13.
Kora hajnalban indultunk. Bremont lábra állt, de imbolygott. Megkértük a házigazdánkat, hogy kísérjen bennünket egy öszvérrel, kap óránként tizenhat frankot. Bremont-t öszvérre ültettük, és a vén arab kantáron vezette. Ahogy kiértünk Colomb Becharból, kavicsos talaj jelezte, hogy a hegységek felé megyünk. Minden árnyékos helyen hosszasan pihentünk. Bremont gyengén tiltakozott, de Rézfejű, ez a zseni, mert szavamra mondom, az volt, úgy vélekedett, hogy most nagyon sűrűn kell pihennünk, nagy előlegeket kell vennünk a pihenésből, hogy ereje legyen Bremontnak későbbi utunkhoz, amelyet előreláthatólag jóformán teljesen pihenés nélkül kell megtennünk, sarkunkban a halállal, a világ legrosszabb terepén keresztül.
Mire alkonyodott, már feltűntek távolról a hegység körvonalai. Hét órakor visszaküldtük az arabot, elosztottuk Rézfejűvel a málhát, és rendeztünk egy próbagyaloglást. Először tíz percet ugyanannyi pihenéssel, aztán negyedórát tíz perc pihenéssel. Bremont vonszolta magát, miközben Rézfejű katonásan biztatta:
– Szedje össze magát, az istenfáját! – Aztán próbáltunk futólépést, de ettől Bremont összeroskadt. Sátort vertünk, ápoltuk megint, whiskyt kapott, csontig soványodott testét alkohollal masszíroztuk és pokrócokba csavartuk. Azonnal mélyen elaludt, amit biztató jelnek vettünk. Mi ketten még cigarettáztunk, mikor a távoli horizontról egyszerre fénypászták kezdtek felvillanni az éjszakában. Felvillant, elmúlt, rövidebb-hosszabb időközökben. A szaharai távíró. Homorú lencsékkel sok mérföldön át ilyen fénysugarakat küldenek oázisról-oázisra a morzejelek alapján. Lehet, hogy már minket köröznek… És az éjszakában négy-öt helyen egyszerre villantak fel és szántottak végig hosszabb és rövidebb fénysugarak… Pont… Vonás… Pont…
Éjjel egy órakor egy fél liter forró, rumos feketét itattunk Bremont-tal, és négy fok hidegben elindultunk, hogy a nappali hőség kezdetéig elhagyjuk a sivatagot. Bremont már tudott menni. A hegy lábánál pihentünk. Kiselejteztük a poggyászt, és a fegyvereken kívül csak a legszükségesebbet tartottuk meg. Azután nekivágtunk az első emelkedésnek, és felváltva toltuk csípőjénél fogva az egyre összecsukló Bremont-t. Elértük Marokkó leghosszabb útját, a Guiri utat, amely légionista rabok hulla hekatombáján át sóhajból, könnyből, vérből és őrületből épült, Colomb-Bechartól Marakeschig a nagy Atlaszon keresztül.
14.
Miután megmásztuk az első emelkedést, Rézfejű egy óra pihenőt vezényelt. Tulajdonképpen most beszéltünk először Bremont-nal, most tért először annyira magához, hogy egyáltalán gondolkozni tudjon. Eddig csak ment, azzal az életen túli motorikus járással, amellyel csak a légionista képes menni, aki hosszú hónapokig, kegyetlen durva emberek között gyakorolja ezt a halvajárást. Olyan valószínűtlen és hihetetlen volt előtte az egész, ahogy mélyen ülő, félig-meddig halálba boruló szemeit ránk emelte, és végighallgatta a történetünket. Sokáig hallgatott. Azután szakadozottan kezdett beszélni, mint akinek nehezére esik a szó:
– Ednával… egy év előtt jöttünk össze… Nagyon szeretjük egymást… Edna hivatalnoknő volt… Dolgoztunk éjjel, nappal, hogy legyen valamink… Hogy megesküdhessünk… Úgy csaltak el Marseilles-be is… Azt ígérték, hogy ötezer frankot kapok… egy portrésorozatért… Az örökségről tényleg nem tudtam… Illetve csak azt tudtam, hogy nagybátyám Ausztráliában nagyon gazdag… És leitattak… Nem is tudom, hogy én sütöttem-e el a revolvert… És az az egész éjszaka… Szörnyű volt!… Afrika!… Ez az őrmester állandóan üldözött… Tudtam, hogy el akar pusztítani… Azért könnyelműség volt Ednától… Az a gyönge kislány… Ebben a pokolban… Az a szent lány!… – könnyek jöttek a szeméből. – Milyen nyomorultak vagyunk most mind a ketten…
– De legalább nagyszerű kezekben vannak – mondta Rézfejű, és megveregette bátorítón a vállát. – Most igyon még whiskyt, és ne járjon annyit a szája, mert az kifárasztja.
Uraim – suttogta -, amit maguk, amit maguk értem tettek… Hogy ide eljöttek… Hogy mit kockáztattak…
– Mi már régen kockázunk így. Próbáljon aludni egy kicsit. Addig Füttyössel megbeszéljük az útitervet.
Megállapítottuk, hogy ha állandóan megtartjuk az északnyugati irányt, Taurirt del Uarzasztba kell érnünk, ahol – ha délkeletre fordulunk – fel kell jutnunk a magas Atlasz lejtőjén az utolsó emberlakta pontig, Tiz’n Tizkáig. Innen már állandóan lefelé vezet az út Marakeschbe. Közben két helyőrség van, két fellegvár ebben a köves pokolban. Bu Malem és Bu Denib, amelyeknek a környékét óvatosan és messze kell kerülni. Egy kitűnően felszerelt ötven tagú karavánnak nehéz, veszélyes út. Mi itt állunk, két csavargó egy batyuval és egy beteggel.
Délután haladtunk tovább, egyelőre kényelmes szerpentin úton, “tolatva”, ahogy betegünk fáradságos támogatását neveztük. Rendes hadimenetben voltunk. Először egyikünk felmászott valami magas fára, végiggukkerezte az utat, aztán előrement és bevárta a többieket. Kétnapi fáradtságos és lassú út után elértük a Ziz folyót, és most már hozzáfogtunk a Dzsebel-Sagro megmászásához. Másnap reggel közeli hófödte csúcsokat pillantottunk meg. Bremont-t toltuk, vonszoltuk, rúgtuk, löktük, és feltűntek a Dzsebel-Sagro berbereinek várszerűen épített casbái. Kiaszott, valószínűtlenül hosszú hegyilakókat láttunk a messzelátón keresztül, sárga burnuszban, parázstűzhelyek körül melegedni. Aztán elhagytuk Dzsebel-Sagrot, és további másfél nap alatt kétezer méter magasságban jártunk, mintegy az őskorban, magányos, döbbenetesen óriási puszta hegyláncok között, kristálytiszta, jéghideg levegőben, dideregve és kimerülten.
15.
Úgy haladtunk hárman, mint egy hadsereg. Egyikünk állandóan előrement, a másik állandóan elmaradt, de Bremont mindig a középen. Füttyjelekkel érintkeztünk. Összesen kétszer találkoztunk berberekkel, akik jellegzetes törpe pónijaikon szállítottak valamit. Mindig idejekorán vettük észre őket, és felkapaszkodhattunk a környező sziklák közé.
Dupla fehérneműkkel, magunkra csavart takarókkal védekeztünk a hideg ellen, amely éjszakára kemény téllé erősödött. Taurirt del Uarzaszt magasságában már mindenütt hó volt. Jobbra fent, nagyon távol egy kráter füstölgött. A bazalt- és lávakőhegyek felett trónolva még félelmesebbé, nyomasztóbbá tette ezt a halálosan fenséges panorámát, amely körülfogott bennünket. Rézfejű füttye hasított a levegőbe. Feltoltam Bremont-t, majd magam is utána kapaszkodtam vagy húsz-huszonöt méternyire az út menti sziklák között. Valamivel távolabb, velünk egyvonalban láttuk Rézt. Bevárt minket. Az út kanyarodója volt alattunk, és most a fordulónál végig láthattunk mindent. Tiz’n Tizka felett egy rövid libasornyi légionista jött az úton, velük két öszvér a gépfegyver-szerelvényekkel. És jobbra-balra a Marakesch felé lejtősödő út szikláin katonák táboroztak. Legalább két peloton katona volt, gépfegyverekkel, mozgókonyhával.
Te Úristen! Csak nem miértünk mindez?
A Marakesch felé vezető út mindenesetre el volt zárva. Jobbra és balra tűzhányók, mögöttünk a Szahara és előttünk két század katonaság.
Rézfejű meglátcsövezte a helyzetet, és gyors katonai intézkedéseket foganatosított.
– Még egy lehetőség van. Visszavonulunk Dzsebel-Sagróba, leereszkedünk a Ziz mentén Erfutba, és bemegyünk a Tafílalet oázisba.
A Tafílalet oázis ugyan a legveszélyesebb arab rablók országa volt, de még tőlük is többet remélhettünk, mint ha a katonák kezeibe kerülünk. Felmásztam a látcsővel egy sziklára, hogy mögöttünk is kikémleljem a terepet, azután gyorsan lejöttem. A tiszta, páratlan levegőben jól látszott Dzsebel-Sagro és környéke. Nyüzsögtek körülötte a szuronyok, és felfelé is kígyózott egy kis libasor gépfegyveres öszvérekkel. Úgy látszik, az egész gyarmati hadsereget mozgósították ellenünk.
A helyzet eléggé reménytelen volt. Legfeljebb két-három napig bujkálhatunk, azután meg kell adni magunkat.
Rézfejűnek máris új ötlete volt:
– Gyerekek, van egy fantasztikus tervem. Ha felkapaszkodunk vagy ezer métert ezen a vulkánon, megkerüljük a gerincét, és széles ívben lejövünk, akkor talán kijutunk valahol Tiz’n Tizka alatt a marakeschi országútra, az utat elzáró katonaság mögött. Ez ugyan rettenetes és kétségbeejtő út, de itt viszont a biztos halál vár ránk. Tehát indulunk. Óvatosan, és minden kőre vigyázni! Előre Bremont, az istenfáját!
És megindultunk a sima, járhatatlan lávaköveken, hóbuckákon át a kráter lejtőjén.
Ha eredményre akartunk számítani, legalább nyolcszáz métert kellett felfelé és oldalt haladni, különben egyenesen a táborozó légionisták közé érünk. Ember valószínűleg még sohasem járt erre. Nem is lehetett erre járni. Ronggyá szakadozott rajtunk minden, és ahogy kiálló szikláról sziklára léptünk, olyan távoli, fantasztikus meredélyek tátongtak alattunk, amilyeneket csak lidercnyomásos álomban szokott látni az ember. Minden lépés a halált jelenthette. És most, csodák csodája, mennél feljebb értünk, annál melegebb lett. Meleg volt kezünk alatt a föld is, éjjel nappal hallottuk a mormolást. Fölöttünk, mint gigászi, meztelen torz testek, zsíros fényű sziklák ágaskodtak felénk dűlő helyzetben, és melegek voltak, mintha élnének… Másodnap hajnalban még legalább háromszáz méter volt előttünk. Selymes, forró simogatások érintették homlokunkat és kezünket: az örökké szállongó, forró hamupelyhek… Mindenünk vérzett, minden csontunk sajgott. Ruha és bőr ledörzsölve a testünkről. Mintha a távoli űrből szüremlene hozzám, hallottam Rézfejű rekedt suttogását: “Ne aludjon, Bremont, az istenfáját!”
Forró volt alattunk a föld, körülöttünk a levegő. Huszonnégy órája ivóvíz nélkül haladtunk. Szájaink felhasadoztak, és mint ormótlan, nyers négerajkak tátongtak nyitva és lihegve… És csak feljebb, feljebb, kénhidrátos, ammóniákos bűzben, szállongó, forró hamu között, a gázoktól mérgezetten. Már hánytunk, repedezni éreztük a halántékunkat. Éjszakánként a kráter egy-egy villanásában látszott a félig megmászott csonka kúp ijesztő, gömbölyű torka a sötét ég alatt, amint egy-egy mázsányi követ hajított néha le, és percekig hallhattuk dübörgését. Tovább nem lehetett menni, mert a belégzett kénhidrogén halálos lett volna. A nyelvem, torkom feldagadt úgy, hogy már egy szót sem tudtam kinyögni… Irtózatosan fájt a szánk. Vagy sikerült, vagy nem! Északnyugat felé kezdtünk leereszkedni. Minden akaratunkra szükség volt, hogy ebben az állapotban ne hagyjuk fekve az ájult Bremont-t, hanem cipeljük tovább. Három napja mentünk! Azután másfél napig ereszkedtünk le…
Végre leértünk egy kis füves tisztásra. A dús növényzetből ítélve valahol víznek kellett lennie. Fél óra alatt kis hegyi patakhoz értünk. Lehasaltunk és ittunk, ittunk, ki tudja meddig. Megitattuk Bremont-t is, majd lemostuk magunkat. Ha feljebb vagyunk még Tiz’n Tizkánál, és a katonai kordonon belül, akkor az egész pokoljárás hiábavaló volt. Fogalmunk sem volt, hogy merre járunk. Lefeküdtünk aludni.
A hajnali ködben nem láttunk semmit. Tizenegy órára eloszlott a köd, és ahogy lassan emelkedett fel, mint valami fátyolfüggöny a következő színpadi kép előtt, megláttuk fent, magasan a Tiz’n Tizka havas lejtőjét, füstölgő mozgókonyhával és gúlába rakott fegyverek körül táborozó katonasággal. Régen túlmentünk rajtuk! Közvetlenül alattunk végig szabadon kanyargott a szép, széles, aszfaltos marakeschi országút.
– Ilyenek akarnak kifogni rajtam! – mondta Rézfejű, és köpött egyet.
16.
Egyáltalán nem tartottuk valószínűnek, hogy Marakeschig még egy kordont vonjanak ezen a keskeny úton.
– A papuskák most ott fenn csücsülnek – mondta Rézfejű -, és sehogy sem lehetne megmagyarázni nekik, hogy a két tűz közé szorított madárkák elrepültek az orruk előtt ezen a keskeny ösvényen.
Egy napi úttal elértük a Marakesch körüli szőlőhegyeket, melyek most szüret után teljesen elhagyatottak voltak. Este ott láttuk magunk alatt a fényben úszó várost. Sok elhagyott csőszputri volt itt, tehát nem okozott gondot, hogy hol tanyázzunk. Elhatároztuk, hogy reggel bemegyek a városba, azután majd megbeszéljük a továbbiakat. Szerencsére az önborotva sokkal kisebb teher volt, semhogy eldobjuk, így megborotválkozhattam. Megvolt még a civil ruha, amelyben elindultunk Marseille-ből, úgyhogy teljesen rendbe hozhattam magamat Marakesch meglátogatására. Bremont újra jól érezte magát. Időközben mind a ketten megszerettük ezt a szelíd, finom embert. Ha megfogta néha a kezünket, szemében a hála könnyei csillogtak. Nem köszönt meg semmit. Tudta, hogy komikus lenne a történtek után azt mondani: köszönöm. Csak néha, ahogy ránk nézett, ahogy igyekezett a terhünkön könnyíteni, abban volt valami gyermekien őszinte és rajongó. Foglalkozására nézve rajzoló volt. Afrikában! Hát nem megható?
17.
Marokkó, a nagy városok városa, a legtöbb karavánút célja az általános afrikai zsivajt és tolongást túlszárnyaló rekordot ért el. A Hotel du Negriébe persze nem mehettem. Ott cirkáltam körülötte, bízva a találkozásban. Közben kellemetlen meglepetéssel tapasztaltam, hogy minden második díszpálma oldalán ott függött a személyleírásunk, és hatalmas számokkal hirdették, hogy tízezer frank vérdíj üti a markát annak, aki élve vagy halva kézrekerít bennünket. Mondhatom, olyan érzésem volt, mint mikor valaki nagyon jóllakott vajjal, azután megivott rá egy üveg szirupot. Vettem egy újságot. A lap közepe táján, de elég nagy betűkkel ez állt: “Még mindig semmi hír a Szahara köpenicki kapitányáról és társairól.” Kisebb alcím: “A menekülők Dzsebel-Sagron át, a nagy Atlasz felé vették útjukat.” Legkisebb cím: “Kibújtak Bu Malemnél a katonaság gyűrűjéből.” A híradás heves szemrehányásokat tesz az afrikai hatóságoknak, hogy nem tudnak elfogni két csavargót, akik nevetségessé tették a gyarmatokat egész Európa előtt. Végül megemlíti, hogy Donald kapitányt, a saramrai erőd sétálgató parancsnokát a hadügyminiszter azonnal nyugdíjazta, Lermier hadnagyot áthelyezték Indokínába, és az őrmestertől megvontak egy rangfokozatot. Bevallom, hideg verejték ült ki a homlokomra. Egy egész földrész összefogott néhány csavargó ellen.
A szemközti bisztróból Csenevész és Bobi léptek ki. Na, ha ezek észrevesznek, akkor sajnos itt nagy feltűnés lesz. Idegesen szívtam a cigarettát. Bobi meglátott, aztán egy mellette álló öszvér nyakát kezdte veregetni, mintha nem érdekelném jobban a házfalnál. Mosolyogva mondott valamit Csenevésznek, visszamentek a bisztróba. Az önuralom, a hidegvér és a helyzet gyors áttekintésének mesteri műve volt ez Bobitól, amit betetőzött azzal, hogy eltávolította Csenevészt, aki talán felsikolt vagy elájul, és evvel esetleg mindnyájunk vesztét okozhatja. Bobi zsebre dugott kézzel kisétált, és mikor a közelembe ért, észrevette, hogy nem ég a cigarettája, tehát tüzet kért. Csak ennyit súgtam:
– Gardian.
Aztán két irányban mentünk tovább. A város többszáz éves kapuján át kimentem Marakeschbe, az arab részbe, és a világ legnagyobb vásárterén, ahol a tevék és az emberek nyüzsgése számomra a legnagyobb biztonságot jelentette, beültem a Gardian nevű örmény vendéglőbe. Nemsokára jött Bobi, leült hozzám, és snapszot rendeltünk. Itt aztán megtudtam, hogy kalandunkat két hete az afrikai és a francia sajtó a címoldalon tárgyalja. Hogy a kikötőkben valóságos vesztegzár van miattunk, hogy az egész francia rendőrség, csendőrség és katonaság bennünket üldöz. Az, hogy mit éreztek Bobi és Csenevész naponta újságolvasás közben, elképzelhető. Csenevész sokszor napokig beteg volt. Bobi szerint egész Marokkó dörgő éljent fog kiabálni, ha megmenekülünk, mert az őrmesterrel és a silóba zárt katonákkal történt esetünk is szóról-szóra napvilágra került, így Rózsa Sándor-i betyár-népszerűségnek örvendünk a gyarmaton. Úgyhogy Bobi biztosított, miszerint felakasztásunk esetén bizonyára nótát csinálnak rólunk Marokkóban. Még ez sem nyugtatott meg. Azzal már tisztában voltam, hogy a városba nem jöhetünk be. A mogadori kikötőbe jutás lehetősége is elesett. Barátom szerint minden embert, aki elhagyja a kikötőt, mikroszkóp alatt vizsgálnak át, és ártatlan halászbárkákat cirkálókkal üldöznek naponta. Egyetlen halvány lehetőség volt: Rio el Oronál átlépni a határt, majd kelet-afrikai spanyol partról elhajózni. De hogyan?
Röviden elmondtam Bobinak a tervemet. Ő azonnal utazzon Csenevésszel Diaha spanyol kikötővárosba, El Oroba. Ott érdeklődjön olasz hajó iránt, mi pedig megpróbálunk valahol áttörni, és El Oroba menekülni.
– Nagyon nehéz lesz – mondta Bobi -, az országutakon egy légy sem mehet át igazolatlanul.
– Fiam, nincs más út! Nem öregedhetünk meg a sziklák között, mint gyökérevő remeték.
Azután elváltunk. Bobi még nyájasan utánam kiáltott:
– Ne félj, Füttyös, nóta lesz rólatok!
18.
Rézfejű körülbelül negyedóráig úgy ült ott törökülésben, mint egy hatalmas hindu bálvány. Még füstölt is. Az újságokat alig olvasta. A nagy emberek egykedvűségével fogadta hírlapi sikerét. Később Bremont-nal komolyan azt hittük, hogy megbolondult, mert hol a tőzsde-, hol a sportrovatot kezdte tanulmányozni, végül az utóbbinál megállapodott, majd rövid előadást tartott nekünk a kerékpársport szépségeiről.
– Nektek, fiaim, a műveltség, sajnos, tökéletesen megmérgezte és elrontotta az agyatokat. Ti bizonyára nem tudtok kerékpározni…
– Nem tudom ugyan, mennyiben tartozik ez ide, de én hosszú ideig voltam Párizsban kifutó, és bár te igazán teljesen mentes vagy a műveltség mérgétől, azért kerékpározok veled pénzbe, ha akarod.
Bálványunk mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét, és Bremont felé fordult.
– És maga, satnya védencünk? Ért maga egyáltalán máshoz, mint emberi ábrázatok lefirkálásához?
Kiderült, hogy Bremont Hollandiában nevelkedett, ahol mindenki kerékpározik.
– Arra gondoltam ugyanis – mondta elgondolkozva Rézfejű – ahogy itt olvasom, hogy megindult a nagy marokkói túra Meknestől Marakeschen át Nunig és vissza, arra gondoltam, hogy részt vehetnénk ezen a versenyen. Milyen szép lenne, ha népszerűségünk eme teljében egy bicikliversenyt is megnyernénk!
Bremont majdnem sírva fakadt, annyira sajnálta, hogy látszólag bivaly fizikumú társunk beleőrült az út fáradalmaiba.
– Ha nem csalódom, ezek a kedves atléták holnapra Marakeschbe érnek. Füttyös, szerezzél kerékpárokat! Versenyezni fogunk! – szólt, és lefeküdt aludni.
*
A város üdvrivalgással fogadta a marokkói túra negyven résztvevőjét, akik befutottak Meknes felől.
Körülbiciklizték a várost, majd továbbhaladtak a végtelenbe nyúló szőlőhegyek között, a nagy kanyarulatokkal megépített szép, fehér országúton. Észre sem vették, hogy az egyik szőlőhegy mögül három bicikli kanyarodik közéjük, tizennégy, tizenöt és tizenhatos számú versenyzőkkel, egy rejtélyes egyesület hálóingszerű dresszében, rövid alsónadrágban és napellenzővel.
Délután Tarudantba értünk, ahol a lakosság felvágottal és banánnal vendégelt meg mindnyájunkat. Rézfejű verést ígért a polgármesternek, ha nem hoz azonnal egy fél liter pálinkát. Egyesületének nevében tiltakozott, a város sportszerűtlensége ellen, amely szerinte abban nyilvánult meg, hogy a versenyzőknek alkoholmentes frissítő italokat adtak.
Alkonyodott, mire elértük Nun városát, Marokkó utolsó pontját Rio El Oro spanyol gyarmat határán. A város végén fordult vissza a biciklik sora, tíz lépésnyire a spanyol határtól… De nini! Három versenyző megőrült, vagy nem tudják a helyes irányt! Biciklijük fölé hajolva száguldanak, egyenesen neki a határt jelző tarka póznának… “Nem arra, hé!” – kiabál valaki. Egy stopperórás izgatott úr zászlóval lenget. De ezek nem látnak, nem hallanak, és egy kaktusszal szegélyezett sík részen a tizenötös számú már át is kerekezett a határon, a tizenhatos is átért… Bremont-t elkapja egy francia csendőr, mire Rézfejű visszajön Spanyolországból, és úgy üti pofon a goumière-t, hogy törött állkapoccsal bukik a kaktuszok közé. Óriási riadalom!… Futva cipeljük Bremont-t…
“Aux armes! Aux armes!”
Lövés… Leírhatatlan zűrzavar, mi pedig rohanunk, amíg a spanyol határőrök meg nem ragadnak mind a hármunkat…
Megmenekültünk!