Mindig úgy kezdődik a verekedés, hogy a civilizációt visszaütik
1.
” Egy menekült málhahordó vallomásából megállapították – írja a Megaphon -, hogy Essar bey hordái fosztották ki a Nyersanyagkutató karavánját. Az angol hatóságok erélyes, de békés szándékú ultimátuma részint felszólítja Lungaország királyát, hogy szolgáltassa ki Mr. Robin hittérítőt, részint garanciát kér arra, hogy Essar bey hordái Sierra Leone határán nem élvezhetnek menedékjogot a sakaiok földjén. Ellenőrizhetetlen hírek szerint egy könnyű vadászgép átrepült az ország felett, és pilótája azt állította, hogy a fehérek telepe lángokban áll. E pillanatban még nem tudjuk, hány honfitársunk élete esett áldozatul a sakai király hatalmaskodásának. Az ötödikén lejáró ultimátum, azt hisszük, hogy végső terminusa a Lungaország határán állomásozó angol ezred türelmének, amely talán mégsem fogja tovább tétlenül nézni, hogy néhány kilométerrel odább öldöklik polgártársainkat.”
A gyarmatokon érdekelt többi nagyhatalom sajtója elnémult. Igyekeztek ugyan interveniálni a fegyveres beavatkozás ellen, de végre is Afrikában villámgyorsan elharapózhat a példa, ha valahol büntetlenül ölik a fehéreket. Ez még pacifikált területen is zavargásokat idézhet elő. Különben a távol-keleti helyzet nem tört meg nagyobb ellentétet az impériumok között.
Lord Winter (a miniszterelnökhöz): Van-e tudomása arról a miniszterelnök úrnak, hogy Lungaország királya szabályszerű ultimátumban szólította fel a fehéreket az elrabolt bérösszeg megfizetésére, erre határidőt adott nekik, és a fehérek ezt közölték rádión a határőrséggel. Miért nem sietett Sir Halley a kárpótlással, és fűződnek-e Angliának különös érdekei ahhoz, hogy Sir Halley nyersanyagkutatásai miatt diplomáciai és háborús bonyodalmakba keveredjen? (Zúgás.)
Miniszterelnök: Az események nem adtak időt arra, hogy az ügyet részleteiben tisztázzuk. Felszólítottuk az európaiakat, hogy helyezzék magukat a határőrség védelme alá. A bonyodalom nem Sir Halley ipartelepe miatt, hanem angol állampolgárokkal szemben történt erőszakoskodásért állott elő. Semmi körülmények között sem tűrhetjük, hogy hittérítőket raboljanak el, és tisztviselőket gyilkoljanak, akár ipartelepen, akár máshol. (Taps.)
Lord Winter: Nem követett-e el gondatlanságot az angol hatóság, mikor Sierra Leone határán európaiakat bocsátott be olyan földre, amelyen nem nyújthatott védelmét nekik? Nem kellett volna lezárni a határt? És nem tételezhető-e fel, hogy ezzel az iparteleppel bizonyos érdekkörök, előre sejtve a fejleményeket, provokálni akartak egy angol megszállást? (Nagy zaj.)
Miniszterelnök (nem felel).
Austin (konzervatív): Kezeskedik-e a kormány arról, hogy az óvatosság politikájának több angol állampolgár nem eshet áldozatul, és a birodalom tekintélyét nem járatjuk le a gyarmatokon?
Miniszterelnök: Azt hiszem, erre nézve az intézkedések, és ha kell, a további lépések mindenkire nézve meggyőzőek lesznek. (Hosszan tartó, nagy taps.)
2.
Azután érkezett három tipróláncos autó is Freetownból. Öt hatalmas, hárommotoros bombavető és két könnyű Fokker-vadászgép. Reggeltől estig folyt a csapatszállítás, beraktározás, blokkházépítés Gambában. Freetownnál az angol flotta egy teljes egysége vetett horgonyt.
Ezen a napon Carver irodájában váratlanul megjelent egy rémült, összetört ember: Halley. Bronson levele kissé meghökkentette. Ezek szerint hol lehet a leánya? Azután megkapta Carver sürgönyét:
“Birtokomban levő ellenőrizhetetlen eredetű levél stop amely bennszülött útján érkezett stop sérült borítékban stop a nyersanyagkutató telepről stop határőrségnek címezve stop következőket tartalmazza stop értesítsék atyámat Sir Halleyt, hogy férjemmel, Fred Marshall-lal a lungaországbeli nyersanyagkutató telepen vagyok stop végső veszélyben stop Lilian Halley stop üzenetet felelősség nélkül továbbítom stop Carver”
Most ott állt. Uralkodva magán, de karikás, fáradt szemekkel, látszólag azért nyugodtan:
– Kérem, ezredes úr, mutassa meg a levelet.
Carver szó nélkül átnyújtotta. Jól látta, hogy a milliomos arcából minden vér eltűnik. A másik asztalnál Marshall egy jelentést gépelt. A kikötő felől újabb angol legénység érkezett, behallatszott a dohányszagú irodába ütemes poroszkálásuk és borízű kórusuk:
It is a long way to Tipperary
It is a long way to go…
– Ezredes úr – mondta Halley minden önuralmát összeszedve -, kérem adjon mellém egy felfegyverzett karavánt, hogy elhozzam a leányomat. Ez az ő keze írása!
– Lungaország határát további intézkedésig magánszemély nem lépheti át.
– No de, ezredes úr, a leányomat sürgősen el kell hozni onnan. Értse meg! A lányom!
– Sir Halley! Ön igen hathatósan világosított fel engem három hónap előtt, hogy a szentimentális érveknek nincs helye katonaságnál. Holnapután éjfélkor indulunk, hogy megtegyünk mindent honfitársainkért. Addig innen egyetlen ember sem lépheti át a határt!
– Ezredes úr! A gyermekem van ott!
– Sir Halley! Azon a pokoli helyen e pillanatban senki sem tartózkodik, aki nem a gyermeke valakinek.
E pillanatban egy altiszt lépett be:
– A Nyersanyagkutató rádiója jelentette, hogy megtámadták a telepet, az utolsó segélykérő jelek megszűntek, a rádiójuk nem felel.
Sir Halley egy székhez vánszorgott, és leült.
– Marshall!
– Igenis!
– A jelentést kábel útján továbbítja, és utasítást kér. – Marshall ujja alatt kattogni kezdett a távíró. Halley hirtelen felugrott.
– Létesítsen kérem telefonösszeköttetést Londonnal, az államtitkárral.
– Sir Halley, itt én parancsolok! Különben az ezred telefonját magánbeszélgetésre használni tilos.
– Ezredes úr! Ha a lányommal valami történik, önt teszem felelőssé, és követelem, hogy azonnal kössön össze…
– Sir Halley! Ha így folytatja, vasra veretem, és úgy szállítom Freetownba. Az történik csak itt, amit ön előre látott.
– Ezredes úr… – mondta esdeklően – nekem a lányom… az egyetlen lányom…
Marshall segédtiszt odaállt eléje, és hidegen az arcába nézett:
– Nekem az egyetlen fivérem van ott. Kettő volt. Az egyiket Bobnak hívták, és újságíró volt. Meghalt. A másik ott van, ahol nem felel a rádió. – Nyugodtan, szenvedély nélküli hangon mondta ezt. És Halley lassan kiment.
Carver két öklével az íróasztalra támaszkodott, és sokáig nézte a távozót, azután így szólt:
– Van Isten…
3.
A válasz ismét határozott volt és rövid:
“Megadott határidőt be kell tartani. Rádióértesülések ellenőrizhetetlenek. Szigorúan bizalmas: Igyekezzék mindent megtenni, hogy az ultimátum lejártáig közbelépés ne váljék szükségessé.”
Ez érthető volt. A bevonuláshoz feltétlen indokolás kellett.
Ezt nagyon jól tudta Halley is. És mikor később ismét bejött, az ezredes a történtek dacára szánalmat érzett iránta. Hajlott hátú öregember ült előtte, aki reszkető kézzel ivott egy korty vizet. Ez lett Halley.
– Ezredes úr… hiszi… hogy életben lehetnek?
– Talán elbújtak a dzsungelban – mondta minden meggyőződés nélkül Carver.
– És nem lehetséges… hogy előbb… hogy egy osztagot segítségükre küldjön?…
– Utasításaim határozottak. Ötödikén éjjel tizenkét óra előtt nem tehetek semmit. Egy vadászgépet kiküldtem kémszemlére, talán a pilóta majd többet mondhat. Ön igazán tudja, Sir Halley, hogy az angol katonák csak az utolsó pillanatban indulhatnak el.
Sir Halley igazán tudta. Még sokkal többet tudott, mint Carver, és csak ült, csak nézte a padlót.
A pilóta jött:
– A bennszülöttek nyilván felgyújtották a telepet. Minden kunyhó ég. A kunyhóktól távolabb védekezhetnek a megmaradt fehérek, tisztán látszott, hogy lövések villannak fel. A terep olyan, hogy nem tarthatják magukat.
– Ezt én megmondtam az ön mérnökének, Sir Halley – mondta Carver. – Figyelmeztettem őt, hogy az ilyen gyarmati telepekhez természetes támpont szükséges, előrelátható harc esetére. Nem értem, miért helyezték szabadon a völgy közepére az épületeket. – Halley tántorogva felemelkedett, és rekedten felelt:
– Mert én… én… én egy hitvány, nyomorult vagyok… Mert… mindenkinek van apja vagy anyja… – Kitámolygott.
– Maga szerint megsemmisültek? – kérdezte a pilótát Carver.
– Sir, azok a házak olyan ostobán állnak, és a völgy annyira nem nyújthat fedezéket… Marshall múmiaszerű arccal ült. Carver intett a pilótának. Ez, úgy látszik, ösztönösen megértette a helyzetet, mert így folytatta:
– De ha várták a támadást, és az őserdőbe vagy a közeli sziklák közé menekültek, esetleg két napig is tarthatják magukat.
Tiszt jött be:
– Az újságírók és a többi polgári személyek utasítása szerint elhagyták Gambát. Sir Halley azonban nem hajlandó eltávozni.
Carver sóhajtott…
– Maradhat…
4.
Tizenegy órakor a kürtös megfújta a riadót.
Ötödike volt.
Percek alatt megelevenedett a sík terep. A helység mögötti négyszögletes térségen leszedték a repülőgépekről a ponyvát. A motorosok kipróbálták a gyújtót, pöfögés, fegyvercsörgés, az öszvéreken percek alatt helyén volt minden géppuska, rövid vezényszavak pattogtak, és a barakkokból néma csendben vonult oszlop oszlop után, négyes sorokba fejlődve, egymás mögé. Minden altiszt végigrohant a szakasza mentén, a beszélgetés moraja elült, a kürt elhallgatott, és Marshall megjelent a századirodában, köpenyben, menetkészen.
– Jelentem, Sir: minden rendben.
Halley ott ült egy széken. Két nap alatt megőszült. Carver felvette köpenyét, parafa kalapját, és járkáltak ketten, Marshall-lal, szótlanul fel és alá. Időnként az ezredes vagy a hadnagy a karórájára nézett, azután egymásra. Fél tizenkettő volt.
Megint a karórára néztek, megint egymásra. Carver türelmetlenül dobolt az asztalon.
Altiszt jött be, és jelentette, hogy egy öszvér lezuhant az árokba a gépfegyverrel együtt, a káplár megsérült.
Carver most már maga elé tartotta a kezét, és egy pillanatra sem vette le szemét a tizenkettes felé közeledő nagymutatóról. Halley két kezébe temette az arcát. Már csak másodpercek hiányoztak a hatvanadik percből.
Négy… öt… hat… hét… nyolc… kilenc… hatvan.
– Marshall! Indulás!
Felharsant a kürt, és a hadsereg dübörögve zúdult neki az őserdőnek. Kerekek nyikorogtak, lovak dobogtak, összeverődő karabélyok zörögtek, és mint tízezer puskalövés, ropogni kezdtek a repülőgépmotorok.
Ami ezen a részén Nyugat-Afrikának ritkaság: szárazság jött. Három napja egy csepp sem esett, perzselően sütött a nap, a vizük elfogyott, és a barlang belsejében 60 fokra emelkedett a meleg. A völgyben még tűrhetőbb lett volna, de a kopár sziklák mint gyűjtőlencsék koncentrálták a meleget, és sokszorozva verték vissza a barlangra. A kövek annyira áttüzesedtek, hogy éjszaka is langyosak voltak. Három halottjukat kénytelenek voltak egyszerűen ledobálni a mélybe, ahonnan a tömegesen oszló bennszülötthullák amúgy is elviselhetetlen kénhidrogénes ammóniákbűzt párologtattak fel. Az öreg Rollins és a szerencsétlen Robinné haltak meg először, és végül a rettenthetetlen Mayew szervezete is felmondta a szolgálatot ebben a szituációban, ő is lerepült hűlt testtel a szakadékba.
A távoli hegyek felől jól látszott, hogy özönlenek százával mindenfelől a bennszülöttek.
Félig eszméletlen állapotban hevertek a forró barlangban. A fiatal Rollins már huszonnégy órája félrebeszélt. Marshall ott ült Lilian mellett, ölében tartotta a fejét, és simogatta.
– Ha meghalnánk… – suttogta fájó, kiszáradt torokkal – köszönöm… hogy… az apámat… hogy nem mondtad…
– Mert… mert én már akkor szerettelek… – felelte Fred, és ahogy végigsimította az asszony arcát, Lilian futólag megcsókolta a kezét.
A távoli dobpergés egyre tartott. A völgyben üvöltöztek és táncoltak, de ez mind csak tompán szüremlett ide, a halál barlangjába, ahol néhány nyugat-afrikai pionír viaskodott az elmúlással. A hegyek egyre ontották a bemázolt, agyaggal letapasztott hajú harcosokat, akik eljöttek a nagy gyűlésre, hogy örökre kimondják minden fehérre a halált, aki ide belép.
Este tábortűz mellett folytatták a gyűlést.
Azután erősödő, roppant búgással közeledett valami a magasból. Az európaiak utolsó erővel a barlang szájához vonszolták magukat. Alacsonyan szállva megjelent három gép. A bennszülöttek csodálkozva emelték fel a fejüket. Három úszó árnyék homályosította el a csillagokat. Egy kisebb árnyék különvált, és sebesen rohant le a völgybe. Dörrenés és felcsapó lángnyelv.
A gyűlésnek vége volt. Aki élve maradt, az rohant szerte mindenfelé, és ahol csoportokba verődtek, ott szép spirálisan a kis vadászgép alacsonyra siklott, és elsuhant mellettük, közéjük szórva a gépfegyverrel.
A bombavetők továbbszálltak a hegyek közé, és sok gránát robbant, sok bennszülött kampong helyén csak tátongó, mély üreg maradt, és elhallgattak a dobok is.
A bevonuló katonaság nyomban meglátta a Bánat Szikláján égő nagy, nyílt tüzet, körülötte a karjukat és rongyaikat lengető félholt fehéreket, azt a néhány embert, akiknek volt annyi erejük, hogy kimásszanak a szellőztetőnyíláson.
A legénység harsány hurrával vette tudomásul őket, és egy utászosztag nyomban hozzáfogott a megszabadításukhoz.
… A sátorlapból rögtönzött kórházban helyezték el a megmentetteket, és az orvos szerint több áldozatot nem követel közülük a kaland. Morton le sem feküdt. Felhajtott egy üveg pálinkát, evett egy csajka marhahúst, és boldogan sétált a katonák között. A gúlába rakott szuronyok közül vidám táborozás folyt, időnként hatalmas fényszóró szaladt körül a tájon.
It is a long way to Tipperary
Lilian felnyitotta a szemét. Hosszan ivott a langyos tejből, jóleső érzéssel konstatálta, hogy ágyban van, azután meglátta Marshall borostás, sovány arcát, amint föléje hajol.
– Most már minden jó lesz… Nézd! Ez itt az öcsém… – De már nem látta az illetőt, mély álomba merült.
BEFEJEZÉS
Halleyt még sokáig ápolták szanatóriumban. Rémlátások és sírógörcsök kínozták. Ha volt bűne – és volt sok -, megfizetett mindent, a nála szokásos pontos kamatokat is beleértve. Később Marshall pontos bizonyítékokkal látta igazolva, hogy Bob halálában valóban ártatlan az apósa. Egy túlbuzgó alvezérének önálló bűne volt, és Halley nyomban elbocsátotta.
– Tudod – mondta Morton, mikor egy este Marshalléknál vacsorázott Marokkóban -, a régi szép időknek vége. Ha ez a barom Mayew egy ilyen gyerekjátéknál beadja a kulcsot, az öreg Halley jótékony intézményeket létesít, és a lapok cikkeznek, ha az ember nem tenyérrel, hanem visszakézzel vágja szájon a bennszülötteket, akkor már a tisztességes embernek nincs itt keresnivalója.
– De most már legalább van pénzed, nem kell dolgoznod többé – mondta Marshall.
– Marha vagy! Az utolsó centemet tegnap vesztettem el kártyán, mert miután az a spanyol énekesnő kifosztott, kártyára adtam magam.
– És mit fog csinálni? – kérdezte Lilian.
– Először arra gondoltam, hogy ajánlkozom valami úri családhoz házitanítónak a gyerekek mellé, de azután mégis inkább elszerződtem Celebesre. Ott azt mondják, még mozog valami. Nem csinálnak olyan hűhót, ha az ember megdorgál egy bennszülöttet, és az érzékeny fráter belehal.
Ezen az estén kézbesítették Richmond ezredes táviratát:
“Hathavi szabadsága négy nappal ezelőtt lejárt stop igazolatlan elmaradása komoly következményekkel járhat stop lépjen nyomban érintkezésbe ezredével és vegye át parancsát stop Richmond ezredes”
Marshall körül fordult egyet a szoba. Mi ez? Lilian elkapta tőle a sürgönyt. Morton is. Végül az óriás adott elfogadható magyarázatot:
– Látod, te vadszamár! Azt hitted, katonaszökevény vagy! Pedig frászt! A jó ezredes bácsi, miután látta, hogy kedvenc tisztje elszökött, szépen beírta a katonai főkönyvbe, hogy hathavi szabadságot engedélyezett. És most erre figyelmeztet.
Csakugyan így volt. Marshall sürgönyözött találomra, hogy betegsége miatt nem jelentkezett idejében, de teljesen felgyógyult és szolgálatképes. Nyomban megkapta a választ, Fred Marshall őrnagynak címezve.
“Nyomban vonuljon be ezredéhez régi állomáshelyére stop parancsnokság”
Marshall szép pályát futott be a hadseregben, és úgy tudták, hogy feleségével a legboldogabb házaséletet éli. Így is volt.