Pokol a hegyek között

A nagy küzdelem

1.

Virginia ült az ágy mellett, amelyen George-ot kiterítették. Itt a halott mellett érlelődött meg benne az elhatározás. Ő az oka mindennek. Owen terve, amellyel Ronnyt a halálba küldte, majd az elhatározás, hogy követi a vetélytársát, mind-mind őmiatta vagy őáltala történt. A két férfi talán megbarátkozott volna már, ha nem féltékenyek egymásra: miatta.

Sűrűn hulltak a könnyei.

Szegény apus. Olyan kemény életet élt itt, mint valami vadember. Talán ha előbb tudja és előbb jön el ide, minden másképpen történik… Milyen furcsa ez a szenvedély, amivel egymást gyűlölni tudják.

Meg kellene menteni őket. Owent és Ronnyt!

Hirtelen elhatározással felállt. Egy búcsúpillantást vetett a halott George-ra, azután elsietett. A derekára övet csatolt, két hatalmas pisztollyal, kivezetett egy lovat az istállóból és nyergelt.

Nem volt nyugati leány, tehát lovagolni sem tudott jól. Hősies erőfeszítéssel igyekezett pótolni a gyakorlatot. Hajnalra meglátta a pihenő tábort. Mikor közelebb ért, sarkantyút adott a lónak és vágtatott, ahogy csak bírt.

Sikerült is elhagyni őket anélkül, hogy az álmukból felriadt emberek hátulról felismerték volna a lovasban Virginiát.

Így érkezett a Halál kapujához.

Csodálkozva állt meg a drótsövény előtt.

– Ki vagy és mit akarsz?! – kiáltott át a túlsó oldalról az egyik rabló.

– Bolibarhoz jöttem – felelte a lány.

– Mit akarsz Bolibartól?

– Azt hallottam, hogy az öccse gyilkosát keresi. Erről akarok beszélni vele.

A rablók kissé meglepődtek. Az egyik elment, és rövidesen visszatért Bolibarral. Virginia elhűlt a rémülettől, mikor a mesebeli óriásra emlékeztető, majomállkapcsú ember lassú léptekkel feléje jött. Megismerte! Ez jelent meg este a sziklán, ez lőtte le Jimet! A furcsa, gömbölyű tetejű, fekete kalap volt rajta, az orráig húzva. Valahonnan a karima árnyékának mélyéről csillogott elő a két apró, szúrós szem. Előbb csak állt, azután lassú, mély hangon megszólalt:

– Mit akarsz?

– Az öccse gyilkosáról akarok beszélni.

Bolibar nézte. Tetőtől talpig, figyelmesen, bizalmatlan arckifejezéssel.

– Jobbra tőled, ott a mohos kő mögött van egy üreg. Vezesd be a lovadat. Kösd meg a földbe vert cölöphöz. Azután csússzál át ide a tüskés drót alatt. De gyorsan.

Virginia nem tudta, hogy miért olyan sürgős ez Bolibarnak. Nem sejtette, hogy mögötte a távolban már feltűnt Ronny és Owen.

Bekötötte a lovat a barlangba, azután a drótsövény alatt keresztülcsúszott, és ott állt a rablók között.

– Gyere… – mondta Bolibar, és megindult előtte. Virginia követte. Elérték a sátort. A rabló előrement, a lány követte. A sátorban mindenféle szerszám, egy tekercs tüskés drót, takarók és edények hevertek szanaszét. Bolibar alaposan ellátta magát felszereléssel erre a harcra, pedig mindent, amire szüksége volt, Mexikóból kellett ide felhordania.

– Mit tudsz a gyilkosról?

– Én vagyok!

A rabló változatlan nyugalommal nézett végig a lányon tetőtől talpig.

– Azért jöttem el – folytatta Virginia -, mert mindenütt azt beszélik a hegyekben, hogy te a testvéred haláláért harcolsz. Nem akarom, hogy miattam elkezdődjön itt a vérontás, ki tudja meddig. Ezért jöttem.

– Hogy lőtted agyon? – kérdezte Robin Bolibar, és álmosan pislogott közben.

– Nő vagyok, de ha rákerül a sor, éppúgy harcolok, mint a férfiak. Mikor a testvéredet üldöztük, behatoltunk a szorosba, váratlanul elém toppant. Én lelőttem.

– Hogy?

– Természetesen revolverrel.

– Mutasd meg. Vedd ki a revolvert és süsd el.

Szinte barátságosan mondta ezt. Virginia idegesen rántotta elő a fegyvert, és lenyomta a ravaszt. A ravasz meg sem mozdult. Elvörösödve nyomogatta. Bolibar figyelmesen nézte. Azután megelégedetten bólogatott.

– Nagyon helyes. Te nem lőttél még le senkit, mert azt sem tudod, hogy kell kinyitni egy colt biztonsági zárát. De az bizonyos, hogy fel akartad áldozni az életedet valakiért, mert féltél, hogy utoléri a bosszúm. Ez a valaki a gyilkos. A fivéred, az apád vagy a szeretőd. Most tehát itt maradsz, és jól tudom, hogy teérted cserében igazán meg fogom kapni azt, akit keresek.

Csak most látta Virginia, hogy milyen őrültséget csinált. Ha Ronny megtudja, nyomban jelentkezni fog. Közben Bolibar elvette mind a két revolverét.

– Itt maradsz, és ha nem viselkedsz nyugodtan, akkor megkötöztetlek.

Valaki bejött a sátorba és lelkendezve kiáltotta:

– Mind itt vannak már, bezárva a völgybe! Az előbb egy vakmerő fickó odajött a tüskés drót elé fegyvertelenül. Egyikünk sem akarta lelőni. Tárgyalni kezdett velünk. Megmondtuk, hogy mit kívánsz.

– Ha legközelebb megjelenik az az ember a sövény közelében, hívjatok engem. Könnyebben fog menni a dolog, mint gondoltuk volna. Valaki álljon itt a sátor előtt, s ha ez a lány megmozdul, puffantsa le.

Virginia tehénbőgést és ostorcsattogást hallott távolról. Itt vannak a közelében! Bizonyosan Ronny volt az, aki a drótsövényig jött.

– Ülj le!

Engedelmeskedett. Bolibar ledobta a kabátját és a kalapját. Szörnyű hőség volt a sátor belsejében.

– Ki vagy?

– Én… Virginia Kennedy vagyok – félt megmondani, hogy Lonsdale fogadott leánya.

– Hazudtál! És…

Kint lövés hallatszott. Az egyik rabló sütötte el tréfából a fegyverét, hogy elriassza a drótsövény felé terelt marhákat. Bolibar felállt és kiment, hogy megnézze, mi történt.

Virginia szíve vadul dobogott. Most kell tennie valamit. De mit? Talán a sátor hátsó ponyvája alatt kicsúszhat?… Tudni kellene, hogy ott is áll-e valaki?

Megakadt a szeme Bolibar kalapján. Óvatosan odacsúszott a hátsó ponyvához, felemelte kissé, és lassan tolta a kalapot. Egészen kitolta… Várt.

Nem dördült el lövés. Most óvatosan ő is kimászott. Jobbra tőle, de jóval távolabb, kis csoport rabló beszélgetett. Ha eljuthatna a szoros végére, ahol az a fa van… mindössze tíz lépés… A fa eltakarná, és akkor futhatna…

Rettenetes üvöltés hangzott fel. Most zuhant le a farkas a dombról. Virginia rémülten szaladt a fáig, nem törődve semmivel. Szerencséjére a csoport rabló nem látta meg, mert felfigyelt az üvöltésre és elindult a drótsövény felé.

A lány futni kezdett. Átszaladt a hosszú ösvényen a hegygerinc és a Colorado szakadéka között, elérte azt a nagy tisztást, ahonnan sok hegyi út indult minden irányba, és lihegve megállt…

Hátranézett… Rémülten sikoltott fel!

Az óriás Bolibar alig száz lépés távolságnyira tőle rohant a nyomában, dühösen.

Virginia futott tovább. Felfelé az egyik hegyi ösvényen. Az első forduló után leszaladt a szerpentinről a hegygerinc bozótjai közé és felmászott, azt remélve, hogy Bolibar tovább fut majd és nem veszi észre…

De mikor hátranézett, egy kiugró szikláról, Bolibar gonoszul vigyorgó arca meredt rá néhány méternyire, amint nyugodtan, biztosan kúszik a nyomában…

Tovább akart mászni, de a sziklaplatót meredek fal zárta el, amelyen nem lehetett felkapaszkodni. Kétségbeesett erőlködéssel tapogatódzott a sziklán, hogy kapaszkodót találjon. Egyszerre hatalmas kéz ragadta meg a karját.

– Na megállj, te kis kígyó…

Bolibar nem fejezte be a mondatot.

Mintha földrengés lenne!

Távoli dübörgés hallatszott! Tompa robaj közeledett, és a marhák bőgését néhány borzalmas férfisikoly harsogta túl…

Azután látták a dühödt csordát, amint dübörögve átnyargal lent a tisztáson.

A lány nem tudta, mi történt.

Bolibar ijedten nézett a síkságra. Ő már tisztában volt mindennel.

Senki sem menekülhetett! Valami pokoli dolgot csináltak, hogy ezek a jóllakott, békés marhák megdühödtek.

A farkas! Most értette.

– De te!… Te itt vagy! – kiáltotta vadul, és felé fordult. – Mindenért fizetni fognak! Érted?!

– Eresszen! – sikoltott Virginia.

Bolibar szó nélkül levette a kendőt a nyakáról, betömte a lány száját és megkötözte.

Azután egész közel hajolva az arcához suttogta:

– Elsősorban te fogsz fizetni mindenért!… Te! Érted?… Mert hiába hazudtál: tudom jól, hogy George Lonsdale leánya vagy. Most már sejtheted, hogy mi vár rád!

Virginia egész közelről látta a dühtől eltorzult vonásokat, és forró, pálinkaszagú lehelet hömpölygött az arca felé…

Elájult…

2.

Az augusztus vége itt a hegyek között talán még elviselhetetlenebb volt, mint lent a síkon. A katlanban megrekedt forróságot a sziklák sokszorosan verték vissza.

Néhány nap múlt el. Úgy látszott, nem fog semmi sem történni. Lehangoltan, de látszólag békésen éltek együtt a várban. Owen Lonsdale és az elhunyt George örököse: Ronny.

– Két hét múlva, ha elmúlik a szárazság, át kell hajtani az egész csordát – mondta Owen.

– Előbb szabaddá kell tenni a Halál kapujához vezető utat – felelte Ronny. – Azt hiszem, a sziklát csak robbantással lehet eltávolítani a völgy bejárásából.

Virginiáról nem beszélek. De a szelleme ott kísértett közöttük. Különösen az étkezések folytak le kettesben furcsa, nyomott hangulatban.

Azután megérkezett Bruce és Cresby az emberekkel.

– Hej, vigyázzatok! – kiáltotta oda a két legénynek, akik a teherhordó lóról a zsákot szedték le. – Könnyen a pokolba repülhettek mindnyájan!

Ronny kérdően nézett a sebhelyesre.

– Patron van benne – mondta Cresby. – Santa Fé-ben vettük. Most már szabad az út a Halál kapujához. Visszafelé jövet felrobbantottuk a sziklát. A kerülőúton nem jutunk Mexikóba, ha megkezdjük a terelést.

Owen elégedetten bólogatott.

– Nagyon jól van. Örülök, hogy eszébe jutott, Cresby.

– Semmiség. Gyönyörűen megtisztítottuk az utat. A szikláktól és a csirkefogóktól is.

Másnap mégiscsak kirobbant az első összecsapás. Owen valamit keresett George íróasztalában, és kezébe akadt egy kép Virginiáról. Ronny utánanyúlt.

Owen gyorsan zsebre tette és szembenézett vele.

– Add ide a képet – mondta Ronny.

– Mi közöd Virginia képéhez?

– Semmi. De George tulajdona, tehát az én örökségemhez tartozik.

Owen gúnyosan mosolygott.

– Nem adom oda.

Ismét test a testhez álltak.

– Vigyázz magadra, Owen Lonsdale!

– Te… te…

– Mielőtt megsértesz – vágott közbe Ronny -, figyelmeztetlek, hogy fütyülök a Lonsdale-törvényre, és lelőlek, mint egy kutyát.

Owen szeme felcsillant.

– A revolvernek nincs értelme. Ezt már régen tudjuk. Nincs esély… Ha egyikünk előbb is találna, a másik még el tudná húzni a ravaszt…

– Előbb-utóbb azzal sem törődöm majd…

Egy pillanatig még álltak, azután mind a ketten sarkon fordultak és mentek.

Owen Bruce-szal tanácskozott. Ez úgy látszott, nagyon tiltakozik, de végre is kelletlenül vállat vont. Azután bementek a raktárba és később kis csomaggal jöttek elő.

Ronny ezalatt lezárta George Lonsdale szobáit. Mikor Owen ezt észrevette, zöld lett a dühtől.

– Miért zártad le a szobákat?

– Az én birtokrészemhez tartoznak, és vigyázni akarok a holmimra.

Owen a torkának ugrott. A földre zuhantak. Felborult bútorok recsegtek, edények törtek, végül egy ökölcsapástól Lonsdale a pálinkás szekrénynek esett és elájult.

Ronny lesietett. Gyorsan járt fel-alá a legelőn, mintha az ereiben vágtató vérének ritmusát követné. Lassanként lecsillapodott. Egy fatörzsre ült, és cigarettára gyújtott.

Ilyenkor, ha megnyugodott, utálta önmagát, az életet és a döghalálnak ezt a fennsíkját…

És fájt a szíve. Voltaképpen Virginia hozta volna az életébe azt a változást, ami megfordíthatott volna mindent.

Harry és Dodd száron vezették a lovukat, amelynek a nyerge mögött batyu volt.

Odajöttek hozzá.

– Elmegyünk innen. Mi új emberek vagyunk, nem kell részt venni a terelésben. Cresby kifizetett bennünket.

– Hová mentek?

– Nem tudjuk – felelte a másik. – Ez nem jó hely. Hullaszag van a levegőben.

– Igazatok van.

Nézett a két ember után, amint eltűnnek a szorosban. Alaposan leapadt a legények száma. Vagy öten mentek így el.

Csodálkozva látta, hogy Owen birtokán, a folyó és a holt meder torlaszon, egy hatalmas sziklával elzárják a nyílást. A szokásos közlekedés is megszűnik a két birtok között?

Odament és átkiáltott a magas kőgáton.

– Miért zárjátok el az átjárót?

– A gazda parancsolta.

– Miért?

– Nem tudjuk…

Cresby és néhány legény nézte Ronny mögött Owen embereinek a munkáját. Vagy hatan nekifeszültek, és még egy sziklával teljesen elzárták a nyílást.

– Nem értem… – mondta Cresby. – Hogy itatják majd a marháikat, ha elzárják az átjárást.

Ronny nem szólt semmit. Gondolkozva járkált a legelőn. Mit tervez a másik?

Most az egyszer cserbenhagyta szokott éleslátása.

3.

Estefelé összetalálkozott Owennel az ebédlőben. Meglepte, hogy milyen barátságosan néz rá.

– Halló, Ronny! Alaposan leütöttél – mondta vidáman, és a szemei furcsa fényben csillogtak. – Nem tesz semmit. Mikor kezdjük a terelést?

– Azt hiszem, a szárazság még eltart néhány napig – felelte.

– Add el nekem a birtokrészedet. Kapsz érte annyit, hogy tisztességesen élhess belőle, másutt.

– És ha nem? – kérdezte Ronny csendesen.

Csak annyit kellett volna mondani Owennek, hogy ebben az esetben sem történne semmi, és Ronny lemondott volna a részéről. Ehelyett gúnyosan így szólt:

– Akkor nagyon sajnálod majd, hogy visszautasítottad az ajánlatomat.

Kész volt.

– Visszautasítom – felelte röviden Ronny.

– Nem baj – mondta Owen és vállat vont. – Igyunk egy pohár tequilát, jó? Legutoljára itt az én csúfos vereségemre ittatok szegény öreg George-dzsal.

Ronny elfogadta a poharat, de gyanakodva nézte Lonsdale-t. Felhajtották az italt. Ebben a pillanatban tompa dörrenés hallatszott, amit távolban gördülő sziklák elhaló dübörgése kísért.

– Mi volt ez?

– Arany után kutatok a hegyekben. A megmaradt patronokat használtam fel arra, hogy eret robbantsak.

Ronny lenézett az ablakon. A barmok nyugtalanul jártak ide-oda. De különben minden olyan, mint máskor.

– Adod a birtokot?

– Nem.

Ronny szorongva érezte, hogy valamit nem ért, amit értenie kellene, mert sürgős intézkedésre van szükség… Lonsdale csillogó szemei, kegyetlen mosolya, a feszültség, ami egy elkövetkező szörnyű esemény szélcsendje… Valami hihetetlenül végzetes drámát idézett elő a robbanás… De mit?

Cresby jött be hirtelen, lihegve, rémülten.

– A patak… eltűnt a patak!

Ronny a revolveréhez kapott. Owen is.

Most végre megértette!

– Felrobbantottad a sziklát, ami a vizet a hegycsuszamláskor eltérítette az útjából?

– Igen! – felelte diadalmasan Owen.

– Értem. Tehát a patak most a régi medrében folyik, a sziklatorlasz mögött. És te elzáratta a nyílást?

– Igen.

– Most az én legelőmön víz nélkül maradnak a marhák, mert a torlasz elválasztja őket a pataktól – folytatta hidegen Ronny, mint valami vizsgálóbíró.

– Úgy van. És az én birtokrészemre nem jöhetnek át a te állataid. Akkor sem, ha nyitva lenne az út. Ez a törvény. Az én oldalamon azt csinálok, amit akarok.

Ronny gondolkozott.

– Cresby… – mondta végül nyugodtan. – Fizesd ki az embereket. Vedd fel, ami neked jár. Azonnal hagyja el mindenki a várat.

– Ezt nem fogják megtenni… – kezdte az első cowboy.

– Akit holnap még itt találok, azt magam távolítom el.

Cresby szó nélkül kiment. Ronny a diadalmaskodó ellenfeléhez fordult és kemény, nyugodt hangon mondta:

– Owen Lonsdale. Holnap déli tizenkét óráig nyisd ki a torlaszt.

– Haha… Meg akarsz ijeszteni?

– Addig meggondolhatod…

Egy óra múlva Ronny cowboyai indulásra készen álltak.

Különös volt, de mégis így történt: nem tudták tartósan gyűlölni. Ez a szó, hogy “orgyilkos”, szörnyű, és mégis… Különösen most, hogy ilyen szörnyűséges helyzetbe került, valahogy ismét közelebb hozta feléje ezeket az embereket.

– Boss – mondta az egyik -, gyere el te is innen. A hőségben megdühödnek a marhák víz nélkül, mit csinálnál velük egyedül?

– Emberek! – szólt hozzájuk emelt hangon Ronny. – Ti tudjátok, hogy ez a hely száz esztendeje az átok, a pusztulás, a gyűlölet és a vérontás pokla. Menjetek és mondjátok meg mindenütt, hogy Ronald Kerry véget vetett a versenyfutásnak, megsemmisítette a pusztulást, megölte az öldöklést, bosszút állt a bosszún és a Colorado-fennsíkon. Holnaptól kezdve nincs többé senki és semmi. Most pedig menjetek el innen azonnal.

Az emberek ellovagoltak…

Visszament az ebédlőbe. Leült Owennel szemben és tequilát töltött.

– Egészségedre, Owen Lonsdale – mondta vidáman, és felhajtotta egyszerre az egész italt.

4.

A barmok másnap már kora délelőtt nyugtalankodtak. Fújtatva csörtettek az üres medertől a hágóig, és vissza. Keserves bődülések hallatszottak.

Owennek három cowboya lóra ült és búcsú nélkül elment. Ezek az emberek nem bírták látni az állat kínlódását. Bruce és a többiek is mogorván néztek át a torlasz túlsó felén nyugtalankodó barmokra, amint összecsődülnek az eltűnt patak partján és a sáros medret nyalogatják.

A délelőtti napsütésben már kétségbeesetten futkostak ide-oda a szomjúságtól kínlódó marhák. Patáik csattogtak a sziklatorlaszon. Érezték, hogy ott a víz, és esetlen ugrándozással dobták rá mellső lábaikat a reménytelenül magas gránit- és bazaltgátra. Fújtattak és bőgtek.

Owen az ablaknál állt. Lenézett. Az arca komor volt és elszánt.

– Ronny! – fordult vissza a szoba felé. – Add el a birtokot, nagy árat fizetek érte.

Ronny cigarettázott, keresztbe vetett lábakkal ült, és egy nagy könyvet nézegetett. Nem olvasott. Csak azért tartotta maga előtt a könyvet, hogy zavartalanul gondolhasson Virginiára, aki fájt benne, szüntelenül fájt.

– Nem adom el a birtokot, Owen. Öt perc múlva tizenkettő. Adj utasítást, hogy nyissák meg a torlaszt és engedjék az állataimat inni.

– Nem!

Ronny becsukta a könyvet, felállt és nyugodt léptekkel lement. Owen az ablaknál maradt. Fentről látta, hogy Ronny kivezeti a lovakat az istállóból…

Tizenkét óra volt.

Elviselhetetlen bőgés töltötte be a fennsíkot.

A barmok most már szüntelenül körbe rohantak, újra meg újra. Azután a torlaszra álltak mellső lábukkal. Ott a víz! Újra rohantak…

Owen lesietett. Valamit észrevett az ablakból. Vigyázva kellett átmennie a síkon, nehogy eltiporják a dühös barmok.

Az emberek nekifeszülnek a sziklának, hogy megnyissák az átjárást. Egy védett helyről Owen felkapaszkodott a sziklára, végigfutott a torlasz tetején és megállt a cowboyai felett. Két pisztolyt irányított rájuk:

– Aki a sziklához nyúl, azt nyomban lelövöm.

Az emberek morogva húzódtak hátra. Owen visszatette a revolverét és leült a torlasz tetejére. Nagyon sápadt volt. Ideges kézzel sodort egy cigarettát. A marhák bőgése, fújása, zihálása őrjítő volt. Úgy csörtettek kétségbeesetten körbe, úgy dobogtak, olyan panaszosan ordítottak, hogy rossz álomnál is szörnyűségesebb volt.

Ronny közeledett futva a torlaszon. Valamit kiáltott messziről, de az iszonyatos bőgés, a romboló állatok patadobaja elnyelte a hangját.

Bruce és a többiek közelebb mentek.

Owen nyugodtan a helyén maradt. Egyszerre meglepetten látta, hogy az emberek rohannak a hegygerinchez és felkapaszkodnak a sziklán, gyorsan, ijedten.

Ronny odajött, megállt előtte lihegve:

– Szedd a lábad…

– Mit beszélsz?

– Nézd!…

Owen megfordult. Kékes, hatalmas füstoszlop közeledett rohanva feléjük.

– Felgyújtottad a legelőt!…

– Igen!…

– Ezt… merted?…

– Csak az én oldalamon gyújtottam fel – mondta Ronny vállat vonva. – Ott azt csinálok, amit akarok.

Kezük a revolverükön volt.

Egy füstfelhő csapott le rájuk. Fuldokolva rohantak a hegy felé…

5.

Lihegve kapaszkodtak fel, egyre feljebb, a legtávolabbi sziklacsúcsokig, fuldokolva, köhögve, mert nyomukba kúszott a tűz, és a tűz mögött járt a füst…

Csak fent a teljesen kopár, csupasz gránit között voltak veszélyen kívül. Elszórtan egymástól, távoli szirteken ültek az emberek, halálosan kimerült állapotban.

Alattuk, a fennsíkon elszabadult a pokol!

A hosszú szárazságtól tikkadt növényzetet egyre nagyobb iramban kerítette hatalmába a tűz. A pusztulásra ítélt, veszett állatok bőgése felülmúlt minden fantáziát! Mintha sikonganának, jajgatnának és emberi hangon kérnének segítséget. A fennsík rengett a rohanásuktól… Azután a pokoli látványt befedte a füst… Az állatok vadul iramodtak szerteszét, amerre útjuk volt, vagy csapatostól rohantak bele a lángokba teljesen megdühödten.

Owen kimeredt szemmel nézte. Igen! Ez a versenyfutás utolsó fordulója! Az évszázados gyűlölet beérkezett a végzet céljába… Ronnyt kereste a tekintetével, és a revolverét szorongatta.

De nem látta sehol. Valamerre másfelé talált menedéket. Ő is egy sziklán ült, mint Owen, és lenézett. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, ennek a helynek el kellett pusztulni. Jobb lett volna, ha húsz év előtt gyújtja fel valaki…

Akkor Virginia ma is élne…

És még sok-sok ember…

Azután, hogy beteljesedjen a pokol műve: az épületből is füst szállt fel… Lángnyelvecskék látszottak az istálló felől… És nemsokára itt is, ott is füst és tűz csapott ki a háztetőn…

A Lonsdale-vár égett!

Ott, szemük láttára lángolt lobogva az ócska épület, hullott a zsarátnok, összeroskadt az istálló…

Lement a nap…

Az alkonyatban messze világított a lángokban álló vár. A bőgés már elhalt, az állatok elmenekültek vagy elpusztultak. És estére kitört a zivatar.

A hatalmas tűz idézte elő az esőt. Száraz vidékeken jól tudják, hogy a prériégés mindig esőt hoz. Az égő növényekből elpárolgó nedvesség megreked a szélcsendben és ha a pára eléri a hidegebb régiót, lecsapódik.

Nagy szemű, sűrű zápor zuhogott a fennsíkra. Eloltotta az itt-ott még lappangó tüzet, leverte a füstöt, azután egyik pillanatról a másikra elmúlt, és a csillagos ég tündöklött az üszkös, elpusztított táj felett…

Ronny megindult lefelé.

A gyönyörű legelők, a remek csorda, a fák, a bokrok elpusztultak. Ez a halál fennsíkja volt. A Lonsdale-vár elhamvadt. Az ódon, hatalmas falakkal azonban nem bírt a tűz. Itt is, ott is beomlott a mennyezet, de a vastag, hatalmas falak állták a lángokat.

Virradt…

Ronny lehajtott fővel állt az üszkös síkon…

Valami reccsent, nem messze tőle. Egy árny közeledett lassú járással.

Owen!

Ketten maradtak. Bruce és a többiek elmenekültek innen…

…Szemben álltak egymással. Egyedül a fennsíkon, a két halálos ellenfél…

– Ronald Kerry. Most befejezzük…

– Én is így gondoltam.

– Szemtől szembe egyikünknek sem lenne esélye. Legyen ez a párbaj olyan irtózatos, olyan könyörtelen, mint ez az egész versenyfutás volt.

Ronny vállat vont.

– Hogy akarod?

– Bemegyünk a várba. Ötvenig számolunk. És azután nincs szabály, nincs törvény, nincs tisztesség, mindenki úgy végez a másikkal, ahogy akar és ahogy tud.

– Nem bánom.

– Hátulról, álmában, lesből, úgy végezhet egyikünk a másikkal, ahogy alkalma van. Ez az egyetlen esély arra, hogy az erősebb életben maradjon!

– Az fog győzni, amelyik később merül ki.

– Megmondom neked: ha elalszol, nyugodt szívvel agyonlőlek álmodban, mert tudom, hogy ez az egyetlen lehetőség számunkra és mert szerintem igazságot teszek, ha agyonlőlek.

– Rendben van. Megvárom, amíg végez veled a kimerültség és lelőlek. Én is azt hiszem, hogy ez helyes és igazságos cselekedet lesz, mert sok gonosz és aljas dolog történt miattad.

– Akarsz még valamit mondani?

– Csak azt, hogy nem tudnálak orvul lelőni, ha nem te hoztad volna Virginia halálát. Így nyugodt szívvel teszem majd meg.

– Elvégeztük, Ronny.

Bementek a házba, és egymással szembefordulva, hátrálva visszavonultak egy-egy helyiségbe, amely csupasz, égett falakból állt, és valamikor szoba volt.

Reggel lett.

6.

…Ronny úgy helyezkedett el a szoba sarkában a földön ülve, hogy szemmel tarthatta az ajtót és az ablakot. Elszánt és kegyetlen hidegség keményítette meg belülről.

Megöli Owent!

Az előző szörnyűséges nap, az éjszaka a sziklákon a lángoló völgy felett, kifárasztották mindkettőjűket. És csak most érezték, hogy nem ettek, nem ittak, kis híján egy napja.

Kétségtelen, hogy a pincében jóformán sértetlenül maradt minden. Sőt valószínűleg az éléskamra sem égett le teljesen, de nem mozdulhatnak a helyükről.

Finom nesz hallatszott az ajtó felől. Ronny előrántotta a pisztolyát.

Egy patkány futott el sebesen a folyosón. Az elégett ajtó helyén sötét odú tátongott, amit a reggeli világosság fénnyel töltött ki lassan, és most látszott a folyosó.

Mozdulatlanul ült, és figyelt. Elhatározta, hogy nem támad. Itt ül, amíg Owen szervezetét legyőzi. Az kerül hátrányba, aki kevésbé bírja ideggel és támad, vagy annyira kimerül, hogy elalszik…

Owen is tudta ezt.

A szoba sarkában ült, akárcsak Ronny. De jóval szomjasabb volt.

A délelőtti forróság és az égett nővények kesernyés szaga súlyosan telepedett az üszkös várra, ahol az utolsó két élő ember a fennsíkon, pokoli párbajjal koronázza meg a pusztulás szörnyű művét!

Ha olykor egy üszkös fadarab lehullott a tetőről, revolvereikhez kaptak és figyeltek.

A szabad ajtónyíláson át hallották a gyufa sercenését, amikor valamelyik rágyújtott.

– Ronny! – visszhangzott a vár elhagyott falai között Owen hangja.

Csend.

– Ostoba vagy, ha nem felelsz. Azt hiszed, hogy az idegeimet megtámadja a némaság? Ó, te ostoba! Különben épp most hallottalak rágyújtani…

Csend.

– Hallgathatsz, amennyit akarsz… Rövidesen örökre hallgatni fogsz.

Semmi.

– Ostoba vagy. Nem akarok beszélgetni – és nem bánt a csend. De szívesen megtudtam volna, hogy mi ez a história az orgyilkossággal… Te ölted meg igazán Teddy Backet?… És ha igen, akkor hogy került a hátába a golyó…?

Teddy Back! Eszébe jutott ismét Martins erdejében a halott… És a furcsa spanyol patkószeg, amit Nagybőgőtől kikölcsönzött. De nem felelt.

És nem gyújtott több cigarettára.

Egy veréb röpködött az ablak előtt…

Csendes, rekedt nevetés hallatszott át.

– Hát hallgass, ha akarsz. Ostoba fogás. Kevés ahhoz, hogy engem legyőzz… Csak szerettem volna tudni, hogy milyen titok, miféle rejtély lehet az orgyilkosság mögött?… Vagy olyan erős ember lehetett az illető, hogy csakugyan orvul…

Elhallgatott és revolvert rántott…

De csak egy madár volt… Az ablakpárkányon vidáman, csipogva ugrándozott a szürke kis veréb.

Owennek zúgott a füle. A nap tompaszögbe siklott lassan delelőből, és még mindig úgy ültek…

Valahonnan kövér, lassú vízcseppek hullottak alá, egyenletesen…

Owen idegrendszerén bizonytalan szorongás áramlott el…

Már huszonnégy órája nem ittak… A torkuk szárazon karcolt, a nyelvük felhasadozott. Éhséget nem éreztek, csak gyötrő szomjúságot, és a combjuk sajgott valamitől, mintha iszonyú sokat gyalogoltak volna…

– Ronny! – kiáltotta át érdesre torzult hangon. – Ide hallgass!

Csend.

– Hallod, hé! Mit akarsz evvel az ostoba alakoskodássál? Tőlem hallgathatsz, amennyit akarsz, de ha szomjas vagy és innál mint én, hát felfüggeszthetjük a harcot…

…Csak a cseppek hullása hallatszott egyhangúan, folytonosan.

Vízcseppek! Víz!…

Sercenés. Owen rágyújt. Az utolsó szál gyufával. A másik szobából már régen nem hallja a gyújtó hangját. Nem hall semmit.

Tisztában van Ronny taktikájával. Ostoba fráter. Az idegeit akarja kikészíteni ezzel a csenddel… Gyerekes… És mégis… Tudja, hogy ez nevetséges fogás a másiktól, hogy ott guggol a revolverét szorongatva, ezért ez a némaság, amelyet csak a természet neszei, a lehulló égett fa és vakolat szakít meg olykor, de a cseppek hullása, ez a csend türelmetlenné, ingerültté teszi…

Megy le a Nap…

Irtózatosabb tusa ez a legöldöklőbb harcnál: némán, mozdulatlanul, kimerülten ülni, görbült ujjakkal állandó, görcsös készenlétben, a pisztolyhoz közel…

Amint az alkony egyre hosszabb árnyakkal töltötte ki a szobát, Owen füle mind hangosabban zúgott. Félt, hogy nem hallja majd a közeledő ellenfél neszét. A szeme előtt ugrált a félhomály, és nagyon messze egy furcsa madár felrikoltott olykor. Azután csend…

Csak a cseppek örök hullása és a halántékon dörömbölő vér zúgó moraja, ahogy hirtelen felszáll, sűrűn, a koponyába:

Gyengülő látása megrémítette… A rezgő árnyak között… Igen… Ott mozog valami… Közeledik Ronny!… Ott… ott… az a hosszú árny…

Ijedten, gyorsan tüzelt!

Egy… kettő… három… négy…

…Ronny a szoba sarkában ül és tompuló érzékei előtt úgy rémlik, mintha Owen a küszöbön állna és onnan adná le a lövéseket… Vagy az ablaknál?

Gyorsan viszonozza a tüzet… Az ajtó és az ablak irányába lő, kapkodva, egymás után…

A két kimerült ember egy-egy szobában ül és káprázó szemmel, holt árnyékra tüzelnek…

A hisztérikus lövöldözés szörnyű visszhanggal zengett az elhagyott várban. Azután csend…

Éjszaka van. Mozdulatlanul ül a két ember és figyel…

Owen hajnal felé, homályosuló öntudattal egy cigarettát tart a szájában, de rágyújtani nem tud… Lehet, hogy Ronny már elaludt vagy eszméletét vesztette? A kezébe vett néhány vakolatdarabot, óvatosan a küszöbig csúszott, kinézett a félhomályos folyósóra. Világosság vetül ki Ronny ajtaján. Owen megfog egy csomó vakolatot, és odadobja a másik szoba elé…

Gyors, három lövés csap ki nyomban az ajtó nyílásából…

Visszahúzódott, Ronny tehát figyel. Nem alszik és nem ájult el. De ő már nem soká bírja.

Gyengébb lenne, mint Kerry?

Lassan dél lesz. Több mint teljes huszonnégy órája ülnek így, és még mindig tart a szörnyű párbaj…

A forróság dacára jéghideg és vértelen volt a feje. A szemét mintha tűkkel szurkálnák, az ujjai bizseregtek… Nem! Nem! Ha elalszik… Ronny le fogja lőni, mint egy kutyát…

Az üszkös falak feléje dőltek és elmosódtak. Csak nagy nehezen tisztázta újra a helyzetét a szoba sarkában.

Ronny is szédült, de bírta még… Meddig? Owen erősebb lenne? Ő legfeljebb még délutánig húzza… Az agyában görcs nyilallt át időnként, lüktetésszerűen.

Ha Virginia most karjára tenné a kezét és ránézne, talán lemenne róla ez a sok keserű gyűlölet, bosszúvágy… düh és… és… Már le is ment… Pedig csak gondolt rá…

Ha Virginia ránézett, olykor úgy érezte, hogy győzni épp olyan gonoszság, mint gyilkolni… Erősnek lenni más ember rovására… nem életcél… Csakugyan nem?… Miért látja most Teddy Backet?… Hogy kerül ide?…

És mit keres ő Ronald Kerry, ezen a vidéken? Idejött kipusztítani a Lonsdale-okat?… És mi lesz, ha golyót röpít Owen koponyájába? Ha győz? Ha egyedül mard ezen az üszkös, elátkozott síkon, túlélve az utolsó embert is?

Mi jogon öli meg Lonsdale-t, aki csak a saját földjét követelte vissza tőle, mindenáron. Mert George Lonsdale gonoszságból hagyta rá a birtokát… Mert sejtette, hogy ha összecsap Owennel, az a pusztulás lesz… Sejtette, hogy végül így fognak ülni és ő lelövi Owent. Owen birtokán, a Lonsdale-ok földjén a Lonsdale-ok ügyéért… Az örökségért… megöli az egyetlen jogos örököst, ő, a bitorló!

Hát nem!

Maradjon itt utolsónak Lonsdale… Győzzön! Örüljön! Kezdjen új életet, hiszen nem lesz kivel versenyt futni már… És ő, Ronald Kerry befejezheti végre… Kapja meg a golyóját… Owentől… Úgysem jó egyébre…

Igen, ez a helyes.

Felállt. Amennyire még erejéből tellett, egyenes tartással, határozott léptekkel elindult az üszökkel és korommal lepett folyosón.

Most ért Owen ajtaja elé. Nem állt meg. Nyugodtan haladt tovább a végzete elé, amíg odaért a küszöbhöz…

Várta a lövést…

Csend.

Benézett a szobába, Owen a padlóra dőlve aludt. Kezében a revolverrel…

Győzött. Ő győzött. Most golyót röpíthetne a koponyájába.

Kinézett az ablakon.

Kint a mező… Az élet! Néhány marha és egy-két ló járkál… Ezek elmenekültek a tűzvészből és visszatértek… Mintha szomorúan lógna a fejük… Hiába nyújtogatják a nyakukat az elhamvadt fű között legelni valót keresve…

De süt a nap… És ahogy visszatért ez a néhány állat, a fű is kizöldül újra… Csak a bosszú, az átok pusztuljon el a tűzvészbe erről a vidékről!

Kissé tántorgó járással, káprázó szemmel ment ki a várból… Az állatok csodálkozva emelték fel a fejüket…

Ronny odament az egyik lóhoz.

A hegyek rezegni látszottak, és a mennybolt furcsán forgott…

Megveregette az állat nyakát… Néhány kísérlet után végre felült rá és elindult…

A ló szép lassan lépegetett, és a lovas mind előbbre dőlt a nyaka felett. Végül egy lomha bukfenccel átesett a paripa fején a földre, és ájultan elterült…

Maga sem tudta, meddig fekhetett így. Mikor felnyitotta a szemét, a vár valamelyik beomlott szobájában egy pokrócon feküdt.

Ismét elájult…

Mert Bolibar ült mellette!

7.

Mikor Virginia elájult, Bolibar a vállára dobta, mint valami zsákot és sietve mászott fel a hegyre. Tudta jól, hogy a dühödt csordát nyomon követik az üldözők.

A hegygerinc egy kiszögellésén, ahová lentről nem láthattak, megállt. Mogorván nézte a leányt. Virginia lassan mozgolódott, majd felnyitott a szemét.

– Kiveszem a kendőt a szájából – dörmögte az óriás. – De ha egy hangos szót szól, nagyon röviden elintézem.

A lány kissé megkönnyebbült, mikor a feszítés elmúlt a szájában. Bolibar feljebb mászott egy kiugró sziklán és sokáig bámult a szoros felé.

Közben este lett. Eleinte nem látott semmit. Később észrevett két alakot, amint a hold rájuk tűzött…

– Ketten itt maradtak… – mondta Virginiának csúf vigyorral. – Ezekkel, azt hiszem, beszélni fogok.

Virginia megrémült. Bizonyára Owen és Ronny maradtak hátra. Talán éppen őt keresik.

– Most feljebb viszem, oda a barlanghoz – mondta Bolibar.

Virginia ekkor már kész volt a tervével. A kétségbeesés hideggé és elszánttá tette. Bolibar közel állt a szikla széléhez.

A lány hirtelen maga alá húzta a lábát, és mikor a rabló megmozdult, hogy feléje induljon, teljes erejéből a térdébe rúgott…

Az óriás egy csodálkozó hördüléssel eltűnt a párkány pereméről… Puffanás, zörgés… guruló kövek robaja hallatszott fel, aztán csendes lett minden.

Virginia csak most rémült meg. Valakit… Élő embert… letaszított…

Talán megölte!

Menekülni!

Egy éles sziklához dörzsölte a csuklóját. Fáradtan, verejtékezve, egyre kimerültebben dörzsölte… dörzsölte… Aztán szabad lett a keze. A lábát gyorsan eloldozta, és már mászott lefelé.

Alatta, a hegy lábánál, sötét, nagy test hevert mozdulatlanul az ösvényen.

Bolibar…!

Virginia habozott… Az első érzése az volt: menekülni.

De alighogy elindult, valami visszahúzta. Itt hagyja a lezuhant Bolibart? És ha rabló… Ember!

Talán lehet segíteni rajta… De nem, nem… Akkor eljön, hogy megölje őket…

Elindult…

Ismét megállt… Soha többé nem lenne egy nyugodt perce.

Visszafordult, és rövidesen ott állt az óriás mellett. Keserves erőfeszítéssel a hátára fordította. Bolibar bezúzta a homlokát. Fél arcát vér borította.

Most kinyílt a szeme. Csodálkozva nézett fel.

A lány rémülten hátraugrott… Látta, amint Bolibar erőlködik, hogy megmozdítsa a jobbját, de a kar bénultan fityegett. Eltört. A fájdalom még torzabbá tette az arcát. A bal keze a teste alá került, ezt sem használhatta.

Bolibar keservesen felkacagott, és rikácsolva kiáltott rá:

– Rajta! Na!… Öljön meg! Ott a revolvere!… Mit bámul…? Nem látja?! Eltörött a karom!

Kifordult a szeme a kíntól. Virginia letérdelt a sebesült mellé.

– Maradjon nyugodtan. Segíteni akarok magán.

Most már látta, hogy a bandita súlyosan megsérült, legalábbis annyira, hogy tehetetlen.

Eszméletnél volt, de nagy fájdalmai lehettek. Az arcára rémült csodálkozás ült ki, mikor a leány letérdelt melléje.

– Mit akar?…

– Bekötözöm.

– Menjen a pokolba, meg tudok dögleni egyedül is… Nincs szükségem rá, hogy most bekötözzön, azután idehívja… azt a két gazembert… – dühösen nevetett – ne féljen, ők majd tudják, hogy mit tegyenek a sebesült Bolibarral…

Virginia arrafelé nézett, ahol kigyúlt a tábortűz, és jól látszott messziről a két árnyék… Szóljon Ronnynak és Owennek? Mert csak ők lehetnek… Bizonyára megölnék a rablót, aki az életükre tört…

Ó, Istenem, de szörnyűségesen gyenge nő, gondolta elkeseredetten. Még egy gyilkos banditát sem tud a sorsára hagyni, vagy kiszolgáltatni azoknak, akiket az imént kegyetlenül elpusztított volna. De nem volt képes rá. Ő nem büntet és nem áll bosszút, nem ítélkezik. Az Isten dolga a büntetés, az ember csak könyörületes lehet.

Látta a rabló a leány arcán, hogy min gondolkozik?

Lehet, hogy látta.

De nem szólt semmit. Nem kért kegyelmet.

Virginia levágta a sebesült kabátujját, kiszabadította a törött kart. Azután elment, és két egyenes faággal tért vissza. Értett valamit az elsősegélyhez, és egész ügyesen tette sínbe a sérült csontot.

Bolibarnak néha megcsikordult a foga fájdalmában, de tűrte, hogy a leány ingből vágott pólyával kösse körül a sínnek használt két fát.

Közben komoran, szinte gyanakodva nézte.

Lódobogást hallottak. A két férfi ott lenn éppen ellovagol. Virginia habozva nézett a hang irányába. A rabló tudta, hogy ez a döntő pillanat. Ha Ronny és Owen elmennek, nem szolgáltathatja ki többé… A zaj távolodott. A leány riadtan nézett rá, majd újra az elhaló lódobogás irányába fordult. De nem mozdult… Csend lett. Bolibar nem bírta elnyomni a megkönnyebbülés sóhaját.

Hajnalban Virginia elment. Bolibar azt hitte, hogy magára hagyja. Két óra múlva azonban meglátta, amint ismét közeledik. Visszament a táborhelyre, és leküzdve az ájulását, addig keresgélt a szörnyű, szétdúlt helyen, amíg egy főzőedényt talált. Ebben vizet hozott.

Bolibar csodálkozva nézte.

A lány megitatta, azután kimosta a fejsebét és azt is bekötötte. A fájdalom és a vérveszteség legyengítették a banditát. Ismét elájult…

Mikor magához tért, este volt. Tűz égett mellette, és Virginia szárított húst főzött. A bandita megmozdult. Ugyanekkor a leány felemelte a revolvert maga mellől és nyugodt, csengő hangon mondta:

– Amíg aludt, magamhoz vettem a revolverét. Nem hiszen annyira hálátlannak, hogy tervezzen ellenem valamit, de megtanultam errefelé, hogy minden lehetséges.

Bolibar dörmögött valamit, és nézte a leányt a fazék mellett, tépett ruhában, kezében a revolverrel. A szoros felől ragadozó madarak sikoltozása, hiénák, sakálok rekedt üvöltése és marakodása hallatszott. Pokoli, dögszagú levegő súlyosodott a völgyre…

– Adjon… vizet…

Virginia vizet vitt egy edényben és úgy állította le, hogy Bolibar elérhette egészséges karjával. Közben egy másodpercre sem tette le a revolvert.

A bandita ivott:

– Nem fogom bántani… – mondta később szinte barátságtalanul, de csendesen. – Azért ha akarja, tartsa csak meg a revolvert. De a biztonsági zárat ne felejtse…

A lány lehajtotta a fejét és szomorúan, kissé szégyenkezve nézte a földet. A biztonsági zárat nem nyitotta fel.

– Most… Ha meggyógyul… Újra életre-halálra üldöz majd… bennünket?

– Nem fogom bántani magukat – felelte hosszú hallgatás után. És újabb negyedóra elteltével megkérdezte:

– Miért nem szolgáltatott ki azoknak…

– Mert… megölték volna… Most új kötést teszek fel.

A revolvert a földön hagyta és odament a sebesülthöz. Kioldozta a rongyot. Bolibar nem szólt semmit és nem mozdult.

Tűrte, hogy a leány megújítsa a homlokán a kötést.

– Ha elég erős lesz, induljunk útnak. Én nem vagyok orvos, lehet, hogy rosszul illesztettem össze a karját. Akkor újra el kell törni. Igyekezzék minél hamarabb városba kerülni, ahol kórház van.

– A karom gyógyul és úgy illesztette össze, ahogy a legjobb – felelte.

Azután elaludt. Reggel már lábra állt.

Virginia ébren volt és főzött valamit.

– Mi történt a szorosban? – kérdezte Bolibar, miután evett.

A lány nem felelt.

– Elpusztultak – adta meg a választ a bandita önmagának. Rövid szünet után megszólalt. – Adja ide a revolveremet.

A lány ijedten nézett rá.

– Adja ide kérem.

Kissé nyersen, de megnyugtatóan mondta ezt. Virginia odaadta a coltot.

– Mehetünk.

Hatalmas kezét a lány vállára tette és kissé bicegve elindultak. Néha furcsa, zavart pillantással nézett le Virginiára, aki óvatosan lépést tartva, ment mellette, és támogatta a hatalmas embert…

8.

– Ki ölte meg az öcsémet?… – kérdezte nagy sokára.

Virginia nem felelt.

– Megmondhatja. Senkit sem fogok bántani többé. Ne higgye, hogy ellágyulás. A maga hozzátartozóit úgyis kíméltem volna. Megmentette az életemet. Ezért cserébe kérheti annak az életét, aki megölte Bobot… Ez rendben van… De a revolverharcos Bolibarnak, amúgy is vége…

– Miért?…

– A karom úgy tört el… ezt érzem… hogy sohasem kezelem olyan biztosan a revolvert mint… mint ahogy eddig… Ha megtudják majd, hogy a kezem már nem biztos, akkor sokan… nagyon sokan akarnak majd megölni… Akik csak azért nem tették ezt eddig, mert féltek a revolveremtől… De most nem lesz kitől félni… Az ujjaim még hónapokig erőtlenek maradnak. És azután sem nyerik vissza a régi biztonságot… Ez így van rendjén… Az öreg marhatolvaj valahol elhullik egy golyótól…

– Menjen el… keletre…

– Minek?… A városban nem jó élni. Meghalni sem. Mondja… hogy ölték meg az öcsémet?

– Nem láttam… Egy rabló mesélte… akit bekötöztem, amíg a többiek elindultak maga után…

Bolibar összeráncolt szemmel, kissé ijedten nézett a lányra.

– Bekötözte a rablót?

– Igen. Azt mondta, hogy a maga öccse lőtt előbb, de Kerry leugrott a szikláról, elkerülte a golyót és közben visszalőtt… – Hallgattak. Másnap elérték a Colorado-fennsíkhoz vezető szerpentint.

– Maga majd ott a dombon túl, jobbra folytassa az útját. Én erre megyek tovább.

– Hová?…

– A hegyekbe…

– És ha most találkozik valakivel, aki haragszik magára… Nem tud védekezni.

– Nem… De majd elbújok, és…

– Jöjjön a Lonsdale-várba – mondta határozottan Virginia.

Bolibar meghökkent.

– Ott a halálos ellenségeim fogadnának…

– Én majd előre megyek… Nem rossz emberek… Azt hiszem, egyikük sem lenne képes arra, hogy végezzen magával, ha törött a karja… Majd Kerry megvédi… Kerry mindent megtesz a kedvemért…Ő jó ember, csak kissé heves… Azt hiszem, Owen sem gonosz…

Az óriás csendesen megingatta nagy fejét.

– Nem Miss Lonsdale. Lehet, hogy csakugyan megsajnálnának, de egy gyors golyó még mindig jobb érzés az ilyesminél…

Felértek a dombra.

– Ezen az ösvényen menjen mindig előre, és…

– Nézze – kiáltotta a lány és kinyújtotta karját.

Távol, a Lonsdale-vár felől két ló és néhány marha trappolt gazdátlanul… Azután másfelé is egy-egy marha tűnt fel…

– Valami történhetett – mondta Bolibar nagyon halkan, mert már azt is sejtette, hogy ez a valami végzetes szörnyűség lehetett. – Úgy látszik, szétfutott a csorda a fennsíkról…

– Jöjjön… jöjjön… – lihegve rémülten, egész testében remegve a leány. Belekapaszkodott Bolibar karjába, húzta magával.

A legközelebbi dombról azután eléjük tárult a távoli fennsík halálos panorámája: A Lonsdale-vár üszkös romja, a kiégett legelő gyászfekete táblája…

Virginia elájult…

Mikor magához tért, azonnal felugrott.

– Pihenjen, hiszen alig áll a lábán…

– Nem… nem, menjünk… Kérem, azonnal menjünk…! Istenem…!

Nem tudta mi történt, de érezte, hogy a két nagy ellenfél összecsapott, és ebben a küzdelemben pusztult el minden…

Ahogy kiértek a fennsíkra vezető keskeny szorosból, nyomban látták, hogy mint elhullott rongydarab a kiégett mező közepén egy élettelen ember hever… Gyönyörű paripa álldogált mellette méltóságteljesen, jobbra-balra nyújtogatva a nyakát, hogy talán akad egy fűszálnyi táplálék az elpusztult réten…

A leány sietett, pedig rogyadozott a lába. Mikor Bolibar odaért, már a férfi mellett térdelt, két tenyerébe fogta az élettelen fejét és szinte eszelősen suttogott:

– Ronny… Istenem… Ronny… Meghalt…

Az óriás is letérdelt. Kigombolta Ronny ingét, és sokáig tartotta mellkasára szorítva a fülét.

– Él… – mondta aztán. – Még dobog a szíve, de azonnal segíteni kell… Halálosan kimerült…

Egyik karjával segített a leánynak, és az ájultat bevitték a házba. Itt megtalálták hasonló állapotban Owent.

Lemosták őket. Vizet öntöttek óvatosan a szájukba. Bolibar elment, hogy talán akad valami szeszféle a házban. Rummal tért vissza. Nemsokára erősödtek az alig hallható szívhangok. A foguk közé töltött rum jót tett.

– Nem értem – motyogta Bolibar. – Ez a két ember kis híján éhen, szomjan halt, mert más bajuk nem lehet… És a kamrában minden van bőségesen, étel, ital…

9.

Először Ronny tért magához. Azután lassan Owen pillái is megrezdültek és kinyitotta a szemét.

Fel akart ugrani, mikor meglátta Bolibart, de nem volt ereje. Döbbenten látta, hogy Virginia is ott van. És mellette egy másik pokrócon még valaki… Arra fordította a fejét.

Ronny!

– Csak feküdjenek nyugodtan – mondta Bolibar. – Én a barátjuk akarok lenni, mert ezt ígértem Miss Lonsdale-nak. Ha majd jobban érzik magukat, magyarázzák el, hogy kerültek ilyen kimerült állapotba, egyikük a házban, másikuk a szabadban.

– A szabad… ban? – kérdezte Owen.

– Ronnyt kint találtuk a mezőn… A lóról esett le…

Owen arca vérpiros lett… Ronny csak azután merészkedhetett ki a házból, miután ő elalélt. Tehát legyőzte! De nem ölte meg…

Bolibar ezt mondta:

– Én most elmegyek és tőlem ne tartsanak. Miss Lonsdale-lal elintéztük a számadást. Különben is tisztességes harcban győzték le Bobot. Így könnyebb most nekem… mert…

Lenézett tehetetlenül görbült ujjaira, amelyek egy-két millimétert mozdultak csak. De Owen nem hallotta a közbeszólást. Ronnyra tekintett.

– Miután én elaludtam te… kimentél a lóhoz?…

– Igen… El akartam menni… És azt hiszem, most, hogy rendben van minden, el is megyek.

– Ne menj el, Ronny…

– Elmegyek. Semmi dolgom itt. Ostobaság volt tőlem, hogy ettől a mérgezett levegőtől megrészegedtem, és… Eh… szóval elmegyek…

– Virginia… talán neked sikerül rábeszélni hogy maradjon.

A visszaszállingózott állatok bőgése hallatszott a legelőről… A sziklatorlaszt megnyitotta Burce és Cresby, akik szintén előkerültek lassanként. Egy bőrostor csapott le nagyot durranva…

Napfény özönlött be az ablakon.

– Ne… menjen, Ronny – mondta Virginia, de másfelé nézett, és nagyon piros volt.

– De… – felelte halkan Ronny. – A Lonsdale-ok versenyfutása…

– Véget ért – fejezte be határozottan Owen, és kezet nyújtott. A két férfi keményen megszorította egymás kezét.

10.

Másnap munkához láttak. Egy-két cowboy is megjelent a régiek közül. A kíváncsiság hozta őket vissza, azután maradtak.

Elhatározták, hogy a várat nem építik fel többé. Modern kis farm lesz itt helyette…

– Virginia… – mondta este Ronny a lánynak, amikor egyedül maradtak – magát csakugyan a sors küldte ide…

– Igazán sokkal többet tett, mint én… És… nem is tudom… miért…

Ronny megfogta a kezét.

– Maga mellett jónak kell lenni. Még ezt a Bolibart is megszelídítette… és… és… – Nem fejezte be.

Virginia arca csillogó szemmel közeledett hozzá.

Ronny magához húzta és megcsókolta.

Ijedten rezzentek fel. Owen jött arra véletlenül. Mosolyogva lépett oda hozzájuk.

– Ezentúl nézzünk nyugodtan egymás szemébe – mondta. – Ti szeretitek egymást és ez így van jól. Együtt leszünk ezentúl a közös házban, de nem a törvény miatt, hanem mert összetartozunk. Idővel majd én sem leszek itt magamban…

Jobbjával és baljával megfogta Virginia és Ronny egy-egy kezét:

– Sok szerencsét, gyerekek, és ami volt, azt ne felejtsük el soha, de bocsássuk meg egymásnak… Ja, igaz… Ezt a Bolibart itt tartottam. Te megölted az öccsét, Virginia, ha jogosan is, de örökre harcképtelenné tette. Bárhová megy, lepuffantja az első régi ellenfele… Hm… azt hiszen, nincs abban hiba, ha itt, az Isten háta mögött, egy öreg marhatolvaj meghúzza magát…

Virginia szeme felragyogott.

– Owen, ez… nagyon rendes volt tőled…

– Én is azt hiszem – bólintott Ronny, és mikor később meglátta Bolibart, odalépett hozzá.

– Örülök, hogy itt marad intézőnek, mert…

– A csodát – felelte az óriás. – Itt maradok, de semmiféle fizetést vagy parancsolgatást nem kérek. Ha tetszik, hát megengedhetik egy vén zsiványnak, hogy itt haljon meg a hegyek között és békében legyen a sakálok elől, akik most megrohannák, mert nincs már foga… Erről lehet szó.

– Így is jó lesz!… – bólintott rá Ronny.

11.

Az új ház készen állt. Barátságos, nagy fehér épület volt. Közelében állt a legények blokkháza. A fű újra kinőtt, a legelő benépesedett marhákkal. De most már borjú is volt közöttük. És mindnek az eredete tisztán állhatott a hatóságok előtt.

Bolibar ott maradt. Mint intéző, üzlettárs, maguk sem tudták, hogy milyen minőségben. Csak ott élt, rendelkezett, szidta a cowboyokat, és senkivel sem volt megelégedve.

Tolvajok többé nem mehettek keresztül a hágón, mert a legszigorúbb vizsgálat alá vettek minden marhát, amelyet a fennsíkon át hajtottak Mexikóba. “Vámot” nem kértek senkitől, de lopott marha nem juthatott a birtok közelébe…

…Már ki volt tűzve Ronny és Virginia esküvője, mikor egy este Owen kiáltott be a házba:

– Ronny! Egy régi ismerősöd keres. Azt mondja, hogy ő a Nagybőgő.

Csakugyan ő volt! Messzi útról jött, az látszott poros, nedves lován.

Odalépett a volt intézőjéhez és kezet nyújtott. Ronny egy másodpercig habozott, azután derekasan megrázta.

– Csak azért jöttem, hogy megmondjam magának, Ronny: nem kell szégyenkeznie, ha egyszer megfordul Winstonban. Az emberek mostanában sokat beszélnek magáról.

– Mi a fene… – csodálkozott Ronny.

– Így van. Elsie Harrison nemrégen meghalt Denverben. És halála előtt vallomást tett, amit kérésére eljuttattak Winstonba. Nyomta a lelkiismeretét, hát nem bírta elvinni magával a sírba a titkot. Ő lőtte le hátulról Teddy Backet, a Martins erdejében.

Ronny keservesen ráncolódó arccal, összehúzott szemmel bámult néhány másodpercig a távoli hegycsúcs felé, ahol éppen hunyó piros fénnyel búcsúzott a nap, egy felhővel csipkézett, hófödte csúcs mögé…

Sok-sok keserűség fogta meg erős marokkal a torkát, sok elviselhetetlen megaláztatás, sérelem, szomorúság, harc és kín…

Ámult emberek csoportja fogta körül Nagybőgőt, ezt a különös hírnököt, aki Winstonból idáig jött vágtatva, hogy elhozza a hírt…

– Gyere be, Nagybőgő és pihend ki magad…

– Azt is megmondta Elsie Harrison, hogy maga látta őt a helyszínen és beszélt vele…

Csend…

– Igazat mondott.

– És nem adta kis azt a leányt, akit nem is szeretett…

Ismét hallgattak…

– Igen… Mikor odaértem a találkozóra – mondta színtelen hangon Ronny -, Teddy már ott volt. Felálltunk egymással szemben és megállapodtunk abban, hogy mindketten tízig számolunk hangosan… Akkor lövünk… Nyolcnál lehettünk, amikor a bokrok közül egy revolver dörrent, és Teddy arcra bukott. Elsie volt. Rémülten kuporgott ott… Eljött, mert félt, hogy Teddy végez velem, és izgalmában, rettegésében szinte öntudatlanul tüzelt…

Virginia nyitott szájjal állt Ronny mellett és görcsösen kapaszkodott a karjába. A többiek is ámultan hallgattak. Ronny megsimította a homlokát…

– Rábeszéltem, hogy menjen el azonnal… Még nem tudhattam, hogy a nyomozás eredménytelen lesz… illetve, hogy rám terelődik a gyanú… Megmondtam neki, hogy ha szeretném, most már akkor sem tudnék többé a közelében maradni… És végül ellovagolt… Csak akkor jutott eszembe, hogy én is gyanúba keveredhetem… Így történt…

A nap közben leszállt, és csak pasztellszín visszfények derengtek még a csúcsok felett.

– Sokat szenvedhettél… – mondta Owen. – És belátom, hogy erősebb vagy nálam… Én nem bírtam volna elviselni, hogy mindenki orgyilkosnak higgyen…

– Nem mindenki hitt annak – felelte mosolyogva Ronny, és átkarolta Virginia vállát…

A Rocky Mountains portalan, tiszta levegőjén keresztül csodálatos fénnyel ragyogtak a csillagok. Az augusztusi este gyors lehűlése hirtelen légáramlással suhant át a fák között…

– Köszönöm, Nagybőgő, hogy eljöttél ezért ide.

– Én is bántottam magát, Ronny. És a többiek is mind nagyon sajnálják Winstonban, hogy boldogtalanná tették.

– Mondd meg nekik, hogy most először életemben nagyon boldog vagyok, és ezt éppen a winstoniaknak köszönhetem, akik elüldöztek…

És még szorosabban fogta át Virginia vállát.

Száz éve nem volt ilyen megbékélt, derűs és tiszta este a Colorado fennsíkján…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.