Sir Halley lánya öngyilkos akar lenni, de jó hangulatban van, és esténként táncol
1.
A durva marok elengedte Lilian száját, ehelyett durva hangok törték meg az éjszakai csendet, és négy-öt erős fényű zseblámpa villant fel az éjszakában. Mindenfelé rendőrök nyüzsögtek, rongyos alakokat lökdöstek, vagy hátukra csavart csuklójuknál fogva tolták előre a foglyokat, és aki csak mukkanni mert, arra lesújtott a gumibot. Autóbusz nagyságú, sötét, zárt gépkocsiba lökdöstek be mindenkit, Liliant is, Marshallt is. És az autó máris vágtatott tovább.
Hajtórazzia volt Mellahban.
Ritkán, de a körülményekhez képest alaposan tisztogat meg egy-egy óvárosi negyedet a marokkói rendőrség. A nagy, zárt autók, a reggelig permanens legénység szüntelenül szállítja az éjszakai csavargókat, hajléktalanokat és gyanúsakat.
Hatalmas pincehelyiségben zsúfolták össze a razzia eredményét. Vén arab koldusasszonyok, mohamedán kéregetők, testükön mesterségesen konzervált, hatalmas fekélyekkel, élettelen alakok, akik még nem aludták ki az alkohol- és az ópiummámort, ahogy hurokra kerültek a bűntanyán. Titkos mulatók bennszülött táncosnői félmeztelenül, fejdíszekkel, csörömpölő aranyutánzat derékkötőkben, ahogy sebtében autóba rakták őket, szökött légionisták, munka nélküli matrózok, gyilkosok, tolvajok, kínai és maláji lányok, francia és orosz nők, öregek, kövérek, arcukon a púder és a rúzs piszokkal elmázolva.
A csavargó egy sarokba vonszolta Liliant, hogy amennyire lehet, védje a lökdöséstől. Hajnalig minden félórában egy tucat emberrel szaporodott a társaság. Tömték, nyomták, püfölték őket, amíg valamennyien elfértek, és sikongva, veszekedve, de mégis helyet szorítottak valahogy egymásnak. Azután a rendőr újra behúzta az ajtót, és nem törődött velük senki. Aki azt hiszi, hogy itt tragikus, fejvesztett, rémült hangulatban voltak együtt a foglyok, az téved. Nem akadt köztük egy sem, akinek vesztenivalója lenne az életben, akit a törvény szigora mélyebbre taszíthatna, akit jobban megbélyegezhettek vagy megbüntethettek volna, mint amennyi bűnhődést már eddig is cipelt magán, züllött, értéktelen életének terhével. Bagóztak, cigarettáztak, ötvenféle nyelven karattyoltak, némelyik evett, némelyik részegségében dalolt, esetleg vitatkoztak várható sorsuk felett. A nők úgy is tudták, hogy a Quartier Réservébe internálják őket. Tisztában voltak eddig is azzal, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, a különböző korú, fajú és múltú férfiak már többször voltak itt, mi jöhet? Verés, csavargóbörtön, deportálás, toloncolás… Eh bien! Nem mindegy? Egy nagy bajuszú, kövér, toprongyos alak nyugodtan nagy falatokat tömködött a szájába. Leírhatatlan zsivaj, bűz, fullasztó párolgás töltötte be a pincét. Lilian az iszonyattól zsibbadtan állt a helyén, fuldoklott, és zokogás fojtogatta. Halálos kimerültségében lekuporodott a kőre.
– Ne hagyja el magát – bíztatta Marshall.
– Azt hiszem… azt hiszem… rosszul leszek… – suttogta, és feje a falhoz billent. A csavargó könyökkel igyekezett helyet csinálni, hogy levegő érje Liliant.
– Helyet! Adjatok helyet… Valaki rosszul lett…
– Talán részeg!… – kiáltották gúnyosan. – Mi talán jól érezzük magunkat?! – Azért amennyire lehet, tágultak, és bambán nézték az ájult lányt. Marshall ismét kénytelen volt némi pálinkát tölteni a szájába, pedig most ez az italhoz nem szokott leány az alkoholmérgezés veszélyének volt kitéve. Az ónos, pállott hőség egyre fojtottabb lett, újabb és újabb csoportokat préseltek közéjük, térddel, ököllel nyomkodva be a tolongók közé ezeket a kapálódzó jövevényeket, a zaj és zsivaj még bántóbbá tette az atmoszférát.
Reggel tízes csoportokban vezették őket a kapitány elé. Délután még a felénél tartottak. Akinek volt pénze, esetleg hozathatott valami ennivalót az őrt álló rendőrrel, és ha az erőszakos, kiéhezett tömeg elől meg tudta menteni, el is fogyaszthatta. Lilian apatikus volt. Hagyta, hogy a csavargó ráerőszakoljon egypár falat süteményt, és megitassa ismét néhány korty whiskyvel. Fájt a feje, émelygett az alkoholtól, és érezte a saját szájából kiáradó pálinkaszagot.
…Mintegy álomban rémlett előtte, hogy többedmagával vezetik lépcsőkön, kanyargó folyosókon át, bagószagú szobákon keresztül, míg végül ott áll egy asztal előtt, szemben az elgyötört, kigombolt zubbonyú, verejtékező rendőrkapitánnyal, aki előtt az asztalon zsebóra, feketekávé, papír és ceruza hever, mellette egy rendőrtisztviselő gépeli, amit diktál, a teremben rendőrtisztek és további kihallgatásra visszatartott gyanúsítottak ácsorognak. Azután rémülten vett észre két fiatalembert blokkal, ceruzával, civilben. Újságírók! Az egyiket ismeri is valahonnan!
Liliannek nem kellett attól tartania, hogy felismerik. Haja csapzottan lógott az arcába, tépett, sáros ruhája négy-öt helyen is elszakadt, arca, karja piszkos volt és apró karcolásokkal tele, krónikus részeg állapotában jóformán csak dadogni tudott. Azért mégis csodálatosan világosan állt előtte a helyzet, tudta, hogy hol van, hogy kicsoda, és hogy meggondolatlanságában milyen szörnyű helyzetbe sodorta önmagát és apját is, aki ellen ezt a példátlan botrányt kíméletlenül fogják felhasználni az ellenségei. Micsoda szenzáció a sajtóban… De ki kényszerítheti arra, hogy megnevezze az apját, és az ő közbenjárásával szabaduljon?… Inkább meghal! Előtte éppen két nőt vezettek el a kapitány asztalától. A gép zakatolt, a kimerült kapitány diktált:
– …Nevezetteket… vagy várjon, helyesbítse: nevezett idegen országbeli állampolgárnőket, miután foglalkozásuk nincs, és éjszaka berúgott állapotban tartózkodtak Mellahban, erkölcsrendészeti eljárás céljából átszállítottuk a Quartier Réservé kapitányságára. Pont… Gyerünk tovább!
A két nőt elvezették. És most már valószínűleg soha többé nem távozhatnak a szörnyűségesen vidám Quartier Réservéből.
A két újságíró jegyzett. Az egyik odafordult a kapitányhoz:
– Külön ki fogom emelni a cikkemben, hogy milyen humánus és türelmes a kapitány úr. A kapitány, akinek humanitását és türelmét valószínűleg éppen az újságíró jelenléte provokálta, nagyot sóhajtott, és bólintott, mint aki azt gondolta, hogy “Majdnem mondtam valamit…”
– Neve?
– Li… Lilian… Halley… – egy pillanatig félt, hogy mindenki csodálkozva felugrik, de ez a mindennapos angol név senkit sem lepett meg, és közömbösen nézték az ágrólszakadtlányt. A kapitány némi undorral hátrább húzódott, mert Lilian szájából az alkoholpára egy hulláma hömpölygött hozzá.
– Mit csinál Marokkóban?
– Á… átutazóban vagyok… angol… állampolgár…
– Menj hátra egy lépést! – szólt rá a kapitány. – Csak úgy dől a pálinka belőled! Te! Angol állampolgár! Aki Mellahban éjszaka részegre issza magát, mint egy disznó.
Lilian úgy érezte, hogy ezektől a szavaktól meg kell nyomban halnia. Úgy látszik azonban, itt eddig is ebben a mederben folyt a társalgás, mert általában közömbösen nézték a jelenetet. A kapitány nem kiabált, és nem beszélt rosszindulatúlag, inkább megvetés és szemrehányás volt a gorombasága mögött.
– Van bejelentőlapod? Foglalkozásod?
Lilian elővette retiküljéből az útlevelet, és odaadta. A kapitány csak éppen a vízum dátumát nézte meg.
– Hat hónapja érkeztél ide… Mit csináltál ezalatt, és hol voltál bejelentve?…
Most. Most kellene kimondania, hogy az apjánál lakott, a belváros legelőkelőbb villanegyedében. Talán, ha nincs ott az újságíró? Nem! Még akkor sem lett volna képes ezt a csúfos, szégyenteljes dolgot elkezdeni. Összeszorította a száját, és hallgatott. A kapitány visszaadta az útlevelet, megnézte az óráját, nagyot sóhajtott, néhányszor végigszántott ujjaival a hajában, azután gépiesen diktálni kezdett…
– Lilian Halley, angol állampolgárnő, éjjel részegen Mellahban tartózkodott, foglalkozása, bejelentett lakása nincs, mai napon a Quartier Réservébe erkölcsrendészeti eljárás alá…
Lilian bénultan állt. Egyszerre egy borízű hang szólalt meg mellette:
– A hölgy a menyasszonyom! – mondta Marshall.
– Kuss! Disznó!… – szólt rá a kapitány, azután az újságírókhoz fordult. – Ezek mind kész jogászok. Tudják, hogy ha nem egyedülálló nőről van szó, akkor az elkülönítés csak rendőrbírói ítélettel történhet meg. Ezért azután ilyenkor előkerülnek a “vőlegények”!
– Téved, kapitány úr – mondta Marshall. – A menyasszonyommal ma délelőtt akartunk megesküdni, ennek örömére ittunk, és miután nincs ilyesmihez hozzászokva, most nem képes helyes feleleteket adni.
– Szóval – gúnyolódott a kapitány – te akarsz jótállni a nőért?
– Átutazó angol állampolgárok vagyunk, és jogunkban áll francia földön megesküdni. Jogunkban áll esküvő előtt mulatni, nem tehetünk arról, hogy idehozott a razzia. Ha ez nem történik meg, akkor Lilian már a feleségem. Bejelentett lakos vagyok Marokkóban, és ő nálam lakott eddig.
– Azt hiszed, hogy amit egy ilyen rongyos alak mond, mint te…
– Nem tudtam, hogy a francia törvények alkalmazásánál a külső megjelenésnek döntő szerepe van.
A kapitány ámultan felállt – két öklével az asztalra támaszkodva -, és kitátotta a száját. Úgy látszott, le akarja nyelni nyomban ezt a vakmerő csavargót. Marshall, ha lehet, még piszkosabb és groteszkebb látványt nyújtott, mint Lilian. Ha nincsenek itt az újságírók, most bizonyára verést kap. Így a kapitány nyelt egyet, és leült.
– Te nyomorult gazfickó! Azt akarod bebeszélni, hogy neked valami foglalkozásod van?
– Átutazóban vagyok Sierra Leone felé, egy angol cég alkalmazásában. Itt a szerződésem. – Átnyújtotta az írást, amelyet Mortontól kapott. – Hogy tépetten és összeverten nem lehet átutazni Marokkón, arra, azt hiszem, nincs törvény. És arra sincs törvény, hogy rongyos emberek menyasszonyát a Quartier Réservébe lehet vinni. – A kapitány úgy érezte, hogy azonnal szétrobban ennyi pimaszságtól. De ezek az átkozott újságírók… Na jó!
– Szóval, te gyönyörűséges mákvirág, ma délelőtt feleségül akartad venni ezt a szemmel láthatólag menyasszony külsejű hölgyet? És ennek a boldogságnak a francia rendőrség állt útjában, mi? Szép időt töltöttem veletek. Én ezt a nőt csak akkor engedhetem el, ha valóban a feleséged. És mindkettőtöket csak úgy, ha az első induló vonattal eltávoztok Marokkóból. Ha igaz, amit mondasz, akkor most átmentek ide szembe a városházára, és megesküsztök. Két rendőr veletek megy, úgyis kell tanú. Ugyanez a két rendőr fog ügyelni arra, hogy azonnal vonatra üljetek. Ebben az esetben természetesen menyasszonyoddal semmiféle justizmord nem történhet. Ez a legtöbb, amit tehetek értetek.
Az újságíró boldogan jegyezte fel a francia rendőrség humánus intézkedését. És Marshall bután, tehetetlenül állt.
– Úgy lesz, ahogy a kapitány úr mondja – szólalt meg Lilian határozottan. – Meg fogok esküdni a vőlegényemmel. – Szívében megsokszorozódott a dac apja iránt, aki addig gyötörte a házassággal, amíg okozója lett ennek a szörnyűségnek. Most majd fizethet a csavargónak! És meg is érdemli ez az ember, hogy jól belenyúljon a válópör előtt a gazdag Halley erszényébe.
– Ez a házasság most az egyszer megmentett a Quartier Réservétől – kiáltotta a kapitány -, de jól vigyázz, mert itt, Marokkóban csak egyszer mehetsz férjhez! Többször a trükk nem válhat be! Ha ez a pasas elvesz, akkor a két rendőr a pályaudvarra kísér. Ha esetleg meggondoljátok magatokat, a szép hölgynek még mindig rendelkezésére áll a Quartier Réservé.
– Írja: Fred Marshall és Lilian Halley angol állampolgárokat állítólag házasságkötésben akadályozták meg, ezért, amennyiben nevezettek valóban házasságot kötnek, Lilian Halley ellen az erkölcsrendészeti eljárást felfüggesztettük arra az időre, amíg bejelentett lakással és foglalkozással bíró vőlegényével, Fred Marshall-lal megesküszik. Mint a gyarmatokon nem kívánatos, idegen állampolgárokat, azonnali hatállyal mindkettőjüket kiutasítom. A határozat ellenőrzésével Rawson őrmestert és egy kísérőt bíztam meg… Phü!… Gyerünk tovább…
2.
Ilyen házasságot még ritkán látott a világ. Marshallt és Liliant egy rendőr fogta a felsőkarjánál. Házasságra természetesen nem kényszerítették őket, de szigorú parancsuk volt, hogy a nőt, amennyiben a házasság csak kitalált mese lenne, ismét visszakísérjék, hogy lefolytassák az eljárást. A kapitány halálra szégyellte volna magát, ha ezzel a trükkel sikerül az utcán elszökni Liliannek, aki szerinte már legalább nyolc éve megérett a Quartier Réservére. A szétvert arcú, tülökké dagadt orrú, befeketedett és feldagadt szemű csavargó igen stílusosan illett a mellette haladó nőhöz, aki poros, rongyos, maszatos és véres volt mindenfelé a sok karcolástól.
Marshall megtorpant az anyakönyvvezető kapujában.
– Jöjjön – mondta nyugodtan, hidegen Lilian, aki teljesen kijózanodott.
Az anyakönyvvezető halálra nevette magát. Soha ilyen esküvőt! A teremőr tíz frank borravalót nyomott a vőlegény kezébe, olyan jól mulatott. A tanúként szereplő két rendőr meghívta őket ebédre, de természetesen csak a vasúti étterembe.
Az ütött-kopott mellahi pályaudvaron már ott vesztegelt a vonat, amely a legközelebbi kikötőbe viszi őket. Rawson őrmester és kísérője a peronon állt az indulást várva.
Barátságos mosollyal lengették utánuk a kalapjukat, és még akkor is nevettek, mikor az utolsó kocsi vörös lámpájával eltűnt a kanyargó szőlődombok első hulláma mögött.
– Hosszú útra vállalkozott – mondta a férfi Liliannek.
– Én a kikötőből visszatérek.
– Marokkóba? Nem térhet vissza.
– Mielőtt megköszönném, amit értem tett, megmondom, hogy ki vagyok…
– Felesleges. Ön Sir Geoffrey Halley lánya, Lilian.
– Akkor hát jól tudja, hogy nincs mit tartanom a marokkói hatóságoktól.
– A hatóságoktól nyugodtan visszatérhetne. Én nem engedem el magam mellől. Én, a férje, követelem, hogy ahogy megfogadta, jóban, rosszban tartson ki mellettem.
A férfi hangja olyan színtelen, nyugodt és nyomasztó volt, hogy a leány hátrahúzódott az ülésen.
– Kicsoda… maga tulajdonképpen?
– Fred Marshall. Fivére annak a “Bob” nevű újságírónak, akit az ön apja könyörtelenül legyilkoltatott a bérenceivel.
3.
“Victoria, Cunard Line, 1932… febr. 4. Hospital.
Sir!
Pillanatnyilag a Cunard Line Victoria nevű hajóján fekszem mint gyengélkedő a kórházban. Sajnos ezt nem számítják bele a jegy árába, és költséges mulatság, illetve szomorúság. Csak a szoba (orvosi ápolás nélkül, plusz gyógyszer) két font kilenc schilling. Azért nem fekhetem a kabinomban, mert kificamodott karommal, fejsebemmel és bordazúzódásaimmal nem lehetne naponta ápolókkal a távol eső ambulanciára vinni anélkül, hogy ez a menet igen nagyszámú nézőközönséget ne vonzana a hajó utasainak köréből, ami nekem is kényelmetlen lenne. Remélem, ezt a tételt ilyen indokolással elismeri költségszámlámon. (Az ápolónőnek naponta külön négy schilling jár, pedig nagyon csúnya.)
Ja igaz, elfelejtettem kedves lányáról írni. Hála istennek, jó egészségnek örvend, és kitűnő hangulatban utazik a kelt hajón. Kocsiját az Ön szállítócége befuvarozta a hajóra. A cég tisztviselőjével megismerkedtem, aki közölte velem, hogy Ön Londonban lefizette a visszaszállítás költségeit is. Amint látja, már utam elején értékes adatok birtokába jutottam.
Leánya Dora Cummings álnéven tartózkodik a hajón. Úgy látszik, attól fél, hogy Sir kerestetni fogja a rendőrséggel, és ha a valódi nevét használja, huszonnégy órán belül visszaviszik.
Most a beszállásról:
Első nap részt vett az ismerkedési banketten. Kitűnően táncolt, és jó étvággyal evett, különösen homárt és vagdalt bélszínt. (Az utóbbiból kétszer vett. Nekem nem ízlett.) Mindezt jól megfigyelhettem, miközben észrevétlenül a közelében tartózkodtam. Szándékomban volt elmaszkírozni a külsőmet, és mint nyugalmazott pecsétőr ősz szakállal vagy kopaszodó hajjal aranykeretes csíptetővel, mint egy elmélyült, finom lelkű terménykereskedő végezni megfigyeléseimet, de rövid tűnődés után rájöttem, hogy igen tisztelt leánya eredeti megjelenésemben sem ismer, így nyugodtan a közelében maradhatok mint egy jó megjelenésű, érdekes arcú idegen úr. Amint látja, Sir, feladatomat mintaszerű stratégiával és megfontolással készítettem elő. Ez a hajlandóság már gyermekkoromban is megvolt bennem, úgyhogy szüleim egy időben komolyan foglalkoztak a gondolattal, hogy katonát neveljenek belőlem. Ez egy nagybácsim szándékán hiúsult meg, aki még a nyolcvanas években, egy őszi nagy gyakorlaton reumát szerzett, és így bizonyos egyéni előítélettel nézte a katonai pályát. Ennyit a beszállásról.
Ami kedves levelét illeti, sokat tűnődtem az Ön írásbeli utasításán, amelyet a nyugtázott összeggel együtt kézhez vettem. Ön itt megint csak azt hangsúlyozza, amit első találkozásunkkor kötött a lelkemre, hogy semmiben se akadályozzam kedves leányát, de ha kell, az életem árán is hiúsítsam meg, amennyiben bárkivel is házasságot próbálna kötni. Törvényeink értelmében sajnos ez a házasság akkor is érvényes, ha nem mint Sir Geoffrey leánya, Lilian, hanem álnéven, mint Dora Cummings köti meg. Amint láthatja, Sir, a jogtudományokkal is foglalkoztam, és hogy nem lettem ügyvéd, annak elsősorban Isidora néném az oka, akit a kilencszázas évek elején végrehajtottak. Ennyit az ön leveléről.
Mint régi tekintély a szakmában, a magánnyomozók testületében sokszor kifejtettem már azt az álláspontomat, hogy a detektív akkor áll hivatása magaslatán, ha feladatát mindig a profilaktikus oldaláról fogja fel. Előzzük meg a bűnöst, illetve akadályozzuk meg a tett kivitelében! Ezt mondtam például Palmerre is, a családirtóra, a híres hasfelmetsző rablógyilkosra. A detektív nem végzett tökéletes munkát, midőn ezt az embert a hóhér kötelére juttatta! Meg kellett volna akadályoznia, hogy kirabolja az embereket és közben felvágja a hasukat!
Így gondolkoztam az ön leányáról is.
Nem az a cél, kérem, hogy megakadályozzam a házasságot, hanem, hogy megelőzzem azt a szövődményes lelkiállapotot, amely férfi és a nő között a katasztrófát előidézheti. Feladatomat tehát két részre osztottam, melyek a következők: megelőzni az ismeretségeket, megakadályozni a gyöngéd kapcsolatot, és harmadszor: ha nincs más hátra, megakadályozni a házasságot. E három fő cél lebegett előttem.
Kedves leánya körül három úr forgolódott szokatlan buzgalommal az első estén. Egy Herbert Simson nevű, akit látásból ismerek, és egy pletykalapban olvastam róla, hogy válófélben van a feleségétől. Egy bizonyos Thomson Percy nevezetű rádiómérnök, szimpatikus, csinos úr, de skót létére meglehetősen szereti a whiskyt, és a harmadik, ez látszott a legveszélyesebbnek. Alan Brown, az ismert úrlovas, tökéletes megjelenés, tökéletes modor, és öltözködésmódjában az a bizonyos hanyag elegancia érvényesül, amihez a világ összes férfiai közül csak néhányan értünk kifogástalanul. Enyhe, kellemes időben kezdődött az utunk, az esték kissé hűvösek voltak, de meghűléstől nem kellett tartanom, mert felöltővel, sállal felszereltem magam, és különben is mesterségem olykor kemény életmódra kényszerített, és így eléggé edzett vagyok. Ennyit a három úrról.
Az első napot arra használtam fel, hogy profilaktikus eljárásommal Simson urat intézzem el. Névtelen levelet írtam neki, amelyben figyelmeztettem, hogy a hajón utazik egy bizonyos Samuel Bronson nevezetű zseniális, világhírű magándetektív, akit az ő válófélben levő felesége bízott meg azzal, hogy adatokat gyűjtsön ellene, amelyek alkalmasak lesznek arra, hogy a főtárgyaláson a férj hibájából mondják ki a válást, és így tetemes tartásdíjat ítéljenek meg.
Levelem vétele után megnézte az utasok névsorát.
Ennek körülbelül nyolc napja. Azóta ez az úr nem mozdul ki a kabinjából, még az ebédjét is felhozatja. Simson tehát már nem jöhetett számításba.
Thomson Percyt megmérgeztem. Számára kellemes méreggel, és nem is halálosan. Vásároltam a hajón három üveg skót whiskyt (költségszámlámon részletezve), és meghívtam kvaterkázni. Néhányszor együtt sétálgattunk már a fedélzeten, és igen furcsa szokást észleltem a skótnál. Nem tudom, ismeri-e Sir azt a türelmetlen embertípust, aki már a kapuban kezdi fűzni a cipőjét, a lépcsőházban veszi le a nyakkendőjét és a felsőkabátját, hogy ezekben a töredék időkben végezze el azokat a műveleteket, amelyek révén gyorsabban ágyba kerülhet. Skót barátom éppen ilyen volt. Egyszer a kabinja előtt beszélgettünk, és búcsúzkodás közben panyókára vetette a kiskabátját, kigombolta az ingét, és mialatt kezet fogott velem, bal kézzel lehúzta a jobb cipőjét, és úgy lépett a kabinba. Mr. Thomson whiskyjébe három kávéskanálnyi tiszta alkoholt kevertem. A hatás örökre feledhetetlen marad számomra. Mr. Thomson eljárt a kereveten néhány nemzeti táncot, azután abba az érzéki csalódásba esett, hogy ő a dalai láma, és megkérte legidősebb fia számára az unokahúgom kezét. Miközben a kabinok mentén támogattam, csendesen sírt, és kérte, hogy legyek igaz, jó barátja, mert a férjén kívül nincs senkije, és az a gazember elhagyta. Közben kioldozta nyakkendőjét, automatikusan levetette a nadrágszíját, kabátját már régen a hóna alatt tartotta, és könyörgött, hogy mutassam meg a kabinját. Hosszan szorongattam a kezét a kabin előtt, úgyhogy bőségesen maradt ideje mindkét cipőjét levetni. Bal kézbe fogva két cipőjét, egy utolsó kézszorítással bement a kabinba. Bevallom, Sir, hogy én az Ön leánya kabinja elé vezettem.
Hajnali négy óra öt perckor lépett a kabinba.
Négy óra hat perckor nappali élet nyüzsgött a fedélzeten.
Riadó!
A kapitány mint egy ember rohant a fedélzetre.
Több utas vadul követelte, hogy bocsássák le a mentőcsónakokat. Az első tiszt nem tudta, miről van szó, és a gyermekeket összegyűjtötte a társalgóban. Nem akarom Önnek részletezni Mr. Thomson helyzetét, kezében cipőjével és szájában keresztben a nadrágszíjával, ahogy ott állt, rémülten és sírva, mint egy átszúrt arcú pápua.
A hangulat azután lecsillapodott, az Ön leánya is abbahagyta a sikoltozást, mikor rájött, hogy a skót részeg, az utasok megosztoztak a társalgóban levő gyermekeken, és aludni tértek. A legénység reggelig készenlétben maradt.
Most már csak egy ember volt hátra, az igaz, hogy a legveszélyesebb, Alan Brown, az úrlovas. A skót se jött többé elő a kabinjából. Később, azt hiszem, megtudta, hogy van még egy ilyen visszavonult utas, és odaköltözött Simsonhoz. Állítólag egész nap römiznek.
Alan Brown szemmel láthatólag tetszett az Ön leányának, akit most már Dora Cummingsnak fogok nevezni, mert így szoktam meg. Miután eddigi vonalvezetésem az volt, hogy a szerelmet könnyebb megelőzni, mint a házasságot megakadályozni, az úrlovas esetében is alkalmazni akartam a módszert. De ennek az embernek nem voltak kihasználható gyöngéi, nem volt válófélben levő felesége, ezt ki kellett ütni a nyeregből. Ellenflörtöt kellett indítani. Mr. Alan tökéletes férfiideál, szép, kisportolt, izmos, művelt, szellemes és elegáns. Ki vehetné fel a versenyt vele? Természetesen én kezdtem udvarolni a leányának. Este megismertem, táncoltunk, és megkértem, hogy jöjjön velem sétálni a fedélzetre. Közben egy teljes fél percig tartott a kézcsókom, és azzal a halk, de impozáns férfilihegéssel tekintettem rá, amely kivétel nélkül lebilincselte hozzám eddigi hölgyismerőseimet.
A fedélzeten Miss Dora (nevezzük most már így) elköszönt tőlem, hogy teázni akar menni a kabinjába. Megkértem, hogy hívjon meg engem is egy csésze teára. Sokszor a legkiválóbb nőkben is csak mérsékelt szépérzék található, s ez megakadályozott abban, hogy jobban megközelíthessem tisztelt leányát. Ajánlkozásomra a boy útján küldött választ, amely így hangzott:
»Az a mód, ahogy ön egy úrinőhöz próbál közeledni, ha nem tudná, ismeretlen az én társadalmi köreimben. Kérem, hogy ezután kerülje velem a személyes érintkezést, mint ahogy én is ezt fogom tenni. Remélem, a jövőben alkalmasabb partnereket talál közös esti sétákra.
Dora Cummings«
Bevallom, ez a kitérő válasz elkedvetlenített. Délben ugyan viszonozta a fejbólintásomat kedves leánya, de ez a bólintás becsületsértésnek is beillett volna. Este megint az úrlovassal táncolt, és utána a sétafedélzeten ültek. Mögéjük lopózkodtam egy szellőztetőkürtő árnyékában. És hallgatóztam.
Még nem volt este, de a nappal már elmúlt, és ebben a violaszínű, szürke derengésben úszott a hajó a dagály hűvös, de finom szellőjében, azzal a valószínűtlenül sugárzó, sószagú alkonnyal burkolva be a fedélzet ferde, hosszú árnyait, amely ellenállhatatlan lírai bájával nem egy úrlovas legényéletének okozta vesztét. Sir, ez az alkony veszélyesebb a fiatal szívekre a legnaivabb amerikai hangosfilmeknél is. Éreztem, hogy döntő csatát vesztek itt nyomban az óceán poézisének narkotikumától, ha nem cselekszem. Valami készül… Nagy szünetekkel beszélgettek, Sir! A nagy szünetek minden beszélgetéseknél veszélyesebbek olykor, ha még kegyeskedik visszaemlékezni férfikorának kezdetére.
A beszélgetés valahogy így hangzott:
– Este… este lejön a bárba, Miss Cummings?…
Pauza. Derengés, opálzás, hajfürtöt lebbent a szél.
– Ma este?… Nem tudom… Eh… Mindig táncolni. Nem unalmas?… Mr. Alan…
Generálpauza. Szemlesütött cipőorr obszerválás. Ibolyaszínű, rőt reflexekkel igen bőkezűen bánik az ég. Nagyon meleg, halk férfibariton:
– Magával?… Magával, Miss Cummings?… Unalmas?
Szünet. Egyetlen igen halvány csillag jelenik meg, az ég kissé elkékül, én kissé elzöldülök. No, mi lesz? Ez a szünetek szünetje! Ennyi idő alatt a tűzőrség bejárja az egész hajót, és meg lehet írni egy dráma első felvonását.
Most minden feleletnél rosszabb történik. A nő egyet sóhajt, és hirtelen feláll. Istenemre, az úrlovas nyeregben van! Ő is felemelkedik lassan.
– Hová megy?…
Mit kérdezi? Jól látja, hogy nem megy sehova, csak felállt! Gyerünk! Gyerünk! Te Úristen! Az ég már teli van csillaggal! És a hold! Na megállj, te nyavalyás… Ennek is épp most kellett buta, nagy, fehér képével lenézni rájuk egy nyugodt, rőt színű felhő mögül. Hisz ettől még egy haldokló zulukaffer is szerelmes lesz.
– Megyek… a kabinomba… teázni… – Istenem! Ez a pimasz úrlovas megfogta a kezét! A nő remegve kihúzza, és elfordul kissé.
– Ha megengedi… – suttogja Brown – később teszem tiszteletemet. – Mennyi csillag! Mikor jöttek ezek elő?! Furcsa, nagytüzűek és egész apró, távol foszforeszkáló pontok. Az ég összes rendjelét feltűzte sötétkék zubbonyára ezen a napon, és a halszagú esti szél hűvösen, de barátságosan fújdogál…
Sir, az Ön leánya nem felelt semmit. Ránézett hosszan az úrlovasra, és lassan, lehajtott fejjel elment. Mi volt ez?… Ha elfogult nagybátyám miatt nem is kerülhettem katonaiskolába, azért tisztában voltam vele: kapituláció. Az úrlovas izzó szemekkel és megdicsőült, bamba mosollyal nézett igen tisztelt leánya után. Azután ő is a kabinjába ment, hogy felvegye azt az átkozott szmokingját, amit a világ legnyomorultabb, gaz szabója az ön leánya ellen szabott ki csodálatosan lezseren és mégis testhez állóan, hogy ez az úrlovas fejhosszal előzzön meg mindenkit a nőknél. Csodálatos, varázserejű szmoking volt. Remek! Valamit tennem kellett. És itt kapcsolódott be a néger boy. Uram, én nem vagyok híve a lincselésnek, és megvetek minden faji előítéletet, de ez a néger fiú elhomályosította előttem Grant tábornok emlékét, akinek annyi része volt abban, hogy a déli államok kénytelenek voltak felszabadítani néger rabszolgáikat. Ennyit a szmokingról.
Mr. Alan Brown kabinjában, miközben a szmokingját húzta, megjelent a néger boy egy levéllel, amelyben a következő kitérő válasz állt:
»Az a mód, ahogyan ön egy úrinőhöz próbál közeledni, ha nem tudná, ismeretlen az én társadalmi köreimben. Kérem, hogy ezután kerülje velem a személyes érintkezést, mint ahogy én is ezt fogom tenni. Remélem, a jövőben alkalmasabb partnereket talál közös esti sétákra.
Dora Cummings«
A levélpapíron és a borítékon külön szépen rá volt nyomtatva, a leány neve és londoni címe. Kedves leánya, úgy látszik, jól felkészült a szökésre, és ellátta magát mindennel, ami az álnév használatához szükséges. (D. C. monogramos retikült is vásárolt.)
Csak azt sajnálom, hogy Mr. Brown arcát nem láthattam közvetlenül a levél olvasása után. Önnel közlöm, Sir, hogy a levelet ez a néger boy az én megbízásomból továbbította, és azonos volt a válasszal, amelyet kedves leánya hozzám írt. Költségszámlámon szerepelni fog két font, ennyit fizettem a fiúnak (becsületszavamra), hogy Mr. Brownak úgy adja át a levelet, mintha Dora Cummings küldené. Azt hiszem, örült volna, Sir, ha este velem ül a bárban. Kedves leánya egyedül ült egy sarokban, rendkívül zord arckifejezéssel. Nagyon bosszanthatta valami.
Alan Brown egy csinos, szőke asszonnyal táncolt, később pezsgőztek, majd karonfogva felsétáltak a fedélzetre. Igen tisztelt leánya rohamléptekkel hagyta el a bárt, és kabinjába távozott. A hajó utasai közül többen megfigyelték, hogy a különben oly barátságos természetű Miss Cummings és Mr. Brown beszüntették a köszönő viszonyt. Ez nekem is feltűnt másnap.
Azt mondják régi lóversenyszakértők, hogy ha a paripa ügetés közben egyszer »felvág«, akkor már sorozatos balszerencse kíséri a pályán. Úgy látszik, úrlovasoknál is így van. Mr. Alan Brownt a szőke hölgy valami férfirokona alkalmatlan időben kereste fel a kabinjában, ebből először verekedés lett, később eljegyzés, zavaros história, amin senki sem tud eligazodni, de Mr. Brown most már állandóan karonfogva sétál a szőke hölggyel, mögöttük a közeli férfirokon, méltóságteljesen és zordonan, magassága két méter öt centiméter, mellbősége kiszámíthatatlan. Azt mondják, Európa súlyemelő bajnoka. Így van ez. Régi sportemberek mindig megtalálják egymást. Az úrlovasnak csinos kis kötés takarja el a bal szemét. Jól áll neki. Különösen szmokinghoz.
Nem is lett volna semmi baj, ha ez a néger boy nem gyűjtené a számolócédulákat. Sir! Grant tábornok nyugodjon békével, és minden tiszteletem Lincoln Ábrahámé! De ha ez a számolócédula-gyűjtő néger az elhunyt két kiváló gentleman környezetében élt volna, talán minden másképpen történik. A legszebb sárga whipcord-ruhám volt rajtam. Alig látható, világos színű kockákkal, dupla soros, amilyen szakemberek szerint kettő sincsen a kontinensen. És ez volt az egyik! A sétafedélzet korlátjának dőltem, és néztem az aranyszínű napsugárban csillogó víztükröt, amely apró rezgéseivel mintha millió törött üvegdarabból állt volna, és midőn továbbmegyek… Sir! A karfából mintegy negyvenöt centiméternek a mintája szép, fehér színben, pontosan rajta volt az én whipcord-ruhámon! Oda volt a sárga szín, a finom kockák, az egész ruha, a dupla sorral! Kifakadásomra megjelent a steward. Ő is a fejéhez kapott!
– Uram! Ez frissen volt mázolva!
– Miért nem jelezték?! – üvöltöttem.
– Sir, jeleztük! Nézze, itt van még a spárga! Számolócédulák lógtak rajta! Ki a fene gyűjti itt a számolócédulákat?
– Úgy érti ezt, hogy valaki levette a zsinórról a számolócédulákat, amelyek jelezték a mázolást?!
– Természetesen úgy! Egy óra előtt még itt lengtek a szélben a kis cédulák! Én magam fűztem fel őket!
– Meg kell téríteniük a káromat! Jelenteni fogom a konzulátusnak! Úgy látszik, óvakodtak a diplomáciai bonyodalmaktól, mert megfizették a ruha árát, de a szabást, a szabást, Sir, nem lehet megfizetni pénzzel, egy névtelen zseni hattyúdala volt, utolsó munkája, mielőtt csődbe ment. Még másnap is vigasztalhatatlan voltam. Ki sem mozdultam a kabinomból.
Csak délután mentem le a társalgóba, a gyászomban két koktélt ittam, és oktalanul három schillinget költöttem, ahogy ez a főpincér cédulájáról kiderült. És ez a cédula, uram, kórházba juttatott. Alighogy a főpincér eltűnt, egy hang suttogott a fülembe, és egy fekete kéz nyúlt ki az asztal fölé:
– Ó, jóságos Lord Mister… Adni Jimnek a számolócédula… Jim gyűjteni minden számolócédula…
A tettes! Sir megérti a drámai pillanatot. Átérzi a másodpercet, midőn Hamlet megtudja a szellemtől, hogy ki volt apja gyilkosa?! A néger gyerek taszította le trónjáról a divat királyát, a dupla soros whipcord-álmot! Ó, sir, hát van olyan Hamlet a világon, aki ennek a kölyöknek nem ken le egy pofont?!
Megtörtént.
És ki sejthette, hogy ez az alattomos kölyök, akiben az emberi ösztönök legalantasabbja tombolt, bosszút fog állni első felháborodásában, ki sejthette, hogy ez nyomban Mr. Alan Brownhoz rohan, és elmondja neki, hogy a levelet nem Dora Cummings küldte, hanem én. Sir, ha egy úrlovas brutális, akkor nagyon durva tud lenni.
A hajó tatján jött szembe velem, és a leghevesebb szemrehányásokkal illetett. E szemrehányások következtében szorulok pillanatnyilag gondos kórházi ápolásra.
Mindez azonban már nem változtathatott az ő eljegyzésén, aminek a súlyemelőbajnok külön nyomatékot adott, és nem változtathatott azon az óriási távolságon, amely most már az Ön leánya és Alan Brown között állt.
Betegségem alatt a steward informált, akivel külön megfigyeltettem igen tisztelt leányát, és tőle tudom, hogy meglehetős elhagyatottságban tölti idejét. Valahogy híre ment, hogy mindazon férfiakat, akik Dora Cummingsszal foglalkoznak, különleges balszerencse éri. A bárban szól a zene, a sétafedélzeten alkonyatkor párosával sétálnak a boldog emberek, és az Ön leánya, aki pedig becsületemre a legszebb hölgy a hajón, egyedül bolyong, mint a Loire menti elátkozott lovagvár fehér asszonya. Az urak félnek tőle, a hölgyek Alan Brown és Thomson botránya óta bojkottálják. Úgy hallom a stewardtól, hogy alkonyatkor órákig áll a híd karfájánál, és nézi a vizet merengve, tűnődve és csodálkozva. Nem érti. Engem pedig most visznek röntgenezni. Ennyit a költségeimről.
Tisztelő híve: Samuel Bronson”
NEGYEDIK fejezet—>>>