csak meg, maga kis kígyó… Ne féljen, nem bántom… Én örülök a nyolcszáz pengőnek. De tudja meg, hogy kieresztették a rendőrségtől. Valami nő adta neki az aranytárcát. Majd magával is úgy elbánik, mint velem. Ne féljen! Majd ő megcsinálja, hogy maga jól keressen, mert van összeköttetése… Igen, igen! Maga nem tudja, hogy Szabó Gusztáv miféle összeköttetésekkel bír ebben a szanatóriumban… De majd megtudja! Majd odahelyezik magát az első emeletre, kitúr valakit a helyéből, hogy maga jól keressen, és elszedi a pénzét, és ha megunta, akkor neki az egy szavába kerül, és maga röpül valahová hátra az idegosztályra vagy a zsábásokhoz, vagy fürdőnőnek… Ne féljen, nem bántom én magát! Majd megveri az élet Szabó Gusztávval éppen eléggé.
– Tudja meg, hogy nem igaz! – Maga sem tudná okát adni, hogy miért teszi ezt. – Szabó Gusztáv inkább azt mondta, hogy lopott, semhogy engem kiadjon! És én akartam hogy eljöjjön a rendőrségtől, különben bezárták volna az arany cigarettatárcáért! Mert engem szeretett!
És elkészült rá, hogy a másik nő pofon vágja. De avval sem törődik! Tartozik ennyivel Szabó Gusztávnak, aki lehet hogy különös összeköttetésekkel rendelkezik, de szó nélkül feláldozná magát érte.
Emma szomorúan leül egy kőre a ház mellett, és a haját igazgatja remegő ujjakkal.
– Igen… – súgja szomorúan. – Csak azt akartam, hogy fájjon magának. De mondta nekem tegnap… Magát szereti… Eladja a motorkerékpárt, és tisztességes ember lesz… Ezt mondta… Pedig soha nem volt egy egyenes lépése… A nők, mindig a nők…
A princessz leül mellé…
– Hát most azért megveri őt az Isten. Mert hiába adja el a motorkerékpárt, én mégsem leszek a felesége. Ezt most már ő is tudja biztos. Ő azt hitte, hogy a tárca dublé. És hogy én is dublé vagyok. De ez a Szabó Gusztáv egy okos fiú, ez most már tudja, hogy nemcsak a tárca valódi, mert sürgönyöznek Bukarestből, egy gróf…
– Kicsoda maga?! – kérdezi Emma szomorúan.
– Az mindegy… Én is csak olyan szerencsétlen vagyok, mint maga… Szerelmes vagyok valakibe… De nincs egy egyenes lépése… És csak a pénz meg a karrier… Képzelje el Szabó Gusztávot mikroszkópban, ezerszeres nagyításban…
Emma búsan bólogat.
– A Wallenstein…
És mind a ketten sírnak… És a princessz megöleli Emmát, és Emma simogatja a kezét, és akkor már tudja, hogy ez sosem volt ápolónő, ez nem babrált lavórokkal és borogatásokkal, és a princessz azt súgja:
– Nem kell neki eladni a motorkerékpárt… Most már ott a tárca… Abból kifizetheti magának a nyolcszázat…
És továbbsuhan. Tülkölést hall, fényt lát a rácsos kapunál, de ekkor egy erős kéz torkon ragadja.
– Most megvagy! Hát temiattad mondják, hogy én éjszaka mászkálok! Gyere a kapitány úrhoz!
Két kézzel belemarkol a krumpliorrú vörös hajába, és lerántja, de a krumpliorrú nekiszalad fejjel a gyomrának, gurulnak és verekszenek, végül a princessz kiszakítja magát, és rohan a kapuhoz…
Valakivel beszélnek. Valamit átvesz. Siet vissza. Fut… Egyszerre felcsillan egy kézilámpa fénye, a krumpliorrú diadalmasan ordít:
– Itt van nálam a fele pizsamája! Ez volt az!
– Megálljon! Ki maga?
A kapitány előtt áll, és átadja a láncot, mind a tizenhárom briliánssal.
– Én Szofi főhercegnő vagyok, és beismerem, hogy tegnap este Szerémyné szobájából elloptam ezt a tizenhárom briliánst. Szabó Gusztáv segített nekem!
– Én segítettem neki! – mondja egy hang a sötétben.
Tizedik fejezet—>>>