A fehér folt

Halley megtudja, hogy lánya egyszerre két világrészben volt

1.

Gamba felől megkapták a rádióüzenetet, amely szerint Halley erélyes fellépésre bíztatja őket, addig is, amíg utánanéz a karaván ügyének. Halley lehetségesnek tartja, hogy a sakai főnök rabolta ki a karavánt, és kétszer akarja a bérösszeget. Legyenek nyugodtak, a legrövidebb időn belül mindent rendez. Tartsanak fenn állandó összeköttetést a határőrséggel.

– Ide hallgass, kapitány – mondta Morton este -, ez az egész ügy nagyon emlékeztet engem az egyik Timor-sziget megszállására. Néhány fehéret odaküldtek, és addig tárgyaltak, amíg valamennyit lemészárolták. Azután alibijük volt arra, hogy bevonuljanak haditengerészeikkel a szigetre.

– Azt sem hiszem, hogy véletlenül építették ilyen rosszul ezt a telepet – mondta a kapitány. – Itt a mi bőrünkre akarnak gyarmatosítani. Anglia nem hódít, de lemészárolt alattvalóiért megtorlással él. És erre a többi hatalom nem szólhat semmit.

– De ahhoz, hogy innen elmozdulj, ezt biztosan kellene tudni. Legalábbis egy vezető szükségeltetik.

– Nézzétek – mondta Marshall. – Mi aláírtunk egy szerződést, amit velünk szemben betartanak. Hogy Halley közben mit gondol, az magánügye. Azt hiszem, elegen vagyunk itt férfiak ahhoz, hogy megvédjük magunkat, ha kell.

Lilian szerette volna megcsókolni a kezét. És azután szerette volna kikiabálni ezeknek az embereknek, hogy Marshall hazudik, és fusson, ki merre tud, de csak ült, és bámulta a függőlámpa kosarába szüntelenül lehulló számtalan moszkitót. Két napja nem esett, és a forróságot kibírhatatlanná tette a rothadó mangrovemocsarak bűze. A lépcső alján egy alázatos árny jelent meg.

M’Bisu volt.

– Látlak, M’Bisu – szólította meg Morton.

– Uram – mondta a bennszülött -, nem kötöttek kínzócölöphöz, mert sánta vagyok, és ez rossz jou-jou. Tegnap emberáldozatot mutattak be, a harcosok agyaggal tapasztották le a hajukat, és két napja táncolnak. A dobok mindenütt szólnak, és messze kampongokból összegyűlnek a sakaiok, hogy a király háborúba vezesse őket a fehérek ellen.

Hallgattak. Morton újra M’Bisuhoz fordult:

– Nem üzent semmit?

– Üzent, uram. Ha kétszer két nap múlva nem kapja meg az ajándékot, legyen háború közötte és közöttetek.

– Menj a házamba, M’Bisu, egyél, igyál, és feküdj le aludni.

– Barátaim – mondta Robin atya -, valakinek beszélni kell a főnökkel, mielőtt ostobaságot követne el. Még ma útnak indulok.

– Megőrült? – kérdezte Morton, elfeledkezve minden tiszteletről. – Fel akar menni a hegyek közé?

– Ha az Úr akarja, hogy európai ember vérétől jöjjön el a béke erre az országra, akkor legyek én az áldozat vagy az “alibi”, ahogy mondták. Ha pedig a szeretet és az okos rábeszélés elegendő, akkor is rám vár ez a küldetés. Jól ismerem az utat, amely a hegyek közé vezet. Ha holnapután estig nem térek vissza, közöljék halálomat az angol hatóságokkal. Jó éjszakát!

Azt a néhány másodpercnyi döbbent csendet, amely szavai után ránehezedett a társaságra, arra használta fel, hogy alázatos, nesztelen járásával gyorsan elsompolyogjon, mielőtt ellentmondások áradatával kellene megküzdenie.

Carvert az ágyból ugratta ki segédtisztje. Rádiógramot olvasott fel:

“A sakai király ultimátumot küldött, amelyben négy nap haladékot ad Halleynek a szerződés teljesítésére. Ellenkező esetben telepünket megtámadja. Mr. Robin hittérítő a hegyek közé indult, hogy személyesen tárgyaljon vele. Azóta semmi hír róla.

Nyersanyagkutató.”

– Kommentár nélkül továbbítsa a rádióértesítést Londonba. Csak utasítást kérjen – mondta Carver. Sajnálta a hadnagyát, aki a fivéréért aggódott, és nagyon levertnek, szomorúnak látszott. Az államtitkár utasítása rövid és tömör volt: “Követ útján figyelmeztesse a királyt, hogy angol alattvaló erőszakos halála megtorló intézkedéseket fog maga után vonni. Említett Robin hittérítő iránt tapintatos, de figyelmeztető formában érdeklődjék. Lehetőleg minden beavatkozás elkerülendő.”

Egy európai nagyhatalom sajtója megütötte a nagydobot. Lungaország királya megfenyegette a birodalom területén élő angolokat, akiknek nyersanyagkutatásra előzőleg koncessziót adott. Az államtitkár kijelentette az újságíróknak, hogy Anglia mindaddig tisztelni fogja Lungaország függetlenségét, amíg a brit birodalom polgárainak élete nem forog veszedelemben.

Néhány világlap tudósítót küldött Sierra Leonéba. A freetowni helyőrség egy részét (ennek azonban különösebb fontosságot nem lehet tulajdonítani, mert máskor is előfordult már) áthelyezték a gambai garnizonba. Carver ezredes közölte az újságírókkal, hogy a határ mentén teljes a nyugalom, nem mondhat semmit, amíg a királyhoz küldött bennszülött követ nem tér vissza. A követ pedig nem tért vissza. Ebben elsősorban az a körülmény akadályozta meg, hogy a sakai főnök palotája előtt egy hosszú nyársra tűzték a fejét. Melléje volt letűzve a szerencsétlen Robin atyáé, és a két nyárs között füstölőszereket égettek, ami a levágott koponyát konzerválja.

2.

Most már lázasan készülődtek a harcra. A kunyhóból jóformán mindent felhordtak a barlangba. M’Bisut elküldték kémkedni. Éjszaka felváltva őrködtek, és két fényszóróval figyelték állandóan a hegyről levezető ösvényt. Megmaradtak az épületekben, de állandóan indulásra készen. Este megérkezett M’Bisu.

– Uram! A “Jó Fehér Ember” feje a főnök sátra előtt egy nyársról nézett rám. Mindenki táncol! A varázslók egész nap azt üvöltik, hogy Lungaország a sakaioké! Pusztuljanak a fehérek! A teliholdat várják, és elindulnak. Ez holnap lesz, uram.

Robin atya halála nagyon elszomorította őket. Robinné nem sírt, egy panasza sem volt, csak leült, és imára kulcsolt kezére támasztotta homlokát. Marshall félrevonta Liliant:

– Téged M’Bisu most elvezet Gambáig. Rábízhatod magad, hűséges ember, és jól ismeri az utat. Itt semmi dolgod. Talán többet segítesz nekünk ott. Az apádnak nagy befolyása van, és ajándékokkal talán leszerelheti még a sakai főnököt.

– Azt akarod, hogy elmenjek?

– Igen – mondta határozottan. – M’Bisu! Elvezeted a fehér Misst Gambába. Ott megmondod majd az aranyruhás lordnak, hogy mit láttál a királynál.

Lilian nem szólt semmit. Nézte, ahogy a bennszülött felveszi a szükséges holmikat, mindenkitől elbúcsúzott, Marshall valamivel tovább fogta a kezét, látszott, hogy mondani akar valamit.

– Te nagyon jó ember vagy, Lilian. Sok szerencsét.

…A nő és M’Bisu eltűntek az út kanyarulatánál. Alkonyodott.

– Azt hiszem – szólt a kapitány -, legfőbb ideje, hogy visszavonuljunk a Bánat Sziklájára.

– Csak akkor megyünk el innen – mondta Morton -, ha támadnak. Ragaszkodom a szerződéshez.

Alkonyodott. A felszálló súlyos esőpárák között távoli, rőt sugárzás jelezte a napot, és a sakai törzs által lakott hegyek titokzatos, mozdulatlan sziluettje lassan bizonytalanná mosódott a növekvő szürkületben. Lilian lépett közéjük, és megállt a tornác feljárójánál.

– Lilian! – ugrott fel ijedten Marshall.

– Komolyan azt hitted, hogy elmegyek? Magam helyett csak levelet küldtem Gambába. Rosszul ismersz, Fred.

– De hát… ezt nem szabadott volna… – maga sem tudta, miért, minden veszély dacára egyszerre boldognak és megelégedettnek érezte magát.

…Talán egy órát sem aludtak, mikor az őrködő Wilson felkeltette valamennyiüket. Percek alatt összegyűltek a kőépületben. Távolról tompán, de kivehetően az éjszakában harci dobok ütemes döngése szüremlett hozzájuk… Telihold volt.

Jött a király!

Leadták rádión az utolsó segélykérő jelet.

3.

“Királyhoz követet küldjön ultimátummal: Ötödikén éjjel tizenkét óráig Robin hittérítőt adják át a határőrségnek, ellenkező esetben egy menetoszloppal lépje át a határt. Ötödikén éjjel tizenkét óráig minden beavatkozás kerülendő. Veszélyben levő fehérek miért nem hagyják el Lungaországot?”

Marshall hadnagynak minden fegyelmezettségére szüksége volt, hogy elláthassa szolgálatát. Ötödikén éjjel! Még három nap! Addig leölnek mindenkit… Fredet is.

Freetownnál kihajóztak egy ezredet, harckocsikat tettek partra, és öszvéres gépfegyverosztagok indultak el. Éjszaka már útban voltak Gamba felé. Az európai lapokban az ügy nagy port vert fel. Egy nagyhatalom a Népszövetség elé akarta vinni az ügyet, egy másik csapatokat vont össze közeli gyarmatának határán, és Anglia ezerszer hangoztatta, hogy amíg alattvalói élete ellen nem törnek, tiszteletben tartja Lungaországot.

Azután megérkezett M’Bisu, mindent elmondott Carvernek, és egy levelet adott át. A levélben ez állt:

“Értesítsék atyámat: Sir Halleyt, hogy férjemmel, Fred Marshall-lal a lungaországbeli nyersanyagkutató telepen vagyok, végső veszélyben.

Lilian Halley.”

– Hadnagy úr! – kiáltotta Carver biztatóan a szerencsétlen Marshallnak – egy bennszülött jelentette, hogy a szegény Robin atyát megölték. Ezzel feleslegesnek tekinthető az ultimátum megtartása. Állítson össze egy menetoszlopot! Fúvasson riadót! A helyőrség készenlétben várja be a további utasításokat!

A hadnagy rohant.

Carver táviratozott.

“Ismeretlen bennszülött jelentette: Mr. Robin hittérítőt megölték. Embereimet készenlétbe helyeztem. Parancsot várom.”

Trombita recsegett, a katonák sorakoztak, csörgés, vezényszavak, motorpufogás.

Az államtitkár válasza nyomban megérkezett:

“Felesleges riadókat kerülje. Ismeretlen bennszülött információja fegyveres lépésre nem indokolás. Ultimátumhoz feltétlenül tartsa magát.”

Marshall ugrott be, és jelentette:

– Az oszlop menetkész!

– Fúvasson takarodót! – kiáltotta Carver, és olyat csapott az íróasztalra, hogy belefájdult az ökle.

A hadnagy lélektelenül támolygott ki az irodából, a szemei megteltek könnyel, hogy összefolyt előtte egy színes folttá az egész robusztus katonai parádé.

4.

“London, Dr. Winder-szanatórium. 1932…

Sir!

Engedje meg, hogy ez egyszer terjengős legyek. A kialkudott honorárium felét, ötezer dollárt megkaptam. Baj van. Az Ön lánya nem szökött meg, illetve megszökött, de nem az Ön lánya volt, azaz, hogy nem arrafelé, mert én azt hittem, hogy Dora Cummings azonos az Ön leányával, és így mentem Lilian után, de most kiderült, hogy ez mind nem így van. Érti, Sir!

Itt ülök a szanatórium ablakánál, és előttem London beláthatatlan kőrengetege. Ó, London! Nemhiába mondják, hogy a világ fővárosa. Vagy az Párizs? Na, mindegy, gyerünk tovább.

Beszéltem Önnek Erbrö atyáról, aki hámló bőrét kvarcoltatta? Neki nagy szerepe van az ügyben. Derék ember, Abiskóban született, ahol a nap május 28-tól július 19-ig látható. Hinnem kell neki, hogy így van, mert pap. De igazán így van, mert utánanéztem azért a Baedekerben is.

Sir, itt nagy baj van. Óriási baj! Különösen az ötezer dollár miatt, mert ezt most vissza kell küldenem. Sokáig tusakodtam magamban, de vissza kell küldenem. Csak arra kérem, hogy leányának, illetve feleségemnek, Dora Cummingsnak, aki nem az Ön leánya, sohase árulja el a valót. Sir! Ön, aki tőzsdén játszik, tudja, hogy mit jelent az illúzió.

Hát éppen erről van szó. Itt nagy baj van, Jaj, de milyen nagy baj!

Leánya, a illetve Dora két nappal a katasztrófa után megjelent nálam a szanatóriumban. Ügyvéd kíséretében. Rettenetesen izgatott volt. Március elseje volt. És megint elmesélte a dolgot a végrendelettel, amely szerint ha tizenkét óráig nem megy férjhez március elsején, akkor elveszít egy komoly vagyont. Természetesen, nem hittem. Az ügyvéd írásokat mutatott. Erre váratlanul megkérdeztem, hogy miképpen került Marokkóban egy tűzpiros Chryslerba? Nevetve mondta, hogy bolondos barátnője, Lilian Halley, aki éppen szökni készült hazulról, ráerőszakolta az autóját. Mondom, Sir baj van! Azután okmányokat láttam. Szóval, Dora Cummings, az Dora Cummings, és három hónapi nyomozás után felelősségem teljes tudatában állíthatom Önnek, hogy az Ön leánya Lilian Halley. És ez a nő ott állt kétségbeesetten, ennek sürgősen férjhez kellett volna mennie a végrendelet értelmében, de én még a legutolsó lehetőséget is tönkretettem. Fél tizenkettő volt. És március egy!

Sir! Képzelje magát egy hölgy helyzetébe, akinek félórán belül férjhez kell mennie. Már akkor is imponáltam neki kitartásommal, őszinte vallomásaimmal, bekötött fejemmel is, de félóra alatt megesküdni, minden írás, minden előzmény nélkül, ez lehetetlen.

Háromnegyed tizenkettő volt, Dora leroskadt egy karosszékbe, és sírt. Ekkor váratlanul megszólalt Erbrö atya mellettem, kijelentette, hogy mint misszionárius papnak, jogában áll végszükség esetén súlyos beteget megesketni. Miután azonban ő nem orvos, az én betegségemet is súlyosnak tekintheti. Ott helyben összeadott minket, egyben figyelmeztetett, hogy ezzel még nem tettünk eleget a formaságoknak, és ha nem halok meg, amit ő szívből kíván, menjünk anyakönyvvezetőhöz. Ennél maradtunk.

Közben megérkezett az Ön nagylelkű előlege, Sir, és én éreztem, hogy az összeget vissza kell küldenem. Sokáig tusakodott bennem a jó és a rossz ember. Végül a jó győzött. Jó, ha az ember nem küld vissza ilyen összeget. Talán megbántanám vele. És én tisztelem, becsülöm az Ön érzékenységét. Ezért cserébe csak annyit kérek, hogy feleségem sohase tudja meg az igazat. Hadd higgye, hogy szerelemből forgattam fel Európa jelentősebb metropolisainak polgári nyugalmát. Hadd higgye. Hiszen az asszonyok annyi mindent elhisznek, és oly mindegy, hogy valóban úgy is van-e, ha, ez nekik kellemes. Ugyebár, milyen bölcs mondás.

Nagyon szeretjük egymást Dorával, és elhatároztuk, hogy nem a füstös Londonban fogunk lakni (mint Ön is tudja, olykor köd van), hanem a kies környéken. Tartunk majd egy bejárónőt, és nem vezetünk háztartást. Már polgárilag is megesküdve érkeztünk hőn szeretett hazánk imádott fővárosába. Délben futottunk be a festői, füstös, lármás, büdös Waterloo pályaudvarra, Dora frissen ugrott le a vonat lépcsőjéről, én megálltam az ajtóban, széttárt karral szívtam be hőn tisztelt hazám szénporszagát, és így kiáltottam: »Soha többé nem fogok maga miatt kórházba kerülni!«

Ezzel leestem a lépcsőről, és kitörtem a lábam. Az ötezer dollár dacára maradtam

őszinte tisztelője:

Samuel Bronson
nyug. mesterdetektív”

5.

A bennszülöttek elszórt rajvonalban közeledtek a kunyhók felé. Miután csend fogadta őket, a főnök felemelkedett, és magasra tartotta két karját. A harcosok is felemelkedtek, és iszonyú üvöltéssel megrohanták a kunyhókat. Fosztogatnivalójuk alig akadt.

A kis kolónia a Bánat Szikláján szomorúan nézte az éjszakában kunyhóról kunyhóra felcsapó lángok pokoli tűzijátékát. Csak egyszerű, primitív építmények voltak, de mégis: mennyi munkát, fáradságot szenvedést fektettek ebbe a kis telepbe. És most percek alatt zabálta meg a tűz, még jobban áthevítve a forró éjszakát.

A bennszülöttek hamar megtalálták nyomukat. Tömött sorokban rohantak a barlang felé. Közel eresztették őket.

Azután két sortűz dördült el. Ezen a szűk helyen szörnyű pusztítást vitt véghez a tüzelés. Rémülten bukdácsolva, rendetlenül menekültek, és sok halottat hagytak hátra.

– Úgy! – mondta boldogan Morton, mert ha verekedésről volt szó, mindig lelkes hangulatba hozta. – Most legalább kóstolót kaptok!

– Azt hiszem, Mayew – mondta csúfondárosan az örökké vigyorgó kapitány -, hogy most már te is elnézed súlyos tévedésünket, amellyel itt töltöttük az időnket azzal, hogy depót létesítsünk a Bánat Szikláján.

– Csak ne tegyél babért arra a tökfejedre! – felelte Mayew. – Marshallnak van igaza, és nem neked. Két világrészben kapitánynak csúfolnak, és kiderül, hogy annyit értesz a harcászathoz, mint egy tyúk. Fred nélkül valamennyien pecsenyék lennénk már.

– Kivéve téged – szólt Morton -, nem hiszem, hogy akad olyan elvetemedett kannibál, amelyik megenne.

Ezek most voltak igazán elemükben. Vicceltek és cigarettáztak. A barlangban valamennyien kényelmesen elfértek, volt elegendő konzervük is, lőszerük, fegyverük és két hatalmas tartály vizük. Ezzel sem kellett nagyon takarékoskodni, mert éppen elég eső esett ahhoz, hogy ne szenvedjenek szükséget.

– Javasolom, hogy adjuk át a kommandót Marshallnak! – kiáltotta a kapitány. – Ez az ő szakmája.

Valamennyien nyomban beleegyeztek. A bennszülöttek közben tüzet gyújtottak lenn, és ugrándozva, éktelen üvöltéssel gyászolták halottaikat.

Lilian és Robinné a barlang mélyén húzódtak meg, konzervet főztek, gyékény fekvőhelyeket készítettek, a két Rollins (az egyik a legöregebb, a másik a legfiatalabb mind között ) fegyvereket töltött.

– Valószínű – mondta Marshall -, hogy két oldalról fognak támadni. Bizonyára ismernek egy ösvényt, amely a szikla tetejére vezet, és megpróbálnak fentről leugrálni.

– Azt hiszem, igazad van – bólogatott Mayew. – Valaki másszon ki fent a szellőztetőnyíláson, és jelezze, ha a csúcs felől közelednének. Wilson!

A katonaságnál nem történhetne szabályosabban. Wilson felkapta fegyvereit. Morton két tenyerébe állt, és ez talpánál fogva kitolta a felső nyíláson. Hogy megkönnyítsék a közlekedést, kötelet erősítettek egy szikladarabra fent.

– A bejárat előtt jó fedezék van, az egyik acetilén fényszórót oda kell vinni, Floss őrködjön, és ha közelednének, fordítsa egyenesen nekik a reflektort.

Megtörtént. Hamarjában ettek és ittak valamit. A völgyben csend volt. Úgy látszott, most tanácskoznak a sakaiok.

– Ha Wilson ellenséget jelez, hárman felmásztok, és tűzzel fogadjátok őket. Közelharcba nem mentek. Ha elérnek, akkor vissza a barlangba.

– Vigyázz… – suttogta Floss.

– Két ember készenlétben hátul marad, hogy Wilsonnak segítsen, ha kell – vezényelt Marshall. – Én lövök először!

A fényszóró vakítóan hasított bele az éjszakába, és megvilágította az előrehajolva futó sakaiokat.

– Egy, kettő, három… Tűz!

Szakadatlanul ropogtak a fegyverek, és sorra hullottak a közeledők. Nyíl és dárda célt tévesztett, mert a fényszóró vakította a bennszülötteket. Ennek dacára az egyik fehér átfúrt torokkal bukott hátra. Wilson jelt adott, és a két tartalék villámgyorsan kúszott fel a szellőztetőnyíláson át. A kopár sziklatetőn csend volt. Néhány árnyék közeledett a keleti lejtő irányából. A sima tetőn szabad célpontok voltak, és az első tűzre megfutamodtak.

A támadók ismét visszavonultak az ösvényen, megint tüzet gyújtottak a völgyben, üvöltöztek és táncoltak halottaikért.

– Ez nem jól van így – jegyezte meg Marshall. – Az elhullottak olyan torlaszt képeznek, hogy nemsokára fedezik a bennszülött-támadást a barlangig, mintha csak homokzsákokkal kiépített állásuk lenne.

– Igazad van – mondta Morton -, de hogy a csudába takarítsuk el a halottaikat? – Felhúzta a kabátujját, és egy csúnya dárdasebet tartott oda Liliannek, aki gyorsan kötözni kezdte. Az átfúrt nyakú társuk közben kiszenvedett, és Robinné csendben imádkozott felette.

– Csak egy mód van. Lekúszom az ösvény feléig egy dinamitpatronnal – javasolta Marshall. – A gyújtózsinórt szépen gombolyítsátok utánam, azután egyszerűen felrobbantjuk halottastól, mindenestől az ösvényt. Igaz, hogy idezárjuk magunkat, de ők nem tudnak többé feljönni, azonban mi sem mehetünk le. De ha megérkezik a katonaság, úgy is kiszabadítanak, ha nem, akkor úgyis elvesztünk.

Közben gombolyította a karjára a gyújtózsinórt, átadta Mayew-nek, és zsebre vágott néhány patront. Lilian ijedt szemekkel jött oda hozzá.

– Nem látom be – mondta Morton -, hogy miért másznál le az ösvényen, mikor a patron elhelyezése majdnem biztos halál, hiszen bennszülött őrszem áll ott.

– Úgy van! – szólt a kapitány. – Sorsot húzunk négyen. Te, Morton, Mayew meg én, és az megy, akinek nincs szerencséje.

– Semmi kifogásom, hogy átvedd a vezénylést – felelte hidegen Marshall -, de amíg én vagyok a vezér, addig én parancsolok. Ilyen feladathoz csak katona ért jól. Egyiktek sem tanult sík terepen ügyesen kúszni, és nem tudom, hogyan helyeznétek el a patront. Sorshúzásban nem veszek részt. Én megyek. Megparancsolom, hogy ha tizenöt perc múlva nem térek vissza, gyújtsátok meg a zsinórt, mert akkor rajtam ütöttek. Mindenki megértett?!

Nem szóltak. Mielőtt kilépett volna a barlangból, Lilian odalépett hozzá, és két kézzel megfogta Marshall kezét. A következő pillanatban Fred villámgyorsan, minden kiugró sziklát ügyesen felhasználva, futott lefelé az ösvényen. Mayew előzőleg átvette a gyutacsot, és most gombolyította, óvatosan, aszerint, hogy lazább lett vagy megfeszült.

…Már elérte a testeket. Mozdulatlan, hideg bennszülöttek között csúszott, hason, hűvös, ragadós tócsákon át: Vér! Még mindig ment… Már közelben mozogtak a fekete pontok, és egészen a domboldalhoz kellett lapulnia, mert az ösvény feléig bevilágított a holdfény. Lihegve megállt. Hatalmas, előreugró sima, fekete sziklalap dőlt feléje. Gyorsan kivájta a késével a talajt. A fekete pontok közeledtek. Sakaiok! Nyugodtan felerősítette a gyújtózsinórt.

Valamelyik bennszülött észrevette, mert a lopakodva közeledők egy pillanatra megálltak. Azután egy hajítódárda repült közvetlenül a feje fölött, és kettétört a sziklán.

A kiásott földdel a patront a szikla tövében levő üreghez tapasztotta. Az ellenség már tíz lépésre jött.

Két revolveréből gyors egymásutánban kilőtte az összes golyót, és futni kezdett.

A barlangban izgatottan figyelték a legombolyodó zsinórt.

– Ötven… kilencven… száztíz méter…

– Már megállhatna – dünnyögte Morton.

A zsinór egyre gombolyodott. Százkilencven… kétszáz… Lilian lehunyt szemmel, zsibbadtan állt. Kétszáznegyven.

– Megállt… – suttogta Floss. Most néma másodpercek következtek. Aztán megszólalt messze Marshall két revolvere.

– Vége… – mondta fátyolozott hangon a kapitány. És csend lett. Nagy csend. Morton az óráját nézte, de idegesen rágta a szája szélét. Mayew öngyújtójával a zsinór mellett guggolt. Azután Morton feltartotta az egyik karját, jelezve, hogy: “készülj!” Egy perc hiányzott a tizenötből. Lilian félájult állapotban nézte a jeladásra emelt kezet.

– Rajta! – suttogta Morton. Az öngyújtó kis lángocskája fellobbant, és a zsinór pattogva, szikrázva nyomban tüzet fogott. A halvány, világos pont megindult lefelé.

Ebben a pillanatban Marshall zuhant be a barlangba, és csak annyit kiáltott:

– Tűz! – aztán lihegve fél térdre bukott. Ruhája ronggyá szakadtan csüngött róla, és karjából ömlött a vér. Az utánanyomakodó bennszülötteket megsemmisítő golyózápor fogadta. De most már kisebb pusztítást végzett közöttük, mert fedezékül használhatták elhullott társaikat. Lilian nem tudta, mit tesz, letérdelt Marshall mellé, magához szorította a fejét, és sírt és csókolta és örült, mert érezte, hogy a férfi véresen, porosan, szakadtan, ahogy ott térdelt, boldogan öleli magához.

Iszonyatos dördülés töltötte be a völgyet. Sziklák, fák, szétszakított bennszülöttek röpültek egy lángoszlopban az ég felé, azután kihunyt a fény, és lassan szállongó, sűrű, nehéz porfelleg terjengett a táj felett. A barlangtól néhány méternyire eltűnt az ösvény, és a reflektor egy sima szakadék falára világított. Most már biztonságban voltak. A kis szellőztetőnyíláson át nem kísérelhettek meg a bennszülöttek sikeres támadást. De el volt zárva kifelé is az út. Se ki, se be.

Néma és sötét volt a völgy.

Minden elcsendesedett.

KILENCEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.