Miss Lilian is hajón utazik, de mint túsz
1.
Az afrikai vasút döcögő kemencéje Mogador felé haladt. Bár az Atlasz-hegység változatos sziklái között kanyargott a töltés, a hőmérő mégis lassan negyven fok felé közeledett, és bent a fülkében talán negyvenöt fölött is állhatott a meleg, ahogy ez a vaskazetta megszakítás nélkül, a perzselő napsugarak özönlésében folytatta útját. Azután egyhangú homoksivatagon döcögött át a vonat. A végtelenbe nyúló dűnék finom hullámvonalait csak olykor szakította meg ritkás alfafűvel benőtt, cserjés táj. Lilian a rossz szagú, forró fülkében a kimerültségnek abban a monoton állapotában ült, amely már nem kínzó, mert megszokottságával érzéketlenné tette az idegrendszert. Ez az az állapot, amelyben elpuhult nagykereskedők a lövészárokban váratlanul tudatára ébrednek annak, hogy aránylag sok minden elviselhető, amiről azelőtt azt hitték, hogy belehalnának, ez az a bizonyos állapot, amitől elszegényedett orosz nagyhercegek bölcs természetfilozófiákra jönnek rá, és csodálkozva konstatálják, hogy a nyomor és a kín – mint állandó állapot – nemcsak elviselhető, hanem megszokottá is válhat.
– Szóval… maga tervszerűen… juttatott engem ebbe a helyzetbe? – kérdezte Lilian.
– Nem. Mikor először megpillantottam a gázlámpa mögül, alapjában véve sajnáltam. Nekem Halley leányával semmi dolgom nincs. A kegyetlen bosszúállás gondolata tölti ki most az életemet, de nőkkel nincs leszámolnivalóm. Maga nem tehet arról, hogy Halley leánya.
– Büszke vagyok rá! – mondta ellenségesen.
– Tőlem még büszke is lehet rá. Gusztus dolga.
– Ön nyomorult gyáva, ha sértegeti előttem az apámat, mert tudja, hogy nő létemre nem vehetek elégtételt…
– Csak lassan!… Hé! Kisasszony!… Egyelőre az apja miatt még nyugodtan szórakoztathatná most a Quartier Réservé matrózait!… Hallja?! – mondta durván a csavargó. – Tanuljon meg tisztességesen beszélni a férjével, mert megjárhatja!
Lilian iszonyodva húzódott a fülke sarkába. A csavargó egy kézzel cigarettát tett a szájába, és miután sebesült karját, úgy látszott, mozdítani sem tudja, odaadta Liliannek a gyufáját:
– Gyújtsd meg a cigarettámat! – A lány gépiesen engedelmeskedett. A csavargó elégedetten húzta fel a lábait is az ülésre. Teljesen összedagadt szeme most már a fekete süppedéken túl zöldbe játszó, lilás, véraláfutásos árnyékokkal színeződött el. Olyan volt ez az ember, mint valami szörny.
– Mától fogva tegezlek, és te is tegezni fogsz. Értetted?!… Először csak segíteni akartam rajtad. Én már ilyen ostoba vagyok. Ha védtelen nőről van szó, még egy kutyának az ivadékán is segítek. Azt akartam, hogy azzal a menyasszony-vőlegény hazugsággal kirántsalak a csávából… Csak miután már férj és feleség lettünk, jutott eszembe, hogy irtózatos hadjáratban vagyok most, hogy minden eszközzel el akarnak pusztítani. Hát ebben a hadjáratban téged magam mellett tartlak túsznak. Érted?!… Nézz jól meg! Hé! Hallod?!… Minden ütés, minden vérfolt az apád hóhéraitól származik… Az éjjel le akartak lőni, mint valami kutyát!…
– Amit maga mond…
– Ne magázz, mert…! – mondta a csavargó, és ráemelte a kezét Lilianre. A lánynak nem volt kétsége afelől, hogy ez az ember habozás nélkül megüti, ha nem engedelmeskedik neki. Először életében érezte, hogy engedelmeskednie kell. Kell!
– Amit itt… amit te mondasz az apámról… nem tudom elhinni…
– Majd elhiszed… Egyelőre nem sikerült nekik semmi. Az öcsémet megölték, de nem tudták, hol vannak az írásai, csupa gyalázatos adat Halley ellen… Az én nyomomban szaglásztak, mint a vizslák. Úgy látszik, sejtették, hogy az öcsém megírta nekem a helyet, ahol elrejtette ezeket… – Fél kézzel íráscsomót húzott ki kabátja belsejéből egy pillanatra. – Hetekig jártak a nyomomban. De én ügyesebb voltam… – Röhögött és bólogatott. – Becsaptam őket, és az írások itt vannak nálam. Egy golyót küldtek utánam, de csak a karomat lőtte át. Azt hitték a barmok, mikor lelöktek a viskó tetejéről, hogy kitörtem a nyakamat. Jött egy rendőr, erre elfutottak. Pedig kutya bajom volt, néhány zúzódáson kívül… Azután hajtóvadászatot tartottak. Várták, hogy valahol megpihenjek vagy lefeküdjek… Állandóan négyen-öten jártak a nyomomban… Szörnyű volt! Három napig nem aludni… Három napig úgy járni, hogy háttal mindig a falat érezzem magam mögött… És akkor az a kavics eltalálta a bal szememet… És átlőtt karral csak bolyongani tovább… Most már negyedik napja nem aludtam…
– A…aludj el… – szólt bátortalanul Lilian.
Marshall durván felkacagott.
– Hogy álmomban elszedd az írásokat, mi?!… Esetleg leszúrjál… Csak bízd rám. Majd alszom, ha itt lesz az ideje – mondta szinte eszelősen.
– Csak nem képzeli… képzeled…
– Csend! Azt hiszed, hülye vagyok?!… Hogy megbízom a Halley leányában?!…
Lilian lassan tisztába jött a férfi állapotával. Halálosan kimerült. A rettenetes erőfeszítéstől valami zavar támadhatott Marshall agyában. Hogy szörnyűségeken mehetett keresztül, az látszott rajta. Látható fél szeme vérszínűen, ijesztően villogott a lányra, és a hangja egész suttogóvá rekedt. Lehet, hogy lázas is, és valószínűleg igaz, hogy négy napja nem aludt. Nem tudott okosabbat mondani, mint ezt:
– Megmentettél engem a botránytól, és most a férjem vagy. Mindent úgy fogok tenni, ahogy akarod.
– Ezt ajánlom is… – sziszegte a csavargó. – Az öcsémet azért ölték meg, mert nagyon utánajárt ennek a Nyersanyagkutató Részvénytársaságnak… És engedélye volt a gyarmatügyi minisztertől, hogy megnézze Lungaországot… Mielőtt elindulhatott volna, megölték. De ezek az írások hozzám kerültek… Véletlen, hogy az az óriás barom alkalmazott a telepre… Különben minden segítség nélkül odamentem volna… Mert ott nagy gazság készül! És most én sem vagyok védtelen… Kezemben van mint túsz, az ellenség egyetlen leánya… Nem akarlak belekeverni téged… Nem akarlak az apád helyett bántani… Nem akarom a bűnöst úgy megütni, hogy olyat is találjak, aki esetleg ártatlan… De ha becsapsz… ha megszöksz… akkor a világsajtó leközli… azt a jegyzőkönyvet… a marakeschi rendőrségről… hogy Lilian Halley… a nagy Halley leánya… részegen, éjszaka a kapitányságra került… és csak azért oldották fel az erkölcsrendészeti eljárást… mert bebizonyosodott, hogy vadházasságban él egy csavargóval… akihez feleségül is ment…
Lilian átérezte a fenyegetés súlyát. Igen. Ha ez a csavargó akarja, akkor örökre megsemmisítette erkölcsileg a Halley családot.
– Mondom… nem akarok asszony kezével lesújtani Halleyre… esetleg te nem is tudtál a dolgairól… Bár ezt nem hiszem… Csend! Ne merészelj közbeszólni, ha beszélek!… De most már a harc nem olyan egyenlőtlen. Legalább egy túszom van… És ha keményen akar sújtani rám, akkor megtudja majd, hogy téged is eltalál… Érted?!… És ha valami aljasságot tervezel ellenem….
– Hidd el… esküszöm…
– Csend!
Kint végtelen, vakító sárga hullámdombokkal rohant a sivatag, és ahogy a hanyatló nap sugarai ferdén vetültek a dűnékre, egyetlen óriási sakktáblának látszott ezer meg ezer homokpad apró árnyékával a lapály. A csavargó kezével és fogával lassan oldozni kezdte karsebén a kötést. Kissé ügyetlenül ment ez a munka.
– Engedd meg… hogy segítsek – mondta Lilian, és kinyújtotta a kezét, de rémülten visszahúzódott, ahogy a csavargó, mint valami láncos eb, horkant rá:
– Ott maradsz! – Állandóan szemmel tartva a lányt, leoldozta a piszkos rongyokat. A seb gyulladt volt és gennyes. Kulacsából némi vízzel, amennyire lehetett, letisztogatta, és újra átkötötte. Nehézkesen, lassan, bal kézzel és a fogával csomózta megint össze.
Este lett. A hőmérséklet minden átmenet nélkül mínusz alá süllyedt. A hold fehér fénye alatt misztikus, dermedt, sivatagi táj rohant a vonat mentén, és csillogó, tölcsér alakú, finom porfátylak vonultak az esti légáramlásban.
Lilian egész testében didergett. Takarójuk, kabátjuk, egyáltalán semmiféle poggyászuk nem volt. A leány, ahogy a nagy kimerültségtől elalélt, halántékával odakoccant a fülke oldalához, és riadtan egyenesedett ki újra. A csavargó felhúzott lábakkal, mozdulatlanul kuporgott vele szemben, a pad sarkában.
– Mikor… mikor érkezünk Mogadorba? – kérdezte Lilian.
– Nem tudom.
Felriadt hiénák ügettek el ijedten a töltés mellől, nekiiramodva a sivatagnak.
– És… azután… ha megérkeztünk… mit kívánsz tőlem?
– Nem tudom.
…A fékek megcsikordultak, és elnyújtott sípolással lejtőn rohant a vonat, gyorsan elhagyva egy kivilágított blokkházat. Azután megint csak a félelmes éji sivatag egyhangú homokhullámai következtek. Lilian nyirkos, merev kezét dörzsölgette. Tudta, hogy a dermesztő hideg, a félelem és sajgó csontjai dacára el fog aludni. A csavargó gonosz, dagadt arcával feléje fordult, és egyetlen látható szemének rosszindulatú tekintetét nem vette le a leányról.
Elaludt. Zavaros álmában koldusok és rendőrök nyüzsögtek, jajok, füttyök, csörömpölés, röhögés, revolverlövések… Százezer kar nyúlt utána…
Tépték, vonszolták… Azután lassan leszűrődött agyából, a sok nyugtalan vízión keresztül, az elmúlt huszonnégy óra izgalma, és mélyen elaludt, olyan tompa, súlyos alvással, hogy jobbra-balra koccanó feje élettelenül rázódott a nyakán, és nem ébredt fel, csak hajnalban.
Kinyitotta a szemét.
…A sivatagnak nyoma sem volt, és a tejszínű derengésben Mogador festői környékének lágy vonalú, vidám szőlődombjai között kapaszkodott zakatolva a vonat. Úgy érezte, hogy minden tagja törött, ficamodott, és elviselhetetlenül nyilallt a nyaka, ahányszor megmozdította a fejét. Reggel volt.
…És vele szemben ugyanúgy és ugyanott ült a csavargó, aki rosszindulattól izzó, egyetlen látható szemét egész idő alatt nem vette le a lányról.
2.
– Itt megmosakodhatsz, addig én majd szerzek valami ruhafélét.
– És mi lesz… azután?
– Délután indul egy gőzös Sierra Leonéba. Hatig készülj el. Addig alhatsz.
– De én…
– Engedelmeskedj, és ne fecsegj sokat. Ha akarod, visszautazhatsz, ha akarod, velem jössz. Megmondtam neked a vasúton, mi történik, ha elszöksz. Nem foglak őrizni. Mire visszatérek, hozd rendbe magad. Megértetted?
– I… igen… – mondta csendesen, engedelmesen a lány.
Kőcsebrekben hordta egy néger asszony a meleg vizet. Fürdőszobáról természetesen nem volt szó abban a hotelban, ahová Marshall vezette. Még sohasem esett olyan jól a langyos víz Liliannek, mint ebben az agyagos padlójú szobában, ahol pedig az egyik vizescsöbör mögül egy ijedt, nagy béka ugrott ki, és valószínűleg volt még néhány élőlény a párás, ázott fal repedéseiben. Csak miután tetőtől talpig lemosta magát, látta a karcolásokat, kék foltokat, zúzódásokat a testén. Először életében tört meg a büszkesége, makacssága, önfejűsége, és milyen lealázó módon…
A néger nő azután egy gyékényfalú szobába vezette. Nagy láda állt itt pokrócokkal letakarva, egy kétes tisztaságú fejpárnával. Ez volt az “ágy”. Mintha pompásabb fekvőhelyen még sohasem hált volna, úgy aludt el nyomban Lilian. Arra ébredt fel, hogy a néger nő rázogatja:
– Kelni fel, Miss… A Mister már türelmetlenül várni…
Egy széken ruhaneműk voltak odakészítve. Olcsó, vásári holmik, de újak és tiszták.
– Mister üzeni, hogy hajó indul… Nagyon sietni tessék.
– Hány óra van?
– Én nem ismerni óra… Missis aludni sok-sok óráig… Mister már régen itt lenni, és inni pálinkát lent…
A füsttel és lármával teli ivóban egy zongoraverkli a “Kék Duna” keringőt játszotta. Marshall a sarokasztalnál ült, és cigarettázott. Közömbösen nézett a nőre, és megvárta, amíg az asztalhoz ér.
– Nemsokára indul a gőzös. Olcsó hajó, tehát nehéz út lesz – mondta hidegen. – Kipihented magad? Nem vagy beteg?
– Nincs semmi bajom – felelt a lány ugyanolyan hidegen. Elhatározta, hogy nem fog megalázkodni a csavargó előtt. – Hajlandó vagyok veled menni, ahová kívánod. Ha ez az ára annak, hogy ostobaságom miatt ne döntsd romlásba az apámat.
– Ez az ára. – Kivett egy pénzdarabot a zsebéből, és kopogott az asztalon: – Fizetni!
…A King George ócska kis gőzös volt. Ütött-kopott bordázatán mélységes nyomokat hagyott az idő, és úgy érezte, aki rajta ült, hogy a motor rázásától szétesik a hajó, olyan rozoga, elnyűtt, tágult és vedlett volt minden léce, szelepe, csavarja. Nem is volt berendezve személyszállításra. Gyöngyöt, színes kartont, rézmattákat és mindenféle bennszülött csereárut vitt Sierra Leonéba, ahonnan kóladióval és gumival tért vissza. Két egymásba nyíló ajtó kajütjében olykor utast is szállított, a szegényebb fajtából, akiknek drága volt a legolcsóbb személyszállító hajó tarifája is. A legénység négy bennszülött rablógyilkosból állt, és kapitányuk Ryan, egy vén, piszkos kalóz, a világ minden tengerén hajózástól eltiltott, csempészésért és rabszolgakereskedésért többszörösen büntetett előéletű egyén. Pick, a másodkormányos csak nemrégen szökött meg a szumbavai fegyenctelepről, ahol tízéves büntetését töltötte. A társaság, amely ezt a hajót járatta, tisztában volt azzal, hogy a King George-on rendes legénységet nem alkalmazhat, miután a gőzöst már régen ki kellett volna vonni a forgalomból, mert a törvényszerű előírásoknak tipikusan nem felelt meg. Jó húsz centivel mélyebbre süllyedt a szabad merülési előírásnál, berendezéséből nélkülözhetetlen tárgyak és műszerek hiányoztak, gépe minden percben felmondhatta a szolgálatot.
Marshall egy batyut hozott magával. Úgy látszik, amíg a leány aludt, nemcsak ruhafélét, hanem egyéb szükséges holmit is beszerzett.
Langyos, sűrű, trópusi zápor zuhogott, mikor végighaladtak a piszkos fedélzeten a hajóhoz tartozó közömbös, toprongyos alakok között a kabinjukba. Dohos két fülke volt, jó magasan egy-egy kis gömbölyű szellőztetőablakkal ellátva. Az ajtó, amely a két kabint elválasztotta egymástól, egyaránt nyílt kifelé és befelé, kilincsnek már nyoma sem látszott rajta.
Lilian újra elvesztette határozottságát. Nagyon félt. Mi lesz, ha nem zárhatja magára éjszakára az ajtót? Több esze volt, semhogy ilyesmit mondjon a csavargónak. Tudta, hogy a helyzetén csak rontana, ha kimutatná rettegését.
– Csomagolj ki a batyuból minden holmit, ami a tiéd, és vidd át a fülkédbe. Van ott egy gyorsforraló, spiritusz, meg minden, ami kell, azon süssél kettőnk számára rántottát.
– Ellátást nem kapunk a hajón?
– Csak ha minden étkezésért fizetünk. Nincs kedvem ezeket a rablókat tömni. Sok helyen megállunk, majd a parton mindig vásárolunk élelmet, és te főzöl. Gyerünk!
Nem mondta, hogy még sohasem főzött. Nem szólt semmit, kicsomagolta a holmikat, és hozzáfogott a rántottasütéshez. Összeégette a kezét a fröcskölő zsírral, de végre elkészült az étel úgy-ahogy… Engedelmesen leült a csavargó mellé enni.
Azután hideglelős rázkódással megmozdult a hajó, és a szellőztetőablakon keresztül tovatűnő parti fények kévéi váltották egymást a kabinban. A viharlámpa csikorogva táncolt a mennyezeten rácsos, piszkos üvegében. Mentek.
– Aludni akarok – mondta a csavargó, és felállt. – A másik szobában fogsz lakni. Menj.
Lilian engedelmeskedett.
A másik kajüthöz tartozott ugyan egy mosdófülke, de ezzel szemben megvolt az a hátránya, hogy elhagyni csak Marshall szobáján keresztül lehetett. Lilian bement a hálókamrába. Sikerült ügyesen az egyik hegyes, éles kést magával vinni a vacsorázóasztalról. Ruhástól ült az ágyon, kezét a párna alá csúsztatva, a kés markolatára. A legvégsőkre el volt szánva.
Aritmiás küszködéssel dobogott a hajó beteg szíve, zihálva, fújtatva, zörögve, és a viharlámpa csikorogva lengedezett. Lilian néhány nap alatt nagyon hirtelen és nagyon mélyről ismerte meg az életet. Megtudta, hogy milyen a szegénység maró, elviselhetetlen szaga, lebukott emberek szenvedése, megaláztatások, kutyába vevés, sehova se tartozás és az a mélységes kiszolgáltatottság, amellyel nyomorult tömegek, mint rongydarabok a házaló batyujában, úgy hevernek összepréselve, tehetetlenül, hajókon, bérkaszárnyákban, utcákon és rendőrségen; szortírozzák, szétdobálják, eltépik, bemocskolják és kimossák őket, anélkül hogy egy szavuk lehetne hozzá, anélkül hogy megvédené vagy megsajnálná őket valaki…
Saját veszélyes kalandjain túl, mintegy magasabbról is látta – emberi és szociális szemmel – azt, ami eddig is előtte volt, de sohasem foglalkoztatta, sohasem érezte át teljes valóságában: a szegénység, a bűn, a megalázottság fogalmát. Az ember mindig tudja jól, hogy létezik csonttörés, olvas is X. úrról, akit elütött az autó, de hogy mit jelent ez valójában, azt sohasem tudhatja úgy, mint aki ebben az állapotban a mentőautóban fekszik. Lilian úgy érezte, hogy nem is autó, hanem szörnyűséges, hatalmas tank gázolta el és zúzta össze tetőtől talpig, olyan hirtelen és mélységesen érezte testén a legkeservesebb nyomorúságot.
…Hirtelen megmarkolta a kést. Lépések közeledtek az ajtóhoz. Majd csikorgást hallott, mint mikor bútorokat tologatnak. Ez a zaj folytatódott, valóságos hurcolkodás illúzióját keltve. Azután egyszer csak rájött, hogy mi történik.
A csavargó eltorlaszolta magát.
Asztalt, széket, szekrényt húz oda az elválasztó ajtóhoz. A lány megértette. Öt napja nem aludt, és most pihenni akar. Fél, hogy a lány álmában ellopja az írásait, esetleg megöli. Eltorlaszolja magát. Lilian ideges kezében közben nyirkos lett a kés, de ezt csak akkor érezte, mikor elengedte. Tragikus helyzete dacára majdnem elnevette magát, ahogy a csavargó hordta, egyre hordta és egymásra rakta a berendezési tárgyakat az ajtaja előtt. Azután egy levetett cipő koppant a padlódeszkán.
Mi minden történhetett ezzel az emberrel – gondolta Lilian -, hogy a rosszhiszeműség, a bizalmatlanság ilyen mániákus, ilyen félig veszett állapotba hozta.
…Úgy látszott, köd szállhatott a tengerre, mert a hajósziréna szüntelenül bőgött. A bordázat minden hullám lesüllyedésénél és emelkedésénél keservesen nyikorgott. Lilian levetkőzött, magára húzta a takarót, és nyugodtan, mélyen elaludt.
3.
– Ezredes úr, ezt nem hagyom!… Megyek, ha felköttet is utána!
Erre ébredt Lilian. Ijedten ugrott ki az ágyból, és magára kapkodta a ruháit. A hangok Marshall kabinjából jöttek. De csak Marshall hangja hallatszott.
– Hogy?! Mit?… – mondta lihegve Marshall. – Ezredes úr!… Értse meg… Az aranygallér most mintha kötél lenne a nyakamon!… – és sírva üvöltött teli torokból. – Ezredes úr, megölték az öcsémet! Alázatosan jelentem, megölték az öcsémet!
Most már tudta Lilian, hogy a csavargó félrebeszél. Elhatalmasodott a sebláz rajta. Hörgött és átkozódott, vízért könyörgött. És a lány el volt torlaszolva. Megpróbálta elnyomni az ajtóval a felrakott holmikat, de gyenge volt hozzá. Csak épp hogy egy-két centiméterre nyílt ki. Mentő ötlete támadt. Kiakasztotta az ajtót. A küszöb előtt ott állt az asztal, rajta egy szék és a mosdószekrény.
Most már könnyen ment minden. Levette a széket, nagy nehezen leemelte a kis szekrényt, azután eltolta az asztalt, és ott volt a beteg ágya mellett.
– Marshall… – suttogta.
– Hát nem érti, hogy én itt nem ülhetek nyugodtan… Istenem! Vizet adjatok legalább, bitangok! – Tűzvörös arccal fetrengett, mellén marcangolva az inget, szeme most már teljesen eltűnt a daganat alatt, a másik vérben úszott…
– Marshall… – A beteg most ráemelte egyetlen szemét, úgy látszott, magához tér. Villámgyorsan a feje alá nyúlt, revolvert rántott elő, és a lányra emelte. De mutatóujja már gyenge volt ahhoz, hogy megnyomja a ravaszt. Lilian, akinek már a halál íze futott össze a szájában, megkönnyebbülten látta, ahogy az erőtlen kezet lehúzza a súlyos fegyver, és koppanva hull a padlóra. Marshall elájult.
Lilian a fedélzetre futott. Ryan kapitány a korlátnak dőlve állt, egyik kezében rumosüveget tartva, másikkal az orrát piszkálta.
– Kérem, kapitány úr, adhatna valami fertőtlenítőt és kötszert?
A kapitány elgondolkozott.
– Mi itt réz és üveg csecsebecséket szállítunk. Nem hiszem, hogy kötszer lenne közötte, és úgy tudom, hogy fertőtlenítőért sem adnak gumit a bennszülöttek. Ezek fütyülnek a higiéniára. Nem tudjuk bevinni közéjük a civilizációt – mondta Ryan kapitány tetőtől talpig olyan mocskosan, hogy bármelyik hindu fakír illatos piperkőc lehetett volna mellette.
– Úgy tudom, hogy van valami szabályzat – mondta idegesen Lilian -, amely kötelezővé teszi a mentőszekrényt…
A szabályzat szóra Ryan kaptány arca elborult.
– Valóban, a szabályzatban van mentőszekrény. Szíveskedjék tehát onnan előkeresni, mert én a hajón nem tartok ilyet – mondta csendesen, és nagyot köpött a mérgeszöld hullámokba. – Ámbár – folytatta eltűnődve -, ha tetszik, szívesen betartom a szabályzatot, de ahhoz előbb önt és kedves férjét a tengerbe kellene dobatnom. Ugyanis a szabályzat szigorúan előírja, hogy utasszállításra nem lajstromozott hajók csak teherárut vehetnek fel. Hogy őszinte legyek – fűzte tovább, mert tetszett neki az eszmefuttatás -, még teherárut sem szabadna vinnem, mert hajóm merülési vonala lényegesen mélyebb a szabályzatban, nyomban a mentőszekrény után következő paragrafusban megjelölt előírásnál. Így tehát önök után az árut is a tengerbe kellene dobatnom, a hajót el kellene süllyesztenem, és legényeimmel együtt más pályán boldogulni a polgári társadalomban. De nézzen ránk… – folytatta lehangoltan – alkalmaznak bennünket vezérigazgatónak, lovaskapitánynak vagy déligyümölcs-nagykereskedőnek? Maradunk tehát a hajón, és sem legényeim, sem én nem olvassuk a szabályzatot, amit a legények számára külön megkönnyít az a körülmény, hogy egyikük sem tud olvasni. Mentőszekrény, asszonyom?!… – mondta a kapitány ellágyult szemmel, mint egy kellemes, régi emlék felett merengve. – Mentőszekrénnyel nagyon régen utaztam. Fiatal voltam én is, fiatal volt ez a hajó is, volt mentőszekrényem, rendes merülési vonalam, aranygombos, kék kabátom, feleségem, egy szép kislányom, egy alig büntetett előéletem… Hol van már az a mentőszekrény… Szíveskedjék körülnézni, ami a mentést illeti. A szabályzat kvintesszenciája, hogy naponta ki kell próbálni a mentőcsónakot. Hát azt hiszi, kipróbáljuk? És hogy próbálnánk ki? Lát ön valahol mentőcsónakot? Az utolsót tavaly adtam el, mikor olyan sokat vesztettem Tangerban kártyán. De minek is mentőcsónak meg szekrény? Minek?… – kérdezte egy fatalista szomorú csodálkozásával.
Végül mégiscsak hozzájutott a megfelelő szerhez. A kormányos, aki a világon csak a pipáját szerette, időnként alkoholba szokta áztatni, és így olcsó pénzért átadott némi alkoholt Liliannek. Saját fehérneműjéből hasogatott kötszert, és így tért vissza a csavargó betegágyához.
Lebontotta a kötést. A seb dagadt volt, gyulladt és gennyes. Kimosta, megtisztította, és újra átkötötte tiszta ruhával. A csavargó egy másodpercre felébredt, és csodálkozva nézett rá.
ÖTÖDIK fejezet—>>>