A tanárt csodálják. Frissen mosott hálókabátra tesz szert. A frakk irigyelt túraöltözék lesz, de ott marad. Evelyn bravúrosan vezet. Három tehénnel találkoznak. A lord megszelídül az autó belsejében, de megvadítja a neszesszer. A három tehén újra feltűnik. Lyonban népies jelmezt öltenek, elbúcsúznak, és együtt folytatják útjukat. Lord Bannister kis híján megfullad egy vezércikktől.
1
Egymás után elhagytak több kisebb községet. A tanár nem bánta volna azt, hogy frakkban van, de valahányszor előrehajolt, belefúródott a húsába a mellgomb.
A lány bátortalanul megszólalt.
– Hol találunk… legközelebb garázst, ahol autót bérelhetek?
A lord néhány másodpercig azon gondolkozott, hogy egyáltalán feleljen-e. Végül elhatározta, hogy felel. De csak röviden és dörmögve.
– La Rochelle-ben, úgy tudom, van. Elég nagy község. Remélem, én is találok benne alkalmas szállást holnapig.
Ismét hallgattak. Fák rohantak el mellettük, széles, fehér derékszíjjal, mint valami libasorban menetelő, lábatlan hadsereg. Ezzel a csúf mészövvel már az autósok kedvéért torzították el az érintetlen vidék szép, ősi arculatát.
A tanár, mintegy magának, tovább dörmögött, miután a megszállással kapcsolatban egy másik katasztrófa lehetősége jutott eszébe, amit sikerült elkerülnie.
– Még szerencse – dünnyögte -, hogy a neszesszerem mindig a kocsiban van…
Ott volt mellette az ülésen a kis lakktáskája.
– Miért szerencse? – kérdezte kissé idegesen Evelyn.
– Mert különben nem tudnék borotválkozni reggel La Rochelle-ben. És gyűlölöm, ha borotválatlan vagyok.
“Vaskalapos” – gondolta a lány, és majdnem sírva fakadt, ahogy végignézett magán, rongyosan, sárosan, összekarcoltan, halálra űzve, Európa közepén. És ez itt a borotvája miatt aggódik.
Talán csak azért igyekezett önmaga előtt kissé kompromittálni a tanárt, hogy ellensúlyozza gyanúsan növekvő szimpátiáját.
Saját kis táskáját, amely ugyancsak fekete volt, még az autóban is görcsösen szorongatta.
A narancsszínű boríték van benne. Az “Álmodó Buddha” ára.
És azonfelül a szerencsétlen Brandes hadnagy becsülete. Milyen néven is szolgál?
Münster… Münster… Münster…
Ismételgette a nevét, mint valami leckét.
Végre La Rochelle-be értek.
A helység egyetlen fogadója előtt lestoppolt a tanár. A frakkban megjelenő úrvezetőt az iddogáló parasztok általános tetszéssel fogadták. Bannister homlokáig pirult, mikor egy répafejű, lőcslábú kis breton óvatosan körüljárta, és úgy bámulta, mint valami hirdetőoszlopot. Egy vincellér halkan azt ajánlotta a vendéglősnek, hogy jó lenne elhívni a körorvost addig, amíg együtt vannak itt néhányan.
A frakknadrág több helyen olajos volt. A harmonikává ázott gallér vörösre dörzsölte a nyakát, és ahogy előrehajolt vezetés közben, a gallérgomb mély nyomot hagyott a gégéjén.
– Nem tudja, hogy hol találok erre egy garázst? – kérdezte Evelyn a tulajdonost.
– Épp itt van mellettünk! Talán tízlépésnyire. Majd meg tetszik látni azonnal, erre feljebb. Egy nagy hordó áll előtte…
– Köszönöm… Csomagoljon be felvágottat és gyümölcsöt, visszajövök érte, ha már béreltem kocsit.
– Meglesz.
– Én szobát szeretnék – mondta Bannister.
Az éjjeliőr benézett a vendéglő ablakán, és keresztet vetett.
– Van egy kertre nyíló, első emeleti, csendes szoba… – felelte a vendéglős, és bizonytalanul hozzátette. – Uraságod kísérő nélkül van?
– A hölgyet kellett sürgősen elhoznom! Nem volt időm átöltözni… Kérem, szóljon, hogy ne bámészkodjanak. Vagy legalábbis ne tapogassanak!
Mivel az utolsó szónál felhorkant, a parasztok ijedten szétrebbentek mellőle. A vincellér elmondta nekik, hogy tavaly, a corbeille-i színtársulatnál megőrült a nagybőgős, és éjszaka mint özvegy királyné járt a faluban, ezüstkoronával a fején.
– Vacsorát tetszik?
– Nem! Aludni akarok! – Ezt olyan határozott hangon mondta, mintha sokan elleneznék.
Evelyn most nyújtotta csak kezét.
– Az Isten áldja meg, sir, azért, amit értem tett.
– Kérem… most már nincs mit…
Kezet fogott Evelynnel.
Mikor becsukódott a lány mögött az ajtó, még sokáig nézett utána. Milyen szomorú, milyen bizonytalan járással megy el.
Nyelt. Valami kis keserűt érzett most a szájában. Sajnálta Evelynt.
Legalábbis így nevezte el azt a kis nyugtalan, határozatlan érzést, amivel szeretett volna néhány jó szót mondani a leánynak, és elkísérni egy darabon.
Felment a szobájába. A kocsmáros felajánlotta az egyik frissen mosott hálóköntösét.
Minden csontjában érezte az utat. A neszesszer lent van az autóban… Mindegy, majd reggel borotválkozik. Most csak lefeküdni. Ágyba! Ágyba! A kocsmáros frissen mosott hálóköntöse dohos volt. Nem baj… Csak lefeküdni… Aludni!
Nagyon kimerítette a kellemetlen kaland. A sok idegesség és izgalom megviselték, azonfelül szívből gyűlölt minden rendetlenséget, bonyodalmat és kényelmetlenséget.
Végigdőlt az ágyon, és jólesően kinyújtózott.
Azután eloltotta a villanyt. Boldog volt, hogy vége ennek a fárasztó, rettenetes históriának, és jóízűen, mélyen elaludt.
Körülbelül tíz percet alhatott jóízűen, mélyen, mikor felrázták álmából.
Evelyn állt mellette, és ezt súgta a fülébe:
– Azonnal másszon ki az ablakon, a párkányhoz támasztottam egy létrát…
2
Evelyn megegyezett a műhelytulajdonossal az autó bérére nézve, és sietett vissza. Néhány lépésnyire volt csak a fogadótól, mikor váratlanul reflektor villant fel, és egy kocsi fékezett éles csikorgással. Hat ember ugrott ki a kocsiból, és Evelynnek csak annyi ideje maradt, hogy egy közeli fa mögé surranjon, mielőtt meglátják. Nyomban ráismert Adamsre és Gordonra. És az a rikítóan öltözött, monoklis ember is közöttük volt. Úgy látszik tehát, hogy követték Párizsból az autót, csak lemaradtak útközben. Tanakodtak. Evelyn a fa mögött minden szót hallott.
– Úgy látszik, elég ostobák voltak, és megszálltak itt – mondta Adams. – Mind a kettővel végezni kell.
– Várjunk – javasolta Gordon, aki közben benézett az ivó ablakán. – Még három vendég van benn, jobb lesz kivárni, amíg ezek elmennek. Innen úgysem menekülhet a két madárka. Nyugodtan beülhetünk a vendéglőbe. A kezünkben vannak.
Közben megeredt az eső. A hat félelmetes ember bement az ivóba. Evelyn már nem reszketett. Idővel a halálos veszélyt is meg lehet szokni. Inkább attól rémült meg, hogy ezt a kedves, nagyszerű embert, akit minden mogorvasága dacára olyan nagyon szeretett, ezt a jóságos lord Bannistert is meg akarják ölni. Benézett az ivó ablakán. A négy ember egy sarokban ült, és az ajtót figyelték. Gyorsan visszament a hatalmas vörös kocsihoz, amelyen az üldözői jöttek.
Értett az autókhoz. Amíg az apja élt, volt egy szép Fordjuk, és Evelyn maga is vezetett. Ennek most hasznát vette. Az üldözők kocsijának négy kerekén leszedte a szelepekről a sapkát, azután addig rángatta, amíg kitódult a levegő. Még a motorházat is felnyitotta, eltépte a mágneshez vezető drótot, leeresztette a vizet és az olajat, azután megkerülte a vendéglőt. Az udvarra csak egy szoba nyílt, és így nem tévedett. Az első emeleti nyitott ablak mögött alszik a tanár. Szerencsére létrát is talált a padlásajtóhoz támasztva, ezt nagy erőfeszítéssel az ablak párkányához igazította, és reszkető térdekkel felment. Először életében mászott létrára.
3
A tanár fölült az ágyban, és azon a ponton volt, hogy káromkodjék, de torkán akadt a hang; amint a leány arcába nézett.
– Az Istenért, könyörgök… – mondta Evelyn – ne kérdezzen semmit, azonnal jöjjön velem, mert megölik. Gyilkosok vannak az ivóban, minden pillanatban megrohanhatják a szobát. Könyörgök, ne veszítsen egy másodpercet sem! Azt hiszik, hogy maga is benne van a dologban, hallottam, amint mondták, hogy lelövik…
A tanár hátán végigfutott a hideg. Érezte, hogy a leány igazat beszél. Felrántotta a cipőjét…
– Ne öltözzön! Egyetlen másodperc az életünkbe kerülhet. Akárhol vehet ruhát útközben is. Könyörgök, jöjjön, jöjjön…
Bannister csak a pénztárcáját vette magához, és egy törülközőt csavart a nyakára, azután megindult lakkcipőben és a vendéglős hálóköntösében lefelé a létrán, a leány nyomában. Az eső zuhogott…
Szerencsésen elértek a tanár kocsijához.
Néhány másodpercig tartott, amíg a mágnes gyújtott. Órányi másodpercek. Azután megindultak.
Most rohantak csak ki a banditák az ivóból, a motor zajára!
De az autó már iramodott, fröcskölve a sarat, neki az útnak. Bumm! Bumm!
Különös módon a hátsó ablakon csapott be a golyó, azután a tanár és Evelyn között keresztültörte a szélvédőt. Mindketten hallották a rövid, gyors füttyöt a fülük mellett, lord Bannisternek be kellett látnia, hogy helyzetük leírásánál a leány nem adta át magát költői túlzásoknak.
Száz kilométeres tempóval hagyták el a veszélyt és La Rochelle-t. A banditák valószínűleg tehetetlenül topogtak harcképtelen kocsijuk körül. Viszont a fűszeres muzeális értékű Benz-Mercedese körülbelül annyi eséllyel iramodhatott a tanár modern Alfa-Romeója után, mintha egy idősebb fejőstehén űzőbe venne egy jó kondícióban levő kőszáli sast.
A tanár kissé furcsán festett a volán mellett, ázott hálókabátjában, törülközővel a nyakán, szerteálló hajfürtjeivel; éjszaka a párizs-lyoni országúton. E pillanatban igazán örült volna, ha nemrégen megvett estélyi ruhájában vezetheti a túrát.
Evelyn is piszkos, gyűrött és szakadt volt.
– Nem érzi, miss Weston – kérdezte a tanár suttogva, mert időközben teljesen berekedt -, hogy túlságosan megtisztel a bizalmával, amikor ennyire igénybe vesz? Továbbá nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem, hogy milyen ügyben kockáztatja az életemet?
– Egy ember becsületét viszem a táskámban!
– Ennyire megváltozott volna közben a családi ékszer? Ugyanis a hajón, mikor először zavart meg éjszakai pihenésemben, nem szemrehányásképp mondom, mert már hozzászoktam, bizonyos családi ékszer ügyében mozgósított, most viszont egy ismeretlen úr becsületéért vágtatok, mint egy őrült, hálóköntösben, száz kilométeres sebességgel az országúton. Nem vagyok gyáva ember, de azt hiszem, joggal tiltakozhatom az ellen, miss Weston, hogy részint egy világhírű filmszínész, részint egy elsőrangúan kiképzett tűzoltótiszt kötelességeit hárítsa rám. Jelentéktelen életem kockáztatásáról nem is szólva…
Evelyn váratlanul a tanár vállára borult, és ismét keservesen sírt. Bannister valamit dörmögött, de elhallgatott. Kis községeket és városokat hagytak el, változatlanul szédületes tempóban. A lord el volt szánva rá, hogy addig nem csökkenti a sebességet, amíg egy nyitott ruhakereskedést nem talál. Hajnalodott.
– Sir… nem mondhatok el önnek sok mindent – mondta sírva Evelyn -, de higgye el, hogy becsületes nő vagyok. Bocsássa meg, hogy ilyen veszélynek tettem ki, de nem tehetek róla…
– Legalább megborotválkozhatnék – dörmögte a tanár, mert szinte fizikai fájdalmat érzett saját rendetlensége miatt. Különben is kissé zavarban volt. Ugyanis Evelyn most már nem sírt, és így minden alibi nélkül pihent a feje Bannister vállán. “Igazán nevetséges lenne, ha ezek után még megsimogatnám” – gondolta a tanár, és maga sem tudta hogy jutott ez az eszébe. Evelyn azt hitte, hogy ez a szórakozott fejtartás ilyen helyzetben nem fog feltűnni, viszont neki nagyon jólesik. Először a jóleső érzés miatt hunyta le a szemét, később azonban már aludt lord Bannister vállán. A tanár néha oldalt pillantott, és dörmögött valamit.
“Egészen furcsa teremtés – gondolta a tanár. – Eddig még csak háromféle helyzetben láttam. Először menekül, azután sír, végül alszik.”
4
Reggel kissé kellemetlenné vált a helyzet. Szembejövő autósok majdnem az árokba futottak meglepetésükben, midőn megpillantották a kormány mellett kettőjüket, szemmel láthatólag egy tréning közben megőrült atléta, egy koldusasszony társaságában. Az élénkülő autóforgalom egyre nagyobb érdeklődést mutatott irántuk. A tanár kétségbeesetten gondolt a botrányra, ha felismeri valaki személyében lord Bannistert, akinek tudományos előadásáról vezető helyen írnak a reggeli lapok.
– Sir – mondta Evelyn, aki ugyancsak erre gondolt. – Én valamikor tanultam autót vezetni. Engedjen engem a kormányhoz.
– És én? – kérdezte a lord gyanakodva.
– Gondolom… Talán a kocsi belsejében… a… földön… Úgy nem látják… Talán összehúzná magát…
– Igazán kívánja ezt az újabb mutatványt? Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az egyetem orvosi fakultásán mennyire elhanyagolják az akrobataoktatást. De ha kívánja… Én nem ellenkezem többé.
– Istenem! Miért csúfol?! Hiszen csak a maga tekintélyét féltem!
– Magam is azt hiszem, hogy tisztelőim nem így képzelnek el… Jó, jó!… Ne sírjon, kérem, mert azt nem bírom! Megyek és karikává görnyedek. Remélem trapézmutatványokra már nem kerül sor.
A tanár átadta a volánt Evelynnek, hátramászott a kocsi belsejébe, és egy keserves nyögéssel, két térdét átkarolva, a padlóra ült. Közben benzint vettek fel.
Most már Evelyn intézett mindent. Sajnos, a benzintöltő állomáson a suhanc észrevette, hogy egy rövid hajú, idősebb hölgy rejtőzik a kocsi mélyében, és kihívta az anyját, a nővérét, három kisöccsét és nagyapját. Valamennyien körülállták a kocsit, és úgy csodálták az üvegen át Bannistert, mint valami cápát az akváriumban. Az egyik fiú elszaladt a faluba, hogy értesítse az ismerőseit. Szerencsére közben megtelt a benzintartály, és az autó továbbmehetett.
A lord már nem tett szemrehányást. Nem szólt semmit. Átkulcsolta a térdét, és lakkcipőjéből kilátszó, sáros bokáira meredve fásultan dohányzott, mint aki már nem reméli sorsa jobbrafordulását.
Később mint egy megszelídült ragadozó, melankolikusan tűrte, hogy Evelyn egy kocsmából szendvicseket hozzon, szépen megetesse, megvárja, amíg kiissza a teáját, és visszavigye az edényt. Ezalatt arra jött a helység lelkésze, és megállt az autó előtt. Miután benézett, részvéttel ajánlotta Evelynnek, hogy néhány frankért bérelhet itt egy erős parasztlegényt, aki majd továbbmegy vele, hogy ne legyen egyedül a beteggel. Bannister döbbenten hallotta, hogy Evelyn megköszöni a tanácsot, és azt mondja, nincs szüksége segítségre, mert szegény bátyja nyugodtan viselkedik.
Igen, Evelyn helyesen világosította fel a nyájas érdeklődőt. Lord Bannister valóban nyugodtan viselkedett ahhoz képest, hogy csodálatos eredményeket ért el az álomkór gyógyítása terén, és komoly jelöltje az idei Nobel-díjnak. Ehhez képest meglepően nyugodtan viselkedett a kocsmáros frissen mosott hálókabátjában, autója belsejében, a földön ülve, nyakában egy szál törülközővel, kócosan és sárosan a párizs-lyoni országúton.
És miután a ciklon ült a volánnál, lassan az autó is kezdett asszimilálódni gazdájához.
Első sárhányói behorpadtak, és lökhárítója kissé elgörbült egy sorompón. Később véletlenül kinyílt az ajtó, mikor egy viadukt alatt haladtak át, és mialatt Evelyn fékezett, az ajtó egy kiugró falrészen harmonikává görbült, szörnyű csörömpöléssel és csikorgással.
– Kissé bele kell jönnöm… – szólt hátra mentegetőzve a leány.
– Azt látom – felelte szomorúan a tanár. És eltávolított a hajából néhány üvegszilánkot. Ebben a pillanatban irtózatos lökés érte őket hátulról. Valaki káromkodott mögöttük az autóban. Evelyn továbbsietett.
– Előbb-utóbb be kell húzni az irányjelzőt – mondta a tanár. – Így ugyanis azt hiszik, hogy maga jobbra megy, tehát balra akarnak előzni, miáltal elütnek bennünket. Leghelyesebb, ha használat után nyomban visszakapcsolja az indexet.
– Hát nem megy vissza! – kiáltotta Evelyn, és kétségbeesetten csavarta a kapcsolót.
– De csak azért, mert az ablaktisztító kapcsolóját forgatja. A mellette levő szól az indexnek. Nem! Nem! Az a hátsó lámpa… Na… csakhogy…
A lány sírva fakadt.
– Könyörgök – mondta Bannister rekedt suttogással, szelíden, szinte imádkozva -, ne sírjon. Azt nem bírom. Inkább aludjon vagy meneküljön, csak ne sírjon! Inkább azt sem bánom, ha előbb-utóbb csak hárman leszünk itt: maga, a volán meg én… Hopp!… Semmi, csak a fejem… Tessék talán, ha kérnem szakad, sebességváltásnál kissé óvatosabban azzal a gázzal… Ne sírjon, kérem! Majd belejön. Nincs itt jód valahol?…
Evelyn szolgálatkészen akart jódot adni, ezért villámgyorsan berántotta a kéziféket, amitől a tanár átvette a kocsi sebességét, és nekirohant fejjel az ajtónak, mint valami faltörő kos. És hogy Bannisternek meglegyen az az illúziója, mintha felrobbanna a feje, ugyanebben a pillanatban a bal hátsó kerék nagyot pukkant. A kocsi kissé tántorogva elfarolt a defekt irányába, majd szörnyű robajjal, de szerencsére lecsökkentett sebességgel egy fához ütődött. A hűtő bánatosan behorpadozott.
5
Kereket cseréltek.
Közben egy kisgyerek jött arra, három tehénnel és mind a négyen őszinte csodálattal szemlélték a hálókabátos, tébolyult vezetőt, amint a porban az autó alatt csúszkált, mert Evelyn, úgy látszik, még nem jött bele eléggé, és sajnos, elmozdította az emelőt, miáltal az autó visszazuhant, a félig kitört ajtó ettől végképp búcsút mondott az Alfa-Romeónak, és kiesett az útra, a kocsiemelő viszont beakadt az alvázba, ezért most a tanárnak a kerekek közé kellett mászni, hogy kiszabadítsa.
Így álltak a dolgok délelőtt tizenegy órakor.
Fél egyre úgy látszott, befejezték a szerelést.
– Mehetünk – mondta Evelyn.
– Szerencse fel! – kiáltotta a tanár, mint a bányászok, és leszállt az autó fenekére.
Közben a parasztgyerek segítségével a kocsi ajtaját betették keresztbe az autó belsejébe, és mivel nem volt lerögzítve, olykor a tanár fejére esett, de ez már kicsire nem nézett.
A lány beült, hogy visszatolasson a megrongált fatörzsről.
A tehenek ifjú főnöke gyorsan elterelte állatait az autó környékéről. A motor, mintha haldokló tenorista igyekezne erőre kapni, olykor furcsa hangon felharsant, és nyomban leállt. A lány erőlködött. Kapcsolt, indított, gázt adott, a motor felbúgott, és megint leállt. A tanár kinézett a karjai között nyugvó ajtó mögül.
– Próbálja most hátrafelé. Kizárt dolog, hogy ledöntsük azt a nagy fát, és úgy menjünk tovább.
Persze! Hiszen ő előre akart menni!
Több sikertelen kísérlet után végre eltalálta a sebességváltón a hátrakapcsolást.
A kocsi lassan visszasiklott a fáról, valami pengve a földre zuhant. A lökhárító volt. Bekerült a kocsiba, az ajtó mellé. Most már sok alkatrész társaságában utazott a tanár.
De ettől eltekintve vígan robogtak az országúton.
– Az előbb a jódot kérte – mondta a leány, és a tanár, fékezésre számítva, kézzel-lábbal igyekezett fixírozni a helyzetét.
– Gondolja, hogy megkockáztassam?
– Tessék, itt a neszesszerje. – A lány hátranyújtotta a kis táskát.
A tanár kinyitotta, de csak egy narancsszínű, hatalmas borítékot látott.
– Bocsánat… ez az enyém – hebegte Evelyn, és gyorsan becsukta.
– Elsősorban nem jódozni, hanem borotválkozni akarok – jelentette ki elszántan a tanár.
Evelyn kétségbeesett.
– Üldöznek! Gondolja meg, ha nincs jó kocsijuk…
– Miss Weston! Önnek sikerült engem több alkalommal meggyőzni, olykor különös nézeteinek helyességéről. Most erre semmi reménye! Kérem, ne vitatkozzék. Lehet, hogy üldöznek, sőt az is lehet, hogy megölnek bennünket: de én borotválkozni fogok. Azután, ha kell, ám legyek a higiénia áldozata.
A leány némi kárörömmel kiáltott most fel:
– Elhagytuk valahol a neszesszert!
A tanár most először rémült meg nagyon az út folyamán.
– Nézze meg jól! Az nem lehet. A szappanom! A szájvizem! A borotvakészletem…
– Ó! – Evelyn most meg tudta volna ölni. Ilyenkor a borotvájára és a szájvizére gondol. Micsoda smokk! Élet vagy halálról van szó, és kétségbeesik a borotvakészletéért!
– Azonnal visszafordulunk!
– Sir!
– Miss Weston, kár minden szóért.
– A halálos veszély torkába autóznánk!
– Eddig sem volt gyerekjáték az út. Ha még élünk, az annyit jelent, hogy a sors személyesen vezeti autónkat, az ön működése dacára. Ebből reményt meríthetünk. Kisasszony! Visszafordulunk a táskámért!
A lány nem ellenkezett. Látta, hiába minden!
Ettől a perctől fogva gyűlölte a neszesszert. Vadul és meggyőződéssel, mert szerette a tanárt, és a neszesszer ennek az érzelemnek illúzióját rontotta el.
Erre gondolt, miközben megfordult.
Először hátrafelé tolatott, hogy kellő szögbe csavarhassa a kormányt, és ebből az alkalomból egy fatörzsnek farolt. Azután előrement, jól megnézve, hogy mi volt az ott hátul, és közben a hűtő egy országúti lámpa oszlopának ütődött. A tanár nem szólt semmit. Tenyerébe támasztott fejjel, búsan guggolt az autó padlóján, emlékeztetve egy képre, amely Mariust ábrázolja Karthágó romjai felett. Mit lehet itt tenni?
Végül, mert az autó, úgy látszik, elpusztíthatatlan volt, megindultak visszafelé az úton. Szerencsére néhány kilométerrel feljebb találkoztak a három tehénnel és a gyermekkel. A gyermek kezében ott volt a táska, és némi készpénzjutalom ellenében boldogan nyújtotta át a két utasnak. A gyereknek különben is jó napja volt, mert az imént talált az országúton egy vadonatúj autódudát, de erről nem tett említést a két toprongyos úrvezetőnek.
– Most siessünk! – mondta izgatottan a leány, és találomra meghúzott valamit a keze ügyében, amitől egy másik valami felhördült, és egy harmadik valami csikorogni kezdett. Erre először megszólaltatta az elektromos Bosch-kürtöt, majd gyorsan fordított egyet a reflektorkapcsolón, és Isten tudja, miért, a zaj ettől elmúlt. A lord megtanulta tisztelni Evelyn egyéni stílusát a volánnál. Mindig más kapcsolóhoz nyúlt, mint ahová kellett volna, és valahogy mégiscsak haladtak.
– Most megállunk! – mondta a tanár keményen, mint egy briganti. – Borotválkozni és fésülködni fogok. Adja ide, kérem, a neszesszeremet.
– Tessék! – Úgy dobta a neszesszert a kocsi belsejébe, hogy az ülésen heverő fényszóróhoz koccant erősen.
És dühösen otthagyta a tanárt. Undok vaskalapos! Bannister pedánsan az ülésre helyezte a sárhányót, hogy fix alapja legyen a tükörnek és a szappanos tálnak, azután hozzáfogott a borotválkozáshoz.
Evelyn ezalatt valamivel távolabb türelmetlenül sétált az országúton.
Pedig jól tette volna, ha több kíváncsiságot tanúsít a tanár tisztasági mániájával szemben.
Mert ebben az esetben látta volna, hogy Bannister a neszesszerből egy kis zománcozott dobozt vesz elő, amelyen egy lehajtott fejű, kerámiából mintázott Buddha-szobrocska ül, és ebből a dobozból rakosgatja ki a zsilettkészletét.
Az “Álmodó Buddha” dobozában tartotta őlordsága az önborotváját, míg az “Álmodó Buddhá”-t a neszesszerben vitte magával. És fogalma sem volt róla, hogy a világ legdrágább borotvakészletének tulajdonosa, mert ez a felszerelés kerek egymillió fontot ér.
6
Csendes eső szemerkélt. Az ablaktisztító pálcikák halk zizegéssel jártak ide-oda a törött szélvédő üvegén.
Néhány gyümölccsel és fával megrakott taliga jött szembe.
Távolról feltűnt Lyon. Most már élénk a szembejövő forgalom, és az elveszett autóduda helyett Evelyn – hogy elkerüljenek minden további bajt – a pokolian bőgő Bosch-kürtöt használta, illetve felváltva alkalmazta sürgős jelzésnél a kürtöt, a betolható hamutartót és a hátsó lámpa kapcsolóját. A fene ezt a sok vacakot egy ilyen autón. Mind egyforma és mindet csavargatni kell. Azért nem történt baj, csak az egyik kanyarban borítottak fel egy fástaligát, de ezt elintézték néhány frankkal. Az út további folyamán elfogyasztottak három csirkét, egy terelőpulit és összesen vagy két biciklit.
– Rohamosan fogy az autó – jegyezte meg lehangoltan a lord.
Evelyn összeszorította a fogát, és vezetett.
De ott van Lyon! Ruhát venni! Megmosakodhatnak. Csak ne növekedne így a forgalom. Evelyn másodpercenként dudált. A városban majd abba kell hagyni, hogy kisebb legyen a feltűnés… Na! Felforrt a víz! Keserves tíz perc, sok szájtátó… mennek tovább… Ott maradt a víztartály fedője. Sebaj! Előttük Lyon! Most már nem lehet baj! Tévedés!
De mennyire lehet!
Már feltűnnek az első házak! Most diszkréten egy ruhakereskedéshez. A Bosch-kürt egyszerűen beragadt! Evelyn kétségbeesetten kapkodott oda-vissza a kürt gombjától a volánhoz, miáltal az autó kissé részegesen támolygott az országúton. És az átkozott kürt csak bőg, a tanár is Evelyn mellé hajol, de csak egy kézzel tud kinyúlni, a másik a sárhányó és a szétszakadt ülés kerete közé szorult. Szembejön egy teherautó, de ők csak vadul kapkodnak, hogy elhallgattassák a kürtöt. A nyomorult gomb nem enged. Puff! Vészes csikorgással próbálja elkerülni a hatalmas teherautó a halálos összeütközést. Evelyn is teljes súlyával nehezedik az olajfékre, és balra csavarja a kormányt, feldönt egy gyümölcsöstargoncát, miközben szinte a feje mellett érzi elzúgni az óriás camiont.
Élnek! Gyerünk tovább!
De ezzel a kürttel tenni kell valamit, mert őrjítő! Egyre szól!
Már bent vannak Lyonban, és a Bosch-kürt üvölt!
– Lője le! – zokogta Evelyn.
Így vonultak be, mint a vármegyei mentők, szüntelen veszett szirénázással. Ijedt polgárok hajolnak ki ablakaikból, csodálkozó emberek állnak meg az utcán, és a hentes fejcsóválva mondja vevőjének, mialatt a mérlegre dobja a húst:
– Újabban mindennap tűz van…
Evelyn mind a két kezét elveszi a kormányról, és a hajába markol.
– Vágja el a vezetéket! – kiabálja kétségbeesetten a tanár.
Evelyn máris vág. Az ablaktisztító nyomban megáll.
– Hagyja! Ne vágja! – könyörög gyorsan a tanár.
Előrehajol, és ő maga vágja el a vezetéket. Szerencsére néptelen mellékutcában voltak, mert egy darabon járdán haladt az autó, csak az utolsó pillanatban kanyarít Evelyn gyorsan a kormányon, mire megkerülve a villanyoszlopot, ismét visszatérnek az úttestre.
– Persze – lihegi diadalmasan a lány -, ilyenkor, ha ügyes vagyok, nem dicsér meg.
Végre egy mellékutcában feltűnt az annyira áhított nőiruha-kereskedés.
– Csak úgy tudok önnek öltönyt venni, Sir, ha előbb magamat látom el a szükséges holmikkal – szólt hátra Evelyn. – Ne tartson ezért önzőnek.
– Ön ügyes és önzetlen – felelte a tanár szárazon. Nagyon idegesítette, hogy úgy megbámulták az autót. Pedig volt rajta mit bámulni. Egy kisebb vándorcirkusz kiselejtezett vontatótraktorára hasonlított, és egyenesen csodálatossá tette, hogy sem ajtaja, sem lépcsője, sem sárhányója nem volt. A karosszéria maradványai csak futólagos viszonyban álltak már az alvázzal.
Mikor Evelyn szokása szerint eréllyel behúzta a kéziféket, a kocsi olyasféle csörömpöléssel állt meg az üzlet előtt, mintha kavicsokkal telt óriási dobozt vágna a földhöz valaki.
Evelyn bement a ruhaüzletbe, és gyorsan bevásárolt néhány holmit saját magának, hogy a tanár érdekében könnyebben mozoghasson. Az üzletben mindjárt meg is mosakodott, autóbalesetére hivatkozva. A készen vett ruhában úgy hatott, mint egy viceházmesterné, ha vasárnap látogatóba megy.
Mire kiért az üzletből, vagy száz főből álló csődület fogta körül az autót, és a tanárt figyelte.
Egy másik utcában Evelyn végre összevásárolt találomra néhány férfiholmit, azután vagy húsz percig száguldozott keresztül-kasul az utcákon, míg a tanár egy újabb, és ez alkalommal legnagyszerűbb mutatványával felöltözött az autó belsejében rendelkezésre álló kis területen. Kígyóembernek is szép feladat lett volna. Hogy Evelyn pont vadászkalapot vett, szokatlanul dús pamacsdísszel, ez még nem idegesítette volna túlságosan a lordot. Sokkal fájdalmasabb volt számára az, hogy a kockás nadrág bokán felül ért, míg a méregzöld színű bársonykabát a térdét verdeste. Minden feltűnés nélkül így sem közlekedhetett az emberek között, de helyzetében mégis határozott enyhülést jelentett, hogy rendesen kiülhetett Evelyn mellé. Mikor megálltak egy hotel előtt, a portás nyomban tudta, hogy messze vidékről jött különc terménykereskedő érkezik a feleségével.
– Mylord – mondta a leány a hallban -, utoljára zaklattam!
– Ezt ezentúl ne mondja, miss Weston. Többé-kevésbé mindnyájan Isten kezében vagyunk. Csak arra kérem, hogyha legközelebb szüksége van rám, ne várja meg, amíg elalszom. Én ezzel szemben megígérem, hogy mától kezdve edzeni fogom magam. – Látta, hogy a leány szeme megint könnyel telik meg. – Nem gondolja, hogy jó lenne, ha őszintén elmondana mindent? Szüksége lehet egy férfi segítségére.
– Nem. Csak veszélyt hoznék önre. Áldja meg az Isten azért, amit eddig tett értem. Én egy szerencsétlen ember becsületét viszem most magammal ebben a táskában, és közben egy kicsit az én boldogságomról is szó van. Nagy vagyont örököltem, de fel kell kutatnom, hogy hol van, és a nyomában vagyok. Marokkóba kell mennem! Ez minden, amit közölhetek önnel, Sir. Igaza volt, ha ismeretségünk óta ezerszer is elátkozott.
– Na, ez túlzás… Néha nélkülöztem az ön társaságában szokott kényelmemet, ennyi az egész. Különben, ha Marokkóba igyekszik, együtt utazhatna holnap velem. Most már nem megyek Párizsba, magam után küldetem a poggyászomat…
– Isten őrizz! Eddig is elég veszélynek tette ki magát értem, és boldog vagyok, hogy nem történt baja. Köszönöm, és viszontlátásra.
A tanár még hallotta, hogy megkérdezi a portást, mikor indul a Párizsból érkező gép Marokkóba. Véletlenül huszonöt perc múlva indult, és a lány máris elrohant.
A tanár, mint már két esetben, most is utánanézett. Mi az ördög?
Úgy látszik, mintha nagyon bántaná valami. Pedig alapjában véve örülni kellene, hogy megszabadult Evelyn Weston kellemetlen társaságától.
Miféle család becsületéről beszél ez a leány? Annyi bizonyos, hogy a történtek után egy bátor férfi odaállna a szegény, üldözött, gyenge nő mellé. Ez a leány most biztosan azt gondolja róla, hogy gyáva. Szárazra tette itt a bőrét, és Evelyn Weston menekül Marokkóba.
Tovább üldözik, tovább sír és tovább alszik.
Olyankor a legkedvesebb, ha alszik.
Felment a szobájába. De most komolyan alszik egy mélyet, hosszút, a hihetetlenül fárasztó túra után.
Micsoda út volt! Ásítva dobta magát egy fotelba, azután csengetett a boynak, és felhozatta a neszesszerét az autóból. Már előre érezte minden csontjában a jó meleg fürdő megnyugtató hatását.
Az ablakon át láthatta egykori autóját, amelyből a boy könnyedén vette ki a táskát. Még az ajtót sem kellett kinyitni hozzá.
Az ajtó, a sárhányók, a lökhárító és a fényszóró társaságában, hátul volt.
Néhány száz főből álló csődület nézte a kis halom horpadt ócskavasat, amely még nem is olyan régen a lord vadonatúj Alfa-Romeója volt.
A meleg víz vidám harsogással zuhogott. Bannister felnyitotta a fekete táskát, hogy sorra kirakjon mindent, törülközőt, szappant, szivacsot…
Csodálatosképpen mindezekből semmit sem talált benne.
Egy hatalmas, ötpecsétes, narancsszínű borítékot talált a táskában!
7
A kis táskákat elcserélték, Evelyn az illető úr becsülete helyett az önborotvát és a szájvizet viszi, mint az őrült, Afrikába!
Mi legyen?! Ez a nő halálos veszélyeket vállalt a borítékért, amely itt van az ő kezében. Nem kétséges, hogy mi a teendő. Mennie kell, mert a forgószél ismét felragadja, tisztességénél fogva, ami minden kényelmet és önzést a háttérbe szorít.
Szent Isten, négy óra! Lekési a gépet! Most már mindegy, intézkedni fog, hogy a holmiját, ha Párizsból Lyonba érkezik, küldjék Marokkóba.
És az autója maradványait vontassák be valahova.
Csak egy búcsúpillantást vetett a csobogó melegvízcsapra… a vetett ágyra. És ment!…
A sofőrnek olyan borravalót ígért, hogy külön gondviselés vigyázott ezen a napon a lyoni polgárok életére, míg a tanár elérte a repülőteret. Már pufog a légcsavar… Csak éppen hogy beugrik az ajtón, és viszik a létrát, azután szökell a repülő…
Kordiális hang szólal meg mellette:
– Üdvözlöm, Sir! A lady már bizonyára aggódott, hogy lekésik. De hol az ördögbe vette ezt a csodálatos kalapot?!
Holler szerkesztő volt, aki ezzel a géppel indult el reggel Párizsból, és rövid vizsgálódás után sikerült a komikus tiroli népdalénekesben felismernie a tanárt. Igazán furcsán öltözik őlordsága utazáshoz.
8
Evelyn szomorú arca úgy derült fel hirtelen, mikor a tanárt megpillantotta, hogy szépségével és ragyogásával szinte betöltötte a fülkét.
– Elcseréltük véletlenül a táskánkat – mondta lihegve a lord, miközben leült melléje. – Nem tarthattam magamnál egy ismeretlen úr becsületét.
Evelyn csak most vette észre a cserét. Rémülten kapott a feléje nyújtott táska után, és megkönnyebbült sóhajjal konstatálta, hogy benne a boríték.
– Ezt sohasem tudom meghálálni önnek, Sir – felelte szinte sírva, és visszaadta a táskáért a neszesszert, amit mostanáig féltve szorongatott.
– Vigyázzon, és szólítson Henrynek. Az a szörnyű szerkesztő ezzel a géppel utazik Marokkóba. Már jön is.
És jött. Kávét hozott termoszban, néhány útipohárral.
– Gyönyörű tempóban jöhetett Párizsból, hogy ilyen hamar Lyonba ért, Sir – kezdte a beszélgetést, miközben kávét töltött.
– Igen. Szép teljesítmény volt.
– Parancsoljanak friss feketét!
Feketekávét ittak.
– Kissé megviseltnek látszik – nézegette a tudóst Holler -, pedig az autója, azt hiszem, elég kényelmes.
– Nem mindig – felelte a tanár szomorúan. Aztán el akarta terelni a beszélgetést erről a kínos témáról. – Mi újság Párizsban?
– Ott mindig van újság. Érdemes elolvasni a reggeli lapokat. Az egész ország lázban van. Egy véletlen folytán hatalmas kémkedési ügyet lepleztek le, Anglia ellen irányult ugyan, de tudja jól, hogy ez éppúgy érinti Franciaországot is. Két halott, öt súlyos sebesült, nyolcvan letartóztatás és százezer frank jutalom annak, aki kézre keríti a kémkedési ügy hősét. Mellesleg honfitársunk a kém. Bizonyos Evelyn Weston. Na!… Cigányútra ment! Tessék egy papírszalvéta!
A tanár köhögött, és a szolgálatkész Holler a kabátfazonját tisztította.
Evelyn dermedten ült.
Bannister arca fakó lett, és sírból jövő hangon szólalt meg:
– Érdekes… Van önnél reggeli lap?
– Parancsoljon!
Holler átnyújtotta az újságot.
Az első oldalon olyan szokatlanul nagy betűtípussal, amilyent különben csak színielőadásokat hirdető falragaszoknál használnak, ez állt:
SZÁZEZER FRANK JUTALOM ANNAK,
AKI ÉLVE, VAGY HALVA
KÉZRE KERÍTI EVELYN WESTONT!
Ezután valamivel szemérmesebb tipográfiával néhány rémdrámai alcím következett, razziáról, gyilkosságról, kémkedésről, rablásról és betörésről, de a felsorolt műveletek kivétel nélkül Evelyn Weston kémnő személyével állottak a legszorosabb összefüggésben, aki mint Franciaország és Anglia első számú ellensége betörést, rablást, árulást szándékozik elkövetni, miután betörés, rablás és feltételezhetően néhány gyilkosság révén életbe vágó katonai titok birtokába jutott. Aki rátalál, óvatosan járjon el a törvényen kívül helyezett gonosztevővel, feltételezhető, hogy revolverrel fog védekezni.
Ennyit a címek.
Ezek után két teljes oldal kizárólag Evelyn Weston személyén keresztül tárgyalta az elmúlt évtizedek jelentősebb bűncselekményeit. A párizsi rendőrség hónapok óta kémgyanús egyének működését kíséri figyelemmel, de nem csapott le rájuk, mert feltételezhető volt, hogy nyomára akadnak egy értékes okiratnak, amely kémek birtokába került. A rendőrség heteken át figyelt egy bizonyos gyanús házat. Közelebbi adatok a nyomozás érdekében még nem közölhetők, kivéve a körözött Evelyn Weston neve. Valóságos főhadiszállása működött – e gyanús házban és környékén – a különböző nemzetközi hírszerzőknek. Elkövetkezett a pillanat, midőn úgy látszik, hogy a tettes értékesíteni akarja az okmányt, és valamennyi veszélyes egyén benne van az egérfogóban. A rendőrség lecsapott. A nagyarányú razzia közben sok sebesülés történt. Egy állítólagos vállalati igazgató lakása volt a razzia végső célpontja. A lakást valósággal meg kellett ostromolni. Egy Fleury és egy Donald nevű egyént lelőttek a lépcsőházban. Lehet, hogy már itt Evelyn Weston kezdte a lövöldözést. A lakásban az állítólagos igazgatót súlyos sérüléssel találták meg. A haldokló később őszinte vallomást mondott jegyzőkönyvbe, és világosságot derített a rejtélyes ügyre. Egy kémtársa lőtte le, akivel alkudozott. Először mindketten azt az ismeretlen embert rohanták meg, aki elbújt a lakásban, de jelenlétét egy váratlanul becsapódó ablak elárulta. Ez az egyén, valamint Adams, ismert hírszerző, megszöktek. De kiderült a vallomásból, hogy egy hölgy is tartózkodott a lakásban. A sebesült dulakodás közben látta, amint berohan a másik szobából ez a nő, és az íróasztalról felragadja az okmányt, azután elmenekül. Ekkor érte őt a lövés. Többre nem emlékszik. A nő délelőtt nála járt, Evelyn Westonnak mutatkozott be, és egy szobor iránt érdeklődött. A nyomozás megállapítja, hogy Evelyn Weston a “Kingsbay”-személyszállítón jött át a Csatornán. Délután (ez a takarítónő vallomásából derült ki) Evelyn Weston mint egy élelmiszerüzlet alkalmazottja jutott be a lakásba, és valószínű, hogy ekkor bújt el.
Evelyn Weston feltűnően csinos, középtermetű, szőke stb…
NYOLCADIK fejezet—>>>