Ezen egy éjszaka

Seherezádé ezer meséje egy éjszaka

1.

Bányai eltávozása után a művésznők magukra maradtak, és átmenetileg békés csend honolt a lakásban.

…Cigarettáztak az állott whisky felett, és Kerényi Terka bús grimasszal megvakarta a fejét:

– Mit gondolsz, meddig bírod ezt a tempót? Készre csinálod magad. Ilyen hisztérikusan nem lehet élni. Ha egyszer Kalmárt szereted, mit akarsz Bányaitól, és ha Kalmárral nem tudtok összejönni, minek rúgsz mindig bele ebbe a főúri rabszolgába. Minden ujjára tíz olyan nőt talál Pesten, mint te, nem szólva arról, hogy az ilyen felelősségteljes, dolgozó polgárok munka után valami lelki pihenést keresnek nálunk – sóhajtott, mivel tisztában volt ez általánosítás rá nézve alig időszerű voltával. – De nálad, barátom, a szerelem után megrokkant idegzetét a munkában pihentetheti ki. Mit képzelsz, meddig bírja ezt egy ember, aki reggel felkel, és megy a Kelengyeáruházba?…

– Hát menjen. – Sári vállat vont, és lebiggyesztett szájjal kipöffentett egy kis levegőt. – Mondtam én neki, hogy ne menjen? Tőlem akassza fel magát!

– És hová fog ez vezetni?

Csillag Sári már nem hallotta az utolsó mondatokat, hanem összeráncolt szemmel maga elé meredt, majd hirtelen így szólt:

– Hogy került hozzád Bányai?

– Elhoztam. Hasonlít Székely Gézára – és sóhajtott -, tudod, hogy tíz éve Amerikában van.

– Úgy – mondta némi megvetéssel. – És azt nem tudtad, hogy velem fut?…

– Na ne affektálj! Legalább nekem ne!

– Mért affektálok?! – csattant fel hangja… Ő ugyan Kalmárt szerette, de rosszul bírta, ha valakinek más nő is tetszett. Ez két különböző dolog. – Én nem affektálok! De különös az, hogy rögtön kikezdtél azzal, aki velem van. Mindig ezt csinálod.

A “mindig”, a “rögtön” és hasonló gyanúsító végletek Csillag Sári temperamentumából fröccsentek szóvá nyomban, ha úgy érezte, hogy sérelem érte, és a megtorlással nem késhet.

– Sári, te bolond vagy! Ha azt hiszed, hogy én törődöm…

– Nézd… Jobb, ha ezt hagyjuk – felelte teljesen epés hangon. – Tegnapelőtt láttam, ahogy Kalmárral a sötét nézőtéren összeborultatok…

– Ilyen képtelen aljasság – és két combjára csapott és rohant. – Ha te azt hiszed…

– Én nem vagyok vak, csak nem értem, mit fáj neked, ha tetszem valakinek, és miért pont Bányait választottad ki rögtön, mert utánam lógott… Neked adom! Légy boldog ezzel a nyeszlettel…

És elrobogott. Mint a szélvész, és bőgött a lépcsőházban végig, hogy a barátnőjében is csalódott, és elejtette az erszényét a kapunyitásnál, hogy szétgurult minden apró.

Azután fél óráig keresgélte a házmesterrel, és végül abbahagyta, mert zúgás hallatszott az utcán…

Taxi!

– Hová? – kérdezte a sofőr.

– Tessék?… Ja?… Hány óra van?

– Két óra.

– Menjen, amerre akar.

Később a Hősök terén sírdogálva kikopogott, és bemondta Kalmár lakáscímét.

2.

Kalmár a Csillag Sárival az Országház Kávéházban történt összeveszése után természetesen taxiba ült és hazament.

Már a taxiban eszébe jutott, hogy a délelőtti próbán megkérte Tusit – aki vidéken súgónő volt nála – hogy amennyiben Sugicával baj van, és az egyszerű orrfúvása influenzává alakul, ez esetben Tusi a siralomházszerű, borzalmas főpróba után, a vérpadnak beillő premieren helyettesíti a súgónőt, és ebből a célból este a lakásán Kalmárt felkeresi. Tusi a kérést nem tagadhatta meg Kalmártól, és már tizenegy óra óta aludt egy fotelban.

Kitették az anyagot, és Kalmár figyelmeztette, hogy a Poldi nevű sztárkomikusra vigyázzon, mert ha az a párbajjelenetnél belezavarodik a halandzsába, úgy vége a darabnak, mert Poldi arról nevezetes, hogy képes a súgólyuk előtt mélyen lehajolni, cipőmadzagját megkötni, mely madzag ki sem bomlott, de így a füle szinte rajta van a súgónő arcán. Itt majd oldalról is kell súgni.

A szólónál ne súgjon hangosan, mert ha Perényi Erzsi délelőtt még nem tudja a szerepét, nem megy a szóló, és…

És az éjszakában váratlanul fütty hallatszik!

Csillag Sári felfütyül.

– Nem tudom kifizetni a taxit – kiáltja idegesen, mint aki már három nappal előbb sürgönyzött, hogy érkezni fog, és sértődött, amiért nem várják.

– Te, fiam, most rakd össze a holmikat – mondja csendesen, mert rutinié, Kalmár Tusinak. Azután lemegy, és kifizeti a taxit.

– Itt maradok nálad – mondja fenyegetően Sári.

– Nézd…

De mire kifizette a taxit, vagy bármit is mondhatott volna, Csillag Sári andalogva felmegy. Kalmár lent pontosan érzi azt a gúnyos mosolyt, amellyel azt mondja Sári odafent: “Á?… Ez nagyon érdekes! Itt szokott lenni a főrendező úrnál?”

Kalmár ezt lent, távol a színhelytől le tudná kottázni, olyan pontosan hallja és tudja, és siet fel, mert sajnálja Tusit, aki Branyiszlón súgónő volt mellette, és tisztán színházi ügyben járt ma nála ilyen késő éjszaka, habár (ezt Kalmár őszintén beismeri önmagának) a legtisztább színházi ügyek és szerepválogatások is, ki tudja, mivé alakulhatnak hajnalig. De itt jelenleg semmi alakulás nem volt. Azonban mégis, mire felért a lépcsőházba, Csillag Sári visszajött a lakásból, már lihegve várta. És félhalkan, de azért úgy, hogy Tusi meghallhatta, következett a refrén rezgő orrcimpákkal:

– Dobd ki ezt a nőt!

– Nézd…

– Jó, rendben van… Már itt sem vagyok… Kérem…

És elindult lefelé, fillér nélkül, a város legkülsőbb villanegyedében, bundában, kivágott cipőben és selyemruhában. Kalmár visszaviszi. Kissé szeretné megrázni, de nem vitás, hogy Csillag Sári szenved. Kifejezetten és határozottan szenved. Nem szerelemből és nem a szerelem hiánya miatt… Szenved. Ha tudná, hogy miért, tán nem is szenvedne.

– Hát, Tusikám… ezt most vidd haza, nézd át, és jegyezd meg jól, amiket mondtam. – Felét se mondta el annak, ami szükséges. – Azért remélem, hogy a Sugica ma éjjel rendbe jön, de ha nem, akkor én kezeskedem neked külön a húszért Málnásitól…

Tusi kissé szomorúan elmegy. Csillag Sári a legyilkolt hölgyeket ebben a stádiumukban már sajnálja, és utánanéz. Azután Kalmárra.

– Szereted?

– Láttad, hogy Tusi volt, és a súgópéldányokat vitte el!

– Nézd, nekem megmondhatod – mondja azon a könnyed hangján, amely fontokra átszámítva nehéz súlyemelő bajnokokat is zavarba hozna -, nekem igazán megmondhatod, mert vőlegényem van. És mert tudd meg, hogy itthagyom az egészet, és megyek a vőlegényemmel… Nagyváradra. Ugyanis a vőlegényem mamája Nagyváradon van. És… és… csak azért vagyok itt, mert mégsem megyek Nagyváradra.

Ez a vőlegény is feltűnt időnként, akinek az anyja nagyváradi volt, és mindig oda készült Sárival.

És most sír.

És Kalmár, mint egy merengő Buddha, nézi. Közte és Bányai között mindössze annyi a különbség, hogy amikor ismét megjelenik Csillag Sári, ő minden illúzió nélkül hallgatja az ismert rapszódiákat, amelyek valahogyan úgy végződnek, hogy: “Dobd ki ezt a nőt!”

Ez nem mindig történik Csillag Sári néptribuni fellépéseinek megfelelően, mint Tusi esetében, ahol mégiscsak egy Csillag Sári által ugyan eltúlzott, de nem mindennapi helyzetről volt szó.

Sári sír, mesél, és cigarettázik, és lassan megnyugszik, és fel és alá jár a szobában, de ez a cigarettázva fel és alá járás, így, ahogy felbukkant, közvetlen egy megelőző szakítás után, váratlanul – ebben volt valami különösen vonzó Kalmár részére.

Továbbá: vagy szép szóval, vagy gorombán, valamiképpen általában szerette a tíz villogó karommal megjelenő menádot. És továbbá…

Igen. Továbbá! Volt itt még valami kettőjük között, speciel kettőjük között, örökre elintézhetetlennek látszó lovagias ügy. Állandóan végig barátsággá szublimálódó, új felhevülés, ami se Csillag Sárit, se Kalmárt egyebekben nem jellemezte.

Valami örök harc és örök kiábrándulás és örök inklinálás, hogy egymás közelében ismét kicsit megbolonduljanak. Egyik úgy bolondult meg, hogy táncolni, dalolni se szégyellt, a másik úgy, hogy átalakult Buddha-bálvánnyá.

Ki hazudott többet, ki mit és miért hazudott? Nem derült ki.

Talán jó volt, talán nem. Kalmár, mint általában az éjszakai emberek, önmagának hazudta a legtöbbet. Jól tudta, hogy sohasem fog, mint álmos Buddha-szobor, váratlanul szultánná átalakulni, aki választ.

Közben hordta magában a titkot, mint mondjuk egy betegséget, amelynek csak lappangó időszaka van, és sohasem tör ki. Hordta a titkot, és csak a legsötétebb, legberúgottabb éjszakákon merte valami távoli, züllött helyen bevallani az egyetlen fantáziát…

…A szemközti vendéglőből egy zenekar muzsikája hallatszott át. És Csillag Sári problémáiról már régen áttértek arra a befejezett síkra, amely veszélyes és megoldhatatlan.

És szemben játszott a zenekar, és áthallatszott, amint csirkehangon valaki egy tölcsérbe énekelt…

Később, amikor Csillag Sári már álmában sem gondolkodott (ami ébren sem volt szokása), Kalmár arra gondolt, hogy mennyire rossz néha szultánnak lenni, akinek ezeregy mesét mondanak el egy éjszaka.

Az igazi az volna (valahogy ködösen és kísértetiesen felrémlett előtte), igen… az igazi mégis az volna, ha a szultán mesélne ezeregy éjszakán át jókedvűen Seherezádénak.

Vagy akár Seherezádéval. Seherezádé a mese és a valóság odaliszkja.

De virradt. És Kalmár, a köldökagyú Buddha-szobor ásítva és bután nézett egy széttépett frakkingre, amit ő dobott el aznap a szekrényből, és tisztában volt azzal, hogy tőle itt nem függ semmi.

Seherezádé. Nála van a mese. És nála van az ölelés.

Azután már arra gondolt, hogy Tusi nem súghatja le a premiert. Ha Sugica influenzás, elhalasztják egy nappal, és esti, jelmezes főpróbát tartanak. Mert ő ennek a garasos Málnásinak hiába ugat…

…Sári részéről egy újabb lovagiatlan magatartás: álmában rátette a kezét Kalmár arcára, és Kalmár ettől halkabban gondolkozott, leszűrve azt a végső rezümét, hogy embertelenség Málnási hajszája, a színész is ember, és ki tudja majd itt a szerepét? A Lángos-darabból húzni kell…

És amíg elaludt, áthallatszott a szemközti kocsmából a zenekar…

Így fog egyszer puszta passzivitásból két probléma között örökre elaludni. Csak azért, mert egyetlen ereje a passzivitás.

Nincs védelem, ha jön az odaliszk, és szultánná választja.

Hetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.