VISSZA A POKOLBA!
REGÉNY
Írta
REJTŐ JENŐ
Az 1936-os első kiadás
(Világvárosi Regények)
szövege
1.
Barátom, Rézfejű egy pálinkásüveggel könnyedén fejbe sújtotta a Kormányost, aztán a tőle megszokott udvariassággal, mintegy kedvesen invitálva, ahogy a fogorvosok szólítják be a következő pácienst, vigyorogva odaszólt az uraknak: “Parancsol még valaki?” A Kormányos bezúzott fejjel hanyatlott a véres üvegcserepek közé a padlóra, és egy pillanatra, mint vihar előtti szélcsend, némaság állt be.
A helyzet most ez volt: mi hárman voltunk: Rézfejű, Bobi és én. Velünk volt, de nem számított Csenevész nevű újdonsült ismerősünk, egy csinos, sovány, nagy szemű suhanc, aki egyik kezével még mindig a nyakát tapogatta, mivel ez a nyak néhány perccel előbb még az imént leütött Kormányos szőrös, nagy mancsaiban fuldoklott. Velünk szemben öten álltak, mozdulatlanul és támadásra készen a “Gyilkosok” nevű állástalan matrózok segélyegyesületének tagjai, akik karitatív működésüket, a önsegélyezést a szónak abban a szoros értelmében űzték, hogy önmagukon segítettek, tekintet nélkül a segélyezés eszközeire, amelyek feszítővastól késig a legkülönbözőbbek voltak. Támadásukat néhány másodpercre elodázta az a körülmény, hogy Bobi és én nyitott késsel álltunk, míg Rézfejű már egy széket tartott magasra. Tisztában voltunk azzal, hogy a legtöbb, amit elérhetünk, a menekülés. A Gyilkosok pozíciója annyival volt kedvezőbb, hogy elállták a bejáratot és a söntéspolc irányába kezdtek húzódni, félkörbe fejlődve. Gyorsan odasúgtam Rézfejűnek, aki a székkel állt: “Üsd le a lámpát!…” Egy kissé megmozdította a fejét, jelezve, hogy megértett. Bal kezével hirtelen feléjük dobott egy asztalt, és a magasra tartott széket máris a lámpához lökte. A lámpa leverését évszázadok óta a gyengébbek törvénye alapján űzik a menekülni kívánó verekedők.
A sötétség még jóformán be sem állt, mikor én már dobtam a széket az utcára néző kirakatablakba, nyomban utána, még hulló cserepek között repültem én, és mire az utcára értem, Csenevész keskeny árnyéka suhant mellém. Ha Rézfejű és Bobi utánunk akarnak menekülni, végük van, mert hátukba kapják a késeket. Ők az egyetlen helyes stratégiai elgondolás alapján belerohantak a Gyilkosok közé, akik éppen szembe készülve ugrani, a váratlan összeütközéstől szétperdültek. Bobi átugrotta a söntéspolcot, Rézfejű felugrott a polcra, ötösével dobálta az üvegeket, és mialatt az ellenfelek megtorpantak egy pillanatra, felborította a likőrökkel megrakott állványt, és egy hatalmas ugrással eltűnt Bobi után a gyékényajtó mögött… Megragadtam Csenevész karját, és futni kezdtünk… Rendőrfütty hasított élesen az éjszakába… Egy kemény tárgy ütött a homlokomra, valakit hasba szúrtam… Bobi már távolabb állt, úgyhogy odakiabáltam: “A régi kikötő felé”. De Csenevész a Repoublique felé futott, kénytelen voltam utánaszaladni… Még láttam, hogy egy üres telek kerítésén kiugrik Rézfejű, utána Bobi és utánuk egy hatalmas sötét tárgy, nyilván eltévesztette a fejüket, csörömpölve zuhant a kövezetre… Rohantunk a Repoublique-on végig, nyomunkban három csaholó, dühös kóbor kutyával…
2.
Az egész bajt tulajdonképpen én idéztem elő, mert nem hagytam megölni Csenevészt. A marseille-i kikötőnek megvannak a maga íratlan, de az írottnál is szigorúbb törvényei. Azért szigorúbb, mert aránylag igen csekély törvénysértésekért agyonveretéssel fizetnek. Ilyen törvény például, hogy: “ne avatkozz a te felebarátod magánügyeibe, sem kíváncsiságból, sem erkölcsi felháborodásból, sem részvétből, sem anyagi érdekből és egyáltalán semmiféle oknál fogva, hacsak valami jogod, vagy közöd nincs hozzá.” Ezekben a kocsmákban már többször előfordult, hogy valaki a szó legszorosabb értelmében agyonverte a szeretőjét, anélkül, hogy a számos jelenlevő közül bárki is közbelépett volna. A kikötő pampáin az asszonyt verő férfi tabu. Két ember, akiknek valami késelnivalójuk van: tabu. Minden ember, akit vernek, ha nem a barátod, rokonod, vagy jövedelmező üzletfeled: tabu. Aki a parancsolatokat nem tartja meg, az igazán nem lehet hosszú életű, speciel ezen a földön.
Nos, a “Kikötői Vénasszony”-ról elnevezett vendéglőben Csenevészt, akit előzőleg nem ismertem, agyon akarták verni, mert rendőrkémnek nézték. Nem is tudom, miért sajnáltam meg ezt a vézna, rémült suhancot annyi ember közül, akiket már verni láttam… Éppen ezt a szomorú kölyköt, de annyira, hogy szinte önmagam ellenőrzése nélkül vettem ki a Kormányos mancsaiból, aki természetesen úgy vágott rögtön szájon, hogy hanyatt estem, és ha Rézfejű meg Bobi nincsenek jelen, a Gyilkosok bizonyára “megszigonyoztak” volna, ahogy ők a késelést nevezik tréfásan.
Nagy kerülővel leértünk a régi kikötőbe, és törzscsapszékünkben, a Grand bar du Lyon D’orban lemostuk a sarat és a vért magunkról. Aztán pálinkát rendeltünk, és fixírozni kezdtük Csenevészt, aki remegő kézzel, ügyetlenül cigarettázott. Meg akart szólalni, de olyan vékonyka hang jött csak ki a torkán, hogy kénytelen volt krákogni egyet, aztán illedelmesen ezt mondta:
– Köszönöm… amit tettek…
– Miért kezdte a Kormányos azt kiabálni, hogy spion vagy?
– Mert én keresem a bátyámat… aki itt eltűnt.
– Eltűnt embereket keresni a kikötőben nem hálás dolog vélte Bobi.
– Mi a foglalkozása?
– Lakatos… vagyok…
– Ne hazudozz, fiam – szólt rá Rézfejű, és felemelte Csenevész piszkos kis kezét. – Még soha életedben nem dolgoztál fizikai munkát. Mit csinálsz Marseille-ben?
– Itt lakom.
– Ne hazudozz – szóltam közbe -, soha életedben nem voltál Marseille-ben, különben nem kezdtél volna a Repoublique felé futni, mikor azt kiabáltam, hogy “a régi kikötőhöz!”
Hallgatott.
– Hát nézd, Csenevész mondta Rézfejű miután összevissza hazudozol mindenfélét, nem fogunk veled barátkozni. Egy tanácsot adhatok: hordd el magad ebből a városból, mert ha még egyszer a Kormányos kezébe kerül a nyakad, hideg lesz, mire elereszti.
Csenevész maga elé nézett, és egy idő múlva, mint aki végre elszánta magát, hogy vallani fog, megszólalt:
– Én… – kezdte akadozva – egy Bremont nevű férfit keresek, aki három hónappal ezelőtt Rómából jött ide… üzleti ügyben… A fivérem az illető… Egy rejtélyes levelet kaptunk tőle, hogy valami bűnt követett el, és ezért örökre búcsúzik…
– A rendőrség is kereste?
– Igen, és nemrégen értesítettek, hogy a nyomozás holtpontra jutott. Most én eljöttem őt megkeresni…
Rézfejű tűnődve fújta a füstöt, láttam rajta, hogy ideges és ezt leplezni igyekszik.
– Azt mondod, Bremontnak hívták?… Rajzoló, húsvét táján járt Marseille-ben…
– Igen, igen! Az Istenért… – megragadta Rézfejű karját – maga tud róla valamit?
– Tudni éppen nem tudok róla, de valamit hallottam… Rémlik… Lehet, hogy meg fogom tudni, hol van, ha egyáltalán van, ami magában véve is külön probléma tárgya. Egy kellemes hölgyismerősöm, bizonyos Micsuri, azt hiszem, tud valamit erről az úrról.
– Kérem, hozzon össze vele – könyörgött szinte lihegve Csenevész.
– Nem hiszem, hogy ezt megtenném. Megint csak úgy járnál, mint a Kormányossal. Eltűnt emberek után érdeklődni nem valami szalonképes viselkedés itt, a régi kikötő környékén. Ezzel szemben ajánlatom a következő: feküdj le aludni, holnap délután találkozunk itt, és addigra megtudom, ami tőlem telik.
Miután Csenevész belátta, hogy legokosabb, ha szót fogad nekünk, hazament. Mi hárman nekivágtunk az éjszakának.
– Tudjátok – kezdte Rézfejű -, azt hiszem, ezt a szegény ördögöt megszigonyozták. Nem tudom pontosan, mit mesélt Micsuri, de úgy emlékszem, hogy Vörös Pofa és az orosz Szasa intézték el.
Itt a kikötőben, mint a vad népeknél, találó nevekkel jelöltek meg mindenkit, és ez volt tulajdonképpen az igaz neve, mert a legtöbbnél a valóságos kereszt- és vezetékneve jóformán ismeretlen volt a barátai előtt. A fenti két név rettegett volt a külvárosban.
Micsurit, a japán táncosnőt, gyengéd szálak fűzték Rézfejűhöz, és a zenétől, lampionoktól, matrózoktól zajos és mozgalmas rue de la Mure egyik csapszékében szórakoztatta a vendégeket.
A keskeny utca zsivajában és torlódásában részeg légionisták és tarkabarka árusok között préseltük magunkat a Golyó mulató irányába.
– Úgy tudom, hogy Micsuri is benne volt a játékban. A lánynak nagyon rossz emlékezőtehetsége van, ezt próbálom majd kihasználni, mert egyenes úton még nekem sem mondana meg őszintén semmit – mondta Rézfejű.
*
A Golyó a külváros jobb mulatói közé tartozott. Vágni lehetett volna a füstöt, amit még súlyosabbá tett az olajban rántott hal nehéz szaga. Egy félszemű matróz harmonikázott, és érzelmes dalt énekelt Dodóról, aki levelet ír babájának a Társaság-szigetekről. A helyiség hátsó falát négy boksszal látták el, ezek egyikébe ültünk be hárman, és iderohant hozzánk rögtön Micsuri, mikor megpillantotta Rézfejűt. Valahonnan egy borízű hang ordított feléje:
– Ki jött?!
– Rézfejű, Bobi és a Füttyös!
A Füttyös az én voltam. Közbevetőleg megjegyzem, hogy triumvirátusunk elég jó hírnévnek örvendett a kikötő százezrekre menő verekedő csirkefogói között. Az ilyen hírnév nagyon kétes értékű, mert ha az emberek év végén mérleget készítenének az afférjeikről, senkinél sem mutatkozna nagy különbözet a bevett és kiadott pofonok egyenlegénél. Itt már voltak legendás hírű verekedők, hallottam herkulesi gyilkosokról, de olyanról, akit több ízben nem vertek volna félig holtra, nem hallottam.
Micsuri bájos kis japán teremtés volt, és vizespohárból itta a rumot. Rézfejű titokzatos és aggódó arccal hajolt hozzá:
– Hol van a Vörös és az orosz?
– Ők most Olaszországba mentek… Nőket visznek valahová Genuából – és ijedten hozzátette: – Miért, mi van?
– Emlékszel, mit csináltunk húsvétkor avval a francia fiúval, aki Rómából jött? – gyors oldalpillantást vetett felém. – A rendőrség a nyomunkban van.
– De hát… – révedezett bizonytalanul Micsuri – te ott sem voltál.
– Hülye! Én álltam az ajtóban… hogy neked milyen rossz fejed van!
– Én tulajdonképpen nem is csináltam semmit…
– Nekem ne magyarázz! Nagyon csúnyán eltettük láb alól azt a pasast…
– Arról nem is volt szó, hogy megölitek.
– Nem nézzük azt babám, hogy miről volt szó! Ebbe az ügybe csúnyán belemásztál te is.
– Én?!… Mit csináltam én?! Mikor az a szőke elsütötte a revolvert, akkor halottnak tetettem magam, én azt hittem, hogy csak egy viccről van itt szó, valami tréfáról…
Lassan kezdett kibontakozni az egész aljas gaztett. Marseille-ben nem is ritka csíny, hogy valakit, aki kellemetlen bizonyos embereknek, egy jó ötlettel “beugratnak” a légióba. Egy óra múlva már rekonstruálni tudtuk a történteket. Valami párizsi úr felbérelte Szaszimovot és a Vöröst, hogy Bremont-t ugrassák be a légióba. Éjjel leitatták a fiút, zajos mulatozást csaptak a Golyó különszobájában, valahogy revolvert adtak Bremont kezébe, a revolverbe olyan puha rugót tettek, hogy mozdulatra elsüti. Mikor a részeg ember kezében dörrent a fegyver, Micsuri a földre vetette magát… A jelenlevők nagy riadalom közepette megnézték Micsurit, aztán “meghalt” felkiáltással szerteszéjjel rohantak… A holtrészeg Bremont-t a Vörös ragadta magával, és a kétségbeesetten síró fiatalembert még jobban megijesztette: “Holnap már minden kikötő megkapja a személyleírásodat. Ha megkerülsz: tíz év Cayenne… Adok neked egy jó tanácsot, itt ez a szerpentinút, eredj fel a Fort Saint-Jeanbe és jelentkezz a légióba, ott nem kereshetnek, és egy év múlva már a kutya sem törődik az üggyel…” Ő maga támogatta az erőd kapujáig a részeg Bremont-t. A fiatalember, aki azt hitte, hogy megölte Micsurit, belépett a poszt mögött a citadella kapuján, ahová mindenkit beengednek, de civil még soha sem jött ki…
3.
Mi hárman azért voltunk elválaszthatatlanok, mert a múltunkban volt egy nagy közös emlék: a Légió! Rézfejű három év előtt szerelt le, miután hat és fél évet szolgált. A szolgálati idő csak öt év, de a kényszermunkát, a másfél év “travaux”-t nem számítják be. Bobi három év előtt szökött meg, én öt év előtt. Itt, Marseille-ben valahogy találkoztunk, és múltunknak ez a közös vezérszólama összehozott hármunkat. Mi tehát nagyon jól megértettük szegény Bremont tragédiáját, akit egy ócska, színpadi trükkel jobban elpusztítottak, mintha megszigonyozták volna. Odakerült a legnagyobb földi nyomorúságba, a kínszenvedések tüzes katlanába, egy afrikai garnizonba, ahonnan, ha vissza is tér öt év múlva, testben és lélekben már roncs. Olyan gorillaszervezetű, ősi óriás, mint ez a Rézfejű, millió ember között egy, ha van.
Afrika! Erre a szóra az irtózatnak egy hányingerrel párosult görcse szorított meg belülről mind a hármunkat. A pokol! Egyszer visszatértem onnan, egy szaharai garnizon embermalmából, ahol hatalmas vaskerekek őrlik nap-nap után az ideget, a lelket, a csontot, hőségben, elhagyatottságban és végtelen hónapokon át azonosan múló órák súlyos ritmusában, egyszer eljöttem onnan, egy minden képzeletet felülmúló, több hónapos ájult vánszorgással, gyilkolva, haldokolva, sírva és félig tébolyultan… Fehér falakról vakító, izzó reflexei a napnak, moszkitók, lármák, kinin és forró porhullámok, a délnyugati sirokkó agyvelőbe nyilalló légáramlása… Miazmás kikötők, bástyaszerű kaszárnyák, alattomos beduinok, barbár franciák…
Mondom, mi hárman tudtuk nagyon jól, hogy menynyire elveszett ez a francia, és milyen szomorú sorsban, ezért szótlanul mentünk délután a Grand Barba. Csenevész olyan sóvárgó arccal nézett ránk, hogy legszívesebben elszaladtunk volna. Leültünk, és Csenevész kezdte megérteni komolyságunkat.
– Meghalt? – kérdezte csendesen.
– Él – mondtam szomorúan.
Megragadta a kezemet, és felugrott, mint aki rögtön Bremonthoz akar sietni.
– Hol van?
– Mindenek előtt ülj le! – mondta Rézfejű. – Nincs semmi okod az örömre, és még kevesebb az okod, hogy siess valamerre.
Lassan elmondott mindent, amit megtudtunk.
– De hát… ha mindezt megmondjuk a hadügyminisztériumban…
– Nem érsz vele semmit. A légióból nem hozzák vissza… Csúnyán elintézték.
Hallgatott. Sokáig meredt maga elé, idegesen rágta a cigarettát a szájában, és a szeme lassan fényesedett, nedves csillogással. Egészen fiatal gyerek lehetett…
– Köszönöm – mondta, és köszörülte a torkát. Azután hirtelen felállt.
– Mit akarsz tenni?
– Megyek Afrikába. Ki fogom szabadítani, vagy én is elpusztulok.
– Ostoba kölyök vagy – mondta Rézfejű. – Az újoncokat leviszik a déli határvidékre, ahová az ilyen legény, mint te, még akkor sem érkezik meg élve, ha a legkényelmesebben utazik.
Eszembe jutott a saját utam, láttam a vakító sárga port, éreztem a perzselést, a halál ízét a számban…
– Ne próbáljatok lebeszélni! Én megyek. Előbb még elmondok nektek valamit. – Újra visszaült. – Mi franciák vagyunk, de Rómában telepedtünk le. Az az ember, aki a fivéremet tőrbe csalta, Corot, tulajdonképpen a nagybátyja. Ő bérelte fel ezeket a csirkefogókat. Nekünk Ausztráliában meghalt egy nagyon gazdag rokonunk, aki kétmillió frankot hagyott hátra Bremontnak. A végrendelet úgy szól, hogy ha Bremont egy éven belül nem jelentkezik az örökségért, Corot doktor kapja meg. Az a rokonunk ugyanis, aki meghalt, egyszer megjárta egy örökséggel, amit tíz évig nem bírt megkapni, mert a fivére eltűnt a világháborúban, és nem lehetett megszerezni a halotti bizonyítványát. Viszont az örökség a fivéréé volt, és ő csak utána következett. Ez az emlék arra a jóindulatú gondolatra vezette, hogy a végrendeletben kikösse: amennyiben valamelyik rokona eltűnt, vagy meghalt, ne kelljen igazolni a halálát, hanem egy év türelmi idő után, ha személyesen nem jelentkezik, szálljon a következő örökösre. Ez az örökös Corot doktor, akire Bremont után marad a vagyon. Corot doktor Ausztráliában tudta meg a végrendelet tartalmát, a legrövidebb úton Európába jött, és fivéremet, akinek fogalma sem volt a végrendeletről, elcsalta magával Rómából Marseille-be. Két hónap előtt érkezett meg a római angol követségre a végrendelet, amely szerint, ha Jules egy éven belül nem jelentkezik, minden további igazolás nélkül Coroté a vagyon.
Csendben ültünk. Bobi köpött.
– Szeretnék evvel a Corot-val éjszaka valamelyik dokkon véletlenül találkozni… Akkor lehet, hogy ő sem jelentkezne. – Bobi előtt egy új eshetőség körvonalai bontakoztak ki saját szavai nyomán. – Mondd Csenevész, ha ne adj Isten, ezt a Corot-t valami váratlan esemény megakadályozná abban, hogy tovább éljen, ez esetben te lennél az örökös?
– Nem. És itt nem is az örökség a fontos… Hanem szegény Bremont… – És kétségbeeséssel ismételte: – Szegény Bremont, meg kell menteni…
– Az, sajnos, jól el van intézve. Ez a nyomorult Corot tiszta munkát végzett.
– Ide hallgassatok, fiúk! – folytatta, mint egy váratlan ötlet lendületében Csenevész. – Ha mondjuk, Bremont jelentkezne egy év múlva, és ha ti segítenétek őt visszahozni, százezer frankot kapnátok fejenként.
– Hogy érted ezt?
– Ha mondjuk, velem jönnétek Afrikába…
Olyan csend lett, hogy egy nagyon távoli autóduda hallatszott fel hirtelen. Aztán Rézfejű válaszolt igen komolyan.
– Kedves fiam, és harminchat éves vagyok, bejártam az egész világot, sokféle halállal bratyiztam. Halásztam szardíniát Svédországban, ástam guanót Új-Zélandban, voltam légionista, ópiumcsempész, bányásztam salétromot Chilében, és több évig mint utcasöprő működtem Londonban. Ha valaki azt mondaná, hogy százezer frankért menjek el motorcsónakkal a Déli-sarkra vagy vitorlással az északira, szó nélkül hozzáfognék. De Afrikába, ha minden lépésemért egy kiló aranyat fizetsz, akkor se megyek. Mi hárman különös véletlenek következtében visszakerültünk onnan, és azt hiszem, ha az összes hindu alkirályok minden kincsét össze lehetne ott lopkodni egy hónap alatt, akkor se mennék érte. Mert az, kedves fiam, a pokol!
A lelkünkből beszélt. Bobi, mint az elmondottak rezüméjét, még hozzáfűzte:
– És ahová három ilyen veszett csavargó nem mer elmenni, ott, elképzelheted, milyen sors vár egy nyeszlett fiúcskára.
– Köszönöm az őszinteségteket – mondta és felállt. – Én most elmegyek Afrikába, és vagy elhozom Julest, vagy én is ott halok meg. Talán, ha ti velem jöttetek volna, akkor sikerül. Így valószínűleg csak feláldozom magam. Köszönöm a jóságtokat, szervusztok…
És elszántan nyújtotta felénk a kezét.
– Hát várj, te kis hülye! – mordult rá Rézfejű. Csak nem akarsz így elindulni Afrikába, mintha itt lenne a másik utca sarkán?
– Elárulom nektek, hogy a kabátom bélésében tízezer frank van bevarrva, ezzel talán megvesztegethetek ott valakit. Lebeszélni ne próbáljatok! De ha tudtok valami tanácsot adni, azt nagyon megköszönném…
– Tanáccsal majd ellát a Füttyös. Neki minden fel van írva a fejében.
Tényleg, volt bizonyos tekintélyem, mint olyan embernek, aki jártas az afrikai dolgokban.
– A tízezer frankhoz ne nyúlj hozzá! Ez tényleg az egyetlen lehetőség, hogy kiszabadítsd, ha megtalálod. Elsősorban Oranba menj, ahol a Fort St. Therèse-ben megtudhatod, hogy az első vagy a második századnál van-e, szóval Bell Abbesben vagy Saidában. Ha véletlenül Indokínában van, akkor vége. Ha Marokkó valamelyik oázisában vagy erődjében van, akkor ezer az egyhez áll a lehetőség, hogy eljutsz hozzá.
– Most még csak azt mondd meg, hogy juthatok el “feketén” Afrikába? – Arról tehát már hallott, hogy a kikötő népe kizárólag mint potyautas közlekedik városok és világrészek között.
– Holnap reggel hétkor indul a Teneriffa, a harmadik szekció második bazenjéből egyenesen Oranba. Keresd meg Nurét, a munkafelügyelőt, adj neki húsz frankot, és mondd, hogy a Lyon D’or tulajdonosa üdvözli. Ő majd ad neked egy számot, és te megindulsz a csomaghordókkal fel a hajóra. Vigyél magaddal egy üveg vizet és négy vagy öt tábla csokoládét. Bújj el a fenékben, a gépházat elválasztó falnál, mert ha szorosan hozzátapadsz éjjel, az ad valami meleget.
– Nagyon köszönöm nektek… Holnap reggel utazom.
– Eredj a fenébe! – rivallt rá dühösen Rézfejű. És Csenevész szinte boldogan elsietett.
– Micsoda hülye pasas! – mondta gúnyosan Bobi. – Ahogy az ilyenek elképzelik Afrikát!
– Hála Istennek – mondtam én -, hogy semmi közöm többé hasonló ügyekhez. Jövő héten utazom haza, addig becsavargom Provence-t, végig megyek gyalog a tengerparton, és ha fürdeni akarok, ruhástól ugrom a tengerbe.
– Nálam, barátom – röhögött Rézfejű – már elmúltak azok az idők, mikor még napirenden volt a lábon felrepedező bőr tikkadt gyaloglások közben, rettegés, vérhas, pofonok az őrszobán! Ez többé nem lesz…
És valahogy nem jól éreztük magunkat. Meg is jegyezte Bobi, hogy “tudjátok, azért van valami megható ebben a macskányi kölyökben, van valami megindító, ahogy ez az izomtalan, sápadt bőrű fiúcska nekimegy az öreg Afrikának, hogy elhozza a bátyját. És közben azt sem tudja, mi az a moszkitó!”
– Torkig vagyok evvel a kölyökkel! Értitek?! Nem érdekelnek más emberek nyavalyái! – kiáltotta Rézfejű, és otthagyott bennünket.
– Mi lesz evvel a szerencsétlen fráterrel Afrikában? – kezdtem meditálni, de Bobi felállt.
– Nézd, igaza van a Réznek. Mindenki úgy hal meg, ahogy neki tetszik. Semmi közünk hozzá. És ő is elment.
Hat óra volt, gondoltam, még beérek a menhelyre. Esőre állt az idő, ilyenkor a bálák büdösek, nem lehet jól aludni rajtuk. Vágyódtam a menhely száraz, kemény ágya után. Ahogy mentem a rue Forbinen, újra rajtakaptam magam, hogy Csenevészen jár az eszem. Láttam őt, amint az országúton elfogják a goumièrek, és hátracsavarják pálcikavékony karjait, lökdösik egy széles, nagy országúton, viszik az őrségre… Dühösen és erőszakosan eltereltem a gondolataimat. A menhelyen még elértem a levesosztogatást, és megbeszéltem Salátával, hogy jövő héten lemegyünk Korzikára, és áthozunk egy pár ezer cigarettát, mielőtt a viharok kezdődnek. Lodoc azt mondta, hogy háromszoros árat fizet, meg a vitorlás bérét…
A pap végigment a termen, és eloltotta a villanyt. Aludni akartam, de újra Csenevészre kellett gondolnom. Mi kényszerít, hogy állandóan magam előtt lássam ennek a fiúnak ijedt, sovány arcát, azokkal a szomorú szemekkel, azokkal a kedves, csüggedt vonásokkal?… Végre is mit tehetek?…
*
Reggel fejfájással ébredtem. Lementem az utcára, és csodálatos, minden rossz érzésem elmúlt. A nap már felkelt, egy villamos lépcsőkön és kapcsolókon kapaszkodó emberfürtökkel igyekezett a Que de Belges felé. Autódudája utálatosan szól, mindenfelől munkások özönlenek a Piacé de la Joliette irányába… Egy fűszeresnél öt tábla csokoládét vettem, és megtöltöttem az üvegemet szódavizes vörösborral. A szekció rácsos kapujában Rézfejűvel találkoztam. Csokoládé táblák lógtak ki a zsebéből. Agresszíven fixíroztuk egymást, aztán fel-alá járkáltunk szó nélkül. Rövidesen megérkezett Bobi egy üveg vörösborral. Búgás. Hét óra volt.
– Elaludt az a kölyök, vagy mi az istennyila?! – mordult fel Rézfejű.
– Tudjátok – mentegetőzött Bobi -, gondoltam, nekem már úgyis mindegy… végre is mi lehet? – mondta az ő sajátos beszédmódján.
– Gyerekek – mondta Rézfejű -, sajnos el kell mennünk evvel a kölyökkel! Végre is 100 000 frank rengeteg pénz!
Jött Csenevész. Hálálkodó szavakat akart mondani, megilletődve szorongatta a kezünket, de Réz nyersen elébevágott:
– Hagyjuk ezeket a marhaságokat, és induljunk. Egyesével, vigyázzatok!
Milyen hihetetlen! Itt kuporgok a sötétben a gépház oldala mellett, türelmetlenül búg a hajó, erősen dohog a gép, ahogyan bejáratják, és mezítlábas lépések döngenek a fejem felett. Vészesen csörög a horgonylánc… Hórukk!… Most ér fel a vasmacska… A csavarlapátok harsogva járnak… Most biztosan ledobják a kötelet a pilótagőzösnek. A szellőztető ablakon beszűrődő fény megremeg, azután lassan tolódik…
– Megyünk… – dörmögi Rézfejű.
Vissza a pokolba!