4.
És megint széles, sárga sugarak, fehér falak, dobozszerű házak, fülledtség, rongyszag, fekete vigyorgások, burnuszok és millió szállongó porszemecske. Ismerlek benneteket, ismerlek…
Ennyi év után nem kellett attól tartanunk, hogy Bobit, vagy engem felismernek mint szökött légionistákat, de ezzel nem is nagyon törődtünk volna. Olyan emberek voltunk, akik nem nagyon latolgatják a következményeket, ha már belefogtak valamibe. Megszoktuk a kényszermunka, a késelés állandó kockázatát, amihez nem is kell rendkívüli bátorság, mert a társadalmon kívül élő kikötő-páriák között ez éppen olyan váratlan, de magától értetődő eshetőség, mint tisztes polgároknál a szívszélhűdés, vagy az influenza következtében beálló halál. Tudjuk, hogy van, félünk is tőle, de úgysem tehetünk ellene semmit. Rézfejű kezdte növeszteni a bajuszát és a szakállát. Bobi valami furcsa főzettel feketére akarta festeni a haját, de zöld lett. Ez aztán végképpen elvette a kedvét a “maszkírozástól”. Expedíciónk – négytagú kopott társulatunkat ugyanis így neveztük el – egy humánus felfogású arab hotelban szállt meg, ahol nem érdeklődnek a vendégek személyazonossága iránt.
Írásokra mindenesetre szükségünk volt, és Rézfejű, az expedíció főnöke elővetetett ezer frankot Csenevész kabátjából. Délután két kosárral tért haza, amelyek színültig meg voltak töltve önborotvákkal, noteszekkel, bugylibicskákkal, fésűkkel és cigarettaszipkákkal. Az ő zárkózott modorában, ügyet sem vetve ránk, két batyuba kezdte szortírozni a töméntelen filléres pakfong- és pléh-ócskaságot.
– Ha meg nem sértlek érdeklődésemmel, talán a Szunda-szigetekre készülsz csereberélni a bennszülöttekkel? – kérdeztem.
– Ószeres leszek – felelte röviden Rézfejű, mintha direkt ebből a célból jöttünk volna Afrikába a legsürgősebben. Nem zavartuk tovább, mivel sejtettük, hogy a legközelebbi kérdésünkre már egész közvetlen dolgokat mondana. Később elővett négy certifíkátot.
– Házalók vagyunk, az afrikai vasút mentén kereskedünk ilyen apróságokkal. Ez elég megszokott mesterség, a hatóságok egyenesen pártolják itt a házalókat. Négyen nem mehetünk egy kosárral, mert az feltűnő, tehát ketten-ketten alkotunk egy céget. Az egész hecc papírokkal, áruval együtt hatszáz frankba került. A négyszázat elosztjuk, mindegyikünknél legyen legalább száz frank.
– És mi a legközelebbi teendő? – kérdezte izgatottan Csenevész.
– Elmegyünk, fiam, pálinkát inni, mert átkozottul szomjas vagyok.
És az expedíció felfedezett valahol egy Etrangers nevű kitűnő csapszéket, ahová bevonultunk.
5.
Tulajdonképpen el sem tudtuk képzelni, hogy mit csinált volna Csenevész itt egyedül. Még hármunknak is nehéz munka volt kinyomozni Oranban, hogy hetekkel ezelőtt egy átutazó légionistát merre irányítottak a Fort St. Therèse-ből? Csenevész már itt, Oranban nagyon szenvedett a melegtől, de igyekezett ezt palástolni. Napközben csak ült az ágy szélén, állával a tenyerében, a térdén könyökölve, cigarettázott és a padlót bámulta. Ha valamelyikünk bejött, olyan hirtelen izgalommal ugrott fel, mint aki minden pillanatban azt várja, hogy már hozzák a bátyját.
Bobi egy őrmesterrel kvaterkázott egész nap, Rézfejű meg én a városon kívül csatangoltunk, a sivatag kezdetén, ahol egy kis emelkedésen látható a St. Therèse erőd. Öszvéreket és tevéket hajtottak be, gyakorlatozó újoncokat vezettek ki, gyümölcsöt s kalácsot áruló arab nők ólálkodtak a falak körül. Messziről a La Carmagnola kórusa hallatszott, bizonyára egy leváltásra vezényelt század katonáitól, akik most a kör alakú udvar közepén pihennek az indulást várva. Estig hiába cserkésztünk, hogy valami kompetensnek látszó személyt találjunk. Kilenc óra felé visszatértünk a városba, mert Rézfejű ismét szomjas lett.
Az Etrangersben ott találtuk Bobit. Egyedül ült és fütyörészett. Mikor leültünk, egy cédulát tolt elénk, amin ez állt: “Jules Bremont, első század, Saramra helyőrség, utolsó állomás Igli, karaván-út Beni-Abbesig”. Bobi indolens hidegvére sokszor a végsőkig dühített minket. Most is úgy nézett ránk, mint aki egy lóversenyhalmozás tippjét tette elénk.
– Szóval megvan az ipse. – mondta megelégedetten Rézfejű. Aztán megivott egy fél liter pálinkát, és kiadta a jelszót: – Gyerünk!
Csenevész hanyatt feküdt az ágyon, és cigarettázott. Most a mennyezetet bámulta. Azt hiszem, mind a hárman azt a furcsa gyengédséget éreztük iránta, amit egy fészekből kihullott szerencsétlen madárfióka vált ki az emberből. Nem mondom, hogy a százezer frank csábító lehetősége nem ösztönzött, de az bizonyos, hogy expedíciónk fő mozgatóereje mégiscsak az a gyengéd érzés volt, amivel Csenevészt sajnáltuk. Még a látszólag nagyon durva Rézfejű is. Kiterítettünk egy térképet, és nekiláttunk az útitervnek.
Saramra bizony jó messze bent volt a Szaharában, de szerencsére aránylag közel a főútvonalhoz. Iglinél el kellett hagyni a vasutat. Innen Beni-Abbesig az új Szahara-országút vezetett, amit jól ismertünk. Akkor építették, mikor Rézfejű a “Zephyreknél” volt. (Zephyreknek hívják a büntetőszázadokat.) Beni-Abbestől egy rövid sivatagi úttal elérhettük Saramrát, amely egy úgynevezett “wadi” keleti partján terült el. Afrikában a wadik tulajdonképpen hosszú kanyonokat, szakadékos medreket jelentenek, amelyekben az esős időszak idején hatalmas folyók hömpölyögnek, viszont a szárazság idején ezek a folyók hónapokra eltűnnek. A wadi Saukra az év nyolc hónapjában nem létezik, az év további négy hónapjában viszont lapos fenekű járművekkel hajózható. Ilyen felfordult világ Afrika. Én már keltem át úgy a Saukrán, hogy a széles víz erős sodra, amely a Közép-Atlaszból zuhog alá, elszakította a pontonokat, légionistákat, öszvéreket ragadva a mélybe, és két hónappal később ugyanezen a helyen hiába ástunk több méter mélységig, nem bírtunk egy kortyra való pocsolyát találni. Ez a “wadi”.
Este már vonaton ültünk, és a Szahara-vasút döcögő kemencéjében megindultunk Colomb-Igli felé.
6.
Nagyon meleg volt. Bizonyos fokig eldurvult és érzéketlen emberek voltunk, de szántuk és csodáltuk ezt a kimerült, sovány fiúcskát, ahogy kedves arca lassan felvette a beteges, sárgás afrikai színt, ahogy a szív és a tüdő tehetetlen légszomjától percenként sóhajtott, és homloka, keze lassan állandóan nyirkossá vált a verejtéktől. Folyton aludt. Ha néha ébren volt, igyekezett mosolyogva beszélni, mint aki aránylag igen jól érzi magát. Mint aki fél, hogy hazaküldik, ha meglátszik rajta, hogy beteg.
Bár az Atlasz-hegység változatos sziklái között mentünk, a hőmérő lassan közeledett a negyven fok felé, és bent a fülkében sokszor ötven felett is lehetett, ahogy ez a vaskazetta reggeltől estig haladt a perzselő napsugarak alatt.
Számunkra mégis az volt a legrosszabb érzés, midőn este fél kilenckor befutott vonatunk a világ legnevezetesebb garnizonjába: Sidi bel Abbesbe.
Itt kapják a légionisták az első nagy adag Afrikát, amelytől vagy meghalnak, vagy vasemberek lesznek. Itt gyalogolnak először negyven kilométert teljes felszereléssel sivatagi terepen, és itt lövöldöznek addig célba naponta, amíg izzadó kezük feltörik a forró fegyveren, és válluk kisebesedve sajog a nehéz Lebel-puska “rúgásától”. Ehhez a kisebesedett, izületekig nyilalló vállhoz kell újra meg újra odanyomni a puskatust, amelynek minden egyes rándulása a nyúltagytól a lábujjakig hasít görcsös fájással, és aki maródira jelentkezik, az patriarchális szokások szerint négy nap salle de police-t kap.
A kocsisor végéről újoncokat vagoníroznak le. Sorba állítják őket. Névsorolvasás, elkínzott hangok: “present”… A pályaudvar felett látszik a szpáhi-laktanya magas, lapos teteje, szemben vele a légió kaszárnyájának várszerű ornamentikája. Távol egy mecset karcsú, oszlopszerű árnya, és mindez a poros, holdas, afrikai estébe burkoltan. A fújtató mozdony pöfög, és az újoncok előtt felharsan a káplár éles torokhangon: “Par fills de quatre!” Pillanatnyi szünet, aztán mintegy rövid vakkantás: “An avant!” Megindul az újoncok szomorú serege…
Már szeretnénk tovább menni. Halk jelzőcsengés, távírókopogás, és egy öszvér ordít fel valahol kint az utcán. De hirtelen fegyvercsörgést hallunk, egy káplár és négy ember megy végig a vonaton, összeszorul a szívünk… A stentori hang közeledik: “Legitimations… certifícats…”
Bakancsok és puskatusok dobbannak, szuronyok villannak, kék kabátok, fehér tarkófátylak és barna, markáns arcok: mint egy lidércnyomás, olyan az egész, és rettentő súllyal nehezedik a mellkasomra… Minden szakaszba alsókarra fektetett, szuronyos puskákkal lépnek be, támadó szándékkal, a bejáratot gyakorlott gyorsasággal elállva, mint akik biztosan tudják, hogy itt az a gazember!
És valószínűleg minden szakasznál van valami igazuk. Egy gyors, szúrós pillantás siklik végig az arcunkon, az írásainkon, a poggyászainkon, aztán visszadobja a káplár a papírokat, és vakkant egyet: “An avant!…” Elmennek. Megkönnyebbülten, szinte elgyengülten dőlünk hátra az ülésen, pedig ez még igazán csak ártalmatlan előjáték. Már a szomszéd kupéban dong és csörömpöl a négy ember, és harsan fel a farkasordítás: “Legitimations… certificats…”
Azután döcög tovább a vonat alagutak és vulkanikus sziklák között. Délután megérkeztünk Saidába…
7.
Itt már jobban kellett vigyázni. Kisebb város, közel a Szaharához, kevés az európai, és légió, légió, mindenütt légió… Már két napja utaztunk a rossz szagú, forró fülkében, egy ismeretlen helyre, valami lehetetlen dolgot csinálni. Csenevész szemmel láthatólag nagyon szenvedett, de minden erejét összeszedte, hogy ne essen le végképp a lábáról. Váratlanul kicsapódott az ajtó, és valaki magas orrhangon szitkozódott visszafelé, hogy amennyiben Igliben sem lenne külön kocsi, úgy az összes hanyag és lehetetlen állomásfőnököt nyugdíjaztatja. Azután megjelent a fülkében egy magas, vállas, gőgös arcú kapitány, azután a tisztiszolga, nyomban mögötte egy káplár, utánuk az arab hordár kofferral és egy katonaládával. A katonaláda nyilván a kápláré volt.
A kapitány káromkodásaiból kivehettük, hogy valami inspiciáló úton van, és nemcsak a külön kocsit kellett nélkülöznie már Saidáig is, hanem, az állomásfőnök szerencsétlenségére, rövid kis vonatunkhoz, amely nem vásárra indult az utazási szezon végén, másodosztályú kocsit nem is kapcsoltak. Ez a kapitány, akinek már az arcszínén is látszott, hogy életében először látja Afrikát, szörnyen haragudott. Az ilyen alakok azok, akiknél ezerszer többet konyít a gyarmati tudományokhoz egy hat hónapos baka, az őrmesterről nem is szólva, mert azok mindegyike túlszárnyalja őkegyelmességét, a hadügyi államtitkárt is a gyarmati katonai szakkérdésekben. A hadügyminiszter érthetetlen szokásai közé tartozott, hogy időnként egy ilyen kapitányt vagy őrnagyot nekiszalajt az ártatlan afrikai garnizonoknak, ahol ezek a kedves francia világfiak, akik rendkívül méltóságteljesek és szigorúak, egyik bakot lövik a másik után. Káplárok, sőt ezredesek átka kíséri őket útjukon, amelyről hosszú jelentéseket írnak, majd maláriásan hazatérnek, és rablóhistóriákat adnak elő az igazán kitűnően elgondolt és keresztülvitt afrikai militarizmusról.
Ez a fehér arcú és gőgös katona egyik típusa volt a fenti hadügyi informátoroknak. A kék huszárok előkelő uniformisát hordta, nyílt megvetéssel mért végig bennünket, és kisétált a folyosóra. Ott kigombolta a zubbonyát, amit például egy igazi gyarmati katonatiszt a lakásán kívül sohasem tesz. Szemmel láthatólag szédelgett a hőségtől, és a tisztiszolgája egyre-másra töltötte termoszából az italt. Látszott, hogy utál közénk ülni, és a nyaka még fehérebb volt, mint az arca. Mindezeket mi szemmel elmondtuk egymásnak, sőt a káplár is részt vett a pillantásainkban. Régi, zupás légionistának látszott.
Hajnalban elértük a Szaharát. Egyhangú homoksivatagokon döcögött át a vonat. A végtelenbe nyúló dűnék finom hullámvonalait csak néha szakította meg kopár, cserjés táj és az egyhangú alfafűsíkság. A hőség percről percre nőtt. A kocsi belsejében talán hatvan fok is lehetett… Csenevész gyors, apró lihegéssel vett lélegzetet, az arca fényes lett és sárga.
Délfelé a kocsi falai olyan forróak voltak, hogy szinte égették a kezet, és a tiszt már az ingét is kigombolta. Nagyon szenvedtünk, de belénk verték, hogy a szenvedést hosszan, türelmesen és egyhangúan kell tudni elviselni. Aztán Csenevész egyszer csak előrehanyatlott, és egy artikulátlan hörgéssel ájultan terült el. A tiszt meg sem mozdult. A káplár azonban nem törődött avval, hogy ez tetszik-e a tisztnek vagy sem, töltött egy kis hideg teát a termoszból, amit a kapitány egy lusta oldalpillantással vett tudomásul. Kigomboltuk Csenevész kabátját…
Aztán gyorsan újra begomboltuk…
Csenevész nő volt.
Bután néztünk egymásra. Milyen ostobák voltunk, hogy nem jöttünk rá! Rézfejű elkáromkodta magát. Bobi, aki talán még egy földrengéstől sem veszítette volna el a nyugalmát, csendesen így szólt:
– Fiaim, hozzánk képest a legbárgyúbb sivatagi teve egy lángész!
– Nem történt semmi, nem tudunk semmit! – adta ki az utasítást Rézfejű. Valami megdöbbenés, megindultság és ijedelem vett rajtunk erőt. Itt robogtunk a föld leghalálosabb és legsivárabb foltján keresztül egy gyenge, beteg, szerencsétlen kislánykával, akiről e pillanatban már tudtuk, hogy nagyobb hős sok kiszolgált és medáliákkal ékes hadastyánnál. Akiről most már sejtettük, hogy nem a szeretet, hanem a szerelem hajtotta ide, ebbe a halálos kalandba. Mert amit ő tett, azt csak nő teszi és csak a párjáért… És az is milyen nő! Milyen csodálatos, milyen szent és milyen szerelmes! Felelősségünk súlya egyszerre elviselhetetlen teherré fokozódott, de elhatározásunk, hogy kiszabadítjuk azt az ismeretlen katonát a Szahara poklából, ha kell, bármi áron is, ugyanilyen mértékben növekedett. A tiszt és a káplár mit sem vett észre. Csenevész lassan magához tért és egy ösztönös mozdulattal a kabátjához markolt, aztán megnyugodva érezte, hogy minden úgy van begombolva, ahogy volt. Kint végtelen, vakító, sárga hullámokban rohant a sivatag, és ettől a látványtól egy undorodó grimasszal újból elájult. Az ájulás mély, hörgő alvásba ment át. Elhatároztuk, hogy mi nem iszunk többet Colombig. Vizünk egy részével lemostuk az arcát, másik részével időnkint megitattuk…
Fél hétkor minden átmenet nélkül este lett, és a hőmérő úgy lesüllyedt, hogy a nagy forróság után januári hidegnek illett be a hirtelen, durva hőmérsékletváltozás. Csenevész magához tért, és hisztérikus rázkódást kapott a hidegtől. Három kabátot tettünk rá, a kézfejét és a lábát dörzsöltük, amíg megnyugodott. Éjfél felé a hideg annyira fokozódott, hogy a tiszt becsavarta a nyakát egy sálba, majd felvette a köpenyét. A káplár alva aludt a sarokban. Mi szinte megkékültünk, ahogy ingujjban voltunk kénytelenek utazni, míg Csenevész a három kabát alatt végre elaludt.
A vonat váratlanul lassított. A hideg dacára leeresztettem az ablakot, és kinéztem. Hatalmas máglya égett a síneken, messzire bevilágított a sivatagba, szuronyos fegyverek csillognak mindenfelé, és maris golyók fütyülnek el a kíváncsi utasok feje körül. Visszarántom az ablakot. Nem arabok voltak, tisztán láttam a vékony francia szuronyokat. A vonat állt.
– En masse… – mondtam Rézfejűnek, aki bólintott, és nyugodtan odaszólt Csenevésznek:
– Akármi történik, ülj nyugodtan a helyeden.
A tiszt végre kitüntetett minket megszólításával:
– Mi történik kint?
– Nézze meg! – mondtam egyszerűen, és leültem.
A tiszt nem tudott válaszolni, mert lövöldözés és kiabálás hallatszott kintről. Előhúzta a revolverét, és kinyitotta az ajtót. Kint kiabálás: “Mindenki maradjon a helyén, aki megmozdul, golyót kap!” Vagonajtók csapódnak, a tiszt keményen kiszól a lépcsőn: “Halt! Qui est la?” Hang felel egy megvillanó szurony mögül: “Szökött légionisták vagyunk, üljön szépen le, kapitány úr…” A folyosó felől most egy másik marcona légionista nyomul be. A kapitány fejbe lövi a lépcsőn álló szökött légionistát. A szurony egy kiáltással lehanyatlik. A fülkénkben álló katona útját elállja a káplár. Lövés! Csenevész sikolt, a káplár lerogy, a tiszt átszúrt mellel bukik be a fülkébe, és jól látni, amint egy golyó éppen belecsap az arcába, és vérpatak önti el az orra mellett. Több légionista átlép rajtuk, majd a folyosón indulnak el minden irányban…
Egyedül maradunk a két mozdulatlan testtel: a kapitány és a káplár. Csenevész régen elájult, vagy az is lehet, hogy én ütöttem le, mikor fel akart ugrani.
Az egész másodpercek alatt zajlott le, és minket, akik nyugodtan ültünk, nem bántottak. Mint utóbb kiderült, senkit sem bántottak, csak a kapitányt és a káplárt, akik harcba keveredtek velük. Rézfejű a kapitányt vizsgálta, én a káplárt. De minden hiába, halottak.
Az “en masse” a légióból való megszökés modern intézménye. Tízen, tizenöten összeállnak, nekivágnak a sivatagnak vagy az Atlasz-hegységnek, ahol az arabok tíz-tizenöt puskáért cserébe – mert a Lebel-puska hatalmas értéket jelent kabilnak, arabnak, tuaregnek – átsegítik a légionistát spanyol, vagy angol tartományba. Minden elcsendesedett, és a vonat megy. Bobi cigarettát sodor, és megnyálazza a papírt. Az ajtóból egyszerre négy szurony mered ránk. Bobi éppen befejezi a sodrást, és mintha kapóra jönnének a lázadók, odaszól egy hatalmas legénynek, aki nyilván a vezér:
– Nincs egy szál gyufátok?
Az imponálni kívánó legény ettől zavarba jön. Aztán összeszedi magát, és ránk kiabál:
– Kik vagytok?!
Bobi úgy érezte, hogy ő hivatott a válaszadásra, tehát készséggel bemutatott mindannyiunkat:
– Részemről a stockholmi opera balettmestere vagyok. Ez itt barátom, Rézfejű, egy jó nevű kanadai ügyvéd, nem egészen normális. Ez a másik itt Füttyös, hegedűtanár. Az a sovány, sápadt fiú pedig egy mormon hittérítő, aki meg akarja keresztelni a tuaregeket a quecker vallásra, és aztán Amerika költségén átszállítja mindet a Nagy Sós Tó vidékére.
A marcona légionista még jobban megzavarodott, de társainak tetszett a válasz, mert valamennyien nevettek.
Később dohányoztunk, és nagyon kedélyesen elbeszélgettünk. Ha jól emlékszem, Rézfejű valami csekélységért pofonokat is ígért nekik. Csenevésznek eleinte zöld volt a szája, és egész testében remegett, de később ő is megnyugodott valamennyire. A katonák egy Colomb melletti helyőrségből dezertáltak. Harmincan vannak. El Mungur előtt akarnak leszállni a vonatról, ahol Izmin sejk vár rájuk. Izmin sejkkel megállapodtak, hogy harminc puskáért angol tengerpartra segíti őket. Izmin sejkben meg lehet bízni, mert nem az első eset, hogy légionistákat “en masse” hazasegít.
Hajnalig utaztak velünk. A nap már piros és aranysárga reflexekkel derengett a keleti látóhatár peremén, mikor a mozdony megállt. Fegyvercsörgés, ajtócsapkodások, és a légionisták kis csapata nekivágott a sivatagnak. Gyönyörű látvány volt. A szürkületben talán száz méternyire a vonattól egy mozdulatlan karaván. Térdelő tevék mellett, mint heverő rongyok, egy csomó fehér burnusz a homokban: Izmin sejk kis karavánja. És minden burnusz mellett egy rövid, sötét csík; lövésre kész, célba emelt puskacsövek. Izmin minden eshetőségre elkészült. Az egész olyan volt, mint egy álomkép. A következő percben a vonat rémült sebességgel repült tovább a sivatagban Igli irányába…
A Szahara törvényeinek értelmében a halottak ivóvizét, illetve a hatalmas termoszt nyomban birtokunkba vettük, és először megitattuk a rémülettől félhalott Csenevészt. Kikutattuk a halottakat. Vagy nyolcezer frank készpénzt találtunk a tisztnél, ezt természetesen eltettük. Azután tanácskoztunk. Eddig fogalmunk sem volt róla, hogy mit kezdünk Igliben, ahonnan el kell indulni egy távoli garnizonba, hogy kiragadjunk egy embert a törvény és a fegyveres hatalom kezéből. Csenevész aludt, Rézfejű halkan és hosszasan magyarázott, mi bólogattunk… Később egy kanyarodónál, ahol a mögöttünk lévő kocsisort eltakarták a homokpadok, két hiányosan öltözött holttestet dobtunk ki a hajnali homályban. Távolból sötét pontok tűntek fel…
Sakálok.