Az egyenesben
1.
Bolibar lövése mesteri volt. A homloka közepén találta Jimet. A cowboyok csendesen álltak körülötte.
Üldözésről szó sem lehetett. Több mérföld távolságról kellett annak a hegyek közé menni, aki ide akart jutni a fennsíkot körülvevő csúcsok valamelyikéré.
– Ezentúl őrséget kell szervezni és figyelni a hegyeket – mondta George.
– Annyi bizonyos – jegyezte meg az egyik cowboy -, hogy a fiúkat, akik útban vannak, nem fenyegeti veszély. Mert ha Bolibar a hegyek között jár akkor nem leshet rájuk.
– Bolond vagy – legyintett egy másik. – Bolibar, ha egy nap előnyt ad, és kerülővel nyargal eléjük, még mindig hamarabb lehet a Halál kapujánál, mint ők a csordával.
Hozzáláttak, hogy sírt ássanak Jimnek. Az éjszaka ismét békés, nyugalmas és szép volt. A hegyek, a hold, a szelíden kérődző marhák…
Mintha nem is hangzott volna el este az a magányos lövés, amelynek nyomán befejeződött egy Jim nevű cowboy élete…
– Ezentúl – rendelkezett George – minden csirkefogót, aki Arizona felől a Tolvajok hágóján akar átmenni, fogjatok el. Kivallatjuk őket.
Szótlanul ültek a vacsoránál. Egyiküknek sem volt étvágya. Virginia az ablakon át a sötét éjszakába bámult. George a leányt figyelte.
Egy óra múlva Lonsdale elé lökdöstek valakit a cowboyok.
– Ez az ember át akart menni a hágón. Jól ismerjük. Jeff Bouling bandájához tartozott.
– Tudom – mondta Lonsdale -, Boulingot két hónap előtt Omahában felkötötték. Mit keresel erre fickó?
– Talán újabban nem szabad marhatolvajoknak erre járni? – felelte durván a fogoly.
– Nem. Mit szólsz? – mondta ravasz vigyorral George. – Nem szeretem az olyan marhatolvajokat, akik zsákmány nélkül sietve igyekeznek a hegyeken keresztül, bizonyára azért, hogy csatlakozzanak Bolibar bandájához.
– Nem tudok semmiféle bandáról. Mexikóba akarok menni. Ott mégis jobb kilátás van a boldogulásra mostanában.
– Igazad van. A jó kilátás fontos. Azonnal részed lesz benne. – A cowboyokhoz fordult. Fiúk, egy magas fára kössétek fel, ahonnan jó kilátás van.
A rablót megragadták. Most kissé elveszítette a nyugalmát.
– Mit vétettem én a Lonsdale-oknak?
– Várjatok – intett az embereknek George. Azután a fogolyhoz fordult: – Értsük meg egymást röviden. Ha őszintén megmondasz mindent, akkor elbocsátalak, természetesen Arizona felé. Ha nem, akkor felköttetlek. Egy perc gondolkodási időt adok.
Virginia szótlanul ült a helyén. Érezte, hogy könyörület, kímélet errefelé nincs. Élethalálra megy a harc. Neki most el kell felejteni azt, hogy leány. Itt elsősorban idegekre van szükség.
– Jól van, Lonsdale – mondta a rabló. – Nem hiszem, hogy ennyi ember előtt hazudjál. Ha mégis megtennéd…
– Elég volt a bevezetésből… Beszélj!!
A rabló egy másodpercig habozott.
– Tudd meg – kezdte azután -, hogy Bolibar összecsődítette ellened három állam valamennyi marhatolvaját. A Halál kapujánál gyülekeznek. Ugyanazt akarja csinálni, amit a Lonsdale-ok, de elsősorban ellenetek. Nem engedi át Mexikó felé a marháitokat. Tudja, hogy nemsokára át kell hajtani a Lonsdale-ok teljes csordáját Mexikóba. Csapdát állított nektek a Halál kapujánál. Hogy milyet, azt én sem tudom. Egy bizonyos; legalább százan vannak ott együtt, és volt idejük, hogy kieszeljenek valamit. Bolibar azt szeretné tudni, hogy ki az öccse gyilkosa. Azt hiszem, ha kiadod ezt az embert, megegyezhetsz Bolibarral… A Lonsdale-ok engem sohasem bántottak, és ha Bolibar nem pusztít el benneteket, talán még segíthettek rajtam egyszer. Ezért őszintén beszéltem veled.
Virginia az ájulással küszködött.
– Fogadd meg a tanácsomat, Lonsdale – folytatta a rabló. – Add ki nekik, aki megölte Bolibar öccsét. Inkább haljon meg egy cowboy, minthogy elkezdődjön ez a háborúság, ami sok-sok emberéletbe fog kerülni.
– A tanácsodra nincs szükségem… – legyintett George. – Kísérje ezt az embert a szerpentin út közepéig, és bocsássátok szabadon.
Egyedül maradt a lánnyal.
– Most… mit fogsz csinálni? – kérdezte Virginia.
George nagy léptekkel járt fel és alá.
– Készülünk a harcra.
– És akik elmentek… Ronny, Owen, meg a többiek?…
– Remélem, hogy kivágják magukat valahogy – felelte nem sok meggyőződéssel.
– Ha valaki… egy cowboy jelentkezne Bolibarnál… hogy ő ölte meg Bolibar testvérét…
George legyintett.
– Ostobaság… Ki vállalkozik arra, hogy vállalja a biztos halált… És… és…
George elsápadt és a szívéhez kapott. Virginia hozzáugrott.
– Apus…
Lonsdale arca eltorzult.
– Menj… Virginia… – hebegte fuldokolva, miközben egy karosszékre roskadt. – Menj vissza keletre… Úgy látszik, nekem…
A rendkívüli izgalmak szokatlan szívattakot váltottak ki. Az öregember ajka elszíntelenedett…
– Mit csináljak? – kiáltotta kétségbeesetten Virginia… – Apus…
A beteg legyintett, és nagy nehezen mondta:
– Azonnal… ha én most, akkor… azonnal menj… – csuklásba veszett, amit még mondani akart.
A torkán kaparászott két kézzel…
A lány segítségért kiáltott, pedig látta, érezte; tudta: hiába minden!
Hörgésbe átmenő suttogással ismételte Lonsdale:
– Menj… azonnal!… Ez itt… a halál… én most…
A lány minden erejét összeszedte, hogy a székről előrehanyatló hatalmas testet felfogja, de gyenge volt hozzá, és erőtlen karjaiból döngve hullott a padlóra George Lonsdale holtteste.
2.
A csorda, amelyet tereltek, csak a Lonsdale-ok hatalmas állatállományához mérten volt kicsi. Körülbelül százötven marhát hajtottak maguk előtt, hegyen-völgyön át, a rekkenő nyárutói melegben.
Lassan haladtak előre. Éjszaka egy forrásnál táboroztak. A marha lusta állat, és ha nem pihen eleget, csökönyös lesz, elkalandozik, nem tartja be sem a tempót, sem az irányt.
Hajnalban lódobogás hallatszott. A lejtős úton egy lovas vágtatott délnek gyorsan a tábor mellett, és pillanatok alatt eltűnt. Néhányan felébredtek és a fegyvereikhez kaptak, de azért nem mertek utána lőni. Végre is lehet valakinek sietős útja a hegyeken át, és nem köteles megállni minden marhacsordánál, hogy igazolja magát.
– Mindenesetre legyünk óvatosak – mondta Owen. – Lehet, hogy rólunk visz hírt.
– Az egyetlen, amit tehetünk, hogy mi ketten egy mérfölddel a csorda előtt megyünk, felderíteni az utat – szólt Ronny.
Előre lovagoltak Owennel. Délután feltűnt távol a Halál kapuja. Vízmosás vezetett a völgybe, amelynek túlsó oldalán mindössze ezen a keskeny hágón lehetett továbbhaladni. A völgy maga zárt katlan volt, bejárata is csak egy szűk vízmosás a hatalmas hegyóriások között.
Csodálatos vidék volt ez. Olyan, vad, zord és mégis csodálatosan szép, dús bokraival, szikláival, mintha még sohasem járt volna ember erre.
– Nézd! – kiáltotta Owen.
Egy magasban fekvő domboldalra mutatott.
A vízmosás felett, a völgy elején, egy sziklapárkányon, hatalmas farkas állt mozdulatlanul. A farkas nyáron, ha nem dühödt, vagy éhes, elfut az ember elől. Ez a hatalmas nyugodtan állt a sziklán és feléjük nézett.
Így csak olyan állat viselkedik, amelyik még nem látott embert: meglepetésében néhány másodpercig hökkenten néz.
Owen a puskájához kapott, de Ronny megfogta a kezét:
– Ne bántsd. Ez az ő birodalma. Miért ölnéd meg?
A farkas közben egy gyors surranással eltűnt a kiugró mögötti barlangban.
– Különben sem okos dolog lövöldözni most – mondta Ronny.
Körülbelül a völgy közepéig értek.
– Kössük meg a lovakat, és menjünk óvatosan előre – ajánlotta Ronny -, valami azt súgja, hogy nem lenne jó ha egyenesen belovagolnánk a Halál kapujába.
Néhány nagy lombú fa között kötötték meg a lovakat, és óvatosan, térden kúszva igyekeztek előre a magas fű között. Már eléggé megközelítették a hágót anélkül, hogy valami gyanúsat vettek volna észre.
– Mintha messzi tájon egy lélek se lenne – mondta Owen.
– Épp elegen lehetnek a közelben. Nézd mennyi madár röpköd arrafelé. – Hirtelen megragadta Owen karját. – Nem látsz semmi furcsát?
Owen merően nézett az átjáró két sziklafala közé.
– Bokrok és fák… és… valami vékony… mintha spárga lenne… mi az ördög az ott?
Ronny felemelkedett, és derékban meghajolva vagy száz lépést futott előre. Hirtelen lehasalt és újra merően nézett a két szikla közé, ahol a Halál kapuja nyílik.
Azután felegyenesedett, és minden óvatosság nélkül sietett vissza a társához.
– Vissza! – kiabálta izgatottan. – A csordát nem szabad a völgybe terelni!
– Mi van ott?
– Tüskés drót!… Azonnal vissza…
Már késő volt!
…A bejáró lejtőjén sebes trappolással tülekedett lefelé a csorda, és elárasztotta a völgy elejét.
– Vissza! Vissza! – kiáltották Ronny és Owen egyszerre, mert valahogy megérezték azt, ami bekövetkezett.
De a patak dübörgése elnyelte a hangjukat. Különben sem lehetett volna a völgy belseje felé lejtő talajon nyomban visszafordítani az ügető csordát.
Már a cowboyok is a völgybe értek.
– Ki a völgyből! – kiáltotta Ronny, és lóra kapott, hogy visszaforduljon. Legalább az emberek jussanak újra ki, a keskeny bejárón.
…Tompa dübörgés hallatszott.
Ronny megrántotta a kantárt. Owenre nézett, aki éppen akkor ért melléje.
– Azt hiszem, elvesztünk – mondta csendesen.
– Én is azt hiszem – bólintott Owen.
A völgy keskeny bejáróját egy hatalmas sziklafal torlaszolta el, amit előre kiszámított terv szerint zúdított valaki a magasból, mikor az utolsó ember is bement a szoroson a völgy egérfogójába.
3.
A marhák szép lassan trappoltak a Halál kapuja felé. Itt egyszerre megtorlódtak és visszafordultak. Ugyanis néhányan a legelsők közül nekiütköztek a drótsövénynek. A Halál kapuja végig, vagy száz méteren tüskés dróttal volt elzárva. A marha, ha megvadul, legázolja a legvérengzőbb fenevadat is, de különben olyan szelíd, lusta és félénk, hogy bármilyen csekély akadály elől meghátrál.
Bruce és Cresby közben visszanyargaltak a völgybejáróhoz. Több mázsás szikla zárta el a keskeny szorost. Teljesen reménytelennek látszott a kísérlet, hogy átmásszanak a sima, emeletnyi kőfalon.
– A csudába! – dühöngött Bruce. – Bizonyos, hogy Bolibar és a gazemberei csinálták. De hogy tud emberi kéz ilyen hatalmas sziklát legördíteni fentről.
– Ostoba vagy! Még nagyobbat is elmozdíthat az ember. Mészkövön vagy puha talajon minden megfelelő sziklát alááshatsz annyira, hogy kijöjjön az egyensúlyából, és akkor máris zuhan…
A csorda nyugodtan legelt a völgy közepén. Az emberek Owen és Ronny köré gyűltek.
– Azt mondom – tanácsolta Owen -, hogy elsősorban keressünk itt valami jól védhető sziklaüreget.
– Nem hiszem, hogy támadnának – mondta Ronny. – Legalábbis most nem. Ahhoz, hogy bennünket elpusztítsanak, nem szükséges harcolniuk. Víz sincs a völgyben, és ebben a hőségben a szomjúságot nem bírjuk soká.
– Tehát itt tartanak fogva, előbb-utóbb annyira legyengülünk, hogy gyerekjáték lesz elbánni velünk…
– Hm… Nem valami biztatóan hangzik – dünnyögte az egyik cowboy. – Csak legalább tudná vagy látná az ember, hogy hol vannak.
– Várjatok… – mondta hirtelen Ronny. – Keressetek fedezéket magatoknak. Én megpróbálok beszélni velük.
Mielőtt még megakadályozhatták volna, elindult a Halál kapuja felé. Útközben lecsatolta a revolverövét, és a földre dobta. Azután nyugodtan, kiegyenesedve ment a szoros irányába. Valószínű volt, hogy ott két-három tucat fegyveres rabló leselkedik.
Ebben nem is tévedett. Hat-nyolcszoros drótsövényhálózat zárta el a völgybe vezető nyílást. Az akadály vagy félméternyire a föld felett feszült, úgyhogy egy ember átcsúszhatott alatta, Ronny azonban nem készült ilyesmire. Már messziről látta, hogy a tüskés drót mögött a sziklatorok hemzseg a rablóktól. Sátrat is vert valamelyik. Talán Bolibar? Kisebb kövekből torlaszt is rögtönöztek, hogy fedezékük legyen, ha Lonsdale emberei kétségbeesésükben lövöldözni kezdenének, mert a hosszú, keskeny sziklafolyosó oldalt sima volt, és minden golyó biztos találatot jelentett.
Ronny merészen, de jól számított. Nyugaton ugyanis a legmegvetendőbb cselekedet fegyvertelen embert lepuffantani. Ezek ugyan rablók voltak és bizonyos, hogy adott esetben, bármelyikük, akár hátulról is lepuffant valakit, de itt sok tanú van rá. Fedezék mögül lelőni egy embert, akin nincs rajta a revolveröve, ezt a történetet egyik sem vállalta volna szívesen.
A rablók kissé meghökkentek. Némelyik a pisztolyához is kapott, de valahogy mindegyik szívesebben vette volna, ha a másik lövi le a fegyvertelen cowboyt. Így ért Ronny egészen a drótsövényig. Ott megállt, cigarettát sodort, és rágyújtott.
A marhatolvajok zavartan pislogtak.
Közben Ronny megfigyelte, hogy a keskeny szorost a túlsó végéig megszállva tartják a rablók.
– Halló – mondta végül -, beszélhetnék Bolibarral?
Az egyik rabló fegyverrel a kezében előrejött.
– Mit akarsz tőle?
– Mit akar ő tőlem?
– Azt megmondhatom. Ezentúl a Halál kapuján nem lehet csak úgy átmenni. Ez különösen a Lonsdale-okra vonatkozik. Bolibar és mi parancsolunk itt, és minden áthajtott csordának a felét nekünk kell adni. Tőletek tanultuk.
– Rendben van. Legyen a csorda fele a tietek.
A rabló nevetett.
– Jó lenne, mi? Csakhogy mi a teljes Lonsdale-csordát vártuk. Legalább ezer darab válogatott állatot. Annak a felét akarjuk.
– Amint látod, nem hoztuk magunkkal.
– Majd elhozzátok. Arizona felé nem hajthatjátok a lopott állatokat. Mexikóba meg nem vezet más út.
– Mit akartok tehát velünk?
– Megmondhatom Bolibar üzenetét: Adjátok ki azt az embert, aki megölte az öccsét. Tegyétek le a fegyvert, és maradjatok itt túsznak mindaddig, amíg a Lonsdale-ok áthajtják erre az állataikat. A teljes csorda felét akarjuk. Azonkívül Bolibar gyilkosát.
– És ha nem kapjátok meg?
– Akkor itt megvárjuk, amíg elhulltok a szomjúságtól, és valamennyien annyi ólmot kaptok a bőrötök alá, amennyi tisztességes marhatolvajok piócáinak jár.
– Értem.
Gyorsan megfordult és ment. Abban most már bizonyos volt, hogyha szemtől szembe nem lőtték le azonnal, hátulról még kevésbé fogják lelőni. Egykettőre eltűnt a legelésző marhák tömegében.
– Le kellett volna lőni – mondta késő bánattal az egyik rabló. – Veszett fickónak látszik.
Ronny visszament a társaihoz.
– Nos? – kérdezte Owen.
– Úgy van, ahogy mondtam -, felelte Ronny. Azután röviden közölte a beszélgetést.
– Csak egyet próbálhatunk – szólt Owen, rövid gondolkodás után -, nekihajtjuk a marhákat a drótsövénynek, erre kénytelenek lesznek fejveszetten menekülni a keskeny, hosszú szorosból. Néhány gazembert letipornak az állatok, és mi megpróbálunk mögöttük kitörni.
– Nem bízom ebben. A marha, ha nem dühödt, nem megy neki a tüskés drótnak – mondta Ronny. – Mindenesetre próbáljuk meg.
Lóra kaptak, és elkezdték a legdurvább módon terelni a csordát. A hosszú bőrostorok jobbra-balra csapkodtak, a barmok bőgve indultak el a szoros felé, de alig gabalyodott be egy vagy kettő a tüskés drótba, a többi szétcsörtetett. A gyáva, pihent, jóllakott állatok inkább az ostorcsapásokat tűrték, semhogy megsebzett társaikat letiporva áttörjék az akadályt.
– Hagyjátok abba! – kiáltotta dühösen Owen.
A marhatolvajok ugyanazon a véleményen voltak, mint Ronny és messze a sövények mögött nevetve nézték a bolondul szaladgáló állatokat. Az egyik elsütötte a fegyverét, és ettől a csorda végképp elszaladt a drótakadály közeléből.
– Nekem van egy tervem… – mondta hirtelen Ronny. – Gyilkos, alattomos gazemberek ellen éppen jó. Csak nem könnyű. A farkas…
Owen szeme villant. Rövid idő alatt nagyszerűen megértették egymást.
– Jó! – És odafordult Bruce-hoz. – Ott fent, azon a sziklapárkányon, a barlangban egy farkas van.
– Érte megyünk – mondta Ronny.
– Mit csinálunk egy lelőtt farkassal? – csodálkozott Cresby.
– Ki mondja, hogy lelőjük? Élve hozzuk ide. Gyere, Owen. – A cowboyok csodálkozva néztek össze… Farkast fogni élve?
– A lovakat kössétek jól meg ott a völgy egy sarkában, a fák között. Húzódjatok valamennyien a barlangba – rendelkezett Owen…
Az emberek fejcsóválva engedelmeskedtek. Micsoda két fickó! Mennek farkast fogni!
– Mind a ketten lasszót dobunk rá – mondta Ronny, miközben a domb felé haladtak Owennel. – Ezt láttam egyszer Nevadában, ahol egy állatsereglet számára fogtak farkasokat. Az egyik mindig megrántja a kötelet, ha az állat a másikra akar ugrani.
– Nem könnyű eset, farkasra lasszót dobni. Még az öregapám sem hallott ilyet. Mi lesz, ha valamelyikünk elhibázza a dobást.
– Nem tudom. Egy bizonyos, Owen: csak a farkas mentheti meg az embereket. Tehát semmi esetre sem lőhetjük le. A magam részéről inkább széttépetem magam, semhogy revolvert vegyek elő.
– Nekem is ez a véleményem.
Felértek a dombra, és a sziklapárkányon, a barlangnyílástól jobbra és balra helyezkedtek el. Ronny felkapott egy csomó száraz füvet és gallyat, meggyújtotta, azután odadobta a nyílás elé.
Elmúlt egy perc, aztán még egy…
A füst most már bizonyára behúzódott a sziklaodú mélyére…
Váratlanul nagy ívben agy hatalmas árny repült át a sötét nyíláson, és talpra ugrott a tűzön túl.
A farkas!
Dühösen a füsttől, megrettenve a tűztől, felborzolt szőrrel állt ott egy másodpercig, megfeszített lábaira lapulva, ugrásra készen.
Ronny lasszója suhant át a levegőn. Ugyanakkor repült a másik hurok is.
De a két kötél érintette egymást, és így történt, hogy csak Owen dobása sikerült. Az egyik kötél a földre hullott, a másik összeszorult a farkas nyakán…
Az állat messzehangzó horkanással pattant fel és rohant Owenre. Egyenesen az arca felé ugrott hatalmas, tátott állkapcsaival.
Owen nem nyúlt a revolveréhez!
Belerúgott a farkasba. De az állat egyik lába kabátot és húst tépve akadt bele a vállába, ahogy lecsapott, és a rúgástól megcsúszva valamivel lejjebb, Owen mellkasába harapott.
Ronny egy másodpercnyi megdöbbenés után már megragadta a farkas nyakáról lecsüngő kötelet és rántott egyet rajta, hogy az állat hanyatt dőlt. De olyan gyorsasággal, amire ember nem számíthatott, máris nekiugrott Ronnynak és feldöntötte. Ronny két kézzel kapta el a nyakát, mást nem tehetett… A farkas két talpa az arca mellett végigszaladva karmával a vállába mélyült, azután veszettül csapkodta, marcangolta Ronny vállát, mellét… és bárhogy feszítette a karját, a hörgő, vicsorgó száj egyre közeledett az arcához… Már megcsapta a fenevad bűzhödt lehelete…
Egy másodperc töredékéig észrevette Owent, aki most támolygott előre a szikla mögül. Az arca inkább kíváncsi volt, mint ijedt.
A fájdalom kifejezését akarta látni Ronnyn?
Vagy azt akarta hallani, hogy segítségért kiált?
Ez mind átvillant a férfi kihunyó öntudatán, futó töredéknyi idő alatt, és utoljára még az jutott eszébe:
– Habozik. Ismét habozik…
Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, Owen megrántotta a kötelet, és a levegőbe repülő farkast úgy rúgta meg, hogy az állat, a szikla pereméről vagy két-három métert zuhant a domb oldalára, és össze-vissza sebezve magát az éles kövek között, legurult a völgybe…
A kíntól és dühtől őrülten üvöltött fel, olyan irtózatos hangon, a hegyek zengésétől olyan szörnyűségesen felfokozva, hogy a barlangban tizenhárom próbás cowboyok hátán végigfutott a hideg.
Azután hörögve vétette magát az egyik megriadt marhára. Két csapás, egy roppanás a hatalmas fogsorral a marha nyakán, és az állat elterült… A dühödt farkas az ide-oda csörtető, bőgő állatok között csapkodott, ölt, pusztán a vérengzésért. A lovak rémülten nyerítettek a völgy távoli sarkában.
És a csorda végre megdühödött. A szelíd kérődzőkből veszett barmok lettek, és a menekülés ösztönével egyenesen a Halál kapuja felé rohantak, feltartózhatatlan iramban, hogy dübörgött a völgy. Nyomukban a veszett bestiával, nekicsörtettek a drótsövénynek…
Az első néhány állat felbukott, és marhától soha nem hallott hangon ordított a tüskék között vergődve. Ez csak még jobban megvadította a többit. Másodpercek alatt gázolták le a drótakadályokat, és irtózatos galoppban futottak át a keskeny szoroson.
A rablók csak az utolsó pillanatban értették meg, hogy mi történt, és fejveszetten menekültek.
De már késő volt.
A sima sziklafalra nem kapaszkodhattak fel, és a folyosószerűen hosszú átjáróban nem volt menekülés…
Emberek halálsikolya állatok bőgése, dübörgő paták, ropogó csontok… A megvadult barmok, mint a hegyről aláomló lavina, ellenállhatatlanul sodortak el mindent ami az útjukba került.
Egy-két szerencsés embernek sikerült a különben sima sziklán mégis valami kiugrót találni, ahol felkapaszkodhattak néhány méternyire. Akik a Halál kapujának túlsó oldalához közelebb voltak, azok elérték a kijárást. De itt szerencsétlen volt a terep: egyik oldalon szikla, másik oldalon ötvenméteres mélységben rohant a Colorado. Két-három embernek sikerült megkapaszkodni valami bozótban a szakadék felett, ezek megmenekültek, a többieket eltiporta a csorda, vagy lezuhantak a mélybe, mikor átrobajlott a megvadult marhák rémült tömege.
A nagy négyszögletű sátort, amely közel volt a szoros nyílásához, még jó darabon vonszolták magukkal a vágtató paták. A csorda pillanatok alatt elrohant a lejtős ösvényen, és egyre távolabbról hallatszott a föld tompa dübörgése…
Bolibar bandájából csak igen kevesen maradtak életben. Néhány rémülettől dermedt rabló kapaszkodott egy-egy kiugró sziklához lapulva.
4.
Owen és Ronny, miután a farkas lezuhant, néhány másodpercig olyan kimerültnek érezték magukat, mintha órák hosszat harcoltak volna.
Gyorsan megvizsgálták a csata nyomait. Egyikük sem sérült meg súlyosan, csak fájdalmas, mély tépések és zúzódások borították a felső testüket. Mindkettőjüknek sikerült elkerülni a farkas rettenetes állkapcsait, úgyhogy csak a válluktól, mellkasukon végig borította őket néhány csúnya seb, ahogy a farkas két elülső lábával csapkodott és szaggatta róluk a ruhát meg a húst. Owennek a jobb halántékától végig az arcát is érte egy csapás.
Ahogy egymással szemben álltak, hihetetlen harcok után, lihegve, véresen, egy pillanatig úgy érezték, hogy most kezet kellene fogniuk. De mindegyik azt várta, hogy a másik nyújtsa előbb és így ez az alkalom is elmúlt.
Odalent a völgyben közben a farkas üvöltése és a dühödt csorda bőgése hallatszott. Gyorsan, összeszaggatott ingükkel ahogy lehetett, bekötözték a sebeket.
– Ezt nem sokan csinálnák utánunk… – mondta Owen.
– Csak sikerüljön…
– Nézd! – mutatott le csillogó szemmel a másik.
A veszett csorda tömött csapata: száz hullámzó foltos és fehér hát, nekirohant a Halál kapujának.
– Siessünk!
Lerohantak a lejtőn.
A farkas visszafordulva a vágtató csordától, megpillantotta a két férfit. Vérben forgó szemekkel rohant rájuk…
Megfigyelhetetlen gyors mozdulatokkal rándult a két ember keze, és két tűzcsík villant a farkas felé. De csak egyetlen dörrenés hangzott, mert egyszerre nyomták le a ravaszt. A bestia felpattant a levegőbe, azután hátrazuhant, és vége volt.
Tovább rohantak, és közben mindketten ugyanazt gondolták: “Ha revolvert rántanánk egymásra, ő is megölne ugyanakkor, amikor én őt.”
– A lovakhoz! – kiabált Cresby, aki most már megértett mindent. Gyorsan a lovakhoz!
Néhány rúgás vagy simogatás, kinek milyen módszere volt, megnyugtatta a lovakat, és már vágtattak neki a szorosnak.
Szörnyűséges látvány fogadta őket! Felismerhetetlenségig széttiport emberek, állatok hevertek mindenfelé. A rablók közül, akik a szorosban voltak, alig menekült valaki. Ezeket könnyűszerrel lefegyverezték.
A szoroson túl következő ösvényen szintén néhány eltiport ember feküdt.
A Colorado szakadéka felett kiszögellő sziklákon itt is, ott is a lezuhant emberek ruhadarabjai lógtak, mint gyászlobogók.
Egy bozótról, amely a meredély fölé hajolt, éppen akkor kapaszkodott fel valaki. Ellenállás nélkül tűrte, hogy lefegyverezzék.
– Hányan voltatok? – kérdezte Ronny a rablót.
– Körülbelül ötvenen.
– Hol volt Bolibar?
Egy ronggyá tépett sátorlapra mutatott a közelben:
– Ebben a sátorban lakott.
Odamentek és nézték a véres, összeszaggatott ponyvát. Cresby a meredély szélén állt, és egyszer csak felkiáltott:
– Ott van!
Mindnyájan odaszaladtak. Egy bozóton, vagy húsz méter mélységben, jellegzetes kalap akadt fenn. Ilyen kalapot ezen a vidéken csak a két Bolibar hordott.
– Benn volt a sátorban, mikor erre rohantatok?
– Azt nem láttam – mondta a rabló -, de egy órával előbb még hallottam, ahogy a fogollyal kiabált.
– Miféle fogollyal?
– Miss Virginia Lonsdale-t tartotta fogva a sátorban.
5.
Dermedten álltak. Mintha egy durva kéz ragadta volna meg a szívüket.
Virginia a sátorban volt…
Owen a homlokát tapogatta. Ronny, mintha részeg lenne, bizonytalan léptekkel a szakadék széléhez lépett, és lenézett.
De csak a mozdulatlan fekete kalapot látta, egy bokor tetején. És mélyen lent az örvényekben, a kavargó Colorado sebes vize rohant a sziklák között.
– Beszélj – mondta rekedt hangon, hamuszínű arccal Owen, és a rabló jól tudta, hogy ez a rövid, halk felszólítás a legveszélyesebb fenyegetésnél is parancsolóbb.
– Ma érkezett Miss Lonsdale. Én akkor nem tartózkodtam itt a közelben, csak azt tudom, hogy Bolibar ebben a sátorban fogva tartotta. Állandóan őrizte valaki a sátort. Azután láttam, körülbelül félórával a csorda áttörése előtt, hogy Bolibar bement… Kijönni… nem láttam őket… Bizonyos, hogy…
– Induljanak, Cresby… – mondta suttogva Ronny. – A lefegyverezett rablókat vigyék magukkal, és mielőtt Mexikóba érnek, bocsássák szabadon őket… Az állatokat valószínűleg megtalálják a legközelebbi folyónál vagy tónál… Mr. Lonsdale és én itt maradunk – fejezte be csendesen, és Owenre nézett. Ez bólintott.
– Hány gazember volt odafent, ahonnan a sziklát ledobtátok? – kérdezte Cresby az egyik foglyot.
– Már napokkal előbb kiástuk és alátámasztottuk azt a nagy követ, úgyhogy mindössze két ember kellett hozzá, akik kiverték a dúcokat, amikor ti a völgybe értetek…
– Csak menjen, Cresby – mondta Ronny.
– Nem félünk akkor sem, ha néhány csirkefogó még odafenn van…
Miután az emberek elindultak a foglyokkal, Owen és Ronny sokáig álltak szótlanul és egymást nézték.
Percekig maradtak így…
Azután fáradtan, sebesülten hozzáláttak, hogy minden talpalatnyi földet végig az elszakított tüskés drótig, megvizsgáljanak. Egy szót sem beszéltek órákig. Csak keresték a tetemek között Virginiát…
Szörnyű munka volt. Leszállt az este, mire befejezték. A lánynak nem akadtak a nyomára. Közben állandó lövöldözéssel tudták távol tartani az egyre nagyobb számban jelentkező keselyűket, hiénákat és coyote-okat. A környék minden dögevőjét odacsalták a szorosban heverő tetemek.
Hiszen jól tudták mindketten, hogy hiábavaló, amit tesznek. A szoros kijáratának közelében állt a sátor, és akik itt voltak, azokat menthetetlenül a szakadékba sodorta a csorda. Ezt bizonyította Bolibar kalapja is a mélység felett.
Minden csontjuk fájt a küzdelemtől. Vizük, élelmük nem volt. Sietniök kellett. Lóra ültek és elindultak kelet felé, hogy megkerülve a völgyet, hazatérjenek.
Egész idő alatt egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Éjfélkor a hegygerinc túlsó lejtőjén elérték a Lonsdale-vár felé vezető utat.
Alig tartották magukat a nyeregben. A rázástól elviselhetetlenül sajogtak a sebek. Mindegyik azt várta, hogy a másik mondja ki előbb a szót: pihenjünk.
Tehát egyik sem mondta. Lovagoltak összeszorított foggal, pokoli erőfeszítéssel. Időnként egymásra néztek, szerették volna a kín, vagy a kimerültség jeleit látni a másikon.
Mi történt?
Nem tudták. Virginia megmagyarázhatatlan halála ismét fellobbantotta bennük a gyűlöletet. Egy óra múlva, mikor Ronny lova éppen megbotlott egy kőben, Owen megszólalt:
– Nem akarsz pihenni?
– Fáradt vagy?
Pillanatnyi szünet következett.
– Nem – felelte röviden Owen.
Azután újra hallgattak, és tovább ügettek.
Keményen tartották magukat a nyeregben. Hajnalodott, a torkuk szárazon lüktetett, millió porszem ülepedett le a sebeikre és most szúrt, fájt, viszketett, de csak lovagoltak…
Délelőtt még mindig nyeregben ültek. Izzóan tűzött a nap, de egyikük sem mondta ki a szót, hogy pihenni.
– Miért tette ezt Virginia?… – suttogta Owen.
– Azt hitte talán… hogy Bolibarnak… a szívére beszélhet… Ott maradt egyedül… Mikor látta a ravaszságot, amit aztán megbántál… hiszen azért jöttél utánam…
– Hazudsz!
– Te kutya! – kiáltotta artikulátlan hangon. – Most már nincs okom rá, hogy kíméljelek.
Megállították a lovaikat, és kezük, mint már annyiszor, a pisztoly markolatát szorította. Csak nehezen gyűrték le az ellenállhatatlan vágyat, hogy kirántsák. Pedig jól tudták, hogy előbb-utóbb így jön a vég. Valamelyikük kihúzza a pisztolyt, és a következő pillanatban meghalnak. Egyszerre fog eldörreni a két lövés. Mint mikor a farkassal végeztek.
– Te kíméltél… Te?!… Te orgyilkos!
Ronny bal kézzel sújtott. A revolvert nem engedte el közben, de nem is húzta ki. Owen lekapta a fejét, az ő keze is nekivágódott. Ronny lova az ütés pillanatában megmozdult. Ezért sikerült ellenfelének elkerülni a csapást. Viszont Owen ökle állon találta, hogy kibukott a nyeregből…
…Ott feküdt Ronald Kerry mozdulatlanul a füvön. Most csak egy gyors lövés kellene… Owen orrcimpái sajátos módon rezegtek, és szorosabbra markolta a revolverét… A fegyver agya csúszós lett a szorító kéz nyirkosságától… Lassan húzta ki a pisztolyt… Ronny ájultan hevert…
Alkonyodott, mikor Ronny kinyitotta a szemét.
Könyökére támaszkodva felemelkedett.
A két ló csendesen legelt valamivel távolabb, és Owen ott ült mellette törökülésben. Cigarettázott.
Hallgattak.
– Szerencséd volt… – mondta Ronny -, megmozdult a lovam…
– Láttam… De ha nem mozdul a ló, akkor is legyőzlek…
– Ha Virginia nem lép közbe, már régen megöltelek volna…
– Ezentúl nem fog közbelépni…
Megint eszükbe jutott Virginia, és a szomorúság rettenetes nyomása szorította össze őket belülről, mintha a farkas karmai a mellkasukon át szívüket is megsebezte volna…
Virginia nem él…
– Gyerünk… Vagy fáradt vagy? – kérdezte Owen.
Ronny nem is felelt. Nyeregbe vetette magát. Egy madár sikoltozott a közelben, vadmacska csaphatott le rá. Ügettek.
Hajnalra elérték a Tolvajok hágóját. Ébredt a nap, és langyos sugarai derűsen terültek szét a Colorado-fennsíkon; ameddig csak a szem ellátott, békés kérődzők lepték el a legelőt.
Egy cowboy lovagolt eléjük.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte izgatottan. – Egy rabló azt mondta, hogy tőrbe csalnak titeket.
– Úgy is volt. De megmenekültünk. A fiúk útban vannak Mexikó felé az állatokkal. A cowboy csodálkozva nézte a két rongyos, poros, véres embert.
– Hol van George? – kérdezte Owen.
– Tessék?… Ja igaz, nem tudhatják… Szegény boss meghalt, és ebben a hőségben nem várhattunk a temetésével…
Owen szeme különös merengéssel nézett a távoli ég felé. Hogyan? Keserű lesz a torka?… Az ördögbe is… Ellenségek voltak, de azért az évek folyamán, megszokta az öreg George-ot…
Leszálltak a nyeregből, és elindultak a Lonsdale-vár felé.
– Most mi lesz? – kérdezte Ronny.
– Tőled függ. Itt maradhatsz?
– Itt – felelte keményen.
– Rendben van. Akkor… utolsó fordulójához ért a százéves versenyfutás. Mi befejezzük…
– Én is azt hiszem – mondta csendesen Ronny.
HETEDIK fejezet—>>>