Akhillész körszakálla. A rablók minden aljassággal szemben védtelenek. Eddy Rancing megtudja, hogy a sivatag sem fenékig tejfel. Egy egészen kis zarándok kineveti. Halála előtt rájön, hogy nem a Harrington lányának, hanem az életnek tanulunk. Kiderül, hogy a zsilett és az ismétlőpisztoly között alig van különbség, és ez nagyon elszomorítja. Aki utoljára nevet, az a neszesszer. Visszalő és talál. Párbaj után a felek kibékülnek, és már csak a vendéglős házikabátja felől kell intézkedni. Evelyn megbocsát. Mr. Bradford föllel issza a kávét, azonban gondosan leszűri a tanulságot. Így megtudjuk, hogy életünk voltaképpen milyen.
1
Az egyesült Adams-Gordon Részvétlen Társaság, ahogy a hatalmas, kövér orvos nevezte bandájukat, harminc arab gyilkossal együtt már vagy huszonnégy órája táborozott a sivatagi kút csenevész pálmái között.
Valamennyien voltak már trópuson, kivéve Rainert, de ez alaposan gondoskodott arról, hogy jól bírja a sivatagot. Fél tucat papírcsomag zörgött a tevéjén. Igen sok holmival látta el magát indulásuk előtt. Aszpirintól kezdve a tevéket féregmentesítő poron át nyeregpuhító olajig mindenféle óvó-, védő- és ápolószert összevásárolt. Zöld szemüveg volt rajta, és egy napernyőt tartott a feje fölé, úgy ült a tevén.
Alighogy letáboroztak, bekente magát valamivel moszkitók ellen, és ettől olyan büdös lett a Szahara, hogy a karaván többi tagjai távolabb vertek sátrat, és a kipányvázott tevék vadul rángatták kötőfékeiket.
Egy óra múlva többen felszedték sátraikat, és még távolabb állították fel. Rainer azonban nem törődött ezzel. Mit tudja az ilyen unintelligens népség, hogy a szúnyogoktól maláriát, sárgalázt és álomkórt lehet kapni? Cournier doktort érdekelte, hogy miféle szúnyog elleni szernek van ilyen irtózatos szaga. Megnézte a Rainer mellett heverő, gumidugós üveget. Ez állt a címkéjén:
TEVEZSÍR
Dörzsöljük be jól a sérült patát, és különítsük el az állatot,
hogy a kenőcs átható szaga ne rontsa el az istálló levegőjét!
A PATÁT ÁPOLNI KELL!
– Azt hiszem – mondta Adams a fegyencnek -, leghelyesebb, ha ezzel a Brandes-Münsterrel nem is kísérletezünk, hanem harminc emberünkkel megrohanjuk az oázist, elfogjuk és kivallatjuk a Buddháról.
– Csak ne jöjjön közbe valami – jegyezte meg az orvos.
– Már megint vészmadárkodik! – dörmögte Corned-Beef, aki a sivatagban sem vette le a szmokingját, és zöld szalagot hordott a parafakalapján.
– Önök összetévesztik az előrelátást a pesszimizmussal – felelte szemrehányóan, lágy, muzsikáló hangján a diplomás méregkeverő, aki a “munkatársak” előtt nem volt népszerű, főúri gőgje miatt. – Szerintem egy kis hiba történt, jelentéktelen hiba, de egyetlen sróf meglazulása sokszor a leghatalmasabb gépezetnél is rövidzárlatot okozhat. – Legyezte magát a selyem zsebkendőjével, mert Rainer felől fújt a szél, és egy narkotikus erejű bűzhullámba kerültek. – Ez a hiba, szerintem, a különben nagyra becsült Joko kollégám körszakálla.
– Ne tessék, kérem, engem a hajamnál fogva előráncigálni – horkant fel Joko.
– Nono – csendesítette a másik -, itt most ne érzékenykedjünk. Mindnyájunk érdekéről van szó…
– Lehet – válaszolta vészjóslóan a körszakállas -, de a szakállamat tekintse úgy, mint Akhillész könyökét…
– Akhillésznek sarka volt, uram – oktatta a doktor.
– Ha orvos volnék – vágott vissza epésen a másik -, akkor én is jobban ismerném a végtagokat.
– Tisztelt barátaim, fogják be a szájukat, illetve beszéljen az orvos, hogy hol látja a hibát! – intette le őket Adams.
– Nos, én azt hiszem – mondta Cournier -, hogy némi ellentmondásba keveredtünk. Joko úr tegnap a vezetőnél egy Ain-Szefrába induló karaván ürügyével érdeklődött a Weston lány után. Később elment önnel együtt Gordon úr, hogy arabokat verbuváljon egy Mahrbuk elleni támadáshoz. Így egy… hm, jellegzetes külsejű ember ellentmondásba keveredett… kiderült, hogy nem Ain-Szefrába, hanem Mahrbukba készül.
– Ez lehetséges – hagyta helyben Gordon -, de nem valószínű, hogy feltűnjön valakinek.
– Azért hasonlítottam egy kis srófhoz ezt az apró hibát.
…Másnap estefelé türelmetlenkedni kezdtek. Most már ideérhettek volna az áldozatok. Néhány arabot őrjáratba küldtek. Meg kell tudni, hogy útban vannak-e? Ha nem közelednek még, akkor hiba történt.
Nagyon meleg volt. Rainert, mint valami leprást, mindenki magára hagyta, de még húsz méterről is kóvályogtak az elviselhetetlen kenőcsszagtól. Kizárólag a szúnyogok bírták jól ezt a szert, mert állandóan szinte ellepték a szemüvegest, és véresre szurkálták.
– Láttuk a nyomaikat. Valószínű, hogy ők voltak. Kelet felé kanyarodtak. Arra egy nagyon rossz út vezet, a shotton keresztül. Senki sem használja.
– Indulunk! – kiáltotta izgatottan Adams.
Percek alatt felszedték a tábort. Rainer zsebre tette a keresztrejtvényét, feltette sötét szemüvegét, és kinyitotta a napernyőt. Úgy nézett ki, mint a napkeleti bölcsek egyike.
Amennyire a tevéktől telt, sebesen ügettek. Hajnal felé mozgó pont tűnt fel a távolban.
– Utas!
– Ezt bevárjuk! – mondta Gordon, és egy hatalmas homokdomb mögé húzódtak.
– Az eltűnt utasok nyomán jön – jegyezte meg az arab. – Vagy látta őket, vagy közülük az egyik.
Az utas gyanútlanul közeledett fáradt tevéjén a hatalmas domb felé.
2
Váratlanul egy csapat ember fogta körül Rancinget. Egy kis köpcös volt a vezetőjük.
– Honnan jön?
Eddy nyomban sejtette, hogy kik ezek… A rablók!
– Mahrbukba akartam menni, de visszafordultam. Fáj a szemem.
– Nem találkozott egy női utassal, aki egy vagy több kísérő társaságában utazik?
– Nem.
Gordon nevetett.
– Szóval, közéjük tartozik! Ugyanis a kérdés csapda volt. Abba az irányba vezetnek a nyomok, amerről maga jött. Tehát találkoznia kellett velük. Ha letagadja, akkor erre oka van.
– Előre… Hátha utolérjük őket!… – kiáltotta Corned-Beef.
– El ezzel az alakkal!
Iszonyú fájdalom nyilallt Rancing koponyájába, és arany sziporkák csaptak fel egy pillanatra a szeme előtt, azután zuhant valamerre…
Fejbe vágták.
Corned-Beef és Joko villámgyorsan kutatták ki. Rainer leszólt a nyeregből:
– Nézzék meg, van-e nála benzin, kiszáradt az öngyújtóm. – És feltette a cvikkerét, hogy ellenőrizze a kutatásnál az áldozat holmiját.
– Úgy van, ahogy én mondom – szólt bársonyos hangján az orvos. – Megtudták, hogy embereket verbuváltunk. Joko körszakálla nagyon feltűnő…
– Uram, utoljára figyelmeztetem, hogy a szakállamat hagyja ki a játékból – szólt epésen Joko. – Ön legalább olyan feltűnő jelenség, valószínűtlen méreteivel és cselédandalító hangjával.
– Brómot kellene szednie – felelte az orvos.
– Urak! – szólt közbe egy arab. – Most már bizonyos, hogy a shotton keresztül vezető úton mentek. Rossz és veszélyes, de Azrim jól ismeri. Ha délután arrafelé kanyarodtak, akkor már nem érjük be őket, mert holnap délutánra ott vannak Mahrbukban, mi pedig csak éjszaka.
– Hát rablókkal már minden gazságot szabad csinálni? – mondta kifakadva Rainer.
– Hány lakosa van Mahrbuknak? – kérdezte Rainer.
– Néhány arab, asszonyokkal, gyerekekkel együtt harmincan lehetnek. Az üdülőben öt katona az őrség. Azonkívül néhány beteg légionista.
– Könnyen elbánunk velük! Gyerünk! – kiáltotta Gordon.
Az egyik arab le akarta lőni Rancinget, de a doktor nem engedte.
– Ne öld meg, fiam – mondta jóságos hangján -, meghal az úgyis. Elég, ha a tevéjét elviszed. Amennyiben elfognak bennünket, ilyen lényegtelen körülményen néhány év múlik.
Elvágtattak.
Rancing ott maradt a földön, arcra borulva, kiterjesztett karokkal, mintha magához akarná ölelni a Szaharát.
3
Azrim elöl haladt, mögötte Evelyn és a sor végén a tanár. Az ő tevéjéhez kötözték a vízhordó állatot is, rövid pányvára, mert pontosan félméteres járható ösvény vezetett át a veszélyes, sós mocsáron. Ez is ijesztően recsegett és olykor kibuggyantotta töredező kérgéből a fehér, nyúlós, hideg sarat. Az évezredek óta rothadó shott leve miazmás, fojtó, undorító latyak. Állítólag még abból az időből maradt itt, mikor a Szahara tengerfenék volt.
Szép, holdvilágos éjszaka volt. A shott, mintha egy kísértetiesen zajló folyam felülete lenne, hatalmas jégtáblákkal, izzó halványan fénylett a fehér megvilágításban, és ridegebb, félelmetesebb látvány volt sivár elhagyatottságában, mint a sivatag.
A tevék olykor fújtak, kapáltak, és nem akartak továbbmenni. Patáikat felsértette a lábuk alatt töredező sóréteg, és ösztönük érezte, hogy a halál vár itt rájuk. Azrim botja sűrűn pufogott, az állatok bőgtek és kirúgtak…
Evelyn torkát is baljós előérzet fojtogatta.
A szél felkavarta és zörgetve sodorta magával a szárazon maradt vékony sóréteget, amely mint könnyű por fedte a mocsarat.
A tanár nem szólt semmit. Azt látta, hogy a program megváltozott. De hiszen ez így volt programszerű. Máris eltértek az iránytól. Máris üldözik őket. Most már nincs megállás az Egyenlítőig. És ki tudja, milyen körülmények között.
Kezét-arcát undok, nyálkaszerű, hideg, nyirkos sópára fedte.
Később a vezető teve félrelépett az útról, és fülsértő bőgéssel kapálódzott a felcsapó hínárban. A tanár tevéje is kis híján utánazuhant a rácsomózott kötőfék miatt. Szerencsére a lordnak volt elég lélekjelenléte, és nem ugrott le az állatról, hanem hátradőlt, és két kézzel húzta vissza a kantárt, amíg Azrim segítségére jött, és elvágta a feszülő pányvát, majd megpróbálta kihúzni a vergődő teherhordót.
Még csak hasig merült a mocsárba. Egyesült erővel valahogy kivonszolták. Közben Bannister elbotlott, és térdig lépett az ösvény mentén nyújtózó hínárba.
Evelyn szeme valósággal rimánkodott bocsánatért, mikor Bannister kivergődött, és a miazmás, undok iszap csak úgy csurgott róla.
A tanár legyintett, aztán sóhajtva mondta:
– Nehéz dolog humanistának lenni, miss Weston. Lehet, hogy egyszer be is szüntetem, ha az ilyen utazások rövid időközökben állandóan ismétlődni fognak.
…Hajnalban, nyakig sárosan, elcsigázva, megérkeztek Mahrbukba.
Az oázisban csak két épület volt. Egy vendéglőszerű, félemeletes vályogviskó, és távolabb a katonai üdülő vörös míniummal fedett blokkháza. Néhány sátorból álló arab duár alkotta a helység főterét.
Míg a tea főtt, amit nyomban megrendeltek, gyorsan tiszta ruhát váltottak. A tanárnak most eszébe sem jutott borotválkozni, úgy kívánta a meleg italt.
Reggeli után Evelyn nyomban felállt az asztaltól.
– Most azonnal bemegyek a kórházba, és átadom a katonai hatóságoknak az okmányt. Jöjjön velem, kérem.
A tanár sóhajtott.
– Mindig csak menni és menni, és mikor elindul az ember, sohasem lehet tudni, mikor ülhet le ismét.
– Most ne meditáljon, Sir! Jön vagy nem?
– Nem. Itt úgysem mehet máshová, mint az egyetlen épületbe, ami a fogadón kívül még fennáll az oázisban, és ez az épület valóban katonai intézmény. A sivatagnak nem vághat neki gyalog, tehát nyugodtan elengedhetem. Különben is én kezdem elhinni, hogy ön valóban becsületes úton jár. Nem tudom, miért. Talán ez a Rancing győzött meg a Kings Road-i ház idilljével: bízom magában, miss Weston. Már csak azért is, mert hiszen az én becsületemet is a kezébe adom ezzel a borítékkal. Tessék.
Átadta a táskát.
Evelyn lelkesen nézett rá.
– Köszönöm. Biztos lehet benne, hogy úgy vigyázok a becsületére, mint a magaméra.
– Azután pedig… ne haragudjon… Borotválkozni akarok – ezt félve mondta. Sejtette, hogy Evelynnek kifogása lesz ellene. Isten tudja, miért szeretné ez a leány, ha ő hosszú szakállt növesztene. És csakugyan. Evelyn szeme dühösen villant meg.
– Ó, hát ezért a nagy bizalom! Ha sima lenne az arca, akkor bizonyára velem jönne. De így kénytelen megbízni bennem, mert a rend talán még a becsületnél is fontosabb.
Dühösen ment el, és bevágta az ajtót. Csak keresse a borotváját ez az undok ember! Utánamehet a sivatagba! Sírni tudott volna dühében. És a legbosszantóbb mégiscsak az, hogy szereti ezt a rettenetes vaskalapost.
Bannister felment a szobájába. A forró naptól áttüzesedett vályog dohos szagot lehelt magából. A gyékényen vidám férgek hancúroztak, és megszámlálhatatlan légy dongott, zümmögött, duruzsolt mindenfelé. A vendéglős, aki a kenderszívástól félhülye volt, rekedt kántálással énekelt valamit, és ez szüntelenül felhallatszott.
Szegény lány. Ilyen út áll mögötte, és még csak le sem pihent. Ő férfi létére milyen fáradt. Elhatározta, hogy kedveskedni fog valamivel Evelynnek. Hadd örüljön.
Nem borotválkozik meg!
Mire visszajön, lássa rajta, hogy nem a borotválkozás miatt engedte el egyedül. Igen, igen! Bármilyen utálatos ez, először életében legyen borostás, hogy bebizonyítsa bizalmának őszinte voltát. Bár, ahogy ezt a leányt ismeri, valószínű, hogy övig érő szakállt növeszthet, amíg megdicséri valamiért.
Elhatározta, hogy lefekszik aludni. Már csak azért is okos művelet, mert az ember sohasem tudhatja, hogy miféle sürgős, hosszú utazás hírével ébresztik fel. Most ugyan állítólag befejezték az útjukat, de egy empirista tudós csak a tapasztalatok alapján vonja le a következtetéseket.
És a tapasztalat azt mutatja, hogy hasonló feltevésben már nemegyszer adta át magát hasonló boldog illúziónak, hiábavalóan.
A tanár tehát nem borotválkozott, hanem ledőlt a gyékényre aludni.
4
Nyolcan feküdtek a szép világos kórteremben, csupa bronzarcú, lábadozó katona. Beszélgettek, kártyáztak, pipáztak. Csak egy bajtársuk állt külön, háttal a többinek, és kinézett az ablakon.
Kopogtak. Evelyn lépett be.
– Münster urat keresem – mondta csengő, tiszta hangon.
A katona lassan megfordult, és a látogatóra nézett. Sovány, beteges arcán valami halálos közöny és tompaság ült. A többi légionista csodálkozó, élénk pillantással nézett az ajtóban álló, csinos nőre. Münster szemei ugyanolyan egykedvű, szürke nyugalommal pillantottak feléje, amilyennel egy perc előtt még a fapadot bámulta lent a kertben. Nem az elmebaj kifejezéstelensége volt ez, hanem egy olyan ember gépies megnyilvánulása, aki megszokta, hogy sehol sincs jelen. Arccal a múltja felé fordulva menetel az események között, anélkül, hogy tudomást venne arról, amit tesz, anélkül, hogy mást tenne, mint ami beidegződött mint cselekvés, tehát szinte öntudatlanul is elvégezheti. Kissé vontatottan és halkan, de érthetően válaszolt:
– Én vagyok Münster. Parancsol?
– Én lady… én miss… – hirtelen így folytatta. – Nem jönne le velem a kertbe?
– Ha tetszik…
Egyenletes, kimért léptekkel követte.
Evelyn úgy érezte, hogy egyetlen fogással szívét, tüdejét és gégéjét markolja össze valaki. Annyira sajnálta Brandest, hogy szinte elfeledkezett a saját kálváriájáról. Ez az ember egy befejezett dráma eltemetett hőse volt. Nem homályosodott el a lelke, csak megdermedt. A létezésnek abban a tetszhalálszerű állapotában lézengett, amire megváltás a téboly. Mit mondjon neki? Hogy fogjon hozzá?
Kettesben voltak az udvaron.
– Uram, én tudom, hogy ön kicsoda. Mr. Brandes az igazi neve, és hadnagy volt.
– Igazán? – kérdezte Brandes, minden kíváncsiság nélkül, szinte udvariasan. Evelyn majdnem sírva fakadt.
– Ismerem a tragédiáját. Jobban, mint ön.
– Csakugyan? – Mint mikor a zongorán ugyanazt a hangot ütik le kétszer egymás után.
– Elsősorban tudja meg, hogy az öccse ártatlan.
Mi ez? Egy rándulás. Most mégiscsak reagált… A két szemöldök szigorú deltát alkot az orr tövében.
– Kicsoda maga, kérem?
– Valaki, aki ügyében tudja az igazat, és eljött, hogy visszaadja magának a becsületét. Az öccse éppen olyan ártatlan, mint ön. Wilmington, a sógora volt a bűnös.
És elmondott mindent. Miss Ardferntől, aki az öccsét behálózta, a búcsúlevélig, amit Wilmington felhasznált, miután magához vette a térképet. A katona leült. Tenyerével az oldala felé tapogatózott bizonytalanul, mintha gyógyulófélben levő sebesülése nyilallna.
– Igen – szólalt meg tűnődve -, valószínű, hogy így történt… Nem tudom, honnan vette az adatokat, de elhiszem önnek. Nekem azonban senki sem hinné el, és nem is fontos már… higgye el…
– Mondja, kérem, ha visszavinné az eltűnt térképet, sértetlenül lepecsételve, ez rehabilitálná?
– Kisasszony, azt a térképet már régen eljuttatták valahová, ahol nagyon sokat ér, régen feltörték a pecsétjét és elolvasták.
– Kérem, feleljen a kérdésemre: mi történne, ha ezt a történetet egy tanú igazolná, és visszaadná érintetlen pecsétekkel a borítékot?
– Hát akkor… akkor… – élénkség jelent meg a szemében, és kipirult az arca -, akkor nemcsak az ártatlanságom lenne igazolva, hanem olyan szolgálatot tennék…
– Tessék.
…Evelyn átnyújtotta a borítékot. Brandes nézte, nézte, az arca kipirult, a szeme csillogni kezdett, de egész furcsán, élénken… Azután ez a csillogás különvált, és lehullott a zubbonyára.
– Kicsoda ön?… – kérdezte rekedten, és kezében rezgett a boríték.
– Evelyn Weston vagyok. Százezer frankot érek élve vagy halva.
Átnyújtotta az újságot, amely ott volt a kisbőröndjében, a boríték mellett.
Miután Brandes átfutotta a lapot, sokáig gondolkozott.
– Nem tudom, hogy miért hozta el nekem a becsületemet. Azért, amit tett…
– Ön is tehet az én érdekemben valamit. Keresek egy dobozt, amelyen kis kerámia szobordísz van: Buddhát ábrázolja. Ön vásárolta tizenöt év előtt a Longson & North cégnél.
– Buddha… igen… Várjon, emlékszem!… A bátyámnak vettem karácsonyi ajándékul. Hogyne! Egy zománcos doboz, tetején Buddha-szoborral! Ő szereti az ilyen dísztárgyakat…
– Kicsoda a bátyja?
– Lord Bannister… Hé!… káplár… vizet. A miss elájult!… Gyorsan!
5
Alkonyodott, mikor Evelyn és a katona megérkeztek a fogadóba. A bejáratnál guggolt a kenderszívástól félhülye vendéglős, és változatlanul ugyanazt a három és fél hangot kántálta. Megtudták tőle, hogy őlordsága még nem jött le a szobájából.
Felmentek. Az ajtónál Evelyn visszatartotta Brandest:
– Jó lenne, ha én előkészíteném néhány szóval.
Kopogott. Miután nem kapott választ, kissé kinyitotta az ajtót, és benézett. Őlordsága felöltözve feküdt a gyékényen, és mélységesen aludt a rakoncátlan rovarok között. Kissé megviseltnek látszott.
Evelyn megérintette, de a tanár nem ébredt fel.
Jó erősen megrázta. A lord riadtan nyitotta ki a szemét. Szinte azon nyomban tisztában volt a helyzettel. Nem csodálkozott. Szomorúan felkelt.
– Utazunk? – kérdezte, és megindult az ablak felé. – Létra van?
– Nem utazunk sehová!
– El kell bújni? – kérdezte egy árnyalattal búsabban, de minden ellenkezés nélkül.
– Mylord – mondta szokatlan meghatottsággal Evelyn, amit a lord arra magyarázott, hogy borostás álla hatja meg ennyire. – Kellemes viszontlátásban lesz része…
– Tudtam! Itt a Holler! – rémüldözött…
– Egy ember van itt, aki régen elszakadt öntől… – A lord arca elborult kissé, és kutatóan nézte a lányt. – Egy ember, akit ön nagyon szeret. Azonos azzal, akinek a becsületét annyi halálos veszély között elhoztuk ide…
Kinyitotta az ajtót, és Brandes lépett be a szobába.
Ilyenkor csak régi színdarabokban fordul elő, hogy emberek dühödt analízisbe fognak, kideríteni a titkot; vajon ébren vannak-e vagy álmodnak, igaz-e vagy nem igaz? Ezek itt nem tesznek ilyesmit. Nem közlik üvöltve kapcsolatukat: “öcsém! bátyám!” – miután ez a vonatkozásuk kora ifjúságukban tisztázódott. Hang nélkül összeölelkeznek, azután hosszan szorítják egymás kezét, és nem szólnak semmit. Ilyesmire nem is lettek volna képesek.
Csak később, jóval később kerültek abba a lelkiállapotba, hogy beszéljenek.
Lord Bannister mint elsőszülött, örökölte nagybátyjuktól a címet és a lordsággal együttjáró nevet, amely megkülönbözteti őt a család többi tagjától. Az angol törvények szerint a lord csak a király által adományozott nevet viselhette, ez esetben a “lord Bannister”-t, és elveszíti a családi nevet, amelyet nem használhat többé. Ezért Evelynnek sejtelme sem volt arról, hogy a keresett hadnagy fivérével együtt szállt hajóra. Hogy Bannister csak az adományozott “lord neve” Henry Brandesnek. És a lord rezerváltsága folytán egyszer sem került sor rá, hogy a leány őszintén elmondhasson mindent. Illetve most legutóbb Marokkóban, mikor a boríték lord Bannister kezében volt, kis híján őszinteségre került a sor, de a tanár az utolsó pillanatban meggondolta a dolgot, és nem akart “belekeveredni az ügybe”.
– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte az öccsét. – Egy pillanatig sem tűrheted tovább magadon a hazaárulás és becstelenség vádját!
– Mint légionista, jelenteni fogom az esetet a marokkói főhadiszállásnak. És miután ez a térkép közös angol-francia érdek, remélem, minden hivatalos út megkerülésével kezelik majd az ügyet.
– Miss Weston… – fordult a tanár zavartan a leányhoz, és megsimogatta borostás állát… – én most… nekem most…
Evelyn hűvösen felelt:
– Ön, Sir, most beláthatja, hogy valóban egy ember becsületéért zaklattam olykor. Sajnálom ezt, mert végre is egy gentleman élete nem átjáróház.
Brandes kutatva nézett egyikről a másikra. Még sohasem látta a fivérét ilyen ápolatlannak és morózusnak, mint ebben a pillanatban, amint lesütött szemmel, kissé dühösen dörmög valami kivehetetlent.
– Ja igaz – mondta hirtelen Brandes -, miss Weston valami régi családi ékszert keres…
– Mintha hallottam volna róla… – mormogta őlordsága, és kissé megborzadt.
– Ehhez szüksége lenne arra a kis dobozra, amin a Buddha-szobrocska van – folytatta Brandes. – A névnapodra vettem, ha emlékszel…
– Hát miért nem mondta?! – kiáltott lelkesen a lord. – A szobor a dobozzal együtt bármikor rendelkezésére áll, miss Weston.
– A leghelyesebb lenne – szólt izgatottan Evelyn -, ha sürgönyöznék az édesanyámnak, ön pedig értesítené londoni lakásában a személyzetet, hogy adják át anyámnak az “Álmodó Buddhá”-t.
– Teljesen felesleges – legyintett mosolyogva őlordsága -, a kis Buddha itt van velünk…
Evelyn vére vadul zakatolt a mellkasában és halántéka mögött.
– Hol?
– A neszesszerben. A borotvakészletemen ül… Na!… Miss Weston! Vizet! Gyorsan vizet!… Elájult…
Rövid idő alatt másodszor.
6
Gyászosan ültek együtt hárman. Mikor végighallgatták Evelyn históriáját, szenvedéseit és rohanását, amelynek legfárasztóbb részeinél őlordsága is szerepelt, borzongott a hátuk a helyzet szörnyű tragikumától.
Evelyn saját kezűleg dobta el a vagyonát!
Párbaja a neszesszerrel véget ért. Az alattomos táska egyetlen jól irányított telitalálattal leterítette.
– Íme, ha a gondviselés akarja, még egy neszesszer is elsül.
– Majd kerestetni fogjuk – motyogta őlordsága, mikor látta, hogy a lány szomorúan bámulja a padlót helyettesítő döngölt agyagon futkározó, vidám százlábúakat.
A tanár is tudta, hogy milyen reménytelen, amit mond. Megkeresni egy neszesszert a Szaharában. A sívó homokban, amely naponként változatja helyzetét, és olykor egész karavánokat fed be, egyik óráról a másikra.
Evelyn furcsa, szomorú mosollyal nézett rájuk:
– Most már mindegy. Az Isten akarta, hogy a gyémánt után menjek, és megtaláljam a borítékot. Egy katona becsülete legalább annyit ér, mint a legszebb gyémánt.
– Ezért természetesen…
– Sir – vágott elébe határozottan Evelyn -, remélem nem fog engem holmi “illő jutalommal” megsérteni.
Hallgattak.
– Ott volt maga mellett egész idő alatt – siránkozott a lord. – Már a hajón közös kajütben utazott vele, és már Lyon előtt cserbenhagyta volna, ha nem kényszerítem rá, hogy visszamenjünk érte maradék autómmal! Ilyenek a nők. Tizenötször eldobnak valamit, amiről azután, ha végképp elhagyták, rájönnek, hogy a legdrágább kincsük volt.
– Sir! Ez a mondás vetekszik arisztotelészi idézetével – felelte kissé epésen Evelyn, mert most érezte csak, hogy milyen igazságtalan volt hozzá olykor Bannister, miközben ő testvéréért küzdött. – Van egy nagybácsim, az különbeket tud. Szerinte sok férfi olyan, mint a frakk: ha nélkülözi a megfelelő környezetet, használhatatlan lesz.
A lord elpirult.
– Engem is érzékeny veszteség ért – felelte hevesen. – Szerettem ezt a “Borotváló Buddhá”-t. És ami a frakkot illeti: az országút nem a legmegfelelőbb környezet, mégis jól beváltam!
– Nem jött volna velem, ha nem a bőréről van szó!
– Miss Weston… Ön… Ön… igazságtalan!…
– Hálátlant akart mondani! Csak tessék! Mondja ki!
Összevissza szaladgáltak a szobában, mint két gyerek. A tanár még az asztalt is csapkodta.
– Ha bántják egymást – szólt közbe Brandes -, nem segítenek semmin.
Elhallgattak. Evelyn sírt. A lord dünnyögött.
– Ideje – mondta Brandes -, hogy elintézzük a boríték dolgát. Most telefonon értesítem a főhadiszállást. Egy napig sem tűrhetjük tovább, hogy körözzék magát. A fivérem és én fogunk tanúskodni arról, hogy élete veszélyeztetésével mentette meg ezt a fontos, felbecsülhetetlen térképet a hazája számára.
Egyszer csak riadó harsant fel!
Mi történt?
7
A rádiós altiszt fényjeleket fogott fel az éjszakában. Valamikor a Szaharában reflektor útján leadott jelekkel érintkeztek az egyes oázisok. Mióta a rádió elterjedt, homály borul a sivatagra, a felvillanó fehér pászták, amelyek azelőtt sűrűn hunyorogtak, átadták helyüket Hertz hullámainak.
Ezen az éjszakán az évek óta nem látott fénytávíró ismét megvillant az ég felé. A sivatagból adhatták a jelt olyanok, akik nem rendelkeztek leadóval. A fénymorse vagy ötvenszer ismételte:
“Rablók… megtámadják… Mahrbuk… oázist… S. O. S. Rablók… megtámadják… Mahrbuk… oázist… S. O. S… S. O. S… S. O. S…”
A fénytávíró nemcsak figyelmeztette őket a veszélyre, hanem segítséget is kért számukra.
Az öttagú őrség mindenkit összegyűjtött az aránylag erődszerűen épített katonai kórházban. Néhány vén arab, egy-két gyerek, nyolc-tíz beteg katona és a csekély számú őrség; nem valami erős ellenállás.
– Vajon kik lehetnek a támadók? – kérdezte az őrparancsnok.
– Ezt megmondjuk miss Westonnal – mondta higgadtan a lord, miközben átvett egyet a kiosztásra kerülő fegyverekből. – Az Európa-szerte körözött Adams nevű kém, környezetéhez tartozó rablógyilkosokkal és martalócokkal. Legalább ötven emberre kell számítani.
– Akkor elvesztünk – mondta Brandes.
– Én is azt hiszem – felelte csendesen a lord.
8
Eddy Rancing szörnyű rossz szagra ébredt, és valami meleg, nedves húsdarab vonaglott az arcán. Egy hiéna nyaldosta.
Rémülten felült. A hiéna morogva ugrott hátra. A fiatalember összeszedte minden erejét, előkapta a revolverét, és néhány lövéssel elriasztotta az állatot.
Pokoli meleg volt. Az árnyéktalan sivatagot szabadon perzselte a nap. Zúgott a feje, szörnyűségesen fájt, és ahol az ütés érte, véres, dagadt zúzódás keletkezett. Részegen indult el, kaszáló járással, elsötétülő szemmel… Egy szokatlanul magas homokdomb mögött mégiscsak talált némi árnyékot, ide leült, és tenyerébe hajtotta a fejét.
Vége!
És elég sablonos halál. Sivatag, szomjúság…
Sejthette volna. Már a kezdet rossz volt. Ámokfutás a gyémánt után… Itt végződik…
Sípolva lihegett. Tüdejét ingerelték a porszemecskék, a nyelve feldagadt, a szája püffedten hasadozott szét, és a bőre pokolian viszketett, ahogy szinte érezhetően szállt el a testéből minden nedvesség. “Testünk kétharmad része víz” – jutott eszébe egy iskolában bemagolt mondat. Ez a kétharmad rész itt hamar elpárolog. Úgy fog feküdni megaszalódva a porban, mint ahogy középkori preparált barátok lógnak ódon klastromok pincefalán, csuhájukban, fonnyadtan.
A szomjúság elviselhetetlen volt. Félőrülten tántorogva indult neki a sivatagnak. A nap roppant, duzzadt korongja szállongó, sárga porfátylak mögött parázslott, és alkonyulóban összeért a síkság peremével a látóhatár szegélyén. Rézszínű visszfénye különösen sugárzott a szürkülő horizonton, és tevés alakok vonultak fejjel lefelé, a délibáb égre vetített, néma filmszalagján.
Eddy botladozva tántorgott.
A nap egy ibolyaszínű lobbanással kihunyt a legtávolabbi homokdűnék mögött.
Megbotlott valamiben, és elvágódott. Már nem volt ereje felállni. Hason csúszott a sötét tárgy felé, amely elgáncsolta.
Egy táska! Egy neszesszer!
Lehet, hogy víz van benne!…
Remegő kézzel kattantotta fel, értelmetlen szavakat ismételgetett, és karomszerűen görbült ujjakkal markolt a táskába.
Halott üvegfejével érkezett hold. Eddy reszkető ujjai egy sima, nagyobbacska tárgyat emeltek ki. Odaejtette maga elé. Ahogy hason feküdt, nézték egymást, két centiméternyi távolságról:
Eddy Rancing és az “Álmodó Buddha”!
Ott ült a dobozon, mélyen lehajtott fejjel, mint aki szégyelli az egészet. Az út végén találkoztak. A Szaharában.
Megkaptad, Eddy Rancing. Nem hiába szenvedtél. Ne! Most a tied! Idd meg!
Mert tudta, hogy ez az igazi! Ennek ott a fejében a gyémánt, ez kétségtelen, hogy miért, nem fontos, de kétségtelen! Oda kellene koccantani a fejét, és kihullana a gyémánt.
És Eddy Rancing elkezdett röhögni. Egy gurulással hanyatt dőlt a sivatagi porban, szétcsapta a karját, és kacagott, teli torokkal, ezer ráncba összefutó, iszonyú arccal, kacagott…
A Buddha pedig ott ült a kis dobozon, a roppant sivatagban, és álmodozott…
9
Éjfél után, mikor a Szahara pora szinte jéghideg lesz, ha áramló gyorsasággal visszasugározta minden melegét, Eddy Rancing magához tért még egyszer. A halált itt nem adják olyan olcsón. A hűlő sivatagban megszűnik a test gyors párolgása, és a maradék nedvek ismét cirkulálni kezdenek kissé. Még fellobbantják egyszer a szörnyű valóságra az öntudatot. Kinyitotta a szemét.
Ott ült előtte a Buddha. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul. Mintha a halála felett őrködne. Már nem törődött vele. A táskába nyúlt. Domború nagyító tükör borotválkozáshoz, fésű, modern fényszóró zseblámpa, könyv… borotvaszappan… Egy üveg.
Üveg!
Lecsavarta a kupakját. Enyhe mentolos szaga volt. Nyomban kiitta a tartalmát. Soha életében nem ivott kellemesebb italt ennél a két és fél deci Barcos-Moravecz-féle, kissé langyos szájvíznél. A Barcos-Moravecz-cég nem is álmodott róla, hogy Eddy bírálatában hány kitűnő koktél, bólé és pezsgő elől vitte el a pálmát az “enyhén szagosított, Dandy-szájvíz nevű készítmény”.
Új erőre kapott. Felült. A szájvíz mintha a vérében keringett volna tovább. És az enyhén mentolos íz igazán üdítő.
Már kezében volt a Buddha, hogy feltörje. Azután meggondolta magát. Amíg nincs biztonságban, csak maradjon a helyén a gyémánt. A gyémántról eszébe jutott Mahrbuk-oázis, Evelyn, és végül a rablók. Hiszen… Hiszen… a martalócok most megrohanják az oázist! Ezek nem is gyanítják. Útban van feléjük a halál… De hát mit tehet?
Hohó! Nagyon sokat! Az ember nem hiába flörtölt egy világítótorony őrének lányával. A Szaharában átértékelődnek a dolgok. Ezt már a pipereholmi után észrevehette. Sohasem lehet tudni, mikor veszi hasznát az ember annak, amit tanul.
Meggyújtotta a zseblámpát, eléje tartotta a tükröt, és ahogy egykor a mogorva Harrington leányától elsajátította, a nagyító tükröt hol elfedte, hol a fény elé tartotta, pontosan ismételve a megfelelő időtartam írásjelét: “Pont… vonás… pont, pont… vonás… pont…”
A morzejelek kilométerekre látszottak az éjszakában:
“Rablók… megtámadják… Mahrbuk… oázist… S. O. S.”
Addig jelzett, amíg kezéből kihullott a tükör, és a kimerültségtől eldőlt. Utolsó erejével a lámpát úgy fordította, hogy fénye merőlegesen az égre irányuljon. Ez mentette meg az életét.
– Onnan jött a jelzés! Nézzék azt a hosszú fénysávot! – kiáltotta Holler szerkesztő, aki bőrzacskóval a nyakán ügetett, mert a teve pontosan olyan lehangoló hatással volt rá, mint a repülőgép.
10
A rablók kissé megtorpantak, midőn az üdülő felől sortűz fogadta őket. Vagy hatan szálltak le hirtelenében, fejjel a tevéről.
– Vissza! – kiáltott Adams.
A pálmák közé húzódtak, és onnan kezdték meg a tüzelést.
A lord feje mellett szilánkokat fröcskölt szét egy golyó az ablakfából. Bannister meg sem rezzent, egyfolytában lőtt. Evelyn halk sikolyára hátrafordult.
– Most láthatja, miss Weston, hogy egy gentleman a borotváján kívül más fegyvereket is megszokhat. Emlékszem, háborúban… – Célozni tudnak… – motyogta kissé csodálkozva, és nem mondta el, hogy mi volt a háborúban.
A rablók alig tüzeltek. Bizonyára valami tervük volt. Nemsokára az is kiderült, hogy mi. Furcsa, fanyar szag terjengett a kórteremben.
– Valami ég! – mondta az őrparancsnok.
Egy arab rohant be.
– Valamelyik átkozott kutya megkerülte a házat, és csóvát dobott a tetőre!
Gépfegyverszerű ropogás hallatszott. A tűz terjedt. Oltani lehetetlenség volt. Ha valaki megjelent a tetőn vizes pokróccal, egy perc múlva szitává lőve bukfencezett le.
– Miss Weston – mondta a lord -, esetleg szüksége lehet erre.
Egy browningot adott a lánynak.
– Köszönöm – mondta Evelyn.
A tetőből magasan csaptak fel a lángok, a füst elviselhetetlen volt a szobában. Menekülő patkányok szaladtak szét a védekező férfiak lábai alatt.
– A boríték! A boríték! – kiáltotta Brandes. A legtöbben állandó köhögési rohammal küzdöttek. Lord Bannister értette az öccsét. Meg kell semmisíteni a borítékot, hogy ne jusson a támadók kezére!
Tízével csapkodtak be a golyók. A rablók általános támadásra készültek. Ablakok törtek csörömpölve, szitává lőtt bútorok reccsentek, és a lord öngyújtójával az ötpecsétes boríték felé közeledett, hogy elégesse. Brandes tartotta.
Evelyn halálsápadtan állt a falnál, kezében a browninggal. A feje mellett a gyógyszeres szekrényt áttörte egy golyó. Nem vette észre. A borítékra bámult fájó szívvel. Hát ez is megsemmisül. És ők is, mind! Hiába volt az egész…
De mielőtt az öngyújtó lángra lobbant volna, hatalmas sortűz ropogott kint, és kürt harsant fel a közelben!
Egy szakasz vad szpáhi érkezett, élükön egy szelíd szerkesztő, a nyakában bőrzacskóval.
11
A reggeli lapok már közölték miss Evelyn Weston Londonból beszerzett fényképeit. Holler szerkesztőnek egy darab sült hal nyomban a légzőcsövébe ment, és kis híján megfulladt.
Egek! Hiszen ez lady Bannister!
Macskát! Lady Bannister nemzetközi hírszerző?!
Ugyan kérem!
Betörő és gyilkos?… Nevetséges!… De hiszen… várjunk csak!… A rablás estéjén jelent meg olyan tépetten és sárosan… És… Hohó! Lyonban a repülőgép… Mikor a lord meglátta az újságot… És nézd csak! Miért öltözött ez a pedáns lord munka nélküli tiroli énekesnek? És ez még semmi. De miért nem tűnt fel neki, Hollernek, az, hogy a Királyi Akadémia tagja és a Nobel-díj esedékes jelöltje, vidéki gazdálkodók ízléséhez mérten is meglepően dús pamacsot hord a kalapja mellett?
Mikor viselt a lord pamacsot? Méghozzá ilyen tömöttet?
Mit lehet itt tenni? Szent meggyőződése, hogy Evelyn Weston azonos azzal a hölggyel, akit ő lady Bannisternek ismert. De ha tízezer az egyhez, mégis téved? “Okos légy, Holler! Vigyázz! Nagyon vigyázz!”
Utána kell menni… Hová is? A Mahrbuk-oázisba! Illetve először elmegy lord Bannisterhez.
Lord Bannisternél megtudta, hogy a ház ura egy vendége és egy hölgy társaságában elutazott. Az új inas nem tudta megmondani, hogy a hölgy felesége-e a lordnak vagy nem.
– Nézze, barátom – mondta idegesen Holler -, maga ismerős itt Marokkóban. Szerezzen nekem gyorsan húsz megbízható embert, akik velem jönnek a Mahrbuk-oázisba. A gazdája után akarok menni, azt hiszem, veszélyben van. Tessék ötszáz frank az előlegre.
Az inas egy órán belül összeállította a karavánt, vezetővel, vízhordóval és élelmiszerrel együtt. És ő is velük tartott. Így. Most szépen a saját szakállára kezd nyomozni.
Fő kérdések: Ki az a Münster, akit a hölgy keresett? Azonos-e lady Bannister Evelyn Westonnal, és ha igen, mi köze van az egészhez a lordnak? Ha a hölgy valóban kémnő, akkor ő a cimboráival együtt lefüleli. Hatalmas szenzáció! Ha nem kémnő, akkor egyszerűen csak meglátogatja a Mahrbuk-oázist, amihez joga van. Ezzel még nem történt blamázs. Jelenteni a rendőrségnek? Ugyan kérem! Egy londoni szerkesztő előbb magának süti meg a pecsenyét, azután jöhetnek az urak a jegyzőkönyveikkel.
És mert kóbor szerkesztőkre külön őrangyal vigyáz, a régi latin város romjainál, a sivatagban találkozott egy szpáhiosztaggal. Nézd csak a feketék tisztjét! Hiszen ez Villers hadnagy, akit jól ismer! A riff háború alatt a sajtó-főhadiszálláson volt beosztva…
– Halló, Holler! – üdvözölte a hadnagy. – Úgy néz ki, mint egy igazi beduin a Folies Bergère legújabb revüjéből.
– Adj’ isten, Villers! Mit keres maga egy ilyen latin városban, ahol már ezer év óta nem működnek a lokálok, és nem szól a dzsessz?
– Őrjárat, pajtás! Negyvennyolc órás őrszolgálat. Maga merre tart?
– A Mahrbuk-oázisba megyek. Most szabadságon vagyok, és mindenhová ellátogatok, ahol semmi dolgom.
– Várjon! Hadd legyen az angol sajtónak díszkísérete. Estig együtt mehetünk. Elkísérem a sivatagi kútig.
Beesteledett. De a hadnagy nem tért vissza. Azután már tevehalálában kísérte tovább Hollert a szpáhiosztag, mert a tiszt jól értette a morzejeleket.
Közben rátaláltak Eddy Rancingre. Ezt néhány arab és lord Bannister inasa visszavitte Marokkóba, és a szpáhik, élükön az elgyötört Hollerral, vad iramban siettek Mahrbuk felé.
Idejében értek oda.
Gordon, az orvos és Corned-Beef áldozatul estek az első sortűznek. A többieket Adamsszel együtt megbilincselték. Rainer még mindig olyan büdös volt, hogy nem lehetett kihallgatni. Rezignáltan mondta, miközben megkötötték a csuklóját:
– Ilyen hamar még egyszer sem teljesült kívánságom. Egész nap az volt a vágyam, hogy csak még egyszer maradhassak hosszabb ideig hűs helyen. Azt hiszem, most majd nem panaszkodhatom.
Úgy is lett.
12
A lord először életében mondta őszintén azt, amit már annyiszor mondott minden meggyőződés nélkül:
– Örvendek, kedves Holler, hogy látom!
A szerkesztő szemeit forgatta és hörgött:
– Szerezzen nekem valami savanyút enni… Micsoda hullámos teve!… Sokszor úgy éreztem, elmerülök a két púpja között – és síri hangon hörögte: – Uborkát!
Közben a tiszt érintkezésbe lépett a főhadiszállással. A főhadiszállás az angol követséggel beszélt. Beszélt a vonalon Münster közlegény és lord Bannister is.
Azután megindult a menet vissza Marokkóba. Elöl a lord az öccsével, Evelyn a táskájával és Holler, aki időközben ellátta magát a szükséges mennyiségű uborkával. Azt már tudta, hogy a szokott szerencséjével ismét kifogta egyikét az ő csodálatos szenzációinak. A lord megígérte, hogy rövidesen közli vele mindazt, ami a nyilvánosság előtt szellőztethető, és kezet adott rá, hogy Holler fogja először megírni.
Így is lett, és Holler népszerűsége hihetetlenül emelkedett.
Ismét ott voltak a lord villájának szalonjában. A házat, mintegy véletlenül, sétálgató szpáhik vették körül. Folyt a rablók kihallgatása. Jöttek-mentek a telefonüzenetek, és egy katonai ügyész felkereste Evelynt is. A leány szerepe először tisztázódott, azután külön dicsfényt kapott. De Evelyn fáradtan és csüggedten ült a lord londoni módra berendezett szalonjában, amelyben még egy Afrikában szokatlan kandalló is fokozta a lakás európai illúzióját. Evelyn fáradt volt és szomorú.
Mennyi szenvedésen ment keresztül. És most…
– Átkozott história… – mondta szomorúan a lord.
– Miféle história? – szaglászott Holler.
– Semmi, semmi… – mondta Bannister. – Elveszett a borotvakészletem, kis, díszes doboz… Nagyon elszomorít… Ott szokott állni a kandallón, és…
Kinyújtott keze úgy maradt, ahogy futó gesztussal a kandalló felé mutatott, és a szája is mozdulatlanul nyitva volt. Mindannyian a levegőben megdermedt, kinyúló kar irányába néztek.
A kandalló párkányán ott guggolt egy zománcos dobozon, lehajtott fővel, az “Álmodó Buddha”.
Mintegy hipnotizáltan indultak el feléje: a lord, Evelyn és Brandes. Először Bannister kezébe került.
Álltak.
– De hisz ez az ön borotvája, sir! – kiáltotta Holler. – Ott találtuk meg a nyitott neszesszer mellett, ahol azt a fiatalembert szedtük fel. Szemmel láthatólag pompás löncsöt rendezett az ön toalettkészletéből. A maga neszesszere mentette meg az életét, és azután ő a lámpával megmentett mindannyiunkat. Az inasa szállította haza az ifjút, és természetesen mindent hazahozott, amit ez az úr nem vett fel a menükártyájára. Megjegyzem, hogy én csak a timsóért kezeskedem.
De Hollert nem hallgatta senki. A hat csillogó szem a Buddhára meredt. Ez mentette meg valamennyiüket!
De mit várjon egy keleti próféta cserébe azért, ha csodát tesz? Hálát? Egy példabeszéd szerint még a saját házában sem. Tudomásul vették, hogy csodát tett értük, azután…
Azután teljes erőből földhöz vágták, hogy összetört!
A Buddha sorsa beteljesedett. Ott feküdt darabokban!
Ahogy az öreg fegyenc agóniájában megálmodta, a széthullott bálvány fejéből napvilágra került a gyémánt! Miután kissé megdörzsölték, lehullott róla a rátapadt agyag, amitől teljes mesebeli díszében sziporkázott, és mindhárman ugyanazzal az áhítatos, hipnotizált tekintettel meredtek rá, amellyel egykor Jim Hogan csodálta meg, miután Radzovill herceg egy úri gesztussal átnyújtotta.
13
Fél napon át folytak a sürgős telefonbeszélgetések Marokkó-Párizs, London-Párizs-Marokkó között. A francia-angol szoros katonai együttműködés éppolyan életbevágóvá tette az ügyet Párizs számára, mint amilyen hallatlanul fontos volt Londonnak. A beszélgetések eredményeképpen egy bizonyos Münster nevű légionistát a katonaorvos, sebesülése következtében, szolgálatképtelennek nyilvánított, és a közlegény azonnal leszerelt. Még aznap Londonba repült, és aktatáskájában egy sárga borítékot vitt, amely öt pecséttel volt lezárva.
A francia lapok az első oldalon foglalkoztak miss Weston személyével, igen magasztaló formában. Miss Weston élete kockáztatásával mentett meg egy pótolhatatlanul fontos katonai okiratot, és mialatt a francia rendőrség üldözte, a hölgy sértetlenül juttatta el ezt a bizonyos írást a hatóságokhoz, a legilletékesebb kezekbe. Miss Weston és az időközben elhunyt Wilmington vallomásából kiderült továbbá a kémkedéssel gyanúsított Brandes hadnagy ártatlansága is.
A lakásában meggyilkolt Wilmington cselszövésének esett áldozatul annak idején. Ugyanígy vallott a sivatagban foglyul ejtett Adams nevű, régóta keresett, veszedelmes kém is. Miss Weston bebizonyította tanúkkal és hiteles okiratokkal, hogy jogos örökségéért járt az áldozatul esett Wilmington lakásában. Az angol haditörvényszék összeült, hogy az időközben önként jelentkezett Brandes hadnagy ügyét letárgyalja, és ez a tárgyalás előreláthatólag a gyanúsított teljes rehabilitálásával fog végződni.
14
A park egy hűs zugában álldogáltak együtt kissé tanácstalanul Evelyn és a lord. Már régen állottak itt, mindenféle közömbös dologról beszélgetve, miközben mind a ketten másra gondoltak.
Egymásra.
Végül is a lord köszörült egyet a torkán, és így szólt:
– Meg tud nekem bocsátani?
– Nem tehetem.
“Hm… ezt jól visszakaptam” – gondolta a lord, és nem tudott mit mondani.
– Nem jut eszébe – szólt végül -, hogy milyen községben akartam megszállni azon a bizonyos éjszakán? Szeretném visszaküldeni a vendéglős hálókabátját. Szegény, talán nélkülözi.
– Adja át nekem, hazafelé útba ejtem a fogadót. La Rochelle-nak hívják a községet. Nem felejtem el soha. Ez biztos.
– Mondja, miért nem tud megbocsátani nekem? Ez igazán rideg eljárás egy ifjú hölgy részéről.
– Nem bocsáthatok meg, mert nem haragszom magára, Henry. Ugye megengedi, hogy Holler távollétében is így szólítsam?
– Szívesebben ajándékoznám meg a vezetéknevemmel… hm… nem gondolja? Azt hiszem, hűvös van. Vagyis… – Őlordsága rendkívül zavarban volt. De ez a zavar lassan felengedett, miután Evelyn mindkét kezét a vállára tette. Azután egymás szemébe néztek kíváncsian, sokáig…
15
Eddy Rancing járt a legjobban. Elsősorban megkomolyodott. Azután ünnepelték, mint a Mahrbuk-oázis elleni támadás zseniális mentőangyalát. A Barcos-Moravecz cég ötezer fontot fizetett a sztoriért, amelyben Eddy közölte az egész világgal, hogy életét kizárólag az enyhén szagosított Dandy szájvíznek köszönhette. “Sivatagban nélkülözhetetlen!” Mr. Rancing külön nyilatkozott a “Dandy-féle vitaminos krém magas tápértékéről” is.
Afrikában maradt mint Bannister titkára. És ezt jól tette!
London utcáin ugyanis gyakorta keltett feltűnést egy kifogástalanul öltözött ősz úr, aki állandóan dupla csövű vadászfegyverrel járt, és úgy látszott, keres valakit a járókelők között. Ez az úr Eddy Rancingot kereste.
Mr. Arthur Rancing volt az az úr. Egy viharos éjszakán menekült Mügli am Seeből, poggyászainak hátrahagyásával, és Gréte azóta egyre visszavárja, macskái körében.
16
Valamennyien lord Bannister lakásán voltak együtt, aki fiatal feleségével alig huszonnégy órája érkezett haza nászútról. Jelen volt a rehabilitált Brandes hadnagy is, és Mrs. Weston szintén megjelent. Öreg napjaira végre tökéletesen boldognak érezte magát. De nem hiányzott Mr. Bradford sem, tekintélyének és józan ítélőképességének teljes súlyával.
Elsősorban valamennyien megállapították magukban, hogy Evelyn a világ legszebb asszonya, lord Bannister még e megállapításnál is egy fokkal szebbnek látta a feleségét.
Újra és újra elmondták a csodálatos kaland minden részletét, vidámak és szomorúak voltak közben, de alapjában véve igen boldogok.
– Milyen furcsa – mondta Westonné -, mennyi apró körülménynek kellett találkozni, hogy mindez így történjen, mint ahogy történt.
– És mi célból? Hol van az a filozófus, aki megfelel erre? – kérdezte Brandes hadnagy tűnődve.
– Én orvos vagyok – felelte Bannister, és Evelynre nézett. – De van a családban egy kitűnő bölcsész, aki bizonyára meg tud felelni erre a kérdésre.
Mr. Bradford úgy vélte, hogy reá vonatkozik a célzás, és lassan, elmélyülten így szólt: – Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.