JÓ ÜZLET A HALÁL
REGÉNY
IRTA
REJTŐ JENŐ
TARTALOM
A jenki
Egy részvénytársaság szivügye!
Ketten az éjszakában
Két ember kiváncsi a paradicsomra
Megérkezés a paradicsomba
Pokol a paradicsomban
Halálraitéltek
Kenyértörésre kerül a dolog
A tüzijáték
Az Új-Hollandia R. T. likvidál
Egy elfajzott utód
A jenki
A jenki Honoluluból jött és ebből az alkalomból rendkívül éhes volt. Honolulutól Batáviáig utazni nem tartozik éppen a jelentéktelen hajózási relációk közé, különösen nem a jenki esetében, aki az úgynevezett legkedvezményesebb – turistaosztályon tette meg az utat. Ennek a turistaosztálynak az ára olyan mérsékelt, hogy csak a legritkább esetben lehet hozzájutni. Akkor sem a hajótársaság jóvoltából. A mérséklés ugyanis a díjszabás legmélyebb pontjáig nulla-dollárig ad kedvezményt. Az ember csak úgy részesülhet benne, ha kellő óvatossággal elkerüli a jegyszedők és az ellenőr figyelmét. Maga a legkedvezményesebb – turistaosztály alig rendelkezik komforttal és a hajófenék egyik bálától eltakart részén található. Néhány tábla csokoládéval és egy üveg szódavízzel egész jól el van benne a takarékos utas.
A jenkit Tomnak hívták és nemcsak éhes volt, hanem szeplős is. Rendelkezett egy barátságos, gyerekes vigyorral, amiből úgy, ahogy megélt még eddig. Sohasem volt ideges, nem ismerte a sietséget és ha néha mégis futott, ezt csak az a sportszerű kíváncsiság indokolhatta, amellyel valamelyik rendőr gyorsaságát tette próbára. Hiába is igyekszem szépíteni a dolgot: Tom a rendszertelen és felelőtlen helyváltoztatásnak azon szenvedélyes zarándokai közé tartozott, akiket a társadalom elfogult lekicsinyléssel csavargóknak nevez. Életrajzát a lexikon így kezdte volna: «Iskoláinak elvégzése után nyomban a sajtónál találta meg élethivatását…» Mi azonban mondjuk ki egyszerűen, hogy nyolcéves korában rikkancs lett. Edison óta ennek a pályának van presztízse. Később motorszerelő volt, majd reklámfőnök, haditengerész, tőzsdés, pincér, énekes, vásári árus, magántitkár és még sok minden.
Nem lehet valami furcsábbat elképzelni, mint egy szeplős jenkit, aki megérkezik Batáviába és éhes. Tom életében ez olyan sűrű eset volt, hogy arra az időre, ha milliomos lesz és címert csináltat, ezt a jelenetet akarta mint a legjellegzetesebbet megörökíteni a családi pajzson: Külföldi kikötőben áll egy ember és korog a gyomra.
Lassan megindult végig a rakodóparton. Gyönyörű pirosan lakkozott kocsi állt meg a posta előtt és előkelő külsejű nő ugrott ki belőle. Valamit mondott a soffőrnek és elsietett a főbejáraton. Tom csettentett a nyelvével, ami szépérzékének megnyilatkozását jelentette általában és addig nézett a nő után, amíg a kék gumiköpeny végképp eltünt a folyosó homályában.
A kékköpenyes hölgy, úgy látszik, azt mondta a soffőrnek, hogy egyelőre nincs rá szüksége, mert ez tovább gördült az autóval.
Dél felé járt és Tom idegesen szimatolt a mindenfelől dúsan hömpölygő ételszagok között. »Nem jól van ez, Lengley, higyje el, sehogy sincs jól». Önmagával szemben odáig vitte az udvariasságot, hogy nem tegeződött és sűrű magánbeszélgetéseinél a tiszteletreméltó családi vezetéknevet használta. A sarkon túl lacikonyhák következtek, amelyeknél kínai ételművészek és maláji specialisták pancsoltak egész nap a fazekak körül. Az uccát vastagon borította a szemét, benszülöttek nyüzsögtek, európaiakkal galoppozó riksakulik rikoltoztak és igyekeztek az indolens ténfergők között utat találni. Az egyik lacikonyha előtt ott állt a szép, hatalmas autó, amelyet az előbb a postánál látott. A soffőr éppen levest kanalazott, de már előtte állt a hús, a főtt tészta és két deci ginever pálinka is. Tom egy pillanatra lehunyta szemét, mert különben képtelen lett volna e látvány gyönyörének súlyát elviselni. Azután gyorsan a soffőrhöz lépett és megérintette a vállát.
– Maga ennek a piros Mercedesnek a soffőrje?
A soffőr meglepve kapta fel a fejét.
– Igen. Miért?
– Egy kékkabátos hölgy megkért a posta előtt, hogy keressem meg ezt a kocsit. Ott várja az autót. Azonnal mennek tovább.
A soffőr káromkodott, ledobott egy ezüstpénzt és elsietett. Tom leült, megette az ebédet, zsebretette az ezüstpénzt és szintén elsietett.
«Nincs baj, Lengley. Fő az okosság és az adódó helyzetek helyes kihasználása. Most nézzen barátom állás után.»
Mert Tom nem kerülte a munkát. Szeretett állásban lenni, csak nem sokáig. Elvinni egy csomagot, bemázolni egy kerítést, megmondani, merre van egy ucca, azután adjanak valami pénzt és hagyják békén. Két-három óráig hiába nézett állás után. Minden rövidlejáratú tevékenység be volt töltve éppen. Végül is orvul támadta meg a munka. Hátulról egy kéz nehezedett a vállára:
– Halló! Van ideje?
– Attól függ mennyi. Néhány évig momentán ráérek.
– Vigyázzon erre a vitorlásra, amíg visszajövünk – mondta egy harcsabajuszú, fehérsapkás ember, ki harmadmagával állt a mólón. – Félóra múlva újra itt leszünk, addig üljön be a ladikba. Kap jó borravalót.
– Csak menjen nyugodtan. Az ilyen munkához értek.
… Ez igen! Hanyattfeküdt a fenékben és ebéd utáni sziesztája alatt dohányzott, mint a bankigazgatók. Közben lustán oldalt fordította a fejét és körülnézett. A bárkán hosszú út nyoma látszott. Nagyon erős hajó volt. Jól megépített klipper, akár San Franciskóig el lehetne menni vele, gondolta a jenki. Hátul, a csónak farában nagy szekrényt pillantott meg. Kinyitotta, csak úgy szokásból. Hátha talál valamit, amit a tulajdonosok könnyen nélkülözhetnek.. Ruhadarabok és evőeszközök voltak benne. Észrevett azonban valami fehér port is. Vékony csíkot. Felvett belőle, megszagolta, azután a nyelve hegyére tette. Hm… Követte a fehér csíkot, amely az oldalfal deszkájáig vezetett. Miután a deszkát kissé megnyomta, kifordult a helyéből. Dobozok sorakoztak szépen egymás felett. Kokaincsempészeké volt a bárka. Tom nagyon dühös lett. Utálta a kábítószer-csempészetet, mert alapjábanvéve jólelkű volt és San Franciscóban nem egyszer látott olyan emberi roncsokat, akik ennek a fehér pornak az áldozatai voltak. Másrészt dühösítette, hogy őt hagyták itt, amíg elintézik az ügyeiket és így a csónakban egy jóhiszemű idegen vállalja az esetleges razzia veszélyét. Valaki leszólt a partról:
– Hé! Mennyiért vinne át Sabangba?
– Sabangba? Semmi pénzért.
– Miért?
– Ott lakik egy nénikém, akivel nem vagyok beszélő viszonyban. – A parton álló ember, aki benszülött málhahordójával volt, idegesen topogott. Kereskedőféle lehetett.
– Nézze, barátom, jól megfizetem és a kárát is megtéríteném, ha éppen nem oda készült a hajóval és engem mégis elvinne oda.
Lengley kilépett a partra, megnézte az idegent, azután a hajót.
– Hát kérem! Én ugyan nem vihetem Sabangba, mert délután fontos ülésen kell résztvennem az iparkamarában. De meguntam már ezt a vén klippert és olcsón eladnám. Elsőrangú hajó. Vitorlázattal, evőeszközökkel, kabátokkal együtt ötven forint, ezért az árért egy rendes halászcsónakot sem kap.
Az idegen gyorsan ráállt az alkura.
… Miután kissé berugott, fütyörészve sétált a Weltewreden felé vezető úton. Ötven gulden hatalmas vagyon volt, szinte példátlan a Lengley-család történetében, egészen a dedósig, aki már az első telepesekkel vándorolt be Amerikába, de míg a többiek lázas munkához fogtak a mai Newyork helyén, addig az ős lefeküdt a Manhattan kopár szikláira, szemére huzta sapkáját és aludt. Családi vonás volt náluk az alvás előtt szemrehúzni a sapkát olyan méltóságteljes, nyugodt kézmozdulattal, mintha előkelő nyaralójuk pompás hálószobájának selyemfüggönyét bocsátanák le.
Weltewreden finom, úri hely. Tulajdonképpen ez a főváros. Batávia mocsaras kikötője telve van szunyoggal, az urak és a polgárok Weltewredenben laknak és Tom, miután ötven guldenja volt, ha úr nem is lett, de polgárnak feltétlenül érezte magát. Miután meleg lett, kiskabátját a karjára dobta, azt sem bánva, ha a járókelők észreveszik, hogy csíkos matróztrikóján súlyos folytonossági zavarok támadtak az idők folyamán. Az ötven forint első mámorában bement egy előkelő kávéházba, hogy feketét igyon. Itt néhány rövid, erőteljes szót váltott a pincérrel, aki vonakodott kiszolgálni őt. A kávéház előtt összeverekedett egy soffőrrel, a sarkon ellátta magát néhány sorsjeggyel, majd beült egy borbélyhoz hajat vágatni és elaludt. Derült álma volt, mert mélységesen meg volt elégedve önmagával. Csak az uccán jutott eszébe, hogy borotválkozni elfelejtett, holott ez terebélyesen aktuálissá vált az arcán Honolulutól Batáviáig. A szemközti bár pénztárában csinos hölgyet pillantott meg, mire nyomban vett egy csokor virágot, átvitte a pénztárosnőnek, bemutatkozott, kezet csókolt és groggot rendelt sok-sok rummal. Tüneményesen jól érezte magát. Ez a jó érzése azonban mint egy varázsütésre elmult, midőn belépett a helyiségbe az eladott bárka tulajdonosa két társával. Úgy látszik, a gengszterek tanyája szintén Weltewredenben volt. A helyiségből még három-négy ember sietett a harcsabajuszú üdvözlésére. A banda nagy része valószínűleg itt töltötte szabadidejét. «Nyugalom, Lengley, nyugalom» biztatta Tom önmagát. «Fényes nappal nyilvános helyen tilos az emberevés». A harcsabajuszú hozzálépett:
– Hallja, maga!
– Hozzám beszél? – kérdezte Lengley.
– Nagyon jól tudja, gazember! – A bajuszos veszélyesen izmosnak látszott és a többiek arcából sem nézett ki sok jó.
– Ha valami baja van velem, hívjon rendőrt! – emelkedett fel önérzetesen Lengley.
– Ehhez nem kell rendőr…
– De kell! Bűnhődni akarok! – és teli torokból ordítani kezdett. – Rendőr! Rendőr.
A csoport ijedten szétrebbent. A pénztárosnő és a tulajdonos is odasietett. A harcsabajuszú remegett a dühtől, de észrevette, hogy Tom valamit megtudott és hirtelen halkan így szólt:
– Ne ordítson maga ló… Nem bántja senki…
– Mi az, hogy nem bánt?! Borravalót igért nekem?! Adja ide a harminc koronámat! Rendőr!! …Rendőr!!
… Mikor kiért az uccára a harminc koronával, tünődve szólt önmagához: «Itt konjunktura van, Lengley, itt meg lehet élni». Optimizmusát nyomban nyugtalanság váltotta fel, mikor hátranézett és észrevette, hogy az imént elhagyott bár vendégei közül néhány gyanus pofa kódorgott a nyomában. Igy már nem lesz jó… Ezek csak az estét várják, valami alkalmas helyet és akkor nem fognak habozni. Azt jól tudta, hogy olyan embereket úszitott magára, akik sokan vannak, hidegvérrel és biztosan gyilkolnak. Közben alkonyodott… Úgy érezte, hogy Lengley komoly bajba került és szerette ezt a vidám, szeplős fickót, akivel szemben az a kapcsolat is kissé elfogulttá tette, hogy azonos volt vele. «Nézze, Lengley, ebből ki kell mászni, az élet szép, a nap jó és végeredményben maga még olyan fiatal. Ki fogunk mászni, Lengley». Egyre sötétebb lett és mind több és több gyanus alak kóválygott körülötte. Igy ért a város határába, ahol a gyönyörű palmyrapálmákkal szegélyezett villasor kezdődött. Miután vagy száz métert ment, becsöngetett egy villába, a kapusnak azt mondta, hogy levelet hozott, amelyre választ vár és átadott neki egy írást, amely nemrégen még feljogosította őt arra, hogy Honoluluban a karitatív ingyendinéken résztvegyen. A kapus természetesen nem olvasta el a gazdájának szóló cédulát, azt hitte, valami üzenet, amit futólag vetettek papírra és elsietett a vesztibül felé. Tom csak erre várt. Besurrant a villa hatalmas fái közé és ment, amíg a telek oldalán húzódó sodronykerítésnél megpillantotta a másik villa kertjét. Átvetette magát. Igy ment három-négy villán, át keresztül, azután egy roppant park végében a ház mögötti palánkon tette túl magát és ott állt egy mezőség szélén. Távolban a rizsterraszok mocsaras víztükrei csillogtak feléje. Megállt kissé, hogy kifujja magát és éppen indulni készült, mikor a felette levő félemeleti ablakból egy hölgy esett a fejére.