Ezen egy éjszaka

🔊 Olvasd fel nekem->

Haladin és a csodavárás

1.

Főpróba!

Nem is. Házifőpróba.

Miben különbözik a házifőpróba a főpróbától? Semmiben. A főpróbán egy-két díszlettel, bútorral több van, viszont kevésbé tudják a szerepüket, mert az előző próbától már mindenki szédül.

Csak a premier különbözik annyiban az előző próbáktól, hogy közönség van jelen, és igazán szerencsétlen módon, percenként előfordul valami. Későn kötik ki a függönyt. Tica elkésik, mert mégsem lehet a térdig patentkapcsos ruhát végig bekapcsolni két perc alatt. Előre mondják a zárópoént. Tulai elfödi a szemét, és megkapaszkodik valamiben. Kalmár a haját tépi, és suttogva üvölti: “Gazember, gazember!… Mert hiába imádkozik két hónapja, hogy rúgják ki!”

Kijelentése nem sértő, mivel senki sem tudja, kiről beszél, lehet, hogy ő sem. Szóval a premier csak abban különbözik a házi- és a valóságos, belső első főpróbától, hogy tíz nappal előbb, az olvasópróbán minden jobban ment.

A műfajban jártas emberek jól tudják, hogy a tizenötödik előadásig csak nyilvános próba folyik a kabarékban, mivel a második előadásnál íratja ki általában Málnási a próbatáblára, hogy aki a másnapi előadásra sem tudja a szerepét, azt választott bíróság elé viszi. Erre természetesen elkezdik a szerepeket tanulni.

Próba, főpróba, premier és általában a kabaré iránya két súrlódó ellentét között alakul ki, Málnási igazgató és Kalmár rendező udvarias, de éles viszályaiban. Innen a fejezet címe, a szójáték a két ember viszonyának meghatározására: Haladin és a csodavárás.

Mikor Málnási, a varázsló, a pénzügyi akrobatika érthetetlen mutatványainak egyikével előveszi a varázsvesszőparipáját, úgy július táján: “Nézze, ha ad kétezret, tudok nyitni, és megkaphatja a hatot, ha kicsit jó a szezon, ha nem ad kétezret, nem nyitok, és elvesztette a hatot is.” A varázsvesszőparipa célhoz viszi az érvet az elkeseredett hitelező logikájában, és Málnási padisah megáll az idény előtt, kimondja a bűvszót: “Szezon, nyílj meg!” – és másnap megjelenik Raducziner a kézikocsival és a takarítóvállalat embereivel.

Ez a könnyebbik varázsige. Ugyanis, ha az idény vége előtt a jegyirodák csodaforrása felől baljós szelek fújnak, akkor Málnási padisah májusi, bukott reprízműsorával kénytelen elkezdeni a koraszülött nyári szünetet. Mert mint ő mondja hitelműveleteiről: “Mennél öregebb a szezon, annál »fiatalabb« a kölcsön.”

Ilyenkor, ha a Pólyakalifa hitelkerete és Fuksz néni amerikai befolyása kimerült, nincs mentség.

A jegyirodák éltető tündérforrása elapad, alig csörgedezik, a pénztárban összesen tizenhét pengő, és Málnási padisah szomorú kényszerhelyzetében kimondja a minden bűv nélküli igét: “Szezon, zárulj” – és másnap megjelenik Raducziner a kézikocsival, egy vödör csirizzel, hóna alatt papírszalagokkal, és ellátja a színház valamennyi fő- és kisbejáróját, reklámtábláját és fényképkiállítását a “Nyári szünet” felírású nyomtatvánnyal.

A két időpont között, nyitástól a zárásig Kalmár, európai tájékozottságát érvényesítve, haladni szeretne a korral. Málnási sugárzó optimizmusának bölcsességéből azonban ez természetellenes jelenség. Málnási nem veszi komolyan a színpadon lejátszódó szamárkodásokat, szerinte egy kis szerencsével a leghülyébb műsor telt házakkal prolongációba megy, és a legragyogóbb műsor, némi balszerencsével, földrengésbe sodorhatja az intézményt. A fő, hogy hozzávetőleg három órát játsszanak, de a legfontosabb, hogy az előcsarnok, a rézkorlátok, a zsöllyék, a portálé és minden ragyogjon a tisztaságtól, a jegyszedők, büfésnők, ruhatárosnők, bármennyi óvadékot adtak is, ne merészeljenek gyűrött vagy nem hótiszta kötényekben járni, ahogy az uniformizált, fekete színű ruhájukhoz illik.

Azután a színház fennmaradásának lényege mégiscsak szikkadt pénzforrások művészi élesztgetése, roskadozó hitelek alátámasztása, Spiró úr évek előtt elfogyott türelmének végső határa híján mégis szép nagy, íves plakátokat nyomtatni, ezekre a kiragasztás készpénztőkéjét előteremteni. Ami a színpadon történik, az lutri, és aki ért a színházhoz, jól tudja, hogy komoly ember ilyesmivel nem foglalkozik, mert a közönség kiismerhetetlen.

Persze ez a Kalmár legszívesebben egy amerikai filmgyárnak rendezne itt kabarét, és az Isten pénzét is beleölné, hogy két kapcsolás helyett egyszerre lehessen elsötétíteni a nézőteret, ami egy marhaság. Attól még a Gál nem lesz jobb, és Bárány így is, úgy is jól megírja a konferanszát, ha ideje van, és egy öt év előtti, vacak reprízével áll ki, ha ellógta az időt. Bölcs ember ezen egy legyintéssel túlteszi magát, mert hiába mérgelődne naponta. Ez mind olyasmi, mint a szél járásával vagy a föld forgásával törődni, mintha befolyásolhatná az ember. Nem is olyan, mert a föld forgását Arkhimédész legalább képzeletben befolyásolni tudta egy fix ponttal az űrben. De teljesen ki van zárva, hogy ebben a zűrben akárcsak feltevésszerűen is egy fix, vagy akár részletekben törleszthető pont lehetne, ami Szatmárit úgy Gált befolyásolhatná, hogy ne hadarják le a műsor első részét vasárnap délután, ha válogatott mérkőzés van, vagy Kapást meggátolná abban, hogy lekésse két színház közötti pendlizés alatt az előadást, ha a Hazai Színház darabjában sok öltözködése van.

Kalmár nem szeret nyolc napra premiert, és művészi értékű előadásokat tart a szerepnemtudásáról, a színészek fáradtságáról, a káoszról, ruhák és díszletek, darabok és szólók elkészítési idejének emberi határáról, mintha fontos volna ez a sok szamárság azon tény mellett, hogy a bukott műsorra napi hat-nyolcszáz pengőt legalább ráfizet, tehát neki, ha művészi aggályok miatt mondjuk öt nappal tovább próbál, az háromezer pengőt jelent.

Inkább próbál összesen hét napot, de kifesti az előcsarnokot, és csináltat egy rabicfalat, hogy kettéválassza az irodát. Minden hitelező csak kopogtat, és egyenesen benyit hozzá. Igaz, hogy végül még sincs meg a háromezer pengő megtakarított ráfizetés készpénzben, no de nem lenne meg akkor sem, ha Kalmár műítész aggályai miatt készpénzben rá kellene fizetni az elhúzódó próbák idejére.

Ha elkezdenek próbálni, lesz műsor. Műsor mindig van. És mondja meg neki ez a Kalmár, hogy hány hét próba eredményezte már azt, hogy leszámítva a mellékszereplőket, valaki tudta volna a szerepét? Ilyesmi premier után alakul ki. Hogy Kalmár húsz éve hadakozik ez ellen, az a megfelelő bölcsesség hiányát mutatja. És ha a görlöknek premierre nem lesz kész a skót kosztümjük, az apró dobokkal, hát játsszanak majd a régi ruhájukban, és a harmadik előadáson dobolhatnak.

Dobolnak, vagy nem dobolnak! A görl legyen csinos, ne késsen el sokat, legyen tiszta és gusztusos a ruhája, a többi mellékes. Majd bolond lesz a százhúsz pengős vendégművész napi gázsiját öt nappal tovább fizetni, hogy Ruszkainé és Lóránd ne lökjék fel a színpadon Ticát, mivel mindegyik fordítva akar távozni, elegendő próbák hiányában. Majd bolond lesz, amikor ezt a kínos blamázst, mint nota benét benne hagyták a darabban, mert ezen röhögött a közönség a legjobban.

Író urak! Ha az igazgató véletlenül nem volna olyan gondos, hogy hét napra premiert hoz, továbbá a színészek nem zavarnának mindent össze a színpadon, ez az egy egészséges röhögés se lenne a darabban.

Kalmár szeretett volna, legalább kétszer kellékekkel és nemcsak jelzett, hanem valóságos bútorokkal próbálni, ami egy ilyen álmodozó idealistánál komoly tünete a nagyzási hóbortnak. Itt nincs haladás, nincs gondos előrelátás, és nincs súlyos hiba, mert jön a közönség, és mindent megkontráz.

Hiba történhet, ha az ember nem gondoskodik arról, hogy a büfébérletnél kikösse a büfé falán elhelyezhető reklámok fenntartását a színház számára. Továbbá, ha a dologi kiadások fedezetét nem teremti elő az ember, mert itt meggyőzhetetlen, hűvös közalkalmazottakkal áll szemben, tűzoltókkal, vízdíjbeszedőkkel és hasonlókkal. A telefon, villany, rendőrségi ügyelet és egyebek hiánya minden színjátszás komoly, gyógyíthatatlan betegségét jelenti.

Az érem másik oldala, ha egy műsor fél házzal megy, és Kalmár a múltak okulására intve igazgatóját, szeretne próbát kiíratni az új műsor meglevő részleteiből. Nem akar megint hét napra premiert.

Kalmárnak ez a mániája, mosolyog bizakodóan Málnási. Ő szegény ember, örül, ha a műsorra nem fizet rá, és semmiféle kecsegtető eredmény kilátásba helyezése nem inspirálhatja kockázat vállalására. Sőt. Fiatal direktor korában előfordult vele, hogy két hét fél ház után a műsor bevétele feljavult, végül telt házakkal játszották sokáig. Azóta, mivel valóságos, megtörtént csodáról van szó, hisz abban, hogy még egyszer pályafutása során ez megismétlődhet. És prolongálja a műsort, és két hét múlva megint a régi nóta: harmadikán próba, tizenegyedikén premier.

Kalmár mindén esetben figyelmezteti, egyre több példa fölött rendelkezve, és előre bejelenti, hogy: “Ha új expresszpremiert csinál, azt maga fogja rendezni, vagy ideszerződtet valakit, mert én csak színész leszek, mert én nem estem a fejemre! Próbálja ezt egyszer más is!” Az igazgató megnyugtatja, hogy a nem várt esetben teljesíti ezt a kívánságát és ő rendezi majd az előadást, illetve ő sem rendezi, mert hiszen mióta az eszét bírja, itt minden premier a jóisten kezében van, ha ezt Kalmár nem veszi sértésnek. Azután derűsen felül az íróasztalra, széttárja a karját, és így folytatja: “Nézze, ma negyvenhat pengővel javult a bevétel, és ha a szombat-vasárnappal megvan a kétezer pengős átlag (még nem volt eset rá), akkor kihúzzuk…” Itt következik egy dátum és egy vásár vagy egyéb látványosság, amely vasúti kedvezmények révén a fővárosba vonzza vidéki honfitársainkat. “Nézze, ha az Árumintavásárig kihúzzuk… Mért vegyem le kilencszáz pengőnél a műsort, mikor jövő hónapban itt a Mezőgazdasági Kiállítás… Bolond leszek pünkösd előtt újat próbálni… Ha hat hétig elhúzzuk, itt az európai Dalárdakongresszus…”

Szóval Málnási, ha csak húsz pengőt is emelkedik a bevétel, már hiszi és várja a csodát, már tud egy kongresszust vagy vásárt vagy ünnepi hetet, és Kalmár korral haladó sürgetései egy ellenállás beszerzését illetőleg, hogy fokozatosan és egyenletesen lehessen a színpadot elsötétíteni, csak nyájas legyintéseivel találkoznak. E két malomkő súrlódása között őrlődik a próbák távolról sem tiszta búzája a közönség szórakoztató, lisztes táplálékává, vagy Kerényi Terka szerint: “Végre egy olyan tésztává, amit be tehet adni ennek a sok nehéz pasasnak, ott lent a sötét nézőtéren.” A két malomkő neve Kalmár és Málnási, a színház argójában: Haladin és a csodavárás.

2.

A főpróba hatalmas, szimfonikus vagy inkább kakofonikus zűrzavarát egyetlen fenségesen dübörgő motívum hatja át, reggel kilenckor Raducziner elkezd kalapálni, rövid megszakításokkal késő estig, és a társulat átkozza.

Raducziner: ő a nyugodt, északi műszaki – így nevezték el, mert még senki sem hallotta egyetlen hangos szavát, és mert egyes tagok szerint csak az örök jég vidékén lehetséges ilyen temperamentummal élni. Viszont indolenciája nem ismer határt, és ha tízen üvöltenek érte sürgősen, akkor nyugodtan imbolyog át a hallon, esetleg kalapácsával futtában megütögeti valahol a frissen felszögelt furnért, hogy tart-e, azután megáll félig az ajtóban, és lassú, mély hangján azt mondja sokáig, hogy “tessék”. Nem jön be egészen, fél kezével a külső szemöldökfát fogja, így lóg be, és jobbjában leng az örökös kalapács, szájából esetleg kivesz néhány aprószöget, és leplezetlen, megvető unalommal hallgatja, amit mondanak. Málnási szerint viszont okosabb, mint az egész társaság, és önmagát is beleérti, elannyira, hogy egyszer, bizalmas baráti körben, sóhajtva beismerte: az egyetlen ember, akiről tudja, hogy miért fizeti, az a Raducziner.

Raducziner a legvadabb főpróbák viharában egyetlen imbolygásnyi ritmusát sem változtatja. A körülötte kavargó veszekedés, zongorázás, sírógörcs és viták óceánján flegmatikus mozgásával ama unalomig megírt, bőrsapkás, ősz szakállú, pipás hajóskapitányokra emlékeztet, akik a távoli égre kémlelve megállapítják, hogy tornádó lesz, és becsukják a pipakupakot, mert a végítéleti szél elviheti esetleg a szikrákat, és meggyullad valami.

Raducziner a harmadik különvéleményt képviseli Haladin és a csodaváró után. Szerinte Málnási örökös pénzügyi mutatványai éppolyan gyerekes fontoskodások, mint Kalmár és művésztársainak állandó izgalma, nagyképűsége és ricsaja, mert itt egy a fontos: hogy mikor az a függöny felmegy, úgy legyen lefúrva minden ajtó, mint a cövek, és a zsinórpadláson három vacak lécből megjavította a hidat, mert ha egyszer valaki a nyakát töri, életük végéig fizethetnek.

– De hát ezek bolondok, kérem – meséli fröccs mellett az Április Kocsmában Mautner úrnak, aki fuvaros, és szintén komoly ember -, ugrálnak és szaladgálnak, hogy csak elnézem őket, de én nem szólok bele, tőlem a fene megeheti őket. Én mondtam a sógoromnak, mikor eladta az érdligeti vityillóját, hogy elvesztette az eszét, ha egy vasat ad a Málnásinak, nem hallgatott rám, és rosszabbul járt. Az esze megmaradt, de a pénzét vesztette el. Mert itt, kérem…

Raducziner teli volt iparoskifejezésekkel és a pesti argónak azokkal az iparban használatos szavaival, melyeket régi legények, akik még vándoréveket bolyongtak Ausztriában a monarchia idején, nem átallanak használni, ha azóta kültelki idiómává fajult is egy-egy osztrák kifejezés.

– Ha én nem lennék ott – magyarázta Mautnernek -, akkor az esti premiert tömegkatasztrófákhoz sorolhatnák, amilyen anno a Párisi égése volt, ha még emlékszik, a Klauzál utca és a Rákóczi út sarkán… Igen, a Goldbergeré volt… Szóval ilyen tömegkatasztrófa lenne, rövidzárlat, tűzvész, csőrepedés, nem is szólva arról, hogy senki se ért a színházhoz, mert tizenkét ferzecc meg három szoba, kíváncsi vagyok; ki tudja ezt még felstószolni a színpadra annak a rendezőnek, de én nem vitatkozom, és felstószolom úgy, hogy egymás mögött vannak, és két ejnzacc lesz majd az oldalfalak helyén, de ezt ők még nem tudják, és ordítozni fognak. Most már például nagyban ordítoznak, hogy én hol vagyok, mert amellett még azt is szeretnék, ha reggel fél kilencre már ott állna glédában bútor meg díszlet, pedig a Klein asztalos, ha megfeszül, akkor se tudja egy óránál előbb összeverni és megenyvezni a szürketaxit, ahogy én rajzoltam neki. De mit tanítsam őket? Ezek azt hiszik, hogy a művészet meg a bevétel meg ilyesmi a fontos, és ha én közbe nem nittelek össze két sangliból…

És a fuvaros meghúzogatva harcsabajuszát, bús hozzájárulással bólint, ő is tudja, mi a művészélet, az unokahúga nikotinmérgezésben halt meg, pedig csak zenedébe járt. Hiccériásak az idegességtől mind.

Hogy Raduczinernek mi volt a kitanult mestersége, azt senki sem tudja. Valószínű, hogy az ilyen alaposan képzett színpadi szakmunkások valamelyik, szereléssel kapcsolatos iparágat befejezetlenül abbahagyták, és így most mindenhez értenek, egy szál lompos, piszkos overallban, egyetlen kalapáccsal tömegszerencsétlenségeknek veszik elejét.

3.

Nyolc óra, a színház üres, a tárt ajtókon belátni a félsötét nézőtér zsöllyesoraira az előcsarnokból, és Fekete néni locsolja a linóleumot. Csend, hűvös, megnyugtató félhomály.

Kalmár, a súgónő, Tulai, a világosító, Fekete néni és a büfésnő tízéves fia tartózkodnak az épületben, és éppen jön Iluci frissen mosolyogva, hogy megkezdje az irodai órákat beköszöntő közelharcát hitelezők, színészek és egyéb a conto csatakiáltással jelentkező rohamozók ellen, kik valamennyien Málnási ígéretét, becsületszavát, esküjét, aláírását hangoztatva rövidesen megjelennek.

Iluci a kincstárnok. Ő mindazon aranyak, gyémántok, hitelek és hazugságok legfőbb muftinéja (bár urát Tatárnak hívják), ő mindazon elővételek, bevételek, elásott és nem létező kincsek tudója, amelyeket a fényes ábrázatú padisah elhitet. Ő a fényes ábrázatú padisah Hófehérkéje. Bal keze. Ő csodálkozik, ha a padisah elment, és nem intézkedett Kalmár úrról, de hát ő nem adhat különben. Így beszélték meg előzőleg a Kalifával. Ő tudja, hogy az egész pénzt el kell tenni a városi hirdető irodának, és ha jön majd üvöltve Bárány, mondja azt, hogy a feleségének kiadta a pénzt. És ha kérdezi Lángos, hogy a padisah elment-e már, mondja, hogy még nem, mert Lángos tudja, hogy ő félóra múlva hol van, de egy óra múlva már senki. Ezt Ilucival megsuttogják a legbensőbb szerájban.

Később őrá zúdul minden vihar, midőn mosolyogva és csodálkozva átnézi a kiutalásokat, tűzoltótól az ügyeletig, gázsicéduláktól a jelmezig, de úgy látszik, a direktor még visszajön, vagy elfelejtett aláírni, kiutalni. “Te nekem ne hazudj! – recsegi Kalmár, a főmufti: – Te mondd meg neki, hogy velem nem csinálhatja ezeket, és nekem legalább ötven pengő kell, mert meg vagyok híva pókerre.” “Drágám, én hogy adhatok neked ötven pengőt?” Most következik Iluci komoly értéke, midőn előveszi saját erszényét, ahol egy külön e célra agyongyűrött zsebkendő van, egy árva kulcs és egy barna ötpengős papírból. “Nézz ide, nekem ez van. Ha akarod, odaadom. Tíz napja egy vasat sem kapok. Ma bejelentettem, hogy itthagyom a színházat.” “És nincs sehol itt az épületben?” “Itt lesz még valahol, mert elmentek Prucsekkel megnézni a tetőgerendát, és valószínű, hogy visszajön, mert iderendelte Francsákot a szigeti előadások miatt” – mondja olyan művészettel, hogy közben kissé vállat von, tehát midőn Kalmár visszatér a tetőről teljesen porosan és lihegve, alig érheti szemrehányás.

A Kalifa, a fényes ábrázatú padisah hálátlan lény. Az egész színház voltaképpen Iluci hazudozásainak anyagi bázisán nyugszik. A legnagyobb fokú disznóságot is neki kell szerény mosollyal papírozni. És hiába mondja a padisahnak: “Meglátja, Aranyosival botrány lesz… – a padisah azt feleli: “Ugyan, ugyan… Majd mondja neki, hogy legközelebb négyet kap… És már régen a klubban kártyázik, mire Aranyosival kitör a botrány, és Iluci most már komolyan sír, és komolyan kikéri magának, mert Aranyosi nem akar hallani a négyről, az egész színházról, és a nagyságos asszony ne mondjon ilyeneket, mert ezeken a valótlanságokon ő túl van, és Iluci ettől csakugyan sír, és a büfésnő meg is jegyzi, hogy szép kis tónus lehet ott az ügyvédi irodában. A padisah közben mosolyogva átadja bundáját a portásnak, és megkérdezi, itt van-e már Szerémi a klubban, akivel kártyázni szokott.

És fényes az ábrázata, és mosolyog, és derűs és ruganyos, és miután Aranyosi elment, Iluci dühödten vágja be a szeráj ajtaját, és közli az inassal, aki a plakátokat összeszedi, hogy nem marad itt, még ha nem tudom, mi történik is!

És történhet bármi, és elmehet bárki, cserélődhetnek a tündérek, a varázslók és a szultán egyéb kedvencei, Iluci tíz körömmel kitart a Kalifa mellett, akinek nem barátja, nem rokona, nem ismerőse, nem szeretője, és egyáltalán senki sem tudja, hogy az Ilucik miért tartanak ki a padisahok mellett, még akkor is, amikor a konzorcium leáll, az egész meseországot elárverezik, és a fényesábrázatú felrendeli délután Ilucit, kintlevőségeket böngészni és Iluci megmenti számára a két hatalmas szekrény szerepet, ami érték, mert a joga még mindig a padisahé, és Iluci megmentette számára az egyik drapériát, amit nem hagyott leszállítani, és amikor Kalmár egyszer sokat nyert, Iluci félig viccesen mondja: “Megadhatná a törött nagyablak árát.” És ezt is megmenti a padisahnak, de hogy miért, ez örök titok, a világ legnagyobb titka.

A súgónő rekedtsége elmúlt, helyet foglal a színpad jobb oldalán, egy kisasztal mellett, Kalmár és Tulai leülnek egy zsöllyébe, sorra veszik a műsort, világosítópróba. Most már sorrendben összeállítják a műsort. Tulai jegyez, a világosító jegyez, Kalmár a kezében levő papírból az elvégzett feladatokat jelzi (lepipálja) címenként, és egy munkás, Tulai utasítására, a “felstószolt” díszleteket állítja.

– Most adjon föntről pirosat hozzá… elég!… Nem jó!… Így! Most előbb lent, aztán fent vegye ki a sárgát… Halló! A vöröset hagyja!… Így!… Függöny!… – vaksötét lesz. – Nézőtér! Mért van sötét?! – A zongora mellett egy lámpát megigazít a munkás. Függöny fel, bent áll a szoba. Tigrisüvöltés: – Raducziner!!… Raducziner! Hol az a rablógyilkos! Ki mondta, hogy ajtó helyett járást adjon?… Raducziner!!!!

Raducziner épp jön a főbejáraton, és az ijedten eléje futó kisfiúnak megnyugtatóan legyint.

– Tudok róla… – megjelenik félig az ajtóban: – Kérem, ha a két falat bent hagyom, akkor hogy a fenébe teszek fel tizenkét díszletet…

– Őrült! Mit képzel?! Ez egy röhej!

– Én sem vagyok jóisten, kérem. Nem megy fel több. És még jön a szürketaxi is. Azt úgyis oldalt kell állítani, és a tűzoltó észreveszi.

– Ne magyarázzon! Ne magyarázzon, mert… állítsa még beljebb a hátteret, és vágjon ki valamit falnak, mert ha este nem áll a két fal…

Raducziner tűnődve nézi a színpadot.

– No de ajtó is kell… Hogy tudom én azt estig kivágni?

– Nem tudom! De vagy maga kivágja az ajtót, vagy én kivágom magát! Erre mérget vehet!

Raducziner szemrebbenés nélkül továbbra is tűnődve nézi a színpadot, overallja felső zsebéből kihúz egy Hercegovinát, belefúj, rágyújt, összehúzza a jobb szemét, andalogva lengeti a kalapácsát, és végül bólint:

– Akkor a háttérből levehetünk itt is, ott is ötven centit, de akkor sokkal előbbre jön, és srégen fog állni az ajtó, mert van az a nagy ajtó a múlt műsorból, azt átmeszelem, és a másik oldalra jön az egy méter fal – és bizonytalanul hozzáteszi – meg az iratszekrény.

– Miféle iratszekrény?

– Az a… a megnyitó műsorban volt, olyan redőnyös, de letört, azonban furnérból ajtó is jó lesz…

– Megőrült? Az egy komikus, hatszögletes, stilizált főposta.

– De a prolongációban ez kimaradt, és iratszekrény lett… – Élénkebben, indignálódva: – Hát, kérem, ha nem lehet ott járás, akkor azt a fél métert…

– Ide figyeljen – mondja sóhajtva Kalmár – maga teljesen elvetemedett gengszter! Este nekem álljon a fal, egy ajtóval, különben nem lesz premier! Hogy hogy csinálja, az a maga dolga.

Raducziner nyugodtan bólint:

– Az iratszekrény helyett beteszem azt a strájfot a mostani műsorból, és jön rá egy csendélet.

Eltűnik. Fél tíz, az előcsarnokból görlcsicser, halk beszélgetés: szállingóznak a próbára.

Ebben a pillanatban megjelenik Gál. És odasiet Kalmárhoz:

– Sári nincs itt? – kissé liheg és szuszog, mert krónikus hörghurutja van, és sietett.

– Nincs – feleli Kalmár. – Kérlek, az operaparódia a parasztdarab után jön, mert Kapás… – Te bolond! Kit érdekel a kabaré? – fújtatja, leül Kalmár mellé, és felszól a világosítónak. – Menjen vissza egy percre!… Ide hallgass! Nyolc órakor a Kolbrich-féle vívóteremben egy Bányai nevű, a műsorunkból, ripityára kaszabolta a Pólyakalifát, aki e pillanatban öt darab, mintegy tizenkét, illetve huszonnégy centiméteres öltéssel haldoklik a Farkasréti Szanatóriumban!

– Szent Atyám… – súgja mögöttük Málnási, aki éppen megérkezett. – A kosztümök nincsenek kifizetve. Mára ígérte az ezrest…

– Sajnos – mondja Gál – azt hiszem, már nincs segítség.

– Dehogynem – mondja izgatottan Málnási -, azonnal telefonálok a jegyirodába, talán ők kiváltják a kosztümöket… Esetleg értesítem a Korányit…

Egész megzavarodva elrohan, és először Korányit tárcsázza a kosztümök helyett, majd a jegyirodában Lakatos kezelőorvosát kéri, végül az elővételre való hivatkozással és eddigi tartozásainak varázsvesszőparipájával elintézi, hogy kiváltsák a kosztümöket, és ekkor kiderül, hogy az a szerencsétlen ember halála előtt mindenre gondolt, és Iluci retiküljében már ott az ezres. Tiszta ezer! Jó kabala! A premier napja kitűnően kezdődik.

– No és? – kérdezi unottan Kalmár, mivel nem érti az ügy fontosságát. – Ha Lakatos krakéler, megérdemli, hogy összevágják.

– De egy ilyen Bányai!

– Ki az a Bányai? Festőművész?

– Na hallod! Nem ismered a műsort, amit rendezel?! Bányai az a nyeszlett, vékony hangú kis ember, aki a fegyházbluette-et írta.

– Azt a Lantos írta. Talán a “Kalap”-ot…

– Azt senki sem írta, hanem a direktor másolta Bécsben. Nem emlékszel erre a kákabélűre?…

– Várjál! A “Pesti kávéház”!… Súgónő!… – A függöny mögül kidugta a fejét a súgónő. – Nézd meg, ki írta a “Pesti kávéház”-at!

– Nem tudja?! Mit kell megnézni? A Bányai, aki reggel a Lovardában lelőtte a Pólyakalifát, vont csövű párbajban. Mindenki tudja. Húsz lépésről lőttek, és Bányai állítólag már elszökött…

– Szó sincs róla! – süvölti Gál. – A Kolbrich-féle vívóteremben…

Míg ezek vitatkoznak, Kalmár mélán maga elé nézve dörzsölgeti a homlokát. Miért jött be Gál azzal, hogy hol van Sári? Szóval megint Sári körül fordult egyet feje tetejére a világ…

Sóhajt, és nagy lustán belecsap kétszer a tenyerébe:

– Gyerünk tovább! Tulai csengessen! – És minden úgy megy, mint az előadáson. – Hé, Tulai!

– Hallom – bukkan ki Tulai. – Csak a szürketaxi még nincs itt.

– Akkor nem megy este! Raducziner!…

Ismeretlen mélyből vagy magasságból egy hidegvérű basszus:

– Délben hozzák, mert azt dukkózni kell…

Csengetés. Lihegve érkezik a karmester, ez a nyájas öregúr, ledobja kalapját, kabátját, elhelyezi kottáit, és sípoló tüdővel, “Szervusztok, szervusztok” szavakkal köszönt mindenesetre mindenkit, anélkül, hogy körülnézne.

– Függönyt!… Gyerünk!

A függöny felgördül, a zongora belekezd, kijönnek a görlök, kosztüm nélkül és vihogva, a karmester bólint és négy hang elkezdi…

A színpadról tompa dübörgés, a nézőtérrel vészes üvöltés:

– Állj!… Tulai! Tulai!

– Most hozták csak fel a két karosszéket és az asztalt – zihálja Tulai. – Az asztal nagy, nem fér be a ferzecc elé…

…Az előcsarnokban teljes számmal ott zsibong a házifőpróba művészszemélyzete. A büfésnő árut vesz át. Lóránd, a szemüveges, ősz kis komikus most kiveszi zsebéből a szerepét, először, amióta átvette, és kissé megnézi. Azután ismert, gavalléros mosolyával odafordul Bodnárhoz.

– Nézze, fiam, maga majd átveszi tőlem a szerepet, mert úgyis ott ül a tanúk padján, amikor az én kihallgatásom következik, és majd súg nekem.

Bodnár készségesen átveszi a szerepet, amely átolvasás nélkül az újabb zsebbe vándorol. Lóránd nem sokat törődik a szerepekkel, biztos a népszerűségében, és a szöveg nagy része helyett egy utolérhetetlenül bamba, mozdulatlan arckifejezés, esetleg egy óvatosabb, de kissé ferdén a fejére helyezett kalap nagyobb hatással van, mint a kimaradt vicc. Kalmár szerint sokszor egész estét betöltő némasággal játszik végig egy premiert.

Ezzel szemben áll Szatmári. Szatmári sem tud többet a szerepéből, de ő állandóan tanulja. Lélektani hátrányban van a hetyke, elbizakodott Lóránd mögött, mert ha nincs biztos szövege, nem tud egy szál szőrt úgy kitépni csücsörített ajka fölül, lassan, de csodálkozva, hogy nyíltszíni tapsot kapjon. Az öreg egy szót sem tud a szerepéből, de miután bejött a színpadra, a félig nyitott ajtón érthetetlen szerénységgel bepréselve magát, akkor teljesen hátat fordít a közönségnek, két apró lépéssel becsukja magára az ajtót úgy, hogy egy kissé megüti a saját orrát, és akkor teljes hosszában, lassan felnéz az ajtóra. És áll.

Röhögés és dörgő taps.

Szatmárinak viccet kell mondania. Azt azután tökéletesen érti. Ha tudja a szerepét. A poén, ami Szatmárinál nem robban, az nem vicc. Lóránd egészen kitűnő vicceket agyonlő, esetleg el se mondja, és már nem ő mondja a darab poénjét, mert előfordult, hogy elfelejtette, és nem lehetett a függönyt leengedni, csak rövid szünet után, a néma nézőtér meglepett csendjében.

Tímár Mocsolányi kupléénekessel vitatkozik:

– Ugyan ne mondj ilyet… – mondja sértődötten, és elpirul, mert érzékeny a kritikára – ha ezen nem fognak röhögni! – Énekel:

Nincsen zárja, de hogy is volna zárja
A harminckettes, markóbeli zárkának.
Nincsen rája, nincsen rája
Egy eset sem, hogy valakit kizárnak.

– No de, öregem – magyarázza a kupléénekes -, az utolsó soron nem fognak röhögni… Én nem bánom, én eléneklem, de majd meglátod…

– Hát ezt kikérem magamnak, hogy előre elpecheld! – mondja pulykavörösen felcsattanva. – Ha így mész neki, akkor nem nevetnek majd. Nagyon furcsa kérlek, ezt már régen figyelem nálad…

– Mit figyelsz te nálam? Az ilyen tónust visszautasítom…

– A Gált a telefonhoz kérik! – kiabál ki Iluci.

Most feltűnik egy nyájas hírlapíró, aki elsősorban a görlök közül hármat átölel, és mindenfélét sugdosnak egymásnak vigyorogva.

Az előcsarnok népségének nagy része izgatottan beszél a megdöbbentő lovagias ügyről.

– Kitől hallottad?

– Mindenki beszéli!

– De ki tud valami biztosat?…

Ordítás a nézőtérről:

– Barta! Barta!…

Jön Tulai:

– Barta úr! Barta úr!… A “Világtörténelem” jön…

Málnási szól ki a nézőtérről:

– Barta… – műindignálódással Tulaihoz: – Kérem, aki a jelenésére nincs itt, azt tessék felírni! Senkire sem leszünk tekintettel. Végre meg kell szűnni ennek… – meglepetten konstatál egy iparoskülsejű, halk szavú egyént, aki hozzálép, energikusabban, de halkabban. – Ezerszer mondtam, Pollák úr, hogy ilyenkor… Tessék?… Sajnálom, most főpróba van, nem tudom, hol áll a fejem…

Buzgón, izgatottan besiet a nézőtérre, odabent derűsen ellanyhul, és a túlsó oldalon a főbejárathoz megy, a linóleumot élvezi. Új padló, új huzatot kapott a pénztár előtere, és most élvezettel sétál rajta, nézi a színét, a szűz anyagot, amelyen fehér lenyomat marad a cipője után, mert még hamvas, ragyogó, ahogy azon frissen felszerelték, és azt mondja egy papírcsákós, vödrös embernek:

– Vegyék le a függönyt, ha az ablakot tisztítják…

– Gyerünk tovább!… – mondja Szilágyi Kalmárnak a nézőtéren. – Addig itt lesz Barta.

Kalmár idegességében nyugodt grimasszal, főúrian elterpeszkedik egy zsöllyében:

– Hát parancsolj, menjetek tovább… De nekem megengeded, hogy ne próbáljak így… Gondolom, hogy egyszer végig kell menni a műsoron premier előtt.

– Na de, kérlek, ezt nem értem, és ez nem helyes – mondja Szilágyi kissé idegesen, ahogy a színpadon szokta, és ilyenkor röhögnek a nézők, mert toppant is az egyik lábával, és jobbra-balra rázza a felsőtestét. És saját véleményét ilyenkor egy közért harcoló ember leereszkedő, de szociális együttérzésével kiáltja: – Engedd meg, de nem értem, hogy miért álljunk itt, a sok ember, mert Barta késik!…

Kalmár felugrik, üvöltve:

– Mert a mennydörgős istennyila csapjon ebbe az egész rohadt bejzlibe! Hogy egyszer ne tudjon az ember sorrendben végigmenni a műsoron!

– Mit ordítsz? – ordítja Szilágyi. – Velem azért ne ordíts!

A távoli sötétből meglepő süvöltés érkezik, Gál leghullámosabb tenorkiáltása, aki titokban, mert ezt szégyelli, lelkiismeretes színész és rajongója a deszkának, azonfelül elválhatatlan ellensége Bartának:

– Igaza van Kalmárnak! Mindenki holtfáradt, és fel tud kelni reggel, csak a gróf úr nem! Miért nincs itt a jelenésére?! Miért tudsz te itt lenni, és miért tudok én itt lenni?! Disznóság!!

– Én nem a Bartát védem! Írják fel, vagy csináljanak, amit akarnak, de ne hagyják az egész társulatot állni egy ember miatt…

– Tulai! – Kalmár tapsol. – Állítsák be a sampiont! És adjanak valami világosságot a nézőtérre. – Hisztérikus felüvöltés: – Gazság! Így nem lehet próbálni! Raducziner! Nézőtér! – A nézőtér esti világosságba gyúl, az üvöltés fortissimóba sikolyodik: – Őrült! Próbavilágítást!

Tulai és a világosító a színpadról valami vasra szerelt lámpát állítanak a nézőtérre. Raducziner fenséges szólama a mennyek irányából:

– Másik stanglit adjanak! Arra egy ezres jön az operaparódiához!

– Miért nem jó a másik? – kiabálja fel idegesen Tulai, hogy ő is kiabáljon.

Raducziner (az Úr hangja “Az ember tragédiájá”-ból: “Csak hódolat illet, nem bírálat!”): – Mondottam már, hogy a másik tömlő rövid, ebbe van az ejnzacc, hát tegye vissza.

Mond és marad nyugodtan és láthatatlanul, és kalapálni kezd. Kalmár, Málnási és a színpadon megjelenő Szilágyi egyszerre ordítanak:

– Naaa! Raducziner!!… Most fog kalapálni?!… Itthagyom ezt a színházat! Raducziner!!!! Nem hallja?!

Raducziner hallja, de hogy ez megszűnjön, teljes erőből veri bele a fogai közül utolsónak elővett szöget, és mikor már tíztagú kórus üvölt rá, abbahagyja. Az Úr nyugodt, mély hangján a magasból:

– Én nem bánom, de ha a fejükre esik a csillár, akkor én leszek az oka…

Kalmár összeteszi a kezét, és szinte sírva:

– Könyörgök, ne pofázzon! Ne kalapáljon, essen le a csillárral együtt onnan fentről, mert maga miatt egyszer itt üt meg a guta próba közben.

– Estére – mondja nyugodtan Raducziner, és átmegy a színpadon – itt kétoldalt majd feljönnek a falikarok.

– Mért estére, maga kalandor? Mért nem a főpróbára?… Ne feleljen! Ne feleljen, mert idegsokkot kapok!

– Oda húzzák a tömlőt… – inti az egyik díszletezőt, és tempósan távozik, egy őstölgy a viharban. Most megy a kocsmába gyökeresen berúgni. Ez éppoly kevéssé látszik rajta, mint bármiféle emóció.

Egy másik újságíró is jön, szintén nem sokat törődik a kabaré csillagaival, hanem egyenesen a kollégájához és a három görlhöz siet.

Az öreg Lóránd peckes, apró figurája, hetykén hátrafeszített válla, lavírozó két karja, ruganyos lépései dominálják az előcsarnok hangulatát. Itt vagy ott legényesen rásuhint egy művésznőre, vagy megcsipkedi az arcát valamelyiknek, amire a legerkölcsösebb kollegináknál is nesztorsága és népszerűsége miatt polgárjoga van. Mit sem vesz fel a próba izgalmából. Ha hívják, a színpadra megy, ha nem hívják, hetykén mosolyogva cikázik, vagy derűsen társalog, és most odalép a görlök és a hírlapírók közé. Először is elhúzza mind a három görlt, és átkarolja, és a hírlapírók döntését kéri, mert a három között nem tud választani már fél éve, olyan szépek. Azután nyílt kérdéssel fordul a sajtóhoz:

– Mondják, mi van ezzel az őrültséggel?! Valami kaszabolásról beszélnek…

– Állítólag – mondja halkan Poprádi, a Magyar Híradótól – a Pólyakalifa fejbe lőtte magát, és kiderült, hogy amerikai párbaj történt. Egy Bakonyi nevű újságíró volt az ellenfele, jól ismerem, együtt voltunk Nagyváradon a Honunknál.

– Nem úgy volt – mondja Hámori a Művészi Magazintól -, doktor Halász mesélte, ez a dagadt, ő rohanta be a várost elsőnek a hírrel. Kerényi Terkánál volt valami affér, – óvatosan körülnéz, halkan -, Csillag Sári körül…

Az egyik görl a leghalkabban mondja:

– Az a Bányai valami új tag, tegnap szerződtették, és így összebújtak állandóan Csillag Sárival… Úgyhogy tudtuk előre, hogy ma ennyit fog ordítozni Kalmár, mert mindig ilyen, ha Csillag Sári megcsalja.

– Ezért ordít állandóan – mondja a másik görl is vihogva.

– Ugyan kérem – mondja mellettük Lángos derűsen, hóna alatt papírtekercsnyi írói marsallbotjával, és öt ujját összetéve magyarázza: – Ide hallgassanak: ez a Bányai egy szomorú, cingár dilettáns, akitől a diri vett egy darabot ellenem. Engem akar megijeszteni vele. És a Csillag Sári szokása szerint féltékennyé akarta tenni Kalmárt – szélesen, mosollyal, árulkodva, poentírozva -, és az az őrült a Kalmár helyett belerohant Pólyakalifába, és lekent neki egyet, de állítólag már tíz öltéssel fekszik a Rókusban. Így volt, higgyék el!

– Ne vicceljen – mondja Poprádi -, ezzel a Bakonyival és a Honunknál együtt voltam Nagyváradon…

Lángos lekapja a kalapját, öt ujjal megvakarja a feje tetejét, álmélkodva mosolyog:

– Na ne mondja, drága! Mibe fogadunk! A Spiró is benn volt az irodában, és még ketten ácsorogtunk ott, hiába, eredménytelenül… Ez a Bányai…

Lihegve érkezik Barta, egyenesen besiet Málnásihoz, azután Málnásival együtt a nézőtérre. Csend lesz. Mindenki érzi, hogy Barta, az arisztokratikus Barta ügyesen belekeveredett az ügybe, és fejleményeket hoz. Most komolyan beszélgetnek Kalmárral hármasban. Lóránd nyugodtan odamegy:

– Mi van?

– Semmi… – mondja Kalmár, és tapsol. – Gyerünk onnan, ahol Szilágyi bejön! Tulai telefonáljon a bokszkesztyűkért! Ki kell rúgni a kellékest!

– Kérlek, Kerényi Terka telefonált – mondja halkan Barta Lórándnak -, hogy legyek a segédje ennek a fiúnak, és keressem meg Csermelyt, hogy elsimítsuk a dolgot, mert Csillag Sárival együtt öngyilkos lesz. Fél kilenckor találkoztunk az Astóriában, miután Csermely bejelentette Lakatosnak, hogy mi vagyunk Bányai megbízottjai. Az ő részéről báró Walbruch és Zólyomvári százados jelentek meg, és…

– Így nem lehet próbálni! – kiáltja Kalmár. – Légy szíves, Barta, ezt másutt elintézni.

Gál félhangosan a színpadról:

– Talán alakuljunk át mágnáskaszinóvá…

Barta egész halkan, de hallhatóan:

– Ízléstelen fráter…

Kalmár serényen közbeharsog. Az izgatott suttogók elhagyják a nézőteret. Barta és Csermely bocsánatot kértek Bányai nevében. Nehezen ment a dolog, de az a Csermely egy isteni pofa, ez leterrorizálta végül az egész társaságot, lassanként személyes ügyévé tette az esetet, és állandóan megsértődött. Remekül csinálta, mert úgy alakult a helyzet, hogy ha nagyon akadékoskodnak, akkor kénytelenek az olimpiai bajnokkal összeakaszkodni, úgyhogy végül pezsgőzés lett a dologból, de Barta rögtön sietett a főpróbára, viszont a három segéd nagyban ölelkezett és ivott, amikor ő taxit rendelt.

– Mit meséltek itt halálról és kaszabolásról? – kérdezi Forró, az untermann, – Már azt hittem, hogy ki kell váltani a zsakettomat, mert temetésre megyünk, és a színház legrégibb hitelezőinek nevében én beszélek.

Forró a színház megalakulása óta konzorciumokon és egyezségeken keresztül mintegy kétezer pengőnyi gázsihátralékot hitelezett a színháznak. Ezért a nyárvégi szervezkedésnél kizárólag az ő szerződtetése volt biztos, mivel Málnási szerint az ő szemében ilyen színész különb, mint Bassermann, Charles Laughton, Csortos, Törzs és a néhai Moissi együttvéve. Az egyéni műkritikában lehetett némi igazság, mivel kérdés, hogy a fenti nevek nem homályosulnak-e el Forró mellett, ha gázsikihitelezésről van szó.

– Ez az őrült doktor Halász száguldozta be a várost – terjeszti Lóránd az imént felcsipegetett pletykát -, úgy látszik, valamilyen ügyben százalékot kap ettől a sovány, Bragovics nevű fiatalembertől, akiről különben azt mondják, hogy tegnap, amikor itt volt a Spiró, az igazgató plakátrajzolásra szerződtette.

– Dehogy! – legyint Barta. – Bányainak hívják, és állítólag nagyon tehetséges író. Most érkezett haza Párizsból, ahová a Baumbarten-alapból küldték ki, Csermely azt mondja, hogy neki rokona is szegről-végről.

Ekkor ért Bányai a színházhoz, egy defektekkel teli éjszaka után, a Gellért fürdő megjelenési műhelyének generáljavításából: puhára gőzölten, borotváltan, csillogóra idomított hajjal, timsótól feszes bőrrel, a púder méltóságteljes fénytompító hatásával, ragyogó, félkemény ingben, vasalt ruhában, makulátlan cipőben, masszírozottan, megreggelizetten, sőt, ami a gőzfürdő regeneráló eszközeihez nem tartozik, a lovagias ügytől elkáprázott dr. Halásztól újabb huszonöt pengőnyi előleggel, de a leghalványabb sejtelem nélkül arról, amit Barta és Csermely nevében elintéztek.

Bartát csak látásból ismerte, Csermelyt még nem is látta életében. Amikor belépett az előcsarnokba, huszonöt ember, férfiak és nők vegyesen, kíváncsi arccal elindultak feléje…

4.

A tagok nagy része még Barta híreit sem hallotta, és ezek, mint a kaszabolás hősét, nézték Bányait. A tájékozottak, annyiféle ellentmondó változat hatása alatt, Bartára sem tették már le a főesküt, szóval kivétel nélkül Bányaitól várták az utolsó és hiteles verziót.

És éppen Bányai volt legkevésbé autentikus az ügyben, hiszen egyenesen a gőzfürdőből jött, és nem tudott semmit.

– No meséljen, mi volt? – érdeklődött Lóránd, mintha legalábbis ismerné a fiatalembert.

– Beszéltél már Csermellyel? – kérdezte Barta elegánsan, és kezet szorított vele. Azután feltette aranykeretes monokliját.

– Hogy maga miket csinál!… – hadarta rekedten Ruszkainé, azon a nyíltszíni-tapsos hangon, amiről azt hitték, hogy színpadi komikus lénye, holott való egyénisége volt.

– Maga már nem írhat ide olyan jó darabot, hogy a direktor keressen rajta – jegyezte meg Forró szellemesen és kitűnően poentírozva, mert abban a pillanatban, ha kilépett a színpadról, ellenállhatatlan humora volt.

– Jobb lett volna, ha összekaszabolja! – mondta Bogár Manci villogó szemmel, mert gyűlölte a Pólyakalifát. Illetve, mert tetszett neki a Pólyakalifa, és gyűlölte, mert őt, a színház legpikánsabb hölgytagját már vagy négyszer bátortalan és “atyai” módon megkörnyékezte, de az atyai veregetésekbe burkolt, óvatos és rábizonyíthatatlan járőrtevékenységnél nem merészkedett tovább, mert attól félt, hogy Csillag Sárit jobban szereti.

Pedig Bogár Manci nemcsak csinos volt és kihívóan jó alakú, hanem tehetséges is, továbbá ennivalóan frivol. Kalmár szerint francia színésznő. Ezért a kijelentésért Csillag Sári szakított Kalmárral, három napig tíz orvosnak dolgot adott egy budai szanatóriumban, egyik sírógörcsből a másik injekcióba ájult, azután felrohant Bogár Mancihoz, és sírva csókolgatta, zokogva ölelgette, amiért még a legjobb barátnőjéhez sem tud rendes lenni, de mit csináljon, ha olyan szerencsétlen…

Bányai, mert közben két hölgytag “Na meséljen, na meséljen!” kiáltásokkal belecsimpaszkodott és ráncigálta, kissé boldogan a népszerűségtől, de fejbe kólintva a váratlan nagy jelentőségtől, dermedten állt.

– Gyere az irodába, öregem, én majd informállak mindenről – mondta Barta, karon fogta Bányait, és átvágott vele a csoportosuláson.

A madárfejű fiatalember, magnetizálva a népszerű komikus gyengédségétől és tegezésétől, kellemes elbódulásban követte Bartát az irodába.

– Maga fenevad! – kiáltotta Iluci eltúlzott lelkesedéssel. – A direktor kiszámította, hogy az egész ötven előleget máris elköltötte vívóteremre és ilyen marhaságokra… – és viccesen belekarolva, biztatóan rákacsintott, és a fülébe súgta: – Ha én szólok a dirinek, kaphat még egy húszast, de Repkényinek és Lángosnak nem szabad tudni.

– Bemegyünk Málnási szobájába – mondta Barta Ilucinak – ne engedj be szívem, senkit.

– Lángosnak és Repkényinek ne szóljon – súgta Iluci.

Odabent, a legbelső szentélyben, Barta könnyedén hozzáfogott az ügyhöz.

– Terka átadta az üzenetedet, hogy felkértél bennünket Csermellyel…

– Mi történt? – kérdezte, és megdörzsölte kissé a homlokát.

– Hát nem kérted meg Kerényi Terkát, hogy megfelelő segédekről gondoskodjék, akik elintézik ezt az ügyet Sári miatt is és te most nem vagy abban a helyzetben, hogy néhány száz pengőt előrántsál erre a célra?…

Mit szólhatott volna? Elsősorban csakugyan eszébe jutott, hogy Sárit illetően hirtelenül járt el, mert nem a Pólyakalifát kellett volna pofon vágni, hanem a dizőzt. Kalmárnak érdemes e csodálatos nő birtokában verekedni érte, de őt a lelki nyugalmában megzavart, csalódott szerelmek szolidaritása köti Lakatoshoz. No azután a pár száz pengő. Hogyhogy nem gondolt erre sárkányölő haragjában? Kerényi Terka egy angyal és bölcs, hogy erre gondolt.

– Igen, természetesen… és ön, te… beszélni tetszett… tetszettél…

– Nem volt könnyű, mert tettlegesség történt. De hát ez a Csermely egy zseni, és olyan haverok Terkával, hogy a tűzbe menne érte… Tessék, itt a jegyzőkönyved, olvasd át.

Odaadta a jegyzőkönyvet, és beült Málnási zongora-, illetve fodrászrendszerű karosszékébe, cigarettára gyújtott, és némi lámpalázzal pislogott rá, mert mint jegyzőkönyvvezető egyben szerzője is volt a csodálatos magánokiratnak.

A jegyzőkönyvből azután kitűnt, hogy Bányai mámoros állapotban, roppant felindulásban hadonászott a kesztyűjével, és véletlenül érintette meg a méltóságos urat, aki ezt félreértette. Bányainak nem volt szándékában, még jogos felháborodása ellenére sem, az egyébként tiszteletre méltó sértett fél jelképes inzultusa a kesztyűvel, hajlandó azonban a félreértés végső kiküszöbölésére e bántó hadonászást is a legteljesebb elégtételadással likvidálni, amennyiben Lakatos őméltósága megmagyarázza, hogyan értette rá a vonatkoztatott cingár, madárfejű és pasas kifejezéseket. Sértett megbízottai felük nevében közlik, hogy ez nem tudhatta sértő fél jelenlétét a másik szobában. Ilyen pongyola, megfontolatlan beszélgetés közben előfordulhatott valami joggal bántó kifejezés, de az is könnyen lehet, hogy sértő fél (ittas, felindult stb. állapotában) a szomszéd szobában félreértette a szavakat, azonban az, hogy valaki cingár, egyáltalán nem sértés, hiszen a haza feledhetetlen Petőfi Sándora is keskeny fejalkatú és sovány termetű zseni volt. Tekintve, hogy Bányai úr író, ez a jelző egyenesen megtiszteltetésnek számít. A madárfejű kifejezésre nézve báró Waldbruch egy száz év előtti párbajkódexet mutatott be, mely szerint az állatvilág köréből vett hasonlatok csak a kérődző, illetve a hasított patájú említésénél képezhetik sérelem tárgyát, egyebekben rendkívül óvatosnak kel lenni, mert például az oroszlán, a tigris, nem is szólva a kőszáli sasról, egyenesen a legnagyobb elismerés metaforái, sőt távol-keleti vagy egyenlítővidéki párbajfeleknél az elefánt, a krokodil és egy dél-amerikai államban a kihalófélben levő ölyvész-nubu a bölcsesség és hatalom jelképei. A madárvilág köréből vett hasonlatok azonban e szárnyasok kecses testformája és éppen lovagi időkben postillon d’amour szerepében teljesített nagyszerű és bűbájos szolgálataik miatt semmi esetre sem nevezhetők bántó hasonlatoknak. Nem szólva az íbiszről, amely a Nílus mentén szent madár.

Senki sem állíthatja, hogy a madár ostoba állat, tehát Bányai úr semmi esetre sem érezheti magát sértve.

A pasas kifejezés etimológiája nem áll rendelkezésre, de az csak szemtől szembe lehet sértés, mivel a megbízottak egyetértettek abban, hogy személy szerint külön-külön neveztek már kedves, aranyos és okos pasasnak általuk rendkívül tisztelt személyeket. Sértett fél joggal hihette a sértőt távol levőnek, mivel az nem volt a szobában. Továbbá nem is azt mondta, hogy pasas, hanem “azaz”, de nem folytathatta a kötőszó után a mondatot, mivel sértő fél felhevült (ittas, indulatos stb.) állapotában máris hadonászni kezdett fegyelmezetlen kesztyűivel.

Segédek fenti tényállásokat kölcsönösen elfogadták. Ezután Bányai Ferenc író úr nevében megbízottai bocsánatot kértek Lakatos vezérigazgató úr őméltóságától, ha kesztyűvel való élénk taglejtését egy akaratlan érintés következtében inzultusnak fogta volna fel.

Őméltósága megbízottai felük nevében sajnálkozásukat fejezik ki, ha Bányai Ferenc író úr, aki személy szerint és művészi munkájának értékelésével őméltósága régen nagyra becsül, kissé hanyag kifejezési módja miatt megbántva érezné magát.

Segédek ezek után egyhangúlag megállapították, hogy további vagy másfajta lovagias eljárást feleik úri becsülete nem kíván. Így e jegyzőkönyvvel minden félreértés tisztázódott, és az ügyet lezártnak tekintik. Kelt ekkor és itt, jegyzőkönyvvezető Barta Sándor színész, aláírások, mint egy p. h., egy csöpp chartreuse zöld nyoma a papír alján.

– Nagyon köszönöm… – hebegte Bányai kissé bután, mert elképesztő volt ez a gyorsaság, ahogy róla, helyette, miatta, nevében, detudorilása nélkül ilyen gyorsan és precízen, kereken, de hosszan elvégezték az affért.

– Hát azt hiszem, kérlek – szólt felemelkedve Barta, egy finom, fehér kendőt nyomogatva az arcához, amit azután pedánsan visszahelyezett a belső zsebébe -, azt hiszem, korrekt dolog, és úri módon történt minden, ami elsősorban Csermely érdeme, tudod milyen, hiszen ismered…

Csermely nevét csak a sportéletből ismerte, mint olimpikonét. De tapasztalatai után joggal volt óvatos és érthetően lankadt ahhoz, hogy bármi ellen is tiltakozzék, vagy zavaros kijelentések magyarázatát kérje.

– Igazán elsőrangúan csináltátok…

– Igen, strammul ment…

Tulai jött rohanva, és mint Arany balladájában a leány, már künn messzi sikolt:

– Barta úr! Jöjjön!… A “Marha vő”!

– Hopp! Ez én vagyok!

És rohan, az ajtóban Tulaiba ütközik, és mind a ketten szinte elsodorják azt a magas, felhajtott gallérú, keménykalapos, vastag vigyorú egyént, akinek a szájából egy Medea-szivar és jobb füle csücskénél kiszabadult sál lóg, jobb alsó karján egy esernyő, és teljesen részeg. Két szeme még ravaszabbul, ha lehet, még harsányabb csillogással kacag, mint karikatúrára termett, hatalmas ajkai.

Mivel elsodorják, tehát a falnak dől, és a tréfás ajtófélfa megpöccenti hátulról a kalapját, hogy pereme túlsó oldalt az orráig csúszik.

– Hahó! – kiáltja vidáman, és Barta futtában felel:

– Most adtam át neki a jegyzőkönyvet.

A “neki”-vel kapcsolatos kézmozdulat Csermelyt útba igazítja, tehát billent kalappal két ujja közé kapja a szivart, kitárja a karját, esernyője pajzánul leng róla, odarohan Bányaihoz, nyakába borul, jobbról-balról megcsókolja és veregeti:

– Isteni volt! Öregem! Ez a báró Waldbruch… – utánozza: “Ti pachdont akachtok, ti pachdont akachtok, ez nonsens volt, ez nálam nem buzogány, buzogányból fakadt jegyzőkönyv… ez nem buzogány, ez végkimechülésig bandázs kachdok nélkül!” Saját hangján, miközben felül az íróasztalra, egy bökéssel kalapját túlfélen a tarkóra irányítva: – Fénypofa volt az öreg, és nem bírta a sampuszt, és folyton sírva fakadt, hogy ez a jegyzőkönyv – utánozza: “Nem buzogány, nem buzogány, én pachdont akachtam, bandázst végkimerülésig, kachdok nélkül” – és le akart vinni azonnal a birtokára, mert ahányszor sírt, én is mindig a nyakába borultam, mintha zokognék, ami azért történt, mert egy tündérkirálynő ült mögötte, és folyton takarta, és csak így szemezhettem, hogy a nyakába borultam neki… egy olyan tündér…

– Sanyi! – mondta egy türelmetlen nő az ajtóban.

– A tündér… – súgta Bányai fülébe, és kalapját egy bravúros riposztmozdulattal a távolabbi fogasra dobta. – Halihó! – rajongva vigyorgó ábrázattal fordult a nő felé. Dekoratívan jó kiállású, rövid tigrisbundás hölgy volt. – Jöjjön, Mélanie! Bemutatom Bányai felemet. Parancsolj, kérlek, az unokahúgom legjobb barátnője, Álnokházi Mélanie… Bányai különben anyai ágon rokonom, Baumgarten-díjas író, de sajnos elkerültük egymást a családban… – Hirtelen komolyra vált az arca, és a homlokára bök: – Apropó! Pista bácsi mondta, hogy szombaton fenn lesz nálatok, szólj néki, kérlek, hogy ha akar az úszóválogatottra kijönni, telefonáljon nekem, de csak tizenegy óra után…

Bányai eddig még nem, szólt, és most kevésbé szólhatott. Most Csermelyt hülyére állítsa ezzel az újabb, érthetetlen rokoni izé dologgal? Inkább kezet csókolt, mint Baumgarten-díjas író, Mélanie-nak, akit a báró nyakába borulva és annak válla fölül ismeretségre bírt Csermely.

– Nagyon köszönöm… – mondta a vidám olimpikonnak. Ez kényelmesebben helyezkedett el az íróasztalon, szivarhamuját pedánsan a tintatartóba verte, és sálját zsebre gyűrte.

– No de kérlek, ha egyszer Kerényi Terkáról van szó, aki okosabb, mint egy csodarabbi, és angyalabb, mint az összes égi szárnyas, akkor én, papuskám, két óra alvás után felkelek, borotválkozom, rohanok, teszek, veszek, eladok, amit akarsz… De különben a családról is szó volt, és az Isten nem hagyott el, mert találkoztam Mélanie-val!

– Azt mondta, hogy csak egy percig marad – mondta türelmetlenül Mélanie, és Csermely felelet helyett átkarolta a vállát, pajtásosan, másik kezével leporolta Bányai ruhájáról az odahullott szivarhamut.

Közben már vagy öten állnak az irodában, mindenki nevet, mert Csermely egy bohócba oltott utánozózseni, teli a jó amatőrök zabolátlan, kócos humortúlzásaival. Tulai beszól.

– Bányai úr! A maga darabja jön, nem akarja megnézni a próbát?

Bányai büszkén megy, és a sárga földig berúgott a boldogságtól.

– A maga darabja jön – mondja Szilágyi az ajtóban.

Bányai bemegy, a függönyt éppen felhúzzák, a díszlet egy ajtó, és négy matróz énekel. Idáig nyilván nem fajulhatott a “Sorsjegy” című tréfa átalakítása. Kissé szomorúan, csalódottan a földszint egyik sorában leül egy zsöllyébe. Nem mer előbbre meni. Azt sem tudják, melyik az ő darabja. Mögötte Lángos a fülébe súgja:

– Ha rám hallgat, ezt a négy görlt kihúzatja. Jobb mindjárt ott kezdeni, ahol Gál bejön a himlőoltás miatt, és összetévesztik…

– Én is azt hiszem – mondja mellette Barta. – Okosabb, ha kihúzatod. Neked tetszik ez a szöveg?

– Hát… nem nagyon… – felelte őszintén és kínban. Kalmár megfordul, elgondolkozik, azután tapsol:

– Álljunk meg!… Ezt kihagyjuk. Szerzőnek igaza van, vontatott…

Bányai most már nemcsak kábult, hanem rémült is, itt valakinek a darabjából ő kihagyatott valamit, pedig meg kellett volna mondani, hogy tévednek, de ez kínos lett volna… Micsoda zűrzavaros világ, ahol mindenki mindent akar tudni, és senki nem tud soha semmit…

– Tiltakozom! – kiáltotta az előcsarnokból besiető Repkény. – Ez a legjobb része, enélkül a vége nem érthető. Te mindig mindent kihagynál!

Bányai megkönnyebbülten fellélegzett. Lázas izgalommal, csillogó szemekkel figyelte tovább ezt a különös, eddig elképzelhetetlen és most is érthetetlen világot. Most maga előtt látja a próbát, a házifőpróbát, a maga teljes, semmiféle más színházi műfajra nem hasonlító, egyéni, zavaros, könnyed vidámságból kétségbeesésbe átcsapó hangulatával.

Nagyjából hasonlít a színházi próbákra, itt is díszlet, kosztüm, szöveg, bútor meg egyebek kerülnek szóba lépten-nyomon, de ez csak látszat. A kabaré az élet karikatúrája, a főpróba éppúgy a főpróba karikatúrája.

Véresen drámai, hogy itt mi folyik viccek körül. Kínlódás és veszekedés, vita és verejtékes munka, hogy hol álljon a másik, amikor ő ezt mondja, és kiejtse-e a kalapját, vagy esetleg ez eltereli a figyelmet a viccpoénról: “De nem, ez csak fokozza, de nem, ez eltereli, hát várjunk csak, kezdd el újra ott, ahol ráfogod a revolvert Ruszkainéra, és én majd itt állok a kalappal, persze (ordítva) mikor lesz itt az a vacak szürke kalap, hogy az ember rendesen kipróbálhassa a viccet!” Így nem lehet próbálni! Majd bolond leszek a kalapomat ötször a földre ejteni! Hát miért nincs itt még a kalap? – ordítja csak úgy közönyösen Málnási, és már tovább megy, mert nem érdekli.

De Ruszkainé nem akar az asztal mögött elmenni, mikor ráfogják a revolvert, és tessék kivárni, amíg ő elmondja: “Hogy került ide egy ágyú?!” Szilágyi idegesen húzogatja a nadrágját, topog, és gúnyosan megértésért fordul Forróhoz és egy másik szereplőhöz, mire Ruszkainé kifakad: “Igen, kérem! Nekem is szabad próbálni! Az én viccem se kutya!”

– Én nem szóltam nagysádhoz, és már megmondtam, hogy én nem veszekszem – mondja Szilágyi, mert kicsinyessége mellett nagyvonalú látszatokat kíván megőrizni. – Kérem, Forró úr, vagy Bicskei úr, hallották, hogy én szóltam valamit? Én nem vagyok hajlandó nagyságos asszonnyal veszekedni.

– Hát akkor ne csináljon arcokat, ha én a viccemet mondom – sebesen rikácsolva, nyíltszíntapsos hangján, nekipirulva Kalmárhoz -, ezerszer kértelek, hogy engem osszatok be úgy, hogy ne kelljen Szilágyival…

Kalmár a fejét vakarja.

– Tessék, kezdjük onnan, ahol a férj bejön. Forró, gyere egy kicsit előbbre, mert ott egy iratszekrény lesz.

Az Úr hangja a “Tragédiá”-ból:

– Csendélet, fél méter ejnzaccal! Maradhat.

Aki azt hiszi, hogy itt valaki megsértődik, mert Raducziner beleszól a művészi irányításba, az téved. Hogy kivel mikor ordítoznak, ez tisztán hangulat dolga. Gál például a bluette-nél Kalmárral ordítozik, hogy ne beszéljen folyton bele ezzel a rendezéssel, mert senki se tudja még a szöveget, nem tudja, mit csinálnak az urak éjjel, ő a maga részéről reggelig römizett, innen-onnan ötvenéves lesz, de tudja a versszöveget. És ha a rendező itt folyton utasításokat ad, akkor nem fogják tudni este se, és ő ne lássa a gyerekeit és a feleségét, ha ebben az esetben kiáll a bluette-tel. Kalmár kikéri magának, hogy főpróba helyett emlékpróbát tartsanak, és most öt percig, anélkül, hogy voltaképpen egymásra lennének dühösek, ordítoznak:

– Akkor nem megy a bluette!

– Hát akkor nem megy!

Kalmár tapsol:

– Nagyon helyes! Nem megy a bluette!

– Az a leghelyesebb! Nem állok ki blamírozni magam! Nem megy a bluette! – hörghurutjával nehezen zihál, kemény léptekkel a színpad másik oldalára megy, hogy csak úgy reng: – Így nem lehet játszani!

– Tessék próbálni, mert itthagyom az egész marhaságot úgy, ahogy van! – üvölti Kalmár, csapkodja a zenekari korlátot, köpköd gégekimerültségében, és húzogatja az ingujját a gumiszorítók között.

Viszont, amikor Raducziner kijelentette, hogy Forró csak maradjon, a rendező is bólintott, hogy úgy van, ha nem jön iratszekrény, akkor maradhat. Erre váratlanul, Isten tudja miért, felborul a karmester lelki egyensúlya, és kiabálni kezd, hogy minek küldték érte Tulait, miért kellett neki meghagyni a kispörköltjét, amikor gyomorsava van, és itt ülni a zongoránál, ezt a hülyeséget nézni. Az egyébként filozofikusan békés Lángos, a darab szerzője, ezt a nézőtér sötét mélyéből kikéri magának, miközben Szilágyi és Ruszkainé egyszerre szolidárisan ordítoznak, hogy így nem lehet próbálni, és Kalmár tapsol háromszor:

– Gyerünk, gyerünk!… Eredj, öregem – mondja a karmesternek. – Forró, gyere előbbre. Szilágyi, te menj ki, és vegyük onnan, ahol Bicskei még ül a kalapon… – Bicskei vár, Kalmár észbe kap, és vészesen felüvölt: – Súgónő!

Tulai visszhangja távolról: “Súúúgónőő…”

– Súgónőőő! Tessék felírni!! Így nem lehet próbálni!

Súgónő jön lihegve:

– A telefonhoz hívtak…

– Mi közöm hozzá?! – ordítja Kalmár: – Hogy meri itthagyni a próbát?! Ez mindennek a teteje!!

Bicskei ül a kalapon, és kezdi. Már-már minden összevág, Szilágyi belép, előveszi a revolvert, Raducziner kalapál. Kalmár két öklével veri a karfát, és üvölt:

– Raducziiiner! Maga gazember!!… Á! Ezt nem lehet!… Hol van Málnási?

Kalmár kirohan, Lóránd leereszti a szerepét, és sóhajt, halkan mondja:

– Kettőre megígértem a feleségemnek, hogy a Gundelnél leszek. – Morfondírozva sétál: – Hogy miért kell mindennek ilyen lassan menni.

Málnási műindignációval jön:

– Mi az, kérem?! Raducziner, megőrült maga?!

A hang a “Tragédiá”-ból:

– Muszáj a horizontra ráfot tenni, csupa rongy az egész…

Málnási elfelejti jövetelének dühös célját, és csodálkozik:

– Micsoda? Két hónapja se lóg ez a horizont! És külön vettem háromszor fél méter sávot toldani!

A gőgös szellem a magasból:

– Toldva…

– Az egész három méter, toldással együtt, már tönkrement?

– Tönkre. Ráf kell neki, bádogból.

– Nahát erre kíváncsi vagyok, hogy hol van benne az a három méter anyag!

Halkabban, de vészesebb mélységgel:

– Én nem ettem meg…

Kalapál.

– Hagyja abba a kalapálást! Ezerszer mondtam, hogy próbán ne kalapáljon!

Raducziner abbahagyja, de megjegyzi:

– Tegnapelőtt nem volt aprószögecs, tegnap díszletet hordtunk fel, a próbán nem lehet kalapálni, az előadáson se tűrnék, hát majd ha leszakad az egész cajg, én nem tehetek róla.

Bumm! Még egy nagyot üt. Mert befejezte, és megnézi, hogy tartja-e a ráf. Kalmár süvölt, mint egy sziréna:

– Hagyja már abba, és menjen, mert lehajítom onnan… Az ember itt már nem tud uralkodni magán… – tapsol. – Gyerünk! Bicskei ül a kalapon és fészkelődik!… Lórándkám, te most nem vagy bent… Nem balról jössz, jobbról – sóhajt, mert Lóránd ötvenedszer felejti el, de készségesen jobbra megy, és beírja még egy helyen a szerepébe, már négy helyen beírta. Ruszkainé már játszik, a sálját igazítja, negédesen csücsörít, fészkelődik és pislog. És azt mondja: “Ön, Putnoki úr, nagyon rokonszenves” – és elfordul, és a válla fölött visszanézve kelleti magát, és Putnoki (Bicskei) már éppen felelne, amikor szolidan bejön Lóránd:

– Kérlek, én mégse erre megyek el, mert azt mondom, hogy: “Eldugtak a konyhába, mint egy kosár burgonyát.” Hát a konyha arra van…

– De már egyszer bejöttél a konyhából, amikor megeszed a pástétomot is! Akkor mentél el jobbra…

– Bocsánat! Igaz… – újra beírja, és derűsen távozik. Kalmár sóhajt és tapsol:

– Na gyerünk! Putnoki úr, maga igazán rokonszenves! És Bicskei fiam, te addig ne kezdjél mozgolódni, amíg Ruszkainé beszél.

…A két újságíró, sőt most már újabbak is jöttek közéjük, tehát vagy öten vannak elszórtan jelen, még lapzárta előtt, a főpróba alapján adják majd le a kritikát. Elég bizonytalan dolog. És legalább néznék a próbát. De ketten a görlökkel állnak, háttal a színpadnak, egy földszinti páholy előtt, egy másik Málnásival az előcsarnokban sétál fel és alá, egy az előadást nézi, de már ásítozik, előhúzza az óráját, és mindjárt menni fog. Lángos és Repkény, két lelkiismeretes szerző a színpadot figyelik, és úgy látszik, ambiciózusan elmélyülnek kabaréírói problémáikban, és suttogva, intenzíven megtárgyalják bizonyára a művészi hatásokat. Hallgassuk meg őket.

Repkény (az állát fogja és a fejét csóválja): Micsoda kiöntés volt…

Lángos (mintha árvízről hallana): Miután én elmentem?

Repkény: Te pali! Hát nem könyörögtem, hogy maradj?… Én megéreztem, hogy egy olyan csomag jön… Egész este nem volt három folyamatos poentőr, a levegőben lógott egy kiöntés…

Lángos: Én úgy elkészültem, hogy nyolc pengőm maradt összesen. És Ticáért mentem az Alhambrába…

Repkény: Hát ide figyelj! Én direkt eltettem neked a jegyzőlapot.

Ez állatkínzás. Elővenni a bakütések jegyzetét, a poentőr számára, aki előzőleg “leégve” távozott, és most látja, hogy mit nyerhetett volna, ha marad. És a bolond kártyás nézi, és csettint a nyelvével, vágyakozva, mialatt Repkény magyaráz:

– Nézd… Kezdődött egy bankütéssel, utána egyet a poentőr, utána bank, szabályos intermit, egy-egy, egy-egy a tizenegyedik ütésig. Aki ezt megjátszotta, az már itt gazdag ember volt…

Barta (mögöttük megállt már előbb): Hát idáig én vesztettem hetven pengőt. Ki gondolta volna itt még, hogy kiöntés jön. Délután hattól tornaóra volt.

Tornaóra: Annyit jelent, hogy a krupié diktál, és a poentőrök taktusra beteszik a pénzt, taktusra vesztenek, mindenki tett, nincs tovább… hét a banknak… mindenki tett… ritmikusan, karlendítésszerűen folyik a tételhelyezés, behúzás, változat nélkül, a bank javára. Ez a tornaóra.

Repkény: De most nézz ide! Hármat ütött a bank, erre, akinek még volt valami zsetonja, ész nélkül rohant beváltani. Tudták már, hogy nem nő fű… Erre jött egy ankárt, egy ötös probléma, és Tímárhoz jön a lap. Mi a lex? Kérni kell… A poentőrök majdnem megölik, mert Tímár valami őrült fotirázsra gondol, passzol, sláger! És üt a poentőr, egymás után tizenkettőt, és…

Repkény a lelkesedéstől mámorosan magyaráz, Kalmár tapsol:

– Mi az ott? Csendet kérünk!… Szilágyikám, most már rég letetted a revolvert. Vegyük onnan, ahol Lóránd elfelejtett bejönni. Most balról jössz, mert átmentél a kalappal a túlsó oldalra!

Lóránd beírja. Harmadszor. A súgónő bevesz egy Aszpirint. Ő a főpróba mártírja. Aki nem tudja a szerepét, az mindig idegesen ránéz, és amíg eszébe jut, hogy mit akar, vagy talán, hogy elhárítsa magáról a gyanút, udvariasan, siránkozva, majd dühösen kínozza Bódinét. Szilágyi a színpad közepén áll, felsőteste kissé előre és hátra leng, mint a kapusé, ha a labdát várja, körülnéz, topog, elismétli az előző szót, dadog négyszer, aztán keservesen a súgónőhöz fordul, és toppant:

Szilágyi: Drágám, mért hagy cserben? Itt állok, és várom…

Súgónő: Tegnap azt tetszett mondani, hogy ezt aláhúzta, ezt ne súgjam, mert ez áll.

Szilágyi (Gálhoz, a nézőtérre): Hát láttál már ilyet?… (Súgónőhöz.) És ha az előadáson megállok, akkor sem súg, mert én ezt mondtam?! Látta, drágám, hogy itt állok és várom…

Kalmár: Már súgó nélkül kellene próbálni!

Szilágyi: Ezt kikérem magamnak!

Kalmár (átmeneti idegroham): Akkor is, ha kikéred magadnak! Így nem lehet ma este premiert tartani! Nem lehet az időt stoppolni! Szégyen és gyalázat lesz az egész darab!… (Sikoltozva.) Otthon tessék szerepeket tanulni! Délután nincs súgónő!

Szilágyi: Visszautasítom ezt a hangot! Ne tessék ordítozni velem! Nem én akartam hét napra premiert!

Lóránd (csodálkozva kilép balról): Mi az? Megint veszekedés… Nem lehet estig próbálni…

Szilágyi: Velem nem lehet ordítozni! Szemtelenség!

Kalmár: Pimaszság! Ideállni szereptudás nélkül!

Málnási (a sötétből): Gyerünk tovább, kérem! Délutánra mindenki tudja a szerepét, nem ezért jöttek az újságírók…

Néhányan vihognak, mert az újságírók, háttal a színpadnak, művésznőkkel nevetgélnek valahol a bejáratnál.

Kalmár: Gyerünk vissza oda, ahol kezdődik a bonbonevés (sóhajtva leroskad és zsebkendővel megtörli az arcát, felnéz bágyadtan), Lóránd, te maradsz a bal oldalon…

Lóránd (felteszi a szemüvegét): Hát nem akkor jövök át…

Kalmár (megtörten): Nem… akkor már átjöttél. Itt vagy a bal oldalon, és arra jössz ki, hogy: “Ez a Tusákné!”

Lóránd: Igen?… (Beírja, visszateszi felső zsebébe a szemüvegét, bemegy balra, közben meglátja a nézőtéren Bogár Mancit, lehunyorog rá, és egy csókot dob, majd el.)

Szilágy (bejön, mosolyogva felhúzza a két szemöldökét, jobbra-balra fordul):

Súgónő (buzgón súg): Jó napot…

Szilágyi: Na de ezt nem lehet! Nekem itt játékom van! Hát lehet azt súgni, hogy jó napot?! Hát hülye vagyok én?! (Szünet) Ilyet nem lehet súgni, drágám, hogy jó napot!

Szilágyi kimegy, majd újra visszajön. Az egész háttér, mintha kíváncsiskodna, kissé fölébe hajol. Kalmár üvölt. De már rekedt.

– Tulai! Este is így lesz lefúrva ez a fal?!… (Kalapálás.)

Tízen: Raducziiiner!

Tulai (lihegve jön, a fröccsöt leállítja kint): Kérem, ide egy másik ajtó jön este, ez ideiglenesen…

Kalmár: Haljanak mind meg, tudja! Ideiglenesen nem próbálok! (Valahol suttogás és vihogás.) Csendet kérek!!! Nem fogom a tüdőmet kiordítani!! Gyerünk!!…

Szilágyi bejön, elmondja, hogy jó napot, Ruszkainé igazgatja nyakfodrait, és felel valamit, de háttal Szilágyinak, mert a súgót nézi, lanyha mezőnyjáték következik.

Málnási: Így nem lehet próbálni, hogy Ruszkainé a súgónőt nézi. Tessék Szilágyihoz fordulni. (Halkabban valakihez a sötétben.) Tízszer megmondtam magának, Vudli úr, hogy vasárnap, a két előadás között jöjjön. Na jó, arról én nem tehetek…

Kalmár: Lóránd, miért nem jössz be, kérlek?

Lóránd (kijön, felteszi a szemüvegét): Nekem itt van a szerepemben végszónak, hogy csengetés. (Leguggol.) Nézz ide… (Orra fölött a tenyerével izolálja a rivaldafényt, és felnéz Kalmárra.) Vártam a csengetést.

Kalmár (lentről megállapítja): Öregem, az a bokszolótréfa…

Lóránd (kedvesen): Igen, igen… Pardon… (Szilágyihoz.) Hát akkor mondd újra… (Jobbra akar elmenni.)

Kalmár (megtörten): Balra mész el…

Lóránd (m.f.): Igen, igen… Balra… (Beírja, peckesen, mosolyogva el balra, mielőtt kiér, lekacsint Bogár Mancira.)

Szilágyi (búsan legyint, újrakezdi): De drága Tusákné, nekem azt mondták, hogy maga egy hercegnő, egy izé… egy princesszász!

Lóránd (ruganyosan bejön, mosolyog és széttárja a karját, úgy tesz, mint aki tudja a szerepét, csak játszik, végül megszólal, a harmadik súgásra meghallja a szöveget és így szól): Pikula, maga engem félreért…

Ruszkainé: Ez az én szövegem.

Lóránd (dühösen): Hát akkor mondd el…

Kalmár: Ez futballmeccs. Aki előbb kapja a labdát, az rúg? (Röhögnek.) Menjünk vissza, ahol Szilágyi beszélt…

Lóránd bejön, előzőleg kint megnézi a szerepét, és most már elmondja a szöveget, de közben megáll, az orránál lehatárolja a rivaldafényt tenyérrel, és előrejön.

Lóránd: Hát mégis nekem volt igazam! Én a konyhából jövök! (Leguggol, előveszi a szemüvegét, a rivaldánál Kalmár fejével egy vonalban olvas.) Tessék! “Drága Csimpi, én annyi vizet ittam a konyhában, mint egy cethal, amelyik eltévedt a sivatagban, és végül vizet érez maga körül.”

Málnási (hangja az előcsarnokból): Hát akkor vigye el! Engem nem fog terrorizálni! Mondtam, hogy a két előadás között…

Kalmár: Mutasd… (Átveszi a szerepet, nézi.) Hát akkor ezt húzzuk, és kész! Minek ide a vízivás?

Lóránd (Boldogan, hogy ezzel is kevesebb, amit nem tud, átveszi a szerepet, és a súgónőhöz fordul): Hát akkor innen húzza. (Olvas.) “Mennyi fizetése volt?…” (felnéz.) Megvan? Ez még marad…

Súgónő: Igen…

Lóránd: Most jön Ruszkainé egy beszédje (hadarva), azután Szilágyi “MagávalmindigbajvanTopreczúr­énnemjátszomezttovábbhallgassonmagabestiaeztkinekmondtajajmeghalok…” (Hangosan.) Mennyi vizet ittam…

Súgónő: Megvan. Utána hozzák a teát.

Lóránd (mögéje áll, nézi): Idáig a húzás… (Be akar menni.)

Kalmár (lesújtva): Jobbra…

Lángos (felébred, egy szót sem hallott csak látja, hogy húznak): De kérem! Ez a legjobb rész a darabban! Négy vicc meghal, ha azt kihúzzák.

Kalmár (megfordul): Na ne izélj!… Ez csak feleslegesen feltartja itt a tempót.

Lángos (előrejön): No de kérlek, ettől lesz rosszul később, és abból indul ki a poén, hogy valaki kuruttyol, mondja Ruszkainé, és erre Lóránd a gyomrára teszi a kezét…

Kalmár (dühösen): Most ezért képes vágy feltartani a próbát! Egy ilyen kis marhaságért…

Lóránd (kijön, tenyerének ellenzőjén pislogva keresi Lángost, fél, hogy visszahúznak valamit, szelíden, de meggyőzően): Higgye el, Lángos úr, ez felesleges… Én is értek a viccekhez, majd meglátja, milyen jó lesz…

Lángos: És miért hívják az orvost, ha maga nem lesz rosszul! Ez lehetetlen…

Lóránd: Mért volna lehetetlen?… Azt bízza rám, én majd megjátszom, hogy rosszul vagyok, ehhez nem kell a sok szöveg…

Szilágyi (Lángoshoz): Nem húznánk ki, ha jó volna, azt a komikus érzi…

Csermely (az ajtónak dől, jobb karjával Mélanie-t öleli, halkan Lángos felé): Mondd már, hogy bent van, akkor elmondja?… (Többen is röhögnek.)

Kalmár (tapsol): Gyerünk tovább! Majd meglátjuk, hogy kell-e… Lóránd, menj ki… (Fásultan.) Jobbra… vegyük onnan, ahol Bicskei a kalapot előhúzza. (Alattomos, óvatos kopácsolás kezdődik. Preventív üvöltés, teli tüdőből.) Raducziner! Raducziner, maga dög!!… (Csend lesz, a próba nyugodtan folytatódik.)

Bányai meredt, tág pupillával bámul a színpadi fénybe, kábultan szívja a próba porszagú, zsongó hangulatát és mögötte Forró, az unterman, egy fél tucat harisnyát mutat Gálnak, Sáfár, a részletes ügynök hozta, kint van az előcsarnokban, illetve bártortalanul áll az ajtóban, és miután Gál megnézi, és megérdeklődi, hogy gumifixes-e, int Sáfárnak, aki belopakodik a mögöttük levő üres sorba, és közöttük előszedi az áruját. Gál egy selyemzsebkendőt is kipróbál. Sáfár közli, hogy Rozmaring II-t visszavonták a második futamból, ezt neki egy Torma nevű rajzoló mondta, aki Klimscha hajtó barátjának az öccse, és most az a helyzet, hogy az egyreás favorit híján Cugszfürer tízre legalább hatszázat fog fizetni, pedig vitathatatlanul első. Torma szerint le kell venni hozzá a négyest vagy a tizenegyest befutónak. Gál és Forró zsebéből előkerülnek a Turfok. Zsadupai, a hirtelenszőke plakátrajzoló is odahúzódik, és hozzáfűzi, hogy át kell menni az első helyről, nehogy az ötpengős kasszánál megneszeljék a tippet, mert akkor jó, ha kétszereset fizet a ló.

Miután Kalmár tapsol, halkabban folytatják, és az egyik újságíró is gyorsan odajön, óva inteni őket Sáfártól, aki tavaly egy hasonló értesülési alapon “kicsinálta” egy életre a galoppon.

Bányai a galoppot, a textilárut, Szilágyi ismételt szóváltását Ruszkainéval, Kalmár kétségbeesett kiáltásait, hogy a darab sehogy se áll, tehát este nem megy, Málnási halk vitáját Raduczinerrel négy és fél méter molinót illetően… és Csermely halk dúdolását, félálomban, a bejáratnák dőlve, egyforma kéjjel szívja magába, a boldog együvé tartozás álomszerű csodájával egy nagyszerű környezetben.

Málnási hirtelen felordít a színpadra, hogy a darabot le kell venni a műsorról, ezt a dadogást nem lehet nézni, tessék megtanulni a szerepeket, és elkerülendő minden választ, kirobog a nézőtérről, egyenesen Dolecsák úr karjaiba, aki elhozta a villamosszék kapcsolótábláját. Meg sem hallgatja, hanem erélyesen kifakad a vasárnapi két előadás közötti időre hivatkozva. Vadul bevágja az irodaajtót, majd odabenn átmenet nélkül megnyugszik, és csendesen megkérdezi Ilucitól, hogy mennyi az elővétel? Két jegyiroda híján eddig száznyolcvan pengő, és most akar előre telefonálni a pénztárhoz. Málnási elégedetten simogatja az állát; fél tizenkettő van, nem rossz… Bemegy az irodába, kihúzza az íróasztal fiókját, és megelégedetten nézegetni kezd egy illusztrált lapot.

A próba folyik tovább: Arról van szó egy bluette-ben, hogy Gál átmegy balra, és ahelyett, hogy pénzt adna, megrázza Barta kinyújtott kezét.

Oldalt halkan Csillag Sári és Tarján a zongora mellett vitatkoznak. A karmester azt mondja: “Pam, pam, pam… Pam pam pam… Érted? És máris kezded, semmi előzene… (Suttogva dúdol.) Kenyér, kenyér, a drága szép, a jó, rossz, a hófehér, a félbarna kenyér…”

Csillag Sári nézi a kottát, és leüt egy hangot halkan a zongorán, Kalmár odanéz, erre ijedten felrántja a kezét, suttogva énekel, aztán idegesen belemarkol a hajába, és rázza az ujjait. – Ha nincs előzene – súgja -, akkor hamisan kezdem… Nem lehetne valami estamolt?

– Egész más beosztás… De majd én megadom a hangot, és intek…

Önkéntelenül lenyom egy halk akkordot. Kalmár szokatlanul békésen:

– Gyerekek hagyjuk azt a zongorát… – zavartan a színpadra néz, mert Sári, mint egy alázatos rabszolga, bólint és elvonul. – Kössük össze ott, ahol Barta bejön, és a miniszterelnök Gállal keringőzik. – Karmesterhez: – Gyerünk, apuskám, a “János vitéz”-től.

Gál és Bicskei kecsesen lejtenek, majd a “János vitéz”-re megjelenik Barta. Barta játssza a világhírű hindu bűvészt, akinek botrányáról az egész város beszél, mert a népszerű fakír éjjel megvert egy hölgyet a mulatóban, és a főkapitányságon aludta ki mámorát. A bluette-ben azután összefüggésben állt a történet egy tengerentúli miniszterelnökkel, aki tőzsdespekuláció gyanújába keveredett. Közben valami csodára vár, ami segíthetne rajta, és éppen a tőzsde elnökével valcerozik, amikor megjelenik a csoda, a híres budapesti fakír, aki két üveg pezsgőtől és egy erdélyi fatányérostól botrányt rendezett a mulatóban. Ez Barta:

Én, a fakírok királya,
Lenyelhetem nyálam,
Mert kicsordul, hogyha látom,
Mi van a fatálban?

Gál (prózában, boldogan): Azt mondja, fatál? Ezt a fakírt a végzet küldte!(Zene rázendít egy csárdásra, hárman átkarolják egymást, és vidáman ropják):

Fakanál, favilla, fatális,
Fatányért evett a babám is.
Akár iszom, akár nem,
Végzetes csavargó a nevem!…

Még egy refrén és tánc. És kurjongatás. Az előcsarnokból behallatszik, amint Csermely a közben híressé vált “ez nekem nem buzogány” lemezt ismételten eljátssza olyan sikerrel, hogy Kalmár kiordít:

– Csermely! Hagyd már abba ezt a hülyeséget!… Gyerünk a csárdástól újra. És Gál meg Bicskei fogják közre Bartát, a kezénél fogjátok…

Lihegve, kimerülten állnak, megszólal a zongora, kezdik a csárdást, kurjongatnak és dobolnak, térdig porfelhőben. Tulai fellocsolja kissé a színpadot.

Kalmár előveszi a cigarettáját. Szünet. Raducziner vadul kalapál, egy munkás helyre teszi a bútorokat, közben a függöny összecsapódik, és Kalmár nézegeti a gumifixes harisnyákat. Lángos Szilágyival vitatkozik.

Szilágyi: Én nem bánom, egyszer kipróbáljuk, de ha nem jó, akkor ott megy a függöny, ahol Lóránd azt mondja Ruszkainénak; hogy: “Ennek nincs teteje, és én ráteszem a kalapot (eljátssza), legyen neki.”

Lángos: De ez nem fejezi be az egészet. Nem zárja a darabot!

Szilágyi: Drágám, a közönséggel nem lehet vitatkozni. Ha egyszer nem fog nevetni a poénen, akkor más kell. Írjon mást. De nem fejezem be a darabot egy szál nevetés és egy szál taps nélkül.

Lángos: Ha megcsinálja, akkor nevetni fognak. De most már látom, hogy dobni fogja a poént, mert magának a másik tetszik.

Szilágyi: Ne haragudjon, de ez marhaság!… Hogy mondhat ilyet?! Én viszem a bőrömet a vásárra, nem maga. Én állok itt kint, kínban és erőlködve, ha nem nevetnek…

Barta (közbeszól, ujjai közt egy zsebkendőt morzsolgatva): Könnyű az író uraknak! Látjátok, hogy senki se nevet, behúzzátok a nyakatokat, és elmentek. Mi pedig eljátszhatjuk harmincszor… Várjon, ne húzza el, megveszem!

Repkény: És mért nem könnyű a színész uraknak, ha kapnak egy darabot, ami teli van ziccerrel? Mért nem írtok magatoknak darabokat?

Szilágyi (Repkénnyel már kézitusája is volt, kissé megijedt): Drágám, bántotta magát valaki?! A maga darabján egy pontot nem kell változtatni.

Lángos (röhög): Jó! Én is erőszakos leszek, mint Repkény! Akkor majd nálam sem fog változtatni.

A vitának vége, mert Bogár Manci és Csillag Sári vonszolják be a részeg Csermelyt, aki közben Raduczinerrel is megivott négy féldecit. Kapacitálják Kalmárt, Gált és az újságírókat, hogy ezt az istenit meg kell nézni, végül kapacitálják Csermelyt, aki eljátssza báró Waldbruchot, hogy “ez nem buzogány, ez a jegyzőkönyv” stb. stb., nagy röhögés, ezenközben megérkezik szerényen Dutzler, kezében valami kis dobozzal, hóna alatt bokszkesztyű és egy hosszú szárú csibuk. Tulai a kellékeket nem vette át, hanem Kalmárhoz küldte, Dutzler elfogulatlanul közli, hogy sikerült nagyszerű kellékeket hoznia. Kalmár megnézi a pipát, a bokszkesztyűt, végül tetőtől talpig Dutzlert, és így szól:

– A fene megeheti magát…

– Miért?…

– Azért, hogy engem ne üssön meg a guta egy főpróbán. Ezt a két kesztyűt tömje ki estére. És varrja össze a bélését, mert nem potyoghat a szalma a színpadon, miközben játszanak… Hol a sterilizátor?

Dutzler öntelt mosollyal, mint aki remek kelléket szerzett, átnyújt egy kis fémdobozt, amelyről eltüntette a padlómáz védjegyét. Előzőleg ugyanis padlómázt árusítottak a dobozban.

Kalmár (jobb szemét kissé összehúzza, mély lélegzetet vesz, olyan közömbösen, hogy az már szinte drámai halkság): Mi ez?

Dutzler (meginog belülről): Egy izé… az a sterizátor… orvosi kifőző… Én beszaladgáltam az egész várost… Kérem, egy ilyen újonnan… (Hirtelen agresszíven.) Ha adnak érte százötven pengőt, akkor majd szerzek egy kifogástalan izét… (Áll.)

Kalmár (m. f.): Mi ez?… (Erősbödő morgással, mint a vízesés sodra, amikor eléri a turbina csavarját.) Dutzler, maga jellem nélküli, sötét fráter, utoljára kérdem: mi ez az emlékkazetta, amit a kezembe adott?… (Dutzler némán és megtörten áll.) Ide figyeljen. Egy óra múlva jön a műtődarab. Ha nem szerez addig valami emberszabású holmit, akkor vagy maga, vagy én örökre elhagyjuk a színházat… (Dutzler felelni akar, mire felüvölt. A főpróbán szokásos generál-hisztérikus roham, amikor minden összejött, illetve semmi sincs rendben.) Gazember!!!… Az ember a tüdejét és a szívét tönkreteszi, és minden hiába (két ököllel csapkodja a karját), csupa lelkiismeretlen, indolens, nyomorult fráter akar színházat csinálni!! Elég volt! (És vadul lecsap a dobozra, Dutzlert félrelöki, rohan az irodába, odavágja Málnási asztalára, és már csak hörögni tud.) Tessék! Ez egy sterilizátor! Egy kellék! A Dutzler!… (Végkimerülten leroskad egy fotelba.)

Málnási (leteszi az illusztrált lapot, és felderül): Itt a Dutzler? Beszélni kell vele a csipkék miatt… De hiszen mondtam, hogy küldjék be.

Kalmár: Nem lehet tovább ezzel az alakkal! Nézzen ide, mit hozott?! Szégyen és gyalázat így kiállni egy darabbal! Ez egy sterilizátor!

Málnási (óvatosan megfogja a delikvenst, mert nem látott még ilyesmit): És nem jó?… Tiszta, rendes holmi.

Kalmár: Ide figyeljen, uram! Sterilizátorról van szó, amiben egy elsőrangú szanatórium műtőjében egy életveszélyes műtéthez kifőzik a műszereket! Hát ebben kifőzhet egy srófhúzót és egy spulni cérnát!

Málnási: Másikat kell szerezni.

Kalmár: Ezt már ismerjük! Majd azt hazudja, hogy bejárta az egész várost, és ránk sózza ezt a vacakot! De akkor vagy ő, vagy én! Itt hiába dolgozik mindenki, ha a Dutzler kellékei tönkreteszik a darabot…

Ezalatt a nézőtéren Lóránd is megmondja Dutzlernek, hogy rendes kellék nélkül nem lehet játszani, és Gál felüvölt, hogy harminc estén át fényszóró helyett egy biciklilámpával jön be a bluette-be! Dutzler energikusan védekezik, hogy bejárta az egész várost…

Csillag Sári meglátja Bányait. Bányai drámai arckifejezéssel közeledik hozzá, mire a művésznő kétségbeesett grimasszal kiabál rá:

– Na maga szép alak! Legszívesebben kikaparnám a szemit!

Bányai (vékonyka hangja melodramatikus lesz): Én azt hittem, hogy meg kell védenem…

Sári: Maga, engem, védeni?… Hát ha a Lakatos leken magának, meghal. Maga csak védje saját magát… (És mikor Bányai kissé lesújtva távozni akar, jó szíve az ellenkező végletbe csap át, hiszen ez ölni akart érte. Belekarol, és magával húzza.) Azért imponált nekem… Mondja, képes lett volna megölni Lakatost miattam?

Bányai (a vér máris a fejében kalapál): Akarja?

Sári (fontolóra veszi, azután legyint): Nem. Hadd éljen. Úgysincs semmi közöm hozzá.

Bányai (megtörten): Mert Kalmárt szereti…

Sári (elfutja szemét a könny, fél szája sírásra, a másik fele mosolyra görbül, és vállat von): Kalmár akkor sem kellene, ha az egyedüli férfi lenne a világon. Hála istennek, ma reggel rájöttem, hogy nincs így… Vannak még sokan! (Kalmár iránti dühében vad szerelemmel megragadja Bányai karját.) Elsősorban maga! Maga! Aki egynapos ismeretség után oda mert állni értem, lekent Lakatosnak, és ha kell, most apróra vágatja magát, igaz?

Bányai (kiállással): Miszlikbe!

Sári: Ez az! Ezentúl engem nem érdekel más, csak legyen egy ember, akár egy szürke, lehetetlen figura, de engem szeressen, ha kell, öljön értem, ha kell, haljon értem, sőt még dolgozzon is! Ugye maga még dolgozna is értem?! De az sem fontos! Én eltartom magát! Csak érezzem azt, hogy én vagyok az egyetlen nő a maga számára, akiért ripityára vág mindenkit, és ripityára vágatja saját magát… (Átkarolja két kézzel Bányait, egész a szája előtt beszél.) Semmivel sem törődöm többé, csak azzal, hogy nagyon szeressenek, hogy a sok önző kutyaférfi között legyen valaki… valaki…

Bányai (a sarkától a feje búbjáig száguldozik a vér, az arca előtt áramló, parfümszagú lehelettől, átkarolja Sárit, és a földszinti páholy meg a bejárófüggöny közötti homályban végre egy igazi, csodálatos és rekordidőtartamú csókhoz is hozzájut, félelmetes és gyönyörű bolyongása közben. Ekkor felhangzik egy taps és Kalmár “Gyerünk, gyerünk!” kiáltása, és Sári egy galvanikus rándulással eltaszítja, összerázkódik, de azután mosolyog.)

Sári: Csak lassan, kérem… Még nem jött el a maga ideje. (Súgva.) Ma este… (lesütött szemmel) ma este ne szökjön meg újra, és akkor minden másképp lesz…

Kutya volt Csillag Sári? Nem egészen. Kalmár tapsolására hirtelen megutálta Bányait. De sajnálta is. És ilyenkor nem éppen diplomatikusan vigasztalt, hanem gyorsan mindent megígért, és otthagyta az illetőt.

Kalmár (beletapsol a zongoraszóra ugrándozó és kiáltozó görlök konferálásába): Gyerünk újra! A szöveget hozni! Addig nem megyünk tovább… És ne lökdössétek egymást, így nem lehet kiállni egy színpadra!… Csermely kérlek, hagyd már ezt a hülyeséget, legyetek belátással… Tessék!… (Zongora, a görlök még kétszer be és ki, azután csend.) Na!!… (Süvöltés.) Függöny!!… Tulai!! (Üvöltés, karfacsapkodás.) Tu-la-ii!!!

Tulai: Nincs itt a Bicskei úr, és vele kezdődik a darab!…

Málnási (a mélyből): Tessék felírni Bicskeit! Tessék felírni, aki nincs itt! (Halkabban.) Látja, hogy nincs időm… Legokosabb, ha hazaküldi a lakásomra…

Bicskei jön, lihegve, de újra leeresztik a függönyt, elölről, görlök, majd taps, függöny fel, és kezdenék a darabot, amikor megjelenik Szilágyi a színpadon, kezében a bádogdobozzal, és hallatlanul ideges.

Szilágyi (Kalmárhoz): Te láttad ezt a sterilizátort?

Kalmár (jóleső kitomboltsága apátiájában ül, és vállat von): Láttam, kérlek, azt a sterilizátort. Mit csináljak?…

Szilágyi (jobbra-balra forgolódik, a nadrágját igazítva, és dühös, éppúgy, mint amikor ugyanilyen ideges játékánál tapsolnak és nevetnek, azon hiszemben, hogy Szilágyi alakít. Csak önmagát játssza. Ingerülten, szinte fejhangon): De kérlek, az egész röhögés azon van, hogy főzik a műszert, és én állandóan félve odanézek. (Kitör.) Hát mi nézzek egy ilyen kis vacak dobozon? Hát itt nem ül majd egy ember, aki még nem volt szanatóriumban! Gyalázat ilyet behozni egy színpadra…

Dutzler: Kérem, én bejártam az egész várost…

Szilágyi (odavágja a dobozt): Hát majd maga játszik este!

Málnási (hangja a mélyből): Lesz estére másik… Szó sincs róla. Már intézkedtem… (Fojtottan.) Arról én nem tehetek, kérem. Tessék ezt a pénzt a szállítótól követelni…

Kalmár: Na tessék, gyerünk… Menj ki, Szilágyi… Bicskei bent vagy! Arrébb állj, mert oda jön egy fal… (fenyegetően a magasba néz, ahol az Úr hangja éppen szünetel) csendélettel, különben emberhalál lesz…

A próba folyik, a súgónő vizes ruhával a homloka körül, kimerülten súg. Lóránd jön jobbról, Kalmár rimánkodóan összetett kezeit látván nyájasan int, eltűnik, és középről jön, s mivel a kéz, a könyörgő kéz változatlan, megjelenik balról, és beírja. Nézi a súgónőt. Súgónő nem szól.

Kalmár: Na!!… Könyörgök! Mért állunk?! Az Isten áldjon meg benneteket!!

Súgónő (súg): Jó napot…

Kalmár: Mért állt meg?! Mért álltál meg, könyörgök, magyarázd el, mert itthagyom az egészet!

Súgónő (kifakad): Az előbb ordítottak velem, mert súgtam, hogy: Jó napot. Most az a baj, hogy nem súgtam. Hát én is csak egy ember vagyok, én se vagyok vasból (obligát idegroham, rikácsolással), én elmegyek, és keressenek helyettem mást, én ezt nem bírom. (Leborul, zokog.)

Gál (jobbról várta a jelenését, ordítva bejön): Most te kezded el?! Hát itt már mindenki primadonna lett?! Az emberek ebédelni is akarnak!

Lóránd (kivette a szemüvegét, nézte a szerepét, most odamegy a súgónőhöz, nyájasan): Drágám, nekem minden szót súgni kell…

Gál (mögötte gúnyos, és letört mosollyal bólogat a nézőtér felé.)

Lóránd: És ha nem hallom, kétszer is súghatja.

A Szilágyi más, és én más vagyok. Különösen ott vigyázzon, ahol az a sok idegen szó van, mert én egész idehúzódom a járáshoz, és minden szót adjon fel külön… (Mentegetőzve a nézőtér felé.) Kérlek, négy szerepet megtanulni hat nap alatt… A színész is ember… (Senki sem felel, mert azelőtt se tudta soha egyik szerepét sem, Kalmár legyint, sóhajt, belecsap a tenyerébe.)

Kalmár Gyerünk tovább! Gál, menj ki!… Te is, Lóránd. Kössük össze onnan, ahol Bicskei elalszik.

Bogár Manci izgatottan suttog Fuksz nénivel, mert valami kell derékba, egy virág, vagy ha az nem jó, mert Fuksz néni ellenzi, akkor kis övet egy csattal, és ez a csipke a nyakból jöjjön le, ez öregít… Csinálja nyak nélkül vagy gallérral… “Sándor, gyere ide” – súgja. Kalmár magára hagyja kissé a színpadot, és megnézi, bár mélységesen nem érdekli. Bólogat. “Nagyon jó… Dehogy öregít. Ez nem olyan csipke, és jó lesz így, ahogy van, csak siessünk, mert majd jön a jelenésed…”

Tulai már valahol az utcán ordít: “Bogár művésznő!” Jön Bogár Manci jelenése Lóránddal. Azt akarja, hogy Lóránd szerelmet valljon, mert a férje, Bicskei, hallgatózik, és Bogár Manci tud róla.

Kalmár: Tulai!… Várjatok… Tulai, azt a két széket úgy állítsa be este, hogy egymás mellett legyen… Na gyerünk! Manci, dőlj egy kicsit hozzá, és nehezkedj rá…

Manci (áradozva): Lucsogi úr, a maga tekintetében van valami markáns.

Lóránd (mosolyog, kinyújtja az egyik karját, most meghallja a szöveget, amihez egyáltalán nem passzol ez a mosoly, erre lassan elkomolyodik, Kalmár és Bogár Manci közben verejtékező homlokkal várakoznak, míg megszólal): Mi van a szememben?… Lehet, hogy beleesett valami, mert viszket. (Dühösen toppant, súgónőhöz.) Tessék súgni, hogy viszket! (Kalmárhoz, szelídebben.) Nem cserélhetnénk mi helyet Mancival, akkor közelebb lesz hozzám a súgó… Nem lehet négy szerepet hat nap alatt… (Helyet cserélnek.)

Manci: Én úgy érzem, hogy az ön jelentéktelen külseje egy igazi férfit takar.

Lóránd (utánozhatatlan merev fejfordulattal, csodálkozva): Mit akar ez tőlem? (Manci felé, siránkozva, alázattal.) Kérem engem a Tropauer úr küldött… A szobafestés miatt jöttem.

Manci: És velem nem akar foglalkozni?

Lóránd: Ezt nem említette a Tropauer… Ő azt mondta, hogy az előszobát ki kell festeni. (Manci lihegve hozzábújik, Lóránd guggol, de már nem ül a széken, ijedten.) Mondta, hogy a fürdőszobát esetleg… De nagysádot nem említette… (A közönség felé.) Ez bukik rám…

Manci (felugrik, rémülten hátrál és Lórándot megrázza): Értse meg! Szeretem magát!

Repkény (a nézőtérről): Nem itt veted le a ruhádat?!

Manci: Nem vetem le a ruhámat!

Repkény: Hát akkor ez az egész jelenet leesik…

Kalmár: Úgy tudom, itt veted le a ruhádat…

Manci: Kérlek, én nem fogok minden műsorban kombinéra vetkőzni. Ebben a műsorban (nagyon izgatottan, szinte sírva), az evezősdarabban fürdőtrikóban vagyok, a “Világtörténelem”-ben kombinéban, a múlt műsorban, az egyik tréfában trikóban voltam, a “Csuhaj művész”-ben megint csak kombinéban… Hát most egy műsort hagyjunk már ki!

Repkény: Mért nem szóltál előbb?! Most nem lehet felborítani az egész darabot!

Manci (miért csak ő ne kapjon rohamot?) Nahát, nem vetkőzöm le, és kész! Ez utálatos, hogy engem minden műsorban levetkőztetnek!

Lóránd (részvéttel látja, hogy Kalmár vállat von, és ül, kimerült, és unja, előáll hát a következő kompromisszummal): Nézd, Mancikám… Majd én így feléd jövök, és akkor te kikapcsolod a ruhádat. Az elég… (Repkényre lenéz, és békítően magyaráz.) Az elég, kérem, egy kis jelzés. Majd én éppen úgy megjátszom, mintha levette volna a ruhát…

Manci: Ezt a ruhát nem lehet kikapcsolni felül.

Kalmár: Elég! Gyerünk tovább!! Így nem lesz premier este!

Málnási (csak most lépett be a nézőtérre): Tessék felírni, aki nem tudja a szerepét… (Erre mindenki röhög, és ez végleg feloldja a feszültséget.)

…Hát így hullámzik egy-egy felcsapó szökőárjával a hisztériának, különben ha viharos is, de elég egyhangú felülettel a főpróba premierbe torkolló zavaros sodra. Bányai töretlen idegrendszere még bedől minden izgalomnak, komolyan hiszi, hogy ott szörnyű zűrzavar van, katasztrofális felkészületlenség, és szörnyű botrány lesz a premieren. Hiszi, hogy a kiáltozók, csapkodók és kétségbeesők komoly emberek, és minden szavuk készpénz. “És nincs; aki közbelépjen, hogy elejét vegye a színház csúfos katasztrófájának, az esti premiernek?” – kérdezi tépelődve önmagától, és sejtelme sincs, hogy minden úgy rossz, ahogy van, és ha másképpen lenne rossz, az nem is volna jó, és miközben ő tépelődik, azalatt Málnási igazgató ezt mondja Ilucinak, az elővétel újabb helyzetjelentésének meghallgatásakor:

– Azt hiszem, jó a műsor. És sokat veszekednek. Az mindig szerencsét jelent.

Bányai még azt sem tudja, hogy a februári műsornál túlságosan simán folytak a próbák. Dutzler beteg volt, a fia helyettesítette, és tévedésből kitűnő kellékeket kölcsönzött, Raducziner váratlan formahanyatlással alig kalapált, valahogy a szerepüket is jobban tudták az idősebb sztárok, öröm volt próbálni, úgyhogy Málnási egyszer csak felüvöltött a nézőtéren, szokása ellenére egy zsöllyetámlát csapkodva:

– Disznóság! – süvöltötte a legszordinósabb hangulatban, olyan tenorban, hogy a büfésnő kisfia berohant az óvóhelyre, mert azt hitte, megszólaltak a szirénák. – Disznóság! Hát alszanak itt?!… Mindenki lent van a pincében a hangjával, ez nem tempó, másznak, mint a csigák!

– Kikérem magamnak! – kiáltották Barta és Szilágyi egyszerre.

– Akkor is, ha kikérik maguknak! Ez műkedvelés! Ez botrány! Pfuj!… És kirohant. És Ilucinak megmagyarázta, hogy a rossz előérzettől már borsódzott a háta, úgy klappolt itt minden, hát muszáj volt egy kis veszekedést csinálni. A sors azonban nem hagyja becsapni magát, átlátott a szitán, és Málnási műbotránya ellenére akkorát bukott a műsor, hogy a másnapi színházi rovat beleremegett. És a második rész közepén lassú vándorlással egy jó félház eltávozott. Ez a jó félház huszonhat napon keresztül egy estére sem tért vissza.

De a nagy pillanat, amikor Bányai hűs bizsergéssel, izgalomtól elakadt lélegzettel megmeredt a helyén, mégiscsak akkor következett el, amikor Kalmár ekképp ordított két tapsolás közben.

– A “Pesti kávéház”! Gál! Barta!… Ne kelljen mindenkit kötéllel húzni! Tulai, maga gazember, miért nincsenek itt a “Pesti kávéház” szereplői…

A “Pesti kávéház”! Csak úgy mondják, mint a “Marha vő” vagy a “Kékes szépe” című sztárdarabokat. Kabaréfogalommá jegecesedett itt a próbán a darab és a név, elmondta magában élvezettel, boldogan, elfulladva: “A Pesti kávéház, tréfa, írta: Bányai Ferenc…”

Bányai Ferenc író megtisztította a monokliját, kesztyűjét áthelyezte a jobb zsebéből a bal zsebébe, előredőlt egy támlára könyökölve, és várt és figyelt, és igyekezett kalapáló szívétől sebes lélegzetvételét kisebb részletekre beosztani, nehogy izgalma feltűnjön.

– Gyerünk! Le a függönyt!… Tulai! Mondtam már, hogy minden úgy megy, mint az előadáson… Ne vitatkozzon! Könyörgök, fogja be a pofáját! – Üvöltés: – Hát tessék! Majd így csináljuk! Húzza fel a függönyt!… Függöny le!… Nézőtér!… – A nézőtéren teljes fénnyel kigyúlnak a lámpák. – Gyerünk! Most már állni kell a díszletnek!… Sötééét! Függöny!…

A színpadon ott ül Barta, és újságot olvas.

Barta: Sándor! Sándor! (Könnyedén lenéz Bányai felé, tenyerével a rivaldafényt izolálja.) Nem szép név ez a Manó… Tudod, olyan viőzső a kabaréban a Móric és a Manó…

Kalmár: Gyerünk, gyerünk! Ne lovagoljunk itt a neveken!

Bányai mélységes keserűséggel érzi, hogy Bartának nincs igaza. Manó, az nem Móric, és ebben a névben humor volt, ez jól elindítja a darabot, és aljas szentségtörés az ő fáradsággal megírt művét ilyen hencegő nyegleséggel tönkretenni. Repkény vagy Lángos most bizonyára vitatkoznának. Persze vele könnyű. És Kalmár nem szól, mert gyűlöli őt Csillag Sári miatt. Ezért hagyja, hogy a lehetetlenül szürke Sándor névvel elrontsák a darab elejét. No majd legközelebb kikéri magának, ha már egy kicsit megmelegedett. A negyedik Sándorra most megjelenik Csillag Sári a színpadon, és vállat vonva, röhögve megáll.

Sári: Én Sándor leszek? Ez jó… (És rajongva lenéz Kalmárra, aki szintén Sándor.)

Kalmár: Mi van ezzel a Sándorral?

Bányai (megszólal, de rekedt zörej jön csak a torkából, krákog, és cérnahangja hallhatóvá lesz. De nem tudja, hogy mért pirul el, és forró a vérhullámtól): Úgy beszéltük meg… hogy pincér helyett a művésznő… a… (Zavarba jön Kalmártól, aki fáradtan nézi, és az arcát dörzsöli unalmában és kimerültségében.)

Kalmár (egy pillanatig gondolat nélkül nézi a kottafejeket irkáló karmestert, aki közben a beírt hangjegyeket ujjaival kipróbálja a billentyűkön, de nem üti le a hangokat): Sári, menj vissza… Mi van nálad beírva?

Barta: Semmi. (Olvas.) Manó, Manó!

Kalmár: Sugi! Miért nem írtad be tegnapi próbán…

Súgónő (dühösen odacsapja a ceruzát): Ebből ma van az első emlékpróba! Tegnap adták csak ide a példányt.

Kalmár (ordít): Mit ordítsz mindjárt?! Az Isten verje meg, hogy egy tisztességes választ nem kaphat az ember… (Bányaihoz). Mi van itt? Eredj fel, és írd be…

Bányai, mint egy alvajáró, kimegy a nézőtérről, a sötét színpadi folyosón egyszer előreesik a két tenyerére, lihegve, deranzsírtan felér…

És elkáprázik a rivalda és a szuffita harsogó, szinte forró dicsfényétől, ahogy először életében, szerencsétlenül és szerelmesen, felavatva, de semmibe véve, izgatottan és kimerülten ott áll; egy bankhivatalnok, egy Bányai egy író, egy párbajhős…

Szóval egy budai polgár, ott áll a színpadon először életében. E regényben ez a leghatalmasabb, legmegrendítőbb, legcsodálatosabb és legtragikusabb pillanat. Mondják, hogy Rézovics kárpitos évekig ellenállt Málnási minden csábításának a büfébérlést illetően, amíg egyszer véletlenül eltévedt a sötét hátsó folyosókon, és valahogy a színpadra ért. Ekkor Málnási váratlanul felüvöltött a nézőtérről: “Raducziner! Rivalda felsőhatás, és mindent bele…”

És Rézovics három teljes másodpercig, negyvennyolc éves korában, először, e nagyszerű, hazug, húszmilliárd gyertyafény bűverejű fényornátusban állt a színpadon, és délután aláírta a szerződést. Mondják, hogy azóta különváltan él a feleségétől, olykor iszik, és Kispesten van egy szeretője. És azt is mondják – fanyar, hozzáértő habituék -, hogy mindez a három másodperces színpadi tartózkodástól következett be a különben puritán lelkivilágú, idős Rézovics kárpitosnál.

Most megértette a sűrűn alkalmazott, ellenző tenyérmozdulatot is Bányai, mert a rivalda fénydemarkációján túl egy véghetetlen, szuroksötét torok tátongott rá. És most már azt is sejtette, hogy ez a szörnyetegnyi, roppant száj mennyi fáradtságot, reményt, munkát, verejtéket, pénzt, akarást és egzisztenciát nyelt el egyetlen harapásra, némelyik premieren. A súgónő fölé hajol, de nem meri megfogni a szék támláját. Táncol előtte papír, betű, irón és kéz.

Bányai (ujjával odabök Lángos darabjára): Itt megbeszéltük… (Nagyot krákog.) Megbeszéltük, hogy a pincér Manci lesz, és Manónak becézik…

Kalmár (bágyatagon): Marhaság… Ez itt exponálni kellene, bibliamagyarázásra nincs idő, írja csak be, hogy Manci, Manci…

Barta (ő is beírja a szerepébe, és anélkül, hogy Bányaival bárki is törődne, máris kiabál, közkedvelt hülye és befejezetlen fejhangján): Manci, Manci… (Dühösen.) Na gyere már! Mire vársz?!

Kalmár: Menj vissza, Sári! Tessék odafigyelni! Nem lehet egy óráig próbálni minden vacakot!

Bányait szíven találták, hangtalanul felsikoltva, észrevétlenül belehalt, sírba feküdt, már ott állva, a “vacak” kifejezéstől, melyről nem tudta, hogy itt polgárjoga van, remekműtől kupléig. És áll a súgónő mentén, mint valami díszlet, sután, szinte gutaütötten, mozdulatlanul, és dermedt pupillái élettelen gombaszerűséggel ragyognak a mennyei fényözönben.

Manci: Parancsol, Paraj úr? (Hogy játsszon valamit, kacéran nekifarol Bartának, és riszálja magát. Bányai szerint ez felesleges és rossz, Sárinak netten, egyenesen kéne besietni, és szolgálatkészen beszélni. Így nincs “kontraszt”, ismétli magában a bohózatoknál sűrűn alkalmazott szót, ami itt már ráragadt. Szólni azonban nem mer. Az is eszébe jut, hogy tegnap óta nem volt otthon, lehet, hogy a bankból kiküldték az orvost, ez ugyan ma már mint írót nem érdekli, de mégis, némi könnyed balsejtelem suhan át a szíve táján.)

Barta: Mit riszálja magát, fiam? Azt hiszi, gondolázni jöttem a kávéházba?… (Súgónőhöz.) Írd be, angyalkám, ez jó.

Sári: És én majd azt mondom: Nem hiszem, Paraj úr, mert gondoláért nem lehet itt adós maradni…

Barta (hülyén, legyintve): Na mondja már, na mondja már… Igazán ez az egy gondolat bánt engemet…

Kalmár: Igen ez egész jó lesz, írd be, Pötyi… De most már ne nota-benézzünk, kössük össze, és gyerünk tovább. Sári, nem vagy bent!

Bányai belülről, vadul felhördül! Az öreg Arkhimédész érezhette ezt, midőn egy zsoldos tisztátalan sarui köreibe gázoltak! Hohó, uraim! Mi ez?! Hát így bánnak itt az író legszentebb jogaival, érzéseivel, művével, így tapodják és tiporják, megkérdezése nélkül, önhatalmúlag? És lelkileg megcsóválja a fejét dacosan, mint Kont, a kemény vitéz, midőn így kiált: “Nem úgy király, az égre nem!” Ennek ellenére dermedt pupillákkal, elszoruló gégével csak áll, és nem mer szólni, és nem is sejti, hogy milyen jól teszi, miféle válaszokat takarít meg, melyeknek végén Kalmár úgyis beletaposna egy mondatába, hogy: “Gyerünk tovább, mert este lesz! Mit nyargalunk itt marhaságokon… Vegyük onnan, ahol Sári bejön!”

Most már simán megy az akadozás és a súgóra várás, addig, amíg Gál bejön, és ellenségesen nézegetve szerepét, a szöveg helyett kijelenti, hogy ő hatszor öltözik ezen az előadáson, ezt a hülyeséget igazán odaadhatták volna másnak. Mért csak őrá osztanak szerepeket? És ha már igen, úgy mért nem jobbakat?

Bányai boldogan hallja, mert nem sejti, hogy a rendezőnek sejtelme sincs, miről szól a darab, hogy Kalmár már erélyesen síkra száll a tréfáért, amelyben szerinte Gál a legjobb lesz valamennyi szerepe között, és kikéri magának az ilyen vidéki dolgokat, hogy egyik ezt nem játssza, a másik azt nem játssza! Itt már mindenki primadonna!… Gál még azt üvölti, hogy vele ne ordítson, és úgy látszik, itt már fejébe szállt a dicsőség mindenkinek (lehetőleg nem személy szerint sértegetik egymást, hanem a “mindenki” kifejezéssel valamennyi jelenlevőt). Azután zsebre teszi a szerepét, és zordonan fixírozva a súgónőt, elmondja. Persze dobja, amiről mindenki tudja, hogy az előadáson úgysem fogja tenni.

De Bányai rémülten érzi, hogy Gál közönyös, szinte litániázó hangja, amellyel arcjáték és humor nélkül odaveti a szöveget, katasztrofális lesz. Különösen, amikor “az egész darab gerincét”, mely Bányai szerint ez a mondat, hogy: “Képzelje, Paraj, tegnapelőtt kihúzták a sorsjegyem, és nyertem tízezer pengőt”, ezt egész halkan maga elé dünnyögi, dühösen fúj, megnézi az óráját, és elfordul a partnerétől. “Hát vegyék el tőle a szerepet, semhogy megölje” – hörgi magában Bányai, de szólni nem mer, és meglepetten látja, hogy Sári újra bejön. Tulai ugyanis felfedezte a darabnak ama hibáját, hogy a megrendelt ételt a tréfa végéig nem szervírozzák. Beírt hát a kellékek közé két tojást, és Sárinak meg Bartának egy-két szót, hogy kiküszöbölje ezt a hiányt. Tulai ugyanis az egyetlen ember volt a színháznál, aki igazán elolvasta a darabot, mert ő az ügyelő, akinek mindent tudni kell.

Bányai most már bátortalanul közbeszól, de mindenki leinti, hogy ez így nagyon jó, sőt Sári követeli, hogy valami “abgangot” találjon ki, mert nem mehet így ki a színpadról, mint egy hülye. Végül Dutzlernek eszébe jut valami, odasúgja Kalmárnak, és Kalmár ezzel a kiáltással, hogy “nagyon jó”, beíratja. “Mért hozta héjába?” – ezt kellett kérdezni Bartának, és Sári azt feleli: “Mert héjába várunk, hogy maga fizessen.”

Bányai szédül, és úgy érzi, hogy a haját kell tépnie. Miféle hülye szóvicc ez?

…Amikor vége a darabnak, és látja, hogy Gál is megenyhül, és a súgónő szerint is egész édes kis marhaság, csodálattal konstatálja, hogy a marhaság kitétel bizonyos változataiban elveszíti bántó élét, sőt aránylag kellemesen hangzik. És olyan halálos fáradtan e tíz perc után, olyan elaggott térdekkel, rogyadozva botorkál a szűk folyosón kifele, mintha órákig dolgozott, beszélt, sőt táncolt és ugrált volna a színpadon.

A színészek nagy része siet ebédelni, mert az utolsó darabot próbálják, és Kalmár mindenkinek megmondta, hogy pontosan kezdik a teljes főpróbát, ami nem áll, az nem megy, és ha nincs minden a helyén, ő abbahagyja a próbát, továbbá Raduczinert lelövi.

– Szervusztok!… Szervusz… Ki jön a Lantos Sörözőbe?… Hol a kalapom? Ide letettem… Repkény, Repkény! Meg kell húzni a darabot, sok, hidd el, nagyon sok. Székely bácsi, telefonáljon taxiért!… Hol vagy Manci, nem jössz?!… Várjál! Lányok, kinek van egy gombostűje, Sári, a kompaktom! Én visszaadtam, fiam, oda letetted… Valaki keltse fel Csermelyt, elaludt a görlöltözőben… Lángos! Azért délután lesz kártyaparti!

Ezt Lóránd kiáltja az írónak, és apró termete, hátrafeszített vállakkal, lendületes, hosszú, ruganyos lépteivel, még mindig hetyke cáfolata a hajlott korát kolportáló, kósza híreknek. Rövid sürgés és kiáltozás után egyedül vagy párosával vagy hármasával mindenki eltűnik jobbra vagy balra, a művészkijáró tárt kapuszárnyai között. Lángos érdeklődik, hogy ki lesz a harmadik, mert Szilágyi, a szokott partner nem szakíthat időt a próba közben. Lóránd diszkréten és súgva Bicskei személyét elveti, mert három pengővel adósa maradt, ami nem baj, de úgy tesz, mintha megfeledkezett volna róla. Mondja, hogy nincs neki, magyarázza Lóránd, és akkor rendben van. Lángos szerint az sincs rendben, mert ha nincs neki, akkor ne játsszon pénzbe… “Hol ebédel? A feleségem már biztos régen elment a Gundelból…” “Jöjjön a Schwarm vendéglőbe – mondja Lángos -, érdemes a flekkent megkóstolni…” “Jó” – bólint Lóránd, de szerinte még mindig húzni kell a szobafestő-darabból, ő nem bánja, de Lángos meg fogja látni, hogy hosszú lesz, és majd premier után holt álmosan próbát írnak ki belőle. Inkább most pucolják ki a darabot, húzni, húzni és húzni, elhiheti neki, mert ő ehhez ért…

Bányai az iroda előtt, gazdátlanul e folyton apadó forgatagban, állandóan a kalapját igazgatja a tükörbe nézve, mintha csak ezért nem menne még. Nem tudja, mit tegyen. Ha közéjük elegyedik, tolakodás, észrevennék, és mit mondanának? Viszont így állni itt, nagyon esetlen…

A gőzfürdő generáljavításának már nyoma sincs. Kétszeresen görnyeszti a fáradtság, zúg a halántéka, homályos foltok között rezeg az előcsarnok előtte, és elhatározza, hogy hazamegy. A kapuban, mintha varázsütésre ott termett volna, dr. Halász, a korpulens Szellem állt mellette.

– Itt van száz pengő. Terebényi nem volt ott, de Böske kifizette… No most várjon. – Pedáns ember volt, tehát előbb a száz pengőt bankjegyekben és apróban Bányai tenyerébe helyezte. Azután kezdett levenni belőle. – Huszonöt százalék egyszer, az huszonöt pengő. Adtam magának egyszer húsz pengőt, egyszer öt pengőt, ez ötven, kifizettem maga helyett két feketét, két konyakot, az négynyolcvan, egyhetven a taxi, az összesen hatötven, tehát ötvenhat pengő ötven. Negyvenhárom pengő és ötven fillér a magáé. Stimmel?

– Köszönöm… – felelte Bányai. – Ezt miért kapom?

– Hát nem tudja, mit írt alá tegnap a páholyban?

– Aláírtam valamit? – kérdezte csodálkozva.

– Hogyne… – és elővett egy ívet, amelyre most már emlékezett Bányai. – Egy ilyet írt alá. De a magáét már leadtam Terebényiéknél.

A sokszorosított íven az állt, hogy pontozással jelölt úr megbízza dr. Halász menedzserét, hogy színpadi műveinek kezeléséről gondoskodjék, és minden jövedelem huszonöt százaléka ezért őt illeti. Bányai gyorsan elköszönt, és imbolygó léptekkel nekivágott a Körút irányának.

Honnan ragadt rá e mozdulat? Mivel formálja a maga képére ez a környezet a belecsöppent nyárspolgárt, ezt nem lehet tudni. Bányai maga is csodálkozott kissé, hogy egy mellette bekanyarodó taxinak int, odamondja a címet, azután hátradőlve az ülésen, elernyedten, jóérzéssel bámészkodik az ablak mentén rohanó, lármás körútra.

Mielőtt a kulcsot a zárba illesztette volna, megilletődötten állt. És olvasta a táblát.

Bányai Ferenc
író

Legalább öt percig nézte, illetve olvasta ezt a három szót a szép, fényes táblán. Csak azután zárta ki az ajtót, s közben elhatározta, hogy vásárol a kulcsának egy hosszú láncot, amin karika van, és ezt órazsebére erősítve, a nadrágzsebében fogja hordani. Nagyon szép. A Csermelyen látott ilyet.

Elolvasta még nyolcszor a lovagias ügy jegyzőkönyvét. Birsics mama nem volt otthon, de kint hagyott egy cédulát, hogy itt volt a bankból az orvos, az ebéd oda van készítve a rezsóra, csak meg kell melegíteni, és a konyhaszekrényben talál uborkasalátát. Ő hétre itthon lesz, mert elment a Tamás bácsi rekviemjére.

Bányait kínosan érintette az eset. Nem szép egy elhunyt, közeli rokontól, hogy az ő premierje napjára esik a kegyeletes megemlékezése. Probléma: Elhívja-e Birsics mamát a premierre? Nyomban érezte, hogy nem. Ez nem Birsics néni világa. Megbotránkozna a hölgyeken, nem értené a “jópofa bemondásokat” és a “Pesti kávéház” című darabnál aggódva látná, hogy fia ilyesmivel foglalkozik a bankszakmában. Birsics mama csak akkor fogja megérteni, mit jelent ez a tábla odakint, hogy író, ha majd látja az anyagi, erkölcsi eredmények folyamatos növekedését, újabb meg újabb kabarédarabjai, színdarabjai, sőt komoly tárgyú regényei következtében. Szóval majd jövő hónapban már elhívja a premierre Birsics mamát.

Jó lenne tudni, hogy mit mondott a bank orvosa. Illetve, mit mondott neki Birsics mama? Fütyül a bankra, és egyáltalában nem lesz rájuk szüksége, de azért nem ártana, szóval pillanatnyilag még jó ez a kis mellékjövedelem: a banktisztviselői fizetés. És a hétszázat majd Gyuri bácsi.

Ettől fázott. De mit rontja saját ünnepét?! Ritka szerencsével nyomban az élre került! Ez a párbajhistória, a főrendezővel való szerelmi rivalizálása, Kerényi Terka félelmetes égisze egy csapásra biztosították személyének egyenrangú súlyát ebben a nagyszerű, csodálatos környezetben országosan elismert, nagy hírű művészekkel!

És a “Pesti kávéház” című darab, a hozzá nem értés és rosszakaratú sallangjai ellenére humorával, belső értékével, ügyes formájával megérdemelten az élre tör majd ma este. És legközelebb már otthonosan érzi magát a próbán, feleségül veszi Csillag Sárit, és a többit majd meghozza az élet…

Újra meglepetten konstatálta, hogy sejtelme sincs, milyen módon került a nyakig langyos fürdőbe. Mikor engedett vizet a kádba, hogyan vetkőzött, elmosódott előtte, mint reggel a Gellértben, és talán az sem lepte volna meg, ha a fürdővíz mélyéről most is előbukkan dr. Halász csillogó, zsíros teste.

Most néhány órát aludni fog.

Ásított. Boldog, jó érzéssel ült a kádban, és megnézte az óráját.

Hoppla!

Öt óra! Dehogy alhat! Mért hitte ő, hogy nem lehet több fél háromnál? Így elrepült az idő? Hát ilyen későn ebédelnek ezek a művészek?

“Na ja, házifőpróbán” – mondja önmagának, szokása szerint kéjelegve az új terminológia agyába ragadt csökevényein. Alvásról szó sincs. Mit szólna Csillag Sári, ha nem keresné fel a Pompadour Kávéházban délutáni működése idején? Nem beszélték meg, de Sári bizonyára elvárja. És ha elvárja, nem fog csalódni benne.

Ha nem is generáljavításnak, de kisebb javítószerelésnek beillett a délutáni fürdő, a friss fehérnemű, az odakészített ebéd és az uborkasaláta a konyhaszekrényből. Ismét boldogan bandukolt a Lánchíd-főtől, ahol kiszállt egy újabb taxiból, végig a nyüzsgő, jó szagú Duna- parton. A teraszokról egymásba keveredő muzsika, szalonzenekar, cigány, és a külön kirívó, szóló bárzongora hangja, edénycsörgés és a rakpartról felcsikorduló villamoscsilingelés serkentőleg hatottak rá, és újra teljes nagyszerűségében érezte rajtaütésszerű karrierjét.

Igenis karrier! Huszonnégy óra előtt szürke banktisztviselő, ma már befogadott író az elegáns pesti kabaréban, továbbá párbajhős, egy nagy szerelem férfialakja, szóval, így együtt, ahogy van: író.

A tudat alatt fészkelődő, ösztönös síp, dob, zene és harsona elfedte előle a sikkasztót. Beült a Pompadour Kávéházba, a hívogató terasz ellenére nem a lefelé vándorló nap ragyogásában fürdő budai hegyekkel szemben, hanem a homályos, belső helyiség egy sarokasztalához.

Ez a nap nem rejtett csalódásokat!

Csillag Sári legszebb mosolyával vette észre, és két szemöldökének felvonásával is jelezte, hogy tudja Bányai jelenlétét ott a tükör alatt, és szám után odasietett hozzá, leült, és megfogta a kezét.

– Örülök, hogy eljött! Maga igazi lovag!… Igen! Maga az én emberem, akiben szív van, gyengédség, figyelmesség és tapintat… Ugye szeret?!… Ne feleljen, ne szóljon, tudom!

Bányai odavolt. A két szem könnyes csillogással nézte őt. A lovagot! Talán csökkenti a lelkesedését, ha tudja, hogy a “Három menetben” című darab után, a próbaszünetben, amikor Kalmár sóhajtva letette a Sugica kezébe valamennyi példányát, és könyörgött, hogy a darab vége előtt nem bánja, üvöltsön Szilágyinak, csak ne hagyja állni, mert abba meg kell őrülni, mondom, miután egy sóhajjal rongyként szédelegve elindult, hogy valahol magába dobáljon valami ebédet percek alatt, mert próba előtt még üvöltözni kell Raduczinerrel, hogy állítsa be végre a két ezrest az áruház-díszlet nagy ablaka mögé, éppen egy csüggedt, ernyedt pillanatban kabátja alatt hozzátapadó ingének borzongató, hűs nedvességétől is szekálva, megragadta őt mindkét kabátfazonjánál egyszerre a kijárat mentén várakozó, izgatott Csillag Sári.

– Hol ebédelsz?

– Tessék?… A Schwarmnál.

– Jöjjek?… – kérdezte agresszíven, bocsánatkérőn, ijedten, parancsolón, könnyesen, szelíden és erélyesen Csillag Sári. Ilyet csak ő tudott kérdezni. Kalmár bólintott.

– Gyere.

Csillag Sári végigmérte tetőtől talpig, megvetően és lihegve:

– Köszönöm. Értem… Majd ebédelek nélküled.

És izgatottan elfordult, mint aki máris rohan, de csak állt a retiküljével babrálva, és kiesett egy könnye.

– Ha akarsz ebédelni jönni, akkor gyere! Nem állok a lábamon a fáradtságtól, most ne csinálj cirkuszt!

– Neeem… kedves Sándor, nem kell félni! Nem csinálok cirkuszt! Tudomásul vettem mindent! Nagyon jól láttam ma délelőtt a próbán… Láttam, ahogy Bogár Mancit ölelgetted… Jó! Hagyjuk azt, hogy rendeztél! Mért nem ölelgeted a Lórándot a rendezéskor?! A Ruszkainét még sosem rendezted, ha ölelésről volt szó!… – és bőven ömlő könnyekkel kitört. – Elfelejted, hogy két év előtt engem mennyit rendeztél, ha ölelni kellett a színpadon! Hát legyél boldog a Bogár Mancival, hozzád való, és én nem fogok konkurálni egy ilyennel! És meguntam az örökös elvágásodat, hencegésedet – hevenyében utánozni akarja, de csak eltorzul az arca -, torkig vagyok a linkségeddel, ez is hazugság, az is hazugság, holtfáradt vagyok, nem érdekel… – két kézzel rázza Kalmárt, aki szomorúan áll, és természetesen szélsőséges feltevéseiben nyomban házasítja, parentálja és elajándékozza: – Hát majd a Bogár Manci nem lesz link, és majd nem lesz egy olyan utolsó, mint én, aki mindig hazudik, és én majd öngyilkos leszek…

És ráborul Kalmárra, és sír. Málnási éppen kijön, üdvözölni őket, és visszaszól a portásnak, hogy a reklámtáblát meg kell kötni, mert állandóan feldönti a szél, azután ebédelni megy.

– Hozd rendbe, kérlek, az arcodat, és menjünk ebédelni, mindjárt itt lesznek a színészek – mondja Kalmár, és átkarolja, pedig nem akarja.

– Igen… – lihegi gyorsan és mosolyogva és szolgálatkészen, gyorsan letörölgetve az arcát, és belekarol Kalmárba, és mennek. Kalmár sóhajt. A sarkon azt mondja Sári: – Most kibékültünk?!

– Nézd…

– Már megint kezded? Ha úgy kezded, hogy nézd, abból csak az jön ki, hogy – majdnem sírva – én egy lehetetlen teremtés vagyok, és te nem akarod, hogy rajtad röhögjön a város… – sír. – Mit törődsz te a várossal, ha én szeretlek? Mért mondanám, ha nem szeretnélek? Hát szép vagy te? Te nem vagy szép! Te kifejezetten csúnya vagy! Dohányod van? Dohányod nincs! Híres vagy te nekem, aki egy Sólyom Istvánt megkorbácsoltam, otthagytam, és kétszer lett öngyilkos értem, és nincs olyan hónap, hogy ne írjon nekem tízoldalas könyörgő leveleket, hát híres vagy te nekem, aki tavaly… – nyelt egyet, mert az amerikai filmszínész, aki Budapesten járt, kellemetlen emlék volt közte és Kalmár között. – Te nem vagy híres nekem! Te csak az én átkom és halálom vagy! Hát mit akarok én tőled? Hát hazudok én neked?… És ha hazudok neked? Magamért hazudok én neked?

Kalmár vállat vont. Érzékeny pontja volt.

– Ha hazudsz nekem, akkor nem kellesz… És nem tudom mindennap kétszer felborítani az életemet miattad. És nem lehet hetente ide-oda költözni, hogy ahányszor hurcolkodsz, már rajtam röhög a környék.

– Eeez vagy te! A környéket szereted és nem engem! Reggeltől estig azt nézed, hogy ki röhög rajtad! Hogy én mit bőgök miattad, az semmi?! Hogy én hogy rúgom ki a Pólyakalifát miattad… Kalmár erélyesen, ingerülten közbevágott:

– Hogy aztán egy jampeccel henteregjél végig a városon!

– Mi?!… – most úgy látszott, hogy nyomban tíz körömmel Kalmár arcának esik. – Te ilyeneket mersz mondani!?! Te meggyanúsítasz engem azzal a jampeccel?! Mert nem bírom ki, hogy egyedül legyek nélküled?! És te a súgónővel, meg azzal az akadémiai növendékkel meg a Bokor Mancival hetyegsz, és engem sértegetsz? És én egyedül kóborlok az éjszakában, mint egy kuuutya-haa-kuuuhutyhaa… Elég volt ebből!

– Én is azt mondom!

– Úgy! Nem lesz többé alkalmad rá, hogy így elküldjél, mint egy cselédet! – És leintette Kalmárt, aki beszélni akart. – Nem vagyok kíváncsi, Kalmár úr! Végeztünk egymással egy életre! Taxi! – És elrobogott.

Most ott ült Bányaival, és szerencsétlenségét eltúlozva, valahogy úgy érezte magát, mint egy száműzött uralkodó, akit ez az utolsó, kissé nyeszlett, de hűséges híve követ az idegenbe. Ó, bárcsak a neve eszébe jutna, legalább a keresztneve. Úgy emlékszik, hogy Tódor, de ez nem biztos. Nem, nem… A Tódor, az az üzletvezető a lillafüredi országút autócsárdájában. Ez tehát Elek lesz vagy Tihamér. Igen. Úgy emlékszik rá, hogy Borsányi Tihamér. Ha randa is, de legalább boldoggá teszi őt…

Az emberek tapsoltak, és Sári felugrott:

– Ha nincs semmi dolga, maradjon itt. Együtt mehetünk be a színházhoz.

5.

Útban a színház felé Bányai még egy, egyetlenegy igazi, hosszú csókot kapott Sáritól, és újra abból az alkalomból, hogy Sári Kalmárt szidta, bőgött, és Bányai vállára borult. És megérkeztek a kisbejáróhoz.

Éppen egy hosszú-hosszú csengetés fogadta őket. Illetve Bányait. Mert amíg kifizette a taxit, Csillag Sári előrefutott, hogy egyedül érkezzék. Kalmárral, ezzel a piszokkal végzett. Ez fix. Lehet, hogy belehal, de slussz. Azért mégis előreszaladt, hogy ne ezzel a Bodolákkal érkezzen egyszerre. Aki Kalmár szerint egy jampec. Nem igaz, hogy jampec. Csak sovány szegényke és tűfejű. És olyan a hangja, mintha krétát reggelizne. Bogár Manci száguld papucsban és pongyolában, éppen szemközt, mert Zsófi néni most is leveleket visz, nem hozza a meleg vizet, és ő majd lekésik.

Sietve összecsókolóznak Csillag Sárival.

– Gyere, nézd meg a ruhám, levetettem a csipkét róla, és egy fekvő gallér van helyette…

– Jaj de hülye vagy! Tündéri volt a csipke!

– Mindegy, szeretném, ha megnéznéd! Rohanok! Gyertek el Sándorral Terkához, nagy ivászat lesz…

– Nem tudom – feleli mosolyogva Sári, és szemét elfutja a könny -, lehet, hogy kettesben vacsorázunk. Különben is Terkára haragszom, neki köszönhetek minden rosszat, mert összehozott a lakásán Lakatossal! Azzal a gyalázatos fráterral!

“Összehozott.” Sajnos Csillag Sári mindent végletekbe és tendenciákkal osztogatott, szuperlatívuszainak bőséges tárházából. Bogár Manci rohan, ahány görlnek vagy munkásnak, vagy magának Málnásinak nekiütközik, Zsófi néni iránt érdeklődik, és a haját tépi. Mire megtalálja, kiderül, hogy öt perce már öltözőjében van a meleg víz, és lehet, hogy kihűlt. Csillag Sári a keresztfolyosón áll. Először púderozza magát, azután egy kétségbeesett görlnek, akiért már csengettek, és hátul nyitva a ruhája, nagy belső ellágyulásában segít, hogy rendbe jöjjön. Mindezt azért, hogy mintegy véletlenül találkozzék Kalmárral.

Kapóra jön – kissé lihegve, szivarozva és krákogva Gál, akinek mint mondám, szomorú titka a lelkiismeretesség, és efeletti szégyenét cinizmusa alá rejti, de premieren ez a lámpaláz leküzdhetetlen. Gyorsan félrehúzza Sárit, és még egy nagyot hörög, hogy kitisztítsa a torkát örökös hörghurutja tünetétől.

– Ide hallgass!… Én gondolkoztam azon, hogy mit csináljunk a bluette végén. Ott, ahol jön a “Kék Duna”, kezdd csak…

Megfogja Sári kezét, és a magasba emeli, graciőzen. Sári (halkan dúdol):

Kíváncsi lettem herceg úr,
Az oldalamnál ez kifúr.

Gál (negédes valcerlépteket mímel):

Szebben dalol, mint Jan Kipur.

– No most, te itt állsz. A többit Barta énekli, és Bicskei behozza a díszoklevelet. Most szeretném, amikor te elveszed az oklevelet és elkezdjük a “Fel torreádor”-t, akkor ketten megfogjuk az oklevél két szélét, és úgy masírozunk…

És ott halkan, a sarokban, miközben szerzők, habitüék, újságírók, kellékesek, görlök ide-oda taszigálják őket, próbálnak. Az se zavarja őket, hogy két lépéssel odább Tímár, az érzékeny kupléíró, bár haragban van Mocsolányi kupléénekessel, most a karmester jelenlétében halkan átveszik a kuplét, elejitől végig.

– Ide feltétlenül kell valami – mondja Mocsolányi, és lehalkítja izgatott suttogásra a hangját, mert Kalmár, mint egy tigris, fordul ki a színpadról:

– Csend legyen!… – harsogja súgva. – Folyik az előadás!

– Csak itt ne kvázolj – izgul suttogva Tímár.

Mi a kváz? Egyenlő zűrrel. Amikor az eredeti szöveg, mondjuk, nem jut a kupléénekes eszébe, és azonos ritmusú, értelmetlen szavak halmazával úszik a zenén keresztül. A közönség azt hiszi, nem jól hallja. Mocsolányi olimpiai bajnoka a kváznak. Rímeket kvázol, sőt viccpoéneket kvázol, mert elneveti magát, és a közönség vele nevet, mert elhiszi, hogy vicc volt.

– Hát akkor állj egészen a függöny mögé, és onnan súgj. De ide kellene legalább egy bevezető szó, mert nem tudok átmenni a “Deutschmeister”-ből csakúgy a “Halványsárga rózsá”-ba.

– Majd csinálok oda valami modulációt, ne bolygassátok most… – könyörög a karmester, és Gál újrakezdi Csillag Sárival, egész halkan, a “Kék Duná”-t, Kalmár átsiet, s közben odaszól:

– Vigyázzatok a cigarettára, jön a tűzoltó… – és odamegy Csillag Sárihoz, aki nyomban úgy áll, egy fél valcerlépésbe meredten, mint a népiskolai tanuló, ha a tanár tekintetéből érzi, hogy máris kiszólítja. – A te számod a Lángos-tréfa után jön, mert lehet, hogy Kapás nem ér ide a középdarabhoz. Csak pendlibe ne szerződtetnének senkit!

És elrobog. És Csillag Sári úgy néz utána hosszan, mint akit szíven szúrtak. És lassan, karján a sisakjával, átsétál a tűzoltó. Vágni lehet a füstöt, de cigarettát nem lát sehol, és nyomozással itt nem foglalkozik, az a rendőri ügyelet dolga. A rendőri ügyelet úgy véli, hogy a füsttel kapcsolatos ügyek a tűzoltás reszortjába tartoznak. És általában hatósági közbelépés nélkül is épp elég izgalom van egy ilyen helyen.

Kalmár lemegy a nézőtérre, a “Három menetben” című darabot nézni. Kapás miatt felfordították a műsort, mert a Hazai Színházban is premier van, és már biztos, hogy nem érne idejében a “Marha vő”-höz. Az utolsó darab így került az első rész közepére, és Repkény, a szerző ott áll a bejáratnál, mellette Bányai, mintegy oltalma alatt, mert megmondta róla a jegyszedőnek, hogy “ez az úr szintén szerző”.

– Mi van? – kérdezi Kalmár.

Lángos sápadtan legyint.

– A legnagyobb kváz…

– Mit lehet itt csinálni? – sóhajt a rendező, és ő is odaáll a nyitott ajtóba. A színpadon Szilágyi áll, jobbra-balra hajladozó felsőtesttel, riadtan kapkodja a fejét, hogy némi nevettetéssel áthidalja a szüneteket, amíg elkap egy mondatot. Forró éppen magyarázza neki, hogy a híres bokszoló helyett bemutatják majd valakinek. Hozzák a bokszkesztyűket, és enyhén szitál a szalmapor. Forró azt mondja, hogy ez négyunciás, és Szilágyi hosszabb szünet után azt feleli: “Nahát… Nekem azt mondták, bokszkesztyű…” A közönség nevet. Lángos kissé megkönnyebbül. Kalmár beljebb megy. Szilágyi azt mondja, hogy nem felejti el, mert ismer egy dalt, hogy uncia-smuncia, drága kis kutyám. Erre a marhaságra taps! A nézőtér átmelegedett… Kalmár Bányai vállára teszi a kezét: “Jöjjön, üljön be…” Hirtelen jó ember lesz ő is, Lángos is, halálverejtékkel a homlokukon várják ugyan, amíg Szilágyi elkapja a súgónőtől a mondatot, amelynek nagyrészt kicsavarja a nyakát, de azután nagyszerű poenérzékével ül a vicc, mint egy pompásan bevitt kardvágás. És itt a nota bene. Forró megnyugtatja, hogy senkit se kell leütni. Jön Ruszkainé, és Szilágyi megszólal: “Ezt az egyet hadd ütöm le!”

Brrr!…

Potya nyíltszíni tapsok. A halálverejték az halálverejték, kínos, lassú tempó az kínos, lassú tempó, de baj itt már nincs. És mikor a darab poénja előtt megjelenik Szilágyi talpig bokszolódresszben, keménykalappal a fején, hogy fizessék ki, mert az unciával knockauton üti mind a három menetet, dőlnek a röhögéstől, és a poénre négy függöny van.

És a függönyre nagy csend.

Kalmár, mint egy veszett tigris rohan a nézőtéren, a büfén át hátra, és ordítva suttog:

– Tulai! Megölöm!… Mi ez a szünet?!…

Halotthalványan, remegve várja Tulai a színpadon, az egyik lefúrt ajtó eldőlt. Odakinn már a karmester valami elcsépelt slágert játszik, a közönség zsibong, és Kalmár, Tulai a műszakival együtt állítják a falat, lökik be a bútort, és még egy rövid izgalom, hogy: “Barta, Barta!” “Kérem én felcsengettem!” – lihegve jön Barta, az a pimasz Tódor bent hagyta a szmokingját…

“Gyerünk, gyerünk!” – lihegi Kalmár és függöny fel.

De most nem számít semmi. Siker van. Lehet szünet, mondhatnak rosszat, megeheti a fél szöveget a kváz, itt jelen van a színházak örökké misztikus, ismeretlen komponense, ami olykor egyformán érthetetlen a bukással. Taps, nevetés, siker. Öntelt léptekkel döng le a színpadról a tömzsi Gál, és boldogan nyüzsögnek utána a görlszereplők, és vidám zajjal vitatnak meg mindent az öltözőben, nevetnek a lapszusokon, dicsekednek a nota benével, a láthatatlan, nagy fűtőtest bemelegítette a nézőteret, a színpadot, a folyosókat és az öltözőt.

Siker van!

– Jöttök Terkához? – kérdezi Manci Kalmártól.

– Kérdezd meg Sárit – feleli ragyogó szemmel Kalmár, mert ő is, mint a többiek, sárga földig berúgott a nevetés, a taps súlyos óborától, és e pillanatban csuhaj, nem bolond szenvedni, ha egyszer szereti Sárit, és ez hazudik, ez a bestia, senki se bolond most szenvedni. Még Barta és Gál is a kibékülés minden ceremóniája nélkül, röhögve megvitatják a darabot, majd megérkezik Kapás egy fél üveg pezsgővel, a francia gránátosok egyenruhájában, szakállal és kifestve… megisszák a pezsgőt hárman, Barta és Gál összecsókolóznak. Szilágyi és Lángos minden változtatásban, húzásban megegyeznek, és természetesen mindenki mindegyik darabról előre megmondta, hogy ilyen sikere lesz, de mindegyik kivétel nélkül megállapítja, hogy őrá itt nem hallgat senki…

Bányai torkába kalapáló szívvel ül, és hallgatja a kupléénekest. Ez a kuplé sokkal rosszabb, mint az előző műsorbeli, és most mégis mindenki nevet és tapsol, még akkor is, amikor Mocsolányi ezt énekli:

Egy rózsa tán szebben beszél,
Mint a lezende hejnye stér.

Tímár most nem markol a hajába dühében, hanem Repkénnyel együtt összemarkolva a szájukat, kirohannak a nézőtérről, és öt perc múlva már öltözőkön, folyosókon, mindenki röhögve énekli, hogy a rózsaszál szebben beszél, mint a lezende hejnye stér… Tica kibékül Repkénnyel, összecsókolóznak, és a nézőtéren, ahol Bányai mit sem gyanít Kapás pendlijéről egy villámcsapás éri váratlanul az újdonsült írót, amikor a műsornak ezen a részén négy görl előjön, és így dalol:

A műsorunk java azután következik, még ma sorra kerül Bányaitól, a ragyogó “Pesti kávéház “- tréfa.

Mi ez? Egy dobbanás, ahogy szinte megkondul a mellkasa, stoppol a szíve. Megállt. Legalábbis így érzi… Csak a füle mentén zúg az ütőér, mint egy lendítő gépszíj. Azután észreveszi, hogy elfelejtett lélegzetet venni, hirtelen felrántja a száját, és nagyot húz… A szíve most megindul, de eszeveszett robogással, és a forróság váltakozva hullámzik fejétől a sarkáig. Millió pont homályából alig pislog a halk zörejjel vonuló függöny mögött feltáruló színpad! És puff!… Barta így kiált: “Sándor, Sándor!” Csillag Sári ösztönszerűen belép, mind a ketten röhögnek, a közönség is érzi, hogy hiba történt, és velük nevet, és Barta rosszul fegyelmezett arccal mondja: “A Sándor ma szabadnapos?… Á… Hát…” megint beleröhögnek. “Akkor jöjjön maga, Manci, kiszolgálni.” “Parancsol, Pa… paharaj… haha…” Nem lehet folytatni, úgy röhögnek, és Kalmár tudja, hogy csak isteni csoda segíthet azon, hogy erre a két őrültre ne kelljen ráereszteni a függönyt, ha elkezdenek röhögni, tehát emberevő grimasszal Raducziner kezéből kiragadott sprejccal harsogja be: “Sári! Kálmán!… Megőrültetek?!”

Sári összerántja a száját, szinte haptákban, amíg egy apró cseresznye alakját veszi fel, valahogy Barta is erőt vesz magán.

És Bányai? Csoda, hogy még él. Sóhajtva, lehunyt szemmel hátradől, és a sarkából vezető, láthatatlan lift, amely éppen zúgva érkezett egy vérszállítmánnyal az agyába, máris rohanva süllyed. Hogy ez a Kalmár csak egy példányban legyen jelen, az nem létezik, mert most már a nézőtérajtónál van megint, és biztatóan odasúgja Bányainak, akiről látja, hogy nem eleven, és nem halott, de az is lehet, hogy már elájult: “Jó kabala… Lukács néni! Onnan húzza a függönyt, mert a commedia dell’arténál Barta úr beül a páholyba, és ne engedjen oda senkit, még újságírót se…”

Körülbelül ennyit suttogott Kalmár Lukács nénivel, de már közben valami fojtogató érzése támadt, csak most jött rá, hogy csend van, most látja, hogy mozgolódnak, Gál a színpadon azzal a fagyott mosollyal beszél, amit a rendező jól ismer, és most Barta elmondja a poent:

Barta: De anyósom van…

Halk zörrenés, a függöny összecsapódik, csend.

Valahol összeverődik két tenyér, az erkélyről és a zsöllye felől egy-egy taps felel rá, és rohan a karmester, és gyorsan befedi a könyörtelen, kemény bukást egy valcerral.

Bányai feláll, és mint az alvajáró, merev lábakkal, lassan az ajtó felé megy. Így távozhatott Napóleon arról a dombról, ahonnan a waterlooi csata utolsó részleteit figyelte meg távcsövön.

Az előcsarnokba ér, amikor egy nyugodt hangot hall az iroda irányából:

– Azt a falat előbbre lehet tolni holnap. Minden nagyon jól megy, a “Pesti kávéház”-at levesszük, és…

A többit nem hallotta. Talán jó lett volna, ha fogcsikorgatva fogadják, és öklök zuhannak rá, talán jó lett volna, ha mögötte a nézőtérről nem hangzik fel máris tapsorkán és röhögés, ahogy Lóránd megjelenik papírcsákóban, létrával és vödörrel, és ahogy behozza a létrát az ajtón, illetve, ahogy be szeretné hozni, és ehhez háromszor is megfordul, leteszi a vödröt, és búsan a közönségre néz, ez elindítja Bányai után a semmibe fulladt tragédia közönyszínű gyászlobogóját. Meghalt a tréfa, éljen a tréfa: már zúg a taps és a nevetés, írói szárnypróbálgatásának egynapos, halott gyermeke felett.

Itt az a tragédia, hogy miért nincs tragédia? Tönkretették a darabját! Megölték! Elhülyéskedték!… Ha sajnálnák vagy szidnák. De ott áll egy lépésre tőle Lángos, Repkény és Szilágyi, vidám diskurzusban, és feléje se néznek. És átsiet Málnási, könnyedén, vidoran, biztatóan rámosolyog, de már eltűnik a kanyarnál, és továbbimbolyog, az öltözőfolyosóra nem megy be, csak arra pislant, és ez már a kegyetlen, rossz sors rafinériája: ott áll Csillag Sári, Kalmárba csimpaszkodva és hozzásimulva, és valamit tárgyalnak Bogár Mancival, és Kalmár keze Sári dereka körül…

Kihúzza magát, megpróbálja levegővel felfújni a mellkasát, elindul egymagában, kilép az utcára, és egy megvilágított, szép, lila-vörös-fehér plakát vigyorog rá szembe, és a közepén, igen, éppen a közepén, éppen arra a kis bekeretezett három sorra esik a pillantása:

PESTI KÁVÉHÁZ
Tréfa
Írta: Bányai Ferenc

6.

Megbukott!

Illetve lebukott. Vagyis zuhant! De olyan hihetetlen magasságból, ahová képzelete ezen egy éjszakára felrántotta, lelkének copfjánál, egy groteszk, lázas, gyönyörűséges, kínai mennyországig, hogy onnan már nem is zuhanhatott alacsonyabbra.

Egyenesen ide bukott, a budapesti, poros, csilingelős granbulvár aszfaltjára, porcikákra tört, véresen elnyúlt lelkesedésével.

Gyászmenete a színházon végig, a közöny halotti sorfala mentén nem lehetett volna mártírabb akkor sem, ha egy inkvizíciós istenítélet tüzesített cserépútján hajszolják mezítelen talppal.

Az istenítélet vétót mondott frissen sarjadt íróságára. És utána következett az Isten csapása: Csillag Sári!

Mért hogy nem követi egy ilyen Csillag Sári bukásának gyászmenetében a nők olykor hősies, posztumusz ragaszkodásával, mellyel a sors főbe kólintott férfiáldozatát esélytelen jövőjük felé elkísérik?

A Lángos már többször is bukott, és bizonyára Tica ilyenkor is vele vacsorázik a Hollandia Kávéházban, mondván: “Ne búsulj, Lángos, írsz te még jobbat is!” És ezért van az, hogy Lángos nem búsul, vagy ha igen, úgy mégis biliárdozik Gállal, és csakugyan ír jobbat is. Ha Tica ezt nem mondaná, és magára hagyná premier után, úgy Lángos búsulna, sohasem írna jobbat, és lehet az is, hogy nem biliárdozna Gállal, hanem komoran maga elé meredne a kis adag székelygulyásba.

Keserves dolog most átgyalogolni Budára, és Birsics mama megértő bólogatása, tapintatos szótlansága mellett leszerelni az emailtáblát, mely mögött négy buta lyuk marad az ajtón, négy üresség, lelkivilágának reprezentatív jelképei.

És állt a sarkon fájdalmával, zsibbadtan, rikkancsok és járművek, fényreklámok narkotikumába süppedve, a nedves úttest szivárványragyogású fénycikornyáihoz tapadó, merev tekintettel.

Sovány figurája felett szinte hazátlanul függött apró cinegefeje, és mert sóhaj közben, mintegy rejtélyes összefüggésképpen, felráncolta homlokbőrét, táguló szemgödréből, mint egy gigászi könnycsepp, kihullott a monokli, és szilánkokra pattant egy diszkrét, egészen gyors, apró, de halódóan fájdalmas zörrenéssel.

…Később a hídon minden tragikus szándék nélkül, de porig alázott lelkiállapotban, a Duna fölé könyökölt, és nézte a zavaros, tarajosan kavargó, félelmetes vizet, azután egy sóhajjal és mélységes, gyászoló pietással egyenként vízbe hullajtotta két darab kesztyűjét.

Bányai Ferenc író (vőlegény, sikkasztó stb.) sírjába dobott glasszégöröngyöket ragadott magával a Duna, és sejtelme sem volt erről, és a halak riadtan evickéltek egy különleges érzékcsalódástól, melyben a kesztyűt valami ötágú, torzszülött vízilénynek vélték pillanatnyilag, amíg a fenék iszapja a rövid, de kalandos pályafutású holmit nem takarta el végleg, hogy ez a csendes epilógus befejezze a kínos ügyet.

Azután továbbment, és a budai hídfőnél csodálkozott, hogy cigarettát vásárol. Mintha egy halott ebben az állapotban képes volna döbbenten konstatálni, hogy a szórakozott test, ki tudja, miért és hogyan, a lehetőségeken túl végzi funkcióit, holott ilyesminek már időszerűsége, értéke és értelme nincsen.

Meghalt az író! Bányai Ferenc író és vőlegény, egynapos korában, pályája kezdetén és csúcsán, rövid betegeskedés után, hosszas szenvedéssel elhalálozott, és most békétlenség hantjaira.

Mert az író meghalt, de a sikkasztó él.

Egy nap alatt munkával, reménnyel, csüggedéssel, szerelemmel, dicsőséggel, bukással, harccal, hűtlenséggel, szórakozással és szenvedéssel, harminc-negyven év összkomfortjának megfelelő berendezett életet élt és halt.

A por és hamu, ami megmaradt, testi végkimerültség, lelki tetszhalál, egy emailtábla, négy sróf, négy lyuk, egy borostyánszipka, két vészesen villogó szem emléke, néhány barna és szürke aprópénz-darab és egy hivatali sikkasztás vétsége.

No és Birsics mama jóságos, ezerráncú, drótszemüveges, ősz hajú, szomorú bólogatása, alázatos, bús tálalásai, egy-egy szokatlanul mély sóhaj az éjszaka sötétjében, sűrű üldögélés késő alkonyi órákon az ablak mellett (mert spórolni kell a villannyal), imakönyve felett merengve, ahogy mindez előre látható, és ahogy mindebben a legelviselhetetlenebb, hogy egyetlen rossz szót sem fog szólni, pedig megrendítőbb tragédia lehetséges-e Birsics néni ódivatú, puritán lelkivilágában, mint midőn huszonhat éves, egyetlen fiúgyermeke hatéves, tisztességes állását egy banknál elveszíti.

És leutazik majd selyemblúzában, vastag szövetszoknyájában, apró, sötét szalmakalapjában Gyuri bácsihoz, de előzőleg majd megveregeti az arcát, és így szól mosolyogva:

– Légy nyugodt, én mindent elintézek, az Isten még sosem hagyott el bennünket… a konyhaszekrényben balra, a második polcon van a hideg meggyleves, azt edd vacsorára, és ne hagyd nyitva a gázt, ha teát főzöl.

És nincs kizárva, hogy a figyelmeztetés hiábavaló lesz, mert esetleg mégis nyitva hagyja a gázt.

Befejezés

A regény Bányai magánügye, de vessünk egy búcsúpillantást a kabaréra, mielőtt örökre elmerülne e regényből és Bányai életéből egyszersmind.

Ilyen az élet.

Milyen?

Ne mondjunk hasonlatot. Ilyen az élet. Olyan, amilyennek az eddigiekből látszott. Szemlátomást sablonszerűen tudja a szerepét, de valahol egy kis résznél, az ördög tudja, mért pont ott “belekvázol” a helyes sorrendbe. Pont egy kis tréfánál, egy egész kis óhajnál, ami az óhajtó számára rendkívül jelentős, és az élet egy lyukas mellényzsebéből is kifizethetné, és éppen ott “úszik” a szöveggel.

Rosszindulatú a sors? Nem. Külön egy villámtréfányi, hatalmas regény leírni a tragédiát, amely a madárfejű, szomorú Bányait sújtaná, ha tréfájának kirobbanó sikere lenne, és e környezetben megpróbálná fél- és egészbolondok meghatározatlan körvonalú életformáit magára ölteni.

Mi lenne Bányaiból, ha nem csengene fél nyolckor az ébresztőóra, ha nem szabályozná szürke létét a nyílegyenes, igen keskeny, de biztonságos úton kötelessége és egzisztenciája?

Ennyit a filozófiáról. Amennyiben a kabaréban lezajló örömöknek és bánatoknak, életeknek, halálnak egyáltalán lehetséges kapcsolatba jutni a filozófia tudományosan szobatiszta fogalmával.

Kerényi Terkánál nem esett szó Bányairól. Sajnos ez nem az illetők tapintatán múlott; senkinek sem jutott eszébe. Hajnaltájt, eléggé részegen, Sári és Kalmár között a következő rövid dialógus játszódott le.

– Vegyél el feleségül, akkor megjavulok.

– Nem lehet téged elvenni, mert bolond vagy. – Azt akarom, hogy gyerekem legyen.

Színtelen hangon beszéltek, mint valami felületes olvasópróbán. Ez attól volt, hogy a részegségen felül belebágyadtak az egymással folytatott tusákba.

– Nem veszlek el, mert hazudni fogsz, megcsalsz, megverlek, megölöm magam, megöllek, és gyilkos leszek. Bolond vagy.

– Bolond vagyok, de nem fogok hazudni neked. – Nem tehetnéd a lábad többé színpadra.

– Nem tenném.

– Nem mehetnél nélkülem sehova. Nem lehetne egy randevúd.

– Nem lenne. Kell a kutyának.

– És ha most is hazudsz?

– Akkor megverhetsz.

És megcsókolták egymást, és úgy látszott, hogy ez az ügy most már házassági úton lezárul, és miután Kerényi Terka az örvendetes, de unalomig előrelátott örömhírt közölte, még nagyobb ivás és a jegyesek éltetése vette kezdetét.

Mindenki boldog volt, mindenki mindenkinek jókat mondott, és szinte kirobbant belőlük a beteljesedett diadalérzés:

– Siker volt!…

Bányai reggel bement a bankba, azon kemény elhatározással, hogy személyes ismerősének, Lakatos őméltóságának mindent elmond őszintén. Talán él a szívében némi irgalom. És ha él? Bank az bank. Legfeljebb kifizeti a felmondást, és nem jelentik fel, és így nem kell Gyuri bácsi. De állása nem lesz. Ó, Istenem, ha visszaforgathatná az időt huszonnégy órával, és azon átkozott pillanatot, amelyben egy szűzi, fehér lap csábításának engedve odakanyarintotta egy tréfa címét, ha ezt a pillanatot szétbokszolhatná és tiporhatná, milyen boldogan indulna ez a reggel, amint éppen frissen a bankba megy, nagyszerű, jóságos íróasztalához, a fiúk közé, akikkel vidáman csónakáznak hétvégi, közös kirándulásaikon a Dunán.

Az osztályvezető még nem volt ott. A személyzeti igazgató átszólt, hogy Birsics úr intézze el végre azt a két csekket. Birsics (nem író és nem Bányai!) két öklére dőlve állt az íróasztalnál, roppant súlyos szívvel meredt a tintatartójára, és félt, hogy sírni fog.

Micsoda őrültség volt ezt a jó szagú, világos, üvegfalakkal határolt hivatali szobát eldobni, becsülettel, jövővel, nyugodt élettel együtt! Molnár kollégája érkezett éppen.

– Szervusz, Feri! Tegnap óta fekszik ez a levél az asztalodon, én vettem át.

– Mi?…

Egy vastag levél feküdt az asztalán. Céges boríték.

Dr. Terebényi Alfréd
színházi ügynöksége

Megmarkolta, és darabokra akarta szakítani. Ez lesz a szerződés! Végül remegő kézzel feltépte. Azután tátva maradt a szája, egyszerűen olyan volt, mint aki kővé vált. Az arca egészen szürke lett. A két ajka megvonaglott…

Egy halom százas pottyant ki a borítékból. Pontosan hét. És egy levél. Terebényi néhány sorban megköszöni, hogy játszott helyette, hallotta, hogy milyen balszerencsével, és örül, hogy nem személyesen volt jelen, mert az ő játékmodora mellett, ilyen lapjárással, az összeg sokszorosát veszítette volna. Természetes, hogy ez az összeg az ő vesztesége, és nem Bányaié, aki csak olyan szíves volt, és kérésére helyettesítette.

Egy darab szerződést irodájában bármikor felvehet, és marad kiváló tisztelettel, olvashatatlan kacskaringók egy té betű alatt.

Vége. Bányai bemegy a személyzeti igazgatóhoz:

– Szegény nagybácsim rekviemjén kellett részt vennem tegnap, és beküldtem a pénzt, Molnár kollégám vette át. Érthetetlen, hogy senki sem tapogatta meg a borítékot, amelyben a hétszáz pengő volt…

– Mit mesél annyit? Én csak ma kértem az elszámolást. Nézze meg, hogy elment-e a Strasser és Petendi-levél…

Bányai rohant, fütyült, megnézte, hogy elment-e a Strasser és Petendi-levél, és nem volt nála boldogabb ember az egész bankban, sőt könnyen lehetséges, hogy e pillanatban az egész világon.