Jó üzlet a halál

Egy részvénytársaság szivügye!

AKAR ÖN TISZTESSÉGES MUNKÁVAL
RÖVIDESEN VAGYONOS EMBER LENNI?

JELENTKEZZEN AZ ÚJ AMSZTRDAM R. T.-NÁL.

AZ ELSŐ HOLLANDI TELEPITÉSI ÉS
KITERMELÉSI TÁRSASÁG KÖZPONTJÁBAN
BUITENZORG.

ÚJ HOLLANDIA VALÓSÁGOS PARADICSOM!

GYÖNYÖRŰ VIDÉK! REMEK ÉGHAJLAT!

CSAK TELEPITÉSRE ALKALMASAK JELENTKEZZENEK!
SZAKMUNKÁSOK ELŐNYBEN!

DIJTALAN SZÁLLITÁS!

KEDVEZŐ MUNKAFELTÉTELEK!

Századszor tévedt a pillantása erre a plakátra, amely rikító vörös betűkkel, többszínnyomásos képpel ott lógott az apja feje felett. Elly nem volt ideges. Inkább a szíve fájt, önmagáért is, az apjáért is, aki megviselten, sápadtan ült vele szemben. Az öreg Bradbrock alacsony, finom, ötven év körüli ember volt. Külsején meglátszott a gazdagság, előkelőség, jólápoltság és mégis az arcán sok komor gond és szenvedés hagyott nyomot. A jó megfigyelő első látásra megállapította, hogy Bradbrock ebben az előkelő, fényes dolgozószobában, hatalmas brilliánsgyűrűjével, jólmenő vállalatával, gyönyörű leányával együtt nem boldog ember. Társtulajdonosa volt az Új Hollandia Telepítési és Termelési Rt.-nak, amelynek India több nagy városában volt fiókja. Társa, az R. T. másik alapítója, Johann Meulen, egy hollandus volt, minden tekintetben ellentéte a finom, szomorú Bradbrocknek. Ez a kövér, nyers ember, régebben állítólag uzsoraüzletekkel foglalkozott. Egész nap evett, elviselhetetlenül hangosakat kacagott. Egyetlen fia, August, mindenben utánozta a Jávában felsőbb társadalmat jelentő cukorbárókat, de csak olyanféle pozőrnek hatott, mint valami kiselejtezett vidéki színész, különben mint igazgató fontos pozíciót töltött be az Új Hollandia R. T.-nál.

Volt idő, mikor Bradbrock az ilyen Meulen-féle alakokkal szóba sem állt, mikor első osztályú polgára volt Jáva előkelő társadalmának. Azután megkezdte a spekulációt ezzel az Új Hollandia telepítéssel. Megvásárolt néhány kisebb szigetet a Csendes Óceánon. Egy angol ügynök beszélte rá. Bradbrock maga is megtekintette ezeket az ősi vadságukban megmaradt helyeket, néhány próbaültetés gumival és dohánnyal jól sikerült, dúsan volt mindenütt koladió, az egyik szigeten könnyen kiaknázható foszfátra is bukkantak. Bradbrock megvette a szigeteket és elkezdte a telepítést. Az ilyen üzletek nagy tőke számára általában jó befektetésnek bizonyulnak. Hogy azután mi történt, hol akadt fenn a szép terv, ezt nem tudják. Bradbrock máról holnapra megszüntette a munkásszállításokat és egész vagyonával belebukott a spekulációba.

Egy napon azután a klubban megszólította egy rosszhírű uzsorás, Meulen. Meulennek akkor már nagyon sok pénze volt. Bradbrock szigetei iránt érdeklődött. Megkérte, hogy mondja el a balsikerű telepítés történetét. A finom, udvarias Bradbrock még ezzel a rosszhírű alakkal sem tudott gőgös lenni és türelmesen elmesélte kálváriáját.

Meulen elgondolkozott mindazon, amit Bradbrock mondott Végül így szólt:

– Ide hallgasson, Bradbrock! Én ezekben a szigetekben milliókat látok. Van egy zseniális elgondolásom, amellyel valóságos aranybányát csinálhatnánk belőle. Belefeküdnék ebbe az üzletbe, ötvenezer forint reklámmal. Mert ez a legfontosabb. Félmillió forinttal elindítanánk újra a telepítést.

– És mindezért mit kíván?

– Részvénytársaságot csinálunk, amelynek ötvenszázalékos főrészvényese én lennék. A másik ötven százalék a magáé marad. Az üzlet vezetésében korlátlan felhatalmazásom van, mint teljhatalmú ügyvezető-igazgatónak.

Igy alakult meg újra és indult el diadalútjára az Új Hollandia R. T. És abban a mértékben, ahogy a vállalat hatalmasodott és gazdagodott, Bradbrock, bár ömlött hozzá a pénz, egyre kevesebbet mosolygott, rosszabbul aludt és kerülte az embereket. Meulen és a fia pedig bent ültek a Buitenzorgi vállalat vezérigazgatói szobáiban és intézték az ügyeket. A Meulenek hatalma azután annyira a nyakára szorult Bradbrocknek, hogy a lányát akarták. A fiatal Meulen akarta és az öreg egyengette az útját. Hogy milyen hatalma volt az öreg Meulennek Bradbrock fölött, azt legjobban ez a lánykérés bizonyítja. Bradbrock felesége halála óta csak a leányának élt, mindennél a világon többet jelentett neki Elly és most már napok óta rábeszélte, hogy menjen férjhez a fiatal Meulenhez. Elly először nevetett, azután sírt. Egy heti harc után sápadtan, de elszántan ült az apja irodájában.

– Nem szeretem Augustot és nem leszek a felesége.

– Elly – mondta fátyolozott hangon Bradbrock, – értsd meg, miattam kell engedned. Ki vagyok szolgáltatva Meulennek… Ha tudnám, hogy mást szeretsz, nem kérnélek… Már volt rá eset, hogy nő hozzáment valakihez, akit nem szeretett és jó házaséletet élt. – Homály futotta el Bradbrock szemét. Látszott rajta, hogy nagyon szenved. – Ma este… Ma este eljönnek.. és megigértem Meulennek… hogy igent mondasz…

– Te megigérted, hogy én…?

Bradbrock lehajtott fejjel ült és Elly érezte, hogy az apjának legalább olyan rettenetes ez az egész, mint neki. De végre is mivel tudja Meulen kényszeríteni? Odament és megsimogatta Bradbrockot. Nagyon, nagyon sajnálta.

– Majd gondolkozom… lehet… talán…

És este lett.

… Már behallatszott hozzá az öreg Meulen utálatos, hangos kacagása. Csak őrá várnak. Egyedül ült a szobájában. Mit csináljon? Látta, hogy az apja nagyon szenved. De mégis… Hozzámenni ehhez a fráterhez? Eltűrni, hogy megérintse, együtt lenni vele éjjel, nappal? Megnézte az órát. Még van ideje vacsoráig. Mit tegyen? El innen! Mindegy hová! Azt érezte, hogy az apja ki van szolgáltatva Meulennek és őmiatta bántják és bántani fogják. Cseléd lesz! Elmegy kisgyerek mellé, vagy akárhová. Kinyitotta az ablakot. A trópus dús, jószagú párája áramlott feléje a szabad mezőkről. És mögötte újra felhangzott Meulen jókedvű kacagása. Kiugrott.

Ketten az éjszakában

Tom az az ember volt, aki egy ilyen mozgalmas nap estéjén minden mást könnyebben viselt volna el, mint azt a különös körülményt, hogy egy nő esett a fejére. Szerencsére csak félemelet magasságból, de még így is alaposan megrándult a nyaka. Miután különös helyzetükből talpraálltak, Tom meghajolt.

– Fogadja hálámat, hogy nem a háztetőn lakik.

– Oh, Istenem! Megsérült?

– Nem. Csak lelkileg érintett nagyon kínosan. A kisasszony kiesett az ablakon keresztül, vagy távozott?

– Nem mindegy?

– Ha vesszük… – Pár száz lépésnyire néhány gyanus árnyat vett észre. Hm… Úgy látszik, megkerülték a villasort. Előre nem mehet, mert a rizsföldek mocsarába ér. Jobbra néhány pálma állt és távolabb kétméteres elefántfűmezőség látszott. Azon túl megint országút jön, gondolta.

– Kellemes éjszaka van – jegyezte meg konvencionálisan.

– Én most szeretnék elmenni innen – mondta a lány. – Maga hová megy?

– Nem tudom.

– Jövök én is…

A fiú figyelmesen megnézte előbb, azután gyorsan hátrahuzta a lányt a fal árnyékába. Csodálatosképpen Elly nem ijedt meg, mikor ez az idegen férfi megfogta a karját.

– Halkan tessék beszélni, kisasszony – mondta Tom aggódva.

– Miért?

– A szomszédban lakik egy barátom és nagybeteg.

– Kicsoda maga?

– Földbirtokos. A szó szoros értelmében. Az egész föld birtokosa. Azt hiszem, jó lesz, ha tovább megyünk innen, mert ott a távolban rokonaim jönnek, akikkel rossz viszonyban vagyok. – Megfogta a lány csuklóját, kilépett az árnyékból és elindult vele. Pár lépés után hátranézett.

– Nem volna kedve ebben a szép éjszakában futni egy kicsit? Hoppla! – mielőtt Elly szólhatott volna, már futottak. – A férfi szorosan fogta. Mögöttük zaj hallatszott. A fiú berántotta egy facsoport mögé…

– De…

– Pszt… – Lábujjhegyen vezette, merőleges irányban eltérve attól a vonaltól, amerről futottak. A lány különös izgalmat érzett. Olyan groteszk volt az egész. Megint kiértek a fák árnyékából és egy beomló vályogkunyhó falához lapulva haladtak.

– Hasra!… – kiáltotta az idegen és máris lerántotta a földre. – Lövések dörrentek. Kettő egymásután. A lány szive hideg lett a rémülettől. Most értette csak meg, hogy üldözik őket.

– Csusszon gyorsan előre a fal mentén. Gyerünk! – suttogta parancsolóan a férfi. Nyomban engedelmeskedett, mert érezte, hogy most engedelmeskednie kell. Éles kavicsszemek fúródtak a tenyerébe és felhorzsolta a térdét is. Megint két lövés hallatszott.

– Ne féljen – suttogta Tom, – ezek paccerek. Tíz lépésről elhibáznak egy felhőkarcolót. De mit szól ehhez? – Elly közvetlen közelében villant és dörrent Tom revolvere. Az egyik messze imbolygó árny feljajdult és eltünt.

– Jól van, fiam. Tüzelésből egyes.

– Kihez beszél?

– Magamhoz. Jó barátok vagyunk. Fusson!

Rohantak. Távol a villasorok már kigyultak, a lövöldözés kissé megbolygathatta az uri vidék esti békéjét.

– Be az elefántfűbe!

Magas kardlevelek csaptak vissza az arcába. Már nem tudott volna futni, ha öt erős férfiujj nem fogja biztosan a csuklóját. Megálltak.

– Kik ezek az üldözők? – kérdezte Elly.

– Hajótulajdonosok… Pszt…

Távolról letiport elefántfű recsegése neszelt. A férfi megfogta Elly csuklóját és vezette tovább.

Kiértek az országútra. Szemben egy benzintöltő állomás volt, mellette vendéglő és néhány bérház. Mögöttük ismét ropogott az elefántfű, jelezve, hogy nyomukban vannak. Átlépték az országút árkát és közvetlenül mellettük az aszfalton nyitott ajtajú Packard-kocsi állt.

– Csakhogy az autómat megtaláltuk. Üljön be, kérem.

A lány csodálkozott, hogy kísérőjének autója van, de nem volt ideje ezen gondolkozni, mert Tom máris benyomta az első ülésre és ő maga is melléje telepedett a volánhoz. Valamit kivett a zsebéből és rövid babrálás után begyujtotta az autót. Dörrenés hallatszott Az oldalablakon hatolt be és a szélvédőt is áttörte, üvegszilánkok estek rájuk csörömpölve, azután egy szökelléssel elindultak…

Nyaktörő iramban suhantak a pálmák között. A lány hátranézett és a kis ablakon át látta, hogy a betonállomás körül veszteglő autók elindulnak utánuk.

– Minden autó utánunk jön!

– Tudom, ide is együtt érkeztünk. Barátaim.

Tom egyre fokozata a sebességet. A lány érezte, hogy most az életüket kockáztatják a szabadulásért. Tudta, hogy a fiú lopta az autót és akik mögöttük vannak, azok már nem a sötétben lappangó üldözők, hanem a magántulajdon önkéntes védelmezői, sőt Herley Davidsohnján a hivatásos közeg is ott iramodik társaságukban. Viszont az ember már ugy van megteremtve, hogy más magántulajdonának védelmében sohasem kockáztat olyan sebességet, mint amennyi gázzal saját szabadságáért robog. Ezért Tom Packardja fokozatosan elhagyta maga mögött az üldözőit. Elly már nem félt. Jóleső izgalommal feszítette belülről az életveszélyes hajsza érzése. Közben megnézte a mellette ülő férfit. Vidám, szeplős arcából két nagy, derüs szem fixirozta az országutat és ha egy-egy kanyarnál megbillent, vagy farolt a kocsi, mint valami elegáns cirkuszi akrobata, azt kiáltotta: Hoppla! Ilyenkor a lányt valami megcsiklandozta belülről, hogy nevetnie kellett.

– Most majd becsapjuk a fiúkat – biztatta vidáman Ellyt. – A legközelebbi forduló után kutatva nézte az oldalt elterülő földeket, míg végre megpillantott egy dülőutat. Bekanyarodott rá és azon folytatta a menekülést.

– A fiúk most továbbmennek a kanyarnál és addig üldöznek engem az országúton, amíg a sziget végébe érnek, ahol majd azt hiszik, hogy az autót a tengerbe dobtam és száraz lábbal átmentem a szemközti Szumbava szigetekre. Nagyon szép hely. Egy barátom sokáig volt ott fegyenc. Hoppla! – ez a kiáltás egy rendkívüli zökkenőnek szólt. – Az autó ugyanis embertelenül rázott. Úgy zötykölt fel és le a dombos, gödrös kis ösvényen, amelyen a világ teremtése óta most haladt először autó, hogy fejükkel állandóan a kocsi tetejét verték. A Packard minden ízében recsegett és úgy hánykolódott, mint könnyű sajka, ha erős viharba kerül. Minden pillanatban felfordulhattak. Felettük, messziről, a kanyarba érő üldözők zugtak el. Mikor az utolsó zúgás is elnémult, Tom lefékezte a kocsit.

– Most egy ideig biztonságban vagyunk. – Hátradőlt a kormány mellett, egymásra rakta fel a két lábát és cigarettára gyujtott.

– Parancsol? – kérdezte udvariasan Ellyt.

– Nem dohányzom.

– Milyen kár. Ilyenkor a dohányzás helyettesíti a langyos fürdőt. Nagyon megnyugtató. Most pedig mondja meg kisasszony, hogy mivel lehetek szolgálatára?

– Azt hiszem, semmivel.

– Hát ennyit igazán megtehetek. Nézze, nekem most folytatni kell valamerre az utamat, mert az itteni rendőrség rendkívül agyafúrt és ha egy évig ülök ebben a kocsiban, előbb-utóbb rámtalálnak.

– Vigyen engem is. Maga jó embernek látszik. Nem merek egyedül menni az éjszakában.

– Szóval a kisasszony is menekül?

– Igen. Nem tudom még, mit akarok, nem tudom, melyik városban, hol fogok megállni és most nem szeretném, ha magamra hagyna. De ha terhére vagyok…

– Ugyan kérem! Ha nincs jobb dolga, jöjjön velem. Biztosíthatom, hogy még indiszkrét sem leszek. Nem érdekelnek a barátaim magánügyei. Szálljon ki, kérem.

A fiú megint fogta a csuklóját. Úttalan utakon mentek. Elly izmai a fáradságnak abba a fásult stádiumába jutottak, amikor az ember már érzéketlenül tud menni, menni, mint valami taposógép. Kissé megborzadt, mikor körülnézett az elhagyott éjszakai földeken, ahol egy idegen férfival bandukol. Tom hirtelen megállt.

– Hallja? Huzalok zizegnek… Itt felettünk töltésnek kell lenni. Jöjjön. Hoppsza!

Ment fel és húzta maga után a leányt. A rendező-pályaudvar vágányaihoz értek. Itt lehasaltak a fűbe. Néhány tehervonat vesztegelt előttük.

– Most meg kell állapítani, melyik tehervonat indul ezek közül. Szerencsénk van… Az ott előttünk. Látja? Füstöl a mozdonya. Ha azt mondom, rajta, akkor igyekezzen rögtön felugrani arra a nyitott ajtajú vagonra. Egy, kettő, három… Rajta!

… A legpuhább fotelben sem ült le még soha olyan gyönyörrel eddig, mint ennek a teherkocsinak piszkos fémpadlójára a csavargó mellé. Ahogy döcögtek az éjszakában, a nyitott vagónajtó helyén nagy fényes trópusi csillagok ragyogtak be rájuk. Tom levette a kabátját, összehajtogatta és a lány mögé helyezte.

– Most szépen le fog ide feküdni és alszik egy jót. Azt hiszem, dajkára nem lesz szüksége.

Elly mondani akart valamit, de fáradt volt és megszokta már, hogy szótfogadjon kísérőjének, tehát ledőlt a kabátra. Tom odakuporodott melléje törökülésben, rágyujtott egy cigarettára és úgy kezdett beszélni, mintha álmos gyereknek mesélne.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt nekem valahol egy rokonom. Azért említem most éppen az esetét, hogy maga ne rontsa el az álmát felesleges töprengésekkel. Kishitű emberek örök bogara, hogy szeretnék megfejteni a holnap keresztrejtvényét. Ez a rokonom mindig attól félt, hogy éhen fog halni és mindenfelét megpróbált ez ellen… Alszik már?

– Nem…

– Végül alkoholcsempész lett és nagy vagyont gyüjtött. Szóval nyugodtan remélhette, hogy öreg napjaira szép fehér ágyban fog meghalni. Talán ágyban is halt volna meg, ha a Sing-Singben bizonyos alkalmakkor villanyos ágyat használnának. Dehát ezek a széket előnyben részesítik és így a jó öreg, aki sohasem birt ellenállni az udvariaskodásnak, utoljára helyezte magát kényelembe, midőn a fogházigazgató megkérte, hogy foglaljon helyet néhány pillanatig. Talán, ha nem akar vagyont gyüjteni, késő öregségéig olyan boldogan élhetett volna, mint a bolondok. Ezért kisasszony, jegyezze jól meg magának rokonom történetéből a következő tanulságot: az ember lehetőleg ne törődjön semmivel és nézze jól meg, hogy hová ül le. Alszik?…

… Hegyoldalon robogtak fel. Csikorogtak a kerekek. A nyitott ajtón át, mélyen alattuk, a távoli országút sávja látszott, távíró- és villanypóznák között. Amerre elhaladtak, felriadt majmok ugráltak el visongva a töltés mentén bóbiskoló pálmakoronákról. Elly egyenletesen, mélyen lélegzett. Tom hanyattfeküdt a két tenyerére és halkan fütyörészett. Azután ásított. «Aludjon jól, Lengley», mondta halkan és a komótos családi mozdulattal orrahegyére húzta sapkáját…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.