Visszaemlékezések egy világítótoronyra és a morze ábécére. Az újabb terv fennakadást szenved öt emelet magasságban. A Tell Vilmos költője aranyórára tesz szert, és Högrabenhez viszi megbecsültetni. Kivonul a tűzőrség, Eddy Rancing Shakespeare-re hivatkozik, és Löwy, a csővezető tolmácsol. Sürgöny megy.
1
Rancing letörölte a könnyeit, eloldott egy csónakot, és átevezett a tavon. Miután partra szállt, egyenesen a kastélynak tartott. Csak úgy hemzsegtek mindenfelé Mügli am See lakosai.
A fiatalember már messziről integetett feléjük.
– A kezemben volt! – kiáltotta lelkendezve, mikor a lakosok közé ért – Birkózás közben a vízbe zuhantunk, és jobban úszott, mint én.
Tisztelettel és csodálattal tekintettek a vakmerő londoni ifjúra.
– Ó, maga hős! – mondta Gréte, legalább húszcentis mosollyal. – Azért nem féltem, amikor meghallottam a kiáltozást: tudtam, hogy ön itt van.
– Amint látom, külsérelmi nyomokat szenvedett – lépett oda a halottkém, és figyelmesen megnézte Eddy felrepedt ajkát. – Az ilyen szájakból szövettani metszeteket szoktak készíteni a főtárgyalásra.
– Tud valami személyleírást adni, Mr. Rancing? – kérdezte hűvös egyéni hangon a rendőrfogalmazó.
– Hogyne! Magas ember, kis bajusszal, az arca bibircsókos, és a jobb hóna alatt van egy forradás.
– Feltűnő ismertetőjele nincsen?
– Nagyon erős alkoholillatot lehelt rám.
– Sajnos, ez errefelé egyáltalában nem feltűnő – mondta a fogalmazó, és pipára gyújtott. Gyűlölte a pipát, de úgy érezte, hogy ez kötelező egy nyomozó közegnél.
– Közelebbit nem tudna róla? Milyen monogram volt az ingében, hányas cipőt viselt, erős ember vagy gyenge?
– Ritkán láttam izmosabb betörőt – mesélte Eddy -, mondhatom önnek, ez az ember egy Herkules.
– Akkor nyomára akadunk az idegenellenőrzőben – jelentette ki a fogalmazó.
Eddy Rancing ezt nem vonta kétségbe. Sietett a szobájába. Egy teljes napig ágyban maradt. Csúnyán tüsszögött. Kratochwil főkertész neje, Viktória estefelé egy pohár gyógyteát hozott a lázas betegnek, amitől még rosszabbra fordult az állapota.
Eddy nem idegenkedett a kalandoktól, de itt olyan pocsék eseményekbe ütközött lépten nyomon, amitől egy Arsène Lupin is szolid életre kapott volna kedvet. Nem riasztották el mindennapi nehézségek. Két éve sincs, hogy a doveri világítótorony őrének a lányához csak viharos éjszakákon mászhatott fel a villámhárítón, mert ilyenkor az apát helyhez kötötte a hivatala. Harrington, a hatalmas toronyőr, veszélyes ember és zord apa volt. Ezért Eddynek meg kellett tanulnia táviratozni. A leány kioktatta őt a Morse-rendszer szerinti fényjelekre. A torony lakószobájának kisablakában, este nyolc és kilenc között, hosszabb-rövidebb időközökben kialudt a villany. És Eddy, aki a lány révén szakképzett távírdász lett, a partról olvasta a fényjeleket: “apa… nyolcórás… szolgálatban… gyere… koktél… fogytán… te drága…”
Így tanult meg Eddy szerelemből táviratozni és villámhárítón mászni. De ennek volt romantikája. Veszélye, íze. Itt azonban bibircsókos lakájok padlóviaszt vágnak hozzá, lomtárba zárják, pofon ütik, pocsolyákba vezetik.
Valamit azért mégis tenni kell ezzel a Buddhával. Mialatt lábadozott, alaposan átgondolta az ügyet, és új tervet eszelt ki. Igen. Ez jó lesz!
Igazán zseniális ötlete támadt. Délután elment a helység orvosához, doktor Rüdigerhez.
– Á! Boldog vagyok, hogy megismerhetem, mi újság? Hogy érzi magát a kastélyban?
– Nem tudok aludni.
– Nekem mondja? Ki kellene irtani az összes macskát!
– Nem így értettem. Álmatlanságban szenvedek.
– Hm… És miben nyilvánul?
Rancing, akin lassan a sárgaság tünetei kezdtek mutatkozni a sok lenyelt méregtől, megadta magát a sorsának, és udvarias mosollyal elmagyarázta, hogy álmatlanságának két fő tünete az ébrenlét és a nem alvás.
– Mindenesetre súlyos – mondta az orvos. – Valószínűleg vérszegény, ezért ideges, képzelődő és rossz a memóriája.
– Szeretném, ha felírna valami altatót.
– Nagyszerű ötlet!
Az orvos átadott neki egy receptet. Rancing fizetett és ment.
A cukrászdában néhány krémes süteményt vásárolt. Tudta, hogy a falánk leány legjobban az édességeket szereti. Vacsora után, egy megfelelő pillanatban, mikor más nem volt bent, megkínálta Grétét. A leány éppen csak csipegetett belőle, szokása szerint, és a többire nézve kijelentette, hogy felviszi a szobájába a macskáinak.
Rancing tudta, hogy már a lépcsőn megeszi. És ebben nem is tévedett. A süteménybe ötszörös adag altatót kevert a hab közé abból, amit neki írt fel dr. Rüdiger. Egy óra múlva Gréte úgy horkolt, hogy macskái görbe háttal, felborzolódott szőrrel bújtak össze a hálószoba sarkában.
2
Sötét, csúf éjszaka volt.
Elkövetkezett a döntő pillanat, amikor már nem érheti több csalódás. Magával vitt egy összegöngyölt papírt, amit szurokkal kent be. Ez arra szolgált, hogy ha gyémántgyűrűjével Gréte ablakán kiszabja az üveget, akkor majd rátapasztja a lágy, kátrányos papírt, hogy zajtalanul kiemelje. Enélkül csak benyomni lehetne, ami képtelen csörömpöléssel jár. Ezenfelül csak egy hosszú, vastag kötelet vitt magával.
Igazán kedvező időjárás! Az Alpokról a híres főn zúg, és szétszórja a nagyszemű esőt, a sűrű felhők mély gyászba borítják a vidéket. Hősünk egy kanyargó lépcsőn felért a kiszögellő, dísznek épített toronyszobába. Ennek jókora csapóablaka van, ami könnyedén nyílik, és így egyszerűen a tetőre lehet jutni.
Hallihó!
Szeretett volna vadászkiáltással felelni a szélnek, olyan vad, elszánt és kalandos kedve volt.
Hallihó!
Lobogó hajjal, karjára csavart kötéllel, kezében a kátrányos papírtekerccsel úgy nézett ki, mint egy őrült cowboy, aki lasszójával és lírai költeményével rohan a prérin.
Az esőcsatorna egyik könyökénél erős vaskampó szögellt ki a bádog alól. Gréte ablaka felett volt. Ezt a kampót a homlokzat négyszögű, terméskő dísze mellett jól megfigyelte a kertből. Alatta következik egy gömbölyű vakablak és lejjebb a lány erkélye.
Micsoda kényelem egy betörőnek, kábult álomba merült áldozatával szemben.
A kötelet szoros matrózhurokkal megerősítette a kampón, és leeresztette. Himbálózva lengett a szélben. Jóval mélyebbre lógott az erkély szintjénél. Mikor ezzel megvolt, hóna alá vette a ragadós tekercset, és szép lassan lemászott.
Az ördög vigye ezt a kátrányt!
Először a kezéhez ragadt a hosszú, fekete papír, és mialatt el akarta távolítani, a szél odanyomta az arcához az egészet. Most úgy nézett ki, mint egy Ku-Klux-Klan merénylő, övig érő álarccal. Még szerencse, hogy elérte a vakablakot, és leülhetett egy pillanatra a kerek, keskeny bemélyedés szélére. Két emelettel lejjebb volt Gréte erkélye. Elengedte a kötelet, és leszedte arcáról a kátrányos papírt.
Nem messze tőle zúgva hajladozott egy óriásfenyő koronája.
A vakablak, amelyen ült, szabályos kör volt. Egy kis csupasz fal. Olyan mélyedés, mint valami jókora fazék. Miért is csinálják az ilyent? Ezen tűnődött egy-két pillanatig, de azután nagyon elcsodálkozott.
Hol a kötél?
Szent Isten!!!
Elengedte a kötelet, és egy erősebb lendületnél a közeli óriásfenyő gallyai között kissé megakadt. Egész kissé akadt meg, és most bizonytalanul libeg a vékony ágon. Az is lehet, hogy mindjárt visszahullik, de ezen a keskeny peremen, háta mögött a csupasz fallal, öt emelet magasságban, miközben mindössze egy szál kátránypapirosba kapaszkodik, kissé kétségbeejtő helyzet. Ezt lássuk be.
Csak a karját kellene kinyújtani, és elérné a kötelet. De hogy moccanjon itt meg?
Úgy érezte, hogy nyomban leszédül.
Nincs más hátra, meg kell várnia a legközelebbi szélrohamot, hogy visszahulljon a kötél. Ezen az éjszakán a szélrohamokra nem kellett soká várakozni. Máris jött egy, vadul és bőgve!
Hallihó!
A kötél megrándult.
Na most!
Emelkedik és…
És belezuhan két gally közé, mint valami villába. Hogy onnan kijöjjön, ahhoz egy ciklonnak vagy tornádónak, vagy más tengeren túli időváltozásnak kellene jönni.
3
Eddy Rancing helyzete kétségbeejtőbb és sötétebb volt mindazon szánalomra méltó helyzeteknél, amelyek valaha is előfordultak a világon!
Térdeit átkarolta, engedelmeskedve karikára görnyedt testtel a vakablak vonalának, hogy úgy festett messziről, mint valami roppant madzag. Csuromvizes volt, átjárta a hideg, és a hajnal még hosszú órák kérdése.
De mit csinál hajnalban? Hogy magyarázza meg…
Nyikorgott a kavics. Valaki jár lent! Széles kalap tűnt fel a parkban.
Maxl úr! Tell Vilmos költője! Mit keres ez itt?
Az bizonyos, hogy a múltkor látta este a kerítésnél andalogni, Kratochwil főkertész feleségével, Viktóriával. Ja, igaz! A főkertész ma idézést kapott Erlenbachba, és bizonyára ott tölti az éjszakát. Mit lehet tenni? Itt más mentség nincs. Megköszörülte a torkát, és lekiáltott:
– Jó estét… Maxl úr…
A költő felnézett. Azután megemelte a kalapját.
– Van szerencsém, Mr. Rancing! Mit szól ehhez a gyalázatos időjáráshoz?
– Az Alpokból csapódik le. Olvadás lehet – kiáltotta erőltetett mosollyal a vakablakból.
– Ha nem tolakodás a kérdésem: mit csinál ott fent?
– Magam sem tudom…
– No, akkor nem zavarom – szólt megemelve a kalapját, és már indult.
– Maxl úr! Nem segítene rajtam?
– Sajnos, uram, egy fillérem sincs. De a takarékpénztár igazgatója, Ostrau báró…
– Nem anyagilag gondoltam. Szeretnék innen lejönni.
– Nem jó ott?… Mondja, egyáltalán miért tartózkodik maga éjszaka a kastély homlokzatán, mint valami dombormű?
– Nem tudok lejönni…
– Ez még nem ok arra, hogy felmenjen.
– Elvitte a szél a kötelet, és fennakadt azon a fenyőn. Ön segíthetne rajtam, Maxl úr.
– De ez tisztára csak tőlem függ. Hajlandó vagyok előmozdítani, hogy lejöjjön onnan. Ehhez azonban az szükséges, hogy ledobáljon egy apróságot. Önnek igen szép órája és lánca van.
Eddy elszörnyedt.
– Uram! Ez zsarolás!
– Azt bízza a lelkiismeretemre. Na, dobja vagy nem dobja? – Maxl úrnak mindig nagyon tetszett Mr. Rancing órája a rövid, vastag tisztilánccal. Kérdés, hogy valódi aranyból van-e? Zürichben egyszer eladtak neki egy ezüstfejű botot, és utóbb kiderült, hogy a gyönyörű markolat egy vízcsap. Azóta óvatos. Már indult, mintha elmenne.
– Várjon!
Rancing megvetéssel dobta le a zsebóráját, amely tompa zörejjel hullott egy virágágyra, a papírba csavart csemeték közé.
– Szégyellheti magát! – kiáltotta le. – Egy költő ilyen anyagias legyen!
– Téved! Mint költő nem vagyok anyagias! Egyetlen fillért sem kaptam még műveimért… Hol az az átkozott óra?
Most meg nem találta az órát. A szél süvöltött, az eső esett, és Rancing bizonyosra vette a tüdőgyulladást. Végül mégis megkerült az óra.
– Na gyerünk!… – sürgette Rancing.
– Nézze, én már csalódtam egyszer. Ha nem haragszik, előbb megbecsültetem az órát.
Eddy kis híján leszédült a magasból.
– De uram! Minden pillanatban lezuhanhatok…
– Hunyja be a szemét, és imádkozzék. Én csak elszaladok Högrabenhez, tizenöt percnyire sincs innen. Kitűnő órás. Schaffhausenben tanult. A húga férjhez ment egy festőhöz. Megnézetem vele az órát, és ha arany, akkor nyomban segítek magán…
– Maxl úr! Ön egy…
– Ne hálálkodjék! Sietek vissza, hogy segítsek magán, mert kétszer ad, aki gyorsan ad.
Eddy Rancing szeretett volna kétszer és gyorsan adni valamit a költőnek, de ez már rohant.
Hallihó!
A szél kis híján letépte a magasból, és havas esőt verdesett hozzá. A fagyban mint kandírozott cukor töredezett rajta a ruhája…
Högraben úr vagy nem lakott közel, vagy mélyen aludt, mert a költő csak félóra múlva tért vissza.
– Minden rendben van! Ne féljen semmit! Az arannyal nincs baj! Azonnal lent lesz…
– Egy létrát… Egy létrát szerezzen… – hápogta Rancing…
– Felesleges. A tűzoltóság hoz magával.
Távolról kürtszó hallatszott.
– Maga gazember! A tűzoltókat értesítette?
– Hát a gáztársaság nem hozhatja le!
– Ott egy létra… Könyörgöm… Mielőtt ideérnek…
– Szépen! Azután lebüntetnek, mert hiába hívtam őket. Mondja, hány rubinos az óra?
4
…Kivonult a tűzoltóság! Zobelmann tiszthelyettessel az élen! Veszettül robogott a négy és fél fogatú! Ugyanis három ló és egy öszvér vontatta a pumpával és létrával ellátott kocsit.
Zobelmann, amikor értesült a történtekről, először megfújta a kürtöt. Hadd szóljon már az előkészületek alatt, hogy a lakosságnak ideje legyen megjelenni a nagy esemény színhelyén. Gyorsan átöltözött kék-fehér díszegyenruhájába. Ma ki kell tenni magáért! Ritka alkalom! Ezt a nyomorúságos fészket még a tűz is elkerüli.
– Minden készen?
Hajrá, előre! A tűzoltókocsi robogott, és a kürt sírt! Veszettül csattogtak a patkók.
A lakosság már szép számban állta körül a kastélyt. Érdeklődve nézték a vakablakon ülő, szomorú alakot, akinek a nadrágszára, mint valami másodcsatorna, csurgatta le az esőlevet.
De hah, megérkeztek a tűzoltók.
Rövid manőverezés következett a létrával. Előretolták, majd hátra. Végül felkapaszkodott az egyik legény, fél kézzel és fél lábbal rögzítette magát, a másik kezét feltartotta.
Fenomenális volt! Mindenki tapsolt.
– Előre! – zúgta Zobelmann.
A létra most a falhoz ütődött, és Herr Löwy, a csővezető megindult.
Ekkor már Mügli am See lakossága teljes számban állta körül a kastélyt.
Azonban kis híján megelőzte a tűzoltókat a mentési akcióban Wollishoff úr. Javában aludt, mikor a leánya felkeltette. Gréte ugyanis egy óra felé gyomorgörcsökre ébredt fel, mert rosszul lett a sok szódabikarbónától, amit a doktor álmatlanság ellen írt fel Rancingnak. A doktor ugyanis azt hitte, hogy Rancing képzelődik, mert igen vérszegény, ezért áttelefonált a patikusnak, hogy a Veronál receptre szódabikarbónát adjon ki. Gréte felkeltette az apját, és ijedten újságolta, hogy a lakosság jelenlétében a kastély előtt díszszemlét tart a tűzőrség.
Wollishoff hálókabátban rohant ki a parkba, felnézett a magasba, amerre a létrát tolták, azután rohant vissza, és mikor ismét megjelent, egy flóbertpuska volt nála, amivel célba vette a Gréte erkélye felett guggoló Rancingot.
Mindenesetre egyszerűbb módja lett volna a helyzet megoldásának, ha lelövi vendégét a vakablak pereméről. Talán Rancing sem bánta volna már. De az utolsó pillanatban Zobelmann félreütötte a kezét.
– Vegyen magára valamit, mert megfázik! – üvöltötte Wollishoff fülébe.
– Lelövöm!
– Majd ha lehoztuk! Mit gondol, hiába vonultunk ki? – És már vezényelt: – Két ember lefogja a tanácsos urat!
Tovább folyt a mentés. Félórába sem telt, és éljenzés, kalaplengetés közben földet ért a külföldi. Szirénabúgásra emlékeztető, rekedt, artikulátlan üvöltéssel magyarázta meg Eddy a tanácsosnak, akit ketten lefogtak, hogy halálosan szereti a leányt, és meg akarta kérni a kezét.
– Regényes erkélyjelenet közben akartam vallani Grétének.
– Miféle jelenet? – harsogta Wollishoff úr.
– Éjszaka az erkély alatt megjelenik az ifjú szerelmet vallani. Ez így szép! Egy nagy költő meg is írta!
– Én voltam – dünnyögte Maxl úr. – Tell Vilmossal fordult elő.
– Szeretem a lányát, és el akarom venni feleségül – bömbölte Eddy.
– Mit mond? – kérdezte a házigazda Löwy urat, aki kezében a csővel ott állt mellettük.
– A lányát szereti – harsogta a csővezető olyan hangon, hogy a kastély valamennyi ablaka megrezdült.
– Szereti a lányát… – üvöltötte kórusban a tömeg.
– Lámpát?… Lámpát?… – hápogta ámultan az öreg, és felnézett a vakablakra.
De Gréte, aki eddig hátul állt, előrejött, és a keblére vetette magát Eddynek. Ezt végre az öreg is megértette, és bement lefeküdni.
Az Alpok csúcsai rongyos gőzcsomóknak tűnő felhőtömegből rajzolódtak ki a hajnalban…
Eddy Rancing másnap sürgönyzött a nagybátyjának:
“Eljegyeztem Buddhát, azonnal gyere. Eddy.”
HETEDIK fejezet—>>>