Életre-halálra!
1.
Ronny és Owen véresen, szakadtan, a pokoli hegymászás, a halálos küzdelem nyomaival álltak a halott mellett a kör közepén. Az emberek hol őket nézték, hol a hatalmas tetemet.
– Ebből nagy baj lesz… motyogta Bruce. – A másik Bolibar a poklot fogja ránk zúdítani.
– Tehát vele is végezni fogunk! – mondta vállat vonva George. – Annyi állatot hajtanak magukkal, hogy utolérjük őket.
– Előre! – kiáltotta Owen.
Közben egy legény a szoroson át visszament a fennsíkra, és elhozta a lovakat.
Szédületes iramban vágtattak a marhatolvajok nyomában.
Ronny arra figyelt fel, hogy Owen nyargal közvetlenül mellette. Néhány percig nem szólt semmit.
– Jókor léptél közbe – mondta aztán. – Habár átkozott ostobaság volt, mert mind a két kezeddel a sziklát fogtad. Tudhattad, hogy Bolibar nyomban lő.
– Számítottam rá. De bizonyos volt, hogy ha elengedem a sziklát, nem talál.
Owent kissé elragadta a lova, de rövid idő múlva egymás mellett voltak.
– Még nem láttam ilyen lövést… Sziklákon gurulva kirántani a fegyvert, és kapásból… Szerencséd volt…
– Lehet…
– Biztos!… Azt akarod velem elhitetni, hogy százszor egymás után megcsinálod ugyanezt? Az ember ne hencegjen a szerencsével.
– Ebben lehet, hogy igazad van. A hencegéshez bizonyára értesz.
Owen megrántotta a kantárt. Ronny is. Egy másodpercig szikrázva csapott össze a két tekintet acélpengéje. Azután Owen szemében kihunyt a tűz, és ismét megsarkantyúzta lovát. Csak néhány mérföld után szólalt meg újra:
– Megmentetted az életemet…
– Tehát nem tartozunk egymásnak semmivel. Ugyanazt te is megtetted ma értem.
A lefelé kanyargó széles út hosszú hágóba vezetett, amely kisebb völgybe torkollott. Frissen széttiport cserjék jelezték, hogy nemrégen marhákat hajtottak erre. A kis csoport eszeveszett vágtatásától csattogtak a szétrúgott kövek, dobogott a föld, és a félvad lovak fújtatva, horkanva élvezték a korlátlan iramot.
– Állj meg, Ronny! – mondta váratlanul Owen.
Megálltak.
– Most én ajánlok békét. Ne menj el, ha kedved van maradni. Csak egyet kívánok.
– Ha lehet, megteszem.
– Ne foglalkozz a lánnyal.
Ronny meglepődött. Erre nem gondolt eddig. Azt hitte, hogy csak versenyfutásról van szó. De úgy látszik, a régi gyűlölet kemencéjét most újabb tüzelő fűtötte: a fiatalabb Lonsdale beleszeretett Virginiába.
Miért ne ígérné meg, hogy nem foglalkozik a lánnyal? – gondolta Ronny. Vajon Virginia mit tanácsolna ebben a helyzetben?
– Nem értem a kívánságodat.
– Nekem tetszik Virginia – felelte nyersen.
– És ha te nem tetszel neki?
– Ostobaság! Amit a Lonsdale-ok akarnak, azt megszerzik maguknak, és jobban örülnek annak, amit az erejükkel kerítettek hatalmukba… De ez nem is fontos. Kétszínű játékot kezdtél itt!
– Hazudsz!
A ló ficánkolt alattuk, ahogy a térdük nekifeszült a visszafojtott indulattól. Mind a ketten revolvereiket fogták.
– Még nem feleltél, Ronald Kerry! – mondta rekedten. – Ha békét akarsz, mondj le Virginiáról.
– Nem mondhatok le olyasmiről, ami nem az enyém. És vedd tudomásul, hogy a lányt nem engedem belekeverni a dologba!
– Egyenes választ adj! Azt mondtam, hogy ne foglakozz többet Virginiával!
– Én meg azt feleltem, hogy eredj a pokolba parancsolgatni!
Most úgy látszott, hogy előrántják a revolvereiket.
Pillanatokig ott remegett a levegőben a bekövetkező pisztolylövés előtti feszült csend… Ez nem harc lett volna, hanem öngyilkosság… De ahogy tenyerük görcsösen tapadt a pisztoly agyára, úgy látszott, hogy már a küzdelem esélytelensége sem akadályozhatja meg őket az összecsapásban…
Azután Ronny megsarkantyúzta lovát és elvágtatott.
Owen összeszorított foggal nézett utána, majd követte.
2.
Rövidesen utolérték a többieket, és George mellé kerültek az élre. A nap már forrón tűzött, és a völgyön túl kis emelkedés után ismét erősen lejtő ösvényen folytatták útjukat.
Ezen a csapáson hajthatják az állatokat Mexikóba a marhatolvajok. Az emelkedés utáni fennsík, egy régi, kiszáradt vízmosáson keresztül széles átjáróhoz vezet két domb között, és az átjáró után kanyarodik el a hegyekből kivezető út délkelet felé.
Ezt az átjárót nevezik a Halál kapujának. Ugyanolyan zárt katlanból nyílik, mint a Lonsdale-ok legelői, és az utolsó szoros New Mexico előtt. Ellenséges rablóhordák, marhatolvajbandák szokták itt meglesni egymást. A Halál kapuja átjáró, leshely, csapda, harcmező, ahol a marhatolvajok maguk hadakoztak egymással, ha valamilyen oknál fogva ellenségeskedést kezdtek. A győzelemre mindig annak volt több esélye, aki embereivel belülről védte az átjárót.
– Megállni! – kiáltotta George. – Tudni kell, hogy lesnek-e ránk?
Bruce a domboldal mentén óvatosan megközelítette az átjárót, míg a többi cowboy fedezéket keresett egy esetleges támadás ellen. Rövidesen kiderült azonban, hogy Robin Bolibar nem számolt a testvére balszerencséjével, és nyomtalanul tovább nyargalt csapatával.
– Akkor a kezünkben vannak! – mondta Owen. – Most már sima az út végig…
Alig hagyták el az átjárót, mikor az elöl lovagló George hangos örömkiáltással mutatott a lefelé kanyargó útra.
Nagy porfelhő mögött feltűnt a kis csorda, és itt-ott valamelyik lovas is láthatóvá vált egy pillanatra.
– Megvannak!
Most már a célhoz ért üldözők nekibuzdult vágtatásával nyargaltak a veszélyes lejtős, kanyargós úton.
Bolibar emberei csak akkor vették észre őket, mikor már mindössze egy kanyar választotta el Lonsdale-ékat a csordától.
Egy golyó fütyült el Lonsdale mellett. Valóságos sortűzzel válaszoltak. A rablóknak menekülni kellett a túlerő elől. Mindössze négyen vagy öten lehettek George és Owen nagy csapat cowboya ellen.
– Nem látom Bolibart! – mondta lihegve George.
– Elfedi talán a por…
Miközben életveszélyes rohanással zúdultak le a lejtőn a csorda felé, valamennyien Robin Bolibart keresték a szemükkel. Meg kell ölni! Különben irtózatos lesz a bosszúja, ha megtudja, hogy a testvérét lelőtték.
Robin Bolibar azonban már előbb felismerte, hogy a harc reménytelen.
– Szembeterelni a csordát! – kiáltotta a közelében lévő embereknek.
A rablók kegyetlenül csapkodtak ostorukkal a marhákra, ezek bőgve fordultak meg és csörtettek vissza, hegynek fel, a zuhogó csapások elől.
Bolibar nekiugratott a lefelé vezető útnak, és a többiek követték.
– Vigyázz! – kiáltotta Ronny. – Ránk hajtják a csordát!
A visszafelé csörtető marhák nem lehettek veszélyesek, de a lejtőn vágtató lovak, ha nem tudják megfékezni őket, összeütköznek az állatokkal. Épp hogy sikerült elfordítani a lovak fejét vagy lefékezni sebességüket, mielőtt összetalálkoztak a felfelé ügető állatokkal.
Csúnyán szitkozódtak. Üldözésre gondolni sem lehetett, amíg a marhákat nem terelik el az útból.
– Azt hiszem – mondta Owen -, ennyi körülbelül elég volt egy napra. Most már előnyt szereznek, és tudják, hogy a nyomukban vagyunk, reménytelen lenne üldözni őket.
George idegesen mondta.
– Csak Bolibart ne szalasztottuk volna el!
– Eh! – mondta vállat vonva Owen. – Előbb-utóbb úgyis harcra került volna sor.
– Úgy van! – szólt közbe Cresby. – Már régen mondtam a Bolibarokról: vagy ők, vagy mi. Hát tiszta haszon, hogy legalább az egyik gazembert a pokolba küldtük.
Dacára annak, hogy győztek, és az ellopott állatokat maguk előtt terelték, rosszkedvűen és balsejtelmekkel indultak visszafelé.
3.
Néhány napig Owen és Ronny csak délben és este az asztalnál találkoztak. Nyomasztóak és csendesek voltak ezek az étkezések. Virginia igyekezett olykor valami vidámságot erőltetni, de ezt a nehéz hangulatot nem oszlatta el semmi.
A három férfi nem tudta, hogy mit tud a lány az éjszakai támadásról. A lövöldözést hallotta, az bizonyos. De abban a zűrzavarban mindenki elfeledkezett Virginiáról. Miután visszatértek, eltemették Bolibart a másik banditával együtt. A harmadik, akit Owen golyója talált, az úgy látszik életben maradt és volt még annyi ereje, hogy elmeneküljön. Nem baj. Legalább lesz, aki megviszi a hírt Robin Bolibarnak. Ezután George Lonsdale Virginiát kereste. A lány a szobájában volt, ruhástul, de lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Lehet, hogy aludt. De az is lehet, hogy nem.
A saját halottaikat már ünnepélyesebben temették el, amennyiben ez a szertartás egyáltalán ünnepélyes lehet itt, ahol a halálnak legcsekélyebb tekintélye sincs.
– Holnap visszamész New Yorkba, Virginia -, mondta látszólag egykedvűen, ebéd után George, mikor kettesben maradtak.
– Nem megyek többé vissza.
– Tessék?
– Nem megyek többé vissza New Yorkba – ismételte a lány.
– Virginia…
A lány odament hozzá, két kezét az öreg George vállaira tette:
– A sors rendelte úgy, hogy én idejöjjek. És itt is fogok maradni.
– Nem értelek, Virginia.
– Hagyjuk most már, apám… Tudok mindent. Véletlenül kihallgattam egy beszélgetést. És azóta tudom, hogy erős vagyok. Eleinte gyáva voltam és féltem. De mostanában sokszor úgy érzem, hogy inkább itt a helyem, mint New Yorkban.
George zavartan pislogott a lányra.
– Nem maradhatsz itt, Virginia. Különösen most nem. Az is meglehet, hogy… harcra kerül a sor… Ugyanis néhány marhatolvajjal…
– Tudom. Megöltétek az egyik Bolibart és a cinkosát. A másikat, akinek a vállát lőttétek át, én kötöztem be, és segítettem neki, hogy el tudjon vánszorogni. Mindez a versenyfutásért.
– Elég volt. Nem fogsz itt maradni Virginia. És ne avatkozz a versenyfutásba!
Lonsdale-nak most villogott a szeme, és megtalálta a hangját. A versenyfutás puszta említése felpezsdítette benne ismét a harci kedvet.
– Jó. Nem avatkozom bele. De New Yorkba csak úgy megyek, ha te is velem jössz. Előzőleg átadod ezt a birtokot Owennek.
– Már Ronald Kerry javára végrendelkeztem, a birtokot illetően.
– Ő nem törődik azzal, ha megváltoztatod a végrendeletedet.
– Soha! Érted! Sohasem engedem át a részemet Owennek.
– Ostobaság! Úgy éltek itt, mint a középkorban. A halál ül ezen a fennsíkon. Az ember minden pillanatban várja, hogy mikor dörren el egy revolver, és jóformán senki sem tudja, hogy miért! Az a gyalázat, hogy a Lonsdale-ok ügye miatt annyi ember vérzik el, akinek semmi köze hozzá, csak megkapja itt a gyűlölet és a bosszú ragályos betegségét, és őrült lesz, mint ti. Ennek én fogok véget vetni! Jegyezd meg magadnak!
Mielőtt George felelhetett volna, a lány kiment a szobából. “Kennedy…” dörmögte Lonsdale. A nyugat életre hívta Virginiában az elszánt és makacs Kennedy természetét.
Fáradtan ült le, és szívére szorította a kezét. Ilyenkor, ha egyedül maradt, meglátszott rajta, hogy beteg és nagy erőfeszítésébe kerül ezt leplezni. Felhajtott egy pohárka pálinkát.
Nem! Ezerszer nem! Nem George Lonsdale lesz az, aki feladja a versenyt.
4.
Virginia kiment a várból. Távolabb megpillantotta Ronnyt és Owent. A két férfi csendesen beszélgetett.
– Azt hiszed, nem fognak támadni? – kérdezte Owen.
– Nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy revolverekkel rohanják meg a várat. Bolibar nem ostoba ember.
– Nem nyugszom addig, amíg le nem számoltam vele…
– Ez rendben van – vágott közbe Ronny. – De ne rohanjunk a vesztünkbe. Bolibar az idegeinket akarja gyengíteni. Tudja, hogy mi várunk és figyelünk. Tehát nem csinál semmit. Azután igyekszik majd olyan helyen támadni, ahol nem mi vagyunk a váron belül.
– Miféle helyen?
– Gondolkozz csak. Mielőtt őszre fordul az idő, az állatok nagyrészét felhajtják innen Mexikóba.
– Hm… Az még jó két hét.
– Addig majd előkészíti a talajt magának… Mi is megteszünk neki annyit, hogy egy emberrel kevesebb lesz itt, a vezetők között…
– Le foglak győzni – mondta Owen csendesen.
– Erősebb vagyok – felelte Ronny ugyanúgy.
Virginia lépett hozzájuk.
– Megígérted, Owen, hogy elvezetsz a forráshoz.
– Ha tetszik, máris indulhatunk.
– Jöjjön maga is – fordult a lány Ronnyhoz. Owen arca elsötétült, de csak egy pillanatra.
– Természetes, hogy jövök – mondta örömmel Ronny.
Elindultak a patak mentén, és nemsokára egy hegyi ösvényhez értek. Virginia vidáman beszélgetett. Igyekezett egyformán kedves lenni mind a kettőjükhöz.
A hegyi ösvény egy darabon eltért a folyó mellől. A sovány, sziklás talajon elszórt, magányos, fehér virágok integettek itt is, ott is.
– Milyen szépek! – kiáltotta Virginia lelkesen.
Ügyesen, egyik szikláról a másikra lépve, tépte a virágokat. A két férfi csillogó szemmel nézte. Azután egymás felé fordultak.
– Mosolyogni, Ronny.
– Mosolyogni, Owen.
Megértően bólintottak és mosolyogtak.
– Azt hiszem, jobb lesz minél hamarabb – suttogta Owen mosolyogva. – Két golyóval mindent elintézünk.
– És addig mosolyogni, ahogy megbeszéltük. Felesleges, hogy a leány észrevegyen valamit – felelte Ronny, ugyancsak mosolyogva.
Virginia visszatért a virágokkal, kipirultan, nevetve, azután folytatták az útjukat.
– Milyen felségesen szép hely ez – mondta a leány. – Csak az emberek képesek arra, hogy elrontsák az Úristennek ezt a gyönyörű békéjét.
A két férfi hallgatott.
– Ott a forrás! – mutatta Owen a sziklák közül kibuggyanó vizet, feljebb, ahol egy magas szirtről sellőről sellőre bukva, medrébe zuhant a patak.
– Menjünk fel! Egészen odáig!
Owen mászott elől, és lenyújtotta a kezét Virginiának. Ronny mögötte kapaszkodott. Kócosan, kipirultan, nevetve, mint valami nagy gyerek, úgy örült Virginia a hegymászásnak.
A forrásnál egy sziklára ültek.
– Hallottak valami hírt Bolibarról? – kérdezte hirtelen.
Owen vállat vont.
– Nem. Honnan tudsz te egyáltalán Bolibarról?
– Tudok róla. Az egyik rablónak én segítettem elmenekülni… Remélem, rajtam nem álltok bosszút?
– Tudtam – mondta Ronny -, mikor visszajöttünk, nem volt lezárva a házi patika, és láttam, hogy kötszert vett ki. Rosszul tette, hogy jódot használt. Volt ott hipermangán is oldatban, az jobb lőtt sebre…
– A rabló még a jódért is hálás volt. A kisfiúval, aki délelőtt Marlow-ból a postát hozta, üzenetet küldött. Csak az a rabló lehet…
Egy cédulát vett elő és átadta Lonsdale-nak.
“Valaki, akihez jó volt, figyelmezteti, hogy sok ember fog összegyűlni a hegyek között, mert megelégelték a Lonsdale-vár uralmát, és el akarják pusztítani magukat.”
Aláírás nem volt.
Owen elolvasta, azután átadta Ronnynak, és közömbösen cigarettára gyújtott:
– Ilyesmiről már többször volt szó az évek folyamán, de még sohasem sikerült.
– Egyszer sikerülni fog! – mondta határozottan a lány.
– Ez valószínű – bólogatott Owen. – Hozzá tartozik az üzleti számításhoz. Kockázat nélkül nincs haszon.
Ronny elgondolkozva nézte a földet.
– Annyi bizonyos – szól közbe -, hogy a Bolibar eset óta egyetlen marhát sem hajtottak át a fennsíkon.
– Ez előfordult máskor is – legyintett Lonsdale. – Ha verekedésre került sor, és elintéztünk néhány gazembert, utána mindig összefogtak ellenünk, és nem hajtották errefelé a marhákat. De sokáig ez nem megy. A többi út veszélyesebb és fáradságosabb.
– Lehetséges – hagyta helyben Ronny. – Megjegyzem még, hogy ha állatokat nem is hajtottak erre, néhány nap óta gyanús lovasok vágtatnak át éjszaka a fennsíkon, a Tolvajok hágója felé.
– Honnan tudod? – kérdezte Owen.
– Éjjel néha felmegyek a toronyba, ahol az őr van. Ezek ugyanis megszokták, hogy csak az Arizonából vezető utat figyeljék, amerről az állatokat hajtják. És szerintem nem árt, ha most néha kelet felé is vizsgálódik az ember, mert a Tolvajok hágója felől esetleg meglepetésnek vagyunk kitéve.
Hallgattak.
– Maguk megbarátkoztak? – kérdezte hirtelen a leány.
– Amint látod – felelte Owen.
– Owen csak az első napokban akart megenni. Közben jóba lettünk – jegyezte meg Ronny is mosolyogva, és olyan őszintén, olyan barátságosan néztek egymás szemébe, hogy a leány elhitte, amit állítanak.
– Ostobaság lenne Bolibar malmára hajtani a vizet – folytatta Virginia. – Ha maguk közül valamelyik harcképtelenné lesz, akkor több esélye van Bolibarnak a győzelemre.
– Biztosíthatlak, hogy nagyon jóban vagyunk Ronnyval.
– Milyen furcsa az a hatalmas szikla! – mutatott a lány egy oszlop alakú, óriási bazaltkoloncra, amelyet nagy félkörben került meg a víz. A sziklában volt valami emberi alakra emlékeztető.
– Úgy hívják errefelé, hogy az Ördög apja – magyarázta Owen. – Nem is olyan régen van itt. Talán ötven éve zuhant le a tetőről, mikor hegycsuszamlás volt. Ez a gazzal benőtt vágás a patak régi medre.
– Értem – bólogatott Ronny. – Az Ördög apja belezuhant a patakba, elzárta az útját, és azóta folyik a másik lejtőn a víz… Látja! – mutatta Virginiának. – A víz megkerülte a medrébe esett sziklát, és arra mosott ki új utat magának.
– Mielőtt lezuhant ez a kolonc, a víz az én mostani birtokomon, a sziklatorlasz mögötti árokban folyt. A torlasz még ma is megvan a két birtok között.
Virginia mélyen a szemébe nézett Owennek.
– A torlaszt is el kellene hordani onnan.
Ronny már előrement, így nem hallotta Owen halk, izgalomtól remegő válaszát:
– Tőled függ, Virginia…
– Hogyan?…
– Az esküvőnk napján már nem lenne ott az a torlasz.
Virginia riadtan intett nemet. Ettől félt. Most szerette volna, ha csúnya és ellenszenves.
– Ez nem lehet… Nem lehet, Owen…
– Talán… őt? – Owen arca eltorzult, ahogy Ronny felé intett.
– Halló! – kiáltott fel a szikla aljáról Ronny.
– Jövünk! – felelte csengő hangon a lány. – Fogd a kezemet, Owen.
Lefelé, tudj’ Isten, miért, valahogy csendesebben tették meg az utat.
5.
Este három lovas érkezett. Nagyon messziről jöhettek, porosak voltak és fáradtak. Egy bizonyos Forster nevű vendéglősre hivatkoztak, aki említette nekik, hogy a Lonsdale birtokon néhány emberre van szükség.
George és Owen figyelmesen nézték őket. Elszánt embereknek látszottak. Forster tudja, hogy kit küldjön Lonsdale-ékhoz. Harry, Jim és Dodd. Ez volt a nevük. Dodd Owen cowboyai közé állt, Harryt és Jimet George vette fel. Az Államokban mindig volt néhány ember, akik egy vagy más oknál fogva szívesen álltak munkába távoli, elhagyatott vidéken. Ezért mindig akadt utánpótlás a Lonsdale-várban.
Harry, Jim és Dodd mint jó barátok járták eddig a nyugatnak nem mindig legegyenesebb útját. Ez azonban nem jelentett sokat a Colorado-fennsíkon, ahol a levegőt a gyűlölet miazmája mérgezte meg.
Két nap múlva már Dodd, Owen cowboyai közül, csúfolódva kiáltott át Jim és Harry felé, mikor ezek hiába igyekeztek elébe vágni néhány kitörő állatnak.
– Haha… szép kis cowboyok vagytok!
– Fogd be azt az átkozott szádat, Dodd! – kiáltotta át a sziklatorlaszon Harry.
– A tiedet fogom be, de úgy, hogy nem nyitod ki többé – válaszolta Harry, és villogó szemmel nézegették egymást, készén arra, hogy revolverhez nyúljanak.
A közös veszély, amelyben forogtak, nem csökkentette a gyűlöletüket.
Az augusztusi hőség izzása a Colorado-fennsíkon is elérte a teljét. Tíz napja tartott a szárazság, a tipikus, rekkenő időjárás, amelyre átmenet nélkül köszönt be errefelé a nedves ősz.
– Azt hiszem – mondta ebéd közben George -, hogy Bolibar eltisztult erről a vidékről.
– Miért? – kérdezte Owen -, gyávának tartod?
– Talán… nem szerette az öccsét. Nem akar kockáztatni érte semmit. Sohasem hallottál olyant, hogy családtagok nem szeretik egymást? – tette hozzá csúfondárosan.
– Én nem hiszem, hogy annyiban hagyja – mondta Owen. – Az az érzésem, hogy valamit forral. Biztosra megy. Valószínűleg arra vár, hogy áthajtsuk az állatokat Mexikóba, és szabad területen csap le ránk, ahol nem vagyunk előnyben.
Valamennyien Bolibarra gondoltak, de aznap már nem beszéltek az esetről. Tisztában voltak vele, hogy rövidesen rendkívüli események fognak történni.
Délután Dodd, az új cowboy vigyorogva nézte a sziklatorlaszon ülve, ahogy barátai nagy erőfeszítéssel már vagy félórája fáradoznak azon, hogy kétfelé osszák a csordát. Ronny is közéjük lovagolt, hogy segítsen. Dodd most látta először a másik farm intézőjét.
– Halló!
Ronny odanézett. Ráismert az emberre. Ez néhányszor megfordult Winstonban is, egy környékbéli farmon dolgozott.
– Jól látok? – kiáltotta Dodd. – Csakugyan Ronald Kerry a ti intézőtök?
Ronny egy korbácsütéssel a torlaszhoz ugratta a lovát, és mereven nézett a csúfondáros arcra.
– Miért?… Talán valami kifogásod van ellenem?
Owen a közelben lovagolt éppen, és most felfigyelt a szóváltásra.
– Kifogásom éppen nincs – felelte nyugodtan a másik, mert tudta, hogy a törvény védi -, de ha sejtem, hogy te itt vagy alkalmazva, hát nem állok be a Lonsdale-várba dolgozni.
– Hm… És… miért?
– Nem vagyok finnyás ember de… Orgyilkossal nem dolgozom együtt…
Miközben ezt mondta, áthajolt a kőtorlaszon. Ronny végigvágott az arcán a korbáccsal, hogy a túlsó oldalon bukott a földre. Felugrott és revolvert rántott, de Owen már ott állt mellette, és kiverte a kezéből.
– Kutya! Ha megszeged a törvényt, széttéplek…!
– Ronald Kerry szegte meg!
– Hülye! Átdugtad a képedet és ő rávágott. Ehhez joga van. Nem jött át a mi oldalunkra, és nem vett elő fegyvert.
Ronny közben ellovagolt, de nem tért vissza a munkájához. Owen összeráncolt szemmel nézett utána. Első ízben fordult elő, hogy nagy ellenfelét ilyen nyugtalannak látta.
– Különben is – mondta Dodd -, vegye tudomásul, boss, hogy nem dolgozom magánál.
– Mehetsz, amikor tetszik. De szeretném tudni, hogy mi kifogásod George intézője ellen?
– Semmi éppenséggel. Ha csak az nem, hogy orgyilkos…
– Hazudsz!
– Lovagoljon el Winstonba. Ott mindenki megmondhatja! Agyonlőtte hátulról Teddy Backet, akivel egy kis elintéznivalója lett volna a Martins erdejében. Azóta nem hívják máshogyan Winstonban meg a környékén, csak “orgyilkos Ronnynak” és senki sem áll szóba vele. Nem vagyok finnyás ember, most is a törvény elől bujkálok itt, de orgyilkossal nem eszem közös tálból, ezt meg kell mondanom.
Bruce és néhány cowboy, akik odasereglettek az iménti jelenetre minden szót hallottak.
– Tisztázni kell ezt a dolgot, boss – mondta csendesen Bruce. – Egyikünk sem lehetne a múltja alapján seriff vagy polgármester, de orgyilkossal nem dolgozunk együtt. Sokfélét beszélnek rólam odaát Connecticutban, meg a pawniek földjén, de azt senki sem mondhatja, hogy Jack Bruce orgyilkosokkal harcolt egy társaságban.
– Csak az a furcsa, hogy nem éppen úgy fest, mint aki nem mer szemtől szemben megállani valaki előtt – jegyezte meg Owen felé egy másik legény, és a gazda néhányszor pislogott zavarában.
– Akár így áll a dolog, akár úgy, ezt tisztázni kell – vélte Bruce.
– Addig azonban mindenki maradjon meg a helyén – zárta le az ügyet Lonsdale. – Én magam lovagolok Winstonba, hogy utánajárjak az igazságnak.
De ez feleslegesnek bizonyult.
Ugyanis a másik birtokon szintén erről a beszédtárgyról folyt a szó.
– Ezzel a két fülemmel hallottam, hogy orgyilkosnak nevezte Dodd – mondta Harry.
– És ő mit csinált? – érdeklődött Cresby.
– Az arcába vágott és elnyargalt.
– Hát ezt tisztázni kell – jelentette ki egy másik. – Orgyilkos nem lehet az intézőnk. Sokféle esemény terheli a lelkiismeretemet, de ha ez igaz…
– Igaz!
Ronny állt ott. Nyugodtan, szinte megvetően.
– Egy emberrel találkozóm volt, hogy megverekedjünk. Másnap halva találták. Hátulról érte a lövés. A bíróság felmentett, de Winstonban még ma is mindenki azt hiszi, hogy én tettem, és senki sem áll szóba velem.
– És maga mit mond? – kérdezte Cresby.
– Hogy semmi közötök a dologhoz.
Ezzel sarkon fordult és otthagyta az embereit.
…Délben Cresby és Bruce megjelentek az ebédlőben. Csak a két gazda volt ott. Ronny széke üresen állt az asztalnál.
– Gazda… – kezdte Cresby.
– Mindent tudok! – vágott a szavába George. – Az intézőről hazug pletykákat hallottatok.
– Ő maga is mondta – felelte a vén cowboy.
– És mit akartok?
– A két birtok legényei nevében beszélünk – szólt Bruce. – A fiúk nem akarnak együtt dolgozni orgyilkossal. Be kell látnia, uram, hogy igazuk van. Mr. Owen emberei pedig nem lovagolnak ki a Tolvajok hágójához közösen a maga legényeivel, ha az orgyilkos közöttük van. Lássa be, uram…
– Nem látok be semmit! – csapott az asztalra George. – Valamennyien rablók, fegyháztöltelékek vagytok. Ronald Kerry az egyetlen köztetek, aki bíróság előtt állt és felmentették…
– Mindannyian elmegyünk. A két birtokon egy cowboy sem marad, és az Államokban egy rendes nyugati ember sem lesz, aki Ronald Kerryvel, az orgyilkossal közös munkahelyet válasszon – fejezte be Cresby.
Owen nem szólt semmit. Tudta, hogy most nélküle is vége a farmon Ronny intézőségének és örökségének.
– Szóval elhagyjátok a munkahelyeteket? – kérdezte dühösen George. – Hát jó! Pusztuljatok, és…
Nem fejezhette be. Ronny lépett a szobába. Útnak öltözve.
– Ne veszekedjenek, Lonsdale – mondta csendesen -, én elmegyek innen. Nyugtassa meg ezeket a puritán akasztófavirágokat.
– Maga itt marad, és…
– Hogy én mit csinálok, az tisztára csak tőlem függ – felelte Ronny. – Elmegyek.
– Ennek Bolibar fog a legjobban örülni!
Valamennyien az ajtó felé fordultak. Virginia állt a küszöbön.
– Bolibar ellen szükségünk van minden erős emberre – folytatta csengő hangon. Különösen Mr. Kerryre. Nem tudom, hogy mit tettek volna nélküle a múltkor, és ki végzett volna az óriási banditával, ha nincs itt az intéző.
Ronny csodálkozva nézte; Owen nyugtalanul és sötéten. Még nem látta ilyen szépnek, nyugodtnak és elszántnak a leányt.
– Bolibar nagy leszámolásra készül, és szívességet tesznek neki, ha elüldözik Ronnyt. Neked mi a véleményed, Owen? – kérdezte kihívóan. – Csak van valami megjegyezni valód?!
– Az a véleményem – mondta határozottan Owen -, hogy Ronny marad. A többi ostoba fecsegés. Ami a ti azonnali elmenéseteket illeti, figyelmeztetlek benneteket, hogy három hét múlva áttereljük a marhákat Mexikóba, és aki felhajtás vagy billogozás előtt elhagyja a munkahelyét, annak egy fillér fizetés sem jár. Jól tudjátok, hogy az olyan gazemberrel szemben nem ismernek errefelé kíméletet.
Ronny csodálkozva nézett Owenre. De azután megértette a hirtelen pártfogást. Virginiának bizonyította, hogy nem az ő keze van a dologban.
– Boss – mondta Cresby -, megbeszélem az emberekkel az ügyet. De úgy hiszem, a felhajtásig maradni fogunk.
Ronny ismét a lepracsengettyűvel járt. Naphosszat nem beszélt egy emberrel sem. Rövid szavakban feleltek a kérdéseire, megtették, amit mondott, de nem érintkeztek vele. Beszélgető csoportok hirtelen elhallgattak, ha a közelükbe ért, és odébb mentek, ha leült valahová.
Orgyilkos!
Ismét látta a szemekben az utálatot, a rémületnek és megvetésnek azt a vegyületét, amivel errefelé úgy érték, mint másutt a kannibált. Tolvajok, büntetett előéletű rablók kiközösítették. Emberek akik még nem rég szerették, becsülték és elismerték, most undorodtak tőle.
A régi, lenéző módján járt közöttük. Elfogadta a bojkottot, és mintha észre sem venné, úgy járt a birtokon.
Csak Virginia volt még kedvesebb hozzá. Mi adja az erőt és hitet ennek a leánynak ahhoz, hogy ennyire biztos legyen egy ember ártatlanságában, akit mindenki elítél?
Tüntetően odamegy hozzá, mikor Ronny egyedül szívja a cigarettáját ebédidő után. Nevetve beszélget vele és még csak meg sem kérdezi, hogy igaz-e? Nem próbál őszinteséget kicsikarni. Az egész lénye mosolygó, tekintete azt mondja: “Tudom, hogy nem vagy orgyilkos.”
Így Ronny nem kénytelen az italhoz fordulni, nem vadul el ismét a kitaszítottságba. Mit törődik ezekkel a faragatlan cowboyokkal, amíg Virginia hisz benne és… és úgy látszik, szereti is.
Owennel jóformán alig találkoztak. Az ebédnél is keveset beszélt. Nem csatlakozott teljesen a kiközösítéshez, de kissé zárkózottabb lett Ronnyval szemben. Kötekedést nem kezdett. Mintha nem akarna már verekedni vele.
Egy orgyilkossal!
De messziről, a sziklatorlaszon át, amely mögött dúsan nőtt a színes vadvirág és dudva a patak régi medrében, állandóan leste összehúzott szemmel Virginiát és Ronnyt.
A hangulat a kiközösített intéző jelenlététől még súlyosabban nyomasztotta a titokzatos Lonsdale-vár legelőit az óriási hegyek közé ékelt fennsíkon…
– Gyanús pofákat látnak éjszaka átlovagolni a Tolvajok hágóján – mondta ebédnél George. – Mintha gyülekeznének valahol a csirkefogók. Talán Bolibar üzen értük, hogy elegendő emberrel lessen ránk valahol, mire áthajtjuk a csordát Mexikóba…
– Nem lehetne valahol jelenteni… a hatóságoknál? – kérdezte Virginia.
George csak legyintett.
– Márpedig az állatokat át kell terelni két hét alatt, ha nem akarjuk, hogy elsilányuljanak, és ingyen se vegye át senki – folytatta Owen.
– Ez igaz – hagyta rá George.
– Nem kell mindet áthajtani a határon – fűzte tovább Owen. – Járjunk túl Bolibar eszén. Egy közepes csordát útnak indítunk próbaképpen, és ha látjuk, hogy simán megy, csak akkor kezdjük terelni az összes állatot. Így megtudjuk, mi van a Halál kapujánál, és ha baj történik, nem pusztul el csak egy része a csordának.
– Nagyszerű – örvendezett George. – Holnap elindítunk néhány marhát. Ronny nem szólt közbe. Befejezte az ebédet és cigarettára gyújtott.
– Csak az emberekkel takarékoskodjunk, mert itthon is szükség lehet rájuk. Az intézőkön kívül legfeljebb hat cowboy menjen.
Virginia fülét megütötte ez a két szó, hogy: “az intézőkön kívül”.
– Ilyenkor az intézők szoktak menni? – kérdezte.
– Általában – felelte Owen zavarban. – Érteni kell a dologhoz, és pedig alaposan.
– Szóval Bruce, Ronny és hat ember – mondta George.
– De hiszen… rablók leshetnek rájuk… – szólt közbe izgatottan Virginia. – Bolibar és a bandája ellen hat ember kevés… könnyen végeznek velük…
– Az bizony megeshet – bólogatott George.
Ronny felállt:
– Kiválogatom az állatokat, és előkészítek mindent… Nyugodt lehet Miss Virginia, hat ember nem is olyan kevés, ha eszük van.
Miután Ronny kiment, kínos csend lett.
– Nna… én is megyek… – mondta aztán Owen. – Nem akarsz kilovagolni? – fordult oda Virginiához.
– Nem.
Meg sem fordult, úgy hagyta ott George-ot és Owent. Egyenesen a szobájába ment.
6.
Hajnalban Ronny már az istállóban volt, mikor a többiek felkeltek. Az emberek hozzáláttak, hogy különválasszák az útra szánt állatokat a csordától.
– Ronny…
Megfordult. Virginia állt mellette.
– Ugye, nagy veszély vár magukra?…
Ronny kerülte a leány tekintetét.
– Itt mindenhol veszély várja az embert… De én elég szerencsés vagyok… – Önkéntelenül átkarolta a leányt. – A legnagyobb veszélyt is megéri, hogy maga félt engem… Virginia…
– Igen… én… féltem…
Azután a szemükkel beszéltek. Sokáig álltak szótlanul, és nézték egymást. Végül Ronny elengedte a leány derekát.
– Isten vele… Virginia…
– Isten vele… Ronny…
Kint türelmetlenül bőgtek a csomóba terelt, ijedt állatok. Ronny nyeregbe ült és elvágtatott. A lány nem nézett utána. Csak állt lehunyt szemmel. Hallotta az ostorok pattogását, a hajtók szitkozódását és végül a nagy paták lomha, ütemes dobogását, amint távolodnak…
– Jó reggelt… Ilyen korán keltél ma? – kérdezte egy gúnyos hang mellette.
Owen volt.
– Igen! – felelte hidegen Virginia. – Megnéztem, hogyan indulnak a bátor emberek…
– Szerinted akik itthon maradtak, azok gyávák?
– Nem mind. Csak az a gyáva, aki kieszelte ezt az elsőrangú ötletet azért, hogy más csinálja meg. Lehetőleg olyan ember, aki az útjában van…
Owen teleszívta a tüdejét levegővel. Egy lépést tett a leány felé, és úgy látszott, hogy nyomban megüti Virginiát… Aztán elfúló hangon mondta:
– Te azt hiszed… hogy én félek Ronnytól… és így akarok…
– Azt hiszem, hogy utadban van! – kiáltotta szinte hisztérikusan Virginia. – Azt hiszem, hogy örülnél, ha nem jönne vissza, azt hiszem, hogy te nem mennél mindössze hat emberrel oda, ahová őt küldted… Ezt hiszem.
Owen egy pillanatig mereven állt, azután sarkon fordult.
– Hej, Brogly! – kiáltotta oda egy cowboynak. – Hozd a lovamat! De gyorsan!
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Virginia utána sietve.
– Viszontlátásra, Virginia! Lehet, hogy a Lonsdale-ok versenyfutásának csakugyan vége lesz most már…
– Nézd, Owen, ideges voltam, és… Jobb, ha maradsz.
Brogly odajött a lóval, Owen felugrott rá, és elvágtatott a csorda után…
7.
Virginia csodálkozva figyelte önmagát, ahogy nyugtalanul bolyongott naphosszat, nem találva a helyét. És ebben az állapotban nemcsak az volt a kétségbeejtő, hogy szerette Ronnyt, aki néhány ember társaságában szembelovagol a halállal, hanem a közelgő ismeretlen végzet balsejtelme is nyomasztotta.
Legalább Owen lenne itt. Azt is ő üldözte el… Virginia maga sem tudta, miért érzi olyan határozottan, hogy az ősi átok, amely erre a szörnyűséges fennsíkra súlyosodik, most fogja megérlelni halálos gyümölcsét.
Most!
Ebben a tikkadt forróságban, a látszólag nyugalmas vidéken… Valami közeledik; valami, ami a gyűlölet százéves sebességével robog a Lonsdale-vár felé.
Végigment a szerpentin úton, fel a forrásig. Leült a hatalmas, hengeralakú kő mellé. Az Ördög apja!
Lassan szállt le a nap. Nézte az óriás sziklát, amely a patakba esett valamikor, és elzárta a víz medrét. De a víz élni akar! Megkerüli az akadályt, és új medret váj magának. Közben alámossa ezt a sziklát és ötven vagy száz vagy kétszáz év múlva az átlátszó, folydogáló víz ledönti az Ördög apját. Elkoptatja az alját. A szikla végül lezuhan, és a patak elfoglalja a régi medrét… Ismét ott folyik Owen birtokán, a gazzal benőtt árokban a torlasz mögött…
De hol lesznek addig már a Lonsdale-ok gyűlöletükkel, terveikkel, hol lesz ő és Ronny…
Ronny!
Azt sem tudja, hogy ki az az ember, akit szeret.
Orgyilkos? Ő mondta magáról, hogy az. És soha többé nem beszélt erről. Megborzongott. Naplemente után már hűvös volt az augusztusi este. Ismét lement a fennsíkra.
– Kerestelek, Virginia… – szólította meg George.
– A forrásnál voltam.
George Lonsdale arca elcsigázottnak látszott. A szemei bágyadtan hunyódtak. Rohama lehetett… Iszonyú erővel titkolta a betegségét.
– El kell hagynod ezt a helyet, Virginia… Azt akarom, hogy visszautazz New Yorkba.
– Már mondtam egyszer, hogy nem megyek. Csak veled. Nagyobb szükséged van nyugalomra és biztonságra mint nekem.
– Ez nem igaz! – rikácsolta sápadtan egy rövid, erélyes kézmozdulattal. – Érted? Nem igaz… De az utolsó szónál már a szívéhez nyúlt, és nagyot sóhajtott.
– Vigyél el innen – könyörgött a lány. – Hagyjuk itt ezt a szörnyűséges helyet.
– Nem lehet, Virginia… Nem lehet… – suttogta Lonsdale, miközben magához húzta a leány fejét, és a haját simogatta. – Nem lehet, hogy én adjam fel… Hogy éppen én legyek az a Lonsdale…
Sziporkázóan csillagos, augusztusi este volt. Egy torz, hatalmas sziklaóriás mögül előbukkant a hold.
Az éles, fehér fény éppen a szemközti gránittetőre világított. A harminc-negyven méter magas, sima falnak látszó, óriás tömb, mint valami középen elvágott csonka gúla, lapos síkban végződött… Hegyi utak kanyarogtak arrafelé, a csúcsok között, amelyek a Rocky Mountains havasairól a távoli New Mexico síkságig vezettek…
– Mi lesz velünk… – suttogta szorongva a lány:
– Owent félted? – kérdezte Lonsdale válasz helyett, és figyelte a lány arcát.
– Nem… Hallgattak.
– Az a másik… – kezdte nagyon lassan Lonsdale – lezüllött állapotban volt, mikor rátaláltam. Kötekedő, verekedő, részeges ember.
– Jó ember…
George arca idegesen megrándult.
– Orgyilkos! Tudod mit jelent ez itt? Az egész világon megvetik az orgyilkost, de sehol sem úgy, mint a nyugaton. – Csodálkozva látta, hogy a lány átszellemült, mosolygó arca, amellyel valahova a távolba néz, nem változik, bár jól hallja a szavakat. Türelmetlenül kiáltott rá: – Értsd meg! Hátulról lelőtt valakit! Orgyilkos!
Virginia szelíden ingatta a fejét:
– Szeretem…
A holdfény egy része a tető szélét világította meg, és néhány sugár nyalábja a pihenő marhák közé hullott, ahol Jim vágott el középen egy hosszú kötelet, hogy összecsomózza…
– Ugye vissza fognak jönni? – kérdezte a lány.
George nem felelt azonnal. A földet nézte.
– Igen… Azt hiszem… Bizonyos.
Egy vén fa árnyékában álltak, beleolvadva az élesen elhatárolt sötétbe.
– Nem hiszem, hogy Bolibar merészelne valamit… – folytatta rövid szünet után, mert idegesítette, hogy a lány nem felel.
– Bolibar bosszút fog állni… Láttam Ronny arcán: ő tudta, hogy nem térnek többé vissza.
George valamit mondani akart. De hirtelen tompa dörrenés hallatszott, és Jim egy csendes jajjal felbukott.
Vagy két másodpercig döbbenten álltak. Nem tudták, mi történt. Azután a lány megragadta George karját, és a szikla felé mutatott:
– Nézd… nézd… Ott… – suttogta rémülten.
…A szikla peremén, a holdfényben, egy valószínűtlenül óriás lovas mozdulatlan, élesen megvilágított alakja látszott. Furcsa, fekete nemezkalapja eltakarta a homlokát, ormótlan, hosszú lábai a ló hasán túl lógtak.
Bolibar!
Mire George Lonsdale kirántotta a fegyverét, Bolibar eltűnt.
HATODIK fejezet—>>>