A fehér folt

Lungaországban elmérgesedik a helyzet, és ugyanez történik Stockholmban is

1.

Alig váltottak két szót, és aludni tértek. Lilian sokáig nem tudta lehunyni a szemét. Eszébe jutott édesapja tárgyalása Carver ezredessel. Visszacsengtek fülében a szavak: “Szentimentalizmus… a gyarmatosítás véráldozatot követel.” Szóval így értette. És miért nem szólt Marshall a többieknek? Miért nem vágta ki eléjük, hogy Halley áldozatul szánta őket a spekulációjához? Persze! Nem itt akarja leleplezni Halleyt, hanem az egész világ előtt! Valamit azonban még mindig nem értett. Hiszen a bajt Essar bey rablói okozták. Az ő apjának pedig nem lehet semmi köze dél-afrikai rablókhoz. A másik szobából áthallatszott időnként az ágy reccsenése. Marshall nyugtalanul forgolódott.

Az asszony elaludt.

Nem tudta, mennyi idő múlhatott el, percek vagy órák: hirtelen éber lett. Az álomból átmenet nélkül nyíltak meg szemhéjai.

Arra riadt fel, hogy nagyon fél. A megszokott éjszakai dzsungelhangok is elnémultak. Furcsa, nagy csend nehezedett a szobára. Ijedten lépett ki az ágyból. Semmit sem hallott. Az ablakhoz ment. Meg kellett kapaszkodnia, mert úgy érezte, hogy nyomban összeroskad. Egyik tenyerét a szájához erőszakolva fojtotta el a sikolyát.

A telihold élesen világította meg a kunyhók közötti tisztást, a téglákat, és a cementlapot. A tisztás közepén egy oroszlán állt mozdulatlanul, feltartott fejjel. Minden fúrótorony, gumipalánta és laboratórium dacára ez itt az őserdő volt, a majdnem érintetlen, szűzi vadon. És az oroszlán olyan határozottan, olyan nyugodtan állt a cementlapon, mint aki nem fél a civilizációnak ettől a négyszögletes, lerögzített foltjától.

Maga sem tudta, hogyan tántorgott át Marshall szobájába. Szólni nem bírt. Csak rázta az alvó férfit, reszketve, hang nélkül tátogatva a száját. Marshall egy ugrással kint termett az ágyból, és ösztönszerűen az ablakhoz lépett. Átkarolta és magához szorította erősen Liliant, tudta jól, hogy a rémülettől félholt asszonynak most erre van szüksége. De ő sem bírt szólni. A látvány olyan rendkívüli, olyan félelmetesen szép volt, a tisztás közepén mozdulatlanul álló, fehér fénnyel besugárzott királyi állat olyan fenséges, és valószínűtlen volt, hogy Marshall a karján csüngő, ájult nővel nem mozdult az ablaktól, nem is bírt volna elmozdulni, mint az egér, ha rászegeződik a kígyó pillantása. Azután egyetlen macskaszerűen gyors mozdulattal a hatalmas oroszlán eltűnt a sűrűben.

Ez ómen volt – gondolta borzongva Marshall. Azután letette az ájult nőt, szesszel dörzsölte a halántékát, veregette a karját, arcát, míg végül Lilian magához tért.

– Szö… szörnyű volt… Láttad?

– Már elment. Az oroszlán különben sem veszélyes, csak ha éhes. A legócskább szalmakunyhót sem támadja meg.

– Én… én borzasztóan félek, Fred… Én itt nagyon-nagyon félek minden éjjel… – suttogta, és zokogni kezdett. Marshall elgondolkozva, megnyugtatóan simogatta a karját, és Lilian ettől csodálatosképpen visszanyerte a nyugalmát, bátorságát. Egy pillanatra még a szemét is lehunyta.

– Nézd – mondta a férfi -, elég régen vagyunk együtt ahhoz, hogy bízzál bennem. Azt hiszem, egy angol tisztben még akkor is meg lehet bízni, ha katonaszökevény…

– Hogy érted ezt…?

– Hogyha félsz, aludj itt bent nálam. Hiszen két ember becsülete és tisztasága sohasem azon a helyzeten múlik, amibe kerülnek, hanem a lelkivilágukon. Azt hiszem, éppoly nyugodtan alhatsz itt, mint a másik szobában, vagy mint a hajón, vagy akár mint az apád házában.

– Köszönöm… Te nagyon jó vagy. Pedig… Én… Halley leánya vagyok. – Egy ideig hallgattak. Azután Lilian megkérdezte nyíltan: – Miért nem világosítottad fel tegnap az embereket arról, hogy itt az apám tervezte… – Marshall ijedten körülnézett, mert vékony falai voltak az épületnek, és a szomszéd laboratóriumban lakott Wilson. Önkéntelenül a leány szája elé tartotta a kezét:

– Hallgass. Ha ezek megtudják…

– Miért nem árultad el?

– Nem tudom… Azzal a szándékkal jöttem ide. Ne kérdezz. Gyenge voltam. Tudtam, hogy neked milyen szörnyű lenne. Pedig… – suttogta – kötelességem volna felvilágosítani őket.

– Miről? Hát tehet az apám arról, hogy Essar bey kirabolta a karavánt?

Marshall sokáig hallgatott. Azután minden indulat nélkül, talán inkább szomorúan, mint vádlóan mondta:

– Néhai öcsém írásai között szerepel egy másolat, amelyből kitűnik, hogy Halley és Essar bey évek óta jó viszonyban vannak, amennyiben a rabló havi fix összegért megígérte, hogy elkerüli mindazokat a területeket, ahol Halley érdekelve van.

Ez az első eset… Valószínűleg nem kapta meg a pénzét, erre bosszúból lecsapott Halley karavánjára. A sakai főnök viszont le fog csapni ránk, és akkor Anglia jogosan csap le Lungaország fehér foltjára.

Távolról borzalmas bődülés hallatszott. Talán e pillanatban egy ijedt kis gazella kettétört gerinccel vergődött az oroszlán roppant karmai alatt…

2.

“Nordenskjöld-Lazaredet, 1932. III. Stockholm.

Sir!

Kalapot le a svéd kórházak előtt! Megbízatása révén alkalmam nyílt egészségügyi intézményeiket behatóan tanulmányozni, és így, azt hiszem, kompetens vagyok rá megállapítani, hogy Svédország büszke lehet kórházaira. Sajnos az ápolási költségeket illetően nem nyilatkozhatom a stockholmi állapotokról fenti elismerésemmel, de különben bűbájos város ez. Egy napra, ellátással, de a kezelőorvos és a szükségessé vált sebészi beavatkozás nélkül, beleértve azonban az ápolónőt és a kiszolgálószemélyzet tízszázalékos járulékát, szeretett hazánk pénznemére átszámítva két fontot fizetek (költségszámlámon részletezve).

Azonban szokott tömörségemmel sietek a tárgyra térni, és közlöm Önnel Sir, hogy e remek szanatóriumban töltöm az időmet. Stockholm környékén egy festői dombon. Miután gyermekkoromban egy ideig tüdőcsúcshuruttal kezeltek, gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal: ha már megsebesültem, kötözzenek magaslati helyen, ez orvosi vélemények szerint egy eltokolódott tüdőcsúcshurutnak csak előnyére válhat. Ennyit a városról.

Innen, az ablakomból jól látni Stockholm kőrengetegét, ami számomra eléggé elszomorító élmény, mivel egyik szememet kötés borítja, s a másikon még hosszú ideig kell fekete monoklit hordanom. Velem született optimizmusomnak köszönhetem, hogy ennek dacára nem látom sötét színben a világot. Csak Stockholm távoli kőrengetegét látom e kies monoklin keresztül feketének. Hiszen szemem előtt sötét üveg van, és mint a költő mondta: sötétben minden város fekete. Azért igyekszem most ennyire összesűríteni mondanivalóimat a lehető legszükségesebbre, mert második nagybecsű levelében ismét a terjengősség igaztalan vádjával illetett. Kezdjük tehát a dolgokat nyomban a legelején.

Midőn Ádám és Éva a paradicsomban éltek, kapcsolatukat az tette legálissá, hogy szerették egymást. Milyen nagy mértékben változtak meg azóta a viszonyok. Ma a legalizálás általában fontosabb, mint két szív komoly összhangja. Erről beszélgettem ma ápolttársammal, a tiszteletreméltó Erbrö plébános úrral, aki fagydaganatait kvarcoltatja. Ez jutott eszembe nagyra becsült leányáról is, akiről nem tételezhető fel, hogy a szerelme írná elő azt a változatosságot, amellyel különböző férfiak iránt mutat fel gyorsan fejlődő vonzalmat. Párizsra nézve nincs sok beszélnivalóm. Néhány mondatban vázolom csak legutóbbi kalandom epilógusát:

Kívánsága szerint Poker irodájánál továbbra is fenntartottam a megbízatást. Szíves leánya a rendőrségről egyenesen visszasietett a hotelba, és csomagolt. Az alatta levő szoba volt az enyém, tehát jól megfigyelhettem, hogy egy könnyű ütege az angol tüzérségnek talán kisebb zajjal távozott volna ebből a szobából, mint hőn becsült leánya. Poker embere jelentette, hogy Miss Cummings valamennyi holmiját, összesen tizenhét koffert, négy kézitáskát, valamint egy kalapdobozt kézipoggyásznak adott fel a londoni expresszre. Megkönnyebbült szívvel közöltem Pokerral, hogy én is utazom, és esetleges értesítését a londoni Savoy-hotelba várom, ugyanis ott foglaltam magamnak sürgönyileg szokott szerénységemmel egyszerű fürdőszobás lakrészt, és nyugodtan felültem az expresszre. Calais-ig kitűnően aludtam, mert nem ettem nehéz vacsorát. Miután a csatornán borús idő fogadta a hajót, még az említett könnyű vacsorát is szomorúan néztem, amelyet indulás előtt hirtelenében fogyasztottam el. Ennyit Párizsról.

Londonba érve, gondoltam, elsősorban jól kialszom magam. Pihenés teszi rugalmassá a detektívet. A szobám kulcsával egyszersmind kábelt nyújtott felém a portás a következő szöveggel:

»Dora Cummings kézipoggyászát ismerőssel londoni szállítócégnek küldte stop londoni express helyett, utóbb megtudtam, hogy Svédországba utazott stop emberem sajnos nyomát vesztette stop állását is stop utasításáig is stockholmi irodámnál intézkedtem stop Poker.«

Egy pillanatig úgy álltam ott, mintha egy mesebeli kacsalábon forgó hallban lennék.

– Menetrend! Térkép! – A portás joggal hitte, hogy megőrültem. Kedves leánya svungos érzelmeit megtanultam tisztelni, tudtam, hogy talán férjhez is ment. Ha még nem, az nála csak véletlen lehet, vagy szórakozottság. – Külön repülőgépet! Svédországba?!

– Talán van éppen menetrendszerű járat, is – mondta a portás. – Hová tetszik menni Svédországban?

– Mindenhová! – Szent Isten! Hová menjek Svédországban? Sir! Leányáról csak azt tudtam, hogy Svédországban tartózkodik. Viszont Svédország területe 448 973 négyzetkilométer (ebből a nagyobb tavakra 9078 négyzetkilométer esik.) Ilyen területen kellett megkeresni a leányát.

– Merre indul – kérdeztem a portást – rendszeres repülőjárat Svédország felé!?

A portás elővett egy könyvet, és elgondolkozva babrált undorító, formaszerű szakállában. Nem tudom, megfigyelte-e, Sir, hogy jobb hotelek portásai tipikus szőrzetet nevelnek az arcukon. Rövid tűnődés után a következő ajánlatai voltak számomra:

– Utazzon, Sir, a 11 órás géppel, mondjuk, Harsprängetbe vagy Sjöffaletbe, ott vannak az északi nagy vízesések. De ilyenkor nagyon látogatják Dalarnát, ez jól megközelíthető a két óra húszas légipostagéppel, amely Malmö felé indul. De repülhet Ön, mondjuk, a németországi Sassnitzba, ennek kiváló összeköttetése van a szintén sokak által látogatott Trälleborggal. Aztán indul egy öt órakor Amszterdamon keresztül Helsinkibe.

Így néztem ki. Így álltam ott egy északi nyelv kerékbe tört mássalhangzóinak áradatába kapaszkodva, és mindenütt feltételezhettem igen nagyra becsült, de általam abban az órában nem túlságosan magasztalt, tiszteletre méltó leányát. De a portás, akiben egy régen szunnyadozó hóhér találhatott végre lehetőséget, undok, brillantinos szakállát egy pillanatra sem bocsátva el ujjai közül, tudott még egy lehetőséget a hétfő hajnali speciális járattal Luleába, amelyet Riksgränsen városával villamosított vasútvonal köt össze.

– Vagy pedig – mondta meleg pártfogással – figyelmébe ajánlom önnek Saltsjöbadent. – Itt dühbe gurultam:

– Amit eddig mondott, az rendben van. De azonnal magyarázza meg, hogy ezt az utóbbi gyalázatosságot miért közölte?!

– Uram – szólt meghatottan -, ezt a helyet annyi átutazó embernek ajánlottam, és még senki sem jött onnan vissza. Pedig szeretnék valakivel beszélni, aki már járt ott. Kollégáim szerint ilyen helység nincs, ez csak sajtóhiba.

– Nem magyarázná meg nekem sürgősen, hogyan szállnak le az angol légiforgalom hárommotoros gépei egy sajtóhibára?

– Uram – felelte -, a mi pilótáink olyan ügyesek.

– A számlámat! – Öt perc múlva Croydon felé robogtam autón. Saltsjöbadent én sem ismertem meg. És Harsprängert sem, az északi nagy vízesésekkel. Csak egyet remélhettem. Hogy leánya elutazása előtt nem találkozott hotelportással, és így Stockholmba ment. Mert csak ezt nem ajánlotta a szakállas hóhér.

Stockholmban megfürödtem és megreggeliztem. Angol ember vagyok, de a svédek bőséges reggelije még a magunkfajta étkezőnek is feltűnik.

Miután kiszálltam a repülőgépből, anélkül hogy egy pillanatot elvesztegettem volna, munkához láttam. De a rendőrségen, a hotel-bejelentőlapokon nem találtam leánya nevét. El Poker stockholmi irodájába. Megérkezett-e Dora Cummings? Bőséges listát tártak elém. Érkezett egy Dora Hannings Berlinből. Cummingsben rendelkezésemre álltak Jakabbal és Herberttel, sőt kinyomoztak egy Cummings nevű nőt, aki Helén, és Batáviából érkezett, hogy részt vegyen az unokája doktorrá avatásán. Ezenkívül bő választék volt Cummingheim-, Cuminges- és Cumbellinekben. Ezt lenyomozták. Gratuláltam és távoztam.

Mint egy vad bolyongtam a városban, dúltan és félőrülten. Lehet, hogy leánya leszállt a sajtóhibára? E percben talán az uppsalai anyakönyvvezető előtt áll? Vagy az északi vízeséseknél van nászúton? Szörnyű lelkiállapotomat el sem képzelheti. Ebéd után épp hogy egy órát aludtam, és rohantam tovább.

Este felhagytam minden reménnyel. Vesztettem. Mit csinál az ember, aki felhagy minden reménnyel? Megmondta Dante. Elmegy a pokolba. A »Pokol« kedves kis kabaré volt a Smörzasteg utcában. Nem tudom, így nevezték-e az utcát, de a svéd nyelvben való járatosság nem tartozott megállapodásunk feltételei közé.

Az első ember, akit egy diszkrét páholyban megpillantottam az erkélyen, Dora Cummings volt, illetve kedves leánya, Lilian. Bebizonyosodott, hogy a sors jobb mesterdetektív, mint Poker, és legalább olyan, mint én. Nem mondhatnám, hogy megpillantásom kedvező hatást gyakorolt volna szeretve becsült gyermekére. Egy kristálypoharat tartott a kezében, és midőn meglátott engem, ernyedten ejtette ki tartalmával együtt az egyik földszinten szórakozó idősebb úr ölébe. Úgy látszik, érezte, hogy lezajlott kalandjai összefüggésben állnak velem. Ha nem is tudta, hogy én kevertem a bajt valahol a háttérben, talán úgy fogta fel személyemet, mint kártyás ember azt a bizonyos balszerencsét hozó érdeklődőt, akit a nép egyszerű nyelvén »rossz kibic«-nek mondanak.

Ezt azonban nem vettem tudomásul, és nyomban hozzásiettem. A társaságában levő szőke úr egy pillanatra magára hagyta, amíg a földszinten leöntött ismeretlen küldötteinek megnevezte segédeit. (Sajnos később az ügyet a gyáva gazok háromszori jegyzőkönyvváltással intézték el, nehézlovassági bocsánatkérések között.)

– El sem képzeli, mennyire örülök a szerencsének! – mondtam, és csakugyan így volt.

– Én is nagyon örülök, Mister Bronson – felelte, és valószínűleg nem volt őszinte. Közben a szőke úr visszatért, és bemutatkozott.

– Aldous Gordon. – Hatalmas angol volt. – Tartson velünk, Mister Bronson. Épp idejében érkezett. Holnap esküszünk Dorával.

– Nono.

– Remélem, hogy idejében érkeztem.

– Hogy lehetséges az, Mister Bronson – firtatta látszólag kedvesen leánya -, hogy mi véletlenül mindig találkozunk.

– Ó, kedves Miss Dora, ezen már én is töprengtem. Végre is, egy régi közmondás szerint csak a hegyek nem találkoznak. És miután mi szemmel láthatóan nem vagyunk hegyek…

Szóval hápogtam, hebegtem. Mit tehettem volna?

Megtudtam, hogy Dora Cummings egy penzióban lakik, a város környéki villanegyedben. Úgy látszik, elege volt a hotelokból. Azt is megtudtam, hogy másnap délelőtt tartják az esküvőt, előbb a polgárit és azután, a fiú kívánsága szerint, templomit is a Rügsage utcai templomban. Éjfél előtt búcsúztunk el, igen jó hangulatban. Különösen az én hangulatom volt emelkedett.

Követtem őket autón, és láttam, hogy Dora Cummings a kapuban csókra nyújtja kezét Gordonnak, és eltűnik a bolthajtás alatt. Gordon gyanútlanul távozott taxiján. Én nyomban becsöngettem a kapun.

– Miss Dora Cumingsszal kell beszélnem – mondtam a tulajdonosnőnek. – Jelentse Samuel Bronsont. Mesterdetektív Marokkóból. – A tulajdonosnő ijedten távozott, mert félt, hogy a letartóztatás feltűnéssel fog járni. Leánya kijött a hallba.

– Mister Bronson! Mi jutott eszébe?

– Miss Dora, ha eszembe jutott volna valami, most nem lennék itt. Semmi sem jutott az eszembe. Nem marad más hátra, őszinte leszek önhöz. Beszélhetünk itt nyugodtan?

– Nincs okom rá, hogy az emberek előtt titkoljak valamit.

– De nekem van. Azonban azt hiszem, ha csendesen beszélek, nem hallatszik ki innen, amit mondok. Ide hallgasson, Miss Dora. Én voltam az, aki a Victoria gőzösön galád csellel megfutamítottam az úrlovast és a többi hódolóját. Bevallom, én voltam az, aki miatt a francia állam létének legfontosabb sokszorosító ipara, az anyakönyvvezető egy óráig szünetelt Párizsban, csak azért, hogy maga ne mehessen férjhez. Bevallom, hogy ló-, illetve motorhalálban követtem Stockholmig, mert újra útjába szeretnék állni hőn tisztelt frigyének. Bevallom. Itt vagyok. Sújtson le rám teljes haragjával.

Mily megkapó, milyen nemes lehettem e pillanatban, ahogy ott álltam!

– De… de hát… miért tette mindezt?

– Mert szeretem.

Sir! Emlékeztetem arra, hogy a legvégső eszközökre is felhatalmazott, abban az esetben, ha tisztelve becsült leánya házasságot kívánna kötni. Esküvő előtt egy nappal ezt a kívánságot joggal nevezhetem pregnánsnak. A végső eszközhöz nyúltam tehát. Ha sikerül magamra terelnem a figyelmét, megmentettem mindent. Tudok egy esetet Shakespeare kellemes színművéből, a III. Richárdból, midőn egy gyászba borult özvegy királynőt közvetlenül meggyilkolt férje koporsója mellett csábít el a címszereplő. Az illető egy görbe lábú, kövér színésznő volt. Miért ne vállalhattam volna én is ezt a szerepet két elhullott vőlegény után, a harmadikkal egy időben? Sajnos kedves leánya nélkülözte a fent írt özvegy királyné befolyásolható természetét.

Úgy látszott, nem haragszik. Figyelmesen megnézett tetőtől talpig. Nem lehetett kellemetlen látványban része:

– De hát… én már megmondtam önnek, Mr. Bronson, még a hajón…

– Azt hittem, kitartásom és ragaszkodásom imponálni fog önnek idővel, Miss Dora. Higgye el, az én életemből az egyetlen valami, ami hiányzott eddig, egy olyan feleség, mint maga. Hát mondja: rossz ember vagyok én? Visszataszító vagyok? Hát nem lehet engem szeretni? – Őszintén mondom Önnek, Sir, nem kellett sokat komédiáznom, mert igen tisztelt leánya nekem nagyon rokonszenves volt. Tudom, hogy a sok keserűség dacára, amit okoztam neki, most sikerült néhány hanggal a szívéhez férkőzni.

Elgondolkozva nézett rám:

– Magam is azt hiszem… Kissé félreismertem. Kár, hogy rosszul kezdte. De most már lássa be: késő. Holnap esküszöm, és próbáljon elfelejteni. Annyi nő van a világon, szebb és kedvesebb nálam…

– Nincs!

– Most jó éjszakát… Jó éjszakát, Mr. Bronson.

– Miss Dora! Ha a sorsom úgy akarja, belenyugszom… Áldja ég. Én holnap kirándulok a fjordokhoz. Svédország zord partjához, amely az én céltalan, sivár életemhez legjobban hasonlít. – Ó, Sir! higgye el, szívből mondtam ezt, mert alapjában véve nem magándetektívnek születtem, hanem földbirtokosnak, családapának, állattenyésztőnek, akinek gyermekei vannak és békésen éldegél feleségével a birtokán. Leánya is sejthette ezt, mert megfogta a kezemet, és szomorúan mosolygott rám, mire én még fénytelenebb hangon folytattam: – Ott, ahol az északi nagy vízesések a tengerbe ömlenek, el fog múlni az én nagy-nagy fájdalmam is, és néhány hét múlva a Skagerraknál kifog egy orosz jégtörő… De még akkor is az ön nevével az ajkamon indulok oszlásnak.

Indultam. Pillanatnyilag nem oszlásnak, hanem az ajtó felé. És ekkor végre visszahívott:

– Várjon, Mr. Bronson. Nem tudnám elviselni, ha miattam… Ígérje meg, hogy nem csinál ostobaságot.

– Ígérem. Nem akarom halálom tudatával terhelni lelkiismeretét. Azért a fjordokhoz elmegyek.

Másnap reggel a hivatalos esketési óra előtt keltettem fel magam a londinerrel, azután telefonáltam a penzióba.

– Halló! Itt idősebb Cummings beszél. Most érkeztem kissé késve! Nem tudja, melyik anyakönyvvezetőnél esküszik a lányom?

– A Röcksjagen utcában.

– Köszönöm. – Előző napon autót béreltem, olcsóbb és praktikusabb a taxinál. Így tehát kénytelen voltam egy taxisofőrt megfizetni, hogy üljön mellém, és mutassa meg a Röcksjagen utcát. (Három korona húsz őrét kért a pimasz.) Még nem tudtam, mit fogok csinálni. Mindenesetre egy kis üveg benzint vittem magammal, mert megfelelő eljárásnak tartottam, ha nincs más hátra, kilocsolni ezt a folyadékot, oda egy égő gyufát, a többi azután a tűzoltók dolga. A belső zsebemben kis vasbotot vittem és hátsó zsebemben egy ügyesen hamisított elfogatóparancsot Mr. Aldous Gordon pénzhamisító ellen a Scotland Yardtól. Még nem döntöttem, mit fogok csinálni. Impulzív ember vagyok. Felrohantam az anyakönyvvezetőhöz. Néhány pár álldogált az előszobában, de az esketés még nem kezdődött, az anyakönyvvezető valószínűleg ilyenkor reggelizett. Hiszen ő is csak ember. Félórát várakoztam, én szerencsétlen, és csak ekkor néztem meg az ajtón kifüggesztett listát. Aldous Gordon és menyasszonya nem szerepeltek rajta!

Becsülve tisztelt utóda becsapott! Sejtette, hogy valamit forralok, és bizonyára otthon is, másutt is, nem az igazi anyakönyvvezetőt mondta meg. No most! Teljes gőzzel, illetve gázzal körül Stockholm anyakönyvvezetőihez. A sofőr mellettem idegsokkot kapott. Behajtottam, ahol tilos, kihajtottam, ahol nem szabad, átsuhantam forgalmi rendőrök zárt karja alatt, és húsz percen belül négyszer büntettek le (száznegyven korona kilencen őre, egy almáskocsi és két bicikli). Már három anyakönyvvezetőnél voltam, és még mindig semmi! A belvárosi anyakönyvvezetőhöz robogtam. Száztízzel a város közepén. A sarkon a forgalmi rendőr elfelejtett feltartani. A sofőr visszanézett. Azt mondja, a rendőr letérdelt, keresztet vetett és imádkozott. Pedig a Baedeker szerint az ország kilencvennyolc százaléka lutheránus. Egy kanyarulat még, és itt az anyakönyvvezető. Akárhogy is fékeztem, mégis hetvennel kanyarodott a kocsi. Szemben jött egy szegfűkkel feldíszített taxi, annak is úgy sikoltott a fékje, mint sertés a vágóhídon, azonban kikerülhetetlen volt a karambol és a két lefékezett kocsi összefutott. A taxis elfordította a kormányt, úgyhogy az én motorházam oldalba kapta a kocsiját, futólag még láttam, hogy egy úr szemközt a földszinti ablakban ijedten takarja el az arcát! Na, szervusz, világ! Sikítás! Csörömpölés! Ordítás! Fejjel estem a szélvédőnek, onnan az ajtónak, és ez volt a baj. A szélvédő szilánkmentes üveg, de az oldalablak – és erre a fejem a tanú – nem. Az ajtó kinyílt, és én kizuhantam a járdára, szerencsére nem a koponyámra. Sőt.

A másik autó előbb határozatlanul imbolygott, azután szerényen jobb oldalára feküdt. A szegfűknek vége. Emberéletben nem történt kár. Arcomat elborította a vér, a jobb lábam fájt, de felkecmeregtem. A másik autóban egy vőlegény ült, szerves tartozékával, a vőféllyel. A vőfélyt mesterséges légzéssel látták el az intelligensebb járókelők, de a később érkező mentőorvos szerint ez nem használt a bokaficamodásának. A vőlegény, aki esésének súlypontját némi önzéssel a vőfélyre koncentrálta, saját lábán tántorgott, és a sofőrnek sem lett baja. Az én sofőröm, aki már egy óra előtt számított a karambolra, karcolás nélkül úszta meg. Hatalmas tömeg verődött össze, és ahogy eltöröltem a szemembe folyó vért, megláttam a vőlegényt: Aldous Gordon! Most akart esküdni! Egyszerre akartunk megállni az anyakönyvvezető előtt!

– Semmi bajom! – hebegte tántorogva. – Kísérjenek az anyakönyvvezetőhöz! A menyasszonyom vár! – mondta még halkan. Nagyon rosszul voltam. Az egyik szememen alig láttam, a fejem sajgott, és a bal lábam szinte megmerevedett. Te jó isten! Most veszítsek csatát?!

– Mit?! – üvöltöttem tele torokból. – Ön ezt a lovagias nemzetet szidja? Ez tehet a maga szerencsétlenségéről? Ön pimasz módon az uralkodó nevét keveri káromkodásaiba?! Rendőr! – Egy pillanatig nézett, mint a borjú.

– Megőrült? Mit mond?!

– Hogy a svéd uralkodó nemes és lovagias, a svéd nemzet is az, és nem érdemlik meg, hogy ön átkozott eszkimóknak és heringfalóknak nevezze őket! »Gazság! – mormolta valaki a tömegben: – Az uralkodót merte szidni?« Most már Gordon sem vette tréfára a dolgot. Megragadta a torkomat:

– Ön szemtelen, hazug! – mondta, és az arcomba sújtott. Félaléltan buktam a flaszterra, éreztem, hogy nyomban elveszítem az eszméletemet, tehát amennyire telt a tüdőmtől, süvöltöttem, végső erőmet összeszedve:

– Ön az uralkodót és az országot szidta mocskos módon! Éljen Svédország! Éljen a király! – e világtörténelmi momentummal ajkamon elájultam.

Később megtudtam, hogy a következő események játszódtak le ájulásom után: Gordon be akart rohanni az anyakönyvvezetőhöz, de egy ablaktisztító megragadta a kabátjánál. A tömeg fenyegetően morajlott:

»Gyalázatos! Amit ezek a külföldiek megengednek! Szidta a királyt!« A csoportosulás közepéből kinyúlt egy kampósbot, és fejbe ütötte Gordont, valaki letépte a kabátját, és mire a rendőr jött, hozzávetőleges számítás szerint négy-ötszáz pofont kapott a derék hazafiaktól. A tömeg követelte, hogy állítsák elő, száz tanú hallotta, hogy heringfaló eszkimóknak nevezte a svédeket, és Gusztáv királyról csúnyán emlékezett meg, felmenőleg a Bernadotte-ház megalapítójáig. Ötszáz tanú esküdözött. Vad szirénázással újabb és újabb riadóautók érkeztek, hogy fenntartsák a rendet, védjék Gordont, és megakadályozzák a tömeget, hogy az angol követség elé menjen tüntetni. Ennek dacára az Angleterre-kávéház ablakait beverték, és estére híre terjedt a városban, hogy egy ellenzéki képviselő javasolni fogja az általános védkötelezettség bevezetését.

Ezalatt az anyakönyvvezető előszobájában, már az egyházi szertartásra is felkészülve, egy hölgy állt mirtuszkoszorúban, hófehér ruhában, és ahogy telt-múlt az idő, anélkül hogy a vőlegény jelentkezne, egyre mélabúsabban, egyre elgondolkozottabban nézett maga elé. Az épület ablakai az udvarra nyíltak, és így nem sejthették, mi történt közben odakint. Mikor közölték vele, hogy vőlegénye a rendőrségen van, és nemzetgyalázásért őrizetbe vették, már nem lepődött meg. Tréningje volt. Halvány, szomorú mosollyal szólt:

– Gondolhattam volna. Szegény Aldous. Bronsont melyik kórházba vitték? – Higgye el, Sir, hogy a legrendkívülibb események is előidézhetnek ilyen mérvű rezignációt sorozatos ismétlődés következtében.

És ne vádoljon túlságosan, amiért ezt az ártatlan vőlegényt meglincseltettem és fegyházba hurcoltattam. Még sokáig nem fog kiszabadulni onnan. Régóta körözött hamiskártyás és házasságszédelgő. Egyedül Southamptonban, ahol mindössze kétmillió ember él, három felesége van. Most képzelje Londont, nyolcmillió lélekszámával.

Sebeim nem veszélyesek. A lábamat villanyozni kell, hogy visszanyerje teljes mozgási képességét. Képzelje, ezért a besugárzásért külön négy koronát és tizennégy őrét számítanak esetenként. Ennyit a fjordokról.

Legalázatosabb szolgája:

Samuel Bronson”

3.

Néhány napig nem történt semmi. Minden ment a megszokott úton. A bennszülöttek tanulták, hogy kell próbacsapolást végezni a gumifán, anélkül hogy megsértenék a törzset. A fúrótoronyba újabb vashengert bocsátottak le, és a túlsó parton mélyítették az aknát, egy szegényes aranytartalmú helyen, gazdag ér után kutatva. Csak a levegőben volt valami. A levegőben maradt meg a feszültsége annak az estének, amelyen a fehér csíkokkal bemázolt harcos szomorúan, szerényen így szólt: “Uram, ez nektek nem lesz jó.”

Marshall két társával nagy titokban fenn dolgozott a Bánat Szikláján tátongó barlangban. Bennszülött munkást nem használhattak erre. A sakaiok előtt nem mutathatták, hogy félnek.

Végigkopogtatták a barlang tetejét, míg egy ponton megállapították, hogy keskeny a réteg felettük. Ezután néhány fatörzzsel aládúcolták a barlangot, és hozzáfogtak, hogy jókora szellőztetőnyílást vágjanak ezen a helyen. Szükség volt némi légáramlásra, ha tüzet akartak rakni belül. A barlanghoz egy keskeny ösvény vezetett fel, de oldalról, kiugrókon, biztos fedezékek mellett lehetett kapaszkodni. Ezen a részen addig robbantottak dinamitpatronnal, amíg homorú, szóval megmászhatatlan lett az oldal. A bennszülöttek azt hitték, aranyat keresnek.

– Szerintem ostobaság ez a sok előkészület – mondta Mayew. – A sakai főnök nem mer bennünket megtámadni, és ha kirabolták Halley embereit, majd újra elküldi az ajándékot.

– Nem vagyok a te véleményeden – mondta a kövér kapitány. – Ennek a Marshallnak van esze. Az semmi esetre sem árt, ha addig, amíg a viszonyok itt nem biztonságosak, berendezünk egy depót a hegyen.

– Wilson leadta a rádión a határállomásnak, hogy a karaván nem érkezett meg, értesítsék Halleyt – szólt közbe Morton. – A parancsnokság azt felelte, hogy két hét előtt útnak indult negyven ember megrakodva. Mindenesetre küldjünk követet a főnökhöz, hogy legyen türelemmel, intézkedtünk az ajándékát illetően.

Morton magához kérette a szolgáját, M’Bisut. M’Bisu sánta volt, néhány hét előtt egy fatörzs zuhant a lábára, Morton szabadította ki, és miután munkaképtelen lett, ott tartotta szánalomból a fickót, mert M’Bisu könyörgött neki, hogy tartsa magánál. Primitív bennszülötteknél csak két hatalmas érzés létezik: a bosszú és a hála. M’Bisu valósággal a kutyája lett Mortonnak. A hatalmas, erős fehér iránt, aki földöntúlinak látszó erejével levette róla a fatörzset, csodálatos hálaérzés támadt benne. Morton jól ismerte a bennszülöttek lelkivilágát, és tudta, hogy ez a sánta sakai bármikor boldogan áldozná föl érte az életét. Odahívatta:

– Menj a hegyek közé, M’Bisu. Mondd a nagy királynak a következő üzenetet: “Béke legyen a birodalmán, és ezer ördög tegye legyőzhetetlenné a lándzsahegyét. Üzenetet küldtünk a nagy, fehér lordnak, és ha az ajándékokat szolgáitól elrabolták, újat fog helyette küldeni. De addig még sok napnak kell eltelni, és sok estének.” Menj M’Bisu, és mire a nap háromszor lenyugszik, térj újra vissza hozzám a király válaszával.

A bennszülött szó nélkül ment. Pedig nincs kizárva, hogy az üzenetet természeténél fogva a király valami körültekintő, lassú módon kínoztatja halálra az áldozati oszlopon.

…Nyomott hangulatban ültek este a tornácon. Mindenféléről beszélgettek, de látszott rajtuk, hogy közben ugyanarra gondolnak valamennyien. A légtelen, fojtó melegben egy levél sem mozdult órák óta. Elviselhetetlenné tette ezt a sivár, trópusi estét a rengeteg béka szüntelen kvartyogása.

– Utánanéznek legalább az angolok – szólt hirtelen a kapitány – a karavánnak? És gondoskodnak arról, hogy Essar bey garázdálkodása megszűnjön ezen a vidéken?

– Ostoba vagy – legyintett Morton, és nagyot lélegzett, széthúzva az ingét, azután felhajtott egy pohár pálinkát. – Az angol hatóságok mindenkit figyelmeztetnek, hogy saját felelősségére lépi át Gambánál a határt. Ez vonatkozik Halley karavánjára, rád és mindenkire. Az angol hatalom itt nem véd meg senkit.

– De… – mondta a kapitány. – Ha lemészárolnak minket, akkor majd bevonulnak. – Marshall elkerülte Lilian pillantását.

– Maguk nagyon is sötét színben látják a helyzetet – szólt közbe Robin atya. – Ezek a bennszülöttek is Isten teremtményei, akikkel lehet okosan és szépen beszélni.

– Azért – mormolta Mayew – jó, ha ilyen társalgásnál nem felejti otthon a revolverét. Én is foglalkoztam hittérítéssel, nem egy bennszülöttet juttattam mennyországba. Ebben a cikkben nagy exportőr voltam itt a földön, és én mondom: nem jó érzés hátat fordítani nekik.

– A szeretet fegyvere a legerősebb – felelte a hittérítő.

Egyszer csak megjelent Rollins tizenhét éves fia. Ő nem szokott részt venni az esti beszélgetéseken, általában ilyenkor tanult, és késő éjszakáig égett a szobájában a villany.

– Uraim – mondta ijedten -, a munkások elmentek.

Valamennyien meglepetten felemelkedtek a helyükről, és csend támadt. Nagyon távolról tisztán hallatszott egy hiéna kacagása.

– Kezdődik – mormogta Morton.

A hatalmas blokkház üresen állt, minden holmijukat magukkal vitték a bennszülöttek, csendben, észrevétlenül.

– Ha így áll a dolog – mondta Rollins -, nem lenne ésszerűbb Gambába menni, hogy ott várjuk meg az ügy elsimulását.

– Hogy akarsz odamenni!? – kérdezte Mayew. – A vezetők, akik minket idáig kísértek, minden esetben újra visszamentek. Egyikünk sem ismeri a dzsungelben az utat.

– És különben is – mondta Morton -, szerződésünk Halleyvel úgy szól, hogy ha veszély esetén magára hagyjuk a telepet, a megállapodásunk érvénytelen. Márpedig én nem azért döglődöm itt, hogy a pénzem Halleynél maradjon. Inkább itt halok meg! – Valamennyien helyeseltek. Marshall nem szólt semmit. Mikor kérdezték a véleményét, vállat vont:

– Meg kell várni M’Bisut. Addig is vigyünk mindent, ami értékes és fontos, a Bánat Sziklájára.

Külsőleg a kapcsolatuk, Lilian legutóbbi rémülete miatt, odáig fejlődött, hogy egy szobában aludtak, de ennek dacára házasságuk éppolyan formai, éppolyan távoli, udvarias és idegen maradt, mint amilyen eddig volt. Sőt. Talán még kevesebbet beszéltek, még jobban kerülték egymás tekintetét. Ezen az estén azonban Lilian nem tudta többé szó nélkül megállni az eseményeket.

– Fred! Miért nem mondod meg ezeknek az embereknek, hogy meneküljenek?

– Nem mondhatom meg.

– Meg kell hogy tudják! Meg kell tudniuk, hogy az ő legyilkolásuk okot ad majd az angol katonaságnak arra, hogy bevonuljon ide. Ezek ártatlan emberek! Nálad bizonyítékok vannak!

– Ezt csak úgy tehetném meg, ha kiadnám nekik Halleyt. Ha mindent megmondanék nekik a te apádról…

– Mondd meg! Vagy azért lettél katonaszökevény, és azért jöttél ide, hogy az apámat kíméld?

A férfi egy sóhajjal az ágyára ült, és két tenyerébe hajtotta a fejét.

– Nem tudom – mondta azután -, minden olyan zavaros… nem tudom…

Hallgattak. A fal egy nyílásán kövér, kis krokodilszerű “toke” gyík jelent meg. Lapos, szögletes feje, lihegő torkával, megpihent néhány másodpercre, mint aki figyeli ezeket.

– Akkor én fogom megmondani! – jelentette ki hirtelen Lilian.

Most először szólt rá Marshall nyugodt, de nagyon erélyes hangon:

– Te azt fogod tenni, amit én mondok. Érted? Ez a kötelességed. Végre is Halley nem csapott be senkit. Aki idejött, az jól tudta, hogy az életével játszik.

Mi ez? – gondolta Lilian. – Ő védi Halleyt?

Azután lefeküdtek, Lilian egy gyékénnyel elkerített sarkában a szobának, Marshall pedig régi helyén, az ablaknál. Ezen az éjszakán keveset aludtak.

NYOLCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.