19.
Persze a spanyolok is tudták a történetünket, de azért ötször is elmeséltették maguknak, és gurultak a nevetéstől. Megvendégeltek bennünket vörösborral és disznósajttal, cigarettát kaptunk és lefekhettünk aludni. Különös, hogy itt a gyarmatokon mennyire utálják egymást az európai hatalmak, mennyire örül egyik, ha a másikat valami csúfság éri. Ezt most már nem csak a lázadó bennszülöttek modern és kitűnő fegyverei bizonyítják, hanem az a jókedv, szeretet és pártfogás, az az ünneplésszámba menő bánásmód, ahogy itt kezeltek minket, mert blamíroztuk a franciákat. Másnap kipihenten Diakába értünk.
Bremont találkozása a menyasszonyával megrázó volt. Percekig egyáltalán nem tudtak szólni, azután csak összefüggéstelen szavakat mondtak, ölelték egymást és sírtak…
Az olasz gőzös, amelynek parancsnoka elhatározta, hogy felvesz bennünket, csak tizenegykor indult, és mi ott ültünk a kikötő kávéházának teraszán, színes lampionok alatt a gyönyörű estében. A hatalmas, karcsú kókuszpálmák levelei lomhán meg-megmozdultak a szabad tengerről jövő sós, nagyszerű légáramlástól. Rézfejűnek is, nekem is kijutott már aznap bőségesen Csenevész, illetve Edna csókjaiból. Most ott ült közöttünk, mind a két karjával átkarolva az öreg Réz bikanyakát, és lélegzet-visszafojtva hallgatta a történetet. Persze vörösbort ittunk, és nagyszerűen éreztük magunkat. Csak Bobi sóhajtott fel néha fájdalmasan, mert borzasztóan sajnálta, hogy ebből az “elsőrendű mókából” kimaradt.
És ezen a gyönyörű, holdas estén a harsogva lapátoló gőzös távolodni kezdett velünk a pálmáktól, a kávéházi lampionok sorától. Bremont és Edna egymást átkarolva álltak a korlátnál, bámulták a titokzatos trópusi partot. Távolabbról egy szájharmonika muzsikája hallatszott, ahogy Rézfejű játszotta érzelmesen, még hunyódó szemhéjaival is trillázva Dodó gyönyörű levelét barátnőjéhez a Társaság szigetekről…
20.
Corot doktort természetesen nem lehetett felelősségre vonni, semmi bizonyíték nem volt ellene. De a boldog expedíció keveset törődött vele. Bremont Rómában átvette az örökséget. Kifizette a részünket, de azzal a megjegyzéssel, hogy ha bármikor szükségünk lenne valamire, ami az övé, az mindig a mienk is. Edna és ő addig kértek hármunkat, amíg letelepedtünk Rómában. Bobi és Rézfejű vettek egy kávéházat a város szívében, és kezdtek elpolgáriasodni.
Barátaink esküvőjén természetesen mi ketten voltunk a tanúk Rézfejűvel. Mondhatom, először életemben láttam barátomat zavarba jönni. Olyan volt frakkban, mint egy bokszbajnok a mérkőzést követő banketten. Állandóan egyik lábáról a másikra helyezkedett, rágta a körmét, és mikor templomi esküvőn a pap – kissé elkésetten – figyelmeztette a fiatal párt, hogy nekik jóban-rosszban követniük kell egymást, azt hiszem, megesküdni nem mernék rá, de úgy láttam, mintha Rézfejű szemében valami szokatlan nedves csillogás keletkezne…
Aztán sokáig nem láttam Rézfejűt, míg egy vasárnap reggel udvariasan kopogott, majd berúgta az ajtót, és megjelent a hálószobámban:
– Gyere ma velem ebédelni, kitűnően fogsz szórakozni – invitált biztatóan. Bevallom, barátom felfogásai a szórakozást illetőleg olyan sokféle változattal rendelkeztek, hogy némi bizalmatlansággal mentem vele. Ez egyszer azonban tényleg kitűnően szórakoztam. Előkelő étterembe mentünk, ahol két óra felé egy kövér, jól öltözött, szemüveges úr jelent meg, és az étlapot kezdte tanulmányozni.
Rézfejű odament hozzá, kissé meghajolt, és kedves mosollyal, szinte alázatosan kérdezett valamit. Persze láttam, hogy rögtön verekedni fog. A gyanútlan szemüveges úr kedvesen felelt, és Rézfejű látszólag nem is erősen az arcába vágott. Ilyen ökölcsapásokat csak tőle láttam, amellyel mintegy könnyedén s mellékesen, egyetlen futó gesztussal úgy tudott megütni valakit, hogy szétrepedjen csontja, bőre, kitörjön a foga, befeketedjen a szeme, és magával rántva zuhanásában mindent, olyan benyomást keltsen az odasietőben, mint akit huzamosabb ideig vertek ólmosbotokkal.
– Ez volt az a Corot doktor – magyarázta vidáman Rézfejű, miután rendelkezésére állt a megjelenő hatóságnak. – Kinyomoztam, és ezentúl minden kéthétben egyszer megverem! – fejezte be fiatalos lelkesedéssel.
A történethez már nincs sok hozzáfűznivalóm. Bremont és felesége boldogan éltek. Hogy Bobinak is jusson szerep a családalapítás körül, ő lett az első gyermek keresztapja. Sokszor jöttünk össze öten, és újra meg újra átéltük éjfélbe nyúló beszélgetések közben a borzalmas, de feledhetetlen kalandokat. A történet epilógusához tatozik, hogy Corot doktor még kétszer találkozott Rézfejűvel, azután kivándorolt, és örökre távol tartotta magát a kontinenstől.