Egy magándetektív karrierje kezdetét veszi
1.
Samuel Bronson angol állampolgár létére Francia-Afrika fővárosát, Marokkót választotta állandó lakóhelyéül. A konjunktúrakutatás módszerével jelölte ki életpályájának a Pinkerton óta annyira elterjedt és regényessé vált magánkutatói mesterséget. A kutatásra való hajlamosság mindig megvolt benne. Képes volt például a legsivárabb napokban is felkutatni olyan ismerőst, akinél még néhány frank erejéig hitelre talált. Egyszer kinyomozta, hogy Algírban él egy nagybácsija, aki rendkívül vagyonos, és mit sem tud e becses családi kapcsolatáról. A csökönyös nagybácsi később sem akarta elismerni a rokonságot, amely nem meggyőző okiratokon, hanem Samuel Bronson érvelésein alapult, mindamellett az útiköltségen kívül még maradt is valami Samuel zsebében abból az összegből, amelyet “családmegváltás” címén juttatott neki ez az öregúr, miután írásba foglalták, hogy Samuel Bronsonhoz és annak családjához semmiféle kötelék nem fűzi.
Későbbi konjunktúrakutatása során jött rá, hogy Marokkóban igen szép haladó irányzatot mutat fel a bűnözés. Hogyan lehet ezt a konjunktúrát kihasználni? Háromféleképpen. Elsősorban mint bűnöző, másodsorban mint rendőr, harmadsorban betörés, orv- és rablógyilkosság elleni biztosító-intézménnyel. A legutóbbi vállalkozás nem jöhetett szóba, miután az ilyen természetű társaság alapításához szükséges néhány millió font alaptőkét Samuel Bronson pillanatnyilag nélkülözte. Az elsősorban megjelölt bűnözéshez többé-kevésbé ép erkölcsi érzéke miatt nem érezte magát alkalmasnak. Maradt tehát a bűnözés virágzó konjunktúrájának szintén virágzó reakciója: a nyomozói mesterség.
Mister Bronson jelentkezett a rendőrségen, kérve alkalmaztatását a főfelügyelői karban. Kérése gyorsan járta meg az összes fórumokat, mert már tíz perc múlva ismét az utcán volt, és hogy ajánlatát nem fogadták tárt karral, azt bizonyítja az a körülmény, miszerint Mr. Bronson még ma sem tagja a marokkói rendőrségnek.
Ilyen előzmények után nyitotta meg a Bronson & Bronson magánnyomozó intézetet. A kettős nevű cégnek mindkét alapítóját egyedül képviselte, és csak a jó hangzás kedvéért írta ki kétszer a vezetéknevét. A megnyitás ünnepélyes formái lényegesen egyszerűbbek voltak, mint a Queen Mary vízre bocsátása vagy a Királyi Akadémia centenáris ülése, mert mindössze erre az egyetlen ünnepélyes beiktató eseményre szorítkozott, midőn a cég két tulajdonosa Samuel Bronson személyében megjelent lakása ajtaja előtt egy réztáblával és egy kalapáccsal, fogai között négy darab szöggel, és a levelesláda fölé odaerősítette a táblát. Ez a változás később különböző kontraverziókra adott okot lakásadónőjével, özv. Collesnéval.
Bronson modern ember volt, és tudta jól, hogy minden igazi nagystílű vállalkozás alapja a reklám. Olyan kitartóan üldözte újságíró ismerőseit, ami elegendő lett volna Marokkó legnagyobb bűnözőinek leleplezéséhez. Így sikerült néhány, elbeszélő formában megírt hirdetést becsempésznie a lapokba. Ezek a közlemények arról számoltak be, hogy miképpen leplezte le Mr. Samuel Bronson (a világhírű mesterdetektív) a New York-i “safe-hiénákat”, miután öt világrész rendőrsége gumibottal ütötte a nyomukat hiába. Ugyancsak Mr. Samuel (a mesterdetektív) kerítette hurokra a “fontoskodó Morgant”, aki nyolc éven át éjjel-nappal angol fontot hamisított. A párizsi “Nagy Kés” társaság, amely név alatt a világ valamennyi szakképzett rablógyilkosa tömörült egyesületbe, és alapszabályai átmenetet képeztek a részvénytársaság és a népszövetség alapokmánya között, ugyancsak Mr. Bronsonnak köszönhette a vesztét.
Talán felesleges megjegyeznem, hogy a “safe-hiénák”, a “fontoskodó Morgan” és a “Nagy Kés” társaság kivétel nélkül a mesterdetektív fantáziájában születtek meg, fogattak el és végeztettek ki. Sajnos a közlemények egyetlen megbízás erejéig sem lendítették fel a Bronson & Bronson magánkutató vállalatot. A nagy részvétlenség már-már csőddel fenyegette a céget, amelyet a vállalat egyetlen nagyobb hitelezője, Mr. Bronson szabója idézett volna elő, ha az utolsó pillanatban nem ragyog fel váratlan fényességgel a mesterdetektív szerencsecsillaga.
Meleg nap délutánja volt, az esős évszak vége felé, midőn a langyos párák behatolnak az ízületek közé, úgyhogy az embernek minden idegszála fáj. Különösen fokozza ezt a fájdalmat Mme. Colles, aki ott áll az íróasztal előtt a lakbérre vonatkozó monoton kérésével és bizonyos költségszámla előzetes bejelentésével, amely a közeljövőben eltávolítandó cégtábla kapcsán felmerült négy nagy lyukat illeti, a falba vert kampósszegek miatt. Özv. Mme. Colles még soha életében nem állt közelebb ahhoz, hogy valamit a fejéhez vágjanak, mint ezen a délutánon.
És ekkor csengettek. A Bronson & Bronson cég első kliense érkezett meg. Hatalmas, ősz ember, feltűnően jól öltözött. A látogató Sir Geoffrey Halley volt, Dél-Afrika egyik leggazdagabb iparmágnása.
– Mr. Bronson – mondta, miután leült -, megbízásom van az ön számára.
– Özvegy Madame Colles – szólt a mesterdetektív -, nyomban hagyja el a szobát!
És úgy történt minden. Sir Halleynek valóban megbízása volt és az özvegy Madame sietve elhagyta a szobát, mert Mr. Bronson keze egy szokatlanul nehéz bronz hamutartón pihent agresszíven.
2.
Geoffrey Halley gyönyörű pályafutását mint petróleummunkás kezdte Bakuban. Még abban az időben, midőn a bakui viszonyokkal igen sokat foglalkoztak az újságok, nem a legkedvezőbb bírálat formájában. Napirenden voltak a korbácsolások, sőt a petróleumtársaság közegei még halálos ítéleteket is hajtottak végre, amennyiben nem egy izgága embert lőttek le ott akkoriban. A civilizáció régen betemette időhomokjával a nagyipar fejlődésének ezt a szégyenletes periódusát, és ha most Sir Geoffrey Halley esetében megemlékezünk róla, ez csak azért történik, hogy különösen markáns jellemét és enyhén szólva markáns tetteit érthetővé tegyem az olvasó előtt.
Az úgynevezett self-made maneknek általában kétféle típusa ismeretes. Az egyik fajta – a nélkülözéstől és szenvedéstől – emlékeinek hatása alatt a hatalom csúcsán is demokrata, humanista, az elnyomottakkal szemben megértő lesz. A másik típus ennek az ellentéte. Megkeményítette a szenvedés, kamatostól adja vissza embertársainak, amit elszenvedett, közömbössé vált a jajgatással és kínnal szemben, és magában általában azt mondja: “Én sem haltam bele.” Sir Geoffrey Halley ezt a fajtát képviselte. Üzleteit a könyörtelen célratörés jellemezte. Kevés eszköztől riadt vissza, amely alkalmasnak látszott arra, hogy a hatalmát és érdekköreit fokozza. Zseniális ember volt, műveletlen, zsarnok és önfejű. A vállalatainál vagy a tőzsdén éppúgy keresztülvitte az akaratát, mint otthon, a családi életben.
Emberek, akik ártani próbáltak neki, máról holnapra eltűntek. Volt, amelyik nagy darab koncot kapott, volt, amelyik egy revolvergolyót. Ezeket az apróbb ügyeket alvezérei intézték belátásuk szerint. Sir Geoffrey nem foglalkozott csekélységekkel. Olykor talán visszariadt volna, ha megtudja, hogy érdekében milyen eszközöket alkalmaznak vazallusai.
Legutóbb egy hírlapíró tragédiája kavarta fel ellene a közvéleményt. “Bob” álnéven írt az újságba, és egy régi, tekintélyes nemesi családból származott. A “Bob” néven megjelenő cikkek hosszú ideig foglalkoztak Sir Geoffrey ügyeivel. Fényképek jelentek meg az ugandai gumiültetvényekről, felégetett néger falvakról, agyonkorbácsolt bantukról. Ennek a “Bob”-nak a tevékenysége olyan veszélyesen precíz és hatásos volt, hogy Sir Geoffreynak kis híján a nyakát törte. Kormánybiztosról, vizsgálóbíróról suttogtak már, midőn egy nap a Marokkóban időző “Bob” eltűnt. Először azt hitték, hogy hazautazott Londonba, majd miután Londonból is kerestették, a rendőrség végül kiderítette, hogy azonos azzal a hullával, amelynél semmiféle igazoló írást nem találtak, és néhány nap előtt akadtak rá a külvárosban. A halál okát egy súlyos tárggyal leadott ütés okozta, amely jóformán az egész koponyáját bezúzta. Halley, aki szívesebben szerelte le az ellenfeleit pénzzel, nem tudott erről a gyilkosságról, és erélyes vizsgálatot indított a bizalmi emberei között. Semmit sem derített ki. Azért sejtette, hogy közvetve ő idézte elő az újságíró halálát, és ez volt az egyetlen eset, ami sok-sok éjszakai nyugalmát zavarta meg. Egész kis vagyonba került “Bob” halálának az ügyét eltüntetni a napirendről. Utóbb még az is kiderült, hogy a meghalt újságíró aktatáskájában felháborító bizonyítékok voltak a Lungaországban alakuló Nyersanyagkutató Társaságról, amely Halley egyik vállalata volt, és a bennszülötteken kívül a francia hatóságoktól bérbe vett arab fegyencekkel építették a töltéseket és irtották az őserdőt. Ezek a fényképek és feljegyzések szintén eltűntek.
Sir Geoffrey Halley özvegyember volt. Egyetlen leánya, Lilian mindazt megkapta nevelésében, amit apja a Sohóban, egy zöldségespincében eltöltött gyermekkor idején elmulasztott. Lilian az édesanyja külsejét örökölte. Kecses alakú, finom vonású leány volt. Természetében már az apai örökség dominált. Önfejű volt, dacos és makacs. A svájci zárda, az előkelő londoni társaságok táncestélyei nem lágyították meg az ellenkezésnek, a csökönyösségnek azt az ősi erejét, amellyel mindig a saját akaratát igyekezett érvényesíteni. Elsősorban ez volt az oka, hogy huszonhárom éves korában, rendkívüli szépsége dacára, még leány volt. A gyengéden közeledő férfiakba valósággal belefojtotta az érzelmeket. Ellenállhatatlanul kitört belőle a nevetés, ha valaki szépen nézett rá, nem is szólva szerelmi vallomásról. Lilian mellett három hétnél tovább nem bírta ki udvarló. Az udvarlók csak úgy lehettek együtt vele, ha beültek Lilian kis tűzpiros autójába, amelyen a leány a nap nagyobb részében összevissza száguldozta a várost. Egyszerű lelkivilágú fiatalemberek, akik szerettek volna sokáig élni, már itt elmaradtak. Aki ezt kibírta, és lenyelte a leány örökös parancsolgatását, az belefáradt a felfordított életrendbe, amely Lilian szeszélye szerint délelőtti táncolással, éjszakai teniszezéssel, löncsölés helyetti csónakpartival alakult ki mindig másképp.
Így került sor azokra az összecsapásokra amelyek apa és leánya között egyre sűrűbbek lettek. Sir Halley ragaszkodott ahhoz, hogy Lilian férjhez menjen. Lilian ragaszkodott ahhoz, hogy Sir Halley békében hagyja.
– Férjhez kell menned! Huszonhárom éves vagy!
– Mégsem élem le az életemet egy tacskóval vagy egy fajankóval! Legszívesebben odaadnám nekik a pénzemet, csak hogy hagyjanak békén.
– Ez mégsem mehet így tovább!
– Eszem ágában sincs férjhez menni!
– Itt van ez a Roland Rockfield…
Napirenden voltak ezek a dialógusok. Különösen mióta Roland Rockfield feltűnt. Sir Halley egy régi barátjának és milliárdos üzletfelének a fia volt, és az önfejű apa csökönyösen leányára akarta kényszeríteni Mr. Rockfieldet férjnek. Ez még jobban elmérgesítette a helyzetet apa és leánya között.
Kikerülhetetlenné vált egy döntő összecsapás közöttük. Ez azon a délelőttön volt, amikor Carver ezredes kereste fel Sir Halleyt. Az ezredes szabadságáról tért vissza Sierra Leonéba, és útközben ellátogatott Marokkóba. Szerette volna rávenni Halleyt, hogy szüntesse be a Lungaországban folyó nyersanyagkutatást.
– Az én ezredem teljesíti a határőrszolgálatot Lunga király birodalma előtt – mondta Sir Halleynek, mikor együtt ültek. – Ismerem az ottani viszonyokat. Ez a terület csak a mi oldalunkról, angol területről közelíthető meg, ezért belga-francia-olasz részről több burkolt figyelmeztetést kaptunk, hogy a nagyhatalmak semmi esetre sem tűrnék el az okkupációt. Nézze, itt van a térképen Lungaország. Fehér folt. Senkié. Ha angol katonaság tenné be a lábát erre a földre, beláthatatlan bonyodalmakat okozna. Ez a néger király nagyon jól tudja, hogy a többi gyarmati hatalmak őrködnek a függetlensége felett Angliával szemben. Ön, úgy hallom, megállapodott vele, hogy birodalmának területén próbafúrásokat végezhet, gumit gyűjthet és arany után kutathat. Jelenleg néhány fehér ember már ott tartózkodik az ön megbízásából, és állandóan újabb európai megbízottjai jelennek meg a “fehér folton”. Az angol hadsereg nincs abban a helyzetben, hogy ezeket az embereket megvédelmezze, még akkor sem, ha ott előttünk ölik meg őket.
– Tökéletesen megbízom a néger királlyal kötött szerződésben – mondta hűvösen az iparmágnás.
– Eh, uram, nekem beszélhet bennszülött királyok tisztességéről. Ön nagyon jól tudja, hogy ezen a vidéken néhány fehér ember élete mit ér a gyarmati hadsereg nélkül. Nézze meg, hogy ennek az eredményesen kutató olajvállalatnak a részvényei milyen értéktelenek a tőzsdén. Pedig ott van elég nyersanyag!
– Ez viszont az én károm, ezredes úr, mert a majoritás az enyém.
– De a kockára tett emberéletek nem az önéi.
– Az angol hadsereg presztízse megóvja őket minden veszélytől. Vagy azt hiszi, hogy ha bennszülöttek mészárolják le az angolokat, erre nem történik semmi? Kényszerítheti bármelyik nagyhatalom Angliát arra hogy állampolgárainak legyilkolását eltűrje?
– Nem! Ha ez megtörténik, akkor az én ezredem be fog vonulni, és a térképen egy fehér folttal többet jeleznek rózsaszínűre.
– És gondolja, hogy a gyarmatügyi minisztérium ezért felelősségre von engem?
Carver elgondolkozott.
– Nem. Azt hiszem, titokban hálásak lennének önnek, mert ebben az esetben senki sem szólhatna a hódítás ellen – és kis szünet után hozzátette -, és a részvények ugrásszerűen emelkednek majd, miután angol helyőrséget kap ez az ország.
– Mi aggasztja tehát?
– Az, hogy az én ezredem csak akkor kap utasítást a bevonulásra, ha a fehéreket már lemészárolták. És ezeknek az életét sem az ön bőséges tőzsdenyereségei, sem az angol gyarmatügyi minisztérium nem adhatja vissza.
– A gyarmati civilizáció mindig áldozatokat követelt. És véres atrocitások irányítják úgy a közvéleményt, hogy a hódítás jogos lépésnek látszik.
– Szóval ön titokban nem is bánná, ha lemészárolnák honfitársait, csak azért, hogy a nyomában következő angol hódítás szilárd helyzetet teremtsen az ön számára a tőzsdén?
– Ezredes úr – mondta kissé bántóan -, az emberiség érdekeit nem nézhetjük ennyi kicsinyes szentimentalizmussal.
Carver ezredes felállt, bólintott, és otthagyta Sir Halleyt. A búcsú pillanatában nem a legkellemesebb jelzőket gondolták egymásról. Az angol ezredes nyomban elhagyta Marokkót, és állomáshelyére utazott, Gambába. Miután a nagyipar keze hosszú, a hadügyminisztériumból bizalmas leirat formájában nagyon helyes kis orrot kapott “bizonyos egyéni iniciatívák” miatt, amelyek legfelsőbb véleményekkel szöges ellentétben vannak, és “meghaladják egy ezredes hatáskörét és informáltságát”.
Még egy látogatót figyelt meg Lilian az édesapjánál ezen a délelőttön. Hatalmas, széles vállú embert, akinek a nyakán zsinóron revolver lógott le bricsesze zsebéig, magas szárú csizmát viselt, ennek a szárát állandóan egy vékony, szívós bambusznáddal csapkodta, kalapját a szobában sem vette le, csak éppen hátratolta a trópusi sisakot a tarkójáig, és bagót rágott. A két méter magas ember arca durva volt, de látszott rajta, hogy okos. Cinikus vidámság ült a vonásain. Lilian sokszor nézte a függöny hasítékán át titokban atyja látogatóit, akik a legkülönbözőbb fajtájú emberek voltak, államtitkártól távoli dzsungelből érkező bennszülöttekig. Ez az ember különösen eredetinek és érdekesnek látszott, és csak igen kevéssé tisztelte Sir Geoffrey Halleyt.
– Átkozott szerencséje van, Halley… Azt hittem, már soha többé nem kell visszamennem robotolni a pokolba… Halló! Hol az az ördögpofájú kölyök? Pálinkát hozzál! Sok jéggel és szódával!… Bánom én! Whiskyt, vagy amit akarsz!… Hát ide hallgasson, Halley! Huszonöt éve dolgozom, mint a barom, és mindig a legnyomorúságosabb pokolban! Különben, maga tudja!… A nagy lázadás idején Szumátrában, azután Holland-Borneón, mikor a dajak fejvadászok fénykorukat élték, és ott voltam tizenhatban, mikor a Maláj-félszigeten Tok Dzsongot támadta hátba az angolokat… Mindig csak olyan telepekre küldtek, ahol a klíma, a bennszülöttek öldöklőek voltak… Tízezer fontot kaptam jutalmul, mert Sziámban jóformán egyedül védtem meg a Bangkoki Takarékot, ahol valamennyi vállalat egyheti munkabére feküdt, nem is tudom, hány millió tikál… Köpök az egészre!… Végre is hálátlan, piszkos banda mind… A májam oda van!… Ezt nem adhatják vissza… És Indokínában kikezdte csontjaimat a reuma.
– Még így is maga a legkülönb, Morton, és most olyan vállalkozásban lesz része, hogy gazdag emberré teszem…
– Hé! Te sátán! Még pálinkát!… Nézze, Halley, ne cifrázza a dolgot. Megint cirkuszt rendez valahol, és pár száz fekete bőrűt kell a túlvilágra exportálni. És ehhez nem adnak katonát. Ilyenkor szoktak nekem hízelegni… Egye fene! Ha már arra jöttem a világra, hogy sötét emberek szekerét toljam, és sötét vállalatok számára vért csapoljak a feketékből, hát csapolok. Apropó, csapolás: a fenébe is, miért nem tart rendes sört a háznál!… Hát akkor miért nem azt adtak mindjárt! Sört, te kutya boy!… De ha arzénnel van hűtve, maga ihatja meg!… Ide hallgasson, uram: ötvenezer fonttal akartam nyugdíjba menni két hónap előtt… És asszony keveredett a dologba! Asszony! Meg kártya… Két hét múlva ott tartottam, ahol huszonöt év előtt! Egy vasam sem volt! Mehettem vissza a pokolba dolgozni!… Hát most itt vagyok, és mondja meg gyorsan, milyen gazemberségről van szó.
– Kissé nyersen fejezi ki magát…
– Pokolba a sima szavakkal! A söre jó…
Az üres üveget a verandán keresztül kihajította az utcára, kényelmesen hátradőlt a fotelban, újabb üveget töltött ki, és lábát felrakta az íróasztalra.
– Maga Nyugat-Afrikában még nem volt, Morton. Nem rosszabb és nem jobb, mint Szumátra vagy Indokína. Koncesszióm van ott Lungaország királyától nyersanyagkutatásra. A kutatások eredményesek. Lungaország fehér folt a térképen: senkié. De azt hiszem, idővel angol befolyás alá fog kerülni…
Erről a fogalomról lehetett valami véleménye Mortonnak, mert nagyot köpött a perzsaszőnyegre, és újabb üres üveget hajított keresztül a verandán, pontosan a legdrágább La France-rózsákkal díszített angol kert közepébe. De nem szólt semmit. Halley nyugodtan nézte, ismerte és megszokta az embereit:
– A vén főnök nagy gazember, de olyan árat kap tőlem a koncesszióért, hogy eddig meg sem mukkant, és bennszülött alattvalói tisztességesen dolgoznak a telepemen.
– És ha én ott leszek, még tisztességesebben dolgoznak majd…
Csend volt. Fixírozták egymást.
– Nézze – mondta Halley -, én egyáltalán nem akarom, hogy túlságosan elkényeztessék ezeket a fekete fickókat. Tudja, ott néhány fehér él köztük egyedül, és miután rettegnek egy esetleges lázadástól, nagyon is kesztyűs kézzel bánnak a bennszülöttekkel. Viszont én rendesen fizetek a főnöknek, nekem dolgozzanak!
Az óriás elgondolkozva nézett maga elé.
– Viszont maga nem fél a lázadástól, Halley. Ha jól sejtem, nem fizetne éppen rá az úgynevezett “angol befolyásra”.
– Igaza volt az előbb! Pokolba a sima szavakkal! Erős emberekre van szükségem, akik akkor se félnek a bennszülöttektől, ha nem a dadájuk járkál mögöttük huszonhat gépfegyverrel! És magának veszett híre van. Ha szelíd elbánásra lenne szükségem, akkor most egy misszionárius ülne itt előttem, és nem a legszebb rózsáimat tördelné össze a sörösüvegekkel. Én alkalmazom magát munkafelügyelőnek, és ha önhibáján kívül kénytelen lesz a telepet elhagyni, egyévi fizetése húszezer font.
– All right!
– Holnapután indulhat, Mr. Morton. Átadok magának néhány szerződési blankettát és húszezer fontot, hogy alkalmazzon embert, amennyit akar.
– Rendben van. Holnapután itthon vagyok. Rég szórakoztam már Mellahban. Ott minden este van valami verekedés. – Nagyokat csapkodott a csizmájára. Átvette a pénzt és a szerződéssémákat. – Majd keresek kemény munkatársakat. – És elment.
Lilian már a beszélgetés elején abbahagyta a hallgatózást. Nem érdekelték az üzleti ügyek. Ezért nem értette, hogy az apja, még mindig Carver ezredes látogatásának hatása alatt, miért rosszabb kedvű, mint egyébként.
– Beszéljünk még egyszer okosan, Lilian…
– Apus, hagyjál békén. Utálom Rockfieldet, és senkihez sem megyek férjhez.
Halley az asztalra csapott.
– Elég volt! Most vagy…
– Hagyjuk a parancsokat. Nem akarok tiszteletlen lenni veled szemben, de ezen a ponton nem parancsolhatsz nekem.
– Úgy! Szóval azt hiszed, az fog történni, amit te akarsz?
– Ebben az esetben igen.
– És ha megvonom tőled az autót? Ha megvonom az anyagi támogatást ehhez az eszeveszett életmódhoz?! Nem sajnálok tőled semmit, de tudni akarom, hogy miért szórod két kézzel a pénzt ruhákra, ékszerekre, új autókra és…
Most Liliannek ment a fejébe minden vére:
– Elég! Ezt nem vártam volna tőled! Egy fillért sem fogok költeni a pénzedből! És nem folytatom tovább ezt az eszeveszett életmódot!
– Hanem mit csinálsz?
– Ha tudni akarod, van saját bankszámlám is! Egy évre legalább elég! Itthagyom még ma a házadat, és rövidesen férjhez megyek. Keresek majd egy szegény majmot, akivel házasságot kötök, és akkor nem zaklathatsz tovább ezzel a kérdéssel.
– Nézd, Lilian… – kezdte szelídebben Halley, de a lánya már kisietett a szobából, és bevágta maga után az ajtót, hogy csak úgy döngött. Aki azt hiszi, hogy Sir Halley ezen a neveletlenségen bosszankodott, az téved. Bizonyos megelégedéssel dörmögte maga elé:
– Az én leányom…
3.
Így került Sir Geoffrey Halley Samuel Bronson mélységesen elhanyagolt magánnyomozó irodájába.
– Ön tehát, Mr. Bronson, elhelyezkedik egy autóban a kapuval szemben. A leányom kocsija könnyen felismerhető, tűzpiros lakkozása van, és a villa előtt áll. Chrysler gyártmány. Ezt az autót ezentúl követi. Ha a világ végére megy, akkor is. Nem hiszem, hogy Lilian beváltja fenyegetését, de ha elszökne, ebben ne akadályozza meg.
– Akkor tulajdonképpen mi a teendőm?
– Teendője meglehetősen nehéz lesz.
– Hm… Félek, hogy ez majd nagyon megdrágítja…
– Költséggel ne törődjön. A leányom oda megy, ahová akar. Saját bankszámlája van – mondta büszkén: – Csak egyet nem tehet. Nem mehet férjhez. Ezen a ponton áll ön majd feladata magaslatán. Ha Lilian elszökik Algírba vagy Dakarba, vagy hazamegy a nénjéhez Londonba, vagy álnéven Párizsba utazik: ön csak követi illő távolból. De ha férjhez akarna menni, ha valami lehetetlen alak túl közel férkőzik hozzá, ön tűzön-vízen át megakadályozza a házasságot. Ha kell, félreveri a harangokat, alarmírozza a tűzoltóságot vagy a rendőrséget, hívja ki párbajra a vőlegényt, és szúrja le, vagy rabolja el, minden tettéért vállalom a felelősséget és a költséget. Végül, ezt jól jegyezze meg: végül, ha a leányom újra visszatér hozzám, ami rövid idő kérdése, maga húszezer fontot kap, az összes költségen felül, ahol legalábbis öt-hatezret lesz alkalma lopni.
– Sir! Az én költségszámláimról…
– Nem érdekel. Ön félórán belül megkezdi működését.
– Nehéz ügy – mondta Samuel tűnődve -, pillanatnyilag annyi fontos megbízásom van… Félek, ez megdrágítja önnek…
– Akkor, úgy látszik, tévedtem – mondta Sir Halley, és felállt -, információim szerint önnek fennállása óta még egyetlen ügye sem volt, és éppen ezért választottam magát, hogy éjjel-nappal az én megbízásommal foglalkozhasson…
Félóra múlva Samuel Bronson Mercedes kocsijában, a szemközti ház elől figyelte Miss Lilian Halley tűzpirosra zománcozott Chrysler kocsiját.
MÁSODIK fejezet—>>>