11.
Most következett utunk fizikailag legkönnyebb, de kockázatokban legveszélyesebb része. A legforróbb nyár perzselt mindent, ez a Szahara legrosszabb időszaka. A végletekig kiszikkadt föld félméteres repedésekkel volt borítva, a wadi Saukra alfafű csomói szalmává égtek. Déli kettőkor keltünk át rajta az autónkkal. A leánykereskedők látcsövén át feltűnt előttünk Saramra, egy emelkedés oldalában zöldellő oázis, amely felett hófehér bástyával trónolt a citadellaszerű garnizon. Irtózatos, levegőtlen hőség forralta a mozdulatlan levegőt. Az erőd tetejére épített megfigyelőhely posztja már észrevehette, hogy érkezünk. Valaki, csakis őrmester lehetett, távcsövön át nézett, aztán egyszerre felharsant a riadó kürtjele:
“Aux armes!”
A trombita szakadatlanul recseg, a kapu kitárul, és méltóságteljesen begördülünk az udvarra. Az udvaron fegyverben állt a helyőrség. Az őrmester tisztelgett:
– Létszám egy peloton légionista a második századból, kilenc salle de police, hét beteg. A kapitány és a hadnagy egy heti szabadságra utaztak, és sergeant Turnier vette át a helyőrség parancsnokságát, present, mon commandant!
A szaharai nyárban, ha békésen telik, megszokott dolog, hogy istenverte kis helyőrségekben a főtisztek sokszor hetekre magára hagyják az őrmestert. Hiszen ha ott vannak, tulajdonképpen akkor is az őrmester csinál mindent.
Rézfejű remekül tudta az egész leckét. Kezet fogott az őrmesterrel, ellépett a legénység előtt, az egyiknél megállt, és megszámolta kamásniján a gombokat. Aztán pihenjt vezényelt, majd megszólalt:
– Az újságok megint botrányos dolgokat szellőztettek az őrmesterek kegyetlenségeiről. Állítólag ezeken a távoli pontokon még mai is rettenetes disznóságok, kikötések, siló, crapaudine és hasonló büntetések fordulnak elő. Ha ilyesmit megtudunk, akkor jaj a fejeteknek!
Az őrmester meghökkenéséről láttam, hogy Réznek sikerült elevenére tapintani. Régi divat volt a légióban, hogy öt-hat évenként, mindenféle európai újságközlemények hatása alatt néhány őrmestert odadobtak a közvéleménynek áldozatul. Egy-két lefokozás vagy néhány év travaux, azután ment minden tovább ugyanúgy, és maradt a régiben. Rézfejű folytatta:
– Elsősorban azonban keresünk egy kémet, aki a párizsi katonai fegyházból megszökött, és a légióba jelentkezett. Biztos tudomásunk van róla, hogy itt van, Saramra erődjében. A neve Jules Bremont!
– Jules Bremont itt van, mon commandant. Beteg.
– Ha beledöglik, akkor is visszük a kutyát. Úgy kötözze meg a káplár, hogy a csontjai ropogjanak! Oszolj! Sziesztához!
A legénység elkullogott, csak az őrség maradt ott. Valahova messzire mentek el az őrmesterrel, majd jó tíz perc múlva hozták Bremont-t. Irtózatosan nézett ki! Az udvarra nyíló ablakok telve voltak kíváncsi legényekkel. Bremont zöld volt, rémületesen sovány, halkan hörgött, és imbolyogva állt a lábán. Rézfejű megragadta a zubbonyát, amelyet nedves, zöld penész borított.
– Te vagy Bremont?! Jules Bremont vagy?! Felelj kutya, mert összetörlek!
– Oui… oui… mon… commandant…
– Káplár! Kötözze meg!
Hátára kötöttem a két karját olyan szívtelenül, hogy közben a tomporának feszítve a térdemet húztam teljes erőből a háromszoros zsinórt. Ezen az emberen még egy hóhérnak is megesett volna a szíve, és nekünk minden nyílt parancsnál jobb igazolás volt kegyetlen eljárásunk, amely nyilvánvalóvá tette, hogy két olyan ember áll itt, akiket több évtized tanított meg rá, hogy milyennek kell lenni Afrikában a katonai szigornak. Nagyon kellett vigyáznunk, száz szempár figyelő kereszttüzében, de itt senkiben sem támadhatott kétség. A mozdulatlanságig megkötözött ember a fal mellett leroskadt szépen, mint egy halom rongy. Rézfejű üvölteni kezdett: “Rángassa fel, káplár! A fülénél rángassa fel, és addig rúgja, míg vagy meghal, vagy egyenesen áll! Gardez vous! Gardez vous! Disznó! Vagy kettéhasítalak!”
És megtörtént a légió naponta ismétlődő emberi csodája, az erők végső határát messze túlszárnyaló fegyelem érthetetlen tüneménye: A jóformán teljesen élettelen roncs úgy állt ott fedetlen fővel hatvan fokos napsütésben, mint a cövek.
– Mi bajod, disznó? Az igazat mondd, kutya! Az igazat, te barom! És ne pislogj az őrmesterre, mert cafatokra veretlek!
Mintha végtelen távolról, az élet messzi, túlsó partjáról jönne, úgy suttogta halódó hangon:
– “Siló”…
Azután végérvényesen lezuhant a földre, és nekünk ott kellett hagynunk megkötözve, ájultán a napon, ami igazán próbára tette színészi képességeinket, mert meg vagyok győződve róla, hogy Rézfejű is szívből sajnálta a nyomorultat. Egy párat még rúgtunk beléje, hogy hátha felkel, azután Rézfejű az őrmesterhez lépett:
– Őrmester! Maga vérengző leopárdba oltott bárgyú teve! Hát itt még siló létezik? Hát maga az, aki aláássa a légió becsületét a külföld előtt? Na megálljon! Megállj te canaille! Majd én megtanítlak törvénytiszteletre! Ezért Colomb-Becharba kerülsz! Vezess a silóhoz! En avant! Mars!
A siló ősrégi arab gabonaraktár. Földbevájt üreg, amelynek keskeny nyílás a bejárata, és a fenekéig egyre szélesedik. Szóval olyan, mint egy lefelé fordított tölcsér. Törvényen kívül helyezett büntetési mód, amely azonban ma is vidáman dívik. Ezekbe az üregekbe egy korsó vízzel és nyolcszáz gramm kenyérrel belökik a vétkes légionistát, általában többedmagával. Az üreg valóságos tanyája kígyóknak, férgeknek, és az emberi test melege még nagyobb mértékben csalja őket oda a dermesztő, öt-hat fok hideg éjszakákon. Sokszor egy hétig is tart a büntetés. Hogy aztán ilyen üregekben milyen grandguignolok játszódtak le, hányan őrültek már meg, hányan haldokoltak ordítozva a többiek között skorpiómarástól iszonyúra dagadt, feketedő karral, micsoda élethalál közelharcokban fojtották már meg egymást az utolsó csepp vízért, azt emberi fantázia úgysem érheti fel! Tíz közül ritkán jön ki öt élve. Négy ember került elő az üregből. Egy már nem élt, kettő elvakultan a napvilágtól, hason csúszott a földön, a negyedik fütyörészett, vakarózott és enni kért. Átlag egy méter nyolcvan magasak voltak, súlyuk lehetett harmincnyolc-negyvenkét kiló. Szóval tisztára csontvázak…
– Őrmester! Nekem most magát Oranba kellene vinnem a Falothoz.
Az őrmester rimánkodott. Már gazdasági tisztnek számít. Tizenkét évet szolgált… Rézfejű töprengett, aztán megszólalt:
– Hát nem bánom, fussa körül ötvenszer az udvart! De serényen csinálja, nehogy meggondoljam magam! Három év travaux-ot takarít meg. – És beléptünk a kantinba.
A légió történetében sok gyászos és hősies nap van megemlítve, de ez a nap örökre belekerül a francia idegen légió annaleseibe, mint a legvidámabb, legderűsebb napja ennek a szomorú katonai alakulatnak. A helyzet ez volt: az őrmester összeszorított fogakkal, verejtéktől elöntve rohant a merőlegesen tűző koradélutáni napsütésben, a hetven fok felé járó szaharai hőségben körül az udvaron. Az ablakokban vidám katonák nézték boldogan, fogadásokat kötöttek, és derűsen lobogtatták feléje zsebkendőiket. A nyelve kilógott, már kétszer felbukott. Rézfejű időnként megjelenve a kantin ajtajában, odakiáltott neki:
– Hé! Ne aludjon, maga disznó! – Aztán visszament.
Egy érzelmes fiatalember virágot dobott le, és marcona vén bakák a boldogságtól sírva ölelgették egymást. Az őrmester futott… Az ötvenedik után betámolygott a kantinba, és haptákban állva, de hörögve, sípolva jelentkezett. Ruhája ázottan tapadt a testéhez. Rézfejű barátságosan, megelégedetten bólogatott:
– Nagyon kedves volt. Most legyen szíves ugyanezt még egyszer. De ne aludjon, az istenit magának!
A katonák kórusban vidám dalokat énekeltek, és az őrmester csak futott. Már vérbeborult a szeme, elsötétedett előtte minden, de futott, mint az arénában agyonhajszolt bika. Rézfejű szomorú lemondással súgta nekem: “Sajnos, ezt nem üti meg a guta!”.
12.
Eddig szerencsejátékot játszottunk, és minden lapunk nyert. Bizakodva vágtunk neki a legnehezebbnek, a menekülés egyetlen lehetséges útjának: az Atlasz-hegységen keresztül Marakeschbe. Tudtuk, hogy órákon belül körözni fognak, és az apró oázisokon át, ahol minden új jövevény feltűnést kelt, lehetetlen átvágni magunkat.
A poggyászként lelketlenül feldobott, megkötözött Bremont ott volt mögöttünk a hátsó ülésen. Amint a homokpadok eltakarták az erődöt mögöttünk, ápolás alá vettük. Az elnyisszantott kötelekből élettelen test buggyant szét. Az arcát lemostuk tiszta alkohollal, majd megitattunk vele jó adagot a kapitány whiskyjéből. Ez egyelőre elég volt. Nem kis munka lesz átcipelni az Atlaszon, vélte Rézfejű. Estig futottunk az autóval, és messziről feltűnt Colomb Bechar. Itt van a légió hírhedt Compagnie-Discipline-je. A büntetőszázad pokoli erődítménye.
Meg kellett kockáztatnunk, hogy áthaladjunk Colomb Becharon. Erre “be kellett vágni”, ahogy a kártyások mondják. Ha tudnak már rólunk, akkor vége mindennek, ha nem, akkor holnap délre elértük az Atlaszt. Gondolkozni, félni nincs idő! Vagy-vagy! Itt már persze nem szerepelhettünk mint katonák. A wadi Saukra holt medre egyik helyen szakadékos kanyonná magasodott. Kiszálltunk az autóból, és nekiindítottuk. Az autó lezuhant. Civilbe öltöztünk, ugyanígy öltöztettük fel az ájult Bremont-t és jókora málhánkkal együtt cipeltük Colomb-Bechar felé. Estére elértünk az oázis szélén egy arab duárt. Koszos gyerekek és kutyák hada fogadott. Elmondtuk, hogy társunk napszúrást kapott, házalók vagyunk. Néhány bugylibicskát, tükröt és fésűt adtunk az arabnak, erre kiürített számunkra egy fészert. Nagy a gyanúm, hogy előzőleg kecskék lakhattak benne. Itt elkezdtük új társunkat masszírozni, lemostuk az egész testét, étert szagoltattunk vele, és whiskyvel itattuk. Nagy örömünkre kissé magához tért. Rézfejű röviden elmondta neki, hogy egy hölgy fogadott fel minket a megmentésére, és minden attól függ, hogy képes-e holnap elindulni velünk a saját lábán. Először szelíd mosollyal, halkan azt mondta: “…Edna…” Nyilván Csenevész női neve lehetett. Azután azt mondta, hogy mindent meg fog próbálni. Megetettünk vele egy marék datolyát, megivott egy pohár kecsketejet, és két pokrócba burkolózva mélyen elaludt. Szép holdas este volt, fehér fényben úsztak a pálmák, víg karattyolással zajlott az oázis, amely mellett egy dombon komoran, félelmesen és mozdulatlanul emelkedett a poklok pokla, a büntetőgarnizon. Egy mozdulatlan, szuronyos őrszem állt a fal tetején. Bizonyára ő is hazavágyott innen, mint én is annyiszor, ha posztoltam a félelmes, szomorú éjszakai nagy bled felett.