Pokol a hegyek között

Ronny elfoglalja az állását

1.

Már csak néhány cent volt a zsebében, ami nem lett volna baj, ha Prescottban kipihenheti magát a pénzéért. De így, fáradtan, szomjasan, kimerülten a déli forróságban, lenyargalt lovával egy megerőltető kaland után, sivár volt a helyzete. És errefelé már nem fekszenek egymáshoz közel a helységek, úgyhogy estére járt már az idő, mikor elérte Copper Cityt. Várost sejtető neve dacára Copper City nyomorúságos kis település volt a Colorado partján.

Kimerülten szállt le a lováról. Talán elég a pénze egy whiskyre, néhány cigarettára, és hálóhelyet majd csak talál. A kocsma rossz szagú kis deszkaépület volt, és homályos üvegű lámpás lógott az egyik gerendáról. Vagy nyolcan ültek a helyiségben, és valahol egy rekedt régi gépzongora szólt. Ronny megkötötte a lovát és odaszólt a suhancnak, aki a kocsma körül álldogáló állatokat ellátta, hogy adjon inni Proudnak.

A vendégek kíváncsian nézték a rongyos, poros, elvadult külsejű alakot. A prescotti istállófal mesze, az út pora még a szokottnál is toprongyosabbá tették. Felhajtotta a whiskyt, és beidegződött mozdulatával cigarettára gyújtott.

– Mondja, kérem… – mondta a vendéglősnek. – Nem tudja, hol pihenhetnék néhány órát, mielőtt továbblovagolok?

– Semmi akadálya – felelte a vendéglős. – Menjen csak be a konyha mögötti szerszámkamrába, ott talál pokrócot, meg zsákokat is a feje alá.

Vastag nyakú, zömök cowboy lépett hozzá, és barátságosan rávigyorgott.

– A whiskyt meg tekintsük úgy, mintha az én egészségemre itta volna – mondta Ronnynak.

– Köszönöm. Annyi pénzem még van. – Kifizette a whiskyt.

– Alapos út van maga mögött – jegyezte meg a köpcös. – Hová készül?

– A Colorado-fennsíkra.

– Oda?… Mit keres arrafelé? Hiszen ott csak rézbőrűek élnek. Talán New Mexicóba készül, és ezt a nehéz, de rövidebb utat választja? – firtatta a köpcös.

Hiába szorította össze a fogait, az egyenes válasz ellenállhatatlanul kikívánkozott:

– A Lonsdale-várba megyek.

A köpcös hátralépett, és az ujjai megmozdultak, mintha revolveréhez akarna kapni. Néhányan felálltak a helyiségben.

Először a kocsmáros szólalt meg:

– Ezt előbb kellett volna mondania. Természetesen szó sem lehet róla, hogy nálam háljon.

– Én nem tudom, hogy mi kifogásuk a Lonsdale-farm ellen – mondta Ronny. – Egy Lonsdale nevű ember, akit azelőtt sohasem láttam, szerződtetett intézőnek. Mondják meg, kérem, hogy miért van ilyen híre…

– Ha szerződtették – mondta a köpcös -, akkor megfelelő ember arra a helyre. Ha meg intézőnek választották Lonsdale-ék, akkor jobb helyet is tudnék magának…

A Köpcös hangjától Ronny vére forrásba jött. Tudta, hogy ha ez a meleg az agyáig ér, akkor nem ura többé az indulatainak. Pedig most vigyáznia kellett. Ha itt sem pihenhet, akkor lefordul valahol a nyeregből…

– Miféle alkalmasabb helyet tudna számomra? – kérdezte fojtott hangon.

– A Lonsdale-intézők számára – szólt közbe egy farmer, aki szép lassan mögéje jött – a börtön és az akasztófa az egyetlen megfelelő hely.

A vérhullám zúgva az agyára tódult.

– Nem hallottam – mondta Ronny csendesen -, de mégsem szeretném, ha megismételné, amit mondott.

Egy harmadik ember lépett hozzá.

– Hát én megismétlem! Aki a Lonsdale-éknál intéző, az mind kötni való gazember! – De miközben ezt mondta, már Ronny gyomrához szorította a revolverét. – Fel a kezekkel!

Magasra emelte a két kezét. – Most összekötözünk, és…

…Csörömpölés hallatszott, sötét lett és tűzeső fröccsent szét. Senki sem figyelte meg ugyanis, hogy mikor Ronny feltartotta a kezét, ujjai éppen a gerendáról lelógó lámpáig értek. Csak egyet legyintett, és az olajjal telt üveg a fához lendülve darabokra tört.

A sötétben zűrzavar támadt.

Aki a revolvert tartotta, még jóformán nem is tudta, hogy mi történt, mikor olyan rúgás érte, hogy messzire repült. A köpcöst egy láthatatlan ököl találta el, és a farmert megcsavarintotta valami a derekán, azután belezuhant a pult mögött felrakott likőrösüvegek közé. Mindez csodálatos gyorsasággal történt… Csörömpölés… puffanás… zuhanás… Nem is volt idejük gondolkozni, mert valahonnan egy asztal zúdult rájuk, aztán egy szék. Néhányan elterültek… A vendéglős a hátsó ajtón át akart menekülni, de összeütközött valakivel, és egyszerre mintha forgószél kapta volna fel, a pulton keresztül a padlón heverő sebesültek közé zuhant.

– Az udvar felé szökik! – ordította teli tüdőből.

Ronny már kint volt a kocsma mögötti telken, és szeméthalmokon, lomtárba való holmikon botladozva, rohant tovább. Egy másodperc alatt megkerülte a házat, azután előrántotta a kését. Mikor a lovához ért, néhány lövés dördült el mögötte. Nyeregbe vetette magát, egy nyisszantással elvágta a pányvát, és nekirúgtatott Prouddal az éjszakának.

Percek alatt fellármázták az embereket, és utánavetették magukat a menekülőnek. Proud utolsó erejét lovagolta, de reménytelennek látszott a helyzet. Az üldözők pihent állatokon ültek. Legelöl hatalmas, fekete lovon a seriff. Vaktában lövöldöztek a távoli sötétben nyargaló lovas után. Ronny megfordult a nyeregben, és tüzelt. A hatalmas ló felágaskodott, a seriff lerepült… Még két lövés. Újabb két ló hullott el…

Az üldözők lassítottak. Az életével itt keveset törődik az ember, de a lovát nem szívesen áldozza fel. Azért nekirúgtattak ismét, nagy lövöldözéssel, de amikor a távoli homályból újabb két villanás újabb két lóba került, megtorpantak. Néhány tucat vaktában kilőtt golyót küldtek a menekülő után, és káromkodva visszafordultak.

…Copper Citybe épp ekkor érkezett egy utas, aki Prescottban tanúja volt a rombolásnak, verekedésnek, lövöldözésnek, de csak káromkodással viszonozták a szívességet, amikor figyelmeztette őket a veszedelmes csavargóra, aki a Lonsdale-várba igyekszik. Előbb is jöhetett volna…

2.

Csak abban tévedtek, mikor azt hitték, hogy Ronny sértetlenül úszta meg a vaktában utánaküldött golyózáport. Szerencséjére nem sebesült meg súlyosan, azonban egy golyó súrolta a fejét, egy másik a combjába fúródott, de nem érte el a csontot.

– Jól van, Proud… – dünnyögte a halálra üldözött, és megveregette a horkanva lélegző, tajtékzó, reszkető, végkimerült paripát. Ló és lovasa csak nehezen haladtak tovább.

Rövid idő múlva megállt. Mint valami zsák, hullott a földre, ahogy kiszállt a nyeregből. Nem törődött a sebeivel, csak hanyatt feküdt halálos fáradsággal. Nem üldözte senki. Csak egy suhanc vágatatott el hirtelen a távoli országúton. Hajnalodott, mikor felébredt. A fején rettenetesen sajgott a horzsolás, amelyre összetapadt hajcsomók ragadtak. A comblövés körül már gyulladás kezdődött. A fáradt golyó a comb izmába fúródott. Kitapinthatta az ujjával. Néhány gyufaszállal megtüzesítette a kését, és összeszorított foggal hüvelykujját az izom alá nyomta, azután kitágította a bezárult seb nyílását annyira, hogy a golyót kinyomkodhatta. Hagyta folyni a vért, azután megmosta a folyóban a sebet, és leszakított ingujjával bekötözte. Proud is pihent valamelyest, de azért bágyadtan harapdálta a füvet. Megfogta a ló kantárját és hasig gázolt a vízbe. Azután nyeregbe ült és folytatta útját.

Legalább beborult volna. De a nap már kora reggel valósággal ontotta a forróságot. Étlen-szomjan, elcsigázottan ügetett a távolban feltűnő Marlow felé. Marlow után, amennyire ismerte a vidéket már csak az a hatalmas kiégett szikes sík következik, amely a Rocky Mountains lábánál ér véget. Itt alaposan rendbe kell hoznia magát ahhoz, hogy átvergődjön a forró pusztaságon.

Már megpillantotta a városba vezető utat is, és elhatározta, hogy elkerül minden összetűzést. Talán ahhoz is lesz elég akaratereje, hogy ne mondja meg, hová igyekszik. De miért hiszik errefelé, hogy csak kötélre való gazember lehet intéző a Lonsdale-várban?

Különös mozgolódást vett észre Marlow határában. Sebtében néhány ládát hordtak ki, és egy földszintes ház tetejéről szakállas, nagy kalapú ember nyújtja le éppen a kezét, hogy felsegítsen valakit maga mellé. Mindenkinél puska volt. Úgy festett az egész, mintha indiánok támadását várnák. Csak nem kell manapság ezen a vidéken fényes nappal, ilyesmitől tartani? Megsarkantyúzta Proudot, hogy amennyire lehetséges, fokozza a gyorsaságot, és felajánlja segítségét a fenyegetett városnak.

De alig közelítette meg puskalövésnyire Marlow-t, mikor a háztetőről lövés dörrent és a golyó ott süvített el a füle mellett. Csodálkozva állt meg. Még egy lövés! Kénytelen volt félkörbe rántani a lovat, és gyorsan lőtávolon kívülre igyekezni. Nem lehetett kétsége: Marlow lakói minden igyekezetükkel őt akarják eltalálni. Elkanyarodott az útról, bevágott a bozótos rétség felé…

Csodálatos szervezete volt ennek az embernek. Winston óta alig szállt le a nyeregből, szinte étlen-szomjan tette meg a hatalmas utat, küzdve, menekülve, sebesülten. És még mindig sarkantyúzta, nógatta a végképpen kimerült lovat, még mindig a nyeregben ült. De most nyakára szorult a hurok. Ha visszafordul, meglincselik, Marlow-ba nem engedik be, és ha megkerüli a telepet, a szikes pusztaság következik a Rocky Mountainsig…

De miért fogadták lövésekkel Marlow-ban? Talán összetévesztették?

Megvan! A suhanc, akit a folyópartról látott az este vágtatni. Ez megelőzhette! Értesítést vitt Marlow-ba, hogy jön a veszett ember.

Valóban ez történt.

A marlow-i seriffhez néhány órával előbb küldönc érkezett lóhalálában és a következő írott üzenetet hozta:

“Szürke, feltűnően sovány lovon veszélyes csavargó bizonytalanná teszi a környéket, a Lonsdale-várba igyekszik.

Nálunk sok sebesült. Prescottban is mindent felfordított, súlyos sérültekről kaptunk jelentést éppen most. Nem tanácsos a városba beengedni! Egymaga több fegyveres emberrel szembeszállt. Legokosabb érkezését intézkedésekkel megelőzni.

Seriff, Copper City.”

Egy verekedőt, aki Prescotton és Copper Cityn át sebesültek hátrahagyásával, épségben eléri Marlow-t, azt valóban nem tanácsos a városba beengedni. Ezért fogadták olyan félre nem érthető módon Ronnyt.

A legelőkön keresztül megkerülte a várost. Vérbe forgott a szeme. Igazán úgy érezte magát, mint a kiéhezett farkas, ha tél idején bekényszerül a hegyekből egy helységbe és az emberek mindenhol fegyverrel kergetik el… Lehetséges, hogy a kimerültségtől és éhségtől elpusztulhat itt egy népes vidék közvetlen közelében?

A mezőn túl feltűnt a síkság, de a hegyeket még elfedte a szeme elől a horizont. Meg kell kísérelni a lehetetlent, nekivágni ilyen állapotban a víztelen, forró pusztaságnak. A hegységből lefolyó Colorado nem mentheti meg a szomjan halástól. Partja egyre magasodik, és a Marlow körüli réteknél a harsogó folyam ötvenméteres szakadékba rohan.

A salétromos, kiszáradt talaj olyan sima volt, mint a padló, és megsokszorozva verte vissza a nap melegét. De még négy és fél órát haladt elképzelhetetlen erőfeszítéssel. Ahogy kissé lejjebb szállt a nap, nagyon messze, a látóhatár széle mögött kirajzolódott a Rocky Mountains hegyeinek árnyéka… És magasan felette, hosszú spirálisban, mind alacsonyabbra szállva, két nagy fekete madár keringett…

Keselyűk!

Azután egyre többet botlott és roggyant a ló. Végül megállt, és egész testében remegett. Ronny leszállt a nyeregből. Gondolta: ha vezeti Proudot, később talán ismét felülhet rá, de a ló csak állt, remegett, és kapálni próbált erőtlenül. Aztán döngve az oldalára zuhant, nyihogott, vergődött és már csak a patái rezegtek.

Komiszul bánt a lóval, és most mégis érezte, hogy hozzá tartozott ez az állat. Proud füléhez szorította a revolverét, és elsütötte.

A keselyűk alacsonyabban szálltak…

Tántorogva, bukdácsolva ment tovább.

3.

Hogy történt? Maga sem tudta. Minden újabb lépésnél megroggyantak a térdei, azt hitte, itt a vég, és mindig tett még egy újabb lépést. Mire bealkonyodott, ott állt a síkság szélén, ahol ritkás fű sarjadzik a félholt talajból.

Leült a hegyi ösvény elején pihenni. Izzó fehéren kisütött a hold, szinte nappali világossággal árasztva el a hegy lábát és a szakadékot, amelyben dübörögve zuhant alá a fennsíkról hömpölygő Colorado.

Felfigyelt.

Messziről mintha árnyakat látna, a hold fényhatárán túli homályban. Leszorította fülét a földre. Lovasok! Ha egy utas jönne, még lehetne reménye, hogy kényszerhelyzetében, amibe ártatlanul került, segít magán, ahogy tud és elveszi a lovat. De nem magányos lovas jön, hanem több. Hatan voltak.

Kényelmes ügetéssel közeledtek a síkon át. Talán siettek volna, ha nincs egy leány közöttük, aki még nem szokta meg a lovaglást.

– Csak azt sajnálom, hogy apa nem lesz otthon, mikor megérkezem – mondta a leány.

– Ki az a Fred? – kérdezte az első lovas, aki a leány mellett ügetett.

– Látszik, Owen, hogy nem olvasod a leveleimet, amiket apushoz írtam. Fred a cimborám. Csak most éppen úton volt, Bostonba ment üzleti ügyben, és nem várhattam meg, amíg visszatér.

– A vőlegényed?

A lány kedvesen felkacagott. Igazán szép volt, mikor így nevetett, Gyerekesen, szabadon.

– Szó sincs róla, Fred inkább a nagynéném. Eljár velem táncolni, víkendezni, és közben folyton prédikál, hogy komolyodjam meg. Apa hol van?

– Mikor a sürgönyöd érkezett, már úton volt. Meglepjük őt: mire hazatér, ott talál téged is – felelte tréfálkozva a csapat vezetője, egy csinos, magas férfi. Napbarnított, elszánt, de okos arcú ember volt ez a lovas.

– A tisztáson fogunk pihenni, Dod – szólt hátra az egyik cowboyhoz.

Dod morgott valamit. A holdfényes lejtő aljához értek. Közben a lány gyerekes jókedvvel fecsegett tovább.

– Mi városiak úgy vágyódunk New Yorkból ide nyugatra, és mégis félünk tőle. Azt hiszem, a sok regény az oka. Hiszen olyan csendes, békés, szelíd vidék ez… Mégis rémmeséket írnak…

– Badarság – felelte a lovas idegesen -, amit összefirkálnak a jó öreg nyugatról, az mind hazugság. Itt élhet csak igazán csendben és békében az ember…

– Fel a kezekkel!

4.

A lány felsikoltott, a lovasok megrántották a kantárt. Izzó holdfény világította meg őket. Nem láttak senkit. A hang valahonnan oldalról jött, a lejtő mentén húzódó sziklák bozótjai közül.

– Nézzetek fel… Jobbra és balra… – szólt az erélyes hang.

Szemben velük két kő közül egy puskacső nézett rájuk… Jobbra, ha kissé megerőltették a szemüket, egy bozót mögött kalap csücske látszott, nyilván ott is fekszik valaki, és egy revolver is kikandikál a kövek közül.

A hang viszont szemben, az út közepe felől jött, egy fa mögül. A támadók tehát többen vannak. Egy sortűz, és végezhetnek velük…

– Fel a kezekkel – kiáltotta az iménti hang -, mondtam!… Láthatjátok, hogy csapdába kerültetek… Egy mozdulat, és végetek!

Valamennyien feltartották a kezüket.

– Le a lóról! – mondta a láthatatlan támadó.

Owen és társai jól tudták, hogy kilátástalan a harc, és engedelmeskedniök kell. Leszálltak a lóról.

– Emberek! – mondta közben Owen. – Ha ismertek, és bizonyára ismertek, akkor…

– Hallgass! Nagyon is jól ismerünk! – szakította félbe a láthatatlan – de nem törődünk veled! Jimmy! Menj oda hozzájuk, fegyverezd le őket és kötözd meg valamennyit! Aki ellenáll, vagy csak moccan, azt könyörtelenül fejbe lőjük…

Ronny kissé oldalt lépett a helytől, ahonnan szólt és úgy indult lefelé. Hogy egy újabb ember benyomását keltse, elváltoztatott, éles hangon kiáltotta:

– Mindenki forduljon hátra! Aki engedelmeskedik, annak semmi baja sem lesz.

A lovasok az “újabb” rabló közeledtére belátták, hogy túlerővel állnak szemben. Engedelmesen megfordultak. Owen talán megpróbált volna valamilyen cselt, de a leány miatt nem merte.

– Ne félj, Virginia – mondta, miközben megfordult. – Ezek kirabolnak bennünket, de nem bántanak. Különben már eddig is végezhettek volna velünk.

Ronny csak most konstatálta, hogy lány is van közöttük. Virginia lovaglónadrágban és sombreróban volt. Fiatal suhancnak látszott messziről. Mozdulni sem mert ijedtében.

– Azt mondom, nyugodtan tartsátok a kezeteket!… – kiáltotta mögöttük a “rabló”. Érezték sorban, amint lecsatolja a revolverövüket.

– Hátrateszitek a kezeteket. Először az első, ha azt megkötöztem, akkor a második. Nagyon vigyázzatok minden mozdulatra.

A puskacső jobbra mellettük mozdulatlanul meredt rájuk a bokorból. Azért volt mozdulatlan, mert nem volt mögötte senki. Két kő támasztotta meg. A revolver és a kalap ugyancsak Ronny ügyesen elhelyezett holmija volt.

Egy összevagdosott lasszóval villámgyorsan megkötözte az első cowboy kezét-lábát. Perceken belül az öt férfi tehetetlen feküdt a földön. De mi legyen a lánnyal? Ha nem kötözi meg, akkor később kiszabadítja a férfiakat. Viszont egy megkötözött nőt itt hagyni éjnek idején olyan emberek között, akik nem védhetik meg, mégsem lehet ezen a vidéken.

– Üljön lóra – szólt rövid habozás után. – Maga velem jön. Túsznak. Ha biztonságban leszek, gondoskodom, hogy…

– Gazemberek! A világ végéig üldözlek benneteket, és… – tajtékzott Owen, de nem folytathatta, mert Ronny oldalba rúgta.

– Csendesen, hé! A lánynak nem lesz semmi baja! De téged lasszóval verlek véresre, ha nem hallgatsz el!

– Jobb is, ha megölsz, gazember!… Mert ha egyszer szemtől szembe állunk és nem vagyok megkötözve, lassú, kínos halállal halsz meg a kezemben…

Ronny úgy figyelte ezt az embert, mint valami tudós, a nagyítója alatt vergődő bogarat. Felismerte benne saját fékezhetetlen természetét. Hátralépett.

– Találkozni fogsz velem. Ezt ígérem. Üljön lóra! – szólt oda a lánynak.

Ridegen mondta ezt, és az arckifejezése még ijesztőbbé tette hangjának tompa csengését. Virginia lóra ült. Ronny is a legszebb fekete csődört választotta magának, Owen paripáját. Valamennyi ló kantárját csomóba kötötte, lasszóra fűzte és a kötél végét a nyergére erősítette.

Aztán gyorsan fordult egyet a lovával, felnyúlt az egyik sziklára, levette a kinyúló puskát, a szemközti bokorról a kalapját.

Az öt megkötözött ember egyszerre üvöltött fel dühében és szégyenében, őrülten tépve kötelékeiket. A lány tágra nyílt szemmel és leesett állal bámult. A puska, ami sakkban tartotta őket, nem is volt kézben! Egyetlen fegyvertelen ember kötözte meg az öt állig felfegyverzett lovast, a kövek közé dugdosott pisztolya, puskája és kalapja segítségével.

Ronny gonoszan, csúfolódóan felkacagott:

– Igen, barátaim! Egyedül voltam! Gyávák vagytok és ostobák!

Megsarkantyúzta a lovát és zablájánál magával ragadta Virginia paripáját is. Nekiugratott a hegyi ösvénynek.

Négy fogoly ordítva hánykolódott a földön, hogy széttépje a kötelet. Hiába. Csak az ötödik feküdt nyugodtan, csendesen, és ezt morogta magában halkan:

– Ha valaha találkozom még ezzel az emberrel, szemtől szembe, akkor elhiszem, hogy van Isten.

5.

Virginia szíve vadul dobogott. Egy ijesztően toprongyos rabló hurcolja magával az éjszakában. Ronny egyetlen szót sem szólt hozzá. Csak nyargalt a távoli fennsíkon világító fény felé.

– Mit akar tenni…? – kérdezte bátortalanul a lány.

– Ha elértem az utam célját, magát visszaküldöm valakivel. Eloldozza őket, és odaadja nekik a lovaikat.

A nyers, rekedt hangtól még jobban megrémült. De azért újra megszólalt, nagyon halkan:

– Messzire… megy?

– Nem tudom.

Hallgattak. Ahogy mind feljebb kapaszkodtak a hegyre, a szakadékban örvénylő Colorado folyam is egyre harsogóbban hömpölygött alá. A csillagok fényesen ragyogtak a tiszta levegőben. Gyönyörű, szép, dús növényzetű táj volt a Rocky Mountainsnak ez a része, de félelmetesen elhagyatott, néma és vad. A széles, kacskaringós ösvény és kétoldalt a letiport bozót mutatta, hogy olykor marhákat hajtanak erre. Bizonyára Mexikóba. A leány zihálva lélegzett, úgy látszik, nem szokott még hozzá a felfelé lépegető ló testmozgásának előre-hátra lendítő rázásához.

– Szálljon le. Rövid pihenőt tartunk…

Virginia ijedten nézett ül. Az ösvényből oldalt kiszögellő, vaksötét, sík területre értek.

– Inkább… menjünk…

– Azt mondtam, szálljon le.

Engedelmeskedett. A toprongyos, marcona ember a táskában megtalált mindent, ami egy gyors vacsorához szükséges… Gyorsan tüzet gyújtott… Mikor elkészült az ennivaló, két részre osztotta, és csak ennyit mondott:

– Egyen.

Virginia nem mert ellenkezni. Különben is éhes volt. Fiatal szervezete legyőzte az ijedtséget. Evett. Közben olykor aggódva figyelte Ronnyt. Ez úgy látszott, alig törődik vele. Gyorsan, nagy falatokat tömött magába, és elgondolkozva bámult a hamuba. Miután ettek, piszkosan, ahogy volt, mindent visszarakott a táskába, azután hanyatt dőlt a fűben.

– Most aludni fogok – mondta a lánynak. – Egy óra múlva továbbmegyünk. Kérem, maradjon addig nyugodtan a helyén…

– De hát…

– …Mert nem szeretném megkötözni – fejezte be Ronny, azután takaróját két tenyerébe fektette, lehunyta a szemét és elaludt. Virginia nézte. A holdfény most a tisztásra sütött. Széles állkapcsú, komoly, makacs arca volt a férfinak. És ha a rosszindulatú ráncok elsimultak is rajta, többnapos szakállával, beesettségével így is elég félelmetesnek látszott. Mindenfelől, sűrű lombok mélye tátongott a lány felé, ijesztő sötéttel. Egy ág reccsent valahol… Önkéntelenül közelebb csúszott az alvóhoz.

Abban a pillanatban, amikor megmozdult, Ronny kinyitotta a szemét. Azután újra lecsukta, és tovább aludt. Ezután már nyugodtan ült a lány. Biztonságban érezte magát, mikor meggyőződött a férfi éberségéről.

A hold leszállt egy kopár, távoli, szürke csúcs mögött. Ronny, mintha csak erre várt volna, felállt.

– Mehetünk.

Már virradt, mikor a széles csapáson, a Colorado szakadéka mentén elérték azt a letiport, keskeny hágót, amelyen keresztül feljutottak a tetőre. Ronny nyomban látta, hogy helyben van. Még egy hegylánc, amelyről a folyam zuhogott alá, elzárta a kilátást, de miután ezt megkerülték, az emelkedés egy teraszszerű folytatásán kijutottak a fennsíkra. Különös, várszerű épületet pillantottak meg. Mexikóban elég sűrűek az ilyen kis erődítések, amit spanyol nemesek építettek a hódítások idején, de az Egyesült Államokban szokatlan az effajta fallal körülvett épület, csúcsíves toronnyal, mellvéddel és lőrésekkel.

Sápadt fénnyel virradt, és ott álltak a Lonsdale-vár mellett.

Egy másodpercig ámultan nézték az eléjük táruló látványt. A két, roppant, bérc közé ékelt hatalmas, sík legelőn, ameddig a szem ellátott, marhacsordák pihentek. Egy-egy csoport már halk bőgésekkel kocogott a hegyről lefolyó patak felé… Ronny még soha életében hatalmasabb, szebb csordát nem látott. A legfurcsább azonban a fennsík másik oldalán látható üszkös rom volt. Úgy látszik, két hasonló várszerű épület állt itt egymás mellett, és az egyik elpusztult, vagy lerombolták. A rom és a vár között óriási sziklakoloncokból hosszú-hosszú torlaszszerű magas fal vonult, két részre osztva a fennsíkot. Elképzelhetetlen munka lehetett a többmázsás súlyú bazaltokat egymás mellé és egymásra hordani. Ez a hatalmas torlasz, másfél kilométeres vonalon, az egyik hegy lábától a másikig vezetett, a fennsík teljes szélességében. Csak valamelyik hegyoldalon felkapaszkodva lehetett volna átjutni egyik oldalról a másikra, de a fennsíkot közrefogó két hegyoldal sima volt és meredek.

Az egész úgy festett, mintha valamikor két ellenséges szomszéd választotta volna el a saját “várát” a másikétól. Középen jókora, kapunak megfelelő nyílás volt a sziklatömbökből összerótt torlaszon. Ezen keresztül most szabadon jártak a marhák a fennsík mindkét részén.

– Szálljon le és várakozzék itt, a lovaknál – mondta Ronny. – Ha tetszik, most már megszökhet, de ez céltalan lenne. Azt hiszem, találok itt megfelelő kísérőt, akivel visszamehet.

Választ sem várt, és szabadon hagyva a lovat, hogy legeljen, megindult előre a főbejárathoz. Meglepetten látta, hogy egy hatalmas, zárt vaskapunál kell itt bebocsátást kérni. Ilyesmit sehol sem ismernek az Államokban. Megrántotta a kapu mellett függő rudat, amelyről feltételezte, hogy valamiféle jeladásra szolgálhat.

Éles csilingelés hallatszott. Ronny talán nevetett volna mindezen, ha nagyon-nagyon régen nem szokott volna le az ilyesmiről. Türelmesen várt, de nem jött senki:

Ismét csengetett, de most már hosszan és türelmetlenül. Na végre!… Lassú, tempós léptekkel közeledett valaki a kapu felé.

Egy ócska vaslemez csúszott félre csikorogva Ronnyval szemben, és egy forradástól eltorzult pofa jelent meg.

– Na? – mindössze ennyit mondott, részint kérdő, részint elutasító formában.

– Ronald Kerry vagyok. Mr. Lonsdale alkalmazott intézőnek.

A másik végignézte a leslyukon át, azután így szólt:

– Menjen a fenébe.

A vaslemez újra becsukódott. Ronny már régen tisztában volt Lonsdale rejtélyes kijelentésével: “Ha elfoglalja az állását, akkor alkalmazom”. Nyilván ezt az állást nem olyan könnyű elfoglalni, mint ahogy Winstonban képzelte. Talán vissza is fordult volna, ha ez az irány, hogy “vissza”, egyáltalán létezne még számára.

Nagyon nyugodtan, sokáig, mintha temetésre húzná, harangozott a csengővel. Jó öt perc múlva kinyílt a vaslemez.

– Ember, menjen a fenébe, mert összetöröm a csontjait – kiáltott rá a forradásos cerberus.

– Ezt mindenki mondhatja egy vasajtó mögül. Különben is, engem az öreg Lonsdale alkalmazott.

– Ki törődik azzal a vén bolonddal…

Ronny egy gyors mozdulattal elkapta a beszélőt, és kirántotta fejét a leslyukon.

– Ide hallgasson, nem szoktam meg az ilyen hangot. Most széttörhetném a fejét anélkül, hogy védekezhetne. De nem azért jöttem ide…

– Ezért… ezért… – hápogta a másik.

– Ideküld valakit azonnal, akivel beszélhetek, vagy nem?!

– Jó. Eresszen el… Majd küldök valakit, akivel beszélhet…

Ronny elengedte. Kisvártatva csörrent a kulcs, csikorgott a kapu és kinyílt. Az új intéző be akart lépni, de szemben már rohant feléje, akiről úgy vélték, hogy beszélhet vele…

Hatalmas véreb rontott neki!

A sebhelyes és egy tömzsi, tömpe orrú mákvirág, vigyorogva álltak. Tizedmásodperc alatt villant át Ronny fején, hogy nem szabad pisztolyt rántani. Abban a pillanatban már őt is lelőhetik. Amíg nem nyúl a pisztolyához, a legelvetemedettebb bandita sem mer tüzelni rá. És ezek itt sokan vannak…

Mindez csak átvillant az agyán, de az is lehet, hogy a véreb váratlan rohama nem adott időt lövésre… A bestia hörögve pattant fel hátsó lábairól, és roppant fogsorával egyenesen Ronny torkának ugrott…

Azzal a villanásszerű mozdulattal, amellyel Prescottban revolverestől terítette le a seriffet, elkapta a véreb nyakát, és teljes erejével belemarkolt. A másik kezével ugyanakkor alulról felütötte a kutya állkapcsát, azután a földhöz csapta. A véreb vonítva csúszott a hasán, és megpróbált talpra állni, de tétova lábai megroggyantak… A cowboyok komikus csodálkozással meredtek Ronnyra.

– Hitvány gazemberek – mondta a rongyos idegen. – Ha félénkebb a természetem, akkor most keresztüllőve heverne itt ez a nagyszerű kutya.

Arról, hogy a szellemes tréfa az ő torkának vagy nyaki ütőerének átharapásával is végződhetett volna, említést sem tett. A sebhelyes arcú, mintha végre figyelemre méltatná a jövevényt, mogorván előbbre jött.

– Mit akar itt?

– Már mondtam, hogy mától kezdve én vagyok az intéző.

A tömzsi egy másik valószínűtlenül hosszú figurával együtt közelebb jött, szinte körülszaglászták Ronnyt.

– Ez a kutyával… Ezt nagyon jól csinálta… Ilyet még nem is láttam – jegyezte meg a tömzsi. Néhány keselyű ereszkedett le a mezőn, a csorda fölött.

– Halsey vagyok – mondta a hosszú. – És kijelentem, hogy tőlem itt maradhat.

– De nem intézőnek! – mondta a sebhelyes. – Azt képzeli, hogy itt parancsolni fog?

– Azt – felelte Ronny. – És akinek valami kifogása van ellenem, az majd megmondja.

A sebhelyes szó nélkül elővette a revolverét és célzás nélkül a magasba lőtt, ahol három keselyű keringett. Az egyik dögmadár vergődő szárnnyal bukdácsolt alá. A másik kettő riadtan emelkedett feljebb.

– Mi? – kérdezte kihívóan. Ronny válasz helyett ugyanúgy kapta elő a revolvert, és célzás nélkül a feleakkora célpontot szolgáltató, magasabbra felrebbent madarak felé lőtt, kétszer egymás után.

Két keselyű hullott le, rikoltva. Közben még több legény érkezett a házból, és most valamennyien összenéztek. A tömzsi vállat vont, mintegy mentegetőzve a sebhelyes előtt:

– Ilyen még nem járt erre.

– Akármilyen lövő és akármilyen ökle van, errefelé mást jelent az intéző, mint odalent a völgyben – mondta a sebhelyes, aki úgy látszott dühös volt, mert a fejét kihúzták a leslyukon, és bizonyára ő szeretett volna intéző lenni. – Ezt megmondom annak a vén bolond Lonsdale-nak is.

– Mondhat neki, amit akar, azzal én nem törődöm. Ki maga itt, hogy parancsolgat? – kérdezte Ronny.

– Cresby vagyok. Ez épp elég. És ha…

– Nem érdekel tovább. Egy nővel érkeztem, akit vissza kell kísérni a síkságra. Hat ló van velem. Kénytelen voltam kölcsönvenni valakitől a lovait.

– Mi?… Miért akarja visszaküldeni?

– Mert nem vagyok lótolvaj.

Az emberek úgy néztek össze, mint akik ezt nem hitték volna Ronnyról. Annyi bizonyos, hogy emelkedőben levő tekintélye az elhangzott kijelentéstől kissé csökkent.

– Különben is… azt a lányt sem lehet tovább váratni. – Odaszólt a tömzsihez. – Te visszakíséred a síkságra, és elvágod az öt megkötözött ember kötelékét.

A tömzsi éppen tiltakozni készült, de a mondat befejezése meghökkentette.

– Úgy hallottam – mondta azután zavart vigyorral -, mintha azt mondta volna, hogy öt megkötözött ember van ott.

– Nagyon jól hallottad. Siess, mert napszúrást kapnak.

A tömzsi már ment volna, de Cresby eléje állt.

– Mondtam már, hogy itt nem parancsol.

– Majd meglátjuk azonnal – felelte Ronny. – Először szépen próbálkozom magukkal. Hol van ifjabb Lonsdale?

– Szerencsére nincs itthon – felelte a tömzsi. – Az már régen elbánt volna magával. És ha már említette: jól teszi ha nem várja be. Lonsdale utálja az öreg új “intézőjét”.

– Így van, ahogy Cresby mondja – szögezte le Judd is. – Ami pedig az intézőséget illeti…

Elhallgatott. A kapun át feltűnt egy ló, amint lassan harapdálva a füvet, mind előbbre jött. Gyönyörű, fekete csődör volt.

– Mi az ördög… Hiszen ez Hurricane…

– Ezzel a lóval jöttem – mondta Ronny. – talán ismerik a gazdáját?

Ámulva látta, hogy a cowboyok Cresby vezetésével szó nélkül faképnél hagyják és rohannak ki a mezőre. Az állat barátságos nyerítéssel, felhúzott ínnyel fordult feléjük. A legények összevissza beszéltek, izgatottan hadonásztak, azután az egyik észrevette, hogy távolabb egy leány várakozik türelmesen, öt lasszóra fűzött ló mellett. Virginia ijedten vette észre, hogy körülbelül húsz férfi rohan feléje. Cresby szólalt meg elsőnek lihegve:

– Bocsánat… De mára egy hölgyet vártunk… Miss Virginia Lonsdale-t… és azt hiszem…

– Én vagyok… – mondta ijedten a lány. – De hát… Ez lenne apa birtoka… Én másképp képzeltem…

Ronny, aki közben odaért, megkövülten hallgatta. Szóval ez Lonsdale lánya, hiszen akkor… Szent Isten!

– És hol maradt Mr. Owen? – kérdezte Judd, összeráncolt homlokkal…

A lány Ronnyra nézett, elpirult, azután suttogva mondta:

– Megkötözték… és a többit is… ez a Mr. izé… azután gyorsan hozzátette -, de nem akarta ellopni a lovat… azt mondta hogy visszaküldi, és most kiszabadítják őket…

– Fel a kezekkel! – kiáltotta hirtelen Ronny, és mind a két revolverét rájuk fogta. Kölcsönadják az egyik lovat, és azonnal megyek tovább. Nem tudtam, hogy Lonsdale-t támadom meg. Belátom, hogy mégsem lehetek itt intéző. De ha megpróbál valaki közeledni, azt keresztüllövöm.

– Ember! – ordította Cresby. – Dugja zsebre mind a két furulyát! Maga az intéző! Maga parancsol mától kezdve, és mi engedelmeskedünk! Judd, te mocskos disznó, le a kalappal! Halsey, az előbb azt mondta az intéző, hogy eredj Miss Lonsdale-lel oda, ahol a nagyságos urat megkötözték! Kotródj!…

– Éljen az intéző! – kiáltotta a hosszú sovány.

– Éljen! – zúgták rá lelkesen mindannyian, azután Ronny azon vette észre magát, hogy két ember átkarolja a térdhajlását, és a levegőbe emelik. Ilyen diadalmenetben vitték be Lonsdale-várba, hogy elfoglalja az új állását.

NEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.