Vissza a pokolba!

8.

Igli!

Az állomáson nagy riadalom támadt. Mindenki egyszerre beszélt, az utórémület izgalmában mesélték a lövöldözést és támadást. Az állomásfőnök azonnal sürgönyöztetett, a csendőrök kezdtek jegyzőkönyvezni, és végigkutatták a vonatot. Két házaló elindult a város felé, az egyiket támogatni kellett, úgy látszik, a hosszú út a melegben megártott neki. Egy kapitány és egy káplár gyorsan besietett az állomásfőnök szobájába. A kapitány fehér kesztyűben, extra, ünnepi uniformisban volt, és lovaglópálcájával csapkodott. Ordítozott az állomásfőnökkel, hogy jelentést fog tenni az egész disznóságról. Aztán kemény léptekkel, a káplárral együtt elvonultak, hogy lakás után nézzenek ebben az undorító fészekben!

Az utcán már határozottan kértem Rézfejűt, hogy hagyja abba az ordítozást. Borzasztóan tetszett neki, hogy ő a kapitány. Mellesleg az volt a szerencsénk, hogy úgy a kapitány, mint a káplár úgynevezett extra uniformist is hoztak magukkal, mert a rajtuk lévő ruhát végig bemocskolta a sok elfolyt vér. Így elég különösen festettünk barátommal a tisztikaszinók és nagyobb városok környezetének szánt ünnepi katonaruhákban. Rajtam kissé lötyögött a káplár öltözéke, Rézfejű herkulesi termetén viszont szinte recsegett feszülésében a hatalmas kapitány zubbonya. Nem bírtam lebeszélni róla, hogy magához vegye a poggyászból néhai kapitányunk lovaglópálcáját, sőt fehér cérnakesztyűjét is. Pedig a gutaütésig meleg volt ebben a szaharai “városban”, amely természetesen csak egy oázis volt, állomással, sikátorokkal, mecsettel, no meg egy vörös nyerstéglából épült laktanyájával a félelmetes goumière-eknek, ahogy az arab csendőröket nevezték. Igli egyetlen hotelje a lejtős sikátor végén állott, és kapuja felett egy fiákerlámpa szolgáltatta a világosságot. A lámpán még rajta volt hajdani rendszáma. Bűzös, lármás ivón át jutottunk a hotelbe, ahová Bobi és Csenevész már előbb megérkezett. A dohos kis szobákat néhány nyikorgó, kimustrált bútorral rendezték be. A szakadt moszkitó-hálókon nyugodtan szálldostak ki és be Afrika máig is rendszerezetlen szúnyogfajtái, és ahogy felhajtottuk az ágytakarót, számos pondró igyekezett menedéket találni a piszkos lepedő ránca között.

Mélységes undorral vettük birtokba lakrészeinket. Azután bementünk útitársainkhoz. Csenevészen meglátszott, hogy utolsó erőit is elhasználta. Nem is sejtette, hogy tudjuk a titkát, és szokott hősiességével igyekezett mosolyogni.

– Kedves gyermekeim! – kezdte Rézfejű. – A játék most igazira fordult. Ugyanis, ahogy mi most Füttyössel itt állunk egy vezérkari tiszt és ordonáncának uniformisában, tökéletesen kimerítjük a haditerületen elkövetett kémkedés ismertetőit. Most már arról van szó, hogy vagy sikerül kiszabadítani azt a frátert valami újsütetű köpenicki heccel, vagy felkötnek bennünket Oranban. Tehát menjetek gyermekeim a fészkes fenébe! Vagy ami még rosszabb: Marakeschbe, ahol is várakozzatok ránk! A továbbiakban aztán két eset lehet: vagy megérkezünk avval a nyavalyás Bremont-nal Marakeschbe, vagy nem. Ha nem érkezünk meg, azt onnan fogjátok majdnem biztosan tudni, hogy hosszabb ideig hiába vártok ránk. Az egyetlen lehetséges út ugyanis a szabadulás felé Saramrából az Atlaszon át Marakeschbe vezet. Onnan talán eljutunk a tengerhez. Ez is nagyon nehéz, sőt kissé lehetetlennek tűnik első pillanatra, de ha az ember jobban átgondolja, akkor viszont egyenesen kizárt. Tehát ne is gondoljuk jobban át! Ennyi embernek teljesen lehetetlen feltűnés nélkül közlekedni ezen a vad vidéken. Ergo kiadtam a marsrutát, és ti ketten Bobival holnap indultok vonattal vissza Gervville-ig. Ott átszálltok Marakesch felé, és a Hotel Du Negriében vártok minket.

Csenevész szokatlan energiával kezdett ellenkezni, de Rézfejű a kék huszárok festői uniformisának hatása alatt különösen kérlelhetetlen volt:

– Itt két eset lehetséges – kezdte a szavajárását -, és mind a két eset az, hogy szó nélkül elindultok Gervville-be. Ha nem tetszik, akkor mehetsz tovább egyedül, és mi hárman itt hagyunk.

Csenevésznek végre is engednie kellett. Különben is, bizonyára megtörte már annyira Afrika, hogy feladja a küzdelmet. Rézfejű kitűnő lélektani érzékkel dolgozott, amikor nem árulta el Csenevésznek, hogy tudjuk a titkát, és azért távolítjuk el sürgősen, mert csak egy gyenge nő. Dehogyis jelent terhet itt az útitárs! Mennél többen vagyunk, annál nagyobb a lehetőség arra, hogy keresztülvágjuk magunkat. És megint csak lovagok voltunk, midőn velünk egyenértékű bajtársunkat, a higgadt, elszánt és ügyes Bobit nélkülöztük, hogy Csenevésznek kísérője és gyámolítója legyen. Morgott is a fiú, de Rézfejű mindent elsöprő terrorja őt is meggyőzte.

Ezután visszatértünk a szobánkba és megbeszéltük a tervet. A kapitány poggyásza valóságos kincseskamra volt, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a vállalkozásunk. Eltekintve attól a régimódi, de kitűnő 10.75-ös Mauzertől, amely az Atlaszban sűrűn előforduló leopárdokkal szemben sokkal többet ér a nagy távolságra hordó, de inkább csatára, mint vadászatra alkalmas Lebel-puskánál, nagy csomó kitűnő térképet találtunk. Ezenkívül orvosságok, egy üveg valódi Black and White whisky, két Browning, iránytű és hasonló, általunk sohasem élvezett és mindig irigyelt trópusi holmik voltak ott. Sejtettük, hogy életünk legnagyobb és legveszélyesebb kalandja következik. De azért amint lehajtottuk a fejünket, mar azon nyomban aludtunk is a felelőtlen emberek veszéllyel, élettel, tegnappal és holnappal nem törődő lelki közönyének egészséges nyugalmában.

9.

Rézfejű hajnali négy órakor felkeltett.

– Mozogj, te ló! Nem szeretném, ha búcsúzkodásra kerülne sor.

Szavamra, ez a Rézfejű zseni volt. Elsősorban minek kompromittáljuk kötélre megérett társaságunkkal Bobit és Csenevészt, másodsorban mi a fenét rázogassuk egymás kezét és mondjunk érzelmes hülyeségeket, mikor minden perc drága? Az ilyesmi sokkal megfelelőbb szertartás Kovácsné és férje között, ha valamelyikük egyedül utazik nyaralni.

A derengő nap első, hűvös pásztái az utcán találtak bennünket. Karavánt kellett szervezni. A városkában francia hűbérben élő, úgynevezett partizánok laktak. Indolensek, pimaszok és tolvajok mind. Egy sárga burnuszos szállítóval, aki a datolyakereskedők forgalmát bonyolította le, nagy nehezen megalkudtunk. A megalkuvás abból állt, hogy tevénként száznegyven frankot kért Beni Abbesig, és mi addig pofoztuk, amíg azt mondta, hogy jó, legyen hetven. Ezután vidám beszélgetéssel megittunk egy pár pohár pinárd nevezetű rossz burgundi vörösbort, amivel a franciák hihetetlen mennyiségben árasztják el Afrikát.

Hozzáláttunk a felnyergeléshez, rendeztünk egy próbatáborozást, és a harmat még fel sem száradt, mikor hét tevéből álló fegyveres karavánunk nekivágott a sivatagnak.

Kísérőink görcsös bunkókra emlékeztető Snider-puskákkal voltak ellátva. Érdekes, hogy ezek a partizánok francia szolgálatban még Riffle és Remington-puskákat is produkálnak, ha viszont fellázadnak, Isten tudja, honnan, remek Winchester és Manlicher gyártmányokkal rendelkeznek tucatszámra. Érdemes lenne ennek végére járni. Lehetséges, hogy diplomáciai bonyodalmakra vezetne.

Rézfejű poroszkált a karaván előtt, én a végén, mert nem árt, ha az ember a védelmére szerződtetett arabokra a nyergén keresztbe nyugvó fegyverével vigyáz. Rézfejű málhájába tette az elegáns kék huszárkabátot, amelyet bizonyára ronggyá izzadt volna. Most már jó mélyen bent jártunk a Szaharában, és nem tudtuk, mi lenne kellemetlenebb: gyarmati katonákkal, vagy lázadó gummal találkozni. Délelőtt tizenegy óra felé hatvanöt fok volt, s még száztíz kilométer, két napi út választott el Beni Abbestől. Saját verejtékünkben fürödve, szédelegve és káprázva ültünk a magas nyeregben. Hogy mit jelent ilyen állapotban a himbáló tevén menni, amelyik egy oldalon lévő két lábával lép egyszerre, és valószínűleg azért nevezik a sivatag hajójának, mert állandóan tengeri betegséget okoz? Ezt nem tudja elképzelni senki, nem tudja leírni író! A káprázó szemek alatt vonul hullámosan a bántóan csillogó, selymes vonalú por. Ha felnéz az ember szédültében, akkor szembekerül az izzón vakító nappal. A gyomor valahol a gége környékén hánykolódik, a fej a tevejárás ütemében bólogat, és rövid idő múlva viszket a nyak, hát és comb a por és a teve testéről kivándorolt különböző élősdiek miatt.

Délután néhány fehér oszlopot pillantottunk meg. Újonc Afrika-járók ledőlt városok romjának néznék, pedig ezek a hosszú, fehér hengerek sivatagi kutak. Ilyenkor nincs oázis körülöttük. Nyár van. Kiszáradt cserjék, szegényes alfafű és a föld alól kirothadt gyökerek tömege. Pihenő!

A tevék vágyakozva bőgnek a bőrvedrek körül. Felállítunk egy kis sátort, és félholtan elnyúlunk alatta. Az arabok hangos gajdolással főzik a kuszkuszt. Rézfejű előveszi a szájharmonikáját, és eljátssza a “Miattad bánatos az én szívem” refrénű dalt…

10.

Hajnalban tovább himbálóztunk a sivatagon át. Lassan megtelt a levegő szállongó porral, és csontig hasogató fájások nyilalltak az agyunkba: sirokkóba kerültünk. A tevék hörögtek és kirúgtak. A csökönyös dög, amelyen én ültem, úgy harapta össze a zablát, hogy percekig vertem revolvercsővel a fejét, mire hosszas körbetáncolás után kinyitott a száját. Szemünket vakulásig csípte a por, fogunk alatt ropogott, a torkunkat karcolta, fuldokolva köhögtünk. A sirokkó csak erősbödött, az ég hamuszínűnek tetszett, és a nap, mint egy halom hamvadó rőzse, sötétvörösen izzott. Vakon, félájultan, a vezérteve ösztönére bízva magunkat, haladtunk. Versenyt köhögtünk és hörögtünk a tevékkel az egyre sűrűbben szállongó porban. Csupa hamuszürke lovas, gyulladt szemekkel.

Négy órára ténferegtünk el Beni-Abbesig. Itt egy légyfelhő ereszkedett ránk, és csak aki már járt Afrikában, az tudja, milyen szörnyű veszélyt jelentenek ott a legyek. Vannak oázisok, ahonnan házaikat, datolyapálmáikat otthagyva örökre elmenekült a lakosság a legyek elől. Marokszámra szedtük le az arcunkról őket, terpentinnel dörzsöltük magunkat, míg nagy nehezen újra láttunk és hallottunk. Egy csomó putri között megtaláltuk a csapszéket, amely előtt legnagyobb csodálkozásunkra egy régi, agyonhasznált Citroen állott. Rézfejű megtorpant, aztán felvette uniformisát. A Citroen tulajdonosait e pillanatban már nagyon sajnáltam. Betértünk az alacsony ivóba. Kifizettük a karaván vezetőjét, és Rézfejű azonnal elővette a tulajdonost, egy alacsony, ősz szakállú arabot, aki szólni is alig tudott az ijedtségtől, mikor a “rumi” tisztet meglátta.

– Fehér embereket keresek! – és rövid gondolkozás után hozzátette: – Két ferencsit, akik tiltott kereskedést űznek. – Ferencsinek hívják errefele az európaiakat.

– Uram! Két ferencsi van nálam… De én nem tudok róluk semmit! – Rézfejű karba font kézzel lépett eléje.

– Nem tudsz? – kérdezte vészjóslóan. – Ha igazat mondsz, nem lesz bántódásod, ha hazudsz, Oranba viszlek a Falot elé!

Az orani Falot a haditörvényszék, amely statáriálisan ítélkezik bizonyos bűntettekben, amit az ügyesen “haditerületnek” nyilvánított Szaharában követnek el. Rézfejű találomra ment, hogy hátha görbe utakon járnak az autó tulajdonosai.

– Uram – vallott a rémült tulajdonos -, én whiskyt szoktam tőlük venni és pinárdot, de most tartsd meg a szavadat, és ne bánts!

Az alkohollal való kereskedés Afrika területén tilos. De lelketlen emberek hitvány pancsokkal mégis mérgezik, egyre mérgezik a partizán életben züllésnek induló arabokat. Rézfejű azt is megtudta, hogy az autó utasai nemegyszer hölgyeket visznek magukkal, akiket azonban visszafelé már nem hoznak. Szóval ezek az arabokkal barátságban élő európai típusából valók, akik alkoholt csempésznek, lánykereskedést folytatnak, és mellesleg kémkednek is, hogy bántatlanul járhassanak a tuaregek között.

– Goumièreket! – süvöltötte Rézfejű, aztán berúgta az ivóba nyíló ajtót, amely az egyetlen gerendás szobából álló hotelbe vezetett. – Hé! Uraim! Szabad egy pár szóra?

Két holtfáradt, álmos ember kezdett mocorogni, és Rézfejű stentorian vezényelt nekem:

– Szuronyt fel! Súlyba!

Feltűztem a vékony “eguille-t”, és támadóan megálltam. Egy kis köpcös és egy hatalmas gorillaszerű ember jelent meg sátorponyvából készült bricseszben.

– Önöket letartóztatom! Papírjaikat és fegyvereiket kérem!

Végignéztek rajtunk.

– Hohó! Mi angol állampolgárok vagyunk! Hol az elfogatóparancs! Különben is, ön katona, és nincs joga polgári személyeket letartóztatni!

– Vállalom a felelősséget! – mondta Rézfejű. – De most már gyerünk!

A hatalmas ember elszánt fickó lehetett, mert kitaszította Rézfejűt, és be akarta csapni az ajtót, ami után kétes kimenetelű revolverharc keletkezett volna. De Rézfejű kirántotta őt a karjánál fogva, és a következő pillanatban úgy csaptam arcul, hogy elborította a vér. Rézfejű hatalmas rúgásától az asztalnak repült, amelyet felborítva elzuhant. A másik a hátsó zsebéhez kapott, de ezt egyszerre ütöttük meg, én puskaaggyal a gyomrára, Rézfejű ököllel az álla alá, hogy csak egyet reccsent valamije, és anélkül, hogy egy szóval is részt vett volna az ügyben, már elterült. Golyó süvöltött a fejünk mellett, és egy kilyukasztott alkoholkanna szépen folydogálni kezdett. A tántorogva lábra álló óriás lőtt, és talán agyon is lőtt volna bennünket, ha teljes létszámban rá nem veti magát az oázis időközben elősiető helyőrsége, három goumière. Ezek az arab csendőrök köztudottan nem finom emberek, különösen, ha európait verhetnek bántatlanul. A hatalmas angol másodpercek alatt hozzávetőleg két-háromszáz pofont kapott. A továbbiakban bizonyára jókedvűen táncoltak volna rajta az arabok, ha közbe nem lépünk. Mikor az angolt felszedtük, alig lehetett ráismerni.

– Ez se fog egy ideig hölgyeket exportálni – motyogta felém Rézfejű. Azután a goumièrekhez fordult:

– A két angolt nem szabad agyonütni, különben Falot elé kerültök. Jól megkötözve elszállítjátok őket Saidába.

Tudta jól, hogy a két angol háromszor is kereket old addig a bennszülött csendőröktől. Mi pedig egy óra múlva kellő üzemanyaggal felszerelve megindultunk a zötykölő kis Citroennel a sivatagon át wadi Saukra felé, amelynek túlsó oldalán van a Fort Saramra nevű előretolt helyőrség.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.