A fehér folt

Sir Halley lánya ragaszkodik a tízparancsolathoz, és majdnem férjhez megy

1.

Sűrű, trópusi zápor zuhogott már napok óta. Az elázott, vén hajó teste rothadást párolgott ódon lécei, rozsdás vaslemezei közül. Ezen a hajón minden romlásnak indult. A kötelek huszonöt csomó dacára is kócbundát eresztettek, a legtöbb szellőztetőablakon néhány szilánk jelezte a kitört üveget, a csigalépcső mellett földön heverő, rozsdás csődarabok jelezték, hogy valamikor korlát is volt itt, a raktár ajtaján körbe lehetett forgatni a kilincset, de egy kötéldarab, ha ráakasztották a falba vert kampósszögre, csukva tartotta az ajtót. A fedélzet egyik foltja kátránylemezzel, másik része deszkával, majd cementkockákkal volt kijavítva. Mint egy ágrólszakadt koldus, cafatokban lógó rongyokkal, úgy ténfergett a King George, fejedelmi hírnevét meghazudtolva, az óceánon.

Az eső egyre záporozott és zuhogott, mikor elérték a Kanári-szigeteket, és sok üggyel-bajjal, a pilótagőzös kormányosának átkozódása közben horgonyt vetett a British Museum régiségtárába való King George.

Marshall karja kissé javult. Már két napja eszméletlen volt, és Lilian tudta jól, ha a gyulladás csak kissé továbbfejlődik, a csavargó menthetetlenül elveszett. Most azonban mintha tisztultabb lenne a seb, és a pirosság egy árnyalatnyit visszahúzódott. Rumot próbált a beteg fogai közé tölteni, mert az érverés már alig volt kitapintható.

Hatalmas csobbanást hallott fentről, lánccsörgetést, majd a gép visszafelé kavarva a propellert, vadul dobogott, túllicitálva az egy helyben kavart víz harsogását, és nagyot csattant valami: kötelet dobtak a partra.

Las Palmasba értek.

Lilian eligazította Marshall párnáját, betakarta, felvette kalapját és köpenyét. Marshall párnája alól kikandikált a papírcsomó. Az írások! Mindaz, amivel az apját vádolják. Most magához vehetné.

A dilemma nem volt egyszerű. Szabad-e neki itthagyni az írásokat, amelyek állítólag atyja romlását okozhatják? Másrészt, szabad-e neki kifosztani egy öntudatlan, beteg embert, aki, bármilyen durva és goromba is volt hozzá, a legnagyobb szégyentől mentette meg? Szabad-e elvenni tőle azt, amiért az életét kockáztatta, amiért ennyit szenvedett?

Nem volt képes elvenni Marshall feje alól a papírköteget. Felment a fedélzetre. Ázott pálmák és hatalmas, fehér dobozokra emlékeztető házak tűntek fel hirtelen előtte Las Palmas kikötőjében.

– Csak vizet meg olajat veszünk fel! Siessen vissza nagysád, mert egy óra múlva indulunk! – szólt oda Ryan kapitány.

– Köszönöm – mondta.

– Kérem. Nincs mit. Ez nagyon kulturált város. Itt könnyen hozzájuthat egy mentőszekrényhez. Nem ártana más kapitányt is beszerezni – dörmögte még utána. Ez a mentőszekrény eset nagyon bántotta. Még hogy szabályzat…

Hirtelen kisütött a nap. Nagy, színes trópusi virágok enyhén és zsíros fényű, hatalmas pálmaleveleken milliárd esőcsepp, mint egy-egy tiszta brilliáns sziporkázva ragyogott fel a hirtelen fényözönben. A járda mentén még duzzadó, sebes sodrú patakokban rohan az esőlé, de az ég máris olyan felhőtlen, olyan teli kékséggel borult a fehér színű város fölé, annyi madár csicsergett, kajdácsolt, rikoltozott a dús lombok között, mintha nem is itt zuhogott volna még öt perc előtt vigasztalan, sűrű záporozásával, hályogos színű égről a négy napja kitartó eső. Autók és járókelők lepték el az utcát. Harangoztak.

Ha most sürgönyöz az apjának, elmegy az angol követségre, akkor vége az egész lidércnyomásszerű kalandnak. Közben egy szép, modern épület elé ért, mintegy varázslatra; éppen a postához.

Habozott. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy mi szomorítja olyan nagyon el a hazatérés gondolatától. Végeredményben is semmi köze ahhoz a csavargóhoz, aki ott fekszik eszméletlenül a hajón.

Mindössze a felesége.

Valami megmagyarázhatatlan érzés vonzotta vissza ehhez az emberhez. Tülökké dagadt orrával, elkékült, láthatatlan fél szemével, szörnyűséges szenvedéseivel, rosszhiszeműségével, elvadultságával. Igazán az ő apja juttatta ide? Igazán az ő apja okozta annak a szerencsétlen “Bob”-nak a halálát? Erről az újságíróról olvasott is. Az nem lehet, hogy ennyi gonoszságban legyen része annak a kemény, makacs, de alapjában véve jó embernek.

És ha igen?

Akkor ő vállalja a leszámolást. Az atyák vétkéért úgyis az utódaik bűnhődnek. Jó! Ő helytáll az apjáért. Vállalja önként, amire ez a csavargó kényszeríteni akarta. Elmegy túsznak!

De ez mind csak üres szó volt. Tulajdonképpen valami megmagyarázhatatlan szomorú érzés vonzotta vissza a hajóra. Körülbelül tizenöt perc volt még. Gyorsan bevásárolt néhány apróságot, és sietett. Az út utolsó részét futva tette meg, és alighogy felért a fedélzetre, a King George ócska motorját ismét kirázta a hideg, és rettenetes zötykölődésekkel távolodni kezdett a parttól.

Marshall eszméletnél volt, mikor Lilian leért a kabinba. Annyira legyöngült, hogy mozdulni sem tudott, de a láz kifejezéstelensége eltűnt a tekintetéből. Csodálkozva bámult a nőre, aki letette a csomagokat, felakasztotta a köpenyét és a kalapját, azután vidám, csengő hangon így szólt hozzá:

– Most pedig ennie kell valamit!

2.

Marshall kábultan, elmosódó öntudattal jóformán csak sejtette, ami körülötte történik. A lány tejet forralt, és kalácsot áztatott be, azután kezében tartva Marshall fejét, beletöltött nagy nehezen egy pohár tejet és néhány kanál pépet. Azután lavórt hozott, újra kimosta a sebet, most már volt kötszere és fertőtlenítője. A gyulladás szépen húzódott vissza. Marshall mély álomba merült.

Mikor felébredt, Lilian még mindig ott ült az ágya mellett, és az első mozdulatára föléje hajolt. “Vizet” – szerette volna mondani, de kiszáradt nyelve nem mozdult. Lilian mintha csak eltalálta volna a gondolatát, megitatta. Azután egy puha, nedves ruhadarabbal letörölte az arcát, megmosta a kezét, és Marshall újra elaludt. A kék daganat mintha engedett volna a szemén, már látszott a mélyén valami nedves csillogás. Marshall hatalmas szervezete győztesen került ki ebből a haláltusából.

Másnap reggel már teljesen magához tért. Nem szólt semmit. Nézte a lányt, amint tejet forral, tűrte, hogy újra átkösse a karját, de az arca egyformán merev volt. Még mindig gyanakodott. Mikor egy pillanatra egyedül maradt, nagy fáradsággal a feje alá nyúlt, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy az írások megvannak. A revolver is ott volt. Délután végre megszólalt:

– Még nem értük el Las Palmast?

– De igen. Ott vettem kötszert meg tejkonzervet. És cigarettát is. Ezt nem mondtad, de láttam, hogy már fogytán van, és itt a hajón bizonyára drágább.

A férfi valamit dörmögött, azután elfordította fejét a fal felé. Szóval kiszállt Las Palmasban, és visszajött.

– Holnap meg kell próbálnod felkelni. Nagyon legyengített a fekvés.

– Adj egy tükröt. – Néhány másodpercig nézte magát a tükörben, szomorúan, azután sóhajtott. – Las Palmasból könnyen hazajuthattál volna. Miért jöttél vissza?

– Nem hagyhattalak itt egyedül.

– Engem ne sajnálj! – förmedt rá Marshall, de máris kimerülten visszazuhant.

– Te sem hagytál cserben, mikor bajban voltam. Azt mondod, hogy az apám mindenféle bűnöket követett el. Hát én vállalni akarom a következményeket. Ha valakinek bűnhődnie kell, itt vagyok én. Azt mondtad, legyek túsz. Hát az leszek. A Biblia is az atyák vétkéért túsznak tartja a gyermekeket harmad- és negyedíziglen, amíg nincs leróva a számadás.

– Ez mind hazugság! – felelte a férfi. – Mondd meg, miért maradtál velem?

A lány elgondolkozott.

– Igazad van abban, hogy ez hazugság. De önmagamnak is hazudtam. Magammal is megpróbáltam elhitetni, amit neked mondtam.

– Miért maradtál velem?

– Nem tudom… – mondta csendesen Lilian, állát a tenyerébe fektette, és maga elé nézett a padlóra. Valahogy úgy érezte magát, mint a szelídítő, aki naponta ennivalót próbál adni a dühös fenevadnak, és végre hosszas fáradság után sikerül elfogadtatnia az ételt. Sikerült a fenevad bizalmába férkőznie. Marshall ugyanis lehunyta a szemét, sokáig gondolkozott, és végül csendesen azt mondta:

– Köszönöm…

3.

Miután lábra állt, csodálatos gyorsasággal kapta vissza az erejét. Az orra, szeme lassan visszanyerték eredeti formájukat. Fél szeméről és orráról lassan lelohadt a daganat. Leborotválta többnapos szakállát. Nem volt többé visszataszító. Szomorú, értelmes férfiarc nézett a lányra. Most látta csak, hogy Marshall magas homloka, fekete, tiszta szeme különös intelligenciát és értelmességet ad az arcnak. Az ajtót nem barikádozták el többé, és Lilian mégis nyugodtan aludt, bízott a szelídített tigrisben.

Távolról már feltűnt Francia Guinea sziklás partvonala, vulkanikus, lapos szirtjeivel. Utána Sierra Leone kikötője következett: Freetown. Alig beszéltek egymással néhány szót. Az Egyenlítőn túl rájuk köszöntő meleg Liliannek szokatlan volt, és midőn néhány napig bágyasztó leheletével a déli szél elviselhetetlen sirokkója köszöntött rájuk, Lilian beteg lett. Minden csontja fájt, és olyan állapotban feküdt az ágyon, hogy a legkisebb mozdulatra nyilalltak az ízületei. Marshall néha szótlanul leült melléje, és legyezte. Vagy vizes ruhával mosta a nő arcát, de alighogy besötétedett, felszólítás nélkül visszavonult a saját kabinjába.

Ez az átmeneti gyöngeség, amely különösen a déli szél hatására minden újoncot elfog az Egyenlítőn túl, nem valami veszélyesen támadta meg Liliant. Úgy jött és múlt el, mint a tengeribetegség. Reggel, midőn már csak néhány órányira voltak útjuk céljától, Marshall leült az ágya mellé, és szelíden megfogta a kezét.

– Freetownban van egy angol kirendeltség. Ott majd jelentkezel, és nyomban elindulsz vissza. Elég sűrűn közlekedik észak felé hajó. Beteg és félőrült voltam. Nagyon megrendített az öcsém halála. Borzasztó, hogy min mentem keresztül. Csak ezzel tudom megmagyarázni a sok durvaságot és ostobaságot. Oda, ahova én megyek, természetesen nem jöhetsz velem. Csak beteg aggyal fantáziáltam. Nagyon sajnálom, hogy így meggyötörtelek ezzel az utazással.

– Szörnyű dolgokat mondtál az apámról.

– Ez más – felelte komoran. – Halleyvel igenis le fogok számolni. De nőkkel nem harcolok. Amit az apádról mondtam, az mind igaz, és még sokkal több és még sokkal szörnyűbb dolgok igazak valószínűleg, mint mindaz, amit én tudok… Ne szakíts félbe. Tudom, hogy ezt neked rossz hallani. Nem fogom többé szidni előtted az apádat.

Lilian csak csodálta. Mintha az arcával egyszersmind a lelkén is lelohadtak volna a daganatok és véraláfutások.

– Bármilyen ember is, neked az apád. És egy férfi nem kényszeríthet arra egy gyenge asszonyt, aki nem vehet elégtételt, hogy ha jogosan is, de az apját bántsák előtte. Ez tehát nem fog többé megtörténni.

– Elfelejted, hogy milyen szörnyű helyzetben segítettél…

– Hagyjuk ezt. Örülnék, ha egészségesen visszatérnél Marokkóba, és egy szomorú tapasztalattal több következménnyel nem járna rád nézve ez az út. A freetowni angol kirendeltségen majd aláírom a szükséges formaságokat, hogy simán beadhasd a válópert Marokkóban. Azt hiszem, hamar menni fog.

A nő nem szólt semmit. Gondolkozott és hallgatott.

– Mondd, te ki vagy tulajdonképpen?

– Én… Katonaszökevény.

4.

Freetown igazán ócska kikötő, piszkos, forró, rossz szagú. Itt nem fordulnak meg turisták, jobb társasághoz tartozó hajó csak néhanapján köt ki, és bennszülötteken kívül alig száll ki utas. Aki itt partra száll, leszámítva néhány tisztviselőt meg katonát, annak az emberevőkkel, négerekkel, dzsungellakókkal van dolga. Ezért Freetown nélkülözi az érdekes, egzotikus, nagy forgalmú nyugat-afrikai kikötők mozgalmasságát.

Néhány libériai vagy szenegáli néger hordár és árus ácsorog a kis négyszögű kikötőben, amely a tenger felől szabad, és két rövid gát nyúlik ki a parti részéből. A gátaknál néhány vitorlás vesztegel, de akad már közöttük bennszülött kenu is, és ahol mocskos áradatával a tengerbe torkollik a folyó, egy lapos fenekű kis gőzös horgonyoz. Ez szállítja az embereket a tartomány belsejébe.

Lilian egészségesen szállt partra. Az utolsó órákban alig váltottak néhány szót Marshall-lal.

– A kis gőzös nyomban indul Gamba felé. Ez az utolsó angol helység utam célja előtt. Remélem, nem késem el a beszállást, amíg elkísérlek.

– Felesleges engem elkísérni. Csak szállj fel a hajóra.

– A válás miatt azonban egy nyilatkozatot kell aláírnom…

– Nem szándékozom egyhamar újra férjhez menni, tehát ez is ráér. – A gőzös messze hangzó jelzést adott le. – Na látod! Nyomban indul. – Most már ő kísérte a férfit a gőzöshöz. A feljáró előtt megálltak.

– Remélem, minden baj nélkül hazaérsz – mondta Marshall.

– Én is remélem. – Álltak. A férfi habozott. – Akarsz… kezet nyújtani? – kérdezte, és Lilian mosolyogva nyújtotta a kezét. Marshall megszorította, azután a hajó harmadik tülkölésére gyorsan felsietett a falépcsőn, hátra sem nézve. Alighogy felért, tompa dördülést hallott. Bevonták a lépcsőt, és a propeller harsogni kezdett. Megfordult, hogy még egyszer lássa Liliant a parton. Beleütközött valakibe.

A nő ott állt mellette a hajón, és lassan távolodtak már a gáttól.

– Lilian!… De hát…

– Eljöttem veled. Túsznak.

5.

A folyó kiszélesedett, és egy holt ágánál szép fekvésű helység tűnt fel, az utolsó állomás: Gamba. A parton sudár, gondozott pálmák alatt keramitos út vezetett egy hatalmas, tornácos, fehér épülethez. Az épülettől jobbra raktár, balra a hatalmas cementház, amely kaszárnyának szolgált. Ezenkívül csak kis halászkunyhók, cölöpre épült bennszülött kalyibák látszottak elszórtan.

Hárman szálltak ki: Lilian, Marshall és egy misszionárius. Kedves, öreg, tréfás úr volt. Mr. Robin, aki a Halley-féle koncesszió révén szintén bizonyos nyersanyagok után kutatott Lungaországban: ősi, vad, bennszülött lelkeket finomított, és bár ez a cikk itt a földön kisebb kelendőségnek örvend, mint a hasonló módon megtisztított olaj, valahol fent, ahol a földi értékeket más árfolyammal jegyzik, bizonyára igen szép felárral írták be egy nagy könyvbe Mr. Robin felmutatott és salakjából lepárolt nyersanyagát. Távollétében felesége vezette a lungaországbeli kis vasárnapi iskolát. A többi utas mind békésebb vidéken hagyta el a hajót, csak ez a három ember szállt a végállomásnál ki.

A parton egy altiszt figyelmeztette őket, hogy nyomban jelentkezniük kell a kormányzóságon, mert a gyarmatügyi minisztérium engedélye nélkül a határon hosszabb ideig nem tartózkodhat polgári személy. Megindultak a szép, sárga úton. A kormányzóság őrsége tisztelgett. Távolabb katonák gyakorlatoztak egy lapos térségben.

Carver ezredes képviselte állandóan itt a kormányzót, mert a kegyelmes úr személyesen legfeljebb két alkalommal huszonnégy órát töltött ezen az egészségtelen vidéken. A tágas hivatali helyiségnek pálinka- és dohányszaga volt. A falon különböző statisztikák függtek, az ezredes íróasztalán telefon és távíró emelkedett ki összevissza dobált papírok kazlából, amelyek teljesen elfedtek egy szivardobozt. A segédtisztje, egy főhadnagy, kigombolt zubbonnyal ült, és éppen kininszemcséket nyelt le. Ezt a fajtájú, olcsó, drazsírozott kinint zsákszámra szállítják Hollandiából. A szolgálati szabályzat előírásait nagymértékben aláásta a szörnyűséges klíma. Ezredes és alantas nyitott zubbonyban, nem ritkán magasra felrakott lábakkal látták el hivatali teendőjüket, és még az altisztnek is elnézték olykor, ha a sapkája alól kikandikált a vizes ruha csücske.

– Gyalázat… – mondta Carver, és letette a lepedőújságot. – Ez a Halley úgy írat Lungaországról, mintha kívánatosabb lenne kivándorlási célokból a legmodernebb gyarmatnál.

– Szerintem a végén egy ember nem kerül haza élve… onnan – mondta a főhadnagy. – Mit szól ezredes úr ahhoz, hogy Essar bey is a mi vidékünkön kezd garázdálkodni?

– Eh! Mi a fenét rabolhatnának ettől a pár nyomorúságos fehér rabszolgától Lungaországban.

– Mégis azt hallom, hogy bandájával átcsapott Sierra Leonéba. És Essar bey tudja, mit csinál.

Az altiszt három európait jelentett be. Azután ott álltak az íróasztal előtt: Robin atya és a Marshall házaspár. A papot barátságosan üdvözölték. A főhadnagy a két újonnan jöttet fixírozta, de nem szólt hozzájuk semmit. Annál kevésbé takarékoskodott Carver a szavakkal.

– Tisztában volt azzal, mikor ezt a szerződést aláírta, hogy hova megy? – kérdezte az ezredes Marshallt.

– Éppen állás nélkül voltam, és jól jött az ajánlat.

– De ember! Tudja maga, mi az a Lungaország? Hogy vihet oda asszonyt magával?!

– A férjem Freetownban akart hagyni, de én vele megyek. Robin atya felesége is kibírja. – Az ezredes mormogott magában valamit, és nézegette az előtte állókat.

– Figyelmeztetem magukat, hogy gondolják meg újra jól, mielőtt átlépik az angol gyarmat határát. Lungaországba saját felelősségükre mennek, vagyon- és életbiztonságukért a Sierra Leone-i közigazgatás nem kezeskedik.

– Mindezt tudjuk – felelte Marshall -, saját felelősségünkre megyünk oda.

– Mint magánember figyelmeztetem, hogy szerintem a fehér tisztviselők élete állandó veszélyben forog, és előreláthatólag súlyos helyzetbe fog kerülni mindenki, aki odamegy.

– Tisztában vagyunk vele, ezredes úr.

Carver hümmögött, és kezdte kiállítani a határátlépési engedélyt. Ekkor felemelkedett a főhadnagy.

– Kérem, ezredes úr, ne állítsa ki az engedélyt. Ez az ember Fred Marshall, kapitány az angol hadseregben, és engedély nélkül hagyta el az állomáshelyét. Kötelességem most letartóztatni.

Marshall nagyot sóhajtott, és lehajtotta a fejét.

– Honnan tudja ön ezt? – kérdezte Carver a tisztjét.

– Ez az ember – felelte a főhadnagy – a fivérem.

6.

“Párizs. Clichy-kórház…1932. február 6.

Sir!

Különös véletlen, de talán nem éppen szerencsés, hogy ismét mint ápolt keresem fel Önt nagybecsű soraimmal. Csodálkozva olvastam legutóbb kelt tisztelt levelét, amelyben azt írja, hogy jelentéseimben nélkülözi a tárgyilagosságot és a tömörséget. Holott e két ismertető nekem annyira velem született tulajdonságom, hogy nyomozói szakkörökben nem is hívnak másképp, csak mint a »tárgyilagos« vagy mint a »vele született« Bronsont. Mindamellett igyekezni fogok mondanivalómat még szűkebben a tényre koncentrálni, és kerülni minden feleslegeset, mindent, ami nem szorosan az Ön leányára vonatkozik.

Párizs gyönyörű város! A Szajna két partján foglal helyet, és méltán nevezik Európa szívének. Innen, az ambulancia ablakából, ahová kötözésre visznek, jól látom a metropolis háztetőrengetegét, távolban a régi királyság-korabeli épületekkel. Nemhiába mondja a nóta hogy »Párizs, Párizs! Csak te egyedül!« (Wien, Wien, nur du allein!) Micsoda forgalom! Micsoda paloták! És micsoda árak! Sir! Középszerű helyen étkezem, mert nem szokásom megbízóm pénzén nagy lábon élni, és húsz frankot fizetek egy prix fixe-ért. Igaz, hogy ebben már egy negyed liter bor is benne van (kenyér nélkül), de viszont ha az ember nem ad legalább két frank borravalót, akkor egy óráig várhat a kaviáros palacsinta után, hogy a levest hozzák. Szavamra, valóságos lebujban étkezem, hogy ne terheljem Önt túlzott költségekkel. Ennyit a városról.

Leánya Marseille-ből egyenesen Párizsba utazott, mint sikerült furfangos utánajárással kinyomoznom: első osztályú hálófülkében. Úgy tettem, mint aki nem gyanakszik, és ugyanezen a vonaton követtem. Szívesen leírnám az utat, hogy milyen volt az ódon pápai város, Avignon és Lyon gyönyörű környéke. (Ah, a szövőgyárak!) De tartom magam utasításához, és tömören csak kedves leányáról fogok írni.

Nem jól aludtam útközben, mert hálótársam – egy calais-i ékszerész – állandóan beszélt álmában, és különben is valahogy morzsa került a lepedőmre, mert lefekvés előtt egy szendvicset fogyasztottam el (két frank), ezért kissé törődött állapotban érkeztem Párizsba, amelyet egy nagy költő a világ fővárosának nevezett, és mint már említettem, a Szajna két partján terül el. Párizsban kézhez vettem levelét és a csekket, majd sikerült észrevétlenül követnem leányát a pályaudvartól a Claridge-ig, ahol a kisasszony megszállt. Párizs igazán nagy város! Ezért megfogadtam tanácsát, és hogy biztos legyek a dolgomban, érintkezésbe léptem nyomban a legnagyobb magánnyomozó irodával, ahol úgy fogadtak, mint valami királyt és megbízást adtam, hogy leányát állandóan három ember figyelje. Utasítása szerint továbbítottam az Ön megbízását arra nézve is, hogy Dora Cummingsot (az igazi nevét Sir kívánsága szerint elhallgattam) feltétlenül akadályozzák meg, ha valakivel házasságot akarna kötni. Sajnos éppen előző napon a köztársasági elnök rádiószózatban hívta fel a népet, hogy mindenáron mozdítsák elő a haza, a művelődés és a közgazdaság érdekében annyira fontos népszaporulatot. Miután a Poker magánnyomozó igazgatója meggyőződéses hazafi, ez a rádiószózat megbízatásomat erősen megdrágította. Hogy mit akarnak ezek a vén köztársasági elnökök állandóan a néptől, azt csak az Isten tudja!

Útközben kissé megnövesztettem bajuszomat és az oldalszakállamat, hogy kedves leánya ne ismerjen fel, ha közelébe férkőzöm. Az út porát le sem rázta magáról (mint egy nagy költőnk mondja), és már megjelent este a hotelhallban a tánchoz. Elváltoztatott külsőm dacára még egy oszlop mögé is húzódtam, hogy biztonságban és kényelmesen figyelhessem a Misst. Munkámban mindig a túlzott óvatosság jellemzett. Kedves leánya koktélt rendelt, vagy félóráig nézte a táncolókat, szemmel láthatólag tűnődve, azután odajött az oszlophoz, amely mögött álltam és megszólított:

– Azt hiszem, Mr. Bronson, én kissé szigorú voltam önhöz a hajón.

Örök rejtély marad előttem, hogy ismerhetett fel.

– Én is azt hiszem, Miss Cummings.

– Üljön le kérem, hozzám, szeretnék beszélni önnel. – És miután leültünk, így szólt: – Mondja, Mr. Bronson, mi a csoda volt az ott a hajón? Maga talán, akiről mindenki tudja, hogy magándetektív, sejt valamit erről?

– Hogyhogy mi volt?

– Nézze, én nem képzelek be sokat a külsőmről, de azért annyi mellőzést nem érdemeltem meg, amennyiben a hajón részem volt. Emberek máról holnapra nem köszöntek, a nők összesúgtak mögöttem, és végül elkerült mindenki, mint valami ragályos beteget. Nem tud erről valamit? – Sir! E pillanatban közel álltam ahhoz, hogy visszadobjam az Ön megbízatását, és őszintén elmondjak mindent ennek a szomorú angyalnak, ha megenged némi trivialitást kifejezéseimben becses leányát illetőleg. De ha nem, úgy szíveskedjék postafordultával értesíteni, és hasonló stílusú ömlengéseimet kiváló tisztelettel beszüntetem. Mit is felelhettem erre? Érdekes intellektuális vonásaimat bizonyára férfias, tűnődő szomorúság lágyította el.

– Úgy tudom, Miss Cummings, hogy az az úrlovas pletykált valamit önről. Én elégtételt is vettem. Talán emlékszik még, hogy afférom volt vele a hajó tatján.

– Igen. Az miattam történt?

– Kizárólag. – Most egyszerre egy pimasz ficsúr lépett az asztalunkhoz, és táncra kérte a leányát. Undok párizsi szokás vadidegenek asztalához odatolakodni és felkérni valakit. A ficsúr két-három évvel idősebb lehetett nálam, veszélyesen kellemes megjelenése volt, és az Ön leánya, uram, én nem vádolom hiányos neveléssel, Ön bizonyára megtette, Sir, amit tehetett, de az Ön leánya meghívta ezt az alakot az asztalunkhoz. Kiderült róla, hogy Vicomte Conessy D’Armant földbirtokos és semmittevő. Megint itt volt a veszély. Megint akcióba léphettem én és az egész Poker-iroda. Kerestem a Poker-iroda emberét, de senkit nem láttam a közelben, akinek maszkja lett volna. A vendégek is mind gyanún felül álltak. A borfiú sorra elmondta a foglalkozásukat. Pedig itt azonnal szükség van Poker összes emberére, mert erről a fráterról sürgősen ki kell derítenem, hogy szélhámos, apagyilkos vagy hóhér! Végre egy páholy sarkában megpillantottam az emberemet. Ezt nem ismerte a borfiú. Sir, én száz lépésről megismerem a magándetektívet. A páholy sarkában egy kövér, frakkos ember ült, akkora ragasztott, ősz szakállal, hogy a hegye a mellénye utolsó gombjáig ért, és irtózatos ősz harcsabajusszal. Micsoda avult, ócska trükkökkel dolgoznak ezek a párizsi magándetektívek. Ilyen vacak, hosszú kócot akasztanak gumival a fülükre. Így nem lehet dolgozni! Odamentem az ipséhez.

– Azonnal hívja fel Pokert – súgtam.

– De kérem… nem ismerek semmiféle Pokert!

– Nézze, ne komédiázzon – mondtam, és tréfásan lehúztam az álszakállát. De nem jött. Valódi volt!

Óriási botrány tört ki. Ez az úr valószínűtlen szőrzetével a Tudományos Akadémia elnöke volt!

A többit képzelheti, Sir!

Csak éjfél után engedtek el az őrszobáról, kint a borfiú várt rám, és szemrehányóan szólt:

– Minek macerálta az elnököt?

– Azt hittem, hogy Poker embere.

– De hiszen én vagyok Poker embere. Itt a gomblyukamban a zöld csontlapon a P betű, egész idő alatt láthatta. Mit akar a főnöktől?

– Még három embert kell beállítani. Tudjanak meg mindent erről a Vicomte Conessyről.

Másnap már megkezdődött a biztos katasztrófa minden előjele. Leánya és a Vicomte lovakat béreltek és kitrappoltak a Bois-ba, a Bois-ba, Sir! A boulogne-i erdőbe! Márciusban, mikor a tavalyi korhadt levelek barna szőnyege borít mindent a hűvös, napsugaras délelőttön! Szörnyű! Délután szemem láttára jegyezték el egymást, de az ünnepély gyalog történt a Parc Monceau-ban. Egy csősz állt mellettem, és hervadt leveleket söpörgetett.

– Honnan lehet telefonálni?! – szóltam rá.

– Felesleges – felelte -, én vagyok a Poker embere – és a szemétlapátot belezárta egy ládába. Azután a söprű cirokvégét a rúd felett gondosan újra átkötözte, közben referált. – Ez az úr, aki ott csókol, Vicomte Conessy, teljesen elszegényedett, de nagyon előkelő földbirtokos családból származik, atyja Raoul Conessy, corbeille-i birtokukon kamattörlesztéssel foglalkozik. Birtokuk annyira túl van terhelve, hogy aki első helyen áll a telekkönyvben, az a harmincéves háború alatt tábláztatta rá a földekre az összeget. A család különben nagyon előkelő, számos tagja halt meg királyért guillotine-on, úgyhogy a dédapa, Francois Conessy Vicomte e szavakkal bocsátotta előre Desmoulint a vérpadra: »Én itthon vagyok.«

– Ön azonnal megy Pokerhez. Informálják a fiú apját az ügyek állásáról, mondják meg, hogy a leányról információt adhat Samuel Bronson, aki együtt utazott át Afrikából Dora Cummingsszal a Victoria nevű hajón.

Délután négy órakor egy hihetetlenül sovány, múmiaarcú, ősz úr keresett fel a hotelban, hogy kedves leányáról információt kérjen. A senior Vicomte Conessy volt. Sir, bevallom, hogy meggyőződésem ellenére nem a legkedvezőbbeket mondtam. Becsületbe vágó dolgok említését kerültem, és csak annyit közöltem a Vicomté-tal, hagy Dora Cummingsnak férje és három gyereke van Franciscóban. Később hosszas faggatás után beismertem, hogy atyja, az öreg Cummings pillanatnyilag a London környéki kies Dartmoorban tölti fegyházi éveit, és a család távoli rokonságban áll azokkal a Cummingsokkal, akik Cromwell alatt hivatásszerűen űzték a méregkeverést. Többet nem mondtam, de egy aggódó atyának ez is elég. Az öreg Conessy Vicomte még más informátorokat is kért.

Alapos ember volt, aki biztos akart lenni a dolgában.

Erre megemlítettem, hogy az angol rendőrség megbízásából figyeltem Miss Cummingsot a Cunard Line Victoria nevű gőzösén, megadtam néhány utasnak a nevét (Mr. Alan, Mr. Simson stb.), akik az információkat még kiegészíthetik. Nevezett egyének szárazföldi címét még a hajón beszereztem.

Az agg Conessy Vicomte néhány sürgönyt váltott, és több interurbán beszélgetést folytatott a Victoria hajó említett utasaival, azt hiszem, a kapitánnyal is. Hogy miket mondhattak neki, azt nem tudom, de valószínűleg mindenben alátámaszthatták a tőlem nyert információkat, mert igen tisztelt lánya este megint egyedül ült a hotelhallban, hiába várta a Vicomte-ot, akivel találkája volt.

Az ifjú Vicomte – Poker jelentése szerint – a család két legerősebb tagjának fedezete mellett útban volt a corbeille-i birtokra, ahol rövid tombolás után a kastélytornyának abban a szobájában helyezték el, amelybe egy Vicomte hűtlen nejét záratta be, öt vasajtó mögé, százötven év előtt, és a vasajtókat azóta sem nyitották ki, úgyhogy a hölgy valószínűleg éhen halt időközben.

A jól végzett munka derűs lelkiállapotában ültem le igen tisztelt leánya asztalához.

– Hol van Conessy? – kérdeztem, miután érdekelt az ifjú pár sorsa.

– Nem tudom – suttogta majdnem sírva. – Nem értem, Mr. Bronson. Hát minden férfi alávaló, hazug? – tört ki hirtelen.

– Bocsánat, Miss Cummings. Hazudtam önnek már valaha? Megengedem, hogy kissé hevesen udvaroltam, de hazug szó még nem hagyta el az ajkamat.

– Igaz, mióta útra keltem, ön az egyetlen ember, aki megmaradt a környezetemben – mondta, és most először vetett rám egy szelídebb, vizsgálódó pillantást. Igyekeztem megnyerő arccal visszanézni rá.

Súlyt helyezek arra, hogy részletesen beszámoljak Önnek a Conessy családról, ezért megemlítem, hogy a család tagjai között szerepel egy püspök, továbbá egy rendőrprefektus is. Igen kiterjedt família. Leányának nemcsak a Vicomte imponált, hanem a finom család is. Ezen az estén valami zavaros históriát mesélt el Lilian, illetve Dora, nemrégen meghalt nagybátyjáról, aki vagyonát azon feltétellel hagyta rá, hogy három hónapon belül férjhez kell mennie, és a három hónapból már kettő elmúlt. Ha március végéig nem megy férjhez, akkor jótékony egyesületek öröklik a vagyont. Szóval megpróbált félrevezetni. Ön bizonyára mosolyog most magában, mint ahogy mindenki joggal mosolyoghat azon, ha valaki egy Samuel Bronsont megpróbál félrevezetni. Ez eddig csak az Akadémia elnökének sikerült. De higgye el, Sir, nyomozói becsületemre mondom, olyan szakállat én még nem láttam. Talán az Észak-Amerikában kihalt ősbizon, ez a fantasztikus bölényfajta hordott ilyen patáig rengő szőröket. Ennyit a Conessy családról.

Nagyra becsült leánya, aki az Ön bosszantására mindenáron férjhez akar menni, ezt a naiv örökségmesét tálalta fel nekem, hogy elfogadhatóvá tegye rendkívüli ambícióját, amellyel házasságot kívánt kötni attól a perctől kezdve, hogy elindult a tűzpiros autóval, napjainkig. Fogalma sem volt, hogy közismert zsenialitásom nélkül ez már meg is történt volna. Úgy tettem, mintha elhinném a mesét a nagybácsiról és a márciusban lejáró végrendeleti terminusról, azután táncoltunk. Úgy érzem, bizonyos mértékig sikerült lebilincselő egyéniségemmel megnyerni fennkölt leánya tetszését.

Másnap már csak elővigyázatossági rendszabályokat alkalmaztam. A Poker-iroda egyik emberét a kastélyban helyeztem el. Ez az úr végrehajtónak maszkírozta magát, és így feltűnés nélkül állandóan a birtokon tartózkodhatott. Egy másik nyomozót leánya figyelésével bíztam meg. És én végre megnézhettem magamnak Párizst.

Ah, Párizs! Az Eiffel! A Bastille! A Szajna partja és a züllött éjszakai lokálok a Montmartre-on, valamint a Pigalle-on. Ezeket az erkölcstelen helyeket természetesen nem kerestem fel, mert megvetem a léhaságot, és különben is az én büdzsémhez mérten drágák. Az egyik helyen tizenöt frankot kértek egy feketéért. A Pigalle-on pedig pezsgőkényszer van, de nem jó a pezsgő, amit adnak. Túl édes, és én a fanyar pezsgőt szeretem.

Hajnalban tértem haza, és Párizs éjszakai látványa annyira kimerített, hogy nyomban mély álomba merültem. Délfelé arra ébredtem, hogy egy aktatáskás, szemüveges végrehajtó rázogat. Ó, boldog ébredés! Otthon éreztem magam kedves marokkói lakásomban egy pillanatra.

– Monsieur! Poker embere vagyok! Borzasztó dolog történt! A kastélyban volt az őrhelyem, négy napja éltem ott, igen jól, mert ősi tradíció a Conessy Vicomteoknál a végrehajtóval való szelíd bánásmód. Ez azóta van, mióta megvonták a pallosjogukat.

– Uram! – kiáltottam erélyesen – azért keltett fel édes álmomból, hogy történelmi leckét adjon?!

– Várjon! Szörnyű dolog történt… Tegnap a család tiszteletemre szüreti mulatságot rendezett, és az öreg Conessy egy üveg száz év előtti bort bontott fel. Ott előttem vették le róla a pecsétet. Csak az én beleegyezésemmel nyithatták fel, mert a pecsétet száz előtt a végrehajtó ütötte az üvegre. Uram! Bevallom! Berúgtam! Csak arra józanodtam ki ma délután, hogy egy szénaboglya tetején kukorékolok, és köröttem a falu apraja-nagyja…

– Jelenteni fogom a főnökének, hogy ön a megfigyelésre szánt időt kukorékolással tölti! – mondtam szigorúan.

– Könyörgöm, hallgasson meg… Természetesen nyomban leszálltam a szénaboglyáról, és áttörtem magam a tapsolókon. Elég volt egy futólagos pillantást vetnem a ház lakóira, és már láttam, hogy baj történt.

– Az öreg Conessy éppen autót bérelt, a ház olyan volt, mint egy hangyaboly. Az ifjú Vicomte éjjel megszökött a toronyból, kimászott az ablakon, leereszkedett a villámhárítón… Sikerült elfognom az autót, amit Conessy rendelt, megtévesztettem a sofőrt, és bejöttem Párizsba.

Közben én kiugrottam az ágyból, és már öltöztem.

– Hol van Miss Cummings?!

– Monsieur! Tragédia! Miss Cummings eltűnt ma reggel a hotelból. Ezek, úgy látszik, sejtették, hogy figyelik őket. Valami hátsó kijáraton szökött el. – Poker emberével együtt egy percen belül az utcán nyargaltunk. Nyomban a városházára telefonáltam. Pokerék összeköttetése révén megtudtam, hogy félóra előtt adtak felmentést Vicomte Conessynek és menyasszonyának a kihirdetés alól. Sir! Úgy éreztem magam, mint Napóleon Waterloo után. A végrehajtó sírt mellettem, mint egy gyerek. De még egy zokogó végrehajtó sem vigasztalhatott meg ebben az állapotomban.

Egyszerre mentő ötletem támadt. A prefektus! Van egy Vicomte Conessy rendőrprefektus!

Az első rendőrkapitányt, aki szembejött az utcán, elfogtam.

– Bocsánat, uram! Sürgősen beszélnem kell telefonon Conessy prefektussal! Élet-halálról van szó!

– Szajna kapitányság 19. Igen jó barátom a prefektus – mondta, és bemutatkozott. – Abbot kapitány vagyok. – A végrehajtó közben taxit hozott. Berohantam egy telefonfülkébe. Ha nem kötötték eddig meg a házasságot, akkor van némi remény. Mindegy, hogy mit fogok hazudni, utána taxin eltűnök, a fő, hogy a prefektus elkapja az unokaöccse nyakát.

– Halló! Conessy prefektust kérem… Jó napot kívánok! Azonnali intézkedést kérek: Conessy Vicomte egy nemzetközi kalandornő hálójába került, felmentéssel akar megesküdni vele. Dora Cummings kém- és méregkeverőnőről van szó, az ártatlan ifjú nem sejt semmit, a házasságból diplomáciai bonyodalmak és világra szóló bűnügyek sorozata származhat. Kérek azonnali intézkedést, hogy az összes párizsi anyakönyvvezetők függesszék fel az esketéseket mindaddig, amíg Conessy Vicomte és édesatyja, valamint menyasszonya összejönnek a rendőrségen.

– Ki beszél ott?

– Azt hiszem, a nevem nem fontos. Pillanatnyi veszteni való időnk sincs.

Lecsaptam a kagylót.

Sir! Párizsban egy körtelefonnal megállt az állam legszentebb gépezete. Szegény és gazdag, öreg és ifjú, szerelmes és érdekből házasodó párok indignáltan zajongtak az előszobákban, szertartásokat félbeszakítottak, meggondolatlan emberek tucatjával szöktek meg, kihasználva a pillanatnyi zűrzavart, senki sem tudta, mi történt, az újságírók megrohanták a rendőrfőnököt, egy képviselő váratlan interpellációba kezdett, és a városban híre terjedt, hogy estére kihirdetik az ostromállapotot. A Matin különkiadása szerint megszűnt külfölddel a telefon- és távíró-összeköttetés. Mindenki elkészült az általános mozgósításra.

Egy anyakönyvvezető – az ifjú párok fenyegető fellépése elől – a szomszéd háztetőkön át menekült. Így állt a helyzet déli tizenkét órakor. Fél egykor a Conessy család és az ifjú Vicomte ott volt a rendőrségen azonmód, ahogy a szertartás előtt egy perccel elhurcolták őket a montpamasse-i anyakönyvvezető elől.

De nekem pechem volt. Ugyanis, miután kiléptem a telefonfülkéből és szökni próbáltam, beleütköztem a kedves Abbot kapitányba, aki türelmesen várt rám.

– Majd én elkalauzolom magát a rendőrségre – mondta ez a jóindulatú úr, és mellém ült az autóba. A nyomorult végrehajtónak sikerült meglógni. A kapitányságon természetesen nem tarthattam fenn vádjaimat. Dora Cummingsot, miután igazolta magát, elbocsátották, de a Vicomte családjától olyan dolgokat hallott, hogy azt hiszem, akkor sem menne feleségül ehhez az ifjúhoz, ha az egyetlen ember lenne a világon. Az öreg Vicomte ugyanis szemére vetette múltját, gyermekeit, fegyházviselt apját és botrányos kalandjait a Victoria nevű Cunard-hajón. Sir, gratulálok a lányához, csak egy milliméternyire hibázta el a tintatartó az öreg Vicomte fejét. Végignézett a vőlegényen, és ezt mondta a családnak:

– Ez az alak akkor sem kellene nekem, ha egy puszta szigeten lennénk ketten. Gyalázatosan viselkedett.

Mindezt én homályosan hallottam a másik szobából, mert az én kihallgatásomra nem került még sor. A francia rendőrségen ugyanis a feljelentőt nem hallgatják ki a vádlott jelenlétében. Így kedves leánya gyászos szereplésemet nem tudta meg. De az ifjú Vicomte még ott volt, amikor kihallgattak. Beismertem, hogy egy kétségbeesett atya felszólítására tettem mindent, és hajlandó vagyok viselni a következményeket. Sir, ezeknek van szívük! A költségszámlámon mellékelt ítéletből láthatja, hogy tízezer frankra büntettek hatóság félrevezetése címén. És a rendőrség előtt ez a pimasz Conessy Vicomte várt a kapuban. A vőlegény! Nagyon rám pirított.

Annyira, hogy most éppen kötözésre visznek, és ezért zárom soraimat igaz nagyrabecsüléssel és megelégedésem kifejezésével mindenkor készséges híve:

Samuel Bronson”

HATODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.