A szőke ciklon

Lord Bannister áldozata lesz egy hallucinációnak. Később összetévesztik Medici Katalinnal. Előkészül jövendő fegyházi éveire, majd megállapítja, hogy a Szaharában sokkal kellemesebb az út estélyi ruha nélkül. Rablók jelentkeznek, Eddy Rancing tevehalálában vágtat vissza, és rájön, hogy mi a relativitás.

1

Evelyn pontos volt. Útnak öltözve érkezett a vezető által megjelölt helyre. Mielőtt elindultak volna, néhány sort vetett sebtében papírra, átadta egy küldöncnek, hogy vigye lord Bannisterhez, azután a térdelő teve nyergébe szállt.

Azrim, a berber vezető furcsa, éles torokhangot hallatott, mire a tevék felemelkedtek, és a két ütemes mozdulatra Evelyn először úgy érezte, hogy orra bukik ki a nyeregből, majd azt hitte, hogy hanyatt repül a földre, végül ijesztő magasságban fix helyzetbe került.

– Reg-lakk! Reg-lakk!

A tevék ügetni kezdtek.

2

Fél nappal előbb jóval nagyobb karaván indult el ugyanazon az úton. Harminc arab, Mellah válogatott gyöngyszemei, élükön Adams és Gordon, a két vezér, akik igen jó barátok lettek.

Bérelt repülőgépen érkeztek Lyonból.

Valamennyien a leány keresésére indultak, szektorokra osztva maguk között a várost. Rainert összekötőnek hagyták a Mammunia-szálló halljában, ahol az ősz rablógyilkos később megbarátkozott egy európai gépgyár igazgatójával, és rövidesen sakkoztak.

A kutatásban a körszakállas Joko járt szerencsével. Ő abból a feltevésből indult ki, hogy a leány egy katonát keres, tehát feltételezhető, hogy ellátogat a városparancsnokságra, ezért ott állt lesben a Gueliz-erőd közelében. Innen azután továbbra is Evelyn nyomában maradt, egészen addig, amíg a leány szobát nyittatott a Hotel de Paris-ban, hogy pihenjen.

Ezután visszatért a berber vezetőhöz, akivel a leányt tárgyalni látta. Ebből most ki kell venni, hogy hová készül Evelyn Weston.

– Szálem – köszöntötte a körszakállas.

– Bon jour – viszonozta az arab.

– Hosszú útra készülök a Szaharában, azonnal indulnom kell, és egy megbízható vezetőre lenne szükségem.

– Sajnálom, uram – felelte -, öt napra kibéreltek.

Mikor ezt mondta, eszébe jutott az angol hölgy, és mosolyogva nézte az “amulettel” játszadozó, kipirult, boldog gyermeket.

– Talán megtehetné – mondta Joko -, hogy egyesíti az utasokat. Ain-Szefrába készülök, és ha arra mennek…

A vezető gyanútlanul felelte:

– Más irányba indulunk. Mahrbuk-oázisba.

– Kár. Szálem aleikum.

– Au revoir.

A körszakállas megtudta, amit akart. A leány a Mahrbuk-oázisba készül, tehát valószínű, hogy a sebesült “Münster” itt tartózkodik. Most már csak Rainert kellett értesítenie, hogy mialatt ő hazamegy a szállodába, hívja össze a telefonon rendszeresen érdeklődő cinkosokat. Egy óra múlva tanácskoztak.

– Egyszerű dolog – vélte Adams. – Előrelovagolunk még ma. – A térképre bökött az ujjával. – Mire hajnalban Evelyn Weston elindul, mi már ennél a kútnál leszünk, és itt bevárjuk. Ha elvettük tőle a borítékot, felkeressük az oázisban Münstert.

– Milyen a közbiztonság a Mahrbuk-oázisban? – szólt közbe mély, álmos, főúri hangján dr. Cournier, és nagy, szeplős, fehér ujjaival lassan dobolt az asztalon. – Arra az esetre értem, ha azt a katonát nem lehetne szelíd rábeszéléssel meggyőzni.

– Mindenesetre toborozunk itt harminc-negyven arabot – mondta a körszakállas. – A Quartier Reservében van egy vendéglős, régi jó barátom, az segítségünkre lesz. Sivatagi vállalkozásoknál könnyen érhet meglepetés. Jobb a felesleges óvatosság, mint a kockázat.

Később Corned-Beef megismerkedett egy tiszttel, akitől megtudta, hogy a Mahrbuk-oázisban az orvos által felvetett szempontból elég kitűnő a közbiztonság. Csendőrsége nincs, katonasága nincs, a kis katonai üdülő csekély számú őrsége tartja fenn a rendet, amit emberemlékezet óta semmi sem zavart meg a jelentéktelen oázisban.

– Azt hiszem – állapította meg délután Adams -, hogy egy óra múlva indulhatunk. Mindenről gondoskodtunk.

– Nem egészen – mondta Rainer. – Néhány termoszban teát kell magunkkal vinni. Az jó a forróság ellen.

Erre nem felelt senki.

3

“Az indulás pillanatában hálás szívvel gondolok Önre, Sir. Áldja meg az Isten jóságáért, és miután nem lát többé, remélem, idővel elfelejti, hogy mennyi bajt okozott önnek a boldogtalan Evelyn Weston.”

A levél felett kinézett a parkba. Valami nagy súly préselte a mellkasát. Úgy látszik, a zavaró körülmények dacára, veszélyesen hozzászokott ehhez a szeles, ügyetlen kezű, de végtelenül kedves leányhoz, örök rémületével, rohanásával és hirtelen haragjával legnagyobb ellensége, a neszesszer miatt. Kis szőke ciklon. Felkavar, tótágast állít maga körül mindent, fejjel rohan a halálos veszélybe, közben még csak nem is bátor, mindössze meggondolatlan…

Annyi haszna mindenesetre van az elválásnak, hogy ezentúl nyugodtan elaludhat, és nem borul fel lépten-nyomon a nyugalma Evelyn Weston miatt.

4

– Jó napot. Miss Evelyn Westont keresem.

A lord megdöbbent. Mondhatnám azt is, hogy kissé elájult.

Az ajtóban egy jóképű fiatalember állt, lakkcsizmában, fehér bricseszben, kezében hatalmas parafakalap, szóval, hangosfilmeken látható trópusi öltözékben, amit kizárólag a kedvezményes utazások résztvevői viselnek. Abbáziában vagy Velencében mindennapi látvány az ilyen aranykarórás bőrharisnyák csoportja, de itt a trópuson kissé feltűnőek, és állandó derültséget idéznek elő mind a bennszülött, mind a polgári lakosság körében, ezek a legutolsó szaharai divat szerint öltözött turisták, akik ruházkodásukkal gondosan preparálják magukat a hőguta számára.

– Ki… hez van szerencsém… – hebegte a lord, rosszat sejtve.

– Nevem Eddy Rancing. Lord Bannister?

– Azt hiszem… Igen… Miért?

– Miss Evelyn Westont keresem. Beszélni szeretnék vele.

Őlordsága tétován nézett körül, mintha az imént tette volna le valahová a misst, csak most nem emlékszik már, hogy hová is?… Azután észbe kapott.

Kiegyenesedett.

– Nem értem, Mr. Rancing, hogy mit óhajt?

– Világosan megmondtam. Miss Evelyn Westont keresem. Utoljára az ön társaságában fényképezték le, Sir.

A lord ismét meggörnyedt, úgyszólván magába roskadt. Eddy zsebéből egy fotó került elő.

– Azt hiszem, ez a kép hiteles. És miután megtudtam, hogy lordságod a képen mellékelt hölggyel mint feleségével érkezett meg, tehát azt hiszem, jó helyre fordulok a kérdésemmel: hol találom miss Westont.

– Ön detektív? – kérdezte a tanár, egy bujkáló zsebtolvaj aggodalmával.

– Nem. Régi ismerőse vagyok miss Evelynnek. Néhány éve a szomszédságában lakom, egy Kings Road-i házban.

– Nem hiszem, hogy tisztára a jó szomszédság kedvéért követte ide Afrikába – jegyezte meg a tanár rosszkedvűen.

– Nem. Üzleti ügyben szeretnék beszélni a miss-szel.

– Ön melyik országnak kémkedik?

– Én? A Lappföldnek.

– Sir! Ön azért jött Afrikába egy operaházi kórista álruhájában, hogy rossz tréfákat mondjon nekem?

– Van olyan jó tréfa, mint az ön kérdése, Mylord.

– Miután a lapok azt írták…

– Néhány éve szomszédja vagyok miss Westonnak. Özvegy édesanyjával nagy szegénységben él, becsületes, dolgos teremtés, aki bizonyára ártatlanul keveredett ebbe a szörnyűséges ügybe.

A lordnak ez mind újdonság volt. Szóval, mégsem kémnő?

– Ez mind igen szép – mondta végül -, de sejtelmem sincs róla, hogy merre jár a miss, csak annyit közölhetek önnel, hogy ide nem tér többé vissza.

Eddy gúnyosan mosolygott.

– Bizonyos vagyok benne, hogy miss Weston vissza fog térni. Addig én nem mozdulok innen.

– Miután hátralevő éveimet nem kívánom az ön közvetlen környezetében eltölteni, kénytelen leszek…

– A rendőrségre menni? All right. Az százezer frankot jelent számomra, önnek valószínűleg fegyházat.

Fegyház!

A lord ernyedten hanyatlott a karosszékbe. Íme, a végzet. Sejthette volna, hogy ez a lány börtönbe juttatja.

– Nem akarok kellemetlenkedni önnek, Sir, csak megkérem, hogy viselje el a jelenlétemet.

– Mit csináljak. Erős leszek. Foglaljon helyet.

– Köszönöm.

Eddy leült, és nyomban whiskyt kevert magának az asztalon álló üvegből, azután könnyed, csevegő hangon szólalt meg:

– Valóban feleségül vette miss Westont?

– Nem. Mint utóbb kiderült, csak védelmeztem. Állandóan üldözték szegényt, és ilyenkor azt az eljárást alkalmazta, hogy engem felébresztett, és ő elaludt. Eddig bevált. Szóval, ön nem cinkosa miss Westonnak?

– Ismétlem, hogy miss Weston konzervatív polgári teremtés!

– Ehhez képest elég mozgalmas életmódot folytat.

– Jogos örökségét keresi.

– Ezt tudom. És egy úr becsületét. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy mind a két ügyben sokat végeztünk eddig. Szóval, komolyan itt akar maradni ezentúl?

– Igen. De nem sokáig. Szent meggyőződésem, hogy Evelyn rövidesen itt lesz.

– Ön, úgy látszik, egy angol Nostradamus. Megjegyzem, történelmi tény, hogy még ez a kitűnő ember is tévedett olykor.

– Nem tévedek. Jóslatommal kiérdemelem majd az elismerését.

– De nekem kissé drágán kell megfizetni ezt a jóslást – felelte szomorúan Bannister.

– Nem baj. Ha én Nostradamus vagyok, ön érezze magát Medici Katalinnak, és hozzon komoly áldozatokat jövendölésemért.

– Uram! Szavamat adom, hogy igazat mondtam. Huncut, pimasz gazembernek nevezhet, ha Evelyn Weston még egyszer visszatér ide.

– Sir – felelte sóhajtva Rancing -, mély tiszteletem kifejezése mellett közlöm önnel, hogy huncut, pimasz gazember.

Evelyn Weston állt az ajtóban.

5

Néhány órája ügettek a sivatagban. Kelet felé sok porladó kőkolonc és egymásra dőlt torzó tűnt fel, régi város maradványa a római hódítás idejéből. Evelyn behasította a kabátját. Hogy ne szakadjon tovább a feslés, nyomban be akarta varrni. Kinyitotta a fekete kistáskát.

– Szent Isten, hol a boríték?!

A táska tetején törülköző volt. Jobboldalt ruhakefe, bal oldalán szappan.

Ez csak a lord neszesszere lehet! Régi, halálos ellensége!

Elcserélte a táskát Bannisterével. Most a lordnál van a narancsszínű boríték. Mit tegyen?

Vissza kell fordulnia! Bannister halálos veszélyben van. Mi történik, ha gyanútlanul kinyitja mások előtt a neszesszert, és megtalálja a borítékot? De mi történik, ha ő találja meg? Valószínűleg a rendőrségre viszi.

Ó, de szívesen odavágta volna a táskát, amelyben valószínűleg az undok borotválókészlet is benne van. De most vissza kell vinnie, számot kell adni róla, ha a sajátját kéri helyette.

– Azrim! Forduljunk meg! Gyorsan! Visszamegyünk!

6

…Ott állt a küszöbön. De az újabb meglepetéstől nem bírt szólni. Hogy kerül ide Eddy Rancing? Micsoda zavaros, megdöbbentően fantasztikus história kezd kialakulni? Úgy érezte, hogy szédül, mint aki sok likőrt ivott.

– Mr. Rancing!

– Miss Weston – mosolygott Eddy -, boldog vagyok, hogy viszontlátom.

A lord nem mert szólni. Meglepetése lassan rémületbe ment át. A leány megjelenése távoli mennydörgést jelentett számára. A teljes szélcsendben ismét itt áll sirokkószerű, baljós, elszánt titokzatosságával, hogy azután tövestől csavarja ki a nyugalmát, rohanjon, törjön, zúzzon és végül egyetlen akkorddal ismét eltűnjön.

A lordban megszólaltak a vészszirénák!

A ciklon!

Az bizonyos, hogy valahol rablók várják, és nyomban ragaszkodni fog hozzá, hogy valami kényelmetlen módon hosszú utat tegyenek meg együtt. Ezért sietve telerakta a zsebeit cigarettával, és elővett a szekrényből egy meleg gyapjú nyakvédőt. Ami biztos, az biztos.

– Hogy… hogy kerül ide? – kérdezte Evelyn Rancingot.

– Pont ő tudja? – tűnődött szomorúan a tanár. – Legfeljebb azon lehetne csodálkozni, hogy én még itt vagyok. Hová megyünk? – fordult azután némi aggodalommal Evelynhez.

– Most az egyszer nem hurcolom magammal kényelmetlen utamra, Sir.

– A próféta beszéljen önből. Én már elveszítettem a hitemet az ilyen csodákban.

– Ha megengedi, én fogom elkísérni – szólt közbe Eddy.

A tanár ideges oldalpillantást vetett rá.

– Örülök – fordult Evelynhez -, hogy maguknál a Kings Roadon a szomszédok közötti összetartás ilyen szokatlanul erős.

A lány egy másodpercig kutatva fürkészte a tanár arcát. Istenem! Lehet, hogy féltékeny?

– Fejezze ki magát világosabban, Mr. Rancing. Mit kíván tőlem?

– Felajánlom a segítségemet. Az az érzésem, hogy e pillanatban szüksége van egy férfira. Az én segítségemmel hamarabb birtokába jut az örökségének.

– Honnan tud egyáltalán az én örökségemről?

– Miss Weston, sújtson megvetésével: én hallgatóztam.

– És most? Most, miután mindent tud, tudja, hogy üldöznek, tudja, hogy vagyont érő kincset keresek, most meg fog zsarolni?

– Őszinte legyek? Erre gondoltam. De valahogy nem megy. Úgy érzem magam most, miss Weston, mintha neveletlen kölyök lennék, egy nagyon idős tanító néni előtt. Azt hiszem, tisztelem önt, és ez az érzés sok elhatározást rontott már el a cselekvés pillanatában. Szeretném, ha végigjátszhatnám ezt a szerencsejátékot, de nem zsarolom. Ha visszautasít, elmegyek.

– A rendőrségre – mondta gúnyosan Evelyn -, feljelenteni.

– Miss Weston! – felelte önérzetesen, de elpirulva, úgyhogy csak most látszott igazán, milyen nagy gyerek Eddy Rancing, a zseni. – Igazságtalan hozzám. Ezt eddig is megtehettem volna. Könnyelmű ember vagyok, szeretem a pénzt, de most igazán azért akartam megszerezni az örökségét, hogy odaálljak vele maga elé, és megkérjem a kezét.

Evelyn elnevette magát.

– Jól van, Eddy. Maga sohasem fog megkomolyodni. Fantaszta, bolondos ember. Hát nem bánom, tartson velem. Igazán nagyon egyedül álltam eddig… nem volt mellettem senki.

– Főleg azért – mentegette magát a lord Rancing előtt -, mert a hálóing annyira feltűnő volt, hogy hátra kellett ülnöm, az autó fenekére…

– Most azonban ennek már vége. Kényelmetlen útjai miattam megszűntek.

– Miss Weston… ezt már annyiszor mondta… Szerintem mindnyájan Isten kezében vagyunk…

– Nos, azonnal bebizonyítom, hogy ön teljes békében marad itt, és sohasem lesz kitéve annak, hogy zavarják.

“Milyen szép nő – gondolta Bannister -, csak sohasem lehet tudni, hogy mikor változik át száguldó orkánná.”

– Azért jöttem vissza, mert elcseréltük a kistáskáinkat. Visszahoztam a maga undok neszesszerét, csak éppen belekukkantottam, és máris lecsuktam ezt a szentélyét a maga életének. Itt van, Sir, süsse meg – mondta, és úgy dobta oda a táskát, hogy a Buddha hasában táncra perdült a zsilett a timsóval. – És adja vissza az én táskámat. Akkor mi Eddyvel nyomban távozunk, és soha többé nem zavarjuk.

– Meghitt vonás a Kings Roadon, hogy a szomszédok keresztnéven szólítják egymást, ami Angliában általában csak a rokonok vagy igen jó barátok között szokás…

Ezzel a tanár odament a kandallóhoz, és levette a kistáskát.

– De hiszen ez az én táskám… Nem téved, miss Weston? – és egy ösztönszerű mozdulattal felnyitotta a fedelét.

Három nyak merevedett meg a táska felé fordult fejek alatt, három száj nyílt ki ámultan, és három szív verése állt meg egy dobbanásnyi szünetre.

Legfelül a táskában a narancsszínű boríték feküdt, öt címeres pecséttel lezárva.

7

Evelyn végül elszánt léptekkel a táskához ment. De Bannister lecsukta, és a tetejére tette szép lassan a kezét, mint valami lusta, hatalmas oroszlán, ha tulajdonjogának hangsúlyozására ráhelyezi karmát egy húsdarabra, amelyet csak később fog megenni, de mégsem tartja ajánlatosnak, hogy bárki is hozzányúljon.

– Adja kérem, ide… a táskámat – mondta idegesen a leány.

– A táskát természetesen megkaphatja, de a borítékot, sajnos, nem adhatom át. Eddig az volt a helyzet, hogy nem vettem tudomást arról, ami tudomásomra jutott. Most azonban, sajnos, úgy áll a dolog, hogy a borítéknak az én kezemen keresztül kellene önhöz és később megbízóihoz jutni. Ebben az esetben én éppolyan hírszerző vagyok, mint mondjuk Mata Hari…

Evelyn gondolkozott. Az bizonyos, hogy a tanár eddig csak passzívan vett részt az ügyben. Viszont, ha most átadja a borítékot, ezzel egyenrangú bűntárs lord Bannister! A Nobel-díj komoly jelöltje, világhírű tudós, és ami még ennél is gátlóbb körülmény, kétségbeejtően mintaszerű gentleman.

– Ugyebár belátja, miss Weston, hogy lehetetlent kíván egy konzervatív tudóstól, mikor arra kéri, hogy ezt a borítékot az én kezemből vigye el. Viszont azt megígérem, hogy egérutat adok önnek, és csak azután szolgáltatom be az írást.

Rancing úgy játszadozott a whiskysüveg nyakával, mint aki csak a leány beleegyezésére vár, hogy fejbe vágja vele a tanárt, és ezzel zárják is le az egész kínos vitát. Evelyn azonban nem látszott erre biztatni.

Gondolkozott. Bannister aggódva figyelte. Végül a leány tűnődve így szólt a lordhoz:

– Nagyon fárasztaná, ha hosszabb utat kellene megtenni teveháton?

– Tudtam… – felelte csüggedten a tanár.

8

A ciklon első kisebb szélrohama belekapaszkodott az idegeibe. Jön! Már tervezgetéstől csillog a viharok istenasszonyának szeme, már kavarognak agyában az elhamarkodott, kusza ötletek, és hiába minden, azonnal felkapja sorsának forgószelébe az álomkór világhírű, de védtelen kutatóját.

– Ön ki akarja szolgáltatni a borítékot a hatóságoknak?

– Úgy van. De nem teveháton. Csak gyalogszerrel. Egy idő óta ugyanis betegesen idegenkedem a járművektől, nem tudom, méltányolja-e…

– Ha itt Marokkóban akarja megtenni, akkor együtt megyünk a rendőrségre. De nem tudom, hogy egy igazi angol úr humanista szelleme megtagadhatja-e segítségét, midőn egy védtelen nőről és egy ártatlanul meghurcolt ember becsületéről van szó.

– Ezen a jogcímen már egyszer estélyi, később éjszakai öltözékben végighurcolt fél Európán.

– Most csak egy közeli oázisról van szó.

– Most. De miután elindultunk, könnyen kiderülhet, hogy Cape Townig a legjobb akarat mellett sem áll módunkban megállni. Függetlenül attól, hogy a teve nem autó, és ha néhány rész leválik belőle, már ottragadunk a sivatagban.

– Ne gúnyolódjék! Jöjjön el, ha tetszik, akár erős fedezet mellett, Mahrbuk-oázisba. Mindössze két nap teveháton. Az írást magánál tarthatja, és csak akkor kell kiadni a kezéből, ha meggyőződött róla, hogy a legilletékesebb személyhez jut. Ha ezt nem teszi meg, akkor egy szegény család vagyonát, egy ártatlanul szenvedő ember tisztességét és ezt az egész pokoli küzdelmet, amit mostanáig folytattam, egyszerűen, önző kényelmi szempontok miatt feláldozza.

A ciklon tölcsére már emelte és húzta, érezte, hogy csökken az ellenállása.

– Meg tudja mindezt indokolni? Bizonyítékokkal?

– A nagyobb részére tanú vagyok – mondta Eddy.

– A többit pedig nyomban elmondom. Elsősorban arról van szó…

– Várjon! – vágott közbe a tanár. – Ne mondjon semmit. Meg akarom őrizni az ügyben tájékozatlanságomat. Azok után, amiket a lapok írtak, félek, hogy kevésbé állhatok rendelkezésére, ha informál. E pillanatban az én szerepem az ügyben a következő: miután ön beszolgáltatta nekem ezt a borítékot, azzal a kéréssel, hogy ne itt, hanem a Mahrbuk-oázisban adjam át a hatóságoknak, teljesítem a kívánságát. Azt hiszem, jobb, ha ennél maradunk, és én most nem tudok az ügyről. Így bizonyos fokig nyugodt a lelkiismeretem. Ön annyi sorsszerű hatalommal ruházott fel legnagyobb sajnálatomra, hogy nem merek ellentmondani. Figyelmeztetem azonban, hogy a Szaharán túl a Belga-Kongó vidéke következik, és ide sem az örökségért, sem embertársaim becsületéért, sem azon oknál fogva, hogy önt üldözik, nem követem. A Szaharánál tovább nem megyek!

Evelyn szomorúan nézett rá.

– Biztos ebben, Sir?

A tanár határozottsága megingott.

– Mindenesetre… nagyon meg kellene indokolni… – mondta bizonytalanul -, de ha mennék is, mondjuk, Kongóba, Cape Townnál tovább semmi esetre sem… illetve… Szóval, nem bánom, menjünk!…

…A tanár olyan morózusan ült a tevén, mintha büntető expedíciót vezetne. Még rosszabbul hatott a kedélyére, hogy az állat testéről csoportosan kiránduló, különféle szúró és csípő bogarak, mindmegannyi álomkórkutató, mohón vették vizsgálat alá a vérét. És ült a tevén, az állat járása szerint taktusra bólogatott, és keserűen állapította meg, hogy humanizmusa miatt más emberek becsületéért megint csak megy, megy és szenved. Holott a tényállás sokkal egyszerűbb volt.

Egy csinos nőt követett kissé nagyképűen, de a férfi örök nehézkedési törvényének engedelmeskedve, minden cél és értelem nélkül, a Szaharába. Csak, mert lord volt és tudós, tehát komplikáltabb és kevésbé megalázó megvilágításba helyezte ezt az eljárást, ami azonban végeredményben semmiben sem különbözött egy szerelmes rövidáru-kereskedő lelki kiszolgáltatottságától.

– Reg-lakk! Reg-lakk!

Az ügetésbe kezdő teve hátrakapta a fejét, és úgy vágta mellbe őlordságát, hogy percekig köhögött.

– Reg-lakk! Reg-lakk!

Leejtette a szemüvegét. Már azt sem bánta. Nem is állt meg érte. Több is veszett Párizs óta.

Miután a teve több ízben mellbe vágta, egyenesen ült a nyeregben, és ettől ismét erősnek és tekintélyesnek érezte magát.

– Reg-lakk! Reg-lakk!

9

Rancing, a tanár becsületére legyen mondva, csikókora dacára kevésbé állta a sarat. Elsősorban rájött, hogy a tevét nem hiába nevezik a sivatag hajójának, mivel határozottan a tengeribetegségre emlékeztető tüneteket idéz elő hullámzó testmozgásával. A tünetek után szemét tűrhetetlenül szúrta a por, és sokszor úgy érezte, hogy egy percig sem bírja tovább.

Evelynnek némi gyakorlata volt már, és általában a nők jobban bírják a trópust. Ezért aránylag vidáman ügetett a vezető mellett.

A nap ferde szögben hanyatlott le, és a végtelenbe nyúló, lágy vonalú homokdombok mellett apró árnyak vetültek a porba. Ettől a sivatag roppant sakktáblának látszott, világos és sötét kockákkal.

– Nem megyünk a rendes úton, Mademoiselle – mondta egyszer csak Azrim, a berber vezető.

– Miért?

– Allah úgy akarta, hogy egy amulettet adjon a leányomnak, és ezért nagy bajtól óvta meg azáltal, hogy elcserélte a táskát, és visszafordult. Így én is megtudtam otthon, hogy sok rossz embert gyűjtöttek össze ma éjszaka Mellahban. Ezek a sivatagi kútnál táboroznak, a Mahrbukba vezető karavánúton. És van köztük valaki, aki tegnap érdeklődött nálam, és rászedett, megtudta tőlem, hogy Mademoiselle Mahrbukba készül.

Evelyn kis híján leszédült a nyeregből.

– Azt hiszem, ezek be akarták várni a kútnál, hogy megöljék és kirabolják. De mi majd a shotton át elkerüljük őket. A nagy sós mocsarat hívják így, nem hosszabb út, de rossz és veszélyes kissé. Azért, azt hiszem, jobb, mint a halál.

A beszélgetés végét Rancing és Bannister is hallották.

– Hát megtaláltak! – mondta szinte sírva Evelyn.

– Kik ezek? – kérdezte a lord.

– Hírszerzők és rablók szövetsége. Ezek miatt volt a nagy razzia.

A lord gondolkozott.

– Maga Mahrbukban komolyan illetékes helyre akarja adni a borítékot?

– Úgy van.

– És nyugodt lelkiismerettel áll a rendőrség elé, ha tisztázni kell a boríték kérdését?

– Természetesen.

– Helyes – bólintott a lord -, akkor azt fogjuk tenni, amit a polgári tisztesség előír: értesítjük a rendőrséget, hogy Mahrbuk felé, a sivatagi kútnál, lefülelhetik ezt a veszélyes társaságot.

Csodálkozva néztek rá.

– Ha leadta a borítékot – magyarázta a lord -, és nincs mitől tartania, miért ne kerüljenek ezek a kártékony, gonosz emberek oda, ahova valók? Mr. Rancing amúgy sem bírja jól a fáradalmakat én viszont miss Weston mellett megedződtem, azt hiszem, tehát a leghelyesebb, ha a fiatalember visszafordul, és értesíti a rendőrséget arról, ami tudomásunkra jutott.

Rancing már nem nagyon bánta, különösen, miután Evelyn kijelentette, hogy ezt a szolgálatát éppoly értékesnek tartja, mintha követné a végcélig.

– Az utat nem tévesztheti el – mondta Azrim -, mindig háttal a lemenő nap felé ügessen, akkor estére annyira jut, hogy megpillantja a Nagy Atlaszt, és már biztos iránya van.

Rancing elbúcsúzott tőlük, és festői ruhájában valósággal puhára főve, visszafelé poroszkált, a napnak háttal…

10

– Reg-lakk! Reg-lakk!

Erőltetett tempóban ügettek. A nap vérvörös és ibolyaszínű visszfényei ormótlan, félelmes árnyékká növelték a dombok melletti sötét foltokat. Kellemetlen bűz tette fullasztóvá a poros, pállott levegőt.

A rothadó, sós mocsár kesernyés, kénhidrogénes szaga hömpölygött egyre dúsabban feléjük. Bannister kedvetlenül simította meg az állát.

– Elfelejtettem borotválkozni… – dörmögte, de azután elkapta Evelyn egy pillantását, és nyomban csendes lett.

Ó, hát nem ott van a neszesszer! A vízhordó teve két bőrzsákja közé erősítette fel! És ha megérkeznek az oázisba, történjen bármi, visszavonul a szobába borotválkozni. Istenem! Add, hogy egy napig fél milliméteres szakállal járjon!

Saját táskáját most már nem engedte el a kezéből, ott volt vele a tevén.

A sivatag, ahol annyi vérbosszú által megölt ember elporladt csontja szállong a finom homokszemekkel, megfertőzte Evelynt az ősi, kegyetlen visszatorlás gondolatával.

Elhatározta, hogy leszámol a neszesszerrel.

Igen! A régóta húzódó lovagias ügyüket itt lezárja! Nyelje el a Szahara vándorló homokja, szappanostól, keféstől, zsilettestől az egész gonosz, gúnyos és szemtelen felszerelést.

Otelló suhanhatott így Desdemona felé, ahogy Evelyn közeledett alattomosan és ügyesen a tevéhez, míg a tanár és a vezető előreügettek. És már villant az orgyilkos kés, a pattanó szíj felnyögött a penge alatt. Egy vágás… Még egy… Alig hallható kis neszelés, amint a pimasz lehullott a puha porba, elhaló, fájdalmas zördüléssel a kétségbeesetten összekoccanó pipereholmiktól, azután már egyre gyorsabban távolodott a kis karaván…

A lordot annyira lefoglalták a mind nagyobb csoportokban érkező útitársak, hogy mit sem vett észre, Evelyn visszanézett. Csak ő láthatta azt az apró, mozdulatlan foltot a távolban…

A neszesszer ottmaradt a sivatagban. És benne az “Álmodó Buddha”, és a Buddhában az egymillió fontot érő drágakő.

11

Rancing sebes ügetéssel igyekezett vissza. Pokoli hőség volt, gyulladásba jött a szeme, mindene fájt, émelygett, szédült, és csak az tartotta a nyeregben, hogy a Mügli am Seeben eltöltött időkre gondolt.

Azért itt a Szaharában aránylag mennyivel jobbak a viszonyok… Vajon Arthur bácsi megőrült-e azóta, vagy öngyilkos lett? Azt mindenesetre látni kellett volna, mi történt az esküvő után. A lemondott napkeleti miniszter mosolyát valószínűleg csak az tette elviselhetővé, hogy közelben érezte a gyémántot. Azután Yakihasu őexcellenciája, Eddy így nevezte el magában Wollishoff többszörösen eljegyzett leányát, bizonyára lesütött szemmel és csodálatos, széles mosolyainak egyikével visszavonult leányszobájából a hálóba.

És ekkor! Ó! Arthur bácsi megkerítette a szobrot!

Elosont vele a park legtávolabbi zugába. Óvatosan elkerülve a szuterén ablakokat, ahol Kratochwil főkertész neje, Viktória, esetleg Maxl úrral, Tell Vilmos költőjével tölti az időt, bizonyára dramaturgiai kérdések felett vitatkozva. És végre… végre egy zseblámpa fényénél odakoccintja az “Álmodó Buddhá”-t a szökőkút pereméhez.

A Buddha szétesik, olló, gyűrű, cérna hullik ki a kis zománcos dobozból. Arthur bácsi keres… keres és keres és…

Eddy Rancing megborzongott.

Istenem, milyen szép is egy ilyen Szahara!

Ez azután a relativitás. Szemgyulladás és hatvanfokos meleg, mint kellemes időtöltés, egy házassághoz viszonyítva.

A nap lement. Csillagos, szép afrikai éjszaka terült a sivatagra…

TIZEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.