Ezen egy éjszaka

Hósötétke
(És a hét sörte)

1.

Legszívesebben rohant volna, hogy valahogy levezesse határtalan lelkesedését. Mit csináljon most magával ilyen hallatlan esemény után ennyire nagyszerű állapotban?

Természetesen hazamegy ebédelni. Jó. Ez rendben van. De valamit mégis tenni kell, hogy a változás ne csak lelkivilágában fejeződjék ki. Tehát gyalog ment. Pedig távol volt az otthonától.

Birsics úr özvegy édesanyjánál lakott ma is, a kétszoba-konyhás lakásban, ahol megszületett. Budán, a Táska utcában, egy háromemeletes ódon ingatlanhoz tartozott ez a lakás, ahol huszonhat éves koráig e regényhőssel rendkívüli esemény nem történt, leszámítva egy vakbélgyulladással kapcsolatos, jól sikerült műtétet. Feltűnő rajta csak apró, kissé keskeny, szomorú feje és orrtöve fölött nem túl sűrű, de egymásba összeolvadó, vörösesszőke szemöldöke volt. Kissé rekedtes zengésű, vékony hangja, félszegsége és soványsága csak még jobban kihangsúlyozta arckifejezésének és serdületlen fejalkatának bús jellegét. A váratlanul felfedezett író szellemi képességei még nem tűntek fel senkinek. Általában azt tartották róla a felettesei, ha egyéniségéről véletlenül szó esett, hogy ha nem volna lusta, többet is dolgozhatna. Ez karakterének legszembetűnőbb sajátja.

A hídfő táján Bányai Ferenc (író) bement egy látszerészhez, ahol ingyen orvosi rendelést is ajánlottak az egyik kirakat hirdetőtábláján.

– Doktor úr – mondta az orvosnak, aki elé az egyik segéd faládát helyezett el különféle dioptriájú lencsékkel -, a bal szemem olykor káprázik.

Az orvos kikötötte szerződésében a céggel, hogy diagnózisával ép szemű embereket nem köteles optikai cikkek vásárlására ösztökélni. Ez itt most baj volt. Néha az orvos túlzott lelkiismeretességgel távolról sem szolgálja a páciens ügyét. Legalábbis Birsics esetében a szemész nem állt hivatása magaslatán. Kijelentette, hogy a fiatalember szeme makkegészséges, a káprázás jelentéktelen, ideges tünet. Hideg lemosásokat ajánlott.

– A betűket homályosan látom bal szemmel – erősködött Bányai Ferenc (író).

– Próbálkozzék meg néhány napra zöld szemüveggel, ez megnyugtatja a szivárványhártyát.

Bányait azonban a zöld szemüveg nem nyugtatta meg. Érthető. Író volt, és nem szivárványhártya.

– Azt hiszem, mégis egy üveg…

– Tessék ezt megpróbálni! – szólt közbe a segéd, aki e páciens megfelelő orvosa volt. Ha szemészethez nem értett is, az elárusítók elsőrangú pszichológiai érzékével átlátott a fiatalember szembaján, és odanyújtott a faládából egy úgynevezett monoklit, melyet csúfolódó emberek ablaküvegnek neveznek, mivel a tárgyak körvonalát csak annyiban változtatja meg, hogy többször vagy kevesebbszer tisztogatják-e napjában.

– Jó! Így tisztán látom a betűket! – szólt elégedetten Bányai a monoklival a szemén, most már vitathatatlanul Bányai Ferenc író!

Aki monoklit vásárol, az megindul a lejtőn, semmi sem tarthatja vissza többé attól, hogy szert tegyen egy pár sárga glasszé bőrkesztyűre, amit azután rendszerint gondos hanyagsággal elhelyez a bal zsebében, vigyázva, hogy az ujjak néhány centiméternyire kikandikáljanak. Még egy vésnöknél is bevásárolt egyet s mást, azután névjegyet rendelt, lefizetve a sürgősség árát, hogy még a délután folyamán kézhez kapja.

Most azután felkaphatott egy villamosra. Komoly arckifejezéssel könyökölt a peronajtón. Időnként két ujjal megérintette monokliját, vagy odanyúlt a kikandikáló kesztyűujjakhoz. Komoly dolog, ami történt, az kétségtelen.

Fordulópont az életében. No hiszen, tűnődött komoly, de kissé felhősen szomorú arckifejezéssel, előrelátható volt, hogy nem poshad meg ott, az íróasztal mellett. Benne képességek szunnyadnak.

Ez biztató kezdet, a kabaréval. Ha csak hat-nyolc tréfát megír egy hónapban, már jelentősebb jövedelem, mint a nyomorúságos háromszázötven pengőnyi fizetés, minimumra csökkentett lehetőségével az előmenetelnek egy életfogytiglan hosszúságú szamárlétrán. És hát az ember fejlődik. Megír egy színdarabot, egy regényt…

Sólyom István hol kezdte? Kabaréban.

És az se biztos, hogy ilyen képességekkel, mint az övé. Sólyomnak talán az első darabja nem sikerült. Sólyom karrierje neki nem imponál!

Futólag az is eszébe jutott, hogy milyen szenzáció lenne a városban, ha egy napon Bányai Ferencnek ítélnék oda az irodalmi Nobel-díjat. Ez természetesen csak afféle ábrándozás. Addig még sokat kell dolgozni, Hiszen ebben az irányban még csak az első lépés történt meg.

És lelki szemei előtt látta, hogy íróasztala, négy rézrúddal megerősítve, vastag, színes, több fonatú zsinórral lesz körülkerítve, és… Mért ne? A bank ilyesmire szívesen áldoz, egy kis táblát helyeznek majd oda a falra, ahol most mellette Mártonné gépel: “HIC…” No nem. Latin, ez túlzás… De valami tömör, fennkölt, egyszerű, de szép emléksor, hogy: “Ezen asztalnál…”

Hopp! Túlment a Táska utcán!

Érkezésekor szokása szerint megcsókolta édesanyját. Özvegy Birsicsné alacsony, ezerráncú, fáradt, szomorú szemű öregasszony, csodálkozva nézett egyetlen fiára. Később még jobban csodálkozott, amikor ez a lakás tisztességben megkopott ajtajára felerősített egy csillogó, sárgaréz táblát:

Bányai Ferenc
író

– Ez mi? – kérdezte némi szorongással gyermekét Birsicsné.

– Anyám! Író lettem! – felelte Bányai lelkesen:

– Drága mulatság – vélte lehangoltan elmerengve a szelíd özvegyasszony, mert feltűnt a kesztyű, még inkább talán a monokli, és ha ehhez hozzákalkulálta a réztábla feltételezhető árát, úgy jogos aggodalommal ámulhatott az általa különben nagyra becsült művészpálya szükséges dologi kiadásain.

És kissé szégyellte is magát özvegy Birsicsné, amiért, íme, Feri fia író, és ez a rendkívüli tulajdonsága huszonhat esztendőn keresztül elkerülte anyai éleslátását.

– Most fölmelegítem az ebédet. Krumplisalátát is csináltam, de elázott már kissé, pedig azt szereted…

– Nagyon jó lesz! És mától kezdve – folytatta izgatottan – itt Bányaiék laknak.

A finom nénit már az eddigiek is roppant megviselték, de fiának ez utóbbi kijelentése szokatlanul erős hatással volt rá. Váratlanul visszanyerte azt a különös határozottságot, amitől olykor szinte nagyobbnak látszott egy fejjel, ha többéves időközökben, néhai férje, jóhiszeműségével és engedékenységével visszaélve, a családi tűzhelyet veszélyeztette. Elsősorban megigazította cérnával is kijavított drótszemüvegét, mintegy provokálásul a monokli ellen, azután így szólt:

– Ha a sors úgy akarta, fiam, hogy te író légy, nem szólok ellene. Ha ezért Bányainak kell lenned, belenyugszom. De boldogult atyád hatvanöt éven keresztül mindent megtett, hogy emelt fővel viselhessem a Birsics nevet, hát ezt fogom viselni, amíg élek. – És mert fia arcán némi borulat vonult át, szomorúan, mentegetőzve hozzátette: – Aztán, fiam, én már úgysem leszek író…

És a konyhába ment, hogy az ebédet megmelegítse.

2.

Mit csinált az író ebéd után?

Nem kétséges. Ahogy az igazgatói irodából félájult és túl boldog állapotban kiszédelgett, Piroskát már nem találta, talán nem is kereste. De most, lelkes állapotában, fogékonyabban minden nagyszerű érzés iránt, szerelmében szökellő, bolond bakkecske módján összevissza ugrándozott tettvágya.

Ki a Duna-partra! Csillag Sári a délutáni órákban ott lép fel, a Pompadour Kávéház dobogóján.

Vagy egy óráig ült a dobogó közelében egy asztalnál, olyan izgalmában a várakozásnak, hogy képtelen volt újságot olvasni. Tízszer is betűről betűre elolvasott egy cikket, és szót sem értett az egészből.

Most jön!

A szomszédos kártyaszobából és a zsúfolt teraszról becsoportosulnak néhányan, és egymás mögött ágaskodva várják az előadást, a produkciót. És előre tapsolnak. Hálás emberek. Ez ingyen van…

A művésznő kissé régimódian hipermodern, fekete selyemruháját megemeli, és mély, barokk térdhajlással bókol a közönségnek.

Istenem, de angyal!

Egy kis dalt énekel, kedvesen, azután valami frivol indulót, hogy szalutált és kacsingatott közben… Komolyan elragadó volt!

Azután végigsietett a tapsoló sorok között, Bányainak torkába szaladt a szíve, és úgy érezte, ott lüktet most.

Egyenesen hozzá, az asztalához, örömteli, ragyogó mosollyal, és melléje ült.

– Tudtam, hogy el fog jönni – mondta lelkesen-, vannak férfiak, akiknek a legszembetűnőbb sajátságuk az, hogy korrektek.

– Azt hittem, tolakodásnak veszi…

– Marhaság – legyintett Csillag Sári -, maga sokszor úgy beszél, mintha tánciskolában volna. Ez kedves. A legkedvesebb az, hogy sajnálatra méltó ember. Akiket sajnálok, azokat szeretem.

– Miért lennék sajnálatra méltó?

– Mert belém szeretett.

– És… azt hiszi, reménytelenül? – dadogta lesújtva.

– Ha ezt hinném, akkor nem sajnálnám. Ma véletlenül a legalkalmasabb időben állított be az életembe… – Az arca minden átmenet nélkül dühös és szenvedő kifejezést vett fel. És rövid, ideges nevetést hallatott.

Piroskának ebben a nevetésében volt valami harcikiáltás-jellegű, és Bányai, aki csak a szelíd, lusta, szomorú, főhercegnői arckifejezését ismerte, szinte megijedt a heves változástól. Fokozta ijedtségét, hogy a nő ugyanekkor hevesen megragadta a kezét:

– Tudja, volt egy jelentéktelen, ostoba, részeges ripacs az életemben, akivel hál’istennek éppen ma végeztem örökre. És ez most nem olyan hülye fecsegés, ahogy máskor szoktam… – nyelt és lihegett, és a szelíd szemek, mint egy-egy szilánkra törő karbunkulus, úgy villogtak. Rózsaszín orrcimpái finom tremolókba rezdültek. És újra hallatta harcikiáltásszerű, furcsa nevetését. Ettől szabálytalan, groteszk görbékben vonaglott a szája. – Kalmár Sándornak hívják életemnek ezt a semmilyen, ostoba epizodistáját, akit, hála magának, igen, hála magának… – és egész odahúzta Bányai kezét a selyemruhájához, hogy a fiatalember szinte leesett a székről, ahogy nyomban fuldokolt tavaszi izgalmában. – Magának köszönhetem, mert ez a buta fráter elhitette velem, ideig-óráig, hogy szeretem…

– Rövid kapcsolat volt?

– Hároméves. De nem számít. Amíg Sólyom István felesége voltam, úgyszólván semmi sem történt közöttünk. Ne is beszéljünk róla. Jelentéktelen alak.

Bányai zavarban volt, mert szerelme nem lehetett akkora, hogy a kabaré művészeivel szemben ne lobogjon benne vad lojalitás, amit mérsékeltebb irányú emberek a színház környékén ekként határoznak meg, hogy: “Egynapos, és már sodródik.”

– Kalmár kitűnő komikus, és mint rendező is, azt hiszem…

– Mi az, hogy azt hiszi?! Kalmárnak a cipősarka különb komikus, mint az egész társaság, és ha nem lenne léha, lusta, vacak, trehány, már régen Hollywoodban rendezne!… – Vadul csapkodta mellkasát. – Én! Tudja?… Én vettem át azt a levelet, amelyben Reinhardt szerződést ajánlott! És az a marha itt teszi tönkre magát, a kabaréban meg a zsuga mellett, mert nem tud élni a linkek nélkül! – És támadóan szembefordult Bányaival. – Mi az, hogy maga azt hiszi? Hogy jön maga, kétéves létére, így beszélni egy Kalmárról?!

Mondják még, hogy az ember legyen lojális.

– Csak megvédtem… – védekezett. – Azt tetszett mondani, hogy jelentéktelen – védekezett ijedten, és ilyenkor cérnahangja még sirámosabb, elhaló zengésbe magasodott.

– Mi?!… – észbe kapott, és kissé lecsillapodva nagy füstfelhőt fújt maga elé. Szinte elbújt mögötte, talán mert önmaga előtt szégyenkezett. – Jelentéktelen fráter, és az én számomra nem egy… nem egy Bárdosi…

– Kicsoda?

– Maga, Bárodi… Bárdosi, nem?

– Nem – felelte aggódva. – Bányai vagyok…

– Szóval – és mint átgaloppozó májusi zápor után, csuda hirtelenséggel felderült az arca -, nem jelenti számomra azt, amit maga, de más a művész, és más a férfi. El kell ismerni erről a szürke, jelentéktelen, kellemetlen fráterről – a felhők ismét visszagaloppoznak, és csapadék fénye látszik elvétve feltünedezni a hosszú pillák között -, el kell ismerni erről az alapjában ellenszenves, közönséges alakról, hogy… hogy nagy művész… – és elfúló hangon, fejcsóválva folytatta. – Micsoda művész!… Micsoda művész! Igazán… igazán megérdemelné… hogy szeressem. De hát ez nem művészet dolga, ez… Pardon!

Nyájas mosollyal felugrott, és berohant a konyha melletti rögtönzött öltözőbe, ott leborult az asztalára, és rettentően bőgött. Honnan tudhatja az ember, miért? Buta liba. Képes azért sírni ilyen rettenetesen, mert ez a Kalmár Sándor olyan nagy művész, annyira megérdemelné, hogy ő szeresse, de mit csináljon, ha egyszer nem tudja szeretni, mert egy jelentéktelen undok alak…

És ezért most bőg, hogy csak úgy rázkódik a teste.

Ki érti a nőket? És ha már akad valaki, aki mondjuk, érti ezeket a különleges istenteremtményeket, hol van még Csillag Sári problémájától? Igazi fogas kérdés. Olyan fogas, hogy nem egy férfi már szinte felakasztotta magát rá. Mellesleg hajlott korú, tehát már bölcs férfiak szerint ez a probléma egyetlen, precíz megoldása. Azt hiszem, legtanácstalanabbul és tájékozatlanabbul Csillag Sári állt szemben önnön rejtélyével.

Az intermezzo után tíz perccel édes, simára púderozott bőrrel, andalgó, dallamos járással és legfőúribb, legkedvesebb mosolyával visszalépkedett Bányai asztalához:

– Telefonáltam a szabónőmnek. Mennyit kell velük mérgelődni… – Lomhán ráhelyezte apró kezét Bányai kabátujjára, és hosszú pillái elfogódott nézéssel, szinte teljesen lehunyódtak, mintha szégyellné, hogy szimpátiáját ilyen leplezetlenül kimutatja.

– Mondja, művésznő…

– Magának Piroska vagyok… – szólt kegyesen, holott éppen fordítva volt, mert éppen csak Bányai szólította és hitte művésznőnek Csillag Sárit. Előadói képessége igazán épp hogy közepes színvonalon mozgott. Csillag Sári az élet primadonnája volt. Lényéből alig maradt valami a színpad számára, olyan intenzitással, hirtelen váltakozó, magas feszültségű hangulatokkal, mennykőcsapásszerű csüggedésekkel örült, szenvedett, elnyúlt vagy robogott életének minden napján, valamennyi változatban, hogy a színpadon, a közönség előtt úgyszólván megpihent valami általános előadói modorban. A szereplés inkább szociális alibi volt, mint művészi törekvés. Általános helyzetkép művésznőknél, leszámítva néhány kiválasztottat.

Most nyájasan, kissé félve, ide-oda húzogatta a kezét egy-egy apró mozdulattal Bányai kabátujján, és szeme meghatott, gyöngéd tekintetű nedvességbe borult. Ez a kézmozdulat, ez az elfogódott arc sok embernél és sűrűn szerepelt a művésznő lelki kelléktárában, naponta esetleg többször is.

Ez a nedvesség a szemén más minőségű volt, mit az iménti. Ez lelki gombnyomásra jelent meg. Ha kellett, esetleg kihullott, esetleg felszívódott. Az ilyen arckifejezéseire Kalmár azt mondta, hogy nagyvendéglők minden húshoz alkalmazható főmártására emlékeztet. És minden ismerősét evvel a generálszósszal főzi.

Csillag Sári is mondott erre valamit Kalmárnak, de azt most talán hagyjuk. Viszont itt ez a Bányai, akinek Birsics mama főz rendesen, tehát nem ismeri a vendéglőipar egyszerűsítő eljárásait és a főzési rokonszakma hasonló, általános módszereit, tehát Piroska apró kézmozdulatait a kabátujján, lehajtott feje mögül felpislogó, elfogódott pillantását egyéni sikerének vélte, és szerelme vészesen elharapódzó tűzvészként lobogott tőle.

– Igazán gondolta – és kissé közelebb húzódott a székkel együtt -, hogy én alkalmas időben léptem az életébe?

Szinte ijedt mélabúval tekintett rá a nő, és felvetette a fejét.

– Azt hiszi, hogy én hazudni szoktam?

– Nem! – felelte nyomban lelkesen. – Ezt semmi esetre sem hiszem!

– Nahát téved. Mert igenis szoktam hazudni. – Bús önváddal ismerte be csúf tulajdonságát, azonban nyomban két kézzel ragadta meg a kabátujjat: – De magának nem hazudok! És nem fogok hazudni soha! Már akkor tudtam, amikor megláttam elhagyottan, szerényen és csöndben állni az előcsarnokban. Úgy állt ott, mint Pista “Marion két levele” című főművében a vihar előtti szélcsend! Baljós volt, komor, és félrelökdöste mindenki. Olvasta Pista regényeit? Nem egy Kalmár, de szintén nagy művész!

– A “Dregnauth”-ot olvastam. Egy maharadzsa rabságban tartja a török katonai attasé tizenhat éves leányát.

– Ezt rólam írta! – felelte habozás nélkül. – A mi szerelmünket vitte pellengérre a gazember, amikor Kalmárral pofozkodtak a Hollandia Kávéházban.

Bányai nem merte megkérdezni a török attasé, a maharadzsa és a tizenhat éves életkor vonatkozásait Piroskával. Ha egyszer azt mondta, hogy neki nem hazudik, akkor helytelen volna bizalmatlankodni. De fontos ez?

– Talán magának köszönhetem, hogy a darabomat előadják – hálálkodott felhevülten. – Amikor odalépett hozzám, én máris megéreztem…

– Igazán? Vannak megérzései? – és szomorúan, de elismerően bólogatott. – Látszik magán. Hát nézze, Ernő…

– Ferenc.

– Feri. Ha valakit szeretek, azt önkéntelenül Ernőnek nevezem, mert ilyen néven volt egy gyönyörű, kedvenc agaram, elütötte szegényt egy autó, azóta gyászolom. – Az egészből egy pincsi volt igaz, azt is Juditnak hívták, és szopornyicában múlt ki. – Maga nem szép férfi, azt hiszem, nem is okos. – Gyorsan hozzátette: – Pista sem volt okos. Az okos emberek nem írnak. Még olvasni is ritkán szoktak. És pénzkeresés a fő szórakozásuk. Az okos emberek pénzt keresnek. Rémesek… – Ez a borzadás, amellyel most összerázkódott, őszinte volt, és Bányai nem is sejtette, hogy e borzadás lelki rugói miféle katasztrófába sodorják őt aránylag rövid időn belül. – Nem gondolt arra, hogy miért kértem éppen magától tüzet, amikor többen is dohányoztak ott? – Lesütötte pilláit, és ujjával az asztal cirádáin radírozgatott. – Nem találta ezt különösnek?

– Miért tette? – súgta átforrósodott gégéjéből, Piroska fölé hajolva.

– Még kérdezi? – szomorú szemrehányással tekintett fel rá. – Meg kellene hogy értsen engem. Ez eddig még nem sikerült senkinek sem. De úgy érzem, maga lesz az első… Talán a pszichoanalízis tudná megoldani az én problémáimat a legjobban. Vagy magát választom, vagy az analízist. Maga mellett szól az, hogy doktor Poprádinál vagy szerelmi ellenszámla forog fenn, ami nálam nem létezik, vagy öt pengő egy szeánsz. Így hívják, amikor megidézi az emberben az elhunyt szülők szellemét… És most már tudja az egyetlen titkomat is. Nekem Ödipuszom van. Tudat alatt mindig a polgárokat szerettem. Este, ha néha órákig is elbolyongok magamban taxizgatva, idegen lakások kivilágított ablakaival kacérkodom. Nézem a függönyöket, amelyek mögé nem Raducziner állított be egy-egy gyönyörűen izzó ezrest, hanem egyszerű, negyvenes égők teszik hívogatóvá… – Eddig őszinte szomorúsággal beszélte a csacskaságokat, mert elfeledkezett arról, hogy Bányai is jelen van. Hirtelen korrekcióval felragyogtatta szemét és bús, angyali mosolyát. – Az ablakok szerelmese vagyok, és amikor magát megláttam, úgy éreztem, mintha egy ilyen ablak jött volna be a színházba – kanyarodott vissza merész ívben ifjú Rómeójához -, mert… hogy is mondjam? a maga egyéniségében van valami feltűnően ablakszerű.

– Ezt… ezt mért gondolja?

– Éppolyan, mint egy ablak! Tiszta, átlátszó, és nincs maga mögött más, mint egy derűs, polgári otthon: Továbbá olyan szerény, finom, halk hangon beszél. Kérjen egy mignont… Meg is mondtam Kalmárnak, hogy az én komplexusaim számára csak két lehetőség van, vagy magához megyek feleségül… Igen. Csak ez van, hogy magához megyek feleségül!

– Mikor volt ez?! – kérdezte ijedten, mert azért szerette volna, ha Kalmárral idővel jóba lehetne. – Mikor történt?

– Tegnapelőtt…

– De hiszen akkor még nem ismert.

– Tessék?… De már tudtam, hogy jönni fog! Nekem is vannak megérzéseim! Megéreztem, hogy jönni kell egy olyan embernek, mint maga! Aki megment attól a jelentéktelen alaktól!

Közben megevett egy mignont, illetve éppen a végét visszadobta a tányérra, megint a jelentéktelen alak említésénél. – Fizessen, és menjünk. Meleg van itt. Pardon…

Ismét elsietett, bizonyára megint telefonálni, gondolta Bányai, és csakugyan, az iménti ügyben távozott újra konyha melletti kis öltözőjébe.

Amikor együtt elhagyták a kávéházat, Piroska belekarolt Bányaiba, azzal a határozott mozdulattal és markáns simulással, amellyel öntudatos nők szinte okkupálni tudnak egy-egy kiszemelt férfit.

Az apróbb bárányfelhők is elvonultak az égről. Tán szégyenlették, hogy jelenlétük bizonyos mértékben zavarja e ragyogó délután tavaszi összhangját. Vérszínű foltokban imbolygott a nap visszfénye, haránt a Dunán, végig Pest-Buda partjai között. A híd alól egy hosszú regatta siklott elő, sebes ütemben, és a szemközti uszoda tetején vidám zászlócskát lengetett a finom alkonyi szél.

– Most Fuksz nénihez megyek, próbálni. Este majd találkozunk a színházban.

– Jó – felelte mohón, mert már régen töprengett a probléma felett, hogy az illendőséghez tartozik vagy tolakodásnak számít-e este bemenni a kabaréba. És valami, ami eddig nem jutott az eszébe, vagy nem merte tudatossá tenni magában, váratlanul feltolakodott benne: – Mondja, műv… Sárika.

– Ne kicsinyítsen, ez is tánciskolai dolog, és úgysem vagyok eléggé magas növésű.

– Mondja, Sári, elhihetem azt, hogy… Csakugyan első látásra… remélhetem?

Szemérmes busongással lehajtotta a fejét, mintha női hiúságának kínos lenne az őszinteség:

– Hiheti, Oszkár…

– Feri… – lihegte, visszaáhítva ezt a szót a nő ajkáról.

– Oszkárnak hívták az első szerelmemet… – súgta, mintegy bevallva bűnösen növekvő érzelmeit. – Ahogy ott állt, közelebb mentem, hogy megolvassam a sörtéit…

– Tessék?… – hebegte meglepetten.

– Pistának egyetlen jó tulajdonsága volt, amit olyan nagyon szerettem, hogy két szemöldöke egybeolvadt az orrtöve fölött. Pontosan hét szál finom, aranyszínű sörte vert hidat a jobb és a bal homlokdísz között. És úgy szerettem megszámolni, ha az ölében ültem… Maga író, és ott vannak a sörték… – sóhajtott. – A többit elképzelheti… Hol vár majd előadás után?

– Hol akarja? – vágott rá áldozatkészen.

– Izé… ne a folyosón, hanem a kiskapunál. Szereti a kis budai vendéglőket?

– Nagyon szeretem! – felelte olyan buzgón, hogy az már patologikus vonzalom lett volna, ha csak az említett kiskocsmákra vonatkozik.

– Akkor… – súgta, mint valami nagy biztatást. – Akkor majd együtt vacsorázunk…

És hirtelen elsietett. Az egészet azért mondta ilyen vallomásszerűen, hogy oka legyen hirtelen elsietni, mert félt, hogy Fuksz nénit már nem találja otthon.

…És amikor Piroska taxiba ült és elszáguldott, belülről egy láthatatlan személy sürgetően megdöngette Bányai bal oldalát, megismételve a kerthelyiségekre vonatkozó elragadtatását: “Nagyon, nagyon… juj, de milyen nagyon!”

3.

Álljunk meg egy pillanatra Csillag Sárinál. Azt már említettük, hogy olykor Piroskának becézték. Ezt hajszíne és gyermekien csodálkozó, őszinte, nagy szemei okozták. De a Hósötétke név is rajta maradt egy joggal csalódott szerelmes bosszúja nyomán. A rosszmájú fráter szerint Csillag Sári teste és lelke adják e különös kontrasztot: Fehér, mint a hó, de sötét, mint egy gengszter.

Így volt?

Nem.

Gonosz nő volt ez a Csillag Sári? Minden férfira hálót vető démona az aszfaltnak?

Szó sincs róla.

Őszinte volt Bányaihoz?

Szó sincs róla.

Bolondította?

Szó sincs róla.

Szerette, hogyha szeretik, és örült, ha bolondultak utána.

Rosszaságból?

Nem.

Piroska sokat szenvedett. Aki rossz, az nem szenved, hanem szenvedést okoz, és ennek örül. Csillag Sári még nem oldotta meg a kérdést, hogy miért jött a világra, és ez a bizonytalanság állandóan hiszterizálta. Azt hitte szegény, hogy a többi embernek kész életprogramja van, és ő egy szerencsétlen, rendkívüli lény.

Azonfelül szerelmes volt Kalmárba, és Kalmár is szerelmes volt beléje, és ezzel az egész dologgal nem tudták, mit kezdjenek. Néhány esztendeje átkozták és csókolták egymást, ez volt minden.

Ha Kalmárral összeveszett, ami sűrűn megtörtént, mivel Csillag Sárinak egy másik, reálisabb kapcsolata is volt, amiről szó lesz még a regény folyamán, olyankor a művésznő bánatával szívesen kereste a nagy kiutat Kalmárból. És aki eléje került, mint most éppen Bányai, azt őszintén, szívvel-lélekkel “főzni” kezdte. De közben elhitte önmagának, amit az illetőnek hazudott, nem is annyira szóval, mint inkább szempillával, arckifejezéssel és a női vonzás szavakban ki sem fejezhető, egészen finom eszközeivel. És szerette volna, ha beleszeretne, mondjuk ebbe a rendes hivatalnokba, amilyen Bányai. És elképzelte, hogy ez nem bánna vele úgy, mint Kalmár, aki egész pimaszul azt mondja, hogy: “Nézd, Sári, ezt hagyjuk, ismerem a műsoraidat…”

És az a leggonoszabb hitványság benne, hogy csakugyan ismerte Sári műsorát, pillái hunyorgásától hisztérikus görcsrohamáig.

De ez nem ismeri, ez tisztelné, szeretné, becsülné őt, és gyengéden, finoman élnének… És nyomban valóra váltja elgondolását, elszántan kiválasztja magának az illető férfit, csakhogynem szerelmet vall neki. De jön a Kalmárral való kibékülése vagy más szenzációs élménye, és Csillag Sári szinte négy-ötször napjában szenzációs eseményeket vél felfedezni életében. Szóval ha valami egy pillanat alatt elfújja a fantáziát, amit elhitt önmagának, akkor meg nincs szíve egyszerűen lerázni az okkupált férfit, és mindenféle kifogások, mesterkedések kezdődnek, hogy el is kerülje, és ne is sértse meg, és ettől megint csak szenved, hogy ő milyen marha, mit akar tőle mindenki, akivel csak szóba állt. Miért üldözik?…

És már elfelejtette finom, lehalkított mondatait, bús, hirtelen felnézéseit, apró játékait a férfi kabátujján, elfogódott ujjaival.

Harmadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.