Ezen egy éjszaka

Piroska és a bagdadi tolvaj

A kínai császár vadul szitkozódott, mert koronázási bíborpalástja hónaljban kissé bevágott.

– Kemnitzer, maga dög – mondá az uralkodó -, ez nem az első eset! Nincs szíve hozzá több anyagot beleadni ezekbe a rongyokba.

– Tévedés, Gál úr! – tiltakozott a szabó. – Ha egyszer ingujjban tetszett próbálni a palástot, akkor nem csoda, hogy most vág, amikor a ruha fölé veszi. Tessék a kabátot levetni, és úgy csinálni a koronázást.

– Maga tanít engem koronázni?! – ordította magánkívül őfelsége. – Azzal törődjön inkább, hogy ilyen kacatból nem lehet két milliméternyit kiengedni!

– Nem áll! – hördült fel szabóiparosi önérzetébe gázoltan Kemnitzer. – Ha egyszer ingujjra tetszett próbálni, akkor zakóra bevág a karlyuk! Csodát én nem tudok csinálni, kérem!

– De tud! Maga valami varázslattal megcsinálta azt a csodát, hogy még mindig nem rúgták ki innen, és magától kölcsönzik ezeket az ócskaságokat! Ez nagyobb csoda, mint a napéjegyenlőség! De ha a hattyúszárnyak is bevágnak hónaljban, maga szélhámos, akkor eljátszhatja az operaparódiát helyettem! Mert megmondtam előre, hogy gumit tegyen rá! Nem lehet kifogása!

– Gál úr! Gál úr! A “Népszövetség”! – üvöltötte valaki a mélyből, és őfelsége, legsúlyosabb búcsúátkait szórva Kemnitzerre, mint egy bőszült Lear, rohant lefelé a rozzant falépcsőn, bíborpalástja szegélyét alsó karjára nyalábolva.

…A birodalom, ahol Gál úr, a kínai császár megátkozta főszabóját, mint azt az olvasó az eddigiekből is sejthette, nem a Sárga-tenger világrésznyi országa; az eléggé szövevényes terület Málnási igazgató műintézete, célszerűbben a Fővárosi Kabaré, tehát semmiféle köze sincs Kínához.

Illetve talán annyi, hogy bizonyos fokig ez is mennyei birodalom, mint általában a kulisszák világa, ahol sűrűn találhatók csodálatos rivaldafényben tündöklő, görl nevű tündérek. Hinni kell, hogy a színház igazi mennyország, mivel szavahihető habitüék egybehangzó állítása szerint az említett tündérek valóságos angyalok.

Az “Ezeregyéjszaka” csodálatos birodalma ez!

Itt a mulattatás kiapadhatatlan fantáziájú Seherezádéja már legalább ezeregy éjszakát próbált felderíteni a számtalan fejű és megszámlálhatatlan kezű szultánnak, aki jókedvében valamennyi arcával nevet, és összes kezeit tapsra emeli, míg egyetlen unalmas estéért hidegen szíven szúrja (hallgatással, ásítással és némasággal) boldogtalan kegyencnőjét: a műsort.

Van-e kegyetlenebb kényúr a közönségnél? És kiszolgáltatottabb odaliszk a színháznál? Aligha.

E pillanatban az utolsó próbák izgalma vibrál a folyosókon, a nézőtéren, az előcsarnokban, ahol egyenként vagy kisebb-nagyobb csoportokban, országos hírű vagy országosan jelentéktelen művészek ácsorognak, nevetgélnek, sonkás zsemlét esznek.

1.

Úgyszólván semmi sem jelezte, hogy ez a délelőtt rendkívüli, szinte megrendítő esemény színhelyévé avatja a kabarét.

Délre jár.

A nézőtérről bizonytalan zongorapityegés hangzik ki. A fehér kabátos fővilágosító, Rézovics ruhatárbérlő és a kellékes egymást keresve ácsorognak mindenfelé. Most érkezik, tetőtől talpig a legutolsó divatban, Barta, a híres komikus, egy főpróba második felvonásáról, és elsorolja Bogár Mancinak meg Bicskeinek a bemutató szereplőinek hibáit, anélkül, hogy erényeikről is említést tenne. A nyüzsgésben feltűnik egy másodpercre Spiró úr, aki a másnapi premier plakátjának korrektúráját hozta, és szinte egyidejűleg megjelenik Loránd, a főkomikus-sztár, a koráról elterjesztett rémhírek ellen hetyke járással, huszárosan egyenes testtartással, hátrafeszített vállal. Alacsony, ősz ember, de egy fejjel magasabbnak tűnik, amint ruganyos léptekkel, gavalléros kalaplendítéssel belép, és “általános jó napot” kíván. Semmi rendkívüli. Itt álldogál néhány izgatott szerző, ott néhány lármázó, röhögcsélő görl, és két munkás egy háttérfalat hoz. Látszólag éppolyan nap volt ez is, mint a többi.

Lehetséges, hogy valami baljós, hangulatnyi előjel ott lebegett mindannyiuk fölött, csak éppen nem vették észre. Talán Bárány, ez a primadonnaságig elkényeztetett konferanszcsillag, a szokottnál hangosabban méltatlankodott, amiért egy koszos tréfát annyit próbálnak, mintha a Dóm téri ünnepi játékokra készülnének vele, és nincs kizárva, hogy a büfésnő ma elszántabban követelte Forró művész úrtól a virslik árát, mert ellenesetben levonatja az a kontóból – mondom, talán egy tónusszerű különbség jelezte a nagy eseményt, mint ahogy néhány rezdülő falevél olykor a pusztító ciklon előhírnöke lehet, azonban árnyalatnyi megnyilvánulások itt senkinek sem tűntek fel.

Állítólag a büfésnő azt mondta a görlöltöztető Zsófi néninek, aki neki jó barátnője, hogy a kritikus időben véletlenül éppen az órára nézett, és fél tizenkettő múlt öt perccel.

Ellenőrizhetetlen állítás: Rézovics, a ruhatárbérlő azt mondja, hogy sokkal előbb történt, ő emlékszik, mert akkor küldte a portást fröccsért, és Forró is hozatott.

Mások úgy mesélik, hogy később lehetett, éspedig az idő tájt, amikor Szilágyi, a főkomikus és Ruszkainé, a komika befejezték szokásos, rövid, de heves szóváltásukat, és egy újabb életre beszüntették a köszönőviszonyt ebben a szezonban is.

A görlök Tulai ügyelő hívására egymás sarkán tolongva a színpadra siettek, és Málnási kiszólt az irodából, hogy Lantos Emília telefonált: nem jön próbálni, vegyék előbb a parasztdarabot. A többiek zsongtak, ácsorogtak, magyaráztak, vitatkoztak, és füst is terjengett bőven valamennyiük felett.

Ekkor kinyílt a művészbejáró ajtaja, és belépett az előcsarnokba Birsics Ferenc banktisztviselő.

Hirtelen csend lett, és mindenki feléje fordult.

2.

Különös, nem?

Már többen is benyitottak az utcáról a délelőtt folyamán, anélkül, hogy bárki feltekintett volna beszélgetés közben. De most, hogy ez a Birsics úr megállt a küszöbön, két másodpercig valamennyien odanéztek.

Furcsa. Senki sem tudhatta előre, hogy Birsics jön. És tegyük fel, hogy értesültek erről. Ki tudta itt, hogy kicsoda Birsics? A név után inkább gyümölcsnek vélik, mint embernek. Valaki esetleg azt mondja, hogy adjanak neki egy negyed kilót.

Sokáig így sem tartott az általános felfigyelés, mert mire Birsics úr megköszörülte a torkát, és azt mondta, hogy “jó napot”, addigra már mindenki elfordult, tovább beszélgetett, és összevissza egyetlen jelenlevő bólintott feléje jóindulatú mosollyal: a büfésnő Csicserinek becézett tízéves kisfia. A pillanatnyi csend azonban mégis jelezte a művészek finomabb ösztönét, mellyel nagyjában megérezték, hogy valami csodálatosan távoli, ide nem tartozó ember érkezett.

Vagy talán azt érezte mindenki, hogy ez az ember először életében lépi át délelőtt egy színház küszöbét?

Az illető, Birsics Ferenc, a Pestvidéki Le- és Felszámítoló Bank tisztviselője volt. E konzervatív szellemű pénzintézet alkalmazottai, a személyzeti igazgató szerint, még az esti órákban is helyesebben teszik, ha tekintélyükhöz méltóbb szórakozást keresnek, mint amilyen a Fővárosi Kabaré előadása. De ha a személyzeti igazgató arról értesülne, hogy valamelyik hivatalnok e délelőtti, intim órában látogat oda, amikor az amúgy is pongyola műfaj még e lenge ruhadarabját is nélkülözi, úgy a méltatlan alkalmazottnak befellegzett nála. A személyzeti igazgató szemében Birsics úr jelenléte e bohém környezetben éppolyan fantasztikus jelenség, mint ha, teszem azt a legforgalmasabb déli órában váratlanul megjelenne a bank márványboltozatos csarnokában Gál úr vörös palástjában, és elénekelné a főpénztárosnak a feldúlt kínai uralkodó adópolitikájáról a “Sybill levelé”-t.

Vagy fordítva:

Ha Birsics Ferenc királyi koronával, palásttal és három-négy darab címeres pajzzsal lép be a kabaré művészbejáróján, bizonyára feléje sem néznek. Esetleg Tulai ráordít, mert tízre várta a kellékeket, és azt üzeni Dutzler úrnak, hogy ezentúl nem teheti be ide a lábát!

Ahol a komédiából és komédiának élnek, ott minden jelenséget megcsodálnak, ami nem különös, legalábbis egy kissé.

Csak fokozta volna a rövid meglepetést, ha a kabaré tagjai azt is tudják véletlenül, hogy Birsics Ferenc a Nemzeti Bank helyett jött a Fővárosi Kabaréba!

Soha ilyen tévedést!

Valaki a Nemzeti Bank helyett a Fővárosi Kabarét keresi fel! Ez legalább olyan fantasztikus, mint Verne Gyulának az “Utazás a Holdba” című regénye.

Hála Istennek, Birsics Ferenc nem optikai csalódásból és nem is szórakozottsága miatt kereste fel a Nemzeti Bank helyett Málnás úr színházát.

Ez egyértelmű volna valami ámokfutásszerű tébollyal.

A fiatalember előre megfontolt szándékkal jött ide a Nemzeti Bank helyett. És az említett ámokfutásszerű állapot százszor inkább számíthatott volna dr. Pártos Manó úr emberi megértésére; mint ama való tény, mely e megtévelyedett hivatalnok tette mögött lappangott.

Amit Birsics tisztviselő (a Magyar Le- és Felszámítoló Bank könyvelőségéről) tett, arra nincs mentség.

Darabot írt.

Kabarétréfát!

Tessék?… Igen! Így történt. És ha dr. Pártos Manó úr erről értesül, úgy, miután visszanyerte eszméletét, esetleg azonnali nyugdíjazását kéri.

3.

Minden ember legalább egyszer vagy kétszer életében úgy érzi, hogy ha nem nélkülözné a megfelelő komolytalanságot ilyesmihez, jó író lehetne. Ennek az a magyarázata, hogy mindenkinek volt vagy van (vagy lesz) egy témája.

Itt a baj! A téma ficánkol benne. A témát alkalmilag elmondja egy író barátjának – mindenkinek van vagy volt (vagy lesz) egy író barátja. Ennek úgy félvállról megemlíti az ügyet, kissé mosolyog is önmagán, hogy megelőzze a szerkesztő urat, ha az esetleg komikusnak vélné írói ambícióit. Így közli könnyedén, bár dadogva, hogy témája van. Esetleg maga is megírná (mondja), ha nem töltené ki okos és reális foglalkozása minden idejét, mert textilben manipulál. Ez komoly dolog, nincs idő gyerekségekre. De megcsinálhatnák az egészet mutyiban. Az írónak kevés dolga lenne, mindössze meg kell írni a témát, és kész. Egy lányról és a vőlegényéről van szó, akik közé befészkelődik egy szemtelen kis nő, de végül minden tisztázódna. Ez tetszik ma a közönségnek. Egypár jó marhaság kell csak hozzá, amin röhögnek, és szerinte ehhez ért az író…

Külön specialitása az irodalomnak. Az amatőröket parlagi törekvés jellemzi. Silány professzionizmusról álmodoznak. A zenében és a piktúrában opuszokat, szimfóniákat vagy körképeket és Cézanne stílusában elképzelt vásznakat terveznek. Az amatőr írók nagyszerű operett-témát eszkábálnak magukban, amivel sok pénzt lehet keresni. Jó egyfelvonásost képzelegnek az utcán arról, hogy Tüdő úr otthon felejtette a cilinderét, és ez válóperré fajul. A legritkább esetben inspirálja őket a “Faust” vagy a “Divina Commedia”. A Hacsek és Sajó buzdítására ragadnának tollat.(Ha az írást komoly emberhez méltónak találnák.)

Birsics urat is az amatőrizmus e lappangó kórjának váratlan és heveny fellépése döntötte romlásba.

4.

Az olvasó elnézését kérem, hogy folytonos visszapillantással azonmód félbehagytam a cselekményt, ahogy Birsics Ferenc érdekfeszítő megjelenésének pillanatában a színház valamennyi művésze, műszaki és kisegítő személyzete és last but not least maga az olvasó is meglepődött egy másodpercre. Az események e fenti pillanattól olyan tornádószerű, vad galoppban iramodnak neki, hogy nem marad lélegzetvételnyi idő bizonyos elengedhetetlen előzmények megvilágítására.

Tulajdonképpen ez a regény műfajára nézve villámtréfa. Esetleg villámtragédia. A tréfát a tragédiától amúgy is csak az a hajszálnál is semmibb valami választja el, amire mondhatjuk, hogy felfogás dolga. Én ezt a tragédiát tréfának fogom fel, mert írom. Birsics úr esetleg tragédiának látja, mert átélte.

Nagyjában ezzel meg is van a tragédia és a tréfa közötti különbség. Aki látja, annál felfogás dolga, aki éli, annál szenvedés vagy öröm dolga.

A villám szó azonban kötelez.

Gyorsaságra és viharra. És hogy lesújtson valakire ez az elektromos istenítélet.

Továbbá, hogy egy tized másodpercre felvillanjon valakinek ez a csodálatos, múló tünemény. És az ember még föl se ocsúdott ámulatából, amikor már nyakon önti záporozó hideg vizével a mennybolt.

A zápornak egy vízcseppje, egy villanásnyi tréfa, alig több, mint huszonnégy óra, súlypontját illetően mindössze egyetlen éjszaka, és benne születésétől elmúlásáig, az ember lekicsinyített, pontos mása, reménnyel, szenvedéssel, örömmel, kiábrándulással, bánattal, csodával, megsemmisüléssel és feltámadással is, hogy létünk metafizikai háttere se hiányozzék a komplett vízcseppből.

A regény vonatkozása az “Ezeregyéjszaka” mesevilágával címében és a fejezetek címeiben nem üres szójáték. Végeredményben Birsics Ferenc, mint a bagdadi tolvaj, egy bűnös tettének jutalmaképpen (elég furcsa erkölcsi felfogás nyilvánul meg olykor a gyerekmesékben) eljut a legtávolabbi csodák és mesék birodalmába, mindössze annyi a különbség közte és a valóságos mese költött alakja között, hogy nem egy szál szőnyegen teszi meg e roppant utat, városok, országok és nehézkedési törvények felett könnyedén átlebegve, hanem egy szál, közönséges, minden bűv nélküli papír röpíti ungon-berken, árkon-bokron és hivatali mulasztásokon keresztül egy kicsiny, de megdöbbentően valószínűtlen birodalomba.

Tehát gyertek velem, gyerekek, Jancsi, Pista, Gyurka, illetve fáradjanak velem az igen tisztelt felnőttek, János, István és György urak ama bagdadi palotába, ahol ez a Birsics tolvaj azt mondta: “Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok.”

Nem is tudta, hol akar lenni.

És ott lett. (Hipp-hopp.)

Ez a palota a közgazdasági Csipkerózsika, a Halott Arany kamatlábon forgó kastélya volt. Ide jártak hivatali órák idején a törpék napkeletről, napnyugatról, sőt Celldömölkről és Hódmezővásárhelyről is, hogy elhozzák szerény vagy szerénytelen kincseiket. A törpék (de óriások is igen sokszor) azért hozták ide kincseiket, mivel tudták, hogy a palota mélyén betonkoporsójában pihen a Halott Arany, megközelíthetetlen acélkapuk mögött, amelyek csak a “majoritás” varázsigétől nyíltak meg, különleges alkalmakkor, és ezért itt kincseik kitűnő helyen lesznek.

A kamatlábon forgó kastély emeleti helyiségeiben raboskodtak a bűvészinasok. Mert a kastély urai a majoritás nevű bűvszó birtokában szinte láthatatlanokká váltak, csak mintegy árnyszerűen látszottak átsuhanni távoli folyosók márványoszlopai és lépcsői felé, alantas, de még mindig elég magas rangú varázslóik bűvös aktatáskáikkal követték őket nesztelen, úri léptekkel, illemtudóan és ájtatosan konciliáns arckifejezéssel.

Néha a főmágus, Berényi Ulrich őméltósága, személyesen és mégis mintegy személytelenül, ahogy szimbólummá hatalmasodott pozíciójában, feltűnt és átsuhant csak úgy futólag, jelenésszerűen, amíg a tündérpalota fellegvárába vonult, amelyet elnöki dolgozótanácskozó néven ismertek e palotában, de legtöbben csak hallomásból, mert közönséges, földi halandók, amilyen a bagdadi Birsics tolvaj is volt, sohasem jutottak el ennek ajtajáig. De még ama legfelsőbb emeletig sem. Csak ha távoztak az épületből, akkor vettek tudomást Őberényiulrichsága sejtelemszerű személyéről, ki ott trónol a legfelsőbb régiókban, amennyiben a kapuja előtt várakozó hatalmas, fekete Maybach-autó eszükbe juttatta e nagyszerű és félelmetes elnököt.

A kisebb és nagyobb varázslók között a sok bűvészinas reggeltől estig virrasztott a Halott Arany felett. És különös ábrákkal jelezték különböző könyvekben a Halott Arany lelkének kísérteties útját a város gazdasági életén keresztül. Ezeket a különös, szám nevű ábrákat egy mérsékelten bölcs arab fedezte fel nagyon hajdan, midőn egymagában ült a sivatag kellős közepén, és unatkozott. Unalmában találta fel a szám nevű ábrákat.

És bár ne tette volna.

Meghaladja e regény (és a világ valamennyi regényének) keretét, hogy megkíséreljük leírni, milyen lenne ma földünkön az élet, ha eme eszeveszett arab nem unatkozott volna, vagy ha már unatkozott, miért nem jött arra egy csinos, ifjú zarándoknő, hogy mással szórakoztassa. Beláthatatlan, hogy ez esetben milyen kellemes volna ma az élet e világon.

Azonban az arab megtette velünk e csúfságot, tehát kár tovább meditálni felette.

A bűvészinasok nap mint nap megjelentek a mesebeli palotában, és aláírtak a portásnál egy könyvet, hogy lesújthasson a megtorló igazságszolgáltatás, amennyiben e könyv tanúsága szerint valamelyik tovább merészelt aludni kiszabott idejénél. A bűvészinasoknak ugyanis csak korlátozott mértékben engedtetett meg az alvás. Álmodozás még álmukban sem juthatott az eszükbe, ha tisztában voltak kötelességükkel.

Az iroda nevű börtönhelyiségekben töltötték le napi gályarabságukat, egy gonosz manó felügyelete alatt. Dr. Pártos Manó, a gonosz volt osztályfőnökük, aki korbácsként suhogtatta felettük a fegyelmi és az előmenetel elnevezésű fegyvereit.

Azért illik a bűvészinasokra a gályarab kifejezés, mivel előmenetelük egy helyben történt. Az íróasztal nevű koloncoknál, odaláncoltan a megélhetés mázsás acélkarikáival, folytatták előmenetelüket, évi négymilliméteres átlagsebességgel céljaik és vágyaik felé.

Élt e szomorú palotában egy jóságos, áhított, kedves, icipici tündér. Ez a tündér olyan icipici volt, hogy még a bűvészinasok is éppen csak hogy tudtak róla, de mégis akkora volt, hogy dr. Pártos is észrevehette.

A tündér neve Amerikázás volt. Ha valamelyik bűvészinas elvégezte ábráit a Halott Arany napi útjáról, úgy az azsúr néven előnyösen ismert, végtelen kellemes lelkiállapotában megérezte asztalán az amerikázás tündérének mesés illatát. És elkezdett tevékenykedni, holott alapjában véve nem dolgozott semmit, és ilyen módon flörtölt a jótékony tündérrel.

Dr. Pártos azonban 400 és néhány évvel Kolumbus útja után nem tartotta feleslegesnek, hogy mindig újra meg újra felfedezze az amerikázást. És e szenzációs felfedezést ilyenkor lesújtóan száraz modorban közölte az illetővel, ki éppen a jótékony tündér varázsának réveteg állapotában tartózkodott íróasztalánál.

Ó, jaj! Szörnyű állapot!

A Schwachta nevű bűvészinas befejezett szaldakontója felett szeretne délig nyugton maradni, és tizenegy óra van mindössze. A jótékony tündér hatása alatt buzgón továbbszámol látszólag, és eleinte amerikai slágereket dúdol, később elmondja magában Petőfi Sándor “A helység kalapácsa” című költeményét, mivel ezt ifjonti fejjel, mint műkedvelő, megtanulta.

Dr. Pártos tisztában van ezzel. De bizonyítékok híján, odamenni, és a válla fölé hajolni: nem bankszerű ellenőrzés egy osztályfőnök részéről.

Dr. Pártos lenyeli dühét, és így szól magában: Öt perce elkészültél már, te kutya! Engem akarsz becsapni, te pimasz! Te most délig nem akarsz dolgozni, bitang! És a Puklai úr! Haha!… Kacagok magamban. Te pimasz Puklai úr! Tíz perce elvetted a vonalzót az íróasztalról, tehát lezártad az egyenleget. És most fel-alá sétálsz a tollszárral a számsoron! És egy amerikai slágert dúdolsz magadban. A Schwachtával majd elkészülök, az valami rövid verset tud csak, mert öt perc múlva majd felnéz, és akkor előszedi a pimasz a kimutatásokat! De te, Puklai, téged figyellek, te a “Toldi szerelmé”-t tudod vagy a “Zalán futásá”-t, esetleg a “János vitéz”-t, amit én mondogattam magamban annak idején. De én veled is kibabrálok majd, mert tíz perc múlva egy részletkimutatást fogok kérni, és te, nyomorult, kénytelen leszel beismerni, hogy az egésszel megvagy már.

Vajon hol találni jobb ostorozót egy szabadult gályarabnál?

Miután Birsics úr (a bagdadi időtolvaj) nem foglalkozott költészettel, mint általában a prózai lények, szerencsésebben oldja meg helyzetét. Elsősorban is gondosan és pedánsan kihegyezi a ceruzáját, mint aki hivatali működését nyomban elkezdi, ha körültekintő alapossággal szükséges előkészületeit elvégezte. Mit bír azonban egy ilyen nyomorúságos ceruza? Már olyan hegyes, mint egy injekcióstű. Viszont tisztaság fél egészség, tehát Birsics szempusztító figyelemmel összesepri az apró forgácsokat, és távolról sem elhamarkodott járással a fűtőtest melletti papírkosárba hinti a hulladékot, és hivatali tekintélyéhez illő, megfontolt léptekkel visszatér a helyére.

No de most!

Fedjük el a szemünket, tisztelt olvasó! Ez az ember elővett egy rubrikátlan, nagy ív papírt. Ó, ti megnyugtató, józan rubrikák! És háromszor is ó, ti katasztrofális pillanatok, midőn egy ember szemben ült egy ilyen nagy ív üres papírral, és mert senki sem ragadta meg idejekorán a kezét, odakanyarintotta a papír tetejére a számsor első jegyét, és írni kezdett.

Nézzük csak Birsics urat, aki előtt végigterült egy szép, sima, szűzien fehér papír, kissé ferdén, ceruzája irányába, mint valami csábosan nyújtózó, kihívó nőszemély. Mi legyen ezzel a lappal? Írni kell rá! Mondjuk, valami vicceset. Rövid kis tréfát!

És ez az őrült rátette irónját a papírra, és a fenségesen reális helyiségben elkezdett darabot írni.

5.

A tréfa, amelyet egyetlen oldalra, egy óra alatt megírt (mintha a csekkállomány összeállítása lenne), úgy érezte, hogy formás, sikerült kis írás, amit így elsőnek csak egy átlagon felüli képességekkel megáldott ember írhat meg ennyire jól.

Hogy így volt vagy sem, azt eldöntheti az olvasó magából a műből. Íme:

A SORSJEGY

Írta

Birsics Ferenc

(Szín: egyszerű kávéház, asztalokkal és székekkel. A falon újságok. Sörösplakát. Jobb oldalon kassza, likőrösüvegekkel. Középen bejárat. Jelen van Manó, a főpincér és Paraj, egy kopott komikus. Asztal mellett, egy széken ül.)

Paraj (újságot olvas): Manó! Manó!

Manó (ott áll): Parancsol, Paraj úr?

Paraj: Hozzon nekem két lágy tojást.

Manó: Nézze, Paraj úr. Maga már két napja nem fizet. Majd előbb meghülyülök, és azután hozok magának két lágy tojást.

Paraj: Szóval majd úgy rendelem ezentúl: hozzon nekem két agyalágy tojást.

Manó: Szép kis vendég. (Viccesen elmegy.) Köszönöm az ilyeneket.

Guzmics (az utcáról jön, kabátban, kalappal, kezében esernyő, szemüveges, idősebb ember. Előbbre jön. Kopaszodik): Jó napot, Paraj úr!

Paraj: Hogy van? Hogy van?

Guzmics (leül, vizet iszik): Képzelje, tegnapelőtt kihúzták a sorsjegyem, és nyertem tízezer pengőt.

Paraj: Ne mondja! Ne mondja! Mesélje, Guzmics! (Kíváncsi.)

Guzmics (meséli): A feleségem boldog! Az anyósom az örömtől súlyos beteg lett. Két napja önkívületben fekszik.

Paraj: Nagyszerű! Azonnal telefonálok haza! Én is nyertem tízezer pengőt!

Guzmics: Hiszen magának nincs sorsjegye!

Paraj (nagyon viccesen): De anyósom van!

Függöny

A fenti főmű heves starttal, mint a szélvész, egyszerűen elragadta a fiatalembert. Amint befejezte, és figyelmesen átolvasta, elhatározások érlelődtek benne. Az elhatározásokat tett követte. Nem ül itt most tovább. Délben zárnak a leírók, és darabját nyomban előadásra kész formába önti. Gyerünk innen! De hogyan?

Egyszerűen!

Átmegy a másik osztályra.

Magához vette a négy darab készpénzértékű, de elismerése körül vitás turistacsekket, majd vette a kalapját, és egyenesen odament dr. Pártoshoz.

– Mivel azt állítják, hogy az én hibámból kifolyóan történt a csekkekkel kapcsolatos félreértés, tehát szeretném magam beváltani a csekkeket.

Egy önérzetében megbántott tisztviselő halk, de elszánt hangján jelentette ezt. Dr. Pártos ismerte a hivatalnoki vakmerőség legszélsőbb határait is, és miután Birsics Ferenc vakmerősége ezen a határon messzi túlment, sőt a szemtelenség minden fantáziát meghaladó arányait öltötte magára, doktor Manó (a gonosz Pártos) még csak gyanút sem fogott, hanem beleegyezően bólintott.

Ekkor már repült, zsebében a mesebeli, géperejű papírral, és mint egy bagdadi stafétatolvajt, továbbsodorta eszeveszett kezdeményezése.

Hová?

Természetesen egy belvárosi, finom eszpresszóba, ahol minden polgári erkölcsöt sutba dobva, e kora délelőtti órában nem tisztes és józanító feketekávét ivott, ami lehiggasztotta volna a csodálatos olajjal megkent ihletaeroplánt, hanem alkoholt ivott.

És ezzel tüzet öntött az olajra.

Fehér, karcoló dzsint ivott, mely forró tapintással siklott végig a gégéjén, és még jobban felkavarta különös hevületét.

A pálinka már szinte észrevétlenül sodorta a Fővárosi Kabaré műmárvány portáléja elé, ahol egy Raducziner nevű komor egyénre talált. Ez éppen kizárta a rácsos keretet, amelyben egy műsor függött.

Raducziner közölte vele, hogy ha nem pénzért jött, az irodát a művészbejárón keresztül könnyebben megközelítheti. Így céljához röpítette a varázslatos papír és a két pohárka mesebeli dzsin, mely tán azonos volt annak az üvegnek a tartalmával, melyet Salamon király lepecsételt gyűrűjével, és amelyből Szindbád, a tengerész, egykor a foglyát kiszabadította. Úgy látszik, azóta szabadon garázdálkodik.

6.

Az egy másodperces, hökkent érdeklődést nyomban felváltotta a változatlan közöny. A tagok tovább duruzsoltak, két nő közvetlenül mellette tovább fogyasztotta sonkás zsemléjét, és a büfésnő Csicseri nevű, tízéves kisfia tovább szekálta anyját egy törött nugátszeletért.

Mit lehet itt tenni?

Semmit. Különleges izgalommal konstatálta néhány színpadról ismert híres komikus jelenlétét. Az ott Loránd… Szilágyi, Barta, Szatmári… Gál… Néhány lépéssel beljebb nyomult, és elveszítve háta mögött az ajtót, mely eddig bázisa volt, még félszegebben állt a zajban. Nyilván olyanféle gyerekes elgondolása volt, hogy itt valaki majd megszólítja, jövetelének célja felől érdeklődve. Ilyesmit csak egy teljesen tájékozatlan ember remélhetett ebben a környezetben.

Egy fehér köpenyes, bajuszos úr egészen közel jött, de mielőtt Birsics megszólalhatott volna, félretolta és továbbment. Végül egy portást látott. Ezt a libéria vaskosan megjelölte számára, tehát feléje fordult:

– Kérem… a direkciót keresem…

– Tessék?

Nem tudja, kit kell keresni a darabbal. A portás viszont olyan nyílt sürgetéssel szólt rá, hogy rekedtebben kezdte a mondatát:

– Az igazgatót… igazgató urat…

– A Forró úrnak is fröccs lesz?! – kiáltotta át a fején, azután türelmetlenül egy ajtóra mutatott.

– Arrafele van valahol…

És otthagyta.

Birsics elindult az ajtó felé, és kissé kinyitotta. Gyorsan és ijedten visszalépett volna, de valaki erélyesen jött, valamit mormogott, és félretolta, be a nézőtérre!

A színpadon a közkedvelt Gál, bíborpalástban, egy szakállas angol miniszterrel… lágyan keringőzött, és így daloltak:

Ez itt a mandzsúr hadszíntér…

Wien und der Wein, Wien und der Wein…

Barta, aki besodorta Birsicset, egyben kiabálni is kezdett:

– Kérlek, én megmondtam a direktornak, hogy meccsjegyem van, és vegyék előbb a “Hetedik Alfréd”-ot. Most elhúzzátok ezt a vacak bluette-t egy óráig…

– Azt hiszed, hogy csak te mégy meccsre?! – ordított Gál, zordul eltaszítva magától az angol államférfiút. – Tudtommal a sport tömegszórakozás, és így jogomban áll nekem is a válogatottra kimenni!

– Mit ordítsz?! Ki bántott téged?! – felelte pikírten Barta, kinek egyébként monoklija is volt, továbbá könnyed, előkelő gesztusai, ami erősen csökkentette népszerűségét kollégái körében, különösen a tömzsi, rekedtes Gál előtt, aki hol dallamos tenorban üvöltött, hol borízű, zörgő kiáltással lármázott, rövid karjait hevesen és fenyegetően lengetve.

– Miért kell neked mindig valami extra?! Mért vagy te nagyobb úr, mint én?!

Kalmár, a rendező az unalom és az idegesség vegyes, kompromisszumokat kereső hangján közbeszólt, ingujjait húzogatva gumiszorítók fölé.

– Eredj ki, Kálmán – mondta elnyűtt hangon Bartának -, azonnal sorra kerülsz.

– Ezt már félórája hallom! Nem először húzza direkt az időt…

– Az ilyen megjegyzéseket hagyjuk! Terólad mindenki tudja, hogy rosszindulatú fráter vagy! Barta lenyelte dühét, és kissé megpacskolta felső zsebében a zsebkendőt, majd erőszakolt, nyugodt, de megvető hangon mondta:

– Nézd, Gál, négy évig nem beszéltünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Benne vagyok egy prolongációban. Nem bírom a modorodat!

A vastag nyakú Gál üvöltő lelkesedéssel fogadta az ajánlatot:

– Egy életre elfogadva! Torkig vagyok veled! Elég volt a felvágásodból… Gróf úr! – mondta valami olyan dallamossággal, ami a legmélyebb megvetéssel egyenértékű hangsúly volt, és miután Barta kiment, még előreimbolygott rövid lábain a rivaldáig: – Egy mágnás! Bár a huszonhét pengőmet megadná! Mert csak neki rendeznek futballmérkőzést az országban!… Hogy égne el egyszer!

– Gyerünk tovább – mondta Kalmár. – De gyertek előbbre kicsit a táncnál…

Birsics legszívesebben köddé vált volna, mivel azt hitte, kellemetlen lesz ezeknek, ha észreveszik, és kínos lesz mindenkinek, hogy tanúja volt a csúnya jelenetnek. Ez életének egyik legnagyobb tévedése volt.

Angyal Birsics!

Azt hitte, hogy itt bárki, bármilyen formában is tekintettel van a többiek jelenlétére. Amint kisettenkedett az előcsarnokba, látta, hogy Barta flegmatikus mozdulattal előhúzza cizellált szelencéjét, arrogánsan megvető arckifejezéssel odaütöget egy cigarettát a dobozhoz, rágyújt, és halkan azt mondja Szilágyinak a színpad felé nézve, hogy “disznóság”.

Szilágyi szerette egyéniségében a színészben is töretlenül megőrzött tisztes és igazságos polgárt alakítani. Ezért állandóan általános igazságokat mondott. És középutas, óvatos erkölcsi szemforgatást alkalmazott mások elbírálásánál. Hogy példát is említsek, sűrűn hivatkozott önmagára egy-egy ideális, példaadó eset kapcsán, és ilyenkor állításait szerette tanúkkal igazolni. Mintha tudná, hogy szavahihetőségét titokban kétségbe vonják. Tanúit, leereszkedő nyájassággal, szociális érzékre való elvegyüléssel a kevéssé híres színészek köréből, olykor a műszakiak vagy a jegyszedőnők közül választotta ki. Most is objektivitását hangsúlyozva felelt Bartának:

– Én uzsoraáron vettem egy korzópáholy-ülést, igaz, Bicskei úr? Maga ajánlotta… Azért, kérlek, első a színház – és fontoskodó vállvonogatással körülnézett, hogy helyesléssel találkozik-e. Holnap premier van, és első a kabaré.

– Jövőre nem szerződöm ide – legyintett Barta -, napról napra rémesebb ez az alak. Hogy szélhámos, az rendben van, de a modorát nem bírom.

– Kerülni kell minden vitát. Itt vagyok, kérlek, például én – mondta Szilágyi, és olyasféle mozdulatokat tett a fejével, mint egy kíváncsi madár, mintha jelenlétének említésétől különösebb kifejezés megjelenését keresné a környező arcokon. – Ruszkainé őnagysága, aki szenvedélyesen belejátszik minden nyíltszíni tapsomba, és ha egy viccemen nevetnek, az istennek se várná ki, tegnap erőszakkal belém akart kötni valami bántó megjegyzéssel. De én nem veszekszem őnagyságával. Lehet elsőrangú komika, de nem veszekszem vele. Ha én jóakarattal és udvariasan azt mondom, hogy egy vicc nem stílusos, és ő azt feleli, hogy mért hoztam az ócskavasszakmából annyi stílust magammal, akkor én kitérek a veszekedés elől. Nem szégyellem, hogy inas voltam a Horovitz-cégnél. Büszke vagyok rá. Tisztességes munka, mint minden más. Azért az ember igenis tudhatja, mi az a stílus és ízlés, és mindössze azt feleltem, hogy “én nagysáddal nem polemizálok”. Forró úr, maga ott volt; és hallotta, így volt?

– Így volt – bólintott buzgón Forró, mert közelgett a nyár, amikor Szilágyi vidéki turnéra indul, és ilyenkor a társulatát nemcsak a tagok fizetési igényei és művészi képességei szerint válogatja meg, hanem opportunitásukat is mérlegeli. Ezért Forró még utána-“csacsenol” a tanúságtételnek: – Én csodáltam magát, hogy úgy hallgat.

Barta már régen otthagyta a csoportot, és így Szilágyi elemében volt, hogy nyájas lényével zavartalanul besugározhatja az őt körülvevő néhány közepes színészt és Zsadupait, a hirtelenszőke plakátrajzolót, valamint Kemnitzert, a szabót, aki a hattyúszárnyakkal álldogált ott. Természetesen gumi nem volt a szárnyakon.

Szilágyi sem mint partnereket, sem mint a nép közé vegyüléseinek közvetlen tanúit, nem kedvelte egyívású és népszerű kollégáit. Ezek ismerték szomorú pályafutását, mely csak meglett férfikorában termett babérokat, és igen sokáig mint esetlen, használhatatlan segédszínész búslakodott azon, hogy félszegsége miatt megalázzák, kinevetik olyanok, akik vele kezdték a pályát, és népszerű művészek lettek, cigarettáért futtatják, vaskos tréfákat űznek vele, rendezők letegezik, sőt lehülyézik. Hogyan történt? Állítólag egyszer egy igen félszeg és igen ostoba figurát kellett alakítania, azonban elfelejtette a szerepét, tehetetlenül topogott a színpadon, és önmagát adta a különben jelentéktelen epizódban, amit a közönség alakításnak fogott fel, és viharzó tapssal honorálta. Ekkor Szilágyi rájött, hogy ugratások tárgyát képező egyénisége éppúgy megkacagtatja a nézőket, mint ama gyűlölt és jónevű kollégáit, akik siránkozó, ingerült kifakadásai közben dőlnek a nevetéstől. És ez időtől fogva Szilágyi birtokában volt a bölcsek kövének. Észbe kapott. Azt csinálta, hogy nem csinált semmit. Önmagát adta a színpadon. Éppolyan tehetetlen riszálással és kappanhanggal játszotta, hogy dühös, ahogy megfigyelte önmagán ideges kitöréseit az életben. A bamba csodálkozás pontos mása volt annak a nyitott szájjal dermedt arckifejezésnek, amivel tehetetlenül állt néhány elázott cigarettával a markában, mert valaki benedvesítette az öltözőasztal fiókját. Azt a különös, slemil kispolgár típust adta önmagából, aki nem okos, de éppen az eszével szeretne kimászni egy kátyúból, tehát természetesen egyre több baklövést követ el.

No, de most egy fogas lelki probléma adódott, amiről ő voltaképpen nem tudott, csak az ösztöne birkózott a feladattal. Mit tegyen az életben egy ember, aki való egyéniségét busás ellenérték fejében elajándékozta a színpadnak. Ami igaz volt benne, arról elhitette az emberekkel és kissé talán önmagával is, hogy alakítás. Lassanként arra kényszerült, hogy az életben új egyéniséget vegyen fel. Tehát a színpadon önmagát adta, és az életben alakított. A színpadon igazán könnyedén félszeg volt, az életben hazugan és nehézkesen közvetlen lett. Félelmetes ógermán balladákra emlékeztet az eset. Valaki a karrierért eladta a lelkét az ördögnek, illetve a színpadnak (mindegy), és most ezt a hiányt valami nem létezővel helyettesíti.

És egy kissé, titokban, állandóan valószínűtlen volt előtte, hogy sztár lett. Nem tudta elhinni. Népszerűségét, sikerét olyan permanensen élvezte, hogy azt már gondosan titkolnia kellett. Nem horkanhatott fel lépten-nyomon hiúsági sérelmekért, mint a kollégái, mert túlságosan felhorkant volna. Nem örülhetett sugárzó arccal a sikernek, mert sírni és ordítani kellett volna féktelen, állandó örömében.

Az ilyen lélektani ellentétek közös nevezője az életben a nagyképűség. Az a nagyvonalú, könnyed nyájasság, ami már csak egészen különleges nívójú, világhírű, drámai színésznagyságokat illet meg. Vagy pedig, ha Szilágyi szerint kabarékomikusok illetéktelenül alkalmazzák, úgy jónevű kollégáik jelenléte csak zavaróan hat, mert önkritikájuk fél a nevetségességtől. Ezért játszott vagy társalgott Szilágyi legszívesebben kevéssé népszerű pályatársaival, akik e nagyvonalú leereszkedésben nem zavarták. Sajnos itt is lépten-nyomon előfordultak kilengések, ha valakit nem vitt turnéra, vagy valaki túlságosan hiú volt ahhoz, hogy Szilágyi őt rendezői instrukcióival lássa el a színpadon. Mélységesen elkeserítették az ilyen váratlanul fellázadó rebellisek, így szólván: “Nézze, ne maceráljon folyton, különb színészekkel játszottam már együtt, mint maga.”

Szilágyi, aki az életben nemcsak színésze, hanem közönsége is volt önnön alakításának, ilyenkor halálra sebzetten erélyeskedett, vagy elfeledkezve magáról, azzal a topogó, jobbra- balra forgolódó, kappanhangú ingerültséggel válaszolt, amit a közönség tapsos elismeréssel honorált mint elsőrangú “megjátszást”.

Ugyanis, ha Szilágyi valamiért az életben kiesett a szerepéből, kibújt belőle a színpadi, tehát az igazi énje.

– Én már ezt a mesterséget csak egyféleképpen tudom csinálni – mondta, és Barta után nézett kissé sötéten. – A munkánál minden ember egyforma. Ha várni kell, akkor mindenki várjon. De van kivétel is. Az a szegény kis statiszta azt mondta nekem, hogy orvoshoz kell mennie, erre átvettem vele külön a jelenésünket délután, három szó az egész, és inkább nem feküdtem le ebéd után… Maga tudja, Varga úr, épp akkor jött…

– De mennyire. Szegény fiú majdnem sírt a meghatottságtól – felelte Varga, és mert nem tudott semmit az esetről, sejtette, hogy Szilágyi összetéveszti őt a Varasdival. De oly mindegy. A Varasdi is csak ezt mondaná.

Közben lassanként egyre járt, és a “Sorsjegy” című tréfa szerzője egyik lábáról a másikra helyezgetve testsúlyát, egymagában álldogálva még mindig hiába várta, hogy itt valaki érdeklődjék jelenlétének oka felől. H. G. Wells légnemű regényhőse, a Láthatatlan ember, nem tartózkodhatott volna észrevétlenebbül e helyütt, mint Birsics Ferenc.

Később egy álmos tekintetű, kopasz, alacsony kabarészerző mégiscsak felfigyelt rá, hozzálépett, és megkérdezte tőle, hogy merre van Kropacsek. De választ sem várva, otthagyta. Lehet, hogy meglátta Kropacseket. Vagy elhatározta, hogy nem érdemes szóba állni ezzel az alakkal. A bemutatkozás nem tartozott itt a szokványos érintkezési formák közé. Mint ahogy a társasélet jó néhány, másutt lényeges közhelyeit is könnyedén mellőzték.

Miközben Birsics eltűnődött e furcsaságon, egy fehér köpenyes idegen “Nem tud vigyázni?” felkiáltással félrelökte, beletolta egy görlcsoportba, és két óriási kandeláberrel elviharzott.

Az álmos tekintetű szerző benyitott az irodába, és szokás szerint nyitva hagyta az ajtót, úgyhogy kihallatszott Spiró nyomdász drámai előadásának egy megrázó részlete kétségbeesett munkásairól, kik visszavárják, és nem tudja a bérüket fizetni, ha a színház cserbenhagyja őt számlájával. Málnási igazgató ezt nem fogta fel olyan tragikusan, és nagyon megdicsérte Spirót, aki szerinte az épületben tartózkodó tagok között több fejjel kimagaslóan a legjobb színész, és csak arra kérte, hogy Bárány neve legfelül vörös legyen, a többi mehet kékkel, de ha másnap délelőtt nem ragad a plakát, és megint a régi mesével jön, hogy elfogyott a szárítófesték, akkor inkább premier után hirdeti be az előadást, és Spiró úr nyakán hagyja az egész szemetet. Munkásainak azt üzeni, hogy vasárnapig legyenek türelemmel, amikor is a két előadás között Spiró úr elviheti jogos járandósága fejében a bérüket. Ezek a szedők és gépmesterek oly régen nyomorognak (úgymond Málnási) őmiatta, hogy két nap most már nem a világ.

Birsics elszánta magát arra, hogy belépjen az irodába. Ekkor valaki így kiáltott: “Egynek sincs keze!” És úgy vágta be az ajtót, hogy az előcsarnok beleremegett.

Helyzete kilátástalannak látszott. Ekkor végre jött a mentőangyal. Legalábbis Birsics úgy érezte.

Holott helyzete csak most lett igazán kilátástalan, sőt kétségbeesett. De erről csak sokkal később értesült. És akkor már késő volt.

Az olvasó bizonyára sejti, hogy mi történt vele.

Természetesen egy nő lépett hozzá kedvesen, jóakarattal, őszinte segíteni akarással.

És Birsicsnek vége volt.

7.

A nő nem tartozott a dekoratív szépségek közé. Első pillanatra alakja, arca, magassága: átlag. Második pillantásra az ember rájött, hogy van valami meghatóan érdekes szelídség benne, valami pukkasztóan kedves indolencia, és mozdulatai hol főúri gőgöt, hol színpadi affektáltságot árasztottak vontatottságukkal, holott csak lusta volt.

Szokatlanul hosszú szempillái valami merevítő festék hatása következtében, mint támadó fegyverek, támadó ívben görbültek szét szemhéjairól. Igazi gyilkos fegyver volt e két pár hosszú, sötét pilla.

Ha lesütötte őket, alázat, mélabú és bibliai megbánás fejeződött ki az arcán. Ha lehajtott fejjel felnézett valakire e pillák mögül, és kissé mosolygott, az olyan vészes kihívás volt egy szál, élesre fent, könyörtelen szerelemre, hogy alapos ismerői a női nemnek megborzadtak ez arckifejezés puszta látásától.

Képzeljünk el ehhez olyan fényes, olyan oportói vörös, mély tüzében is szinte szikrázó, bíbor hajszínt, amilyenről Tizian óta még művész nem álmodozott palettája fölött.

– Van egy szál gyufája? – kérdezte, és egyik ujjával szórakozottan megbökte Birsics vállát. Csak megérintette. És ez kis híján hanyatt esett az érintéssel együtt feléje hömpölyödő Molineux 5 illatú gáztámadástól. A gyilkosan édes, túl finom pára olyan gyermekien halovány, csontsima bőr felől áramlott szét, hogy a legkoncentráltabb lelki ellentámadást is megsemmisítő fölénnyel elsöpri, ha útjába kerül.

Miután rágyújtott, nagy, csillogó, szomorú, kék szemeiről méltóságteljesen szétvonultak csodálatos pillái, és nyugodt kíváncsisággal nézett a fiúra. És álmatag, lassú hangján ezt kérdezte: – Maga biztosan újságíró, nem?

– Én… nem vagyok hírlapíró – felelte, és mert a nő szemében a jóleső, gyengéd biztató fény némileg kihunyt, Birsics úr igazán sajnálta, hogy egyszerű, nyomorúságos, földi halandónak született, nem pedig hírlapírónak. Beletörődött hát abba, mert a helyi szokásokat lassanként felismerte, hogy az álmatagon szép nő búcsú nélkül távozzék.

De nem így történt.

Egyrészt a szóban forgó hölgy életében még alig cselekedett valamit, ami ésszerű következtetés útján előrelátható volt. Másrészt a sors úgy akarta, hogy Birsics egy hazugságért bűnhődjön, tehát azt tette vele, hogy nem létező influenzájához egy ilyen vörös fejű szövődmény teljesen halálos komplikációja lépjen fel. És talán a sors az egyetlen elképzelhető faktor a mindenségben.

8.

A művésznőt (talán mondanom sem kell, hogy egy művésznőről van szó) csodálatos tónusú hajszíne következtében művészi körökben Piroskának nevezték. Ha lényegében nem is, de tekintetében és sorsában némi vonatkozást találhatunk a sűrű erdőben, annyi veszély között bolyongó, farkasölő, mesebeli Piroskával.

Ő is lépten-nyomon ijedten tévelygett, és ellentétes lelkivilágával összeegyeztethető volt akár az ijedt pityergés, akár pedig ama rettenthetetlenség, hogy egy veszett farkastól se ijed meg nagyon. Talán csak éppen a sűrű erdő nem a megfelelő hasonlat, ha a környezetéről van szó. Senki sem mondhatja, hogy Piroska itt egy mesebeli, sűrű erdőben él.

Szó sincs róla. Mindenki tudta, hogy ez egy valóságos dzsungel. És akik itt éltek, azoknak sok vonatkozásuk lehetett az őserdők lakóival, legalábbis erre vallott, hogy sűrűn nevezték egymást “sötét ember”-nek.

A művésznő tehát Birsics várakozása ellenére állva maradt, és újra, még figyelmesebben megnézte a fiatalembert.

– Vár valakit? – kérdezte, és gömbölyűre csücsörített ajkai közül trombitafazonú, hosszú füstfelhőt fújt ki.

– Igen. Az igazgatót.

– Na? Csak nem?… Színész?

– Író vagyok.

Megtörtént! Kimondta!

Író!

Szent Isten! Mi ez? Rémülten konstatálta, hogy kijelentése következtében belülről határozott változáson megy át.

– Komolyan? Író? Érdekes… – szólt Piroska másfelé nézve és közömbösen. Valamiért réveteg és bánatos volt. Ilyenkor gépiesen és unatkozva, de megfontolás nélkül beszélt. Most is folytatta a társalgást, lazán és összevissza. – Nem szeretem az írókat. Izgatott emberek. Tegnap is kellemetlenségem volt eggyel. De hála Istennek, jövő héten kimondják a válást. Sólyom István felesége voltam. Két éve külön élünk, és csak most, nagy nehezen lehetett rákínozni a válásra… Szereti az egyiptomi cigarettát?

Mindezt azonos, egyforma hangsúllyal mondta, és felkattintotta apró aranytárcáját. Feltűnően pici, csinos formájú keze volt, és különleges, apart mozdulattal nyúlt az apró, fényes csecsebecsékhez. Megsimította, megkoppintotta őket, azzal az ügyességgel és gyengédséggel, amely némely nő egy-egy kézmozdulatában elárulja, hogy milyen gyermeki vonzalommal képes szeretni csinos, gusztusos holmikat.

Birsics zavarában kivett egy cigarettát. Zavarát az növelte szinte elviselhetetlenné, hogy Sólyom István kiváló és híres író volt. Ő már Szilágyi és Barta magánjellegű közelségétől is főtt, de egy Sólyom István felesége mint személyes ismerős, ilyen hirtelen és ilyen tündérien szép és kedves megjelenéssel…

Sok ez egy napra civilnek. És most még lecsapott maradék egyensúlyára Piroskának egy közvetlen mondata:

– …Maguk, írók mind egyformák. Mintha összebeszéltek volna, vagy rokonok lennének…

– Talán… mégsem… – hebegte boldogan ez általánosítástól, mely közös gyűjtőfőnévben említette őt a nagy Sólyom Istvánnal. Mit tudta ő, hogy Piroska, ha lustán és hanyagul is, ha ellenőrizhetetlenül is, de mindenkit “főz”? Repkényt és Tímárt, ezeket az agresszív kabaréírókat mindig azzal szedte le a lábukról vita közben: “Éppolyan vagy, mint a Pista! Az ilyen kijelentéseiért utáltam!” Őszinte dühvel mondta, kiáltotta ezeket, és Repkény, valamint Tímár a “gorombaságtól” csodálatosképpen két oktávval csökkentették nyomban a hangerősségüket. Na de honnan tudja ezt Birsics? Ő boldogan hallgatta a művésznő bús, fáradt korholását egy könnyed, de lassú legyintés közben:

– Csak ne beszéljen… Megérik a pénzüket mind. Finom alakok. Ami szép, okos és kellemes magukban, azt átadják a papírnak. Ha leteszik a tollat, már nem marad a feleség számára semmi. Alig várják, hogy a sok fennkölt álmodozás után ordinárék és türelmetlenek lehessenek. Hát mért szeressem akkor én magukat?…

“Hogyhogy mért?! – sikongott magában Birsics. – Hogyhogy mért?! Mert olyan gyönyörű, és mert olyan szerelmes vagyok máris, mint egy ló.” De nem szólt semmit, illetve kinyitotta a száját, de ilyesmi Piroskát csak zavarta, tehát újra legyintett, lebiggyesztett szájjal:

– Jó, jó… Tudjuk. Ilyenkor teli vannak nagy szavakkal. A Pista Semmeringről egy háromkötetes ajánlott levélben kérte meg a kezemet. Mégiscsak azt mondom, hogy ami egy íróban kellemes, azt két pengő hatvanért vagy négyhúszért megveszem egy könyvkereskedésben és elolvasom. Mert a regényen kívül maga is meg a többiek is kiállhatatlan nyárspolgárok valamennyien. Ismertem egy világhírű írót, aki reggel kiadta a főzéshez szükséges élelmiszereket a kamrából, leszámolta szemenként a kockacukrot, és magával vitte a spájzkulcsot a szerkesztőségbe, ahol vezércikket írt. Pista regényeiben sűrűn fordulnak elő főhercegek és hindu maharadzsák, akik pezsgős, kaviáros orgiákat rendeznek. Erre, látta volna, mi volt, amikor egy karácsony estére két deka kaviárt vettem a vendégeinknek. Még másnap is veszekedett miatta. – A sötét pillák szétnyíltak, Piroska kutatóan felnézett rá, azután újra leereszkedtek a pillák, a cipője orrát nézte, és halkan így szólt: – Maga is ilyen?

– Én… én nőtlen vagyok, azért nem tudom… – kissé összecsapta bokáit, de ezt rögtön megbánta. – Birsics Ferenc…

– Maga a Birsics?! – és tiszteletteljes csodálattal nézett rá. – Mit is olvastam magától nemrég?… Várjon… Ne mondja meg… – és miután Birsics nem mondta meg, idegesen toppantott. – Különben mondja meg.

– Még nem jelent meg tőlem… írás – felelte zavartan és ijedten, hogy szégyenben hagyja a művésznőt.

A művésznő felvonta az egyik vállát, levonta a fél száját, és lomhán ezt mondta:

– Úgy?… Akkor említette magát valaki. Különben én Csillag Sári vagyok.

Piroska művészneve nem tartozott a teljesen ismeretlen nevek közé. Egy Duna-parti kávéház hirdette mindenfelé. Az uzsonnakávé mellett dőzsölő, szolid bohémek kedvence volt, úgynevezett dizőz.

Málnási igazgató sietett arra, és Csillag Sári megfogta a karját.

– Dirikém! Kérnék valamit…

– Ma nem lehet, fiam, huszonnégy pengő volt az elővétel – felelte gyorsan, és mert Csillag Sári fogta, mosolyogva folytatta: – Premier után, drágám, ez biztos. Milyen szép máma. Hogy van?

Máris továbbment volna, annyira csak formaság jellege volt az érdeklődésének. No de Csillag Sári az önkéntes angyalok gyorsmentő egyesületéhez tartozott. Ez egy jellegzetes nőtípus. Erőszakosan, igazán jólelkűen és önzetlenül pártfogolnak mindenkit, aki igazságért lelkesedő szívük elé kerül. Nincs védekezés ellenük. És igen sok bajt okoznak. Most például visszahúzta Málnásit, és hangosan protezsálta új ismerősét:

– Várjon csak! Egy író van itt.

– Ajjé! – szólt valaki a büfénél álldogáló távoli csoportból.

Piroska harciasan, nekipirultan és emelt fővel odakiáltott: – Ízléstelen!

Többen nevettek, és Birsics úr a művésznő lovagias pártfogása közben úgy érezte, hogy nyomban elsüllyed, ami egy színház épületében is rendkívüli esemény, ha tekintetbe vesszük, hogy nem a színpadról, hanem az előcsarnokról van szó. Az igazgató észrevette Birsicset.

– Á! Író?! – mondta közömbösen. – Mi újság? Nem tudja, hogy sikerült a vígszínházi főpróba?

– Nem voltam… a főpróbán. Birsics Ferenc vagyok.

Az igazgató olyasféle tűnődéssel nézte, mint aki nem tudja, hallotta-e már említeni a nevét az illetőnek. Azután bólintott:

– Egész jól hangzik. A vezetéknevet majd húzni kell. Birsics… Nem jó. Darabot hozott? Várjon meg az irodában.

És sürgős intézkedések végett a nézőtérre sietett, mert az ellenkező irányból feltűnt a díszletfestő, aki pénzért jött.

Birsics romlását önkéntelenül is Lángos úr, az egyik ismert kabaréíró idézte elő. Több alkalommal vitája volt Málnásival, előlegek és elmulasztott, elhalasztott fizetési terminusok miatt. Málnási úgy érezte, hogy ezek az írók itt a nyakára nőnek. Széchenyi szavait reformálva, sajnos oly kevesen vannak, hogy még egy apagyilkost is befogadna közéjük, ha tudna valamit írni. És ez esetben nem kegyelmezne Lángosnak.

Ilyen optimista reménnyel küldte Birsicset az irodába. Mit lehet tudni? Az ördög nem alszik. Ezek a kabarészerzők viszont alszanak, ígérik a darabot, de nem hozzák, és pénzt kérnek állandóan. Különösen ez az utóbbi jellemvonásuk volt alkalmas arra, hogy Málnásit önérzetében mélyen sértse.

– Menjen az irodába – buzdította Piroska -, itt erőszakosnak kell lenni, különben nem csinál karriert. – És a cipőorrát nézve, ismét behúzta hangján a kéziféket, lassított, halkított, és így fejezte be: – Pedig szeretném, ha maga karriert csinálna…

Még mondott volna valamit, de Kalmár nagyvezír legvészesebb süvöltése hallatszott ki az előcsarnokba:

– Csillag Sári!… Mégis disznóság! Ne kelljen mindenkit kötélen behúzni a próbára!

A művésznő indignálódva rohant, és távolról sem elfogódott hangon kiáltotta: – Mit ordítsz? Engem senki se hívott!… Itt mindenki ordít!!

És elrobogott.

Birsics az irodába ment, ahol viszonylag nyugodtabb légkör honolt. Iluci, a titkárnő egy jegyirodával veszekedett, Ruszkainé, a komika vadul ragaszkodott ahhoz, hogy Szilágyi elégtételt adjon, és ki tudja, miért, ezt Rézovics ruhatárbérlővel közölte. A háziszerző, Lángos, Zsadupai rajzolóval csevegett, aki az esetleg sorra kerülő íves plakát vázlatát hozta el, és Spiró, a nyomdász vastagabb kontúrokat kért tőle. Most visszatért Málnási, és nyomban összecsapott a szerzővel:

– Mára ígérte a tréfát, Lángos úr!

– Maga is mára ígérte! – felelte vádlón és zordonan Lángos, mintegy tetemre híva az igazgatót.

– Nem értem – csodálkozott Málnási, és Ilucira tekintett. – Nem fizetett Lángos úrnak tegnapelőtt hatvan pengőt?

– Az ilyeneket hagyjuk – szólt idegesen Lángos. – Nem arról a hatvan pengőről beszélek, amit tegnapelőtt kaptam, hanem arról a százhúszról, amit mára ígér. A lakásadónőm lezárta albérletemet, mert nem fizettem házbért.

– Direktor úr – topogott Spiró idegesen, mert félt, hogy Lángos miatt őrá nem jut pénz -, a munkásaim várnak, és ki kell fizetnem őket…

– Pardon – szólt Lángos, és eléje állt -, én megígértem a lakásadónőmnek mára a pénzt. Azt mondta, hogy fizetni fog, és én erre fel megígértem mára…

Az igazgató dühösen közbevágott:

– Hát én felelős vagyok azért, ha maguk lakásadóiknak vagy munkásaiknak könnyelmű ígéretet tesznek?! Én álljak helyt a meggondolatlanságaikért?!

Birsics újra kínosan érezte magát. Ismét áldozata lett az illúziónak, hogy a csúnya jelenetet esetleg szégyellik majd, ha észreveszik őt.

Már ott hihetetlen tévedés áldozata volt, amikor azt hitte, hogy őt észreveszik itt. Mint utóbb kiderült, akkor sem vettek tudomást róla, amikor keresték. Ugyanis Lángos vérig sértett, energikus hangján befejezte a vitát:

– Hát én se tehetek róla, hogy igazgató úr könnyelműen megígért Bartának egy tréfát tőlem.

– Na ne! Azonnal megijedek! Reggel óta huszonhét pengő az elővétel. Szerző urak! – dörmögte méghozzá olyan megvető hangon, ahogy csak kabarékban tudják az ilyen, darabjaiktól eltekintve igazán felesleges és alkalmatlankodó személyeket említeni. Legfőbb ideje, hogy letörje a szarvukat egy kissé. Hopp! No majd mindjárt… – Azt hiszi, nem lehet nélkülözni egy tréfát? Szerencsére van még író Pesten! Majd mindjárt… – Elindult, idegesen félretolta Birsicset, és kiszólt az ajtón: – János! Küldje azt a pasast be, aki egy tréfát…

– Én vagyok… – jelentkezett Birsics, úgy is, mint az a bizonyos pasas.

– Adja ide a tréfát. Legfőbb ideje, hogy friss erőket fedezzünk fel.

– Jobb is, igazgató úr – mondta gúnyosan Lángos -, miért maradjon minden darabért nekem adós.

Bölcs ember volt a direktor, és erélyeskedéskor mindig ügyelt arra, hogy idejében elhallgasson, amikor feleletével esetleg a veszekedést már nehezen jóvátehető útra indítaná. Kedves mosollyal átvette Birsicstől a darabot, az egy ív papírt, és megnézte a lap alján az utolsó mondatot:

– A poén jó – szólt biztatóan. – Habár anyós, ez nem valami modern, de szolid és biztos vicc. Valamelyik szerepet át kell írni Bogár Mancinak, mert alig játszik a műsorban.

És nyomban hozzáfogott, hogy elolvassa a tréfát. Újabb kínszenvedés. Egyszer csengett a telefon, és a direktor erélyesen bár, de mentegetőzött vagy két percig. Azután egy nyugtát hoztak aláírni, majd Zsadupai, a megvastagított kontúrokkal, odanyomult az igazgatóhoz, és összetett kézzel könyörgött, hogy ne legyen linolaplakát, mert minden nüansz tönkremegy, és az igazgató ebben a kérdésben is döntött. Szóval a rövid kis tréfát négy-öt részletben olvasta végig, és a vadonatúj író úgy érezte, hogy ez az összbenyomás rovására megy.

Tévedett. Lángos szarvát letörni, ez olyan vágyálma volt Málnásinak, hogy előlegezett optimizmussal olvasta a darabot, mivel ilyen természetű előlegezésekben nem ismert határt kulantériája, és úgy látta, hogy a tréfa egész épkézláb, mivel így akarta látni.

– Elsőrangú! Gratulálok! – mondta tehát csodálatos lelkesedéssel, hogy renitens háziszerzőjének nélkülözhetetlenségekbe vetett hite alapjaiban meginogjon. És mert úgy látta, hogy Lángos egyfelvonásosának plakátját nézegeti, ügyet sem vetve lelkesedésére, természetesen szántszándékkal, elborította agyát a vér, felbillent a lelki egyensúlya, és szinte önkívületben, csak így történhetett, odaszólt Ilucinak: – Ez az úr ötven pengőt kap!

A következő pillanatban megbánta. Szerette volna már visszavonni, mint valami beismerő vallomást, de már hiába…

No mindegy.

Birsics megdicsőülten állt, és Málnási hívta az ügyelőt.

– Tulai! – mondta egy olyan ember hangján, aki az ötven pengő eltékozlása után már elszánt lett és rabiátus: – Jó kis tréfát hozott ez az úr. Azonnal szerepezzék. Olvassa el, kíváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá.

Rézovics büfébérlő után csakis Tulai véleménye döntött Málnási előtt művészi kérdésekben. Hogy miért, azt senki sem tudta.

Tulai elolvasta a darabot, és azt mondta, hogy marhaság. Ettől függetlenül szükségesnek találta, hogy a tréfában a rendelést teljesíteni kell. A lágy tojás soká fő, és a villámtréfa rövid, de ha, mondjuk, joghurtot rendelnek, akkor csak a lágytojásvicc helyett kell más, mondjuk, a vizeszsömlét összehozni a vízfejjel. Zsadupai, a rajzoló, összehozta, és mindjárt beírták.

Birsicsnek fájt, hogy így packáznak a főművével. Egy vesszőt sem szabadna megváltoztatni! Pompás kis befejezett, egésszé körített, csiszolt mű. Tönkreteszik! Elrontják! Legokosabb volna kitépni a kezükből, és rohanni innen.

De hová?

Az igazgató közben a plakátkorrektúrában megfelelő helyet keresett, hogy közbeszúrja a villámtréfát.

– “A sorsjegy”, az nem jó cím – mondta Iluci.

– Adjuk talán címnek, hogy “Paraj és Guzmics”… – töprengett az ötven pengő befektetéstől szűnni nem akaró optimizmussal Málnási. – Lehet, hogy állandó két figura lesz belőle, mint a Hacsek és Sajó.

– Szerintem “A sorsjegy” jó – vetette közbe Ruszkainé, és Birsics ismét arra gondolt, hogy kikapja a kezükből a tréfát, és elrohan.

Végül a nyomdásznak eszébe jutott egy jó cím, és ráírta a plakátra, hogy: “Pesti kávéház”.

– Na most – szólt atyailag az igazgató új írójához. – Magának most új nevet választunk, mert a Blitzinger, az nem jó.

– Birsics vagyok…

– No és? Azt hiszi, ez jobb? Birsics lehet megbízható házfelügyelő, kitűnő biztosítási igazgató, díjnyertes fajebtenyésztő, de író nem.

– Legyen Bányai – vélte Kemnitzer, aki éppen bejött, hogy pénzt kérjen gumira, mert a hattyúszárnyak miatt újabb afférje volt.

– Nagyszerű! – helyeselt Málnási, és máris összefoglalta az eredményt: – Írja, Spiró: “Pesti kávéház”, villámtréfa, írta Bányai Alfréd.

– Ferenc…

– Nem ront. Maradjon – legyintett engedékenyen. – Tehát Ferenc. Szerencse fel, és gratulálok, Birzovics úr…

Amikor kilépett az irodából, úgy érezte, hogy jobb szabású, feltűnőbb életet visel most, és a régi, amit odabent levetett, nem mérték után készült, gyűrött zakó volt, mely könyökben már fényesedett. És ötven pengőt kapott. Ő!

Bányai Ferenc!

Író!

Mégiscsak szép ez az élet!

Második fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.