A szőke ciklon

Elsősorban Marius bácsihoz mennek. Szerencsére Mr. North nem hanyagolta el az epekövét, és így az irattáros arra gondolhat, hogy öreg napjaira csinos nőkkel víkendezzen a kontinensen. Terveket sző régi üzleti könyvek kiárusítására. Később megverik. Mr. Bradford szerint a sors olyan, mint egy részeges szabász. Ezek után mindenki elutazik, és Evelyn is hajóra száll, egy pocsolyából.

1

Pedig nem ártott volna, ha Eddy Rancing még hallgatózik kissé. A végrendelethez ugyanis a fegyházigazgató egy magánlevelet is mellékelt:

“Kötelességemnek tartom közölni az örökösökkel, hogy mialatt a végrendeletet tollba mondták, a szomszédos kórteremben egy fegyenc tartózkodott, aki később azt állította, hogy aludt. Erről a kórteremről úgy tudtuk, hogy üres. Fel kell tételeznünk, hogy Charles Gordon (aki, valószínűleg váltóhamisítás miatt, hatéves büntetését tölti) nem aludt, hanem hallgatózott, és így lehetséges, hogy a végrendelet tartalmáról tudomással bír. Ezt azért közöltük sürgősen, mert nevezett a holnapi nappal kitölti büntetését Dartmoorban, és ha szabadlábra kerül, esetleg megkísérli, hogy Jim Hogan hagyatékát erőszakos és jogtalan úton megszerezze. Charles Gordon 1,93 méter magas, teljesen kopasz, hízásra hajlamos egyén, feltűnő ismertetőjele: egy régebbi sérülés következtében hatalmas forradás torzítja el az orrát. Midőn fentieket szíves tudomására hozzuk stb…”

Anya és leánya tanácstalanul ültek egymással szemben. Azt sem tudták, örüljenek-e egyáltalában a hagyatéknak. Egy tizenhat év előtt készített szobor belsejében van a kincs! Ki tudja, hol törött össze, milyen lomtárba került, ha egyáltalán megvan még?

– Elsősorban menjünk el Marius bácsihoz – mondta határozottan Evelyn.

2

Mr. Marius Bradford éppen utolsó vevője után csukta be a próbaterem ajtaját, mikor megérkezett Mrs. Weston a leányával. Bradford szerette a húgát, és talán még a húgánál is jobban Evelynt. Mióta sógora meghalt, azon igyekezett, hogy pótolja őt az elhagyatottaknál. Voltaképpen ő volt a családfő. Ezért valahányszor Evelyn vagy az édesanyja felkeresték, igen nagy fontosságot tulajdonítottak mindannak, amit mond. Most is körülményesen és szigorúan tette maga elé a végrendeletet, gondterhelt mozdulattal húzta elő felső zsebéből a szemüveget, és figyelmesen átolvasta az írást.

– Azt hiszem – mondta hosszas megfontolás után -, hogy ez a Jim Hogan nagy munkakerülő lehetett. Éppen most volt egy segédem, aki nagyszerűen dolgozott, olyan felöltőfazonja volt, hogy minden tiszteletem az övé, de elbocsátottam, mert ivott. Az ilyesmit nem bírom. Éppen ma mondta lord Peavebrook, aki állandó vevőm, hogy “nézze, Mr. Bradford, a mai világban…”

– Marius bácsi – szólt közbe türelmetlenül Evelyn -, tanácsért jöttünk magához! Mit csináljunk? Holnap kiszabadul az a fegyenc! Legokosabb lenne, ha már most hozzáfognánk, hogy megelőzzük…

– Hát nem mondtam még, hogy a Longson & North cég tulajdonosa, az öreg North régi vevőm? Szegény Longson szintén nálam dolgoztatott, de két év előtt meghalt, mert elhanyagolta az epekövét… Jó, jó… felhívom telefonon. Most bizonyára otthon van. Halló! Itt Mr. Bradford. Van szerencsém, Mr. North. Hogy van megelégedve az átmeneti kabáttal?… Tessék? Bocsánat, ez ki van zárva, csak a régi vevőimnek ajánlom ezt a príma anyagot… Dehogy ezért, Mr. North! Azt szeretném megkérdezni, hogy kinek adták el véletlenül tizenhét év előtt azt a szobrot, egy nagy gyémánttal?… De kérem, Mr. North! Soha életemben! Ezért dobtam ki a segédemet… Átadom a kagylót a húgom leányának, mert rángatja…

Evelynnek sikerült megkaparintania a kagylót:

– Bocsánat, hogy zavarjuk, Mr. North. Egy régebben eladott szobor ügyében szeretnék felvilágosítást… Hogyan? Megtudhatnám az alkalmazott címét?

Evelyn feljegyzett valamit az asztalon heverő divatlap szélére. Közben elismételte:

– Austin Knickerbock… Longstreet 4. Köszönöm.

– Na látod – mondta Bradford -, nem kell azonnal megijedni. Továbbra is én akarom intézni az ügyet.

– Azt mondta Mr. North – szólt közbe Evelyn -, hogy van egy öreg irattárosuk, aki körleveleket ír, és a régi vevőket látogatja újabb megrendelésekért. Ezért az eladási naplókat a lakásán tartja. Az összes régi könyveket megtaláljuk ennél az embernél. Austin Knickerbock, Longstreet 4. Azonnal menjünk el hozzá, talán otthon van. A fegyenc is ezen a nyomon kezdi majd a kutatást, ha meg akarja szerezni a gyémántot.

– Nagyon helyes – hagyta rá Bradford. – Aki soká tétovázik, az hamarabb szab el egy ruhát, mint aki bátran vág bele a szövetbe.

Mr. Bradford szerette a véleményeit a szabóipar köréből vett hasonlatokkal alátámasztani. Most is mondott volna még egy maximát a gonosz ember és a készen vett zsakettek között mutatkozó összefüggésekről, de Evelyn, Mrs. Weston segítségével, gyorsan fejébe nyomta a kalapját, és már vitték…

3

Szomorú kis háromemeletes bérház volt a Longstreet 4. számú épület. E háznak az udvar felőli részén, egy sötét folyosó legmélyén bérelt két rossz szagú odút Mr. Knickerbock, aki, mint általában az öreg irattárosok, agglegény volt és idült kedélybeteg. Régi mappák és könyvek között élt bagolyszemüvegével, lüszter kézelőjével, és hanyag vásárlókat buzdított díszműáruk vásárlására, ahogy kiböngészte nevüket régebbi eladási naplókból. Szelíd korholással hívta fel figyelmüket körleveleiben a modern intelligens ember életnívójának ápolására, amelynek előfeltétele a lakáskultúra, művészi szobrok, csinos kerámiák és gyönyörű kínaiváza-utánzatok beszerzése. Az olyan embertől, aki otthonát nem látja el díszműárukkal, ismerősei elhúzódnak, és barátai nem látogatják.

Élő bizonysága volt e tételnek maga Knickerbock úr. Lakásában nem voltak szobrocskák, polcait nem díszítették kerámiák, és egyetlen kínai váza sem álldogált sehol, viszont a régi bőrdíványból, amelyen hált, dús csomókban kandikált ki a töltelék, és egy szemközti kocsmából hozatta a vacsoráját. Csak egy helyen sántított a hasonlat. Őt nem kerülték el a barátai. Egyáltalán nem voltak barátai. Ilyen előzmények után ne csodáljuk, ha kissé gyanakodva fogadta a késő esti órákban érkező vendégeket, Mr. Bradfordot, két nőrokonával. Gyanakvása valóságos szárnyakat kapott, midőn Mr. Bradford váratlanul tíz shillinget vett elő. Az irattáros arca kissé hosszabb lett a mohóságtól, és szemében váratlan fény csillant fel. De nem nyúlt a pénz után. Meghallgatta, miről van szó.

– Sajnálom, kérem – mondta korrekten -, de ilyesmiért sokkal többet kell fizetni. Már más is érdeklődött! – tette hozzá ösztönös ravaszsággal, és nyomban látta, hogy telibe talált.

– Odaadta talán?! – kiáltotta Evelyn.

– Nem! Megmondtam az illetőnek, hogy ötven fonton alul nem tehetem. Az érdeklődő elrohant, és azt mondta, hogy hozza az ötven fontot.

– Tessék! – kiáltott Bradford, és átnyújtott egy ötvenfontos csekket.

Nem merte tovább srófolni az árat. Bevezette őket a másik szobába, amelynek szaga római katakombákra emlékeztetett. Egy mennyezetig érő polcról kereste ki az 1922-es címkéjű kötetet. Igen megviselt állapotban volt a könyv. Címkéje lehullott róla, és földre esett. Knickerbock most már készséges lett, miután zord magatartásától további eredményt nem várhatott, és szolgálatkészen az enyvesüveghez nyúlt.

– Visszaragasszam a címkét?

– Nem, nem… – mondták egyszerre, és izgatottan rohantak el a könyvvel. Az ajtó becsukódott mögöttük.

Knickerbock úr elsősorban leoltotta a villanyt, hogy ne fogyjon hiába, azután leült a bőrdíványra, amely keservesen felnyikordult, és rágyújtott egy fekete kis szivarra. Álmodozva fújta ki a füstöt. Ó, egek! Csakhogy egyszer észrevették már a szegény irattárost is ezen a rohadt világon, ahol általában csak a köztisztviselőket környékezik meg szívesen. Mégiscsak szép dolog a korrupció. Elérzékenyülten szivarozott, ábrándos lett, és boldog melankóliába révült, mint valami fiatal anya. Merengéséből váratlan csengetés zavarta fel.

– Ez ki?

Elsősorban villanyt gyújtott. Különös előérzettel ment ajtót nyitni. Egy heves ifjú nyomult be a lakásába. Szemmel láthatólag izgatott volt, és nyomban rákiáltott Knickerbockra:

– Beszéltem telefonon a főnökével! Mr. North azt mondta, hogy mások is érdeklődtek… Voltak már látogatói?!

Az irattáros szívét kellemes meleg járta át. Mit lehet tudni? Ellenőrizhetetlen híresztelések szerint az ördög nem alszik. Talán ez is vesztegetni jön.

– Mit óhajt, uram? – kérdezte diplomatikusan.

– Eddy Rancing vagyok. Az 1922-es év eladási naplóját akarom megvenni – és kezében egy százfontos bankjegy tűnt fel.

– Uram – jegyezte meg Knickerbock úr bátortalanul és szinte sírva -, miért kell önnek pont az 1922-es? Megvan az összes kötet 1878-tól napjainkig, közöttük az 1914-es, háborús évjárat, két kötet…

– Ne fecsegjen! Azonnal nézzen utána az 1922-esnek! Száz fontot adok, ha előkeríti.

Knickerbocknak szörnyű gyanúja támadt. Azok a nyomorultak becsapták! Visszaéltek a jóhiszeműségével! Ki tudja, mi van abban a könyvben. De nem hagyja annyiban a dolgot! Holnap a rendőrségre megy! Mindenesetre most kipróbálja, mennyit ér:

– Sajnálom, fiatalember. Az előbb itt volt valaki, és kétszáz fontot ígért a könyvért. Azonnal hozza a pénzt. De a többi könyvet olcsóbban is megszámítom. Ha valamennyit megveszi, nagybani árat csinálok.

– Nézze… – lihegte Rancing – kétszázötven fontot adok, és itt nyomban kifizetem…

Az irattáros megdermedt! Egy láthatatlan gombócot kellett lenyelnie, amitől pillanatokig úgy érezte, hogy megfullad. A rendőrségre megy!…

– Uram! – üvöltötte a fiatalember, mert azt hitte, hogy Knickerbock gondolkozik – itt van háromszáz font, és azonnal hozza! – Rancing félt, hogy visszajönnek, ezért nyomban rálicitált önmagára. – Háromszázötven font!

Knickerbock úgy szédelgett a másik szobában, mint az a rémregényekben szereplő úr, aki hazaérve az erdészlakhoz, háza és családja helyén már csak füstölgő romokat talál. Ó, a gazemberek! Bezzeg vitték ötven fontért! Mert nem tudta, hogy mit ad.

És most tudja?

Igen!

Most tudja, hogy háromszázötven fontot adott oda. Odaadta élete utolsó, hatalmas lehetőségét!… Révedező pillantása a földre tévedt. Ott vigyorgott rá a címke:

AZ 1922. ÉV
ELADÁSI NAPLÓJA

Megvan! Felkapta a földre hullott címkét. Leemelte gyorsan az első keze ügyébe eső naplót, azután az eladott könyvről leesett vignettát gyorsan beenyvezte, és felragasztotta a másik könyvre úgy, hogy az eredeti címkét eltakarta. Így az 1926-os naplón volt az 1922-es jelzés. A piszkos, foltos címke, a régen megfeketedett tinta kétségtelenné teszi az azonosságot. Lehet ugyan, hogy ebben a könyvben nincs benne az a valami, ami az 1922-es naplót olyan értékessé teszi, de ha ez a fiatalember a másik szobában csak holnap veszi észre, akkor egyszerűen letagadja, hogy pénzt kapott tőle. Megvárta, amíg száraz lett az enyv, azután kilépett a könyvvel a kezében, és szomorúan így szólt:

– Itt van ugyan a könyv, de sajnos, szavamat adtam annak, aki ön előtt járt nálam, és egy gentleman becsülete…

– Gondolja meg, háromszázötven font!…

– A becsületem nem vásárolható meg háromszázötven fontért!

– Tehát?

– Négyszáz font. Egy gentleman becsületéért alkalmi ár.

Másodpercek alatt kezében volt a négyszáz font!

Miután a fiatalember elment, már nem volt boldog. Világosan látta, hogy visszaéltek tudatlanságával. Ez a könyv valószínűleg vagyont ér! De be fogja őket perelni!

Aztán valahogy megnyugodott, de már nem feküdt le. Lehet, hogy esetleg jönnek még. Ha az ember jól meggondolja, az 1927-es vignettát némi kézügyességgel át lehetne alakítani kettessé. Mindenesetre jó lesz leáztatni néhányról a címkét, és átírni. Úgy látszik, nem árt, ha ilyesmi van a háznál…

…Később újabb rövid fekete szivarra gyújtott, remegő ujjakkal. Mégiscsak szép dolog a korrupció. A pénz felével tőzsdézni fog, a másik felét kiadja uzsorára, de csak jó fedezet ellenében. Őt nem fogják meglopni. Abbahagyja ezt az egész piszkos körmölést, hiszen alig hatvanéves, még nyitva áll előtte az élet. A kontinensre jár majd víkendezni, és csinos, fiatal nőkkel ismerkedik meg. Reggel hatig várt. Miután újabb látogatót nem remélt, ledőlt kissé, és nyomban mélyen elaludt.

Hat óra öt perckor éles csöngetés riasztotta fel. Éppen azt álmodta, hogy egy hatalmas díszműárutröszt vezérigazgatója, és néhány hanyag irattárost bocsát el. A csöngetésre felriadt, és rohant ajtót nyitni.

A hajnali látogató körülbelül 1,90 méter magas volt, hízásra hajlamos, kopaszodó egyén, és az orrát egy régi sérülés torzította el. Kedélyes, vidám embernek látszott, amire minden oka megvolt, hiszen azon frissiben szabadult Dartmoorból.

– Halló, öreg! – kiáltotta vidáman. – Hogy lehet ilyen elhagyatott vidéken éppen a legfélreesőbb lakást bérelni? Hiszen itt bárki nyugodtan megölheti.

– Mit óhajt? – kérdezte kissé bizonytalan hangon, mert most először figyelmeztették erre a lehetőségre, pedig már tíz éve élt itt a folyosó mélyén.

– Hát nézze, öreg, rövid leszek: az 1922-es eladási naplóra lenne szükségem. Nem sajnálnék érte egy kis pénzt.

– Attól függ, mennyit – felelte Knickerbock, és máris elképzelte, amint a 27-es számot 22-esre alakítja át a másik szobában. – Ezer fontot már kínáltak érte, de nem adtam.

– Elég rosszul tette. Tőlem legfeljebb három shillinget kap. Tudja mit? Készpénzajánlatomat már vissza is vonom. Egy fillért sem adok. Vagy ideadja az írást, vagy egyszerűen fejbe ütöm. Választhat. Fej vagy írás. – És egy hanyag mozdulattal megfogta Knickerbock nyakát. – Most jöttem Dartmoorból, ahol pontosan hat esztendő előtt foglaltam helyet. Én már szórakozottságból is öltem embert. Na, mars! Gyerünk a könyvvel.

Knickerbocknak megrogytak a térdei. Most esetleg saját hazugsága miatt fog meghalni. Cérnavékony hangon nyögte:

– Nem mondtam igazat… a könyv már nincs itt… kettőnek is eladtam…

– Mondjon el mindent. De figyelmeztetem, ha kiáltani mer, meghal. A lépcsőházban egy egész rablóbanda vár.

Az öreg előbb reszkető kézzel szájához emelte az asztalon álló poharat, és ivott. Azután elmondott mindent. Őszintén. Tudta, hogy az életével játszik. Gordon jól látta, hogy az irattáros nem hazudik. Mikor a hamisított naplóra került a sor, a volt fegyenc alig bírta a nevetését elfojtani. Végül vészjósló arccal rákiáltott Knickerbockra:

– Hazudtál, kutya. És most meghalsz!

Térdre rogyott rémületében, és összetette a kezeit:

– Esdeklem, uram… nekem családom van… én tartom el a nagynénémet Birkham of Sussexben… – kétségbeesett argumentum volt, mert ezt a nénjét nyolc éve nem látta, mióta kölcsönösen elátkozták egymást két ezüst gyertyatartó miatt, amelyet nagybátyjuk halála után mindketten el akartak vinni a néhai lakásából. De érezte, hogy ez az érv sem elegendő, tehát elővette a pénzt:

– Fegyenc úr! Nézze… Hogyan kerül egy szegény irattároshoz négyszázötven font, ha mindaz nem igaz, amit elmondtam?…

A fegyenc hatalmas keze gyors rántással elragadta tőle a pénzt, mintha az arcába akarná vágni, de azután egy váratlan mozdulattal zsebre gyűrte, majd a baljával egy szabályos knock outot mutatott be Knickerbock úrnak, amely az irattárost a jobb állkapcsán találta…

…Reggel volt, mikor Knickerbock magához tért. Először az arcát tapogatta meg szomorúan, azután a zsebét, még sokkal szomorúbban. Négyszázötven fontja volt! Átutazóban. Itt pihent a zsebében ez a mesebeli, csodálatos összeg. Később elhűlten konstatálta, hogy a fegyenc alapossága nem ismert határt, mert azt a két fontot is magával vitte, ami Knickerbock úr keserves keresménye volt. Saját pénze! Fizetésének töredéke. Elsejéig kellett volna élnie belőle.

Elveszíteni mesebeli négyszázötven fontot, lehet lehangoló, fájdalmas és szomorú. De két valóságos font elvesztése csapás! Tragédia! Knickerbock aznap nem nyitott ajtót senkinek, felmondó levelet írt a háziúrnak, és elhatározta, hogy víkendjeit a jövőben sem tölti a kontinensen.

Micsoda rothadt, züllött világban élünk! Mégsem szép dolog a korrupció. Hiszen csak jöjjön hozzá még valaki vesztegetni!

De hiába várt. Senki sem jött többé.

4

Hogyan jutott Eddy Rancing a mesebeli summához, amelytől az öreg Knickerbock kábulatba esett? Meggyőzte a nagybácsiját. Mr. Rancing, a szenior, vidéki ember volt, épp ezért gyanakvással viseltetett szegény sorsú fővárosi rokonaival szemben. Gyanakvása unokaöccsével szemben érte el a tetőpontját. Miután meghallgatta ifjabb Rancing fantasztikus meséjét a kihallgatott végrendeletről, sokáig járt fel és alá elgondolkozva, azután felhívta Dartmoort. Mint Jim Hogan rokona jelentkezett. Közölték vele, hogy az öreg fegyenc elhunyt, sőt még azt is megtudta, hogy végrendeletet hagyott hátra, amelyet az intézmény a közjegyző útján eljuttatott az örökösnek. Ez hatott. Egymillió font értékű drágakő végre megmozdította a gazdag, de kicsinyes rokon vállalkozási kedvét. És éppen a kicsinyes emberek viselik a legnagyobb kockázatot, ha egyszer sikerül őket gyanakvó elszigeteltségükből kizökkenteni.

– Nézd, Arthur bácsi – magyarázta a junior -, ez végre nekem való dolog. Ide zseni kell. Az én agyvelőm, ha beleharap a nyomba, elhozza neked a gyémántot, mint vadászkutya a lelőtt fürjet. De ez költséges. Lehet, hogy hónapokig tart, amíg célt érek, talán vesztegetni kell, talán reprezentálni, valószínűleg utazgatni; ehhez kétezer font szükséges, mint egy fillér. Ha finanszírozol, akkor beveszlek ötvenszázalékos társnak.

– És ha kijátszol?

– Arthur bátyám! Hiszen ismersz!

– Azért kérdezem.

– Ide hallgass! Adóslevelet kapsz tőlem ötszázezer fontról. Ha megtalálom a gyémántot, akkor élvezni is akarom a pénzt. Üzletet alapítok, házat vagy birtokokat vásárolok, és te mindenképpen lecsaphatsz rám az adóslevéllel. Ha megtalálom a gyémántot, akkor nem dugom el a föld alá, viszont ha valamire felhasználom az árát, akkor te érvényesíted jogaidat. De erre nem kerül sor. Éppen olyan tisztességes vagyok, mint te, szóval bízhatsz a rablóbecsületemben.

Így történt, hogy Rancingnak végre meghozta sorsa a nagy lehetőséget, és kétezer fonttal a zsebében ment el az irattároshoz, ahonnan boldogan hozta magával a könyvet, nem is sejtve, hogy az tulajdonképpen az 1926-os napló. Csak a vignettája eredeti. A hozzávaló 1922-es könyv Evelynnél van. Véletlenül az 1926-os évben is készítettek egy dobozra alkalmazott “Álmodó Buddhá”-t. Ez volt ugyanis a nagy értékű szobor neve, amit egy Thompson nevű iparművész szállított a cégnek. Aránylag keveset. Évente legfeljebb két-három darab került eladásra az “Álmodó Buddha” modelljéből. Ha eladtak egyet, Thompson újat készített. És Rancing szerencsétlenségére a számára hamisított könyv szerint is eladtak májusban egy példányt a dobozon ülő “Álmodó Buddhá”-ból. A könyv adatai szerint május 27-én az “Arató pár” nevű szoborral együtt elküldték Mügli am Seebe, Wollishoff műszaki tanácsos kastélyába.

Eddy Rancing tehát, hogy mindenkit megelőzzön, repülőgépen igyekezett Zürichbe, hogy onnan a legrövidebb úton érkezzen a festői Mügli am Seebe.

5

Ezalatt Evelyn az eredeti 1922-es naplóból megtudta, hogy a kis zománcos dobozt, az “Álmodó Buddha” nevű kerámiadísszel, május 20-án Harry Brandes sorhajóhadnagynak szállították, megrendelésre, a Westminster Road 4. alatti lakására. Késő éjszakára járt már, de Evelyn ki akarta használni néhány órás előnyét, amíg a fegyenc, aki esetleg mindent tud, szintén akcióba lép.

Éjfél volt, mire anya és leánya az írnok lakásáról a Westminster Roadra értek taxival. Bradford már hazament. Evelyn csöngetésére egy hálóruhás, ősz férfi jelent meg a kapuban, térdig tekintélyes, aranyozott felöltőben, bokáig egyszerű fehérben, csattogó papuccsal.

– Kihez tetszik jönni?

– Brandes hadnagy úrhoz.

A portás úgy bámult rá, mintha a ház lakói között Kolumbus Kristóf után érdeklődne.

– Hogy tetszik ezt gondolni?…

– Miért?… – kérdezte aggódva Evelyn. – A hadnagy úr már elköltözött?

– Tán az élők sorából is. Kisasszony nem olvas újságot soha? Egy éve sincs, hogy naponta írtak róla.

A lány egy shillinget adott a térdig tekintélyes, ősz portásnak.

– Azt hiszem, elkerülte a figyelmemet. Kérem, mondja el néhány szóban, mi történt Brandes sorhajóhadnaggyal.

– Hát a tiszta igazat tulajdonképpen senki sem tudja. Állítólag igen fontos katonai okiratokat lopott. Pedig milyen rendes lakónak látszott. Hogy tisztelte mindenki. Én, aki portás lévén, hivatásos emberismerő vagyok, és nyomban látnom kell belépő idegenről, hogy a harmadik emeleti művésznőt akarja-e meglátogatni, vagy csak jól öltözött besurranó tolvaj, mondom, én személyesen, aki mint egy hatalmas bérház portása, egyetemi tanár vagyok a külső megjelenés alapján elemző tudományban, még én is tévedtem a hadnagy úrban.

A leány örömmel gondolt arra, hogy nem Bradford bácsi beszél a portással, mert akkor eszmecsere közben rájuk virradna.

– Szóval, Mr. Brandes valami bűnügybe keveredett?

– De mennyire. Kérem, én mint portás…

– Ezt már tudom: szintén tévedett benne.

– Úgy van. Egy portással is előfordul. A lónak négy lába van, és mégis téved. Hát még egy portás, mindössze két lábbal. A nagybátyám, aki szintén portás volt…

Evelyn sóhajtott.

– Úgy látom, önöknél ez a mesterség családi hagyomány.

– Nem mondhatnám. A nagyapám például Earl of Derbynél főlovászmester volt, nem is szólva a nőrokonaimról, akik már a nemük miatt sem léphettek erre a szép pályára, miután a feminista mozgalom csak újabban követeli, hogy a portási pályát is nyissák meg a nők számára. De azt hiszem, ez még a távol jövő zenéje. Ide, kérem, férfiak kellenek. Okos, tehetséges férfiak.

– Igen, igen… Most szeretnék Brandes hadnagy úrról megtudni valamit.

– Látszólag a legderekabb ember volt, de egy szép napon katonai okiratokat lopott, azóta eltűnt.

– Feltételezem, hogy hirtelen kellett szöknie, és így a holmiját hátrahagyta?

– Ez így volt. Bútorai és egyéb dolgai még sokáig itt kallódtak a lakásában, míg végül az édesanyja, Mrs. Brandes elvitte.

– Nem tudja véletlenül, hol beszélhetnék azonnal Mrs. Brandesszel?

– Korunkban majdnem kizárt. Amíg a rakétaközlekedés problémája nincs megoldva, nem beszélhet a miss azonnal Mrs. Brandesszel, miután pillanatnyilag Párizsban tartózkodik.

– Szóval – sóhajtott Evelyn -, Párizsba költözött?

– Úgy van – felelte a portás, majd az egyik kapuszárny mögül széket húzott elő, leült és rágyújtott. – A repülőgép feltalálása óta Párizs elég gyorsan megközelíthető. Én emlékszem olyan időkre, amikor ez még komoly utazásnak számított.

– Megtudhatnám öntől Mrs. Brandes párizsi címét?

A portás becsoszogott a házba. Mikor visszatért, drótcsíptető volt a szemén, és egy kockás táblájú noteszban böngészett.

– Megvan!… Erre a címre adtuk fel a bútort. Tetszik írni?… Az ilyesmit jó felírni, már csak azért is, hogy az ember ne mérgelődjék, ha elfelejtette. Tehát: Párizs… Megvan?… rue Mazarin 7…

– Köszönöm. Viszontlátásra, nagyon sietek.

– Én még kissé itt maradok és dohányzom.

– Kellemes üldögélést.

6

…Éjszaka nem hunyták le a szemüket. Nagy probléma Westonéknál: Párizsba utazni! Útiköltség, szálloda, vendéglő… “Istenem, miből?” – sóhajtott az özvegy. Valamikor jelentéktelen összegnek számított volna egy ilyen kirándulás költsége.

Valamikor! Amikor szegény megboldogult Mr. Weston nem ugrott be abba a szerencsétlen telekspekulációba, még autójuk is volt.

– Bizony, megint csak Marius segíthet rajtunk – sóhajtotta Mrs. Weston.

– Én azt hiszem, hogy a bácsira számíthatunk.

És nem csalódtak. Másnap délelőtt Evelyn ott állt a szép próbateremben, ahol frissen vasalt ruhák kellemes szaga adta meg a délelőtti munka hangulatát. Mr. Bradford épp egy próbabábura fércelt kabát előtt állt, és műértő arccal nézegette.

– El fogsz utazni a kontinensre – mondta, és szájában néhány gombostűvel, kissé oldalt hajtva a fejét, mellényzsebéből lapos, kerek krétát vett elő, hogy megjelölje a gombok helyét. – Előteremtjük majd a pénzt. Végére kell járnunk ennek a dolognak, akár lesz belőle valami, akár nem. A sors olyan, mint egy részeges szabász: mikor belevág a szövetbe, még nem lehet tudni: felöltő lesz-e belőle vagy nadrág. Kétszáz font készpénzem van, fiam, ezt odaadom neked az útra. Én azt hiszem, hogy az Isten ujja volt ennek a fegyencnek végrendelete, bár az ilyen emberek szerintem megbízhatatlanok. De én sem tudnék többé nyugodtan aludni, ha nem néznél utána a gyémántnak. És egy szabónál fontos a nyugodt álom, mert a szellemi munka ezt megkívánja.

Evelyn azonban nem figyelt a nagybátyjára.

Véletlenül lenézett az ablakon, és a szemközti járdán megpillantott egy magas, kopasz embert, eltorzult orral…

7

Lord Bannistert, a kitűnő tudóst igen kellemetlen meglepetés fogadta este a kikötőben, mikor gyönyörű, hatalmas Alfa-Romeójával stoppolt és kiszállt. A Calais felé induló hajó körül újságírók és fényképészek szállták meg a terepet. A lord, mint általában a tudósok, szerény és félénk ember volt. Gyűlölte a publicitást, amely bizonyos teljesítmények után még egy természetbúvárt sem kímélt meg. Lord Bannister, bár negyvenéves sem volt, igen szép pályát futott be, és az álomkór gyógyítása körül szerzett érdemeiért, állítólag, Nobel-díjat fog kapni. Legutóbb az angol király személyesen tűzte frakkjára a legnagyobb kitüntetések egyikét, és kutatásainak népszerűsége már eljutott a legkülönb elismeréshez: amikor a tömeg divatot csinál valamelyik tudományos elméletből, amelynek, alapjában véve, egy szavát sem érti. Lord Bannister álomkórelmélete (a predesztinált fajokról) a szellemi sznobizmus diadalmas zászlajával bevonult a kávéházba, zsúrra és feltűnni vágyó banktisztviselők szókincsébe, a pszichoanalitika és a relativitás mellé, ahonnan már csak egy lépés választja el a boldogtalan teóriát valamelyik napilap vasárnapi mellékletétől.

Párizsba készült, a Sorbonne meghívására, felolvasást tartani. Onnan fél évre Marokkóba utazik, ahol kísérleti telepe van, trópusi betegségek tanulmányozására, gyönyörű kastélynak is beillő villája. Az év nagy részét itt szokta tölteni. Már vágyott a trópusi magány után.

Zárkózott, komoly ember volt, amellett szerény és félénk is.

Mellékesen néhány családi tragédia lapult meg valahol az élete mélyén. Azt tartották róla, hogy szerencsétlen ember. Testvérei fiatalon elhaltak, és jelenlegi utazása a rossz házasságok happy endjével állt összefüggésben: aznap mondták ki a bontó ítéletet válóperében. Örült, hogy sikerült titokban tartani ezt a kínos ügyet. Állandó rettegésben élt, hogy valamelyik újságíró, mert ezek valóságos falkában követték, mégiscsak rájön, hogy válik a feleségétől.

Érthető tehát, hogy lord Bannister rémülten torpant meg a fényképezőgépek felől sistergő magnézium salvé előtt, annyira rémülten, hogy hátrahőkölve egy nyomába siető hölgyet véletlenül elgáncsolt, és az illető kalapdobozának, valamint kézitáskájának társaságában, szép hosszában elnyúlt egy pocsolya kellős közepén. Az újságírók, tettük következményétől megrémülve, elmenekültek. A lord nem tudta, mit tegyen. Búvárkodásai közben az adott helyzettel analóg eset nem fordult elő. A jól öltözött hölgy feltápászkodott, és mint valami vértanú nézett a tudósra.

– Bocsánat… – hebegte a lord -, minden kárát megtérítem… Lord Bannister vagyok.

– A tudós! – kiáltott a hölgy lelkesen, megfeledkezve a kéményseprőszerű átalakulásról. – Igazán örülök, hogy megismerhettem, Mylord.

– Részemről… – hebegte a tanár, és némi önuralommal megfogta a lelkes leány sártól csepegő, nyújtott kezét. – Én is örülök, illetve sajnálom…

Rettentő kínban igyekezett kievickélni a csődületből. Pedig eredetileg meg akarta várni, amíg felrakják az autóját. De már ezzel sem törődött. Igazán nagyon mérges volt erre az ügyetlen leányra. Lehet, hogy ezt is megírják a lapok. Ó, uram! Mit írnak meg a lapok?! Szerencsére a válóperét nem szimatolták meg. Csak ne lenne ismerőse a hajón. Ez nem volt valószínűtlen óhaj, miután Bannister a legkisebb dózisokban adagolta ismeretségét. Csak azzal ismerkedett meg, akivel szemben kényszerhelyzetbe került. Ugyanis jó ember volt, tehát kifejezetten barátságtalan nem tudott lenni.

Ez alkalommal nem volt szerencséje a hajón. Mint a komprimált Tíz Csapás, elsősorban Holler szerkesztő tűnt fel, széles arcával, arany csíptetőjével. Egy sajtónagyhatalom, azok közül, akik már többször méltatták a lord működését. És micsoda szerencsétlenség! Szintén Marokkóba utazik, mert mindig Afrikában tölti a szabadságát. Hollerrel legalább tíz percet kell beszélgetni, és miután a szerencsétlenség ritkán jár egyedül, a párizsi polgármester is ezzel a hajóval tér haza londoni látogatásából, szintén ismeri Bannistert, mert jelen volt, midőn a Sorbonne-on díszdoktorrá avatták, és így a tíz percet prolongálni kellett félórára, súlyosbítva egy koktéllal és a párizsi polgármester rendkívül szóbő élettársával. A szóbő élettársakkal szemben a lord különös ellenszenvvel viseltetett.

A polgármester örömmel újságolta, hogy valószínűleg őt is beválasztják abba a bizonyos erkölcsöket védő egyesületbe, amelynek lord Bannister védnöke volt. A lord kijelentette, hogy szerencsésnek érzi magát, ha a polgármester tagtársa lesz. Holler megígérte, hogy Párizsban félbeszakítja az utazását, és írni fog Bannister előadásáról. Legfeljebb repülőgépen utazik Marokkóba.

Néhány undok tolakodó autogramot kért. Ez is micsoda őrület! Ezzel az autogrammal! Közben vigyorognak rá, és szemérmetlenül végignézik, mint aszfaltbetyárok a hetyke bakfist. Neki viszont nyájasan kell visszapillantania. Zúgott a feje, és verejték gyöngyözött homlokán.

– Látott ön már, Mylord, napfelkeltét a Csatorna felett?

Ezt a hülyeséget természetesen Holler kérdezte. És felelni kell rá. Nincs pardon.

– Már a napfelkeltét?… – tűnődött a tudós valami válaszfélén. – Még nem láttam. De azt hiszem, alkalmilag…

– Megbeszéltük Holler szerkesztő úrral – szólt közbe a polgármester -, hogy nem pihenünk le a hátralevő három és fél órára, hanem kora hajnalban megtekintjük a napot, amint ébred a Csatorna felett.

– Ugyanis mi természetbarátok vagyunk – indokolta rögeszméjüket a szóbő élettárs.

– Ennek igazán szívből örülök – sóhajtotta a lord komor arckifejezéssel.

– Lady Bannister nem vesz részt a vacsorán? – kérdezte a szerkesztő, mert közben megütötték a gongot, és a vendégek az ebédlőbe mentek. A tanár elpirult. Még csak ez hiányzott!

– A lady?… Azt hiszem… – tanácstalanul körülnézett. – Nem hiszem, hogy részt vesz a vacsorán…

– Jobb is lesz az út elején a fülkében… – jegyezte meg a polgármester.

“Micsoda hülyeség ez? – gondolta kínban, mint valami hazudozó elemista. – Mondhattam volna azt is, hogy a feleségem otthon maradt. De egyáltalán miért kell hazudoznom?”

…Vacsora közben mindenki igyekezett legalább egy szót váltani a híres tudóssal. Miután kiszédelgett a fedélzetre, a polgármester karolt belé, hogy igen fontos ügyben egy másodpercre a kabinjába kérje. A fordulónál magnézium lobbant; Holler lefényképezi! A lord hagyta cipelni magát, zúgott a feje, karikák táncoltak a szeme előtt, és már attól sem ájult el ebben az érzéketlen, alvajáró állapotában, mikor a szóbő élettárs kigombolta előtte a blúzát, és megmutatta a bőrét, mert nyáron, ha csak a legkisebb mértékben megfogta a nap, tűrhetetlen viszketés kínozza, és utána hetekig nem képes húsételre nézni. Ez a trópusokon bizonyára gyakori tünet, és mit szoktak ott felírni ilyesmi ellen?

…Éjfél volt, mire lord Bannister betámolygott a kabinjába. Végre! Végre!

Kimerülten roskadt egy fotelba, elkészítette a teáját (ezt sohasem bízta másra), rágyújtott egy szivarra, és hogy zsibongó idegeit megnyugtassa, olvasni kezdett. Rövidesen, ott helyben, ülve elaludt, halálosan kimerülten.

…Ekkor kinyílt a fülke ajtaja, lila pizsamában az a bizonyos, kellemetlen körülmények között megismert hölgy lépett be hozzá, jó erősen megrázta a vállát, és így szólt:

– Evelyn Weston vagyok. Kérem, engedje meg, hogy itt töltsem önnél az éjszakát…

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.