Pokol a hegyek között

A Lonsdale-ok törvénye!

1.

Ronny teljes huszonnégy órát aludt. Közben Cresby kerített számára néhány ruhadarabot, csizmát, és egy viseltes, de jó állapotban lévő sombrerót, hogy az új intézőnek mégiscsak emberi külseje legyen. Ronny nem utasította vissza az odakészített ruhát. Miután megmosdott, átöltözött és borotválkozott, Cresby elégedetten állapította meg, hogy az új intéző elég jóvágású ember olyankor, ha nem öltözködik madárijesztőnek való ruhába, és nem visel többnapos borostát az arcán.

– Ez lesz a lova – magyarázta Halsey egy gyönyörű, hatalmas szürkére mutatva. – Szegény Bullogé volt. Ő maga járt utána hetekig, amíg elfogta, kitűnő állat, csak kissé vad.

Ronny megveregette a ló nyakát. A szürke rosszindulatúan széthúzódó ínnyel kísérletét tett arra, hogy új gazdája karjába harapjon. De nem sikerült. Az intéző egy kézzel megragadta a zablát és előrelökte a ló fejét, ugyanakkor a bordái alá rúgott. A szürke, rémült nyihogással, ágaskodni próbált, de Ronny durván visszarántotta zablájánál fogva a földre, és szokatlanul hirtelen módon a nyeregbe vetette magát.

– Wickednek hívják a lovat – jegyezte meg Judd. – Nem szereti a gazdáját, de ha erős kézzel bánnak vele, akkor szót fogad.

A szürke megérdemelte, hogy Gonosznak nevezzék. Nem volt olyan korlát, fatörzs, ahol ne próbálta volna “kidörzsölni” a lovasát. És úgy látszott, örülne, ha a nyergében ülő ember alsó lábszárát odaszoríthatná valamihez, hogy eltörjön. Állandóan figyelni kellett, mert mindig készenlétben nyújtogatta a nyakát, hogy megharapja a gazdáját. De néhány ütés, rúgás vagy sarkantyúzás észretérítette hamar, és ilyenkor csodálatos teljesítményekre volt képes.

– Szép csorda… – mondta Ronny a szürkén léptetve.

– Elég rendes… – felelte Cresby, aki vezette.

– Csak furcsa… Nagyon furcsa.

– Mennyiben?

– Hm… Akárhogy is nézem, nem látok borjút.

– Úgy?… És mivel magyarázza ezt?

– Ahol a marhákat tenyésztik, ott általában van borjú is. Különösen ebben az évszakban. Ahol nincs borjú, ott a marhákat nem tenyésztik, hanem kifejlett állapotban szerzik be.

– Igen… Ez valószínűen hangzik. Csakugyan nincs borjú… – dünnyögte Cresby.

– Viszont ennyi marhát vásárolni, ahol nem tenyésztenek… Tudj’ Isten…

– Mit gondol? – kérdezte határozottan az öreg cowboy.

– Megmondjam? Szerintem nem sok pénzt adtak ki ezekért az állatokért – felelte nyíltan Ronny.

– Azt hiszi talán, hogy a Lonsdale-ok marhatolvajok?

Ronny vállat vont.

– Én csak azt mondtam, hogy nem tenyésztik a marhákat és nem vásárolják.

– Hát ide hallgasson, maga okos legény: olyan Lonsdale még nem született, amelyik csak egyetlen marhát is lopjon. Ezt jó lesz, ha megjegyzi. Többet nem mondok. Az a vén bolond alkalmazta, és ha nem mesélt el mindent, bizonyára oka volt rá. Majd ha megérkezik, beavatja magát a dolgokba. Addig meg azt ajánlom, hogy ne foglalkozzék itt a borjak és a tehenek kérdésével, mert aki itt a Colorado-fennsíkon szimatol, az nagyon hamar lőporfüstöt szagolhat.

– Várjon! – mondta Ronny, mert a forradásos odább akart lovagolni – mi történt a megkötözött emberekkel?

– Természetesen kiszabadítottuk őket. Mi szabadítottuk ki őket! – vigyorgott diadalmasan. – A bolond Lonsdale cowboyai! Mert így nevezzük azt a vén disznó George-ot. Nem is szóltunk Owen embereinek…

– Hát nem közös a birtok? Owen Lonsdale-nak külön emberei vannak?

– Külön? Haha!… Majd megtudja, hogy mennyire külön. Mikor kiszabadítottuk Bruce-t, Owent és a többit, az nagyobb szégyen volt számukra, mint a fogság… De többet igazán nem mondok. Ez a gazda dolga. Remélem, ma végre megérkezik az a vén gazember. Mert az egy gazember. Én mondom magának.

– Azt hiszem valahogy el kellene intéznem Owen Lonsdale-lal ezt a dolgot.

– Az el lesz intézve. Legyen nyugodt.

– Hogyan?

– Természetesen meg fogja ölni magát. Erre mérget vehet. De azért ne tegye. Owen golyójától biztosabban és gyorsabban pusztul el.

– De…

– Semmi de. Owen megöli magát. Ebbe nyugodjon bele. Kár lenne vitatkozni róla. Ez biztos.

…És ellovagolt.

2.

Ronny egyedül maradt. Még nem kezdte meg intézői tevékenységét. Meg kell várnia George Lonsdale-t. Úgy látszik, hogy előbb néhány dologról tájékozódnia kell.

A forró délelőtti napsütésben gyönyörű csordák kóboroltak vagy pihentek, csupa válogatottan szép állat. Tehénbőgés, ostorpattogás hangzott fel itt is, ott is. Ronny megnézte az egyik állaton a billogozást.

Háromszögű jel volt az ökör tomporába égetve.

Ez tehát a Lonsdale-bélyeg. Ilyesmit tudni kell. Később véletlenül egy másik állaton is megpillantotta a jelzést. Ennek egy kereket sütöttek rá a bőrére.

Kétféle jelzés lenne? Vagy ez talán Owen állatai közül tévedt ide?

Rövidesen különös felfedezést tett.

Tíz-húsz különböző módon megjelölt állat került eléje. Ez csak akkor lehetséges, ha lopott marhákról van szó. Ahány bélyegző, annyi farmról valók az állatok. A Lonsdale-ok mégis marhatolvajok lennének?

Ha nem marhatolvajok, egy bizonyos: ezen a fennsíkon lopott marhák legelnek. Közben egy sekély vizű folyóhoz ért. A gránittorlasz mellett folydogált, mintegy természetes határral is megjelölve a két birtok közti határt.

A sziklakoloncok közötti kapunyílással szemben deszkapalló vezetett át a vízen. Ronny elhatározta, hogy megnézi a másik csordát is. Wicked, mikor a hídra léptek, megállt, felhorkant és idegesen kapálta a fát az egyik patájával.

– No mi az?!… Tán félsz a hídtól? Előre, te bestia!

Belevágta sarkantyúját a szürke oldalába. Az állat nekirugaszkodott, és átvitte a túlsó oldalra. Itt először egy kiszáradt meder következett. Mintha a természet mindenképpen kétfelé osztotta volna ezt a területet. Valamikor a kis folyó itt szelte át a fennsíkot, de egy hegycsuszamlás következtében elhagyta a medrét, és ott távolabb mosott új ágyat magának. Az üres medert benőtte a gaz, és lapos, nagy kövek hevertek a mélyén.

Mintha a folytatása lenne itt George csordájának, lomha, nagy hátak hullámzása töltötte meg a síkot, és tömött sorokban vonuló gyönyörű állatok legeltek mindenfelé.

Wicked a holt medren sem akart áthaladni. Miféle ijedős állat ez? Igazán nem látszik rajta. Újabb ösztökélésre nekifutott az ároknak és átugrotta. Egyszerre csak két lovas tűnt fel hirtelen. Az egyikben Ronny felismerte Owen harcsabajuszú, szögletes arcú kísérőjét, akit a többiekkel együtt megkötözött.

– Jó napot, fiúk… – kezdte az új intéző.

– Kezet fel! – kiáltotta a harcsabajuszú. – Gyerünk, mert nem teketóriázok!

Revolverét egyenesen Ronny mellének szegezte. A másik nem is húzta elő a fegyverét, csak vigyorgott.

– Ez szerencsés fogás, Bruce – mondta. – Nem is annyira ezért az alakért, hanem a Bullog lova miatt.

– Talán kirabolnak? – kérdezte Ronny két kezét hanyagul kissé feltartva. – Mondja meg, kérem, hogy mit akar, mert elfárad a kezem – fordult a mongolarcúhoz.

– Foglyul ejtjük. A lovát és a fegyverét elkobozzuk, így szól a törvény.

– Miféle hülyeség ez? Amit mond, az nem törvény, hanem rablás.

– Lassabban, hé! – kiáltott rá Bruce. – Itt a Colorado-fennsíkon a Lonsdale-ok törvénye parancsol mindenkinek. Aki fegyveresen lép a szomszéd földjére engedély nélkül, az fogoly.

Ronny már közben tisztában volt mindennel. Az a bolond Cresby nem világosította fel semmiről. Úgy látszik, itt valamiféle hadiállapot van. Ezért amikor Bruce gyanútlanul éppen a közepén tartott a magyarázatnak, magasra tartott jobb kezét ökölbe szorítva, bemutatta villámgyors ütését, ami ellen lövésre kész pisztoly sem védi meg azt, aki nem számít rá. Az ökle úgy zúdult a bajszos állkapcsára, hogy az mint elhajított kő zuhant le a lóról. A másik alak a pisztolyához kapott, de mielőtt kiránthatta volna, az új intéző ökle gyomron csapta, és a gyomor körül összemarkolta a ruhát. Azután egyet csavart, egyet rántott, és a cowboy tizedmásodpercig Ronny fél kezén lebegett a levegőben, majd nagy ívben néhány ijedten szétrebbenő marha között döngve a hátára esett.

Visszafelé kiderült, hogy a rosszindulatú, alattomos Wicked nem is olyan félénk, mert egy ugrással vette az árkot, és amikor elhagyták a torlaszt, a dobogó hídtól sem riadt meg.

Közben Ronny füle mellett egy golyó fütyült el. Csodálkozva látta, hogy amikor a sziklagát túlsó oldalára ért, nem lőttek többet rá. Cresby és valamennyi társa izgatottan várták, egy csoportba verődve a túlsó oldalon.

– Ember! – kiáltotta Cresby. – Megkergült egészen? Átlovagolt az ellenséghez?

– Menjen a pokolba a titokzatosságával! Úgy látom, akkor is itt tátották volna a szájukat, ha engem ott agyonvernek.

– Ebben biztos lehet. Kisujját sem mozdíthatta volna senki. Nézze, ott a túlsó oldalon huszonöt fegyveres ember figyeli fogcsikorgatva, és egyik sem lőhet magára, amíg a sziklákon innen van.

– Szóval, ha engem lelőnek, azt maguk úgy nézték volna, mint valami színielőadást?

– Erre nem felelhetek, mert színielőadást még nem láttam. De ha színielőadás közben megölhetnek valakit anélkül, hogy a nézők közbelépnének, akkor úgy néztük volna.

– Nem mondaná meg, hogy miért?

– Ez a törvény.

– Miféle törvény?

– A Lonsdale-féle törvény.

3.

Ronny pofon tudta volna ütni Cresbyt.

– Hát ha itt más a törvény, azt mondják meg az embernek. Különben…

Halsey vigyorgott.

– Különben fél kézzel dobálja ki a pasasokat a nyeregből és úgy vágja őket szájon, hogy revolverestül elrepülnek…

– Adjatok inni! – mondta Ronny türelmetlenül -, mert ha azt is tiltja a törvény…

– Ihat, amennyit akar. Csak délben pontosan kettőkor az intéző együtt ebédel a gazdával. Ezt jegyezze meg.

– Az ördög látott még ilyen helyet! Ez a két Lonsdale testvér talán haragban van egymással?

– Szó sincs róla.

– Nézze, Cresby, azt hiszem, mégiscsak leghelyesebb lesz, ha elmond mindent – mondta egyre türelmetlenebbül Ronny -, mert úgy látom, itt bajba keveredhet, aki tájékozatlan.

– Itt – mondta Judd, kihangsúlyozva a szót – semmi baja sem történhet, ha nem megy át Owen birtokára.

– De hiszen Owen Lonsdale, amint látom, nyugodtan lovagol keresztül a sziklatorlasz kapuján, a mi oldalunkra – kiáltotta Ronny, és egy közeledő lovasra mutatott, akiben felismerte Virginia Lonsdale kísérőjét.

– Hát hogy a fenébe ne lovagolna a mi oldalunkon – felelte Cresby -, nem tud különben bejutni a várba. A két gazdára nem vonatkozik a tilalom.

– Hát érintkeznek? Én azt hittem, hogy gyűlölik egymást.

A cowboyok harsogó nevetésben törtek ki.

– Ez jó!… Ember! – hallatta szokásos felkiáltását Cresby -, hiszen a két Lonsdale együtt lakik. Gyűlölik egymást, és együtt laknak.

– Miért laknak együtt, ha gyűlölik egymást?

– Így írja elő a törvény.

Ebben a pillanatban Owen észrevette Ronnyt. Megsarkantyúzta a lovát és egyenesen feléje nyargalt. Ronny önkéntelenül a revolveréhez kapott. Lonsdale még sebesebben vágtatott, és ott állt meg ügyesen, közvetlenül az almásszürke előtt.

Néhány másodpercig mozdulatlanul nézték egymást. Owen szeme hirtelen felvillant. A szoborszerűen szép, kemény férfiarcon különös, kegyetlen mosolyra húzódtak a keskeny ajkak:

– Örülök, hogy itt látom. Elhiszi?

Ronny megértően bólintott.

– Elhiszem. És miután egyet-mást hallottam itt magáról, én is örülök, hogy találkoztunk.

Összevillant a szemük. Nagyszerűen megértették egymást. Owen tekintete így egészítette ki a szavakat: “Örülök, hogy látlak, és a közelemben tudlak, mert így legalább bizonyos vagyok benne, hogy meg foglak ölni.” Ronny tekintete ezt mondta: “Örülök, hogy rám találtál. Legalább nem hiheti senki, hogy csak csellel tudtalak legyőzni.”

Szakértő pillantásokkal megértették egymást.

– Ha érdekli, hogy miért kellett a lovait akarata ellenére kikölcsönözni – mondta Ronny -, Winston óta lovagoltam, és…

Owen lebiggyesztette az ajkát és megvetően legyintett:

– Felesleges a mentegetődzés. Ha George intézőnek alkalmazta, akkor természetes, amit tett.

– Azt hiszi, rabló vagyok?

– Azt…

Ronny arca elsötétült. Önkéntelenül megnyomta térdével a lovát, hogy ez közelebb farolt a másik állathoz.

– Téved. Nem vagyok rabló – felelte nyomatékkal. – Először életemben beszélek lopott marhák tulajdonosával.

Most Owen homloka ráncolódott:

– Úgy érti ezt, hogy marhatolvaj vagyok?

– Úgy.

Lonsdale még közelebb nyomult a lovával, a két állat nyerge egymás mellett volt. Owen és Ronny arca szinte összeért. Jobb keze mindegyiknek a revolverén nyugodott…

– Itt könnyű szemtelenkedni – sziszegte Owen. – Valaki bizonyára elárulta magának, hogy ezen a birtokon nem szabad fegyvert elsütni.

– Bármikor elmehetünk sétalovaglásra… Arra lejjebb láttam egy szép kis erdőt…

Owen arca felderült:

– Akkor hát nagyszerűen megértjük egymást. Nekem is kedvenc helyem az a kis erdő.

– Akkor kár tovább fecsegni erről, Owen Lonsdale.

– Igaza van. A kis erdőben bővebben beszélhetünk, és végleg letárgyalhatunk mindent. A maga elődje, Bullog is ott járt szerencsétlenül szegény…

Hangosan elnevette magát, és barátságosan intett a kezével, azután megsarkantyúzta a lovát. Ronny ugyanolyan őszinte szívélyességgel viszonozta a búcsút.

Arra lett figyelmes, hogy Cresby káromkodik.

– Az ördög elvihette volna azt a vén bolond Lonsdale-t.

– Miért? – kérdezte Ronny.

– Mert jól tudta, hogy miért hozza magát ide.

– Beszéljen világosabban!

– Hát majd világosabban beszélek! Az a vén bolond azért hozta magát ide, mert nem adja fel a reményt, hogy valaki mégiscsak lelövi ezt az Owent.

Mielőtt Ronny felelhetett volna, egy gúnyos hang szólalt meg mellettük:

– Ostoba fecsegő vagy, Cresby. Vénségedre teljesen meghülyülsz.

Az öreg George Lonsdale ért melléjük észrevétlenül, porlepte lován látszott, hogy messze útról jön.

– Mr. Lonsdale – mondta Ronny sötéten -, amint látja, elfoglaltam az állásomat.

– Gratulálok! – felelte a gazda, és kezet nyújtott. – Bevallom, nem hittem volna. Most jöjjön ebédelni. A Lonsdale-várban az intéző a gazdával egy asztalnál étkezik.

4.

Ronny az evés helyett inkább whiskyt kívánt. Szinte elfeledkezett az italról. Érdekes. Úgy látszik, azon mértékben, ahogy közeledik a régi, rendes, munkás életkörülményeihez, ugyanolyan arányban szűnik az alkohol utáni vágya.

– Figyelmeztethetett volna – mondta Ronny, miközben a kapu felé lovagoltak, – hogy útközben ne nagyon emlegessem a maga közgyűlöletben álló nevét.

– Miért? Meg akarták lincselni? – kérdezte mohó érdeklődéssel a hatalmas öregember.

– Igen. Életveszélyes módon adták tudtomra, hogy nem vagyok rokonszenves utas. Lelkiismeretlenség volt, hogy tréfából kis híján agyonveretett.

– Egyáltalán nem tréfából tettem. Ha mindenféle alakoknak sikerül agyonverni magát, akkor alkalmatlan ember arra, hogy nálam intéző legyen. Ez volt a vizsga. Miután él, tehát nem csalódtam magában.

A kapuhoz értek. Leugrottak a lóról, és George Lonsdale búcsút intett az intézőjének:

– Viszontlátásra! Csak menjen az ebédlőbe. Én is mindjárt ott leszek. Előbb lerázom kissé a port magamról.

Az ebédlőnek használt szobában már ketten voltak: Virginia és Owen. Hirtelen elhallgattak, mikor Ronny belépett, mintha róla beszéltek volna. A lány maga sem tudta miért, elpirult.

– Megérkezett az apja, Miss Lonsdale.

– Tudom… Láttuk az ablakból. Ugye, Owen, apa nem szid össze, amiért megleptük.

– Sőt egész bizonyos, hogy örülni fog – felelte Owen kedvesen. – George meglepett engem egy új intézővel; én megleptem őt a nevelt lányával – folytatta vidáman. – Ja igaz: még nem is dicsértem meg magát, kedves barátom a múltkori tréfáért. Kellemetlen volt ugyan órákig megkötözve a napon feküdni, de megérte. Szép tréfa volt.

Ronny ugyanolyan gondtalan vidámsággal felelt:

– Alkalmilag majd viszonozhatja…

– Egész bizonyos lehet benne, hogy visszafizetem a kölcsönt – felelt nevetve Owen.

Vidáman beszélgettek, Owen még Ronny vállára is tette a kezét. Virginia örömmel látta, hogy milyen derűs, szívélyes kapcsolat van a két férfi között. Nyílt, kedélyes emberek, akik úgy látszik, értik a tréfát, és nem gurulnak dühbe hamar.

Érdekes, gondolta a leány, hogy mit jelent egy férfinél néhány külsőség. Mennyire félt ettől az embertől, mikor rongyosan, borostásan lovagolt vele éjszaka. És így, kissé rendesebben, nyomban látszik rajta, hogy nyílt, okos, jószívű ember. Nagy, sötét szemei biztatóan, derűsen csillognak.

Most belépett George Lonsdale. Ahogy megpillantotta a lányt, visszahőkölt. Mi volt ez? Egy másodpercig, Ronny nem is tudta jól látta-e, az ősz ember arca szinte eltorzult a gyűlölettől. De már abban a pillanatban elsimult ez a dühös kifejezés. Sőt. Lonsdale vonásai felderültek. Virginia hozzásietett és megölelte. A dühnek azt a villanásnyi kifejezését csak olyan éles megfigyelő láthatta mint Ronny.

Hm… Úgy látszik, a Lonsdale fivérek született komédiások, állapította meg Ronny. Errefelé megszokott dolog az erőszak, a durvaság, a bűn, bosszú, de a színlelés ismeretlen valami. Ez a két ember ízig-vérig férfi, de milyen furcsa, hogy ehhez a tulajdonságukhoz a gyáva városi ember alakoskodó természete járul.

– Ugye nem haragszol? – kérdezte Virginia.

– Örülök, hogy látlak, kislányom… de hogy jutott eszedbe ilyen váratlanul betoppanni?

Owen lépett a nagybátyjához, és megszorította a kezét:

– Én vagyok a hibás, George.

– Gondoltam… – bólogatott nyájasan az öregebb.

– Mikor megkaptam a leveledet, amelyben azt írtad, hogy New Yorkba jössz megvizsgáltatni magadat – mondta a leány -, aggódtam miattad. Sürgönyöztem Prescottba a címedre, hogy szeretnék eljönni hozzád, értesíts, mikor érkezhetem. Owen felelt a nevedben, azután kijött elém a vasúthoz, és elhozott ide…

– Igazán kellemes meglepetés… Az új intézőt, amint látom, már ismeritek.

– De mennyire! – kiáltotta Owen nevetve. – Válogatott legényeimmel együtt megkötözött és magával vitte valamennyi lovamat.

Az idősebb fürgén ide-oda mozgó szemmel kérdően nézett feléjük. Owen, Ronny vállát veregetve elmesélte a “tréfát”.

George Lonsdale arca most nem változott. De a két szem! A két szem!… Valami alig visszafojtható csillogással fénylett fel.

– Üljünk asztalhoz! – mondta most már minden alakoskodás nélkül, őszinte lelkesedéssel. – Iszunk az új intézővel Virginia egészségére. Felbontok egy üveggel a százéves tequilából. Ronald Kerry szereti az italt! Olyat igyon most, amilyenben még nem volt része!… Összesen három üveg van ebből a háznál…

Remegő kézzel töltötte be a pálinkát. Owen mosolygott, de az orrcimpái tágultak. Ronny csodálkozva figyelte őket. Ezt az üveget nem Virginia érkezésének örömére bontják! Ezt Owen megszégyenítésére isszák.

– Köszönöm – mondta kedvesen Owen -, ebéd előtt nem iszom, még a te barátaiddal sem, George…

– Maga szeret inni? – kérdezte Virginia Ronnyt.

– Igen. Szeretem az italt. – Mohón, egy hajtásra itta ki a nehéz tequilát. A megkönnyebbülő alkoholista sóhajával tette le a poharat. Csak akkor vette észre, hogy Virginia alig észrevehetően megborzong. Egy legény behozta közben az ételt.

Derűs hangulatban ebédeltek.

– Hogy tisztában legyen a környezetével, Kerry – fordult hozzá evés közben élénken az öreg -, Virginia nem az édes lányom. Egy jó barátom gyermeke. Szegény Kennedy áldozatul esett egy gyalázatos rablótámadásnak, és a kétéves árvát örökbefogadtam. Azért mégiscsak olyan a helyzet közöttünk, mintha a saját lányom lenne. Igaz, Virginia?

Virginia szeretettel megsimogatta nevelőapját.

– Még mindig nem tudom, hogy miért akarsz New Yorkba menni orvoshoz? Hiszen olyan erősnek látszol.

– Semmiség – legyintett George -, néha kínoz a reuma, és itt, nyugaton az orvosok csak a sebészethez értenek igazán; golyót kivenni, meg késszúrást összevarrni.

– Nekem nem is mondtad hogy beteg vagy – szólt közbe rosszallóan Owen.

– Nem olyan komoly, hogy közölni kellett volna veled – felelte megnyugtatóan az idősebb. Ronny ismét érezte, hogy minden szó mögött valami rejtett értelem lappang. Azt látta, hogy Virginiának sejtelme sincs az itteni viszonyokról. Nem is foghatott gyanút. A két rokon közvetlenül, jókedvűen beszélgetett, és közben versenyeztek, hogy melyikük legyen figyelmesebb és udvariasabb a lányhoz. Talán Ronny sem vett volna észre semmit, ha nem tapasztal már előzőleg néhány furcsaságot itt a Lonsdale-birtokon.

Ebéd után előkerült George pipája. A másik két férfi cigarettázott. Igazán családias és meghitt volt a hangulat.

– Most a szobámba megyek – mondta Virginia. – Ha akarod, Owen, egy óra múlva kilovagolhatunk, ahogy megbeszéltük.

– Nagyon jó lesz – hagyta rá George -, nekem úgy sincs időm. Az új intézőt kell bevezetni a gazdasági ügyekbe.

Az ajtóig kísérte Virginiát, még mosolyogva utánanézett a folyosóra, azután visszafordult a szoba felé.

És nyomban eltűnt az arcáról minden vonásnyi derű.

Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, amelyik az imént mosolygott. A düh és a gyűlölet kifejezésével nézte az öccsét, aki szemtelen mosollyal fújta a füstöt.

– Lelketlen, gonosz gazember vagy, Owen!

– Hahaha!

Owen nevetésére az idősebb elsápadt. Ronnynak kínos volt az egész. Úgy érezte, hogy semmi köze az ügyhöz. Nem kellene most itt lennie.

– Megvetlek Owen. A Lonsdale-ok, ha gyűlölték is egymást, férfiak voltak. Nem vontak bele a harcba nőket. Az első elpuhult kölyök, aki nem az öklével üt vissza, hanem a lányomon keresztül akar bosszút állni, az első hitvány és gyáva Lonsdale te vagy…

Owen egy ugrással a másik előtt állt.

Ronny odaugrott és szétlökte őket, mielőtt összecsaphattak volna. Azt hitte, hogy a két Lonsdale tiltakozni fog a durva közbelépés ellen, de ezek mosolyogva eltávolodtak egymástól, mintha megszokták volna az ilyesmit.

– Nekem semmi közöm az ügyükhöz, de figyelmeztetem magukat, hogy Miss Lonsdale a közelben van.

– Maga ne figyelmeztessen! – kiáltotta ingerülten Owen. – Azért, mert kénytelen vagyok egy asztalnál ülni egy ilyen…

Ronny eléje állt egy hirtelen lépéssel.

– Egy milyennel?…

– Hohó, fiatalember! Talán meg akar félemlíteni? Ide figyeljen! Ha én… – Megragadta Ronnyt a kabátjánál.

– Mr. Lonsdale, vegye le rólam a kezét!

Pillanatnyi csend támadt. George egy vérengző állat rosszindulatú, vágyakozó pillantásával figyelte őket.

– Majd számolunk még… – sziszegte Owen. – Úgyis van számolnivalónk. De nem itt…

– Utoljára mondom, hogy vegye le rólam a kezét.

Lonsdale megvető ajkbiggyesztéssel elengedte. Ronny szeme összehúzódott, mint egy ugrásra készülő macskának, azután rekedten mondta:

– Ha még egyszer megérint, nem figyelmeztetem.

– Fütyülök a figyelmeztetésére! Érti?!… Magával úgyis elbánok, ebben biztos lehet.

– Nem fogom kerülni az alkalmat, Owen Lonsdale.

Ronny úgy érezte, hogy őrá is átragad a gyűlöletnek ez a harcra ingerlő, forró légköre, ami itt tűrhetetlenül feszíti a levegőt.

– Miért csaltad le ide a lányt? – kérdezte George a másikat.

– Nem csaltam le… – vigyorgott Owen. – Gondoltam, helyettesítlek, miután fogadott leányod, tehát rokonom. Ennyit talán még te is megtennél értem. Prescottba sürgönyzött, hogy jön. Külön lovas küldönc hozta a táviratot. Azt feleltem helyetted, hogy csak jöjjön. Elébe mentem.

– Átlátok rajtad, Owen. Érzékeny csapást akartál mérni rám. Tudtad, hogy mennyi igyekezettel tartottam eddig távol innen Virginiát. És azt hiszed talán, hogy most az ő kedvéért elhagyom a Várat, és neked jut minden a törvény szerint.

– És ha úgy van? Milyen eszközökkel harcolsz? Talán nem válogatott gyilkosokat hozol intézőnek? Azt reméled, hogy valamelyiknek talán sikerül végezni velem. De csalódni fogsz! Mind Bullog után megy! Érted?! Ha téged nem is küldhetlek a pokolba…

– Tévedsz… Ezt az embert nem fogod elintézni. És most csak egyet mondok neked, ezt hidd el: ha Virginia megtud valamit arról, hogy mit csinálunk itt, hogy mi történik a Lonsdale-várban, akkor…

– Akkor?… – kérdezte fölényes mosollyal Owen.

– Akkor megszegem a törvényt és végzek veled! Ezt jegyezd meg.

Owen nevetett.

– Talán bízd inkább a gyilkolást erre a szakemberre.

– Úgy beszélnek rólam, ahogy az nekem nem tetszik.

– Mindent meg fog érteni, ha ismeri majd a törvényt. Most csak annyit – magyarázta George – hogy ez az ember nem nyúlhat hozzám, sem én őhozzá. Aki megöli a másikat, az elvesztette jogát a birtokhoz.

– Nagyon sok a beszéd – mondta nyegle hangon Owen. – Ami a lányt illeti, tőlem hazudhatsz neki, amit akarsz. Nem rontom el a komédiádat. Csak játszd előtte a becsületes embert. Úgysem játszod már soká, haha…

– Hogy érted ezt?

– Azt hiszed, bolond, el tudod titkolni előlem, hogy beteg vagy?

– Ostoba hazugság!

– Láttam már néhányszor, amint elszédülsz a nyeregben, azután körülnézel, hogy észrevettek-e? – Olyan kárörvendő, diadalmas hangon mondta ezt, hogy Ronny megborzadt. Ilyen gyűlöletről fogalma sem volt eddig.

– Még nagyon soká kell várnod, Owen!

– Beteg vagy, George! Megöregedtél, felőrlődtél és addig titkolod, amíg egyszer csak lefordulsz a lóról…

George arcán gonosz vigyorba húzódott össze a sok apró ránc, és kárörvendően mondta:

– Abban sem lesz sok örömed, Owen… Már gondoskodtam róla… Ne félj. Akkor is lesz kivel harcolnod.

– Ugyan! Talán Virginia? – legyintett fölényesen Owen.

– Virginiát kitagadtam az örökségből. Ő csak a tiszta jövedelem kétharmad részét kapja. Az örökösömre száll minden jogom és birtokrészem.

Owen ökölbe szorította a kezét.

– És… ki az örökösöd?

– Ronald Kerry.

…Ronnynak sikerült elkapni Owen csuklóját, mielőtt még az ökle George arcába csapott volna.

– Hahaha…

Az idősebb Lonsdale kacagott.

5.

Mikor Owen kiment és bevágta az ajtót maga mögött, George Lonsdale ismét nagy pohárral töltött az ünnepi teqiulából, azután az ablakhoz ment, és kinézett a legelőn hullámzó sok-sok szürke és barna foltos hát tömegére.

Nagyot sóhajtott és visszafordult a szoba felé.

– Miért nem iszik?

– Most nem akarok – felelte keményen Ronny. – Itt elég mérget szív magába az ember a levegőből is. Beszéljen, kérem! Mit jelent ez az ostobaság a végrendelettel?

– Ez nem ostobaság. Maga az én vagyonom örököse. Olyan hatalmas vagyon örököse, hogy ha kétharmad részt ad Virginiának a jövedelemből, még mindig dúskálhat a pénzben.

– Szép – mondta hidegen Ronny. – De mikor elváltunk, még azt sem tudta, hogy elfoglalom-e az intéző helyét. Hogy végrendelkezhetett közben?

– Mindegy. Ha magát megölik, akkor megváltoztattam volna a végrendeletemet. Éppen Bullogot akartam beiktatni örökösömnek… De fegyverrel a kezében holtan találták az erdőben… Owen végzett vele.

– Megtudhatnék végre valami közelebbit az itteni ügyekről?

– Mindent meg kell tudnia – felelte George, és leült. – Több, mint száz éve élnek a Lonsdale-ok ezen a helyen. Száz éve tart a versenyfutás közöttük: melyik Lonsdale marad egyedül a birtokkal.

– Mi ez a versenyfutás? Nem értem…

– Ezt a szót még sokszor fogja hallani. Versenyfutással kezdődött az egész gyalázatosság. Több mint száz éve annak, hogy a Lonsdale ősök elindultak nyugatra. Akkoriban azt mondták, hogy a Colorado fennsíkján arany van. Megindult a népvándorlás. Nem is hinné, hogy a fennsík vad, ősi tája milyen népes volt itt addig, amíg az emberek azt hitték, hogy aranyat találhatnak a Rocky Mountainsnak ezen a lejtőjén. Amikor Arizona hatóságai látták, hogy milyen tömegben igyekezek az emberek a Colorado folyása ellen nyugatra jutni, intézkedtek, hogy egy régen szokásos módon tegyenek igazságot az új telepesek között. Mindenki ismeri azt a módot, amely már egy esetben a pionírokat birtokhoz juttatta, úgyhogy elejét vegyék a harcoknak. A versenyfutás. Aranyásók között tettek így igazságot. Ha megindult valamerre a népvándorlás, elzárták az érkező karavánok elől a hatalmas területet, ahol állítólag arany van. Egy bizonyos napon, amikor már sok-sok szekér várakozott a kordon előtt, adott jelre megnyitották a sorompókat, és a férfiak futottak. Mindenki ott kapott kutatási jogot, ahol elsőnek állt meg. Most is így történt. Versenyt futottak a földért. Hegynek fel! Két Lonsdale család vándorolt akkor ide keletről. Unokafivérek. Ők is futottak. Előzőleg sem fértek meg egymással úgy, ahogy jó rokonokhoz illik, és most úgy akarta a sors, hogy annyi ember közül ketten maradjanak a hegyi ösvény utolsó fordulójában. Hogy azután mi történt, azt senki sem tudja, és nem is fogja megtudni soha. Az egyik Lonsdale elsőnek ért ide fel a tetőre, a másik bezúzott fejjel, ájultan feküdt nem messze a céltól. Kődobás tette harcképtelenné. A futók nyomában lovagolt a bizottság. Öreg telepesek a környék lakottabb részéből. Ezek döntöttek vitás esetben. Hugh Lonsdale, miután eszméletre tért, azt állította, hogy megelőzte már az unokafivérét, mikor kődobás érte. Ezt Davy Lonsdale nem tagadta, csak azt tagadta, hogy ő dobta a követ. Hugh Lonsdale esküdözött, hogy egy perccel előbb, mikor megfordult, látta, amint Davy lehajolt. Akkoriban nem volt idő holmi aprólékos kivizsgálásra, tárgyalásra. A bizottság a fennsíknak ezt a részét kétfelé osztotta. Egyik területet Davy kapta, a másikat Hugh. Mindkettő úgy érezte, hogy az egész földdarab neki jár. És a versenyfutás azóta nem ér véget. Minden Lonsdale magának akarja az egész birtokot. Két erődítésforma, elhagyott épület állt itt akkoriban. Valószínűleg Mexikóból menekült spanyol hódítók laktak benne, amíg nem tértek ismét vissza otthonukba, valamelyik győztes forradalom után. Hugh és Davy azonnal hozzáláttak, hogy kijavítsák, lakhatóvá tegyék a beomlott szobákat, és főleg harcképessé az erődöt. Mert az ellenségeskedés nyomban megindult a két család között. Később, mikor a birtok cowboyokkal is benépesült, valósággal háborút viseltek a Lonsdale-ok egymás ellen. Apáról fiúra szállt a halálos versenyfutás öröksége. Davy fia, Charles kiszámította, hogy a folyó az ő birtokán van, és felépítette ezt a sziklaválaszfalat. Hogy milyen munka lehetett ezeket az óriási koloncokat itt összehordani, azt képzelheti. És a másik Lonsdale, akinek életkérdés volt a víz, természetesen mindenáron küzdött ellene. Vad harcok közben épült a fal. A Colorado-fennsíkon minden embert magukkal rántottak a versenyfutó Lonsdale-ok. Az utolsó pásztorgyerek is gyűlölte a szomszéd pásztort. Sok ember hullott el innen is, onnan is, amíg a torlasz felépült és Charles elzárta a folyót, saját birtokára. De akkor már Prescottban működött a telepes bíróság, és Bart Lonsdale panaszára kimondották, hogy Charles köteles a falon rést nyitni, amelyen a szomszéd birtokos vízhez juthat. A telepesek bírósága akkoriban nem ismerte a tréfát. Érvényt tudott szerezni az ítéleteinek. Nemsokára magától is megoldódott volna a kérdés, mert egy hegycsuszamlástól a folyó megváltoztatta a medrét és Bart földjére került, de ő már nem kezdett falat építeni. Az én apám azután kiegyezett az unokafivérével, aki Owen nagyapja volt. Egy alkalommal, mikor a két birtok cowboyai között lövöldözés kezdődött, néhány megvadult állat agyontaposta az egyik gyermeket. Az öcsém volt az áldozat. Ez a szomorú eset, úgy látszott, elsimítja az ellentéteket. A két Lonsdale kibékült, és szerkesztettek egy Törvényt az utódaik számára. Az egyik erődöt lerombolták. Elmentek a kormányzóhoz, és előtte állapodtak meg a Törvényben. A Lonsdale-birtokon tilos fegyvert elsütni, csak ha kívülről jövő támadás ellen védekeznek. Amelyik cowboy átlép a szomszéd földjére fegyveresen, annak mindene elkobozható. A Lonsdale-birtokosok kötelesek közös épületben lakni, és ha itthon tartózkodnak, együtt étkezni. Amelyik Lonsdale megöli vagy megsebzi a másikat, az elveszíti a birtokhoz való jogát. Minden Lonsdale felelős valamennyi emberéért. A Törvény vonatkozik a Lonsdale-ok törvényes örököseire, még akkor is, ha idegen leszármazott örökölné a birtokot. Aki a törvényt megszegi, az minden jogát elveszti a birtokhoz, és része a másik Lonsdale-ra vagy örökösére száll. Ezt a megállapodást a két Lonsdale aláírta, és a kormányzó saját kezűleg vezette rá, hogy a mindenkori kormányzó kötelessége lesz érvényt szerezni a Lonsdale-ok törvényének, ha sor kerül rá…

George ivott egy korty tequilát. Ronny maga elé nézett és tűnődött valamin. Most már sok mindent értett, ami eddig megfoghatatlan volt előtte.

– Owen apja és én, miután ránk maradt a birtok, egy ideig még boldogultunk valahogy, de lassanként ismét elmérgesedett a helyzet. Jelentéktelen csetepatékból indult ki a viszály, és észre sem vettük, máris újra kezdődött a versenyfutás. De most szörnyűbb volt, mint valaha. Mert a törvényt be kellett tartani! És amit a béke kedvéért írtak elő, az mind csak egy fokkal jobban fűtötte a gyűlöletet. Együtt kellett étkezni! A két birtok minden embere úgy vigyázott a határsértésre, olyan boldogan csapott le arra, aki megtévedt, mintha a törvény csak azért lenne, hogy újabb okot adjon az ellenségeskedésre. Az emberek éjszaka az erdőben találkoztak, ha verekedni akartak egymással, de a Törvényt betartották. Sohasem volt még itt olyan pokol az élet, olyan mélységes a gyűlölet, mint a Törvény óta! Ha az emberek gyűlölni akarják egymást, akkor képesek arra, hogy a legnemesebb szándékot is a rontás szellemében tudják felhasználni. Virginia néhai apja, Kennedy kemény fickó volt, amikor Kennedy meghalt, örökbe fogadtam a lányt. A gyerek ötéves múlt, amikor a feleségem megbetegedett, és el kellett mennie keletre. Mindenáron magával akarta vinni a kislányt. Nem tagadhattam meg egy nagybeteg kívánságát. New Yorkban a feleségem intézetbe adta Virginiát, és az asszony halála után otthagytam a gyermeket. Időnként ellátogattam hozzá, és szép meséket mondtam neki a farmról. – Lonsdale ismét sóhajtott. – Most már eljött nálam is az idő, hogy keleten keressem a gyógyulást. Ez általában azt jelenti, hogy az ember már hiába keresi a gyógyulást.

– Igazán csak reumája van? – kérdezte Ronny, akinek az arca nem árulta el, hogy mi a véleménye arról, amit hallott.

George sóhajtott. Hatalmas, széles vállai, most mint csüggedő szárnyak hajoltak előre, görbülten és szomorúan suttogta:

– A szívem… – A vonásai ismét megkeményedtek. – De ennek a fenevad Owennek nem szabad megtudnia! Senkinek sem szabad tudni. Jaj annak a Lonsdale-várban, akin meglátják, hogy gyengül. Ez az ördög pedig már sejt valamit, pedig azt hiszem, elég jól tartom magam… Csak félek, hogy nem sokáig…

Ronny elgondolkozva szívta a füstöt.

– Nincs elég pénze, hogy elmenjen innen?

Lonsdale kacagott. Ravasz arcán megszámlálhatatlan ránc futott össze. Felállt a székről, és zsebre dugott kézzel járkált. Szemében csak úgy izzott a gyűlölet:

– Már a dédapámnak is több pénze volt, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy úri módon élhessen az ember bárhol a világon. De, hogy képzeli! Kiállni a versenyből? Itt hagyni ennek a nagyképű, hencegő fráternek a diadalt? Korlátlan uralmat a Lonsdale-vár felett? Szó sincs róla! Maga lesz George Lonsdale birtokának egyetlen örököse!

– És mi biztosítja arról, hogy nem fogom kisemmizni Miss Lonsdale-t.

– Semmi. De ez nem is fontos. A készpénzemet a leányra hagyom, és ez igen tekintélyes összeg. Lehet, hogy a birtok jövedelméből maga majd kisemmizi Virginiát. Sőt nagyon valószínű. De ez nem fontos. A fontos az, hogy olyan ura legyen a Lonsdale várnak, mint maga… Azt hiszem, elég őszintén beszéltem.

Ronny felállt.

– Igen. Nyílt kártyákkal játszott. Köszönöm. Azt hiszem a szoroson át, elég könnyen eljuthatok Santa Fébe.

Lonsdale elcsodálkozott:

– Miért akar Santa Fébe menni?

– Mert nem leszek az örököse. Azt hiszem, ez van olyan nyílt beszéd, mint a magáé.

– Megbolondult?! Emlékezzen vissza, ahogy Winstonban…

– Hagyjuk ezt. Most már tudom, hogy miért emelte fel a béremet öt dollárra, mikor meghallotta az igazat rólam. Maga nagyon jól tudta, hogy én ezzel az Owennel hamar összerúgom a port. Azt hitte, hogy kitűnő gyilkost talált bennem, és esetleg megteszem magának azt a szívességet, hogy lelövöm az unokatestvére fiát. – Egész közel lépett Lonsdalehoz, és merően az arcába nézve sziszegte. – Ha másképp nem, hát orvul…

Az öreg először összerezzent, azután vigyorogni kezdett.

– Természetes, hogy nem azért választottam ki magát, mert marhabélyegzéshez kellett egy szakember. Igenis itt harcról van szó, és az volt az érzésem, hogy maga az én emberem…

– Hát ebben nagyon tévedett. Nem szerződöm gyilkosnak. Különben is torkig vagyok ezzel az elátkozott hellyel! Mindössze egy lovat kérek kölcsön az útra!

George Lonsdale arca eltorzult a dühtől:

– Semmit sem adok! Ha konok és bolond, akkor hordja el magát… Pusztuljon! Maga őrült… Az én ajánlatomat nem fogadja el, de arra képes volt, hogy egy nő miatt valakit hátulról…

– Elég! – Két kézzel megfogta Lonsdale deszkányi vastag felső karjait és odatartotta eléje az arcát. – Ide hallgasson! Vigyázzon a szájára, nehogy magával tegyem azt, amit Owennek szánt!

Lonsdale meg akarta feszíteni roppant karizmait, hogy kiszabadítsa magát, de ijedten érezte, hogy fájdalom hasít a csontjába, az izom elhal és elzsibbad, nem engedelmeskedik az akaratának a rettenetes, szorító ujjak nyomása alatt… Azután egy ellenállhatatlan erő lenyomta a székre.

– Nem kell a lova sem! És ne nagyon ficánkoljon, mert megjárhatja. Keressen más gyilkost. Érti?… Ez volt az utolsó szavam magához, George Lonsdale, maga ördög!

Elengedte az öreg karját és anélkül, hogy még egy pillantást vetne rá, kiment. Becsukta az ajtót és elhatározta, hogy nyomban útnak indul, de az első lépés után meglepetten állva maradt.

Az ajtó mellett egy sarok homályából gyönge kéz nyúlt ki feléje és megérintette a karját. Döbbenten fordult arra. Virginia Lonsdale lépett hozzá, és megrendült hangon suttogta:

– Mindent hallottam… Mindent… Az Isten legyen irgalmas hozzájuk…!

6.

– Hallgatódzott?

– Igen… Alig értem a szobámba, máris visszafordultam, hogy mondjak valamit… De mielőtt benyitottam volna, hallottam az… az apám hangját. Gazembernek nevezte Owent… És azután mindent hallottam… Mikor Owen kijött, a sarokba húzódtam, hogy ne vegyen észre…

– Jöjjön – mondta Ronny. – Ha itt állunk, meglephet Lonsdale. Azt hiszem, jobb, ha nem tudja, hogy maga kihallgatott bennünket.

– Igaza van.

Első pillanatban vakította őket a tündöklő nap, ahogy az ódon, homályos, vastag folyosóról kiértek a szabadba. A folyóból éppen egy csapat lomha, nagy állat kerekedett fel… Szép, friss, lelket emelő látvány volt a fennsík sudár, nagy lombú fáival, hatalmas, gőgös barna szikláival…

– Azt hiszem, legokosabb, ha nem vesz tudomást arról, amit hallott – mondta Ronny a mellette haladó leánynak. – Az öreg Lonsdale-nak lesz annyi esze, hogy magát postafordultával visszaküldje New Yorkba.

A lány megrázta a fejét. Ettől a mozdulattól csillogó, szőke fürtjei ide-oda röpködtek. Azután halkan, de elszántan felelt:

– Itt fogok maradni.

Ronny vállat vont.

Közben egy széles hágóhoz értek, amely a Lonsdale-várral szemben, az egyetlen út volt, a Rocky Mountains hegyei között, észak felé. Gyors léptekkel haladtak egymás mellett, mintha határozott céllal mennének valamerre.

– Ezeket teljesen elvadította a gyűlölet és a szenvedély… Istenem… Azt hittem, békés farm vár rám itt… – Lihegett a sietéstől beszéd közben. – Álljunk meg egy pillanatra… Különben maga csak menjen, ha akar…

Leült egy sziklára.

Ronny is megállt. Nézte a lányt. Kétségbeesettnek és feldúltnak látszott. Váratlan, zavaros és megrendítő volt, amit átélt. Az egyik kezével öntudatlanul, idegesen tépdeste egy bokor leveleit. Ronnyt nem hatotta meg Virginia helyzete. Kemény réteg rakódott rá belülről a sok megaláztatástól, üldöztetéstől, különösen az utóbbi napok eseményei után. Mit tud ez a lány a nyugatról? Az emberek rosszak, kegyetlenek és könyörtelenek. Mit keres ez itt?

– Csak egyet mondjon meg… Mr. Kerry. Hogy értette azt, amit mondott a “lopott marhákkal”? Talán… talán ők… – Nem tudta kimondani, hogy “lopnak”.

– Nem hiszem hogy marhatolvajok. Sőt. Bizonyos vagyok benne, hogy nem azok. De kétségtelen, hogy görbe úton járnak. Mondom, legokosabb, ha elmegy…

– Maga elmehet, ha tetszik! – kiáltotta a lány hirtelen dühösen, harciasan felvillanó szemekkel. – Én itt maradok. Egyszer véget kell érni a bosszúnak és a gyűlöletnek. Bizonyára azért hozott engem erre a sors. – És még hozzátette csendesen. – Olyan nemesen hangzott, hogy visszautasította a nevelőapám ajánlatát, hogy azt hittem, magát is a sors küldte…

– Azt hiszem, többet én nem tehetek, mint hogy elmegyek.

– Téved! Sokkal többet is tehet! Ha maga most elmegy, akkor más ember kerül ide a helyére, aki az örökség váratlan szerencséjétől megrészegedve, boldogan veti magát bele a harcba. De igaza van… Csak menjen. Majd én egyedül odaállok közéjük, ha előkerülnek a fegyverek.

Ronny a földet nézte, rugdalta a kavicsokat és hallgatott. Azután vállat vont.

– Semmi közöm ezekhez az emberekhez. Öljék meg egymást.

– Hogy hittem magában egy pillanatig – suttogta Virginia -, mikor olyan okosan, becsületesen beszélt.

Ronny csodálkozva nézett rá. Valami furcsa melegség áramlott feléje a lány hangjából. Melléje ült és cigarettára gyújtott.

– Mit tenne az én helyemben? – kérdezte közömbösen, csak kíváncsiságból. De a lány szeme mégis reménykedve felragyogott.

– Itt maradtam volna! Az igaz, hogy magát csúnya szándékkal ugratták be ebbe a játékba. Talán igazán azt akarták, hogy gyilkoljon. Épp ezért kellene itt maradnia! Mert maga nem gyilkol!

– Honnan tudja?

– Tudom! – felelte Virginia, és lelkesen a férfi szemébe nézett. – Azon az éjszakán… rongyosan, ijesztő külsővel lovagolt mellettem és mégis… A fele úton már nem féltem magától. És most idehoznak majd esetleg egy gyilkost, aki könnyű eszköz lesz arra, hogy fellobbanjon újra a gyűlölet!…

– Ha én nem gyilkolok, attól még nem alszik ki a gyűlölet. Ismétlem, nem ismeri a nyugatot. Ez a fennsík egy óriási, benzinnel telt hordó. Mindegy, hogy honnan esik bele a szikra. Minden szippantásnyi levegőből érezni: robbanni fog.

– Nem fog robbanni. Ha maga akarná, nem robbanna!… Hiszen maga olyan erős… Ha még jó is lenne… Aki erős és jó, az mindent elérhet, mindent…

Ronny felállt, eldobta a cigarettáját és nevetett.

– Na, én megyek. És útban hazafelé próbálja meg valamelyik arizonai városban azt mondani, hogy Ronald Kerry jó ember. Meglátja, hogy kinevetik.

– Hiába veszi fel ezt az álarcot a csúnya nevetéssel… Maga jó ember! Jó ember! Tudom!

– Úgy? Tudja meg kérem, hogy ahol ismernek, csak egy nevem van: az orgyilkos! Tudják, hogy orgyilkos vagyok.

– Nem igaz!

Ronny úgy érezte, mintha mellbe ütötték volna. Eddig csak azt tudta, hogy előítélet van. Hogy a legkisebb gyanú igazságtalan tettekre ragadtatja az embereket. Most ennek a fordítottját tapasztalta: a hitet. A minden bizonyosság nélküli, sőt minden bizonyíték ellenére megingathatatlan hitet. Emberek, akik együtt nőttek fel vele, nem kételkedtek abban, hogy orgyilkos. Egy keletről jött leány, aki csak rosszat tud róla, hiszi, hogy nem az.

– Egy embert, akinek velem volt találkozója, hogy megverekedjünk, holtan találták az erdőben, golyóval a hátában.

– Nem maga ölte meg! Maga nem orgyilkos!

– De miért mondja ezt?! – kiáltotta idegesen Ronny.

– Tudom.

Úgy álltak egymás előtt csodálkozva, szembenézve, mintha vad, ellenséges szóváltás lenne közöttük. Ez volt az első ember, aki hitt az ártatlanságában. Még csak tények sem érdekelték.

– Legjobb, ha elmegyek – mondta csendesebben Ronny. – Higgye el. Nem tudja, mit jelent az, két olyan ember egymás közelében, mint Owen meg én.

Virginia iszonyodva hátralépett, mikor látta, hogy Ronny szeme a küzdelem puszta gondolatára is felragyog egy pillanatra.

– Igen… menjen… azonnal menjen. Ezt láttam az arcán akkor is, mikor felhajtotta a whiskyt. Hiszen maga is csak egy vérengző… Menjen, kérem!

A nap ferde sugarai vörösen terültek végig a sziklákon. Egy közeli kopár fa ágai megrezzentek, mókus futott fel a koronájára. Ronny lassan elindult, vagy két lépés után megállt és visszafordult.

– Szóval belátja, hogy jobb, ha elmegyek?

– Igen. Mikor visszatartottam, azt hittem, erős ember.

– Tessék?

– Jól hallotta. Verekedni, lövöldözni az olyan embernek, mint maga, nem nehéz. Ahhoz kell erő, hogy a biztos erő tudatában inkább megalázza magát, semhogy fegyverhez nyúljon. Én igyekeztem volna elviselhetővé tenni a sérelmét, ha mint egy választófal a két gyűlölködő ember közé áll. Ha kihasználta volna, hogy a százéves bosszú megbékélését a maga kezébe tette le a sors, akkor jó lett volna, ha marad.

Ronny újabb cigarettára gyújtott, nézte a lányt, nézte a fakoronáról lebámészkodó ijedt mókust, azután ezt mondta:

– Visszamehetünk. Maradok. – Virginia szeme felragyogott.

– És mit fog tenni?

– Nem tudom. Majd maga megmondja.

7.

Ahogy kiértek ismét a szabad fennsíkra, mintha a földből bújt volna elő, Owen állt meg mellettük. Szétterpesztett lábakkal, karba font kezekkel. Kihívó, gunyoros módon szólalt meg:

– A lovaglás helyett úgy látom, sétálni indultál, Virginia.

A lány tűzpiros lett.

– Mr. Kerry valamit mondott, ami érdekelt, és…

– Úgy? Viselt dolgairól beszélt talán? Hogy milyen tettekért fogadta kegyeibe George… Persze az örökösöknek meg kell beszélni egyet-mást. Ritka szerencsés mákvirág maga.

– Owen! – kiáltotta a lány.

Ronny mély lélegzetet vett.

– Úgy látszik, a fivére a megfelelő embernek tartott a rokonság mellé. – És már az övükön volt a kezük.

Olyan volt ez a két ember, mint egymáshoz csapódó szikrázó pengék, ahogy ott nekifeszült mellel álltak.

– Mr. Kerry! – kiáltotta a lány. – Mr. Kerry…

Ronnynak eszébe jutott most a beszélgetés, amit az imént folytatott. Elengedte a revolvereit.

– Belém akar kötni? – kérdezte Owent.

– Természetesen.

– Van erre valami oka?

– Ezer. De fontos ez? Meg akar hátrálni?

Ronny egy pillanatig gondolkozott.

– Igen – mondta azután. – Nem látom be, hogy miért kell nekünk verekedni.

– Akarja tudni? Ezért…

Owen ökle kilendült! A lány felsikoltott. Ronny egy helyben állt, csak kissé hátrahajtotta fejét, és a horogütés az arca előtt szaladt el a levegőben.

Owen a lendülettől féloldalt fordult, ugyanekkor Ronny nem túl erősen meglökte a vállát, mintegy továbbítva a testmozgást az ütés irányába, és miután a támadó súlya éppen áthelyeződött volna a másik lábára, elvesztette az egyensúlyát és a földre bukott. Mindez egy másodperc alatt játszódott le. A megtámadott két gyors, rövid mozdulatot tett csak. Talán ha leüti Owent vagy megsebzi, kevésbé lett volna dühítő, mint ez a végtelenül leegyszerűsített flegmatikus ügyesség, amellyel minden erőfeszítés nélkül intézte el.

A fiatal Lonsdale, mint valami tigris ugrott fel, hogy nekirohanjon, de a lánnyal találta magát szemben.

– Owen! Én azt hittem, hogy a nyugati ember is gentleman!

– Itt nem szoktak nők mögé bújva sértegetni!

– Nem sértettem meg magát – mondta Ronny. – Meg akart ütni, és védekeztem.

– Rendben van. Elég alattomos módon védekezett. De a trükkje másodszor nem fog beválni. Remélem, találkozunk még.

Owen elment. Hallgattak.

– Igazán azt hiszi, hogy maradjak? – kérdezte a lánytól, mikor ismét kettesben voltak.

– Igen. Magának nem szabad haragudni Owenre. Ezen a helyen száz éve termelik a gyűlöletet és a bosszút. Owen ebben a légkörben született, ezt hozta magával a vérében, magának ezt meg kell érteni…

– Jó védőügyvéd lenne. De sajnos, énbelőlem rossz misszionárius vált volna. Nem hiszem, hogy uralkodni tudok majd magamon…

A lány két kézzel fogta meg Ronny kezét:

– Én majd segítségére leszek…

Ronny küszködött önmagával. Töprengve nézte az alkonyat ibolyaszíneiben tolongó, végtelen csordát.

– Megpróbálom – mondta azután csendesen.

8.

…Nyitott szemmel feküdt a sötétben. Éjszaka volt. A lányra gondolt. Nem szabadott volna Virginiára hallgatnia. Ez a lány nem ismeri őt. Rosszul tette, hogy itt maradt. Nem bír majd uralkodni magán… Ha Owent látja, fejébe száll a vér. Ez nem harag, nem is gyűlölet: a küzdelem vágya. Megtudni: melyik az erősebb. Eddig kétszer diadalmaskodott, de egyszer sem úgy, hogy legyőzte volna Lonsdale-t. Hogy ravaszabb az bizonyos. De melyik az erősebb?! És Virginia nem tudja, hogy ennek el kell dőlni. Kell! Ez a vágy, hogy megküzdjenek egymással, mindennél erősebb, és ha megöli Owent, mégiscsak aljas eszköze volt George Lonsdale-nak… Hogy megörült délután, mikor visszatért azzal, hogy mégiscsak itt marad… “Meggondoltam magam, Mr. Lonsdale”… Az öreg elégedetten vigyorgott: “Ritkán örültem még így valaminek. Ostobaság lett volna, ha elmegy. Majd este beszélünk. Most elsősorban feküdjék le aludni. Nálam a cowboyok korán pihennek le”, mondta az öregúr szokott ravasz vigyorgásával. “Sokszor megesik ugyanis, hogy éjszaka kell talpon lenni.”

Nem kérdezősködött tovább. Úgyis meg fog tudni mindent. Miféle farmon kell éjszaka talpon lenni?… Mégis marhatolvajok lennének a Lonsdale-ok?

Hirtelen csengetés rikoltott bele a csendbe.

A kapura szerelt régimódi, harangszerű csengőt rántotta meg valaki. Lépések csoszogtak, hirtelen felkapott övek revolvertartói csapódtak a falhoz. Az udvaron felsüvöltött egy éles fütty, majd Cresby dühös hangja:

– Na gyerünk már a lovakkal, a mindenségit!

Ronny ruhástól feküdt a pokrócon. Senki sem szólt neki, nem tudhatta, mi történik, mégis érezte, hogy most neki is a többiekhez kell csatlakozni.

– Talán borotválkoztál?! – szólt oda epésen Judd, mikor az udvarra ért, ahol a többiek már nyeregben ültek.

Úgy látszott, hogy rá vártak. A szürke ott állt felnyergelve, Cresby mellett megpillantotta az öreg Lonsdale-t is. Lóra ült és a többiekkel együtt kilovagolt a kapun.

Odaugratott Lonsdale mellé.

– Talán megtudhatnám végre, miről van szó?

– Most nincs idő magyarázni! De úgyis megtudja rövidesen. Előre!

Ahogy a vár mögött elhagyták a fennsíkot, csodálkozva látta, hogy Owen lovagol feléjük az emberei élén. Mi ez? Talán elhagyják éjszaka a birtokot, hogy megkerülve a Törvényt, lövöldözést kezdjenek? A másik csoport egyenesen szembe lovagolt velük, de senki sem nyúlt a fegyveréhez. Owen George-dzsal kezd beszélni azonnal, amint odaér, de nyoma sincs ellenségeskedésnek a hangjukban.

– Messze vannak? – kérdezi az ifjabb Lonsdale.

– Dehogy! Vagy óvatosan jöttek, vagy Judd elaludt a toronyban. Már túljutottak a tisztáson!

– Sok?

– Nagyon sok! – kiáltotta Judd -, de kalap is van közte épp elég.

– Az emberek maradjanak itt és hasaljanak a szikla mögött. Mi hárman eléjük lovagolunk… Azt hiszem, így jó lesz.

– Nagyon jó lesz – bólintott rá George. Tökéletes egyetértésben csináltak mindent. Jöjjön, Kerry! Előre!

A két Lonsdale mellé lovagolt, és megindultak gyors ügetésben a hágó felé…

Közben alaposan eltávolodtak ez embereiktől, akik az utasítás szerint helyezkedtek el, a fennsík keskeny szorosát szállva meg a Lonsdale-vár mögött. Ez a másik terület lépcsőszerűen terült el a hatalmas fennsíkon túl.

Azt elismerte Ronny magában, hogy nem mindennapi ember a két Lonsdale. A cowboyokat hátrahagyták, és ők jönnek ide, mintegy tűzvonalba, a veszélyesebb pozícióba. De miféle veszély közeleg? Mert hogy rövidesen harcra kerül sor, azt az előkészületekből látta.

Néhány másodperc múlva elérték a lejtősödő, keskeny hágó külső nyílását, és előttük kanyargott lefelé a hegyi ösvény.

Ronny nemsokára megpillantotta e közeledő veszélyt…

A sötétben egybeolvadó, ormótlan árnyak gomolyogtak a szoroson vezető ösvényen, felfelé.

Marhák!

Ködszerű, vékony felhőlepel fedte be végig az eget. A finom párafátyolon keresztül tompán szűrődött át a hold fénye.

Kis csorda lépegetett a fennsík felé. Az állatok között lassan kivehetővé vált egy-két sombrero. A marhák előtt két furcsa lovas poroszkált lépésben. Mindegyik legalább két méter hosszú volt. Valóságos mesebeli óriásoknak látszottak. Szép hátaslovakon ültek, de valószínűtlen hosszú lábuk a furcsa módon leeresztett kengyelben szinte földig ért, mintha öszvéren kocognának. Ijesztően széles felsőtestük lomhán hajolt előre a nyeregben, és a homlokukba húzott kalapjuk karimája eltakarta az arcukat. Úgy látszott, mintha aludnának a nyeregben.

Owen megfogta George karját:

– A két Bolibar – suttogta.

Ronny már hallotta a Bolibar testvérek nevét. Messze földön híres banditák voltak. Ravaszak és ügyesek. Testi erejükről legendákat meséltek.

– Jelt kéne adni… – suttogta Ronny.

– Ostobaság… – legyintett George -, már régen észrevettek bennünket. És ha nem vettek volna észre, akkor is tudják jól, hogy itt vagyunk…

Jóformán be sem fejezte szavait, mikor a két Bolibar megállt. Vagy húsz méterrel mögöttük egy cowboy a csorda elé lovagolt. Az állatok visszahőköltek, előbb tülekedtek csomóba kavarodva, bőgés, távoli fojtott szitkok hallatszottak, végül a marhák egy helyben mozgolódva megálltak.

A Bolibar testvérek továbbra is úgy ültek lehajtott fejjel a lovukon, mintha aludnának.

George kilépett az útra:

– Miféle komédia ez? Úgy tesztek, mintha ismeretlenek lennétek ezen a vidéken?

Az egyik kalap alól furcsa, mély hang szólalt meg:

– Vártunk, hogy elénk gyere, vén Lonsdale… Unjuk már azt, hogy örökké mi kérjük a bebocsátást.

– Az álljon elő, aki kér! – folytatta a másik Bolibar, ugyancsak mély, darabos hangon.

– Tudtommal én még nem kértem tőletek semmit – felelte George, mindkét kezét egy-egy revolverén tartva. – Viszont ti már többször kértétek tőlünk azt, hogy engedjünk át benneteket a Lonsdale-birtokon. Szívesen megteszem, de ha másfelé mentek, úgy is jó.

A Bolibar testvérek még mindig lehajtott fejjel, ijesztő mozdulatlansággal ültek a lovaikon.

– Torkig vagyunk veled, Lonsdale.

– Én is torkig vagyok ezzel a trükkel! Ostobák vagytok! Éppoly kevéssé félek tőletek, mint ti éntőlem. Előre is megmondom, hogy egyetlen darab marhát sem engedek el a vámból.

Minden különösebb indulat nélkül folyt ez a beszélgetés, vagy negyven lépés távolságról. Ronny csodálkozva hallgatta. Szólni akart valamit Owennek, de ez hirtelen eltűnt mellőle. Nyugtalan lett…

– Ez egyszer tévedtél… – felelte George-nak az egyik Bolibar. – Meg fogod kapni a vámot az utolsó marháig. De rosszul teszed, ha elfogadod. Jegyezd meg, hogy elég volt a Lonsdale-okból. Mi a bőrünket visszük vásárra, ti meg csak leszeditek a tejfelt.

– Akinek nem tetszik, az menjen másfelé.

– Jól tudod, hogy erre kell menni, ha Mexikóba akarunk jutni. És erre fogunk menni ezentúl is.

– De csak ha én megengedem…

– Lonsdale – mondta a másik Bolibar -, azt ajánlom neked, hogy társuljunk. Csináljuk felesbe…

– Elég! – szakította félbe durván George. – A Lonsdale-ok nem társulnak. Ezt már máskor is megmondtam nektek. Átengedlek a földemen a felhajtott csorda harmadrészéért. Ha sok, akkor legfeljebb…

Lövés dördült, és nyomban utána jajkiáltás hallatszott.

Valamelyik távolabbi bokorból rosszul kivetett lasszó hullott a földre, és egy sebesült cowboy gurult ki a bokorból. A bejáró egyik oldalszikláján Owen szólalt meg dörgő hangon:

– Ne próbálkozzatok, gazemberek! Legközelebb a koponyájába lövök annak, aki valami aljasságot kísérel meg…

A sebesült vállát szorítva ült fel a porban. Az egyik cowboy volt. Óvatosan settenkedett előre az út mentén, lasszót akart dobni George Lonsdale-ra, de Owen már kezdettől fogva figyelte, és egy sziklára kúszva abban a pillanatban lőtt belé, mikor felrepítette a hurkot.

A lövésre a két Bolibar megelevenedett. Felkapták a fejüket és revolvert rántottak volna, de George már kirántotta a pisztolyait, és Ronny is az öreg mellett állt, lövésre kész colttal.

A Bolibarok nem emelték kezüket a revolverükig. De a fejüket sem hajtották le már. Két gorillaszerűen széles állkapocs, ijesztően tömpe orr, kis szúrós szemek néztek Ronnyra. A kegyetlen, ravasz, vad, nyers erő megtestesülése volt ez a két arc.

– Ha még egy ilyen mókát próbáltok – mondta nyugodtan Lonsdale -, soha többé nem mehettek át a Colorado-fennsíkon. Ötödször kíséreltek meg hasonló aljasságot. Hatodszor elintézlek benneteket.

A két Bolibar arcán valósággal izzott a gyűlölet.

– Ostoba hencegés! – rikácsolta az egyik roppant fejű Bolibar. – Elég volt ebből, ahogy itt a nagyurat játsszátok!… Mindenki tudja rólatok, hogy marhatolvajok kizsákmányolói vagytok!…

– Elég volt, Bolibar! – kiáltotta Owen. – Tízig számolok, ha addig nem fordultok vissza és nem hordjátok el magatokat, golyót kaptok.

– Legyen ez egyszer még igazatok! – kiáltotta az egyik rabló. Közben néhány cimborájuk a csorda elé jött és hallgatta a vitát. – Harminchat marhát hoztunk. Tizenkettőt felhajtunk nektek a szoroson, és…

– Nem kell! Takarodhattok! – felelte Owen. – Kezdem a számolást: egy…

– Jól tudjátok – rikácsolta az egyik Bolibar -, hogy nem mehetünk visszafelé, mert üldöznek…

– Kettő…

– De hát az ördögbe is!… Legyen eszed Lonsdale!

Owen rendületlenül számolt:

– Három…

A Bolibarok nyugtalanul néztek jobbra-balra.

– Owennek igaza van – szólalt meg most George Lonsdale. – Elég volt belőletek. Ezentúl, ha erre átmentek, a marhák felét kell leadni. Értitek?

– Ez a legnagyobb aljasság…

– Négy…

– Egyezzünk bele, Bob! – kiáltotta a testvérének az egyik vezér. – A markukban vagyunk…

– Rendben van – mondta a másik tompa, lefojtott indulatoktól remegő hangon. – Az állatok felét megkapjátok.

– Tizenhat marhát hajtsatok át a szoroson, azután várjatok itt jó húsz percet, és amilyen gyorsan csak lehet, tűnjetek el a fennsíkról. Résen leszünk.

Úgy látszott, hogy a két Bolibar ellenállása megszűnt. Ügyes, gyors munkával kétfelé osztották a csordát, egy szíjostor pattanása hallatszott, és a tizenhat állat tolongva igyekezett keresztüljutni a keskeny vágáson. George és Ronny revolvereiket kézben tartva, felhúzódtak oldalt a sziklára.

– Terelje az állatokat a másik szoroshoz, Kerry. Addig sakkban tartjuk ezeket…

Nemsokára Cresby, Bruce és néhány cowboy eléje siettek Ronnynak, hogy segítsenek a marhákat összegyűjteni. Megelégedett vigyorgással nézték a gyönyörű állatokat.

A Lonsdale-vár körül gyűltek össze később valamennyien.

– Mindenkinek kézben legyen a fegyvere! – kiáltotta Owen, aki nyargalva érkezett George-dzsal. – A gazembereket ma megtáncoltattuk, mindenre képesek.

Fegyverrel a kézben álltak a szorostól a fennsík túlsó lejtőjére nyíló úton, amely a két sziklafal között vezetett tovább a hegyekben. A természet valahogy úgy rendezte el itt a két egymás feletti síkságot, hogy katlanszerűen fogták körül a hegyek, mindössze egyetlen bejárást és egyetlen kivezető utat hagyva. Ez a rendkívüli körülmény jelentette voltaképpen a Lonsdale-ok hatalmát.

Rövidesen megérkezett a két Bolibar, a cowboyokkal és az állatokkal. Lonsdale emberei lövésre kész fegyverrel álltak sorfalat. De a rablók, mintha észre sem vennék őket, átterelték a marhákat a fennsíkon, és nemsokára eltűntek a hegyekbe vezető sziklaátjárón.

– Gyerünk – kiáltotta Bruce -, osszuk szét az állatokat. – A múltkor ti belehajtottatok egyet a szakadékba, ezért mi most…

– Hohó! – kiáltotta Cresby -, ez még osztozás előtt történt, és különben is…

Már veszekedtek. Már alakultak két ellenséges csapattá. A Lonsdale-ok is beleavatkoztak a vitába, George ismét néhány gúnyos megjegyzést tett Owenre. Owennek már fénylett a szeme és rezegtek az orrcimpái, minden pillanatban úgy látszott, hogy egymásnak ront a két csoport. De nem tették… És ez csak a törvény miatt volt.

Nagy sokára csendesedett el a durva szitkozódás és lárma. George Lonsdale végre észrevette Ronnyt, aki a csoporttól távolabb némán figyelte az eseményeket.

– Nos? Mit szól?

– Kezdem érteni a dolgot. Ez a sziklaátjáró itt valószínűleg a legrövidebb út Mexikó felé.

– Úgy van. A “Tolvajok Hágója”. Így nevezik. Érdekli még valami?

– Semmi. Jó éjszakát.

Elnyargalt a vár felé. A két birtok cowboyai különváltak, hogy lepihenjenek, csak egy-egy embert hagytak kint őrségen. Virradt.

“Ez tehát a rejtély nyitja”, gondolta Ronny, mialatt bekötötte a lovát. A hegységen át a legrövidebb út Mexikóig a Lonsdale-birtokon megy keresztül, és a hegyek olyan módon zárják el a fennsíkot, hogy nem lehet megkerülni. Marhatolvajok, akiknek sürgősen kell átjutni a határon, a lopott állatok egyharmad részét fizetik, mint “vámot”, hogy a Lonsdale-ok átengedjék őket a “Tolvajok Hágóján”. A Lonsdale-ok tehát nem marhatolvajok. Ők nem érdeklődnek az állatok eredete után. A törvények értelmében nem kötelesek átengedni senkit a birtokukon. Azt kérhetnek ezért az átvonulásért, amit akarnak. És Winstonon túl, ha az ember a hegység felé közeledik, már tapasztalhatja, hogy milyen híre van a Lonsdale-várnak. Tapasztalta Ronny is Prescottban és Marlow-ban. Messze vidéken jól tudják, hogy a Lonsdale-vár csak tizenhárom próbás alakokat használhat. Tudják, hogy sok vér folyt már el ott a Colorado-fennsíkon, ahol a Lonsdale-ok vagyona lopott marhákból gyűlt össze. Pedig ők még egyetlen marhát sem loptak életükben.

A vár tornyában állandóan őrszem ült, és az Arizona felől vezető hegyi ösvényt figyelte. A rablók fogcsikorgatva belenyugodtak, hogy a Lonsdale-vár uralkodik tetszése szerint a Rocky Mountainsnak azon a részén, amely Arizonát és Mexikót összeköti…

Ronny a szobájába ment. Minden visszatetsző benyomás dacára, némi tiszteletet is érzett a különös, vad Lonsdale-ok iránt. Délben még kis híján lelövik egymást, és este Owen megmenti George-ot a lasszótól. Ronny megértette ezt. A Lonsdale-ok nem ölni akarnak, hanem győzni.

Mielőtt lefeküdt, whiskyt töltött. Még a délután folyamán szerzett egy üveg pálinkát. Gyorsan felhajtotta az italt, azután a második pohárral is töltött, de mielőtt felhajthatta volna, mikor éppen a szájához emelte, valaki megfogta a kezét.

Virginia volt!

Ronny nyitva hagyta az ajtót, mikor bejött, és a leány, aki bizonyára egész éjjel talpon volt, besurrant mögötte.

– Miért iszik?

– Miss Lonsdale… hogy jutott eszébe…

A lány az ajtóhoz ment és becsukta, azután visszajött az asztalhoz, amelyen a pálinka állt.

– Mindent láttam… Éjfél után valamennyien lóra ültek, azután ismét itt voltak… Állatokat hajtottak a legelőre…!

Nem fejezte be a mondatot, és várt. Ronny hallgatott.

– Honnan hajtották ide éjszaka a marhákat? – kérdezte a lány remegő hangon.

– Megnyugtathatom: nem loptuk őket. A Lonsdale-ok nem marhatolvajok.

– Miért kell akkor éjjel, fegyveresen ellovagolni, és hogy kerülnek ide az állatok?…

– Pontosan… én sem tudom… – felelte zavartan Ronny. Mit mondjon? A teljes igazságot nem akarta közölni a lánnyal. – Azt hiszem… állatokat csempésznek át Mexikóba, és itt a fennsíkon vezet az egyetlen út, a határon keresztül… Ezért a Lonsdale-ok joggal kérhetnek fizetséget. Nem kötelesek átengedni a birtokukon senkit… És a csempészek néhány állattal vásárolják meg az átvonulást… Azt hiszem… ez a Lonsdale-vár titka…

– És miért csempészik az állatokat innen Mexikóba?

– Hát… ott nagyobb ára van… és nem engedik át a határon…

Elhallgatott. Virginia megnyugodva vette tudomásul, amit hallott. Ez nem is olyan szörnyű. Jobb szerette volna nevelőapját békés farmernak tudni, de most már annak is örült, hogy eloszlott a marhatolvajlás gyanúja.

– Mr. Kerry… ne igyon többé.

– Megszoktam. És végre is oly mindegy…

Virginia egyenesen a szemébe nézett:

– Gyűlölöm az iszákos embert. És… Esetleg lehet még valami az életében… amiért érdemes. Ne igyon többé! Jó?

– Tulajdonképpen miért törődik azzal, hogy iszom-e vagy sem?

Csend volt.

– Hamarabb elragadja az indulat… Amit nekem ígért, ahhoz józanságra van szüksége…

– Értem. Szóval ezért.

Egymás szemébe néztek. A lány zavarban volt.

– Nem csak azért – mondta azután csendesen.

– Ez igazán nagyszerű! – szólalt meg hirtelen egy hang.

Riadtan fordultak az ajtó felé.

Owen állt a küszöbön. Gúnyos mosolygása mögött szokott, lefojtott izgalma vibrált, szemvillanásokban, szája szélének rándulásában, orrcimpáinak remegésében.

– Ha hozzám belép, kopogjon – mondta csendesen Ronny. – Miss Virginia érdeklődött, hogy miért lovagoltunk ki…

Owen szüntelen impertinens mosolyával előrejött:

– Úgy… és éppen magánál érdeklődött? Ez érdekes…

– Owen! – kiáltotta Virginia. – Már másodszor beszélsz ilyen hangon… Tudtommal semmi jogod…

– Csak hagyja, Miss Lonsdale – vágott közbe Ronny -, legfőbb ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat. Tudtommal én George Lonsdale-hoz szerződtem, és maga ennek dacára úgy viselkedik, mintha a birtoknak ezen a felén is gazda lenne. Tisztázni fogom George Lonsdale-lal az ügyet.

– Nem volna okosabb, ha velem tisztázná?

– Nem. Nem akarok harcolni magával.

– Talán fél?

– Gondoljon, amit akar.

Virginia szeme ragyogott az örömtől. Ronald Kerry tehát megértette őt. Nem akar harcolni Owennel.

– Hogy értsem ezt? El fogja tűrni, hogy gyávának nevezzem? El fogja tűrni…

Ronny uralkodott magán. Gyorsan közbevágott, hogy a másik ne sérthesse meg.

– Nézze, Owen, ez ostobaság, amit maga akar. Egyszer már véget kell vetni itt a gyilkolásnak. Biztosítom magát róla, ha tetszik írásban, hogy lemondok az örökségről. Csak azért maradtam itt, hogy megpróbáljam a Lonsdale-ok versenyfutását befejezni, valami békés módon…

– Magának semmi köze a Lonsdale-ok versenyfutásához! Úgy látszik, imponálni akar Virginiának ezzel a nagyképűséggel…

Idáig bírta magát Ronny tartani. Most egy hatalmas lépéssel Owen előtt termett:

– Menjen ki innen!

– Szóval kidob a szobájából?

Virginia közbe akart lépni, de Ronny kinyújtott karja elzárta előle az utat. Minden vér ott kalapált fejében dühödten.

– Igen! Kidobom! Takarodjon…

Owen ökle most eltalálta volna, mert készült az ütésre, de abban a pillanatban, ahogy megmozdult a keze, gyors egymásutánban két lövés hallatszott.

Néhány riadt állat elbődült, és egy férfi jajkiáltása hasított bele a hajnalba.

A következő pillanatban Owen és Ronny egyszerre ugrottak ki az ajtón, és az udvaron át a kapu felé rohantak.

Reggeledett.

Mindenkit megelőzve értek a szabadba. Felriadt állatok csörtettek ide-oda, bőgve. Halsey, aki őrségen maradt, mozdulatlanul feküdt a füvön.

Letérdeltek melléje, és Cresby szétnyitotta a kabátját. Csúnya találat érte. A teste még meleg volt; de már nem élt. Közben szinte pillanatok alatt megelevenedett a ház környéke.

– Mi történt? – kiáltott George messziről.

– Lelőtték!

– Halseyt?

– Igen…

Cresby, aki közben körülnézett a legelőn, most izgatottan jött:

– Harminc-negyven állatot elhajtottak!

– Még nem járhatnak messze! – kiáltotta Owen.

– Csak a Bolibarok lehettek! – jegyezte meg Bruce, aki szintén megérkezett Owen legényeivel.

– De hogy a csodába képzelik a menekülést! – szólt közbe Owen. – Csak nem hiszik, hogy harminc-negyven marhával elmenekülhetnek előlünk. Hiszen alig van előnyük.

– Mindenesetre induljunk! – mondta Bruce, és nekieresztette a lovát.

A csapat vágtatni kezdett a Mexikó felé nyíló “Tolvajok Hágója” felé, amelyen a Bolibarok csapata haladt át nemrégen.

Mielőtt elérték volna a szorost, lövések fogadták őket. Judd holtan bukott ki a nyeregből. A többiek visszarántották lovaikat. Esztelenség lett volna megkísérelni az áttörést.

A Colorado-fennsík szorosait a természet úgy alkotta még, hogy egy-két ember akár száz ellen is sikerrel védekezhetett.

– Hátrahagytak néhány gazembert! – kiáltotta George. – Ezek feltartanak bennünket, amíg a többi rabló annyi előnyt szerzett, hogy a marhákkal együtt elmenekülhetnek előlünk.

– Ha így van, akkor jól csinálták – dühöngött Cresby. – Még egyszer ennyi embert is halomra lövöldözhetnek, mielőtt elérnék a szorost.

Owen fogcsikorgatva nézett körül. De a lapos sziklafalak minden utat elzártak. Sehogysem kerülhették meg a szorost.

Ronny összetekert két lasszót, és a vállára dobta.

– Megpróbálok felmászni arra a sziklára. Ha sikerül, utánam jöhettek lasszón, mindnyájan. A túlsó oldalról hátba támadjuk őket.

A szorostól jobbra eső hegylánc felé mutatott. Összevissza repedezett, látszólag megmászhatatlan bazaltemelkedés, szikla zárta el ott az utat. Vagy húsz méter magasságban kiszögellő párkány hajolt a fennsík fölé. Aki oda feljut, az a szoros túlsó kijárójánál mászhat le.

– Ostobaság! – mondta Bruce. – A hegyre nem lehet felmászni.

– Megpróbálom. Amíg én mászok, addig ti néha-néha lövöldözzetek, hogy ne fogjanak gyanút a gazemberek…

Gyors léptekkel elindult a szikla felé.

Rálépett egy kiugró kőre, azután repedésekbe kapaszkodva, szorosan a bazalthoz tapadt, és mászott fel.

Meglepetten látta, hogy nem messze tőle még valaki kúszik a szirt oldalán.

Owen!

A fiatal Lonsdale csak egy másodpercig habozott, hogy kövesse-e az új intézőt a hihetetlen, nyaktörő vállalkozásban. Azután máris előretaszította a versenyfutás ősi ösztöne.

Közben kiderült, hogy Ronny jól sejtette: a szikla, mint általában a sziklák, messziről sokkal meredekebbnek látszott, mint amilyen a valóságban. Itt is, ott is kínálkozott egy repedés, amiben megkapaszkodhattak, egy előreálló kő, amire a lábukat helyezhették.

Lélegzetelállító látvány volt lentről. Vagy tizennégy méter magasságban látszott a két ember, szinte minden támasz nélkül, a falhoz tapadva, amint másznak fel.

Owennek szerencséje volt. Néhány lépcsőszerűen kiugró kőhöz ért, és így hamarabb jutott fel a tetőre, mint Ronny.

Ronny is közel volt a csúcshoz. Egy lapos kődarabhoz nyúlt, hogy felhúzódzkodjék a platóra. A kődarab megmozdult a kezében és lehullott! Mielőtt a kő után a mélybe zuhant volna, öt ujja becsúszott egy sziklarepedésbe. Nem volt semmi, amibe kapaszkodjon. Behajlított öt ujján függött, az egyik kezén, és a másikkal hiába tapogatott támasz után. Érezte, hogy az ujjai lassan görcsöt kapnak, a vállán ropog az izom, nem bírja tartani magát…

Félméternyire lehetett a tető. A közelgő zuhanás utolsó másodperce előtt felemelte a fejét és Owent látta, aki abban a pillanatban ért oda oldalról. A két ember egymás arcába nézett.

Az egyik térdelve a szikla peremén, a másik ujjain függve, húszméteres mélység felett.

A bazalt előredőlő oldala elfedte azokat; akik lent álltak…

Ronny tudta, hogy vége! Owennek csak ki kell nyújtani a kezét, hogy ő lezuhanjon. Ki se kell nyújtani a kezét. Ha néhány másodpercig így hagyja, úgysem bírja tartani magát…

Owen hökkent arca elárulta, hogy ő is erre gondol. Ronny világosan látta a másik csodálkozásában azt a pillanatnyi döbbent zavart, amely elárulta, hogy habozik.

Azután áthajolt a peremen, és hatalmas keze lecsapott Ronnyra!

Csuklójánál fogva ragadta meg az elkékült, görcsösült tenyér alatt, és felrántotta. A szikla szélén állva, néhány másodpercig egymás szemébe néztek.

– Köszönöm… – mondta az intéző.

Hallgattak. Azután Ronny kinyújtotta a kezét:

– Owen Lonsdale! Békét ajánlok.

Owen tétovázott. Nem fogadta el a kinyújtott kezet.

– Ígérd meg, hogy elmégy innen örökre. Csak így lehetséges, hogy ne öljelek meg – felelte azután.

– Ezt nem tehetem. De ígérem neked, hogy George Lonsdale halála után lemondok örökségemről a te javadra. Ha akarod, már most írást csinálhatunk erről.

– Ostobaságokat fecsegsz, Kerry. Az az érzésem, hogy kétszínű vagy.

Ronnynak fejébe ment a vére, megnyalta a száját és csak annyit mondott:

– Erre csak akkor felelhetnék, ha nem te mentetted volna meg az életemet.

Owen eléje állt.

– Tekintsd úgy, Kerry…

Ismét farkasszemet néztek a küzdeni vágyás remegésével minden porcikájukban.

Lentről lövések hallatszottak. Ez észre térítette őket.

– Leeresztem a lasszót! – kiáltotta Ronny, és otthagyta Owent.

Megkerülte a szikla peremét. Egy henger alakú nagy kőre rákötötte a két összecsomózott kötelet és lebocsátotta. Egymás után másztak fel a lasszón.

Ronny körülnézett. Owen már nem volt sehol. Nem kellett gondolkoznia azon, hogy merre ment. Bizonyára megpróbál mászni, hogy hátába kerüljön a rablóknak.

Úgy is volt. Ahogy átsietett a domború tetőn, megpillantotta Owent, amint jóval lejjebb szikláról-sziklára lépve ereszkedik le. Ez a rész valamivel járhatóbbnak látszott. Ha Owen is hozott volna lasszót, könnyebben jutnának le. A fiatal Lonsdale nemsokára eltűnt a szeme elől.

A szoros bejáratánál három ember állt. Az egyik Bolibar is köztük volt.

– Ha közelednek – mondta Bolibár -, csak lőjetek. Most idehozom a lovakat. Egyenként lovagolunk el. Az utolsó az én szürkémre ül. Annak nyomába sem érnek. Majd kisorsoljuk, hogy melyikünk maradjon utoljára.

Néhány lövés a szikla oldalát találta, és kőpor fröccsent szét. A gorillakülsejű óriás elindult a szoros túlsó oldala felé, ahol a lovak álltak. Vagy tízlépésre lehetett a társaitól, amikor mészpor hullott rá fentről. A magasba nézett és felkiáltott…

Owen már csak néhány méternyire volt a földtől. Mikor látta, hogy az óriás felnéz, és tudta, hogy hihetetlen gyorsan fogja kirántani a pisztolyát, nem habozhatott…

Elengedte a sziklát és ráugrott Bolibarra. A földre zuhantak. Test a testhez küzdöttek, gurulva. A revolvernek itt nem lehetett szerepe. Egyszerre ugrottak talpra, Bolibar ormótlan karjai elkapták Owen derekát… Az irtózatos szorításnak a következő másodpercekben csontot kellett törnie… Owen teljes erejéből előrecsapott a homlokával, és pontosan Bolibar orrát zúzta szét. Ez elkábult egy pillanatra, és valamit engedett a szorítás.

A rablók meglátták messziről a küzdőket. Nem lőhettek rájuk, mert a két ember egy gomolyaggá válva birkózott.

– Maradjatok a helyeteken! – kiáltotta társai felé a vérbe borult arcú Bolibar.

– Ezzel a fickóval egyedül is végzek…

A fennsíkról Bruce és a másik cowboy lövése dördült, és a két rabló viszonozta a tüzet. Bolibar vigyorogva nézett a karjaiba préselt Owen arcába.

– Megdöglesz most, Lonsdale!

Owen érezte, hogy tehetetlen játékszer az emberfeletti erejű karok között. A széttört orrú arc állati gonosz vigyorral nézett rá egész közelről. Egyetlen rántás megtörte a dereka ellenállását, a következő rántás össze fogja roppantani a gerincét.

Minden erejét összeszedve gáncsot vetett Bolibarnak, aki elveszítette az egyensúlyát…

A földre zuhantak.

Bolibar fölugrott, és Owen nyakát ragadta meg. Hirtelen lendületet vett a testével, hogy mint valami apró kavicsot a sziklához csapja ellenfelét. Owen szinte érezte, ahogy a roppant kar nekivágja a bazaltnak. Összetört tagokkal, kiloccsant agyvelővel fog ottmaradni.

– Bolibar!

Fentről jött a hang! Ronny kiáltott. Két kezén függött, hátával a bazaltnak támaszkodva. Nagy hátrányban volt a rabló felett, de mégis kénytelen volt kiáltani, különben Owennek vége.

A lábával támaszt keresett és így két kezével fognia kellett feje felett egy követ. Bolibar villámgyorsan rántotta ki a pisztolyát és lőtt…

Ronny még abban a pillanatban eleresztette a sziklát, így a golyót elkerülte, és törmelékeket sodorva magával, zuhant lefelé, közben tüzelt. A lövés abból a lefelé gördülő porgomolyagból csapott ki, ahogy valami hihetetlen módon esés közben kapta ki a fegyverét…

Owen nyaka kiszabadult… Arra tért magához, hogy két test hever mellette. Bolibar és Ronny.

A porban fekvő alak most megmozdult és felállt. Ronny volt. Néhány zúzódást leszámítva sértetlen maradt.

Bolibart szíven találta a golyó. Holtan feküdt a földön. Ronny még ki sem dörzsölte szeméből a port, mikor Owen fegyvere dörrent mellette.

A két ember a szoros bejáratánál észrevette, hogy Bolibaron rajtaütöttek és legyőzték. Az egyik feltápászkodó Ronnyra lőtt. Ezt Owen leterítette. A másik egy szikla mögé ugrott.

Ebben a pillanatban megjelent Bruce a szoros bejáratánál. Mielőtt a rabló felfoghatta volna, mi történik, az intéző puskatusa lecsapott rá.

Ronny kidörzsölte a port a szeméből és körülnézett. Elfoglalták a szorost. Bruce mögött megjelent a másik hátrahagyott legény a lovakkal, felettük egy lasszó ereszkedett le himbálódzva, és egymás után érkeztek közéjük George, Cresby és a többiek.

– Nagyszerű munka volt… – ordította Cresby, azután hirtelen elhallgatott.

Valamennyien döbbenten bámultak a halálában még eltorzultabb arcú Bolibar mozdulatlan tetemére.

ÖTÖDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

hat + tíz =