Pokol a hegyek között

A Lonsdale család jó híre

1.

A nyomasztó csendben bántóan hallatszott a kerek falióra ketyegése. Nyílt az ajtó, az ősz, széles állú ember lépett be rajta. Egyenesen Ronnyhoz ment.

– George Lonsdale vagyok. Beszélni szeretnék magával, Mr. Kerry.

Ronny kissé meghökkent. Fél éve, mióta Teddy Back meghalt, még senki sem mondta neki, hogy beszélni szeretne vele.

– Honnan tudja a nevemet?

– Megkérdeztem valakitől.

– És egyebet nem mondott az illető, csak a nevemet?

– Mást nem mondtak…

– Errefelé nem szívesen beszélnek velem – mondta, és gúnyos, kihívó pillantással nézett körül.

– Szükségem lenne egy használható legényre a farmon. Ha van kedve, leszerződhet. Napi három dollár és ellátás.

Ronny még jobban meghökkent. Szokatlanul szép ajánlat volt.

– Hol van a farmja?

– Majdnem Mexikó határában, a Colorado fennsíkján.

– Úgy… És tud rólam mindent?

– Nem tudok semmit. De remélem, hogy beválik a munkánál.

Ronny vigyorgott, azután hátraszólt:

– Whiskyt…

– Nos? Van kedve?

– Nekem van… Három dollár szép fizetés. Csak kérdés, hogy megfelelek-e? Ugyanis… amint ezt a jelenlevő urak magatartásából láthatja… Én hétszer átkozottabb vagyok Káinnál… – felhajtotta a whiskyt. – Én Arizona lakosai szerint orgyilkos vagyok.

Az idegen hallgatott.

– Nos? Még mindig fenntartja, hogy alkalmaz három dollárért?

– Nem – felelte Lonsdale tűnődve -, ezek után felemelem az ajánlatomat napi öt dollárra.

2.

A vendéglő előtt lóra ültek.

– Én itt maradok néhány napig Winstonban. De szeretném, ha maga nem várna meg – mondta Lonsdale. – Jó lesz, ha kissé megismerkedik a hellyel, ahol dolgoznia kell.

– Igaza van – felelte nehezen forgó nyelvvel. – Nem árt a munkahelyet megismerni.

– Maga csakugyan orgyilkos? – kérdezte különösebb érdeklődés nélkül, csak úgy társalogva a farmer.

– Mi köze hozzá? – horkant fel kihívóan. – Az ügyeimhez semmi… köze… érti? Ha azért alkalmazott, hogy megtudjon valamit… Akkor!

– Szó sincs róla – felelte gyorsan Lonsdale. – Ami a munkahelyét illeti, azt hiszem, az Egyesült Államok legszebb vidékén fog dolgozni. Kissé furcsa neve van a gazdaságnak, úgy ismerik a környéken, hogy Lonsdale-vár. Ennek az az oka, hogy a birtok közel fekszik a navajo indiánok földjéhez, és dédapám kissé erődszerűen építette a Lonsdale-házat, mert állandóan számolni kellett a rézbőrűek támadásával. A Lonsdale-vár kis híján százéves.

– Azon a vidéken még ma sem árt némi óvatosság… – bólogatott Ronny. Már régen beszélgetett ennyit.

– Az indiánokkal nincs baj a mi vidékünkön. Lovagoljon mindig észak felé a Speek River mentén Prescottig. Ott már mindenki útbaigazítja. A birtok a Colorado-fennsíkon fekszik, Prescott-tól néhány mérföldnyire.

– Ad valami írást… az intézőhöz?

– Maga az intéző – felelte egyszerűen Lonsdale. – Minek írás? Senki sem fog kételkedni a szavában. Bullog, az eddigi intéző nemrégen meghalt, és tudják, hogy keresek valakit a helyére.

– De hát… – csodálkozott Ronny -, én igazán nem úgy festek, mint valami intéző.

– Bullog sem tűnt fel nagyvilági külsejével. Aki el tudja ejteni a szürkemedvét, és valaha Greenwood farmján dolgozott, az megfelel az öreg Bullog helyére. Szegény, egy hónapja, hogy meghalt.

– Mi baja volt az elődömnek?

– Kissé kényes természetű öregúr volt, és meghűlt egy reggelen, mert mezítláb szaladt ki valami miatt a harmatos fűre. Köhécselni kezdett, és elpatkolt. Csak jelentkezzék a farmon, az öcsém, aki a birtok társtulajdonosa, jóindulatúan segítségére lesz a kezdet nehézségeiben.

Ronny csuklott egyet, és megigazította félrebillenő kalapját.

– Öccse is van?… Két gazda lesz?

– A voltaképpeni gazdája én leszek, de az öcsém is ott él a birtokon – felelte Lonsdale, és megrántotta a kantárt. – Hát én visszafordulok. Az utat megjegyezte?

– Prescottig a folyó mellett, onnan a Colorado-fennsíkhoz.

– Nem szeretném, ha véleménykülönbségünk lenne a tekintetben, hogy előleget nem adok, mert látnom kell, hogy megállja-e a helyét, mielőtt alkalmazom.

– Egy véleményen vagyunk… És mennyi a próbaidő?

– Semmi. Ha megérkezem, és látom, hogy átvette a munkakörét, akkor nem lesz oka panaszra a szűkmarkúságom miatt. De hát mit tudom én, hogy nem szalad-e el mindjárt, ha látja, hogy nehéz betölteni, amit vállalt? Először bizonyulnék rossz emberismerőnek, ha így lenne. Az öcsémnek mondja azt, hogy magában megtaláltam azt az embert, akire szükség van. Örülni fog, hogy végre betölti valaki a szegény köhögős Bullog helyét. Ami a legényeket illeti, nem mondhatok magának mást, mint azt, hogy ezek a cowboyok úgy élnek, mint a testvérek…

– Akkor… Akkor miért mondta… hogy két dollárral többet ad egy orgyilkosnak?

– Azért, fiam – mondta nyájasan az ősz úr -, mert családunk sok lelkészt adott az Egyesült Államoknak, és hitünk az, hogy többet ér egy megtért bűnös száz igazhívőnél. Ott van például az első legény, Myron Halsey, ez valamikor bandita volt, ma minden vasárnap ellovagol Prescottba az istentiszteletre, és jámborabb, szelídebb cowboy nem él a környéken. A hosszú Dick nyolc év előtt egymaga kirabolta Silver City bankját, ma csendesebb ember, mint bármelyik kiskereskedő a környéken. Gondolom, hogy maga is megváltozik idővel…

Ronny réveteg szemeivel zavartan pislogott.

– Sajnos… elég nyakas természetem… van…

– Azt láttam. Hát csak induljon útnak. Remélem, meg tudja értetni majd magát az öcsémmel és a cowboyokkal.

Lonsdale elvágtatott. Ronny ellenkező irányban ügetett tovább. Forrón tűzött a nap, és ez sűrűbbé tette agyában az állandó alkoholmámor ködét. Örült. Itt hagyja ezt a pokoli vidéket anélkül, hogy elsomfordált volna… Mert mindenki hallotta, hogy őt elszerződtették. Ilyen alkalmazást akkor is elfogad az ember, ha nem él kiátkozottan a szülőföldjén.

És milyen kiátkozottan! Olykor szekerek, lovasok jöttek szembe az úton és kitértek előle. Elfordították tekintetüket, gyorsabb ügetésre fogták a lovat, hogy elhagyják:

Ott jön az orgyilkos!

…Szinte nem is érezte, hogy lovagol. Ha felriadt kissé, úgy rémlett, mintha egy helyben állva rázódna a nyeregben, olyan öntudatlanul ügetett az úton. Elmosódó körvonalú fák, kivehetetlen alakú dombok egymásba folyó képe iramlott el mellette, amint zötykölődve trappolt a legcsekélyebb óvatosság nélkül, hiszen nem kellett törődnie a szembejövőkkel: őt úgyis kikerüli mindenki.

Jön az orgyilkos!

Ha lezuhanna itt félig holtan a lováról, talán meg sem állnának mellette, hogy felszedjék az útról és egy ital vizet adjanak.

Nyolc-tíz poros, napbarnított cowboy jött szembe vele az úton, hogy Hiller kocsmájában a munka utáni jól megérdemelt szórakozást élvezzék.

A vidám, hangos beszélgetés, mint láthatatlan karmester intésére, megszűnt. Vigyorgó arcvonásaik elernyedtek, és két részre oszolva elhúzódtak az útról…

Jön az orgyilkos!

…Mikor Ronny közéjük ért, megrántotta a kantárszárat, és állva maradt az út közepén. Valamikor az ő legénye volt ez a néhány legény. Kissé megingott a nyeregben. Rekedt, színtelen hangon szólalt meg:

– Elmegyek, fiúk!… Egyiketekkel sem akarok kezet fogni… Elbúcsúzni sem… Inkább úgy érzem, hogy… le kellene puffantani valakit… ahogy szerettem volna… Gondoltam: ha egyszer meglincselnek… kilövök egy töltés golyót… – Legyintett. – Oly mindegy… De figyeljetek: még találkozunk… Hallani fogtok rólam. Ezt érzem most: még hallani fogtok rólam…

A legények csendben álltak. Valamikor szerették Ronald Kerryt, az intézőt, és ezt az érzést most sem tudták teljesen kiirtani magukból. A Nagybőgő, egy cowboy, akit különlegesen mély hangja miatt hívtak így, valamivel előbbre jött.

– Ide hallgasson, Ronny… Mikor én először hallottam azt a dolgot, nem hittem el… Vártuk néhányan, hogy maga mond valamit. De semmit sem mondott. Maga azt vallotta a bírónak, hogy ott sem volt Martins erdejében… Mit szólna, ha egy ember, akinek nagyon fáj, hogy Ronald Kerry orgy… szóval, akinek nagyon fáj… az kiment oda a villámsújtotta fához, és megtalálta a maga lovának a patkónyomát?… Mert ez az ember tudta, hogy Ronald Kerry lovának a hátsó jobb patkóján véletlenül nagyobb fejű spanyol patkósróf van, amit ő hozott El Pasóból, és odakölcsönözte, mikor Ronnynak eltört a patkója, és nem volt más sróf kéznél… Ez az ember ott a villámsújtotta fenyőnél – folytatta mély hangon a Nagybőgő – megtalálta a négy patkónyom elnyúlt lenyomatát a nedves földben. Az egyik hátsó nagy fejű spanyol sróf volt… A másik három a winstoni kovács kerek srófjával volt megerősítve. Jól látszott…

Ronny döbbenten nézett a Nagybőgőre. Ez egy pillanatnyi szünet után csendesebben folytatta:

– Mi vártuk… hogy azt mondja: “Ott voltam, de nem én tettem.” Mi elhittük volna. Akkor is, ha felkötik. De maga azt mondta, hogy “nem voltam ott”…

– Na és?! – kérdezte nyersen, rekedten Ronny. Közben a dombok a lemenő nap sötétlila pasztellderengésében mosódtak el, és az esteledő országúton álldogáló cowboyok árnya egybeolvadt a mozdulatlan fák és bokrok között táguló homállyal.

– A bírónak nem mondtuk el. Mi nem áruljuk be magát, akkor sem, ha megérdemli. De maga vegye tudomásul, hogy velünk ne játssza ezt a dacos, kötekedő, titokzatos embert… Legalábbis addig ne játssza, amíg nem felel arra a kérdésre, hogy ott volt-e Martins erdejében, vagy sem?

– És ha ott voltam?!

– Akkor mondja meg nyíltan, hogy mi történt Teddy Backkel?

Ronny hirtelen oldalt hajolt a nyeregből. Szinte a Nagybőgő arcáig lógott a feje, hogy érezte a feléje áramló alkoholbűzt.

– Hát vedd tudomásul, Nagybőgő: ott voltam Martins erdejében! – kiáltotta rekedten, azután úgy megsarkantyúzta a lovát, hogy az állat, mintha akadályt venne, hatalmas szökelléssel iramlott neki az útnak.

3.

Ahol a sebes sodrú, de keskeny Speek River egy holtág alatt a Coloradóba ömlik, a domboldalban mozgalmas kis várost fejlesztett ki a délről érkező bevándorlók forgalma. Ez volt Prescott.

Idáig szakadatlan vágtában tette meg az utat Ronny, mintha kihalt volna belőle minden nyugati tisztesség leromlott, hűséges ménjével szemben. Bizonyos volt, hogy Proud, a rosszul táplált, ápolatlan ló előbb-utóbb döglötten fog lezuhanni egy ilyen lovaglásban.

Prescottban, talán mert hosszú út állott még előtte, kivételesen több figyelemre méltatta Proudot: Megkérte a vendéglőst, akihez betért, hogy lássa el mindennel a lovat. A kocsmáros, miközben az istállóba vezette az állatot, fejcsóválva tapogatta meg a kiálló csontokat. Saját jószántából szólt az egyik indián fiúnak, hogy dörzsölje le szegény párát.

Hiller nyolc dollárjából már alig volt valami pénz Ronnynál, de ezzel nem törődött. Evett, és whiskyt ivott.

– Messzi útról érkezett, amint a lován látom – jegyezte meg a kocsmáros, miközben kiszolgálta.

– Winstonból lovagoltam.

Hosszú asztalnál ült, amelynél még hárman iddogáltak rajta kívül: a Colorado révésze és két béreslegény.

– Winstonban magam is jártam egyszer – mondta a révész. – Szép város. Kár, hogy nem arrább fekszik, akkor a Colorado partján lenne, mert hiába: város folyó nélkül, nem az igazi.

Ronny elhatározta, hogy érdeklődik új gazdái felől.

– Ismerősök a Philmore-hágón túl, a Colorado-fennsíkon?

A vendéglős vállat vont.

– Hát… Az ember ismeri a vidéket. De mit lehet ott különösebben ismerni vagy nem ismerni?

– Szép tájék – mondta a révész -, de nem telepedik ott le senki a navajók miatt.

– Pedig csoda hülye szokás ez – dörmögte közbe az egy cowboy és kése hegyével húsdarabokat távolított el a fogai közül. – A navajók már régen nem bántanak senkit.

– Ma már legfeljebb a fehérek teszik bizonytalanná a Sziklás-hegység útjait – jegyezte meg a révész.

– Arra a vidékre készül? – kérdezte Ronnyt a kocsmáros.

– Igen. Ismernek a Philmore-hágón túl egy bizonyos Lonsdale családot, akiknek a házát Lonsdale-várnak hívják?

A négy ember arca hirtelen elkomorult. Jelentősen összenéztek. Rövid szünet után a révész megköszörülte a torkát, és tettetett közömbösséggel mondta:

– Igen… Ilyen nevű birtokosok laknak arrafelé…

Csend lett. Ronny határozottan érezte, hogy egyszerre kellemetlen hangulat választja el a társaságtól. A kocsmáros kenyérmorzsákat porolt le az asztalról kötényével. Közben látszólag hanyagul és egykedvűen odavetette Ronnynak:

– Maga talán oda igyekszik?

– Igen. Mr. Lonsdale felfogadott intézőnek a szerencsétlenül járt Bullog helyére.

A négy arc jéghideg pillantással, mereven nézett össze.

– Na… én megyek – szólt a révész, és miközben távozott, pillanatig sem vette le a szemét Ronnyról, még akkor sem, amikor meg kellett volna fordulnia menés közben. Ezért aztán nekiment fejjel az ajtófélfának.

A kocsmáros törte meg ismét a csendet.

– Igen… Ez a Bullog szerencsétlenül járt. Azt is tudja, hogy mitől halt meg?

– Úgy tudom, köhögött.

A három ember megint igen bután nézett össze. Azután az egyik cowboy tűnődve vállat vont, és mintegy magyarázva Ronny szavainak értelmét, azt mondta a kocsmárosnak:

– Lehet, hogy köhögött. Az ember tüdeje nem jól bírja a revolvergolyókat. De az ólom nem olyan, mint a halszálka, amit ki lehet köhögni… Azért magam is valószínűnek tartom, hogy köhögött tőle egy kissé.

Szóval Bullogot agyonlőtték. Úgy látszik, Lonsdale elhallgatott előtte néhány dolgot.

Közben a szomszédos asztalnál ülők is összesúgtak a vendéglőssel. Ketten fizettek és mentek, másik kettő riadt kíváncsisággal méregette a rongyos vendéget.

– Talán… – szólt oda Kerry a kocsmárosnak – valami baj van ezzel a Lonsdale-farmmal?

– Tessék?… – topogott zavartan Silas. – Á… véletlenül egész rendes család, csak… – hirtelen barátságosan ezt kérdezte: – Előhozassam a lovát?… Nem jó ám éjszaka érkezni a hegyekbe…

Most különös ember lépett be a vendéglőbe. Tekintélyes külsejű, egyenes tartású egyén, akin akkor is meglátszott volna, hogy hivatalos személyiség, ha nem viseli kabátján a seriffjelvényt.

Egyenesen Ronny asztalához ment.

– Ki maga?

– Jó napot.

– Én a seriff vagyok. Azt kérdeztem hogy ki maga?

– Mire én azt feleltem, hogy jó napot. És nem hallottam, hogy visszaköszönt volna. Vagy a seriff Prescottban nem szokott köszönni?

– Figyelmeztetem, hogy errefelé megjárhatja az ilyen beszédmóddal. De ha mindenáron akarja, hát: jó napot.

– Ha mindenáron kíváncsi: Ronald Kerry vagyok.

– Honnan jött?

– Winstonból. Megtudhatom, hogy miért ez a rendkívüli kíváncsiság?

– Bizonyára tudja. Ha letagadja, az sem érdekel. Úgy hallom, hogy a Colorado-fennsíkra igyekszik?

Valaki tehát elment a seriffhez, és beszélt róla. Talán a révész vagy egyike a cowboyoknak. De miért? És miért jött ilyen hirtelen a seriff?

– Jól hallotta – felelte -, a Colorado-fennsíkra készülök.

– Hát ha akar, máris indulhat. Vagy pihenjen egy órát, azt sem bánom.

– És miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert errefelé nem vagyunk elragadtatva az olyan emberektől, mint maga.

Ronald felemelkedett, a seriff elé állt, és végignézte a cipője orráig.

– Ismételje meg, amit mondott.

– Bele akar kötni a seriffbe? – kérdezte figyelmeztetően a kocsmáros.

– Feltételezem, hogy errefelé nem hitvány, gyáva fickókat választanak seriffnek, akik csak a hatósági jelvénnyel állnak helyt egy sértésért.

– Ember! – szólt rá a seriff -, azt hiszi, félek magától? Ha csak megmoccan, keresztüllövöm. – Mindkét keze egy-egy revolver agyán nyugodott.

– De ezt csak mint seriff meri mondani.

– Miért? Talán azt hiszi, ha a két kezemben egy-egy revolver van, akkor mint magánember nem lövöm keresztül elég jól?

– Azt.

A seriff egyik kezével levette a jelvényt, és ismét megfogta a két revolvert.

– Well. Most nem vagyok seriff és megismétlem: nem szeretjük errefelé az olyan em…

Mikor idáig ért a beszédben, úgy bukott hanyatt, hogy az ötlépésnyire álló asztalok és székek között, mindent felborítva, recsegő bútorok és csörömpölő edények társaságában terült el a földön.

Az emberek nem tudták, hogy miért? Egy tompa puffanást hallottak, és a seriff repült. De Ronny ütését senki sem látta. Winstonban felvilágosíthatták volna őket erről a varázslatos ökölcsapásról, amely szinte gyorsabb az emberi szem által észlelhető mozgásnál, és akit elér, az úgy terül el, mintha villám sújtotta volna.

Maradék pénzét az asztalra dobta, és ment. De a küszöbön megállt, és az ajtó előtt bámészkodók felé fordult. Valahol hátul állt a révész. Ronny nyolc ember feje felett átnyúlt, és mint valami rongyot, rántotta oda a hatalmas alakot.

– Mit mondott maga a seriffnek rólam? Mi?

A révész elfehéredett, de nem hátrált meg.

– Azt mondtam, hogy maga Lonsdale-ékhoz megy intézőnek. És eressze el a kabátomat! Itt nem fog…

Ronny csavart egyet a kabáton, hogy a révész válla a füléig húzódott, és kiszorult mellkasából a lélegzet, aztán egészen maga elé rántotta:

– Az egyik ott bent már elmagyarázta, hogy mi a kifogás ellenem errefelé. A Lonsdale-ék talán rablók?… Felelj, mert!…

– Nem mondtam… Én csak figyelmeztettem. Mit akar tőlem?

Ronny valami morgást hallott a háta mögött. Megfordult. Vagy hatan közeledtek. Az a két cowboy, akikkel együtt ült, vezette az embereket.

– Ez az! – mutatott rá az egyik. – Látjátok! Máris belekötött valakibe!

– Megtámadta a seriffet! – hangoskodott a körülállók egyike. Úgy látszott, hogy azonnal meglincselik. A révészt, mint valami pelyhet emelte a levegőbe, és belevágta a közeledő csoportba. Néhányan kalimpálva szétbuktak, és kissé tágult a kör. Ronny már egy ugrással az istállónál termett.

Mikor becsukta maga mögött az ajtót, az első golyó forgácsokat fröcskölve, keresztülütötte a deszkát. Kint a lincselésre készülő tömeg morajlott. Négy-öt golyó a deszkát törte most át.

Körülnézett.

A hátsó fal agyaggal tapasztott tégla volt. Háromlépésnyire távolodott, és teljes erejéből nekivetette magát. Laza féltéglákból lehetett összetéve a fal, mert nagy robajjal és porfelhővel kidőlt. A porfelhő még el sem szállt, amikor már nyeregben ült és vágtatott, maga sem tudta, merre, egy hepehupás mezőn át.

Néhány golyó fütyült el a füle mellett.

– Előre, Proud! – biztatta a lovat. Rövidesen elhagyta a várost, és ismét az országúton folytathatta az útját a Colorado folyásával ellenkező irányban.

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.