Lilian valóban megszökik, Mister Bronson karrierje folytatódik
1.
A leány, remegve a dühtől, nem ment vissza szobájába. Legszívesebben a falhoz csapkodott volna mindent, ami a keze ügyébe került. Mit is csináljon? Ezt a kérdést most alaposan el fogja intézni. Itt van Zarina!… Ez a kedves néger asszony, aki mindig gyümölcsöt hoz ajándékba. A kisfia egyszer legurult a Kutuba-mecset lépcsőjéről, és Lilian épp arra haladt a kocsijával. Felvette a kis néger gyereket, aki eltörte a lábát, és kórházba vitte. Azután is meglátogatta néhányszor a fiúcskát, ajándékokat vitt neki, külön szobában ápoltatta, amíg csak fel nem gyógyult. Zarina azóta sűrűn kereste fel Liliant, olykor a kisfiút is magával hozta, de sohasem mulasztotta el, hogy gyümölcsöt ajándékozzon a leánynak. Zarina valahol a Mellah negyedben lakik, és zöldséget árul. Nagyszerű! Elmegy Zarinához, ott megbújik, ha kell, három hétig is; az apja természetesen boldog lesz, mikor visszatér, és akkor majd ő diktálja a feltételeket. Mellesleg, milyen nagyszerű élmény egy néger asszony házában élni. Talán elég lesz néhány nap is ebből a leckéből. Azonnal elmegy a Mellahba, és megkeresi ott Zarinát…
– Miss Cummings van itt – jelentette a szolga.
Cummings! Dora Cummings, akivel együtt jártak Londonban iskolába. Már jött is a kissé csontos, magas, de csinos arcú Dora. No nézd csak! Alig változott valamit!
– Drága Lilian! Hiszen te nem is változtál semmit! – Messziről jött hölgyeknél ez olyan szokványos üdvözlés, mint mikor két fiatalember azt mondja egymásnak: Hallo, boy!
Lilian egy pillanatra megfeledkezett mindenről, örömmel adta át magát ennek a kellemes viszontlátásnak.
– Hogy kerülsz ide, Marokkóba, Dora?
– A nagynéném küldött tanulmányútra. Eredetileg csak Algírig terveztem az utat, de mikor hallottam, hogy itt vagy, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Mondd, van már vőlegényed?
S ez a kérdés újra eszébe juttatott mindent Liliannek. És miután eddig nem volt senki a környezetében, akinek panaszkodhatott volna, Dora Cummingsnak sírta el őszintén a baját.
– Ez borzasztó! – mondta Dora. – Nem kell feministának lenni ahhoz, hogy felháborodjon az ember az ilyen apai zsarnokságon.
– Én nem akarok férjhez menni addig, amíg nem érzem, hogy szeretek valakit. És különben sem tűröm el, hogy apus presszionáljon!
– Igazad van. Látod, én is úgy vagyok valahogy, mint te, de nem lázadozom. Három hónapon belül férjhez kell mennem. Tudod, hogy árva gyerek vagyok, nagybácsik és nagynénik nevelnek…
– De milyen nagybácsik és nagynénik! Azt csinálsz, amit akarsz! Elkényeztetnek!
– Múlt hónapban meghalt Jack bácsi, az egyetlen igazán gazdag rokon. Amíg élt szegény, addig nem mert parancsolni nekem. A végrendeletében megtalálta az igazi hangját. Rám hagyta ugyan mindenét, de azzal a kikötéssel, hogy három hónapon belül férjhez kell mennem.
– Nem tűrném!
– Én nem vagyok olyan makacs, mint te. Nézd, előbb-utóbb úgyis férjhez kell menni, hát minek maradjon másra szegény Jack bácsi vagyona? Délben indulok haza, és minden időmet egy alkalmas férj keresésére szentelem. Szeretnék megint autón járni. És miután Jack bácsi halálával kissé megcsappant a zsebpénzem, nem vehettem új kocsit.
Lilian szeme felragyogott.
– Ide hallgass, Dora! Én elhatároztam, hogy az autómat még ma elpusztítom. Nézd, ott áll a kapu előtt, szép tűzpirosra lakkozott Chrysler, Londontól Londonig ki van fizetve a szállítási költség bármelyik hajóra. Vidd magaddal! Könyörgöm, fogadd el tőlem! Hadd lássa apus, hogy már ma délután nincs autóm…
– No de csak nem képzeled…
– Csitt! Megteszed, Dora! Bizonyára nagyszerűen vezetsz, és nincs gyönyörűbb műút a világon, mint a Marokkó-Algír közötti. Ne szólj semmit…
Egy tűzpiros Chrysler olyan gyönyörű, és Dora olyan bolondja volt az autónak…
Lilian az ablakból nézte, ahogy elindul Dorával a kocsi. A szemközti ház elől egy Mercedes is útnak eredt a Chrysler nyomában.
2.
Nyomban Dora távozása után Lilian a legszükségesebb holmikat kis toalett-táskájába tette. Apjának mindössze egy sor írást hagyott az íróasztalon, azzal az elhatározással, hogy nagyon kegyetlen lesz:
“Elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Tudd meg. Szerető leányod: Lilian”
Azután a villa hátsó kapuján gyorsan kiosont, és nekivágott gyalog a Mellahnak nevezett zsidóváros irányába, hogy megkeresse Zarinát, a hálás lelkületű néger nőt. Kora délután volt, és Lilian vidáman indult el, mert apja vére folyt az ereiben, tehát izgatta a kaland, és különben is nagy ambícióval készült a harcra, amellyel kivívja szabadságát a szülői házban.
Afrikai időszámítás szerint pontosan négy órakor lépte át Mellah ezeréves kőkapuját. A szíves olvasó idáig azt hitte, hogy ez a regény a humoros elbeszélések fajtájából való. Abban a pillanatban azonban, mikor valaki átlépte Mellah kapuját, igen kevés esélye van rá, hogy humoros dolgok történjenek vele. Pontosan négy órakor Lilian Halley maga mögött hagyta mindazt, ami életében a vidámságot és a gondtalanságot jelentette. Mellah küszöbén átlépte a határt, amely élesen választja el a bohózatot a tragédiától.
Ez a szennyes, ódon, ócska városrész egy méter átmérőjű utcákkal, túlzsúfoltságával, bűzével és ricsajával a világ minden tájáról összetorlódott, rongyos, éhes, bűnöző és haldokló nációjával odaillett volna Dante alvilági tölcsérének a fenekére, ahol a főördög áll, szájában Júdással. Júdás helyzete a főördög szájában lényegesen vidámabb lehetett, mint a Mellah néger vagy berber lakóinak helyzete, huszonnégy személyre berendezett albérleti tömegszállásokon, ahol bolhától skorpióig mindenféle féreg dús nyüzsgéssel élt, fejlődött és szaporodott, azon mértékben, ahogy az emberek egyre fogytak, egyre kiszögellőbb csontokkal, vízkórságtól puffadt hasakkal, gyógyíthatatlan furunkulózisokkal, sürgős átutazóban a Voltból a Nincsbe! Az utca szemétjében rothadó zöldség, szardíniásdobozok és csigahéjak között sötétbőrű gyerekek bányásztak ehető hulladék után, a lacikonyhákból avas olajok bűze hömpölygött ki dúsan zsidó árusok kordéi nyikorogtak, és amint a rothadó humusz a férgeket, úgy ontotta magából minden utca, minden forduló tolongva, zsibongva, csoportosan Mellah páriáit.
Száz lány közül kilencvenkilenc az első tíz lépés után visszafordult volna. Lilian ment. Kissé szédült, és kavargott a gyomra, de kemény elhatározással ment. Az egyik sarkon zöldségesbódét vett észre. Megszólította a tulajdonost:
– Nem ismeri, kérem, Zarinát, egy néger zöldségárus nőt?
– Zarina?… Ott lakik az az ördög valamerre a Fellah-mecsetnél. Jó félóra innen, egyenesen menjen, azután jobbra… Azután bal kéz felől meglátja a mecsetet…
Barátságtalanul néztek rá. Kissé feltűnő volt ebben a városnegyedben, jól öltözötten, fekete lakktáskájával. A mutatott irányban haladt, kissé kábultan ettől az ijesztő benyomástól. Nemsokára feltűntek a távolban a hatalmas kőkoloncok, amelyekkel a Quartier Réservé van elválasztva a többi városrésztől. A Quartier Réservében jóformán csak nők laknak. Tucatjával telepíti őket ide a rendőrség, és soha többé nem távozhatnak el ebből a kerületből. Nem is akarnak. Minden razzia Mellahban vagy az arab városrészben tucatjával juttatja új lakókhoz a Quartier Réservét. Vidám élet folyik itt. Éjjel-nappal szól a zene, matrózok, légionisták, munkások szórakoznak, a bor, a csók, a muzsika és a pénzcsörgés világa ez.
Lilian hallott már valamit a Quartier Réservéről, és borzadva nézte a távolban feltűnő falakat. Befordult jobbra, remélve, hogy megpillantja a Fellah-mecsetet. Szűk sikátorba ért, ahol csoportokban álldogálva mindenféle nyelven karattyoltak kitudhatatlan foglalkozású egyének. Rongyos lengyel zsidók, arabok és tuareg vásárosok. Alkonyodott…
Most már a Fellah-mecset után érdeklődött, és sűrűbben kapott útbaigazítást. Fájt a lába, szeretett volna megpihenni.
Egy vendéglő előtt asztal és szék állt az utcán. Leült. Málnaszörpöt rendelt, de nem nyúlt hozzá a homályos pohárhoz, csak ült, hogy pihenjen. Mikor felkelt, hogy folytassa útját, észrevette, hogy eltűnt a lakktáskája. Nem baj. A retiküljében van pénz, majd beküldi Zarinát a városba bevásárolni, ami kell. Most már megpillantotta a Fellah-mecsetet. Éhes is volt, szomjas is, sajnálta, hogy az előbb nem ivott a málnaszörpből.
A mecset körül senki sem ismerte Zarinát. Becsapták?
Mindenféle színű lámpák gyúltak ki a kocsmák felett, citera, harmonika és sípok hallatszottak, a kereskedők bezárták boltjaikat, és az utcákat még tömöttebben özönlötték el a járókelők. Mit csináljon? Fáradtságánál, rosszulléténél kínzóbb volt számára az érzés: szégyenszemre hazakullogni.
Már jóformán maga sem tudta, hogy merre bolyong, és egy arab, akitől Zarina iránt érdeklődött, durván felkacagott. Egy alak megfogta a karját, rémülten továbbfutott. Valaki a retikülje után kapott, sikerült kisiklania, és két kézzel szorította a táskáját, amelyben pénzét és minden eshetőségre készen – útlevelét is magával hozta. Durva hangok kiáltoztak utána, és egyre több és több sötét alak hemzsegett körülötte. Félrelökték, megcsipkedték… Mint valami lidércnyomásos álom, olyan volt ez a fájdalmas bolyongás a nehéz, forró, rossz szagú külvárosban… Egy pillanatra megállt.
A szemközti gázlámpa mögül valaki merően nézte. Egy csavargó volt. Nyomorúságosabb figurát nehéz lett volna elképzelni. Ruhája, fehérneműje színehagyott, piszkos rongyfoszlányokban csüngött róla. Az egyik nadrágszára térden alul hiányzott, a másik spárgával volt összekötve, hogy ne lebbenjen szét járás közben, ahogy elszakadtan lecsüggött róla, mint két rongyos függöny. Kabátja és inge szinte kivehetetlen határokkal folyt egybe vékony cafatokban, amelyet a nemrég leszakadt kabátgallér, ahogy lelógott messze a háta közepéig, még groteszkebbé tett. Mintha egy rászakadt kavicsbánya alól mászott volna ki az egész ember, olyan piszkos, szakadt és sebes volt. Az egyik kezét néhány rongycsomóba bugyolálta, a mocskos vászon nyilván sérülést takart. A jobb szeme nem látszott egyetlen sötét, repedt, kékes daganat mögött, az orra ugyancsak torzra dagadtan és véresen állt ki az arcából, és könnyű fejsebébe beszáradtan ragadtak meg a kócos hajcsomók, ez jól látszott szalmakalapján át, amelynek jóformán nem volt teteje, és karimája is alig.
És ez a szörnyűséges alak egyetlen ép és látható szemével merőn nézte Liliant. Közben, mintha félne, a lámpa oszlopa mögé húzódott. Lilian szeretett volna felsikoltani. Tovább akart futni, de a merőn rászögeződő fél szem szinte hipnotikusan odanyűgözte, ahol állt. Úgy érezte, hogy összeesik, mikor a rongyos, torz ember megszólalt:
– Nem talál vissza Guelizbe?
A hang kissé nyers volt, de nem rosszindulatú.
Úgy látszik, a ruháján látja, hogy az úri városrészből jött.
– Nem a belvárosba igyekszem – kényszerítette magát remegve, hogy feleljen -, Zarinát… Zarinát, a néger nőt keresem…
– Ne keressen senkit, hanem menjen haza – mondta kurtán a férfi. Ebben a pillanatban egy matróz lépett melléje.
– Szép lány! Gyere táncolni az Alcazarba! – és magához szorította Liliant. A lány kétségbeesetten védekezett, de a matróz nem engedte, erős karjával ellenállhatatlanul préselte magához. A csavargó, aki úgy látszik, valami veszély elől bujkált a gázlámpa mögött, egy pillanatig habozva körülnézett, azután gyorsan odalépett a matrózhoz, és kiszakította a karjából Liliant. A matróz torkon ragadta a csavargót, mire ez bal kezével állon vágta, hogy hátratántorodott. “Hujjé!… Vigyázz… Hagyjátok őket!…” A körülállók élvezettel csináltak helyet, és szabályos ökölharc kezdődött a matróz és a csavargó között.
A harc kimenetele nem lehetett kétséges. A csavargó csak egy kézzel harcolt, az ellenfél mind a kettővel. Hiába bujkált, siklott ügyesen, hiába ütötte kétszer is orron, szájon bal kézzel a tengerészt, az ellenfél két ökle könyörtelenül csépelte a már amúgy is összevissza sebzett arcot. Lilian borzadva nézte, amint védelmezőjét eszeveszetten csépeli két könyörtelen ököl a nézősereg vidám biztatása közben. A csavargó nekitámaszkodott a gázlámpának, és váratlanul, egy rúgással messze röpítette támadóját. Amíg ez feltápászkodott, nagyot lélegzett, de látszott hogy már nem bírja sokáig. A felugró matrózt azonban egy hatalmas kéz ragadta meg:
– Hohó! Így nem egyenlő a küzdelem. Annak a fickónak az egyik karja sérült. Te is csak a bal karodat használd.
– Eredj, mert megkapod a magadét… – mondta a matróz, de azután elhallgatott, mert a ránehezedő kéz enyhe szorításától térdre bukott. Lilian, aki a gázlámpa és a csavargó mögött állt, felismerte a közbelépőben Jim Mortont, aki délelőtt az apjával tárgyalt. Most kissé támolygott az óriás, de ugyanúgy csapkodta kis korbácsával a lábszárát, mint Halleyvel szemben, a fotelban.
– Azt mondtam, hogy csak bal kézzel ütsz. Ha előveszed a jobb kezedet verekedés közben, szétloccsantom a koponyádat. Így igazságos! Go on!
A tengerész egy pillanatig habozva állt, de a csavargó máris kihasználta az előnyét, és úgy vágta szájon bal kézzel, hogy jól hallható recsegéssel repedtek a fogak és az állkapocs. A matróznak nem volt ideje és kedve jó megoldáson töprengeni, tehát hátratette a jobb kezét, és ballal támadt. Az óriás szívből kacagott:
– Halló, uraim! Helyet, helyet! Igazi kakasviadal.
A csőcselék remekül szórakozott, és máris a szívébe zárta Jim Mortont kitűnő ötletéért. Most a csavargó felé hajlott a szerencse. Ő már kissé megszokta a balkezes küzdelmet, bár szintén nem volt született balkezes, a matróznak viszont szokatlan volt, de ismerte a tömeghangulatot, és tudta, ha jobb kézzel nyúlna ellenfeléhez, ez az óriás és a nézőközönség könyörtelenül meglincselné. A második ütéstől felszakadt a szemhéja, a harmadik gyomorszájon csapta, ettől meggörnyedt kissé, mire a csavargó villámgyorsan könyökhajlásba kapta a matróz nyakát, egyet csavart rajta, és tomporával nagyot lökve, a gázlámpához vágta. A matróz elnyúlt a földön tört gerinccel. Négerek, légionisták, fuvarosmunkások fütty- és éljenkoncertje fejezte be a küzdelmet.
– Köszönöm – mondta lihegve a csavargó az óriásnak.
– Ne köszönje! Azt hiszem, balkezes ütéseket tanulhatok magától. Halló! Szépség! Maga mit áll itt ilyen ijedten?
– A hölgy miatt történt az egész – mondta gyorsan a csavargó, mert nem szeretett volna az óriással is verekedni. – Eltévedt, és szeretne gyorsan visszajutni Guelizbe. – Beszéd közben folyton körülnézett, mint aki fél valamitől.
Ebben a pillanatban ágyúlövés dörrent. Mire az óriás felkacagott.
– Most már reggel nyolc óra előtt nemigen juthat vissza Guelizbe. Ez az ágyúlövés minden este nyolckor azt jelenti, hogy Mellah kapui bezáródnak, és reggelig senki sem távozhat innen.
– Istenem… – Lilian két kezét a szívéhez szorította és a lármás, bűzös sikátor forogni kezdett körülötte. – Én nem maradhatok itt… Hol lehetek reggelig… Zarinát szeretném…
Betelt a mérték. Ájultan hanyatlott le. Egyszerre kapták el ketten.
– Hogy az a… – káromkodott Morton. – Mi a csodát keres itt egy nő, aki Guelizben lakik… – Vigyük be a vendéglőbe, azt hiszem, csak a fáradtságtól lett rosszul.
A “Bar Napóleon” a kora esti órákban még üres volt. A kocsmáros ásítozott a pult mögött, és egy néger mixer vigyorgott rája. Távolabb három zenész unatkozott a becsomagolt hangszerek felett. A kocsmáros nem nagyon örült, mikor behozták az ájult nőt. Lilian ruhája közben összegyűrődött, bepiszkolódott, a haja kócos volt, alig látszott rajta a belvárosi nő. Pálinkát hoztak. A csavargó megtöltötte azt a lapos üveget, amely valahonnan a hátsó zsebéből került elő. Morton a nő fogai közé töltött vagy két kortyot.
Lilian köhögve felegyenesedett, zúgó fejét két tenyere közé szorította. Első pillanatban nem tudta, hogy hol van, azután meglátta a csavargó irtózatosan bedagadt fél szemét, alvadt vérrel belepett orrát és az óriást mellette. Egyszer csak eszébe jutott minden. Megmondja most itt, hogy kicsoda az apja? Nem! Saját magának kell kimásznia a csávából, amibe került.
– Hé! Nagysád! Mondja az istenért, mi kószálnivalója volt itt este? – kérdezte Morton.
– Ho… Hol lehetnék… biztonságban reggelig? – szólt rekedten, és még jobban szédült a pálinkától, kavargott a gyomra és forrón zúgott a feje.
– Csak szedje össze magát, és főleg szorosabban fogja a retiküljét – mondta a csavargó. – Ne féljen, most már majd csak elhelyezzük valahol reggelig.
Morton vizsgálódva nézte a piszkos, lerongyolódott, eltorzult alakot.
– Maga kicsoda?
– Fred Marshall vagyok. Többet nem tudok magamról.
– Hol készítették így ki?
– A magamfajta csavargó sokszor keveredik bajba. Egy gazembert elintéztem a múltkor, és a cimborái hajszolnak. Már két ízben majdnem sikerült végezniük velem. Azt hiszem, az egyik szememre meg fogok vakulni.
Közömbösen mondta, inkább konstatálva, mint ijedten.
A lány egyetlen szavának sem volt ura, jóformán nem is hallotta, mit beszélnek körülötte, fejébe szállt az alkohol, észre sem vette, hogy apatikusan, hangtalanul dúdol.
– Ha szárazra akarja tenni a bőrét egy időre, tudok magának valami munkát. A balkezesei nagyon tetszettek nekem.
– Köszönöm. Elintézetlen ügyeim vannak itt Marokkóban. – A hátsó zsebéből lapos üveget vett elő, és megtöltötte pálinkával.
– A kezével mi van?
– Lövés. Csak húst szakított át, de azt hiszem, gyulladásba jött.
– Munkafelügyelőnek megyek Lungaországba. Nem valami vidám hely. Nincs helyőrsége, és kannibálok lakják. Keresek néhány fickót, akiknek nincs itt sok vesztenivalójuk és nem könnyen ijednek meg. Az öreg Halley, egy angol milliomos, nagyszerűen fizet. És akikből nem csinálnak kismenüt a bennszülöttek, az gazdagon jöhet haza.
A csirkefogó rekedten kacagott. Szalmakalapjának megmaradt fél karimája is leszakadtan csüngött.
Szennyesebb, undokabb külsejű csavargót Lilian elképzelni sem tudott volna. Hónapok óta nem mosakodhatott, és bizonyára szemétdombon aludt, mert áporodott rongyszag érződött a közelében. Rekedt kacagása most olyan rosszindulatú és visszataszító volt, hogy még Morton Jim is megborzongott.
– Stop! – mondta a csavargó Marshall. – Eljövök Lungaországba. Hogy jutok oda?
– Itt van egy kész szerződés a Nyersanyagkutatóhoz, csak a nevét kell beírni. Adok magának háromszáz frankot. Ez elég Mogadortól Sierra Leonéig. Ott már mindenki ismeri az utat.
A zenészek nyekeregni kezdtek hangszereiken, mert egy sofőrruhába öltözött néger jött be a nőjével.
– Vigyenek… vezessenek valahova… – suttogta Lilian a zenétől kissé felriadva. A pult mögött, gyékényfüggönyös ajtón át egy török nő jött be vörös bugyogóban, kezében láncról függő faszén tüzelőt hozott, amelyben hosszú nyélen apró kávéfőző tartályok voltak elhelyezve.
– Itt valahol a szomszédban van egy kórház, tán ott az egyik ápolónő szobájában alhatna reggelig – mondta Morton. Mielőtt felelhettek volna, az ajtó kinyílt, és egy köpcös, kék zubbonyos ember jött be.
– Megvan! – kiáltott hátra. – Halló! Fiúk! Itt a jómadár!
– A pad alá! – kiáltott a nőre Marshall, és mert nem fogta elég gyorsan fel, amit mondott, a nyakánál fogva az asztal alá dobta. Morton mozdulatlanul, nyugodtan állt. Marshall erőlködve bal kezével a jobb hátsó zsebébe nyúlt, és egy vasbotot vett elő. Az ajtóban még két ember jelent meg a köpcös mögött. Egyikük revolvert vett elő. A néger sofőr, a nője és a három zenész egy pillanat alatt az asztalok alatt voltak. A csavargó úgy állt, hogy a fal egy kiszögellése fedezéket nyújtott.
– Ide hallgass, te gazember! Ha van pofád és van bátorságod, kijössz az utcára. Elviszünk magunkkal, de nem ölünk meg. Ne keverj bajba másokat. – Két karjával néhány betóduló cinkosát tartotta vissza. A kocsmáros könyörögve tette össze a kezét Mortonék felé.
– Szenyoresz! Könyörgök, menjenek az utcára!… Ott sem rosszabb meghalni, és én most alakíttattam át a helyiségemet.
Lilian fel akart emelkedni, de a csavargó újra visszalökte a földre, és ebben a pillanatban lövés süvített el, de célt tévesztve egy alkoholos kannát fúrt át a polcon, amelynek tartalma nyomban folydogálni kezdett.
– Halt! – kiáltotta Morton. – Mit akartok a fickótól? Ki vele, ha igazatok van, odaviszem nektek.
A köpcös, úgy látszik, szerette volna elkerülni nyilvános helyen a harcot, tehát megfogta a revolveres ember kezét, és felelt:
– Mi azt akarjuk ettől az embertől…
Morton csak erre várt. Mialatt mindenki egy pillanatra elfeledkezett a harcról és a köpcösre figyelt, megfogta az asztalt, amelyen ott állt a sofőr rizses húsa és pálinkája, azután ezt az egészet egy szempillantás alatt belevágta az ajtónál álló csoportba, nyomban utánadobta a másik asztalt, közben bal kézzel előrántotta a revolverét, és mind a hat golyót kilőtte az ajtóra. A csavargó nem bizonyult megvetendő segítőtársnak, mert szintén nyomban akcióba lépett, felkapott egy széket, és belevágta a villanygömbbe. Lilian iszonyodva kuporodott az asztal alatt, és csodálkozott, hogy nem veszítette el az eszméletét. Miután a helyiség sötét volt, és a bejáratnál mégis szűrődött némi világosság az utcáról, Morton és Marshall határozott fölénybe kerültek. A támadás első megsemmisítő ereje négy embert terített le, és a többieket kiszorította egy percre. Ezalatt Marshall máris felugrott a söntéspolcra, és a keze ügyébe akadó likőrösüvegeket sorban csapkodta a bejárat felé, mintegy üvegzáporral elzárva a benyomulók elől. De ezek nagyon sokan lehettek, mert mégis benyomultak. Leírhatatlan zűrzavar támadt. Morton az egész bárpolcot felborította, és egy rúgással a támadók közé továbbította, hogy ismét szertebukdácsoltak. Marshall bal keze jobbra-balra csapott a vasbottal, de törpének érezte magát, és a halálos veszélyben is tisztelettel nézte a társát, ahogy verekedett.
Mint egy mitológiai óriás, úgy kaszálta Morton csodálatos könnyedséggel és gyorsasággal az ellenfeleit, valami küzdelembe hevült, boldog arckifejezéssel, miközben felsőteste jobbra-balra hajladozott szétterpesztett lábai felett. Egyik embert csapkodta a másikhoz, és ha nem volt ember a keze ügyében, akkor széket, asztalt, fogast, bombasztikus erővel… Csontok recsegtek, sebesültek sikoltoztak, és Morton sürögve-forogva, ellenállhatatlanul verte vissza a támadókat. De mintha segítség érkezne kívülről, csak nem fogyatkoztak. A helyiség már romokban hevert, és a romok között véres alakok fetrengtek. Most oldalt pillantott Morton, és meglátta Marshallt, amint vasbotjával egy felemelkedő koponyára sújtott.
– Maga marha! A nőt vigye! A gyékényajtó…
– De maga…
– Ezekkel gyerekkoromban is elbántam volna… Siessen!
Marshall belátta, hogy Lilian inkább rászorul a segítségre, mint Morton. Ügyesen a földre bukott, miközben társa a megújuló rohamot verte vissza, és most már revolverlövések is villantak. Szerencsésen megtalálta Liliant, és csodálkozott, hogy a leány nem ájult el.
– Jöjjön! – ordította a vad csörömpölésben a lány füléhez hajolva. – Csússzon utánam a gyékényfüggönyig. De ne emelkedjen fel, csak ha azt mondom: “Rajta!”
A padlón cserepek és mozdulatlan testek között csúsztak a főbejáratig, ahonnan a török nő jött be:
– Rajta! – suttogta Marshall, és Lilian felemelkedett, ugyanakkor a férfi egy ugrással kirántotta a helyiségből. Szűk, sötét folyosóba értek.
– Szenyoresz… – suttogta valaki rémülten, és Marshall máris megragadta ennek a valakinek a torkát.
– Vezess valahova, ki az utcára, gazember! – suttogta. – Különben megfojtalak.
Kacskaringós folyosókon haladtak. Végül egy gyékénypadlójú szobán át, ahol ópiumszívók hevertek aléltan, kiértek egy nagy, sötét telekre. Boldogan pillantották meg a csillagos eget.
– Most fussunk! – A karjánál fogva, rohanva cipelte magával a nőt a telek vége felé, ahol egy palánk zárta el az utat.
– Ha a hátsó kijárást őrizték, akkor ön most abban a buta sorsban fog részesülni, hogy együtt hal meg velem. Meg kell kísérelni, mert ha Mortont elnyomják, akkor máris a sarkunkban vannak – mindezt futás közben mondta. Gödrök, rozsdás vasak és mindenféle hulladék között rohantak a palánk felé. Lilian megbotlott, és térdre esett.
– Nem bírom… Nem bírom… – lihegte.
– Muszáj! Az angyalát… – Ellentmondást nem tűrő határozottsággal egy korty pálinkát töltött a laposüvegből Lilian szájába. Az ital égetett és undorító volt, de erőre kapott egy kissé. A palánk még aránylag messze volt… Rohantak… Istenem! Mi történik vele?! Gyilkosok között menekül éjszaka, lebujokon, ópiumbarlangokon át…
Mögöttük lábdobogás hallatszott. Marshall villámgyorsan megfordult, felragadva az ólmosbotot, de leeresztette újra. Morton jött lihegve. Az előbb még kifogástalan, fehér ruhája hosszú csíkokban lógott le róla, a homlokán megsebesült, és járás közben az egyik tenyeréről folydogáló vércseppeket rázogatott le. Mikor melléjük ért, elégült vigyorral szólalt meg:
– Nagyszerű hecc volt, mi?
– Mi történt a támadókkal?
– Néhányan még állták volna a küzdelmet, de légionisták is beavatkoztak a gyalázatosak ellen, így azután eltisztultak azok is, akik még álltak a lábukon.
Mielőtt elérték volna a palánkot, az óriás hirtelen hasára szorította a kezét, és leült egy kőre.
– Megsebesült? – kérdezte Marshall.
Nemet intett a fejével, azután lehorgasztotta, összegörnyedve, a hasa fölé, mint valami sündisznó.
– A májam – mondta színtelen hangon -, a májam. Odavan… Ez az, amit sohasem tanulhatunk el a bennszülöttektől. Az ő májuk bírja, a mienk nem. Vízzé válik vagy megkövesedik, puffad vagy sorvad… Fehérvérűséget kapunk és sárgaságot… Lehetünk erősek, mint az oroszlán, és okosabbak, mint Mohamed: a májunk nem bírja az Egyenlítőt…
Kínosan vonaglott az arca, és a szeme pillanatok alatt besüppedt a kíntól. Lilian közben mint egy rongydarab hevert lihegve a földön, ahova leroskadt. Morton nyöszörögve mutatott rá:
– Az istenért!… Vigye ezt a szerencsétlen nőt valahová… Velem nem kell törődnie, én ilyen állapotban… már gyalogoltam negyvenkét kilométert egy nap… Vigye már… És ha nem találkoznánk itt… Lungaországban alkalmazva van, a “Fehér Telep”-en… Ha nem jön… vigye el az ördög… Sok pénzzel jöhet haza onnan… Nagy üzlet… akkor nem kell csavarognia.
– All right! Köszönöm, hogy mellém állt…
– Hagyjuk ezeket a hülyeségeket… – nyöszörögte az óriás – vigye inkább ezt a szerencsétlen teremtést.
Lilian nem ájult el, végtelen messziről és bágyadtan valahogy hallotta ezt a beszélgetést, és mikor a csavargó felsegítette, megindult vele. A palánk már nem volt messze. Holdfényben kirajzolódó pálmakoronák látszottak messziről.
– Szedje össze magát – súgta a lánynak, mikor célhoz értek. – Át kell másznia. Majd én segítek. Ha lesnek ránk, adjon jelt idejében. Megértette, amit mondtam?
– Igen – mondta nyugodtan és határozottan Lilian. Érezte, hogy ismeretlen veszély leskelődik rá és erre a férfira, akihez valami homályos módon tartozik, és tudta, hogy sok függ az ő erejétől. Igyekezett erős lenni. A férfi felemelte derekánál fogva, amíg kezével megkapaszkodhatott a palánkban, azután tolta fel. Földet ért a túlsó oldalon.
Megragadták!
A sötétből több alak lépett elő, valaki átkulcsolta úgy, hogy két karja a testéhez szorult, kiáltani akart, hogy jelt adjon Marshallnak, de egy hatalmas tenyér tapadt a szájára, belefojtva a leheletet is. Még látta, amint a csavargó teste átlendült a palánkon, és nyomban egy csomó kéz ragadja meg, hat-nyolc revolver acélja csillan fel a holdfényben.
Elájult…
3.
Sir Geoffrey Halley csak késő este tért haza a lakására, de nem ijedt meg túlságosan Lilian levelétől, mert már ott feküdt Mr. Samuel Bronson távirata is:
“Leánya délután fel négykor autóján elindult Rabat felé stop jelenleg Mazagannál benzint veszek fel stop húsz frank stop utasítást és pénzt Rabat főposta stop Bronson stop stop”
Azonnal pénzt és sürgönyt küldött Casablancába.
“Kövesse lányomat, de ne tartóztassa fel stop szükség esetén megbeszélésünk értelmében lépjen közbe stop érintkezést állandóan tartsa fenn velem stop Halley stop stop”
Hiányzott ugyan Lilian a házból, de Sir Halley – eltűnődve ágyában – úgy gondolta, jót fog tenni ennek az önfejű, makacs lánynak, ha kitombolja magát egy utazgatással. Miért ne utazzon? Nyugodt, bölcs mosollyal hunyta le a szemét, és nemsokára jóízűen aludt.
HARMADIK fejezet—>>>