A szőke ciklon

A kajüt romokban hever. A tanár tehetetlen, Evelyn alszik. A felkelő nap rossz megvilágításba helyezi őket. A fegyenc kitűnő referenciái dacára kénytelen más elhelyezkedést keresni. Corned-Beef jogos önvédelmet követ el egy sofőrön, és ezzel háziasságát bizonyítja. Gordon a lakásán keresi fel Buddhát. Evelyn lemondja Mr. Wilmington vacsoráját, és megterít.

1

Mikor Evelyn hosszas tisztálkodással megszabadult a rátapadó sártól, besietett a szalonba. Maga sem tudta, miért jön zavarba a tanár jelenlététől. Érezte, hogy milyen kislányosan ostoba dolog ez; lesütni a szemét. Vacsora után azonnal a kabinjába ment. Lefekvéshez készült, de utóbb mégis odaült az ablakhoz, és olvasott.

Először életében ült hajón. A Csatorna, mint általában, most is kissé hullámos volt. Szédülni kezdett. Letette a könyvet, hogy sétáljon néhány lépést a friss levegőn. A fedélzeten senki sem tartózkodott rajta kívül. Nyomasztó, borús éjszaka nehezedett a Csatornára.

Egészen a hajó tatjáig sétált, és miután kissé jobban lett, elindult visszafelé. A hajó, mintha egyedül utazna rajta, kihaltnak látszott. Sehol egy utas vagy matróz. Sietett. De mielőtt a kabinjához érhetett volna, húsz lépés sem választotta el a fülkéjétől, megtorpant.

Egy ember állt az ajtaja előtt! A fegyenc!

Szívére szorította kezét. Mit csináljon? Nevetséges… Hiszen nem fogja megtámadni ez az ember itt a hajón! Hiába igyekezett azonban megnyugtatni magát. A két nap izgalmas eseményei, a szokatlan tengeri út, az egyedüllét hisztérikus állapotba hozták. Egész testében remegett…

A hatalmas, kopasz ember szétterpesztett lábakkal állott, és a cigaretta fénylő parazsánál egy másodpercre eltorzult orrának körvonalai is kirajzolódtak.

Hirtelen elhatározással megindult. De az az ember, pontosan ott az ajtaja előtt, mozdulatlanul szembefordulva áll…

Mit csináljon?… Istenem!

Közvetlen mellette egy kabin kivilágított ablakára figyelt fel. A rettegéstől összekoccant a foga, és már nem remegett a teste, hanem görcsösen rázkódott. Jóformán öntudatlanul, a pánikba jutott ember ösztönösségével benyitott ebbe a fülkébe.

– Evelyn Weston vagyok. Kérem, engedje meg, hogy itt töltsem önnél az éjszakát… Üldöznek!

2

Azt hiszem, a tanárt az sem lepte volna meg jobban, ha a londoni lakásában merengő, kitömött rinocérosz lép be a kabinjába, hogy egy barátságos pókerre invitálja, ha nem alkalmatlan a személye… Ez különben is a jobbik eset lett volna Bannister számára, mert egy kártyás rinocérosszal szemben talán könnyebben találja el a megfelelő hangot, mint ezzel a hölggyel itt, lila pizsamában, akit Evelyn Westonnak hívnak, papucsban van, és üldözik.

Elsősorban úgy vélte, hogy leghelyesebb, ha azonnal felemelkedik, azonban átkozottá tette a helyzetét régi haragosa, a teáscsészék kiterjedt családjának egy tagja, amely megragadva a kellő alkalmat, nyomban a földre zuhant. De az asztalkendő, ez az undok polip, közben a gombjára csavarodott észrevétlenül, rojtjaival, ettől azután elindult a cukortartó, a borszeszfőző, és végül a könyv, mint valami Dugovics Titusz, magával rántott egy rumosüveget a mélybe.

Ilyen még egyszerűen nem volt!

A nő jött, és a helyiség berendezése romokban hevert. Széttörő tárgyak haldokló csörömpölése töltötte be a kabint, és a kiborult porcukor csendesen agonizált egy rumtócsában a szőnyegen.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte lord Bannister csüggedten.

A leány szomorúan meredt a kabin egykori berendezésére.

– Kérem… engedje meg, hogy itt töltsem az út hátralevő részét. Hiszen nemsokára megérkezünk… Üldöznek…

– Talán a kabinjához kísérem…

– Nem, nem! Nem engedem, hogy kilépjen… hogy miattam önt is… bántsák! Gyilkosok lesnek rám! Az egyik hat évet ült most… Bocsánat… máris megyek – és elindult…

A tanár látta, hogy a lány reszket. Nem engedte kilépni a kabinból. Megfogta a kezét. Jéghideg volt.

– Üljön le, kérem. Mindenekelőtt igyon egy korty whiskyt.

Miután leült, és megkóstolta a whiskyt, kissé nyugodtabb lett. Lord Bannister viszont annál nyugtalanabb.

– Nem tartom ezt… egészen elfogadhatónak – mondta.

– Egy gyilkos üldöz… Itt áll kint… nem merek a kabinomig sem menni… – hebegte Evelyn.

– Na de hát az én kabinomban nem maradhat így… reggelig. Ezt úgy az ön jóhíre, mint az én felfogásom tiltja!

– Igaza van, Mylord… – Elindult az ajtó felé, de olyan szánalmas volt félelmében, olyan siralmasan gyáva, hogy a tanár eléje állt.

– Így nem engedem el. – Idegesen járkált, és néhány pennyt csörgetett a zsebében. – Azt hiszem, nincs abban semmi, ha ilyen izgatott állapotban egy orvos társaságában tölt néhány órát. Tessék, foglaljon helyet. Nemsokára hajnal lesz, és Calais-ba érünk. – Nem túl barátságosan mondta ezt, és még hozzátette, hogy: – Ne vegye rossz néven, ha ideges vagyok. De hát, végre is… egy gentleman élete nem átjáróház.

Kissé dühös volt. Egyszerűen leült az asztalhoz, felütötte a könyvét, és olvasni kezdett. Evelyn nagyon szégyellte magát, és szomorúan figyelte Bannistert. Azután letérdelt a szőnyegre, és látogatásának következményeit kezdte szedegetni. A tanár önkéntelenül odapillantott. Hm… úrinőnek látszott. Pedig bizonyára valami kalandor vagy még rosszabb.

– Ne fáradjon – mondta -, reggel a boy eltakarítja.

– Tanár úr… én igazán végtelenül sajnálom…

– Kérem, most már nyugodjunk bele. Ez a pár óra majd elmúlik, és remélem, nem lesz pletyka a dologból, mert azt nem szeretném. Tulajdonképpen mit akarnak magától, miss Weston?

– Egy régi családi ékszer után kutatok. És egy gyilkos, aki véletlenül értesült az ékszer rejtekéről, állandóan a nyomomban van.

– Nagyon sajnálom. Általában sajnálom az embereket, hogy annyi szenvedést és erőfeszítést pazarolnak mulandóságokra. Pénz, családi ékszer… Ha tanult volna filozófiát, kisasszony, akkor tudná, amit Arisztotelész mondott: “Ami nem örök, az nem igaz.”

– Én tanultam filozófiát, Mylord, de sajnos, úgy tudom, hogy ezt nem Arisztotelész mondta, hanem Hermész Triszmegisztosz.

Kínos szünet támadt. Őlordsága mindig tudta, hogy a filozófia gyenge oldala. Éppen ezért jobban fájt balfogása, mintha olyan pontján éri a döfés, ahol védettebbnek érzi magát.

Kimérten felelt:

– Az időpont nem alkalmas tudományos eszmecserére. Különben is úgy tudom, hogy nem ez okból látom magát vendégül nálam.

És újra a könyv fölé hajolt. Egy gentlemannek kötelessége megvédeni állítólagos veszélyben levő hölgyeket, de társalognia nem kell velük. Különösen, ha ezek egy világhírű tanár filozófiai idézetét kijavítják. És még különösebben akkor, ha elég vakmerőek ahhoz, hogy igazuk is legyen. Evelyn ijedten ült le Bannister mögött az egyik karosszékbe. Nem szólt többé.

A tanár a könyvbe nézett, de nem olvasott. Dühös volt erre a nőre. Már másodszor viharzik így át a nyugalmán, hirtelen felfénylő, élénk szőkeségének villámlásával. Mint a ciklon!

A ciklon!

Ez a helyes hasonlat. A tanár már átélte azt a fülledt, trópusi szélcsendet, mikor a falevelek lomhán rezdülnek, forró nyugalom feszíti a levegőt, és egyszer csak jön a forgószél!

Vajon mit csinál most a lány? Azért lassanként belátta, hogy kissé túl ridegen bánik ezzel a bölcsészetben járatos égiháborúval. Bizonyára szomorúan ül itt mögötte, valószínűleg sír, és moccanni sem mer.

Megfordult, hogy egy barátságos szót szóljon vendégéhez.

Evelyn aludt.

Nyitott szájjal, a támla sarka mellett lebillent fejjel, úgy aludt, mint valami hatalmas csecsemő.

A tanárnak el kellett ismerni, hogy ez a lány nagyon szép így.

Errenézve dörmögött valamit, azután tovább olvasott, időnként egy nyugtalan oldalpillantást vetve Evelyn felé. De az rendületlenül aludt. Nagyon fáradt lehetett.

3

Másfél óra múlt el így. A lány szabályosan lélegzett, a tanár szabálytalanul olvasott.

Hajnalodott.

Bannister nyugtalan lett. Nemsokára megérkeznek Calais-ba. Legfőbb ideje, hogy a leány a kabinjába menjen, mielőtt a többi utas felébred, és megélénkül a fedélzet…

– Miss Weston!

A lány ijedten ugrott föl. Egy pillanatig nem tudta, hogy hol van. Azután úgy látszott, nagyon elszégyelli magát. Csak az utóbbi két nap rendkívüli eseményei zaklathatták fel annyira az idegrendszerét, hogy ilyen nagymértékben eltúlozta éjszakai találkozását Gordonnal.

– Kérem, tanár úr, bocsásson meg.

– Tisztában vagyok a mai nők idegrendszerével – felelte legyintve. – Most szépen menjen a kabinjába, nehogy észrevegyék.

Az ajtóig kísérte Evelynt, és a leánnyal együtt kilépett. Ekkor történt a katasztrófa. Az ördög sem tudta volna jobban kiszámítani! Pontosan a kajüttel szemben, a korlátnál állott a polgármester, bőbeszédű hitvesével, Holler szerkesztő társaságában, várakozva a nap felkeltére. Evelynt és a tanárt nyomban meglátták. Meglátta a polgármester, beszédes hitvese, Holler szerkesztő és a nap azon frissen, ahogy felkelt a Csatorna felett.

Evelyn lila kimonóban volt. A tanár egy izgalomban… Néhány pillanatnyi csend támadt, azután a polgármester szólalt meg harsányan.

– Hát mégis megtekinti a napfelkeltét, Mylord? Sőt, amint látom, lady Bannister is tisztelője a természetnek?!

Közben Holler lefotografálta őket, mellén függő Kodakjával, miután a Csatorna felett ébredő nap éppen a bambán néző ifjú párra tűzött. A következő pillanatban már odalépett hozzájuk, hogy bemutatkozzék.

– Örülök, hogy megismertem, lady Bannister. Holler szerkesztő…

A polgármester is bemutatkozott, szóbő élettársával együtt. Egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy a tanár kabinjából kilépő hölgy más is lehet, mint a felesége. Evelyn nem mert szólni, és lord Bannister is csak hebegett. Mire magukhoz tértek, a három kellemetlen természetbarát már tapintatosan távozott, miután az ifjú pár zavarát arra magyarázták, hogy lady Bannister hálóruhában volt. Egy úrihölgy nem szeret így mutatkozni. Holler rosszul tette, hogy odament, mondta a bőbeszédű hitves.

– Most valami bajt csináltam… – szólt rémülten Evelyn, mikor kettesben maradtak.

– Kedves kisasszony, ön olyan, mint a ciklon, csak valamivel veszélyesebb. Tudja kérem, hogy mit tett? Én nemrégen váltam el a feleségemtől! A lehető legnagyobb titokban. És ezek most azt hiszik, hogy maga a feleségem. Természetesen meg kell magyarázni nekik nyomban a tévedést…

– De Mylord! Akkor mit gondolnak majd rólam? És mit gondolnak önről! Remélem, gentlemannel van dolgom, aki tudja, mivel tartozik egy hölgy jó hírének.

– Sajnálom, kisasszony, de nem nősülök többször.

– Ilyen radikális megoldásra én sem gondoltam. Azt hiszem, elég lesz, ha Calais-ban együtt szállunk ki a hajóból. Hiszen azonnal megérkezünk. És addig csak higgyék, hogy a felesége vagyok. Így önről sem derül ki, Sir, hogy elvált. A kikötőben azután, ha elmentek az ismerősök, megköszönöm a kedvességét, és ígérem, hogy nem lát többé.

– Kezet rá!

Most már igazán csak a kikötőben következett néhány kínos perc, mialatt a szerkesztő úrtól meg a polgármestertől búcsúzkodtak, és ezek Evelynt állandóan “Mylady”-nek szólították, amitől a tanár másodpercenként elpirult. De végre egyedül maradtak. Bannister várta, hogy partra tegyék az autóját. Néhány nap előtt vásárolta a remek Alfa-Romeót. Evelyn a párizsi gyorsra vitette a poggyászát, azután elbúcsúztak.

– Igazán köszönöm, és nagyon szégyellem magam – mondta Evelyn.

Azután lassan, szomorúan elment.

A tanár utánanézett. Vajon ki lehet ez a lány? Nem mindennapi nő, az bizonyos. És igazán nagyon kedves. Szinte hiányzik… Szép kis felfordulást csinált az életében. Most már Párizsban hazudozhat mindenfélét arról, hogy hol hagyta a feleségét. És Bannister gyűlölte a hazugságot. Elsősorban azért gyűlölte, mert szerinte kényelmetlenné teszi az ember életét, és a tanár szeretett kényelmesen, nyugodtan élni. Azért kedves nő…

És újra maga előtt látta, ahogy ott aludt, mint valami hatalmas csecsemő; nyitott szájjal, félrebillent fejjel.

4

Evelyn szomorúan gubbasztott a pullmankocsi sarkában. Míg a tanár közelében volt, ha csak néhány órán át is, de érezte, hogy milyen az, ha egy férfi áll a szegény üldözött leány mellett. Most megint nem volt senkije.

Kevesen utaztak. Sikerült olyan szakaszt találnia, ahol rajta kívül nem ült senki. Vidám szántóföldek, ritkás facsoportok váltakoztak a vonat mentén, amely gyorsaságának gőgjében megvető füttyel rohant el a kisebb megállóhelyek mellett.

Becsapódott a fülke ajtaja.

– Szabad, kérem?

Egy hatalmas ember lépett be. Kopasz volt, és az orrát régi sebhely nyoma torzította el. Csodálatosképpen Evelyn most nem ijedt meg annyira. A rémület, amely a hajón elfogta, inkább a kimerült idegek játéka volt, mint valóságos gyávaság. Azért félt ettől az embertől most is, de nem olyan nagyon.

Biccentett, mint aki felel a kérdésre, de elutasítja az ismerkedést. Azután ismét kinézett az ablakon.

Néhány kecske harapdálta a töltés szegényes fűcsomóit.

– Helytelenül teszi, miss Weston, ha elzárkózik attól, hogy beszélgessünk. Nem árt megismerni azokat, akik benne vannak a játszmában.

Hűvösen, nyugodtan fordult a beszélőhöz.

– Nem kívánom az ismeretségét, miután ismerem már. Ön Charles Gordon fegyenc, aki nemrégen szabadult Dartmoorból, és most megkísérli, hogy a néhai Jimmy Hogan hagyatékát elrabolja. Ezt nevezi röviden játszmának?

A fegyenc mosolygott.

– Ha el akarnám rabolni a Buddhát, akkor óvakodnék attól, hogy ismeretséget kössek önnel, és így bűntény esetén nyomban gyanúsítottat is tudjon produkálni a rendőrség számára.

Ez logikusan hangzott.

– Mit akar tehát?

A férfi elővette a cigarettatárcáját.

– Megengedi, miss Weston, hogy rágyújtsak?

– Tessék.

– Egyezséget ajánlok. Az én tapasztalatom és leleményességem komolyabb esélyt jelent, mintha egyedül fog hozzá a szobor felkutatásához. Mert ugyebár, bizonyos fokig a bűnözés eszközeivel kell megkeríteni a gyémántot. Az ékszer ugyan jogos tulajdona, és törekvése nem éppen törvényellenes, de hozzá kell jutnia egy szoborhoz, ami másé, még akkor is, ha a belsejében az ön holmija van. Nem hiszem, hogy ezt a tényt közölné a Buddha birtokosával, tehát a célhoz vezető út mégiscsak a megtévesztés, esetleg lopás. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mint bűnöző, kitűnő eredménnyel működtem eddig, és elsőrangú referenciákkal szolgálhat rólam a Scotland Yard. Enyhén szólva gyerekség lenne visszautasítani ajánlatomat, amelyet természetesen ötvenszázalékos alapon képzelek el.

– Ha jól értem, társulni akar velem?

– Úgy van.

– Beszélhetek őszintén?

– Mesterségemmel ritkán jár együtt a túlfinomult lelkiállapot.

– Helyes. Tehát akkor vegye tudomásul, hogy nincs a világon olyan gyönyörű ékszer vagy olyan hatalmas örökség, amiért én egy gazemberrel társulnék.

A fegyenc elmélázva nézett ki az ablakon, és lassú, mély szippantásokkal cigarettázott.

– Nem tudtam, hogy maga ennyit ad az etikettre.

– De most már tudja.

– Az ügynek van még egy szemszöge, amely figyelemre méltó. Én természetesen hozzá akarok jutni a szoborhoz akkor is, ha nem fogadja el az ajánlatomat. Törekvésem közben nem válogathatok az eszközökben. Lehet, hogy kirabolom magát, leütöm, megölöm vagy ilyesmi… Végre is az üzleti tisztesség nem kötelez semmire, ha nem állapodunk meg.

– Könnyen lehet. És miután ezt megbeszéltük, üljön át, kérem, egy másik fülkébe.

– Csak még egyet mondanék…

– De ugye ez biztos?

A fegyenc arca kissé ibolyaszínű lett a dühtől.

– Komolyan azt hiszi, hogy harcolhat ellenem?! – kiáltotta. – Amint látja, anélkül hogy az eladási napló birtokába jutottam volna, magával együtt útban vagyok a cél felé!

– Mert nyomon követett!

– Ezentúl is követni fogom.

Evelyn vállat vont.

– Remélem, hogy sikerül becsapnom előbb-utóbb. De ha nem, akkor legyen magáé a gyémánt… – felemelkedett -, azt akarja, hogy meghúzzam a vészféket?

– Nem. Máris megyek. Csak közlöm, hogy okosabban teszi, ha ideadja a birtokában levő eladási naplót. – Azt már nem mondta, hogy a vámvizsgálatnál megfigyelte, mikor Evelyn poggyászát felnyitották, és látta a kisebbik, sárga bőröndben a könyvet. – Ez esetben ötven százalékot ajánlok fel…

– Hármat számolok, azután meghúzom a vészféket.

A fegyenc, mint önérzetes szereplők az operett fináléjában, összevágta a bokáját:

– A viszontlátásra.

– Egy… kettő…

A fülke ajtaja becsapódott.

A fegyenc egy távoli, harmadosztályú szakaszban megkereste a barátját. Ugyanis két régi cinkosa társult be az ügybe, és vele jöttek Londonból.

– A lány makacs – közölte első számú cinkosával. – Ahogy megbeszéltük, Rainer.

Rainer egy szomorú arcú, cvikkeres, ősz úr, aki kereskedelmi utazónak látszott, holott rablógyilkos volt, siránkozó, kedvetlen hangon felelt:

– Jó, jó… majd elintézzük. Nincs egy mai újság magánál véletlenül?

5

…Evelyn belülről nem fogadta olyan biztonsággal a fegyenc szavait, mint ahogy mutatta. Nagyon valószínűen hangzott, hogy nincs sok esélye sikerrel küzdeni Charles Gordon ellen, aki rablógyilkolás terén elsőrangú referenciákkal rendelkezik.

De mit tegyen? Társuljon jogos örökségének megszerzésére egy rovott múltú egyénnel? Tanácskozzon egy gyilkossal? Mit is szokott mondani Bradford bácsi? “A tisztesség olyan, mint az igazi úriszabó: nem ismer alkut.”

Lesz, ami lesz! Harcolni fog!

Mindenütt van rendőrség, mindenütt akad gentleman, aki adott esetben megvéd egy hölgyet. És ha nem? Jöhet újra a szegénység.

Végre is mit tehetnek ellene?

…Mikor a vonat befutott Párizsba, megkapta a választ erre a kérdésre is. Alacsony, ősz csomaghordó ragadta meg elsőnek kisebbik, sárga bőröndjét, és rohant a kijárat felé. Evelyn a másik poggyász mellett várt rá, hogy ismét jelentkezzék.

De a csomaghordó még jó tíz perc múlva sem tért vissza. Egyáltalán, ez a csomaghordó soha többé nem tért vissza. Elvitte a sárga bőröndöt, amiben az eladási napló volt. Ha Evelyn ismeri történetesen a harmadosztályú utasokat is, akkor tudta volna, hogy a csomaghordó Rainerrel azonos, aki közvetlenül érkezése előtt, egy sapka és egy zubbony segítségével átváltoztatta külső megjelenését, hogy elég megtévesztő legyen a rögtönzött szerephez.

“Még jó – gondolta Evelyn -, hogy az eladási naplóból kitéptem a fontos lapot, és az írómappámba tettem, a nagyobbik bőröndömbe.”

Gordon már nem találta ilyen jónak az esetet, mikor szorgalmasan végiglapozva a naplót, éppen az a lap hiányzott, amelyen a május havi feljegyzésekkel együtt a Buddha eladásának dátuma is szerepelt.

– Nem értem – mondta Rainer, miután néhány percig figyelmesen szemlélte, amint Charles Gordon két öklével a homlokát üti -, miért ilyen ideges? Továbbra is szemmel tartjuk a leányt, és kész. Majd csak kiderül előbb-utóbb, hogy kit keres Párizsban, és annál lesz a gyémánt.

– Ó, maga optimista! Honnan tudja, hogy legközelebb nem fog becsapni bennünket?

– Gondolom. Jelenleg Corned-Beef követi. Talán a legközelebbi lépésnél már nem is lesz a címre szükség, amit nem ismerhettünk meg, mert maga néhány órával később szabadult. Ez az átka a fegyházéletnek: az ember nem távozhat az intézetből akkor, amikor éppen kedve tartja. Hol ebédel?

A fegyencet olykor idegroham környékezte Rainer váratlan és általában hétköznapi kérdéseitől.

– Köszönöm! Én már jóllaktam!

– Akkor ajánlom, hogy igyon kávét a Café Rome-ban, de az emeletre menjen, mert ott egy török nő főzi, és… Na! mit dobálózik?!

Hajszálnyira a feje mellett repült el egy nagy könyv. Ebéd után Rainert felhívták a Café Rome-ban telefonon:

– A hölgy negyvenféle járműre szállt fel – jelentette Corned-Beef -, úgy látszik, sejtette, hogy követik, és így akart lerázni mindenkit a nyomából. Természetesen nem sikerült. Végül a rue Mazarin 7. alá ment, onnan a rue Salpetrière 12-be, a “Columbus” utazási iroda igazgatójához. Most bent tárgyal, én a szemközti fülkéből beszélek, látom, ha közben kijön, és tovább is a nyomában maradok. Mondja meg Gordonnak, hogy a rue Mazarin 7. alatt özvegy Mrs. Brandes iránt érdeklődött a leány, és megtudta, hogy csak Edward Wilmington, a “Columbus” iroda igazgatója lakik ebben a lakásban. Vagy nála van a szobor, vagy általa lehet a nyomára akadni. Jó lenne, ha Gordon felkeresné ezt a Wilmingtont, és egyenesen a szobor felől érdeklődne.

– Jó. Mindent elmondok Gordonnak. Nemsokára itt lesz.

– Megyek! A nő kijött…

– Halló!… Várjon…

– Mit akar?

– Nem tudja véletlenül: lesz ma lóverseny?

Corned-Beef szó nélkül letette a hallgatót.

6

A rue Mazarin 7. számú házban szomorú felvilágosítás várta Evelynt. Brandes hadnagy édesanyját fél esztendeje már, hogy eltemették. Nemsokára a leánya, Mrs. Wilmington is meghalt. Azóta az igazgató egyedül lakik a lakásban. Szerencsétlen embernek tartják. Anyósát és feleségét veszítette el rövid idő alatt…

Evelyn eleinte sokféle járműre szállt át, hogy ha követi a fegyenc, ilyen módon eltűnjön a tolongó utasok között. Néha hátrafordult, de egyszer sem látta Gordont.

Úgy látszik, sikerült lerázni!

Pedig tévedett.

Ugyanis Corned-Beef állandóan a sarkában volt. Ezért Evelyn hiába nézett hátra, a fegyencet sohasem pillantotta meg. Viszont azt a zömök, monoklis, rikító ruhájú embert, aki a túlsó járdán egy kisgyermek labdáját adta át atyai mosollyal, nem ismerte. Pedig ez a nyájas úr volt Corned-Beef, akit azért neveztek el a fagyasztott marhahúsról, mert hideg volt és buta.

A rue Mazarinról Evelyn azonnal a “Columbus” utazási irodába sietett, és rövidesen Wilmington úr előtt ült.

Az igazgató sovány, finom modorú, választékosan öltözött, feltűnően kék szemű, őszes hajú és ehhez képest fiatalos külsejű ember volt. Ez hát a szerencsétlenül járt Brandes hadnagy sógora, és könnyen lehet, hogy az egymillió font értékű szobrocska tulajdonosa is.

– Evelyn Weston vagyok.

– Mivel szolgálhatok, miss Weston?

– Egy régi családi emlék után kutatok. Négyszögű, díszes kis doboz, amelyen egy kerámiából készült, lehajtott fejű Buddha-szobor ül.

– Ismerem ezt a figurát.

– Úgy tudom, Brandes hadnagy úr vásárolta tizenöt év előtt, és később Mrs. Brandeshez került, aki nemrégen elhunyt…

– Már sejtem, miről van szó. Néhai anyósom műtárgyai között lesz ez a kerámia. Szegény, szerette az ilyen díszműveket. Most az én lakásomban van minden holmija.

Evelyn akadozva beszélt, mert szaporán kellett lélegzetet vennie izgalmában.

– Igen, igen… Szeretném megvásárolni a szobrocskát… Egy régi családi…

– Nagyon sajnálom, miss Weston, de a boldogult anyósomtól örökölt emléket nem bocsátom áruba.

– Szóval, megvan önnek ez a Buddha-szobor?

– Anyósom szerette a műtárgyakat, és sok ilyen csecsebecsét hagyott rám. Csupa kedves családi emlék, és egyetlen darabtól sem válok meg semmi áron. Ilyesmi angol úri családoknál nem szokás…

– Úgy tudom, hogy ezek a dolgok Brandes hadnagy úr birtokában…

– Szerencsétlen sógorom emlékét még kevésbé szeretném bolygatni. Sem a Buddha-szobor, sem más holmi nem eladó. – Közben telefonhoz hívták, és valakivel találkát beszélt meg estére, azután utasította a gépírónőjét, hogy rendeljen Félix Potainnél kétszemélyes hideg vacsorát. Azután már kissé ridegen utasította vissza Evelyn kérését. A lány tehát még azt sem tudta meg, hogy valóban birtokában van-e Wilmington a keresett Buddha-szobornak?

Valószínűnek látszott, hogy a szobor, ha még megvan, akkor ott áll valahol Wilmington lakásában.

Csüggedten ért ki az utcára. Tehát itt, a cél előtt torpan meg tehetetlenül. Ebbe nem nyugszik bele! Lehet, hogy az öreg fegyenc szelleme hirtelen segítségére sietett, vagy ami valószínűbb: bölcsész létére véletlenül egy praktikus ötlete támadt! Nem! Ezerszer nem! Megtalálja a módját, hogy bejusson Wilmington lakásába. Betör!

Megborzadt…

A közeli telefonfülkéből felhívta Félix Potaint.

– Itt “Columbus” iroda, Mr. Wilmington titkárnője. Főnököm nevében az imént kétszemélyes vacsorát rendeltem… Igen, igen… rue Mazarin 7… Hát kérem, a megrendelést szíveskedjék törölni… Valószínűleg holnap… Köszönöm…

Letette a hallgatót.

Most a fülke üvegén keresztül egy embert pillantott meg a túloldalon. Alacsony, kövér úr volt, rikító ruhában, monoklival… Már harmadszor látja ma… Az előbb a rue Mazarinon egy kisgyermeknek a labdáját adta át…

Nyomban tisztában volt vele, hogy őt követi. Ó, milyen ostoba volt. Hiszen valószínű, hogy a fegyenc keres majd egy embert, akit ő nem ismer, és így nyugodtan követheti, anélkül, hogy sejtené…

Akár őt követi, akár nem, meg kell szabadulnia ettől az embertől.

Kilépett a fülkéből. Mintha észre sem vette volna Corned-Beefet, sietett tovább. A sarkon taxiba ült, és bemondta a szállója címét. Később kinézett a kocsi hátsó ablakán. Egy autó követte. Valószínűleg a rikítóruhájú ül benne. Előreszólt a sofőrhöz:

– Monsieur… Itt van tíz frank… Egy aszfaltbetyár követ taxin. A legközelebbi sarkon forduljon be, és fékezzen annyira, hogy kiugorhassak. Azután menjen egy ideig cikcakkos úton, csalja maga után az üldözőmet.

A sofőr vigyorogva vette át a pénzt. A legközelebbi saroknál befordult, és nyomban fékezett, de nem állt meg.

Evelyn kiugrott az autóból, és egy kapu alá futott.

A sofőr beletaposott a gázpedálba, és továbbsiklott.

Mindez két másodperc alatt történt. A másik kocsi Corned-Beeffel máris bekanyarodott utánuk. A csel sikerült. Az üldöző gyanútlanul figyelte az előtte haladó autót, amelyből az imént ugrott ki Evelyn. És mert az üres taxi sofőrjének úgyis szüksége volt egy olajcsapra, miután sokszor lazult meg a tartályon a sróf, kikocsikázott, nyomában Corned-Beeffel, egy olcsó műhelyhez, a vincennes-i kapun túl, kis híján a Père-Lachaise nevű világhírű temetőnél.

Corned-Beef itt már sejtette, hogy baj van. Kiszállt, visszaküldte a taxiját, és a másik kocsihoz sietett. Ez csakugyan üres volt.

– Hol a hölgyutasa? – kérdezte a sofőrt.

– Nincs a kocsiban?

– Nincs.

– Nézze meg jobban, talán elbújt az ülés alá.

– Hallja! Maga tréfál velem?!

– Pillanatnyilag még igen – felelte vészjóslóan a sofőr, és úgy emelt fel egy nehéz franciakulcsot, mintha indián csatabárd lenne. Corned-Beef szeretett verekedni, és jelenleg a jogos önvédelem esetét látta fennforogni, de ilyen módon nem sokat tudna meg az emberétől, tehát jó arcot csinált az ügyhöz.

– Nézze, barátom, itt van tíz frank…

A franciakulcs csendesen lehanyatlott, és rézbőrű jellegét ismét elveszítve, közhasznúan függött a vezető kezében.

– Szóval, hol szállt le a hölgy?

– Mikor a partról a Boul’ Mich’-re kanyarodtunk, lassítottam, és kiugrott. Azt mondta ugyanis, hogy ön egy aszfaltbetyár. Én elhittem.

– És most, miután megismert?

– Most már biztosan tudom.

Corned-Beef értesült arról, ami fontos volt számára, tehát elhatározta, hogy megveri a sofőrt. Hiába! Jogos önvédelem, az jogos önvédelem, akkor is, ha nem sieti el az ember. Elvette tehát a sofőrtől a franciakulcsot és félredobta, azután néhány percig ütlegelte, miközben nyakánál fogva, nyújtott karral jól a falhoz szorította, hogy rikító ruháját kímélje. Mivel így csak egy kézzel verhetett, hogy pótolja valahogy e fogyatékosságot, néha-néha ötletszerűen térden rúgta a taxi vezetőjét.

A műhely ősz tulajdonosa elhúzta közelükből az olajoskannát, és ráült, hogy mintegy páholyból szemlélje a tanulságos eseményt. Corned-Beef elengedte a vérző sofőrt, és két ujjával lefricskázott egy kis mészfoltot a kabátjáról.

– Komolyan úgy véli, hogy aszfaltbetyár vagyok?

A sofőr vért szipákolt.

– Hm… most, hogy jobban megnézem, mintha háziasabb benyomást tenne az emberre.

– Helyes. Akkor vigyen el a Café Rome-hoz.

A tulajdonos átadta a megfelelő olajcsapot, benzint pumpált a tartályba, a sofőr a helyére ült, becsapta az ajtót, és megindult monoklis, rikító ruhájú vendégével a Belváros felé.

Corned-Beef izgatottan rohant be a kávéházba.

Rainer úr, a rablógyilkos, éppen egy főorvossal sakkozott.

– Bocsánat – mondta, mikor megpillantotta üzletbarátját, és felállt -, én jövök lépésre.

Miután végighallgatta a köpcös szomorú mentegetőzésektől hemzsegő előadását, így szólt:

– Érdekes! Gordon előre érezte, hogy a nő értelmesebb magánál. Szerintem vagy nem kezdő a hölgy, vagy maga öregszik. Úgy látszik, az idő vasfoga a szolid életmódú rablókat sem kíméli meg. Gordon elment abba a “Columbus” irodába, amelyikről maga telefonált. Itt megvárjuk. Ez a napirend.

– Ki hitte volna, hogy ilyen alattomos ez a lány – kesergett Corned-Beef.

– Tapintatlan eljárás volt egy jóhiszemű bűnözővel szemben. Ez igaz. Mondja, mit kér manapság egy taxi a Père-Lachaise-ig?

Gordon jött vissza izgatottan.

– A lány?

– Mr. Gordon – hebegte Corned-Beef – a leány megszökött… kiugrott a kocsiból.

Gordon a fogát csikorgatta.

– Ostoba! Most menjen, keresse meg lord Bannistert, és tartsa szemmel. Valószínűleg találkozik majd miss Westonnal. A tanár a Ritzben lakik, talán az ő révén újra megkapjuk a lány nyomát. Ide várok értesítést. Rainer, maga marad összekötőnek. Én megyek.

– Hová?

– A Buddháért. A rue Mazarin 7. alatt van a lakása.

– Legalább igyon előbb egy feketét – ajánlotta Rainer.

– Hülye.

7

Evelyn, miután megszabadult kísérőjétől, visszafelé ment a Szajna-parton. Egy régiruha-kereskedés előtt megállt. Nézegette a kirakatokat, azután bement.

– Fekete szobalányruhát kérek, és csipkés kötényt adjon hozzá, amilyen a kirakatban van.

Ott helyben átöltözött. Egy közeli kereskedésben kis fekete lakktáskát vásárolt, ebbe tette összehajtogatva saját ruháját. Mikor ezzel elkészült, keresett a közelben egy Félix Potain-féle csemegekereskedést. Ilyen Párizsban minden környéken van. Potainnél kétszemélyes hideg vacsorát csomagolt be, azután a rue Mazarin 7. számú házhoz sietett, és becsöngetett Wilmington lakásába. A takarítónő nyitott ajtót.

– Félix Potaintól vagyok. Vacsorát hoztam.

– Igen, tudom… – dörmögte a gazdasszony. – Tessék csak letenni.

– Ha megengedi, majd én megterítek, és elrendezem a tálakat. Egy Potain-vacsora csak úgy szép, ha szakszerűen szervírozzák…

– Tőlem…

Gyorsan és ügyesen megterített, elhelyezett mindent, közben a gazdasszony az egyik belső szobában piszmogott. Ezt az alkalmat használta fel Evelyn. Kisietett az előszobába, hangosan bevágta az ajtót, de nem ment el, hanem meghúzódott egy sarokban, a szekrény és a fal között. A takarítónő lassan kicsoszogott, megpróbálta a kilincset, hogy jól van-e bezárva az ajtó, és újra visszament. Félóra telt el. Besötétedett. Evelyn még mindig mozdulatlanul állt. Most az egyszer kedvezett a szerencse. A takarítónő kabátban, kalapban jött ki, kezében kis táskát és esernyőt szorongatott. “Úgy látszik, csak bejárónő, és most megy haza” – gondolta boldogan Evelyn. Úgy is volt.

Egyedül maradt a lakásban!

Besietett a szalonba, és meggyújtotta a villanyt. Félelmében és izgalmában lihegve kapkodott levegőért. A szalonban három vitrin állt, mindenféle csecsebecsékkel. Sorra nézte őket. A Buddha nem volt közöttük. Az ebédlő ajtaja nyitva állt, és Evelyn az ebédlőn keresztül belátott a túlsó szobába. Ennek a kisebb szalonnak most lassan kinyílt az egyik ablaka. Először két kéz jelent meg a párkány felett, majd felbukkant egy kopasz fej, eltorzult orral…

A fegyenc volt! Gordon!…

Evelyn megdermedt a rémülettől.

NEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.