Ezen egy éjszaka

Dr. Halász és a Szellem

1.

Dr. Halász nem azért került vonatkozásba a címben említett “Szellem” kifejezéssel, mert valami géniusza volt a főváros művészi életének.

Szó sincs róla!

Dr. Halász nem volt író, nem volt színész, nem volt kritikus, kiadó, pénzember vagy elismert szakértő.

– Még csak színházi titkár sem volt soha életében.

Mi volt tehát a bágyadt arcú, elhízott, csosszanó léptű, szomorú beszédű dr. Halász a színházak világában?

A Szellem kifejezője.

Mi a Szellem?

Egy megfoghatatlan jelenlevő. Hát ilyen volt dr. Halász. Egyike azon sok jelenlevőknek, akikről megfoghatatlan, hogy tulajdonképpen mit keresnek a színház körül.

Dr. Halászt nemcsak a láthatatlanság határáig szerény jelenléte, nesztelen járása, észrevétlen távozása és túl óvatos megjelenése tette szellemszerűvé, hanem rejtélyes, de elvitathatatlan egzisztenciája, mely egyben azt a zűrzavaros szellemet is képviselte, melynek lényegéhez tartozott, hogy mindig, mindenki és mindenhol beleszólhat, sőt döntő tényezővé válhat, ahol színházat csinálnak.

Mi az oka ez egyedülálló, különös jelenségnek?

Talán az, hogy az elhivatottság, az egyetlen igazi illetékesség nem olyan kifejező jellemvonás, amit nyomban megállapíthatnak valakin. Lassanként talán észreveszik az elhivatottság hiányát, de esetleg már hiába, mert közben az illető már színigazgató lett.

Vagy főszerkesztő.

Ezt a Szellemet híven kifejezi dr. Halász ködös egzisztenciája és érthetetlenül bejáratos színházi személyisége.

Dr. Halász az ország művészetének igen szükséges, szinte jelentős élősdije volt.

Miután letette a közgazdasági doktorátust, feltűnt a színházak táján.

Ugyanennyi alapja lett volna arra is, hogy a lótenyésztéssel vagy a nőiszabó-iparral foglalkozzék.

Ezekhez sem volt semmi köze. De ő a színházat választotta. Hogy miért, ez sohasem derült ki.

Később már jól értett a művészet számviteléhez, fél és telt házak kalkulációjához, forgalomhoz, gázsikhoz és egyebekhez.

Elsőrangúan impregnált lelkivilága megakadályozta, hogy bárki is haragot tarthasson vele. Elnézése nem ismert határt. Sértéseket tréfának fogadott, célzást nem hallott, mélyen fájó érzékenységét hihetetlen önuralommal kikapcsolta üzleti órái idején.

És dr. Halász minden órában kész volt arra, hogy üzlettel foglalkozzék.

Ha valakinek mégis sikerült haragot tartani vele, az tudta, hogy jaj neki, mert ahol dr. Halász, ott a becsületétől kezdve újabban paralizálódott képességéig mindent ráfog, ami árt. Azért, ha találkozott az illetővel, nyájassága nem változott.

Dr. Halász kizárólag kellemeset mondott embertársainak, akiket voltaképpen szinte kivétel nélkül gyűlölt, mert nem tudott lefogyni, és rendkívül szeretett volna sovány lenni, mint a többi. A rövidlátás hendikepje, mely szemüveg viselésére kényszerítette, azután a megfelelő műveltség hiánya, amelyet olykor ellenszenves szerzők, akikben úgy sincs fantázia, éreztettek vele, és a kövérsége miatt elszenvedett tréfálkozások szinte embergyűlölővé fokozták. E tréfálkozásokon mosolygott, de voltaképpen ölni szeretett volna. És ha lehetett, ölt is. A fűrészhalál nevű egyetlen varázslat birtokában tette ezt, amikor bizonyos emberek általa két egyforma darabra fűrészeltettek, anélkül, hogy ezt tudták volna, vagy meglátszott volna rajtuk. A fűrészhalál varázslat úgy történt, hogy az illető valamelyik reményteljes operettjét vagy nyári szereplését dr. Halász heves lebeszéléssel semmivé változtatta, és ajánlott valami mást, ami jobb, és bebizonyította, hogy az illető már öreg, illetve, még fiatal ahhoz, hogy ebben a nagy szerepben fellépjen.

Ennyit dr. Halászról, aki ott járkált a kulisszák mögött, és hetente hét-nyolcszor itt is, ott is megkérdezte valaki, hogy mit jár itt ez a pasas, miért engedik be. De azért ott járt, és beengedték.

Dr. Halász éppen Lángossal beszélt:

– Nézze, maga holnapig akárhogy meg tud írni öt-hat oldalt, valami régi időkbeli mese legyen, délután találkozunk Szebényivel…

– Szebényinek Bécsben lesz premierje holnapután.

De mi holnap találkozunk vele, komplett muzsika van nála, azt én garantálom, felmegyünk a Terebényi Ügynökséghez, az egészet eljátsszuk, elolvassuk… Maga őrült! Maga itt tönkremegy a kabaréban, és ezreket kereshetne! Terebényitől okvetlenül lehozunk hatszáz pengőt, amiből kettő a magáé…

– És Szebényinek négy?

– Na, engedje meg, egy Szebényi! Egy világnév!

Dr. Halász olykor a legjelentéktelenebb pártfogoltjait fogalomszerűen névmás helyett számnévvel illette. Szebényi megérdemelte a számnevet, de ő éppen Szebényinek magyarázta előzőleg, hogy: “Engedjen meg! Egy Lángos! Maga úgy látszik, nem tudja, ki az a Lángos?!”

Lángos azonban dühös volt aznap. Hóna alatt szokása szerint egy iratköteget tartott, melyet több év óta mint megfejthetetlen rejtvényt figyeltek ismerősei. Lángos nem állt kötélnek. Mosolygott ugyan, derűs természete lévén, két vállával feljebb húzta kötegjét és felöltőjét, megvakarta kalapján keresztül a fejét, és azt mondta, összezárt öt ujját, amely jogászi múltját jelképezte, maga elé tartva:

– Nézze… Ha én már öt oldalt megírok, ez csak példa, mert nem írom meg, de tegyük fel, hogy megírom, akkor írhatok rá a Művész Dobogó számára egy tréfát, az kilencven, ha reprízben megy, és ott mindig repríz van, az száznyolcvan, ehhez vegye hozzá, hogy a turnén nyáron újra kilencven, és végül a Terebényi Ügynökség a műkedvelők után fizet újra százat… Hát nem bolondultam meg, hogy magának öt oldalon egy témát írjak, amiért Szebényi négyszázat kap, és én kettőt.

– Szebényi csak háromszázat kapna. Egy az enyém.

– Pláne – mondta Lángos, és mert állandóan cukorkákat tartott valamelyik felöltőzsebében, jókedvűen a szájába vett egy drazsét. – Azonban itt van Bányai úr, egészen új tehetség, remek darabot írt, és biztosan rávehető az üzletre… Apropó! Nem tudja, az igazgató elment az első bejáraton? Mert azt mondta, hogy itt várjam, és negyven pengőt ígért.

Dr. Halász akkor már nem is foglalkozott tovább az üggyel, odament a falhoz, ahol Tulai a kicsapódó ajtóval lerögzítette Bányait, és ez nem bírt mozdulni. Az öltözők légköre valami masszív lekvár, az ember sokszor úgy érzi, hogy úsznia kellene, úgy könnyebb volna a közlekedés.

– Ön az új csillag? – kérdezte dr. Halász, bizonyos fokig Sári könnyed dicséreteire emlékeztetve Bányait. – Délután említette magát valaki a Fészekben… Hallom, nagyon jó ez a kis darab. Csak vigyázzon, mert itt sokszor a legjobb darabot elrontják… Alázatos szolgája, igazgató úr!

Az igazgató félrevonult Lángossal, és azt mondta, hogy átnézte a kimutatásokat, de az írónak nem jár semmi. Lángos egyre szélesebb mosollyal csapkodta számoktól hemzsegő noteszét, és végül mindketten felhevülve rohantak Ilucihoz, mert vagy ő tévedett, vagy Lángosnak nem jár semmi, illetve legfeljebb tizenöt pengő.

Távolról halk zongorapityegés hallatszott, és most ketten voltak az üres folyosón, az újdonsült író és dr. Halász.

– Nézze, itt nem akarok sokat beszélni a dologról, nekem terveim vannak magával – szólt a kövér géniusz. – Budapesten nincs olyan író, aki ne tartozna valamelyik színpadi ügynökséghez.

– Ezt nem tudtam…

– Máris baj, hogy itt eljátsszák majd egy darabját – közölte aggódva. – Így bárki lelophatja, és magát nem védi senki. Tudja ön, hogy mi az a kopirájt?

– Tessék?… Már hallottam erről… Művészi védjegy… izé… Nem?

– Nem. Több. A kopirájt az első, biztos előleg. Nagyon fontos.

– Ön előleget ad?…

– Nekem nincs színpadi ügynökségem, én csak – két ujját összekulcsolta – mindegyikkel így vagyok. Tehát, ha én azt mondom, hogy ezt a Bányait ne hagyjuk így vadon kallódni, akkor Terebényi felkarolja magát. És előleget is ad. Maga tehetséges embernek látszik. Nekem jó orrom van. Akar operettet írni?

– Még nem próbáltam.

– Akkor menni fog. Aki alaposan ért a librettóhoz, az általában sablont ír. Ma már unják az ilyen szakmunkát. Magunk között szólva, Szebényi is szívesebben dolgozna új, fiatal erőkkel, mint az ilyen töredező oroszlánkörmű Lángossal és hasonló szakmunkás írókkal. No de most legokosabb, ha bejön a nézőtérre. Látta már a műsort?… Gyenge.

– Még nem, hiszen ma…

– Jöjjön a nézőtérre – mondta dr. Halász, és karon fogva viszi máris.

A bejárónál egy jegyszedő elébük áll, de Bányai ciceronéja könnyedén legyint:

– Csak hagyja, Lukácsné… Bányai úr szerző. Darabját játsszák az új műsorban.

És bemennek. Lukácsné szeretné dr. Halász illetékességét is firtatni, de valamiért úgy érzi, hogy nem lehet. Ez olyasmi, mint amikor az igazgató azt mondja morogva, hogy: “Kihez jár ide ez a Halász? Mégiscsak sok egy kicsit…” De nem történik semmi az ügyben.

Beülnek tehát az igazgatósági páholyba, és Bányai boldog. Értsük meg, itt nem potyajegyről van szó (olyat hozott már Gonda is, a strazzista, mert rokona van, aki súgónő). Arról van szó, hogy ő idetartozik. A színházhoz!

Feltette a monokliját, és valami különleges szorongással vegyes boldogság feszítette belülről, amíg az emberek zsibongva elfoglalták helyeiket. Éppen vége volt a szünetnek.

A zsöllyecsapkodásba hosszú csengetés vegyült. A nézőtér halk moraja zsong Bányai körül. Kissé lehunyódott a szeme. Ez a benyomás elvesztette hangjelentőségét, és mintha valami illó, öldöklően nagy intenzitású, kéjokozó méreggel telítené tüdejét, szívét, agyát, úgy lélegezte be rezdülő orrán keresztül a zajt, a csengetést, a zsöllyecsapkodást és a leszálló félhomályt, midőn a nézőtér lámpáinak egy részét kioltják. Sűrűbb lesz a csapkodás, és nyújtottabban nyúlik a csengetés, majd a karmester felcsapja a zongorát…

Úgy ült ott, mint a szabó, akit felöltöztettek, és a szerájban várja a szultánt, és éppen ő gyógyítja meg a nagybeteg lányát, akit hetedhét országon túli nagy tudósok nem bírtak életre kelteni. Az ő kis tréfája majd itt életre kelti a királyleányt, és egy nagy szőnyegen ült a dr. Halász nevű Szellem társaságában, és repültek városok felett a királyleánnyal, és hegyes papucsok, turbánok, sőt sombrerók is látszottak a magasból, amely magasság a csillagokig fokozódott, midőn megszólalt a gong, a karmester elkezdte, hogy:

Becskereken, kecskereken
vár a babám, hetyke legyen –

és kijött négy görl tyúktaréjos sisakban és zsebkendőnyi kosztümben, és bár a rendező mindennap ordította, hogy “a szöveget hozzátok! egyszerre kezdjétek!”, azért nem lehet az egész kecskerekelésből sokat hallani, és mindegyik különös pillantást vet valahova a nézőtérre, habár a Német Böskét azért rúgta ki az igazgató, mert meghívott lovagjaiknak ne adjanak itt barátaik előtt dicsfényt, hogy a színpadról egy pillantást vetnek feléjük, amiért olyan nagyszerű dolog görlökkel vacsorázni. De hát hiába…

Valparaiso megalakulása óta védekezik a por ellen, a város határán kezdődő sivatag ellen, és azért míg a világ világ lesz, előbb eszi meg Valparaisót a sivatag, mint hogy elmúljék. Előbb múlik el a színház a direktorával, gongjával, zongorájával, Lóránt népszerűségével, mint a görlök azon szokása, hogy a kecskereken szöveget agyonharapják, mivel a pasast keresik a nézőtéren szemükkel.

Rege! Banktisztviselő a mennyországban! Tündérmese, hogy ezt a levegőt joggal szívja! Szerző! Író! A Fővárosi Kabaré szerzője! Ó, Istenem, ti ostoba kimutatások, bolond könyvkivonatok és szürke strazzák… Dr. Pártos Manó úr, az ő örökös hajszolásával, hogy aki nála nem azsúr, az tekintse magát halálraítéltnek. Mit számít itt dr. Pártos Manó úr?

Micsoda őrültség volt tőle, hogy ezt az egyéni kvalitást megélhetési szempontokból parlagon hevertette, egy bank íróasztala mögött! Azzal vesződve, hogy felmondják-e a hitelt Bucsulai és Tucsulainak, vagy csak átadja a kimutatást, hogy a levelező felszólítsa őket.

Mindezt háromszáz nyomorúságos pengőért. Ha minden kabaréba csak két tréfát ír egy hónapban, fütyül a levelezőre is.

Közben a tündérek, a felhangosodó zongorára egymás vállát fogva, a nézőtérre mosolyogva, frivol domborúsággal eltáncolták a refrént, ami bejelentette, hogy egy tréfa következik, amely nem becskereki és nem kecskereki, csak Lángostól van, és tapsoljunk neki.

Nem mondom, egy-egy kéz lehullik a másik válláról, egy-egy láb a szénás helyett a szalmással lép ki, és sajnos ettől mind a négyen röhögnek, amiért Tulai már tízszer megmondta nekik, hogy az egész bandát standapé kivágja. De ezek görlök. Egyáltalában nem látszik rajtuk a statáriális eljárástól való félelem, mert hiszen egzisztenciájuk nincs szorosan hozzáfűzve a színháznál élvezett két- vagy hárompengős gázsijukhoz. Azon felül Tulai úgy van a kivágásukkal, mint amikor a kellékessel lakonikusan közli, hogy elhalasztják a premiert, mert ez, amit hozott, nem orvosi sterilizálógép, hanem egy pléh szivardoboz, amit elcsent a nagyatyjától, tehát nem lesz premier. Azért lesz premier.

A függöny mögött a betáncoló görlöket most is haját tépve fogadja Tulai, nem is hallgatja a lihegő magyarázatot, amellyel Tusi a Nusira, Csucsi a Pruntyira tolja az egész nevetést, máris felmond nekik, és elküldi mindegyiket, még utánuk ordítva, hogy aki ki meri nyitni a száját az átjárótól az öltözőig, azt holnaptól kezdve egy spreiccel (színfalakat merevítő léc) hullára veri. Ennek ellenére a nők lihegve, kiáltozva berontanak az öltözőbe, és mindenki Zsófi nénit hívja, mert: “Meleg víz kell, gombostű kell, és a tréfa rövid lesz, és az a szájfesték az enyém, és holnaptól kezdve bezárom a fiókomat, nem tudok naponta új rúzst venni, nézd meg ezt a rúzst! Ez amerikai rúzs, ez nem lehet a tied!” – és az arra járó igazgató öklével négyszer ráüt az ajtóra, mire ugyanaz suttogásban folytatódik.

Közben Zsófi néni hozza a vizet, a biztosítótűt, és mert: “jaj, segítsen itt a pántot összeszorítani”, hát összeszorítja. Zsófi néni havi jövedelme, ezt csak az emeleten a sztároknál működő szabó tudja, egy sztárgázsinak felel meg. Mert ő hoz mosdóvizet, ő hoz biztosítótűt, és főleg ő hozza a leveleket, és ezek a lányok jószívűek és bolondok…

És most már majdnem rajtuk a csónakosruha, csak Pruntyi ordít, hogy “hová tettem az evezőmet?”, amikor Tulai teljesen fakóra vált arccal megjelenik: “Mi ez?! Hol vannak a lányok?!”

Vészes ordításnak beillő kígyósziszegés kintről. Kalmár kétségbeesetten: “Tulai maga gazember! Hol vannak a lányok? Mért késik a konferansz!?…

A kabaré réme, amikor szünet áll be két szám között. Erre az esetre a zongorista ugyan elkezdi játszani, hogy “Hawaiiban szép a babám, ha kisüt a hold, és peng a gitár, valaki vár… talán rám…” A közönség azonban a karmestert mint koncertszámot enyhe morajló társalgással ignorálja. Hirtelen a karmester a “Hawaii-dal” közepén leüt egy akkordot, mert jönnek a görlök az evezőkkel. Utolsó pillanatban Pruntyi is visszaszerzi evezőjét Gáltól, aki azt titokban szokta használni, a “Szíverősítő” darabban, és ez csak most derült ki.

Gál, miközben a férfiöltözőben Szatmárival kártyázott, teljesen megfeledkezett arról, hogy az evezőt ilyenkor vissza kell adni. De ki gondol ilyesmire, amikor bejön a negyedik ász, és nagy lélegzettel maga elé húzza az egész kasszát. Nekik egy vicchez kellett az evező, és Zsófi néni, aki pedig nem áruló, húsz fillér napi átalányért kölcsönbe lopta neki a tréfához, amelyben így lépett be Gál: “Próbáljuk a dolgokat közös evezőre hozni.”

Hogy az ügyből majdnem verekedés lett, annak az az oka, hogy Szatmári megsejtvén a négy ászt Gálnál, amikor Pruntyi természetesen visítva jött az evezőért, máris azt kiáltotta. “Én abbahagyom, én nem játszom!” Gál, mint egy őrült, nekivörösödve üvöltött: “Ha most abbahagyod, akkor többé ne lásd a családodat, ne legyen sikered, és bukjál meg a holnapi premieren.” Közben a lány elvitte az evezőt. És Szatmári Gál családjára megesküdött a parti után, hogy ne tudjon a színpadra lépni, ha még egyszer ebben az életben leül játszani Gállal. Gál arcán és vállrándításán meglátszott, hogy partnerének elvesztését elég higgadtsággal fogadja, de a négy ász előnyét könyörtelenül beinkasszálta, halálosan felbosszantva az amúgy is dühös Szatmárit azzal, hogy a lapokat felmutatás helyett egyenként vágta ki az asztalra: “Ez egy!… No még egy… No még egyet… Ez már a negyedik…!”

Szatmári sápadtan ült, és dühös gyorsasággal kérdezte:

– Ki oszt? Gyerünk gyorsan, mert öltözni kell!

Ekkor érkezik az öltözőbe felhajtott gallérral, szakállal és bajusszal egy hindu a Nagyvárosi Színházból. Kapás liheg, és zsebkendőjét arcára és szakállára szorítja. Suttogva beszél, rekedt hangon:

– Gyerekek! Nagyon elhúzódott az első felvonás, és vissza kell érnem a harmadikra. Tódor! Hol van Tódor?… Menjen fiam, a Kalmár úrhoz, hogy előbb jöjjön a hajódarab, mert nekem vissza kell érni a harmadikra… Jaj…

Leroskad. Kicsit megvilágosítja a hindu arcbőrt, de a szakáll maradhat. Felöltője alatt nadrágban és ingben van, erre felvesz egy kapitányi ruhát.

– Ma nem hozattál fröccsöt? – kérdezi szomszédját, Forrót, aki neglizsében festi magát, és mint kitűnő “aláadó” közismert. Nyugodt ember. Ő mondja azt, amire Gál vagy Szatmári csodálkozva felel, és mindenki röhög. Közben raccsol, kicsit rázza a fejét, és vékony orrhangon beszél, és tabetikusan jár. Egyszóval alakít, ami az aláadó egyetlen elégtétele azonfelül, hogy mindig kifestve megy a színpadra, és a legapróbb dolgokkal is törődik. Kapás, aki a Nagyvárosi Színházból pendlizik, rendszeresen iszik a fröccséből.

Jön Kalmár: De az ember a saját szavát sem hallja az ordítozástól, mert Gál csapkodja az asztalt, hogy ha egyszer el volt osztva a lap, akkor újra kell játszani a partit! Szatmári azon a véleményen van, hogy Gál osztott, tehát neki jár a két pengő. Kalmár, a rendező, könyörgésre kulcsolt kezeit eléjük tartja: “Lent játszanak! Minden szó lehallatszik!”

Mondanom sem kell, ha minden szó lehallatszana, a színház működését már az ország összes hatóságai betiltották volna. De szerencsére nem hallatszik le sem az ordítás, amivel Szatmári kijelenti, hogy ő fütyül a két pengőre, mert nem azért szólt, sem az az üvöltés, amellyel Gál odadobja a lapot, hátat fordít, hogy legalább ne hencegjen Szatmári, és ne adja itt a nagyot, ő nem sajnálja a két pengőt, csak azt sajnálja, hogy eddig játszott Szatmárival, disznóság, hogy mindig beleköt, ha ő nyer. Kalmár könyörög. Kapás közben halkan magyarázza Kalmárnak:

– De aranyoskám, értsd meg, nem érek különben vissza a harmadik felvonásra… Későn kezdtünk, mert nem tudták felállítani a díszletet… Tudod, hogy milyen ez a Patai… – halkan beszél, mert kíméli a torkát. – Azt mondja a házi főpróbán – kísértetiesen utánozza az ismert rendezőt -, az az izé ottan nem jó, ki volt az a hülye, aki drapériát tett háttérbe!? Kulman! Holnapra vágjanak ki Reinhardt összes műveiből egy háromszögű díszletet… Maga hülye! Ne vitatkozzék! Háromszögű díszlet, sok címer, nagyon elegáns szín, az még befér a két fal közé a trónhoz… – Oldalt szólt Szatmárinak és Gálnak, akik kölcsönös sajnálkozásukat fejezik ki egymásnak, hogy eddig érintkeztek. – Drágaságaim, könyörgök… – súgja a torkát melengetve. – Szeretnék itt valamit a Kalmárral megbeszélni, szóval, a Gál – megsimogatja -, ez az angyal, ez előbb jönne a bluette-tel, és kihagynánk a lányokat, és utána jönnék én.

Gál még a kártya hatása alatt áll:

– Én nem játszok két darabban egymás után! Nekem az operaparódia után pihennem kell. Mire Kapás előveszi régi viccét, kedves trükkjét, és halk, síró, szemrehányó hangon rebegi:

– Ezt teszed te velem? Ezt velem teszed? – és újra megsimogatja Gált. – Majd még jön a kutyára a déri!

Déri Ede régi színházi uzsorás volt, Gál röhög, az ügy el van intézve, csak Szatmári kiabál még, és Kapás rebegi összetett kezekkel, hogy: “Gyerekek, szeressük egymást!”

Közben a lányok egy-egy hatszögletű kalapban, banderilloköpenyben újra megjelennek a függöny előtt, és felhangzik az: “Ó, Sevilla, ó Sevilla, és Szahara, ezer sátor, következik a Szilágyi, mint dühös és bősz torreádor!”

Bányai egészen előrehajol a korláton. Most aztán látni és tanulni. Most majd látja, hogy kinek jobb a darabja. Annyi bizonyos, hogy ez laposan kezdődik. A darabot Putai írta, Lángossal egyenrangú kabarészerző, de ez nem fontos, mert itt nem tudás, hanem érzék kell a dolgokhoz.

Közben Forró, az aláadó, a darab szerint báró Korpás, megkéri Szilágyi-Pecsenyét, hogy ha találkozik a feleségével, mondja, hogy ő egy torreádor, mert megígérte a feleségének, hogy egy igazi torreádort mutat neki. “Tudja a feleségem várta, hogy bemutassam a torreádort, de ez tegnap elutazott pendlizni Portugáliába, és tudja, ez egy olcsó születésnapi ajándék, ha én magának ötven frankot adok, és ő egy eleven torreádort végre szemtől szembe láthat.”

Pecsenye dobbant, kinéz a nézőtérre, és azt mondja: “Carramba!”

Erre feltör az első nagy nevetés. Pecsenye kettőt dobbant és még magasabb hangon azt mondja: “Carrambolina!”

Erre feltör a második nevetés. Foga között azt súgja az aláadónak: “Várjon, fiam, még nevetnek…”

Az aláadó türelmesen áll, a szerep szerinti lecsúszott báróból Szilágyi lakájává vedlik, mert fontos neki a turné, ahová ő Szilágyit elkíséri ezekkel a darabokkal, és addig vár, amíg egyetlen ember nevet.

Kalmár bágyadtan súgja a mellette álló igazgatónak: “Mit csináljak?… Én kibeszélhetem a tüdőmet, ezt a vacak, bukott műsort akkor is elhúzza még egy félóráig”.

2.

Ez a műsor ugyanis egy bukott műsor volt. Még két hete sincs, hogy bemutatták, és holnap már az új műsor bemutatója lesz. Ez tehát az utolsó előadás, de milyen volt a premier? A kabaréban a premier közönsége dönt a műsor sorsáról, az elfogadás vagy visszautasítás kérdéséről. Hogy ez mitől függ, azt még a legöregebb színházi emberek sem tudják megmondani. Érthetetlen, de így van. A közönség indolenciája határtalan, amikor visszautasít egy műsort.

A színpadon mindenki még egyszer annyi grimaszt vág. Habos tortákat vágnak egymáshoz. Evezőket visznek be. A kártyás, cinikus alakok itt a szívüket teszik ki, és Gál egy pofontól igazi könnyeket sír, csak hogy nevessenek. És a közönség, mint egyetlen, százfejű vészbíróság, ül és legyezi magát, és mozgolódik, és a próbán még a legbiztosabbnak látszó poénok is itt mintegy vattára hullanak hangtalanul. Ez a Szilágyi egy szerencsés ember, valamit még kierőszakol, Gál az operaparódiában egy nőies tánccal még előrenyomul a vad kézitusában a nevetésért, Bárány, a konferanszié már a második napon egy húsz év előtti műsorát vette elő, mert szaglott már minden a bukástól, ő még elfoglal egy régi állást, amelyet nem vehetnek el tőle…

De a többi aztán! Holnap leveszik már a műsorról a parasztdarabot, mert a közönség közül többen kimentek a büfébe.

Meghosszabbítják a szünetet. Helyette majd előveszik a múlt műsor egy nagy sikerű darabját. Elkeseredetten vádolják és védik egymást, hiába, minden hiába… A százfejű vészbíróság mozdulatlanul ül, könyörtelenül néznek a színpad felé, mintha ott egy kivégzés történne. És hiába mondja Kalmár a tangót Tanganyikának, hiába töri szinte szét Gál fejével az asztalt, minden hiába, sorra elvéreznek a csatában. A nevettetés bajnokai, ezek a cinikus kávéházi emberek könnyes szemmel és ökölbe szorított kézzel jönnek ki a színpadról, bár az örökké derűs igazgató megjegyzi, hogy: “Lehet, ma Skócia van.” Mennek fel újra öltözni, és csak ilyeneket mondanak: – Figyelted, az a pimasz, hogy köhögött az első sorban? – A másik azt állítja, hogy ő megmondta előre. A rendező ezt kacagva utasítja vissza. A verekedést Kapás közbelépése állítja meg: “Mit akartok? Bukás, az bukás!”

A közönség továbbra is mozdulatlanul ül, és Mocsolányi, a kupléénekes elmondja, hogy milyen a turista élete Budapesten. Bal kezének két ujját maga elé tartja, jobb kezének két ujját a nyakkendőjén, és a legnagyobb poentírozással énekli, hogy az idegenvezetők déltájban eltűnnek, hiába hívják őket, és most egész széthúzza a száját, a szeme is kimered, a hangja orrhanggá alakul, ahogy jellemzi a helyzetet:

Vagy alusznak, vagy nem hallják,
Vagy talán nem is akarják…

Áll néma csend.

Légy szárnya se kint, se bent…

Illetve kint igen: “Mondtam, hogy a turistákat ki kell hagyni!… Hol van Bárány? Ő a tanúm!…”

A kupléénekes homlokán a halálverejték, két poentírozó ujját behúzza, elereszti a nyakkendőjét, és újabb poén felé evickél, amely úgy kezdődik, hogy: “Kint lakom én Kispernyésen, és autóbusszal kijárok…”

Áll néma csend.

A jegyszedőnő, aki az ajtóban áll, csendben félrehúzódik, mert a kuplé szerzője lábujjhegyen kivonul. Odakint találkozik Lángossal, aki négy perccel előbb bukott. A homályban áll. “Jön a Holland Kávéházba? Nem érdemes nézni. Tönkretesznek mindent… Egész másképp kell ezt csinálni.” Mire Lángos: “Jövök én is… Csak a Ticát várom… Tudja, mit csináltak az én tréfámból? A Gál egy büdös szót nem tud a szerepéből, a Kapás pendliről érkezik, frakkban megy be, és azt mondják a poénnál, hogy: “Nem Gergő kell a kisgyereknek, hanem Gergely… És minden a görgőre volt írva! Nem Gergő, hanem görgő…”

Bentről nevetés és taps hallatszik. “Ha Tica kijött, szóljon be értem” – mondja a kuplé szerzője, és egy őrült idealista pislogó reménységével visszatér a nevetésre.

Mit tesz Isten? Azon a hülyeségen nevetnek, amit mindenki ki akart dobni a kupléból. Hogy a kupléénekes felteszi a turbánt, és azt mondja: “Magának Irak én egy levelet.”

Ha ezen nevetnek, az éppolyan vész, mint hogy az előbbin hallgattak. De az énekes már fel-alá jár, kacsingat, és karlendítéseket végez, és énekli, hogy “a Váci utcán, Váci utcán”, de mire odaér, hogy elbúcsúzik a kisleánytól, ezzel az egyetlen magyar nótasorral: “Szüret után lesz az esküvőnk…”, már áll a néma csend. Valaki ropogtat egy bonbonzacskót, és a kupléénekes váratlanul erőszakot téve a zongoristán, elveszítve lelki egyensúlyát, az utolsó szakaszt kezdi…

“Kamerád! Ez volt a szóló!”

A kupléíró kimegy. És idegesen mondja Lángosnak:

“Ennyit öltözködik a Tica? Én megyek előre.” Lángos magasabbra húzza az iratcsomóját a hóna alatt, és azt mondja: “Szerintem Skócia van. Mert én megmondtam a direktornak, hülyeség egy hétre premiert kihozni. Ma mindenki fáradt, holnap estére, meglátja, kialakul…”

Repkényi, aki még nem került sorra, a büfében eszik valamit, és nagyképű vigasztalással fordul kollégáihoz: “Meg fogja látni, ha Gál tudja a szerepét, és a közepéből húznak valamit, az a darab megy.”

A két bukott összenéz. Ez azt hiszi, hogy ő nem bukik. Szeretnék, ha nem bukna, ha valami továbbvinné a műsort, mert napidíjban számítják a honoráriumot. De kezdődik Repkényi darabja.

– Én azt hiszem – mondja Repkényi -, hogy az én darabomtól kicsit bemelegszik a nézőtér. Az nagyon jó ott, amikor Poldi és Szatmári bemennek a szekrénybe, és Kalmár eljátszatja előttük a nővel meg a fiúval, hogy ártatlanok. Ott lesz röhögés.

Áll néma csend. Mármint a nézőtéren. És bent már hallani Poldi hangját: “Micsoda komfort ez egy ilyen szekrényben?” A kupléíró szeme felragyog: “Mégis várjuk meg Ticát.” És Lángossal bevonulnak. Repkényi, a szerző még kint marad egy kissé, és igen sápadt. Beleütközik az igazgatóba.

– Mit szól, milyen bukás? – mondja a padisah vidáman, mint mindent. – De ha elhúzzuk a műsort a vásárig, nincs baj.

Repkényi már tudja, hogy baj van. Négy perc elmúlt, és odabenn nagy a csend.

– Mi megy? – kérdezi az igazgató.

– Semmi – feleli a szerző.

– Maguk itt a folyosón milyen jó vicceket tudnak – mondja vidáman, és menne, de a kupléénekes jön rohanva:

– Nem lehet, direktor úr! Nem lehet! Valami reprízt kell elővenni…

– Ugyan, ne gyerekeskedjék! Ma Skócia van, ez holnap menni fog. Különben is harminc napra kifizettem. Majd leveszem az első napon…

A vidám direktor, akinek mosolygós arca keménygallérjából úgy domborodott ki, mintha házsorai lennének, holott egy vasa sem volt, olykor egész különleges pénztári szempontokból nézte az előadást.

Közben Repkényi nem megy be, csak egy kicsit kinyitja az ajtót, és megnyugtatóan int az ősz jegyszedőnőnek, hogy átmenetileg hagyják így a helyzetet. Közben Poldi kinéz a szekrényből, mialatt a nő benn van a szobában, de nem látja őt, és azt súgja Kalmárnak: “Na mi lesz? Kiesznek a molyok…”

Poldi közkedvelt feje kivált egy nevetést. Repkényi belép a nézőtérre. Lángos kissé feljebb húzza hóna alatt a kézirathengert, és a kupléíró halkan odasúgja Repkényinek: “Alakul…”

Ebből egy szó sem igaz. Ez a leggazabb pimaszság. Most a nő elmondja Kalmárnak, nem tudván, hogy két tanú van jelen, nem szereti a herceget, azért hagyta ott Hlavácsot, mert a szomszédban mindig sírtak a gyerekek. A szekrényben Hlavács kaparászik, Kalmár ijedten eléje áll…

Mért nem nevetnek ezen? Repkényi keze ökölbe szorul! Tíz évig nevettek ezen, és a következő tíz évben is nevetni fognak, és mért pont ma nem, és még hússzor vagy harmincszor nem, és mért kell annak a dagadt csirkefogónak a második sorban elővenni a szemüvegét és egy műsort! A kövér emberek a bukott műsor leggaládabb szörnyetegei.

– Na jöttök? – súgja be Tica Lángosnak, és mert rutinié, sejti, hogy még egy-két percig maradnak. Lángos és a kupléíró elindulnak lábhegyen, de még visszanéz mind a kettő, és Hlavács kinyitja a szekrényt, és a háttal álló nőt egy fogassal akarja összezúzni…

Értéktelen moraj nevetés helyett, de most bemondja a nő a nagy poént, Ruszkainé, az ismert komika: “Uram! Ha Edömér itt volna ebben a szekrényben, én naftalint hintenék rá, és megsiratnám!”

Áll néma csend.

Repkényi megkocogtatja a kupléíró vállát: “Jövök én is…”

Tica vigyorogva hátraszól: “Te csak maradj…”

– Mindig ízléstelen voltál, és az is maradsz! – mondja Repkényi dühében olyan hangosan, hogy a nézőtér feléje fordul, de nem pisszeg, mert ma történhet bármi, bukás van.

Bukás!

És a három szerző plusz Tica még hallja Gál urat, aki orrlikaiból szinte tüzet fúj, és ott áll a ruhatárfüggönynél:

– Elmentek? Szervusztok! Én is elmennék! Szerző urak!… Nekünk ezt itt harminc napig játszani kell.

Az örökké vidám filozófus Lángos egy bonbont tesz a szájába, feljebb húzza kissé irattekercsét, megvakarja nevetve a fejét:

– Mit akarsz? Te is elmehetsz. Mi itt vacsorázunk, a Hollandiában.

– Még viccelsz! Könnyű neked! És amellett az a pimasz nem tud egy szót a szerepéből… Mert hiába mondja az ember a próbákon…

Repkényi, az összeférhetetlen:

– Mért nem állsz akkor ide, amikor siker van? Múlt hónapban nem láttalak itt?!

A dologból némi üvöltözés lesz, az igazgató rohan, hogy behallatszik a nézőtérre, és végül a szerzők elmennek Ticával, és Gál utánuk kiabál: “Szóval a Hollandiában vagytok?”

Öltöző!

Tódor, a szabó lehetőleg a szemközti kocsmában tartózkodik. Tulai, az ügyelő az előadás kezdete óta húsz évvel öregebbnek látszik. Tódor már tudja, hogy mi a szokás bukáskor, mindent odakészít, és pont, mikor elkezdenek vele ordítani, átmegy a kocsmába.

De hová menjen szegény Tulai?

Egyszer ordítanak vele, mert szünet volt, amíg beállították a kisasztalt. Erre idegességében hamarabb kötötte ki a függönyt, és az amúgy is bukott darabnál a színész és a szerző őrá fogja a bukást.

Csak a Kalifa, a fényes ábrázatú, piros ajkú, kövér Kalifa, az igazgató nyugodt változatlanul.

A bukás hangulata is csak egy napig tart. A legsürgősebb átmeneti intézkedéseket megteszik, itt egy repríz, ott egy nota bene, itt egy szóló kissé felhígítja a visszautasított műsort, és mire a varrodából ragyogó lila színben megérkeznek az átalakított hajóstiszti görluniformisok, addig már Gál és Szatmári régen alsóruháikban ülve, egymással szemben kártyáznak, Tulai ismét negyvenkét évesnek látszik, és Tódor, a szabó sem iszik meg négy fröccsnél többet, mert már nem kell átmennie az ordítozás elől a kocsmába.

És már az új műsor lendületében – amelynek összeállítása és próbái viharos gyorsasággal elkezdődtek – Lángos, Repkényi és Tímár, a kupléíró ismét az öltözőfolyosón át közlekednek. Csak Bárány, a konferanszié rohan még mindig dühödten a szerájba, ahol a Kalifa a naptáron nézegeti a minden értelmes oknál fogva érthetetlenül előjegyzett kifizetéseket. De mosolyog, mint szerelmese arcképére, és ugyanúgy mosolyog Bárányra, aki nagyokat fújva megjelenik:

– De most idefigyeljen! Most már becsületszavamra mondom magának, hogy elmúlt a packázás! Nekem ma is háromszázat küldtek fel! Nekem nyolcszázból háromszázat küldtek fel, és uram, ön szavára mondta, hogy hatszázat kapok. Hát úgy itt hagyom ezt a nyomorult bejzlit…

A Kalifa mosolyog. És Kalmár lihegve jön: “Bárány! Áll az előadás!” De Bárány ezzel nem törődik, és ezt valamilyen lakonikus formában Kalmárral is közli. Azután ismét a Kalifa felé fordul. “Utoljára mondom, ha holnapra nincs fenn nyolcszáz, de az egész nyolcszáz, érti? – És mutatóujjal Kalifa orra alatt cirkulál, amin a nagyúr mosolyogva eltűnődik. – Ezt jól értse meg, uram! Ez olyan, hogy a fene fenét eszik, akkor se lépek fel, mert becsületszavamra, a disznóságnak is van határa!”

És dühödten fújva rohan a színpadra, és kilép, és összefogja maga mögött a függönyt, és vigyorog, és tapsolnak: “Mélyenszelt hölgysim suraim. Ha az ember manapság igazán egy jót akar röhögni…”

3.

De térjünk vissza Bányaihoz, aki éppen a népszerű művész konferálását hallgatja dr. Halász társaságában. Bányai bent ül a nagy, mesebeli fazékban, és sejtelme sincs, hogy ez az elérhetetlen főkomikus, aki itt öt ujjával tartja vissza a nevetését, ha a közönség nevet, öt perc előtt hogy s mint értekezett a Kalifával a legszentebb szentélyben, ő tudja, hogy ezek itt mind vidám emberek, szeretik egymást, és előadás után talán köddé válnak másnapig, amíg itt újra megjelennek. És a konferanszié sokszor ránéz, amire dr. Halász azt mondja:

“Látja, már ismeri.” Holott Bányai – a konferáló Bárány szerint – hasonlít egy nemrég kivégzett rablógyilkosra.

És következett Csillag Sári, aki egy filmslágerre írt szöveget énekelt, kissé szcenírozva. Ez nem úgy értendő, mintha a Kalifa külön díszletre vagy ilyesmire pénzt áldozna, hanem mert rövid, olykor téves fénykapcsolások után ibolyaszínű rivalda fogadta a művésznőt. És mert e város nagy része hódolt neki, ezt általában taps is jelezte. Ezt az öreg komikusok nem szerették, mert mégiscsak disznóság, hogy ők ebben a korban legfeljebb színiskolába jártak, vagy textilben dolgoztak, és ez máris tapsot kap, belépésre. Következik a Kalifa további befektetése a szcenírozott számhoz: Csillag Sári rágyújt egy cigarettára.

A Dunhill-öngyújtó Kapásé, aki mindig pendliben van két színház között, és mindennap azt mondja Sárinak, hogy: “Drágám, holnap veszek neked egy öngyújtót…” Azonban Sári nem veszi ezt célzásnak.

Kissé hátraesett vállal, kidüllesztett testtel rágyújt, bal szemöldökét felhúzza, és mély hangon így szól:

Kokain!

Most következik egy futam a zongorán. Szünet, mély szippantás, csípőre tett kézzel, lassú, ringó járással a bal oldali falhoz megy, és nekidől. Rémülten hallja, hogy valaki ezt súgja: “Művésznő, leesett az öve…” Az ideges karmester megismétli a futamot, és a művésznő látja, hogy öve lelóg. Az emberiséget megvető, hanyag mozdulattal letépi magáról, és odadobja a rivaldára, majd elkezdi a számot:

Emberek, családok, erkölcsök roncsain
Asszonyok szerelmén, tépő gondjain,
Csak kacag! Kacag! (Zongora elhallgat.)

Fél szemöldöke még magasabb, karjával int a közönség felé:

Kacag a kokain!

Egy futam, egy szippantás, de a cigaretta kialudt. És ebben a pillanatban észreveszi Bányait.

És felnéz!

Rá!

Egyenesen!

És ettől Bányai ismét elszédül kissé, mert többen odanéznek a nézőtérről. És most már neki énekli Csillag Sári, egyenesen neki, hogy szétmart testek, vergődő lelkek, ma még fent, holnap már sztár, ünnepel a világ, dübörög a reklám, és kacag a kokain, és egy napon…

…A zongorista félálomban pityeg a felső billentyűkön… Csillag Sári teste megtörik, karjai lelógnak, hangja kántálva közli, hogy dübörgő rotációsok, óriási hangszórók hirdetik egy új csillag nevét, míg a másik kórházi ágyán utolsót sóhajt, és… Itt felemelkedik, mintegy katonásan, és megrázva vadul a fejét, belekiáltja a nézőtérbe: “Kacag! Kacag!… A kokain!” És hirtelen meghajol. Haja előreomlik.

Taps. Csillag Sári eldobja a kialudt cigarettát, valaki kinyúl, és behúzza az övet, Bányai tapsol, önfeledten. Dr. Halász buzdítja: “Micsoda művésznő!” És a nő hat meghajlása közül kettőt külön Bányai felé produkál. És hozzáfog a vidám dalhoz, hogy:

Minden finom kisleány
Flörtöl este hét után…

Itt már sokszor úgy mozgatja a két karját, mintha mozdonyt utánozna, sokat ígérően a plafonra néz, kopog a sarkain, és…

Azt mondja Tulai Gálnak, aki már jön az operaparódiához: “Milyen szép…” Gál pallosát hóna alá fogja, bólogat sisakjával: “De milyen tehetségtelen! És hogy elhúzza az időt. És mondja, Tulai, legalább az utolsó előadáson nem állítanák bal oldalra az asztalt? Hadd legyen ma egy kis premier is. Hadd ne üssön fejbe Bihari, amikor behozza a kastélyt.”

Tulai helyretolja az asztalt, Csillag Sári bejön, kimegy, Gál a pallossal fenyegeti a háta mögött, mert ha csak egy ember tapsol, ez akkor is kimegy, és ma van egy ember, a Bányai, aki testtel, lélekkel, szívvel bódultan tapsol, és nem is sejti, hogy Gál már azt mondja Tulainak: “Azt a szerelmes jampecet előadás után megvárom és agyonütöm!”

Végre Csillag Sári lihegve elfut, a függöny felmegy, és Gál rákezdhet a “Torreádor” dallamára, hogy:

A Rigoletto
Harcra készen áll…

– Mondja, Csillag Sári most elmegy? – kérdezi Bányai dr. Halásztól.

– Ki tudja azt előre, hogy Csillag Sári mit fog csinálni? Már volt úgy, hogy itt aludt az öltözőben, mert mind a két bejárónál várták. Zsófi megágyazott neki.

– Mit gondol, illik most bemenni hozzá?

– Hozzá talán még bemehet, de a többi tíz nő nem öltözik maga előtt. Hiába, vannak úgynevezett hagyományok, amiket akkor is betartanak, ha semmi értelmük.

– Küldjek neki csokoládét?

– Azt semmi esetre se!

Dr. Halász haragban volt a büfésnővel, mert ez egy kis reklámtáblát nem engedett kitenni. Ha kiteszi a reklámtáblát, úgy most Bányaival egy kiló zserbót vetet legalább. Dr. Halász megelégedetten nyel. Ezt a lovagias ügyét elintézte.

– Azért mégis lemennék, hogy ha esetleg elmenne…

Lemegy. Dr. Halász követi. Gál éppen azt énekeli a “Lohengrin” dallamára, hogy Carmennek fél ötre itt kellett volna lenni, közben felnéz, összenevetnek Biharival, mert tudják, hogy Csillag Sárihoz “új fiú” érkezett, aki vadul tapsol és korábban megy el. Kalmár, a főrendező, aki az operaparódiában Colombinát alakítja, női ruhában, de bohócnak kifestve, úgy néz rájuk egy pillanatig, mint aki ölni készül, és egy másik pillantást vet a színfalak mögött alázatosan álló Csillag Sárira. És Gál röhögve énekli:

És vár a Baterfláj,
Már egy hónapja vár,
Hiába vár…

Bihari beleénekel: “Minden elsején egy részletre vár…”

Kalmár most előrelép, dühös Csillag Sárira, dühös a két röhögő kollégára, és énekel:

Kacagj, te hülye.

(A szövegben Bajazzo van, tehát ez a két kollégának szólt.)

És Bányai vár, és nem tudja, hogy bent négy színész gurul a röhögéstől, és megáll az előadás, amikor Gál újrakezdi, hogy “Vár a kis Baterfláj…”

Kalmár elhatározza, hogy egy életre szakít… Nem Csillag Sárival, hanem Gállal, aki már tűrhetetlen dolgokat enged meg magának. A könyörögve ácsorgó nőnek a színfalak mögé egy pillantást sem vet, de elkezdi a “Bajazzo” nagy csárdását:

Rakassa ki, rakassa, az utat kirakassa…

Bányai vár. Az igazgató elmegy mellette, olyan derűsen, mintha huszonöt pengőnél több jegyet árusított volna, mert pontosan annyit árusított, és tizenkét pengő volt az elővétel, és potyával együtt fél ház sincs, de a fényes ábrázatú Kalifa úgy megy el, mint aki végre egy igazán világraszóló produkciót hozott itt össze. Megveregeti Bányai vállát:

– Majd jöjjön le holnap a próbára. Nagyon bízom a darabjában, és szeretem, ha a szerző urak itt vannak a főpróbán (amikor mindenki más a pokolba kívánja őket).

– Feltétlenül itt leszek, igazgató úr, és én is hiszem, hogy sikere lesz a darabnak.

– Én is hiszem. Csak sok egy kicsit ott a végén a matrózokkal…

És elmegy. Bányai darabjában nincsen egyetlen matróz sem. Az igazgató derűje mélységes szomorúságot okozott a szerző szívében. De csak egy pillanatig, mert már itt van Szatmári, aki szeret leereszkedni, mivel belülről egyre hihetetlenebb előtte, hogy ennyire népszerű. És így szociális érzésével, továbbá a nagy művészek barátságos megnyilvánulásaival leereszkedik az ügyelőhöz, nézőkhöz, azoknak privát dolgairól beszélve, és természetesen az új szerzőkhöz, akikkel még nem voltak zord és kemény vitái.

– Adjisten, fiam! Maga az új szerző… Nem jön a Körút felé?

– De… Jövök… – És Csillag Sári öltözője felé néz. De a nagy komikus vonzásának nem tud ellenállni… Majd visszaszalad…

És Halász?

Halász nagy ember. Mint probléma, máris eltűnt a közelből.

Ő a Szellem képviselője. Ő már tisztában van azzal, hogy Szatmári népszerűségével nem vetekedhetik a sok csillogó ajánlat, amit a páholyban tett Bányainak, és amiből az egy szót sem hallott.

Elindultak a Körút felé a nagy komikussal, aki most elemében van! Ez a fajtájú mélységes kispolgári tisztelet az ő eleme. Itt magnetikus hatással bír, ha karon fogja, ha az illetőnek megemlíti, hogy ő egyszerű asztalosinas volt, amikor feltűnt egy műkedvelő előadáson, az egész nyájas bonhómia, amivel egy régi jó viccét elmondja, és kikérdezi a fiatalembert apjáról, anyjáról, foglalkozásáról.

– Látja, ez jó indulás… Azelőtt a kabaréírók között igen nagy urak is voltak. Csak bátran, öcsém!… És a fő, hogy törődjön a stílussal. Hiába!… Én ezt már sose fogom másképp csinálni… Pedig ha tudná, mennyi baj van magukkal, nem értik meg, hogy az ember kiáll a közönség elé, és sokszor egy icipici javítás vagy húzás…

Bányai ezt már nem hallja: “Magukkal!” Ennél a szónál ájult el lelkileg, amikor ismét általánosságban beszéltek róla és a többi kabarészerzőről. Ő már idetartozik! Ő már kettesben sétál a szeráj udvarán Seherezádéval, a szultán kedvencével, aki éppen szivarra gyújt.

Sőt feléje is nyújtja a tárcáját, bár alapjában véve szűkkeblű ember, de ne higgye a nép ilyennek, azért nagystílű áldozatokra is hajlandó. Gált, aki szivarozik, mondják, több hónapja nem kínálta már meg, és akkor is fogadásról volt szó.

– Köszönöm, nem dohányzom…

– Hát jöjjön be a holnapi főpróbára… Mert tanulni kell, mindig tanulni! Ez ilyen pálya, öcsém! Én most például a kávéházban tanulni fogok – szólt, és előhúzta egy percre a szerepét. – Tudja, az ilyen bridzsdolgok engem nem érdekelnek – tette hozzá kissé keserűen, mert eszébe jutott barátnője, Tarnai Böske.

Elég sok pénzébe került ez a nő, holott mindenféle álékszerekkel és csatokkal kereskedett a Belvárosban. Ezenfelül kissé kutyául bánt Szatmárival, mert vagy nem szerette, vagy így szerette; az biztos, hogy olykor napokig pokollá tette az életét, és Szatmárinak minden oka megvolt arra, hogy ne közeledjék dühös barátnőjéhez, hanem a szerepét tanulja, vagy polgártársainak hódolatát élvezze egy távoli asztalnál. Mert azért a jelenléte a kávéházban kötelező volt. Jaj lett volna, ha késik. De jaj volt akkor is, ha esetleg odamerészkedett nagy kedélyesen a különös barátnőhöz, aki tudta érzékeny pontját, és három rövid vállvonogatással lerángatta polgárok fölötti trónjáról. Még arra is képes volt, hogy másfél órán keresztül egy másik színház hasonlóan népszerű komikusáról áradozzék, amitől Szatmári mindig kissé sápadt lett, és odavolt az egész estéje.

Bányai boldogan indul visszafelé a kávéháztól: “Na Isten vele, kedves öcsém…” – mindössze így búcsúztak egy kézfogással, és Bányai rohant… Mert ez a sietés inkább futólépésnek számított. A színház előtt dr. Halászba ütközött, lihegve kérdezte:

– Elment?

– El. – Azt is mondhatta volna, hogy Kalmárral. És nagyon veszekedtek, tehát helyreállt a családi béke. De mindezt nem tette. Mert roppant éles meglátásával felfedezte, hogy Bányaiban különböző lehetőségek, százalékok és elhelyezhetőségek adódnak, ha a hóna alá nyúl, és Bányai éppen azon elvarázsolt stádiumban volt, amikor egy ember a szélrózsa minden irányában kitárja a hónalját, és bárki alányúlhat.

– Nézze, most az első dolga eljönni velem Terebényihez. Én már beszéltem vele közben telefonon, és úgy informáltam magáról Böbét, hogy biztos lehet mindenben.

– Ez a Terebényi egy hölgy?

– Terebényi egy Alfréd. De a jobb keze Böbe, aki este eljár táncolni, sovány, magas, fekete jelenség, akinek maga most majd vesz egy fél kiló zserbót, beleteszi a névjegyét, és elküldi a lakására. Ezt én előre jeleztem, és hozzátettem, hogy semmiképpen sem lehetett magát lebeszélni róla, azért ő magát nagyon leszidja majd, de másképpen nem megy.

– És…

– Ne fecsegjünk sokat. Halló, taxi! Amikor beültek, dr. Halász megjegyezte:

– A kiadás közös. Én huszonöt százalékot kapok.

– Miből?

– Az egészből. Majd meglátja, hogy ez mind nagyon fontos. Maga már félig elveszett ember volt, amikor rám talált. Gyerünk tehát Böbéhez, azután holnap délelőtt…

– Főpróbám van – felelte dölyfösen, és másik zsebébe tette a kesztyűjét. Ez nem nagyképűség. Ez a való helyzet. Igenis, neki holnap főpróbája van. Nem valószínű, hogy a bank orvosa ezt mint betegséget tudomásul veszi, ami helytelen. Torkig van a nagyképűekkel. Milyen más a színház!

Megigazította monokliját, és hátradőlt. Ebben a pillanatban megállt a taxi. Nem számított arra, hogy dr. Halász ilyen esetben, rövid lejáratú útra is taxit bérel.

Bementek a Pompadour Mulatóba. A hely ugyan eléggé fényűző volt, ha valaki mulatozásból kereste fel, de nyilván ilyesmiről nem lesz szó.

Közép-európai időszámítás szerint tizenegy óra volt, mikor megálltak egy asztalnál, és köröttük ibolyaszínű borongással úszott a tangó hangulata, halk ruhasuhogása, parfümje, füstje és cipőkoppanása…

– Várjon – súgta dr. Halász -, öt pengőbe kerül, ha leülünk.

– Leülünk – felelte egy gesztussal, amely dr. Halászt máris gyilkolta. Már ez a névtelen senki is bizonyos fokig mint szellemi lakáját kezeli, és egyszerűen ilyen rövid formában ellentmond? Dr. Halász takarékos volt és házias.

– Két feketét kérünk – szólt a pincérnek.

– Nekem konyakot hozzon – mondta Bányai, és megigazította a monokliját.

– Öt pengő egy konyak – mormolta dr. Halász. Persze az ilyen cérnavékony, monoklis fiúk azt hiszik, hogy ilyen módon érvényesülhetnek.

– Hol van az a hölgy?

– Ott táncol… Nézze – és az állával mutatott -, az a szép, sovány, hosszú, fekete hölgy, aki ott táncol a világhírű filmíróval. Majd ha én odamegyek, és megszólítom, jöjjön maga is oda.

Később, amikor a világhírű filmíró és Böbe, akit Böskének neveztek, és szép volt, mint egy világhírű filmszínésznő, zsebkendővel legyezve magát jött, dr. Halász, mint egy precíz párduc, lesből, villanásszerű lépéssel ott állt előtte legszebb mosolyával.

Dr. Halász legszebb mosolya is sok kívánnivalót hagyott maga után. De behízelgő volt, mintha minden pillanatban szerenádot kezdene.

Könnyed csodálkozással vette tudomásul Böbe a dolgokat, mialatt a világhírű filmíró egész egyszerűen biccentve dr. Halásznak, asztalukhoz távozott, ami némi csalódást keltett Bányaiban.

– Csak egy percem van, drága Halász – lihegte Böske, aki nagy sznob volt. – Idevárjuk az amerikai rendezőt, tudja, milyen fontos ügy ez nálunk…

– Csak bemutatom doktor Bányait – kissé kereste a kifejezést. – Színpadi szerző, és engem bízott meg, hogy összeköttetésbe kerüljön Terebényivel.

Csodálkozó, semmitmondó bólogatás, ami még jobban lehűtötte Bányait, majd mindössze ennyit mondott:

– Hiszen nálunk lesz úgyis elégszer… Gondolhatja… Most sietek, mert várunk valakit Amerikából, nagy kötés… Hát, majd legyen szerencsém.

És kezet nyújtott, és otthagyta mindkettőjüket.

– Most maga ad nekem egy írást – mondta dr. Halász a monoklistul kissé összeroppanó Bányainak -, hogy mindenből az enyém huszonöt százalék… A fontos, hogy megkapja a zserbót, és aztán majd lekötjük a maga kabarédarabjait, ha tud egy jó ötoldalas témát írni, az sem árt…

– Szégyellheti magát! – szólalt meg Bányai mögött egy hang.

Bányai meg sem fordult, és nyomban szégyellte magát. Tudta, hogy Csillag Sári áll mögötte. Dr. Halász azt is tudta, hogy ez esetben Kalmár nem volt hajlandó túltenni magát a Pólyakalifán. És valahol félúton Csillag Sári Kalmár iránti eredeti lényének hangsúlyával így szólt:

– Hát akkor…

Hogy mi volt az, ami ilyenkor következett, azt sosem lehetett sztereotíp módon meghatározni, és attól, hogyan fújja föl magát Kalmár, odáig, hogy megpukkadjon, egészen a különleges kiszólások és rövidítésekig mindenféle válogatott egyebek következtek. Mire Kalmár felelhetett volna, Csillag Sári már rohant taxiért, hogy az elvigye őt a Sanghai Grillbe, útközben azonban kikopogott, hogy vigye a Pompadourba.

Ott esetleg találkozhatik Terkával, aki a barátnője volt. Amint belépett, megpillantotta Bányait, és rövid tűnődés után rájött, hogy ez kicsoda: ez valamiféle új szerelem, író, akivel már délután is együtt voltak, és máris a vállára csapott Bányainak, a legmélyebb szemrehányás és legőszintébb elkeseredés hangján szólva:

– Szégyellheti magát!…

– Kérem… – védekezett Bányai naivan. – Szatmári elhívott…

– Jó, jó! Csak mentegesse magát! Látják, ilyenek maguk férfiak! – és Bányai sajnálta, mert úgy látszott, hogy sírva fakad. Kissé szipogott, és lehajtotta a fejét, de azután kissé mosolyogva hosszú pillái alól felnézett. – Szerencsére, én megtudtam, hová ment…

– Honnan?

– Még kérdezi?

Bányai már nem kérdezte, de még mindig nem tudta. Csak meghatotta őt ez a fényes szemű arc, aki őszintén örül most Bányainak, ilyen módon a hazugságai egész különös elemzést nyertek. Mondjuk, egy műfelháborodásból kiindulva képes volt a legőszintébb meggyőződés drámai kitöréséig elmenni. Ő most komolyan örült Bányainak, mert Terka utálatos az utóbbi időben, de hogy miért, azt éppúgy nem tudta, mint hogy miért örül Bányainak. A fiú valami roppant megnyugtató és kedves, finom mondatot akart elkezdeni, de Csillag Sári máris így szólt:

– Mennyi pénze van? Ugyanis, ha nincs sok pénze, akkor mehetünk innen egy olcsóbb helyre, mert ma éjjel inni akarok… – Miután nem felelt azonnal: – Szóval nincs sok pénze. Milyen jó, hogy itt találtam. A maga lényében van valami megnyugtató, és ma olyan ideges vagyok – mondta rezdülő orrcimpákkal és igazán könnyes szemmel, hogy maga is meghökkent, tehát így folytatta: – Megint jelenetem volt az elvált férjemmel! Ő mindenáron vissza akar! Én mindenáron nem tudom, hogy mit akarok…

Közben Kalmár fájt neki. Kalmár, ez a gazember, akit bárcsak ne szeretne.

– Jöjjön a Csengery utcába, tudok egy olcsó vendéglőt… – mondta. – Nem baj, ha nincs pénze. Nálam van!

A sofőrnek kint odaszólt, mielőtt Bányai szólhatott volna:

– Oktogon!

Együtt ültek az autóban. Bányai nem mert szólni. Mit akar ez a nő az Oktogonon?

Azt mondta, hogy a Csengery utcában tud egy helyet.

– Az Oktogonon sok kávéház van! – közölte röviden. – Nem akartam a sofőrnek sokat magyarázni. Figyelmeztetem – mondta erélyesen -, hogy ebből ne vonjon le semmiféle következtetést, semmiféle biztosat. Én se vonok le. Inni akarok, mert olyan… – és sírva fakadt -, olyan szerencsétlen vagyok a főpróba miatt!…

Bányai ezen nagyon csodálkozott. Hogy miért ideges a főpróba miatt?

Pedig csakugyan azért volt ideges. Mert egész délelőtt Kalmárral kell együtt lennie. Erről eszébe jutott valami.

– Van revolvere?

– Minek?

– Azt kérdeztem, hogy van-e revolvere! Ne kérdezzen, hogy minek kell!

Mikor látta a férfi megrökönyödését, megint felmosolygott rá a hosszú szempillák alól, és azt mondta: – Maga persze azt hiszi, hogy én ideges vagyok. Megölnek ezek a ruhapróbák. Tudja, nemcsak a Fővárosi kabaré van a világon, én pódiumon is szerepelek…

– Hiszen találkoztunk délután.

– Na és? Azt hiszi, elfelejtettem? – mintha zavarban lenne, játszadozott a retikül cipzárával. – Nekem most tulajdonképpen valakivel kellene lennem… De eszembe jutott ez a délután…

– Kicsoda az illető?

– Úrlovas – felelte habozás nélkül Sári, mert két év előtt csakugyan udvarolt neki egy úrlovas, és ez most eszébe jutott. Hogy ilyen aprókat miért hazudott, mikor az úrlovas már régen távol volt, sőt már nem is volt úrlovas, mert elhízott, azt maga sem tudta. Szerinte egy ilyen Bányainak muszáj hazudni, mert különben mit mondjon az ember? Azt, hogy megdöglik Kalmárért, vagy azt, hogy délelőtt megveszi azt a bizonyos kalapot, vagy sok minden egyebet, amitől

Csillag Sári fájó szívvel bolyongott az életen át, nem mondhatta neki, és ezért állandóan aprókat hazudott.

Azonban az Oktogonra értek, Bányai kifizette a taxit, és bementek egy nem éppen frekventált kávéházba. Mikor beléptek, Csillag Sári édes mosollyal mondta: – Látja, ezért nem akartam ott maradni a Pompadourban. Hogy magával egy kedves, csendes kis helyen legyek. Majd beülünk oda, abba a páholyba…

– Hiszen ott van Kalmár rendező úr és Gál úr.

Csillag Sári vállat vont, és lebiggyesztette a száját, mint akit ez a körülmény hidegen hagy:

– Nem szeretem a ripacsokat… – mondta, de hangos szervusszal köszönt Gálnak, és végül leültek abba a páholyba, amely Csillag Sárinak megfelelt:

Illetve. Megfelelt: ez tág fogalom. Csillag Sári leült, és keményen rászólt Bányaira:

– Azt akarja, hogy berekedjek?… Mit néz? Nincs letakarva a márványlap. Hozasson egy abroszt… Így nem tudok lekönyökölni. Egyáltalán, miért nem jön itt egy pincér?!

Különös összefüggés volt. Csillag Sári Kalmárt szerette, és abból valahogy úgy adódott, hogy egyszersmind Bányait kínoznia kell. Bányainak még a hangja is kissé vékony volt, és sűrűn használt kicsinyítő képzőket, ami Csillag Sárit a legjobban idegesítette. Nem kétséges, hogy Bányait egy kicsit kínoznia kell ahhoz, hogy megenyhüljön Kalmártól.

Jött a pincér. A fiú nem szólt. Most már annyira összezavarodott benne a Csengery utca, a Pompadour, Csillag Sári sokféle, ötletszerű ellentmondása, hogy nem mert szólni. Pedig nyilvánvaló, hogy italt kell rendelni, hiszen ezért jöttek ide a Pompadourból. Csillag Sári a pincérhez fordult.

– Van Benediktiner?… Hozzon Benediktinert!…

Ez valami volt, amit az Oktogon képviselt, a Dunapart és a Csengery utca között.

– Maga persze engem ki tudja milyennek gondol… Apropó. Megígérte, hogy egyszer bemutat az édesanyjának.

– Ő nagyon egyszerű asszony – mondta Bányai, és kerülte a témát, mivel Birsics-őseit, akik talán joggal pirulhattak volna Bányaiért, most kellemetleneknek tartotta.

A második Benediktiner után Csillag Sári megint ideges lett a főpróba miatt, és sírva fakadt. Bányait most már szerette kicsit: Szüksége volt ilyen sovány, vékony hangú egyénekre, akiket magával hurcol, akik a lóversenyre vitték, tolongtak a mozi pénztáránál, és általában Csillag Sári abszurditásaival szemben hindu zarándokok szelídségével viseltettek.

Bizonyos vonatkozásokban Sárinak Kalmár se képezett kivételt. Sőt. Viszont Bányai és a többi áldozatok, állandóan a hosszú szempillák hatása alatt, elhatározták, hogy ezt a leányt jó útra fogják téríteni.

Ezek a kísérletek Csillag Sári életének legunalmasabb epizódjai voltak. A legnagyobb hiba az volt, hogy Csillag Sári élete egyáltalán nem haladt rossz úton, de időnként sikerült elhitetni vele, hogy milyen rossz.

Most egy futballista jelent meg Kalmárék asztalánál, akit inkább külalakja, mint képességei miatt Slózinak neveztek. Az egykor világhírű Schlosser Imre kvalitásai közül állítólag csak a hosszú fej és a mérsékelten egyenes láb tette őt megkülönböztetetté. Amint Kalmár nevetése felhangzott, és leültették maguk közé a Slózit, Csillag Sári nyomban rendkívül ideges lett a holnapi főpróbára való tekintettel, és így szólt:

– Jöjjön velem! Szeretnék magával valahol teljesen kettesben lenni. Fizessen! Van nálam pénz.

Ez azt jelentette, hogy további dorbézolásokra fedezetet tart magánál. Távozáskor természetesen el kellett haladniuk az asztal mellett, amelynél a “ripacsoknak” nevezett kollégák ültek. De átsietett mellettük a ruhatárba. Itt egy rövid jelenet következett, amely úgy indult, hogy Sári azt mondta:

– Pardon! Egy pillanatra. Dolgom van…

És már bundában visszarobogott a ruhatárból. Az ilyen visszarobogások is jellemezték. És az is, hogy Bányai-szerű, buddhista lelkivilágú udvarlóit esetleg állva hagyta itt vagy ott a ruhatárban. Esetleg elköszönt tőlük később egy újabb visszarobogással, és a legtündéribb mosolyával közölte, hogy itt kell maradnia, mert a tulajdonos iderendelte az egész családját a kedvéért, vagy mert megérkezett az unokafivére Csaszlauból… Oly mindegy volt neki, hogy mit mondott ilyenkor.

Most még csak odarobogott az asztalhoz, és rezdülő orrcimpákkal megállt egy másodpercre, olyan módon nézegetve Kalmárt, mint egy ideges férfiszabó, aki mértéket vesz, de…

Közben kissé dobolt a retiküljén, és mert ezt a mozdulatot jól ismerték, többekben is meghűlt a vér. Azután röviden így szólt:

– Van számomra egy perc időd?!

– Számodra mindig – mondta nyájasan Kalmár, és követte egy távoli páholyba.

– Nézd, én nem kérek tőled semmit. Te mész jobbra, én megyek balra, csak egyet kérek tőled: ne hagyj ma egyedül ilyen állapotban, és szeressél egy kicsit…

És ráborult Kalmár karjára, és sírt. Kalmár szokása szerint tehetetlen volt ilyenkor több okból.

Először, mert csakugyan szerette Csillag Sárit, amennyire ez Kalmárnál egyáltalán lehetséges volt.

Másodszor, lehet, hogy Csillag Sári egy percen belül gúnyos mosollyal így kiált, hogy “ezt nem vártam tőled”, és eltűnik:

Megjegyzem, Csillag Sári ezt a legkülönbözőbb dolgokra mondta. Egyszer valakit éjjel kettőkor felkeltett, hogy kísérje őt azonnal Genfbe, és az illető mondta, hogy gyermekei vannak, állása van, de Csillag Sári máris megvető orrcimpával mondta: “Kérem! Nem ezt vártam magától, de rendben van!”

– Mondd, mit akarsz tőlem egyáltalán? – kérdezte Kalmár.

– Tőled? Semmit! Vedd tudomásul, hogy Bányai Ferenc író menyasszonya vagyok. Ez abban a pillanatban jutott az eszébe, dühében.

Bányai ezalatt a ruhatárnak támaszkodott, kissé bágyadtan és szomorúan, mint egy megőrzésre hátrahagyott holmi.

– Ha te valakinek a menyasszonya vagy, akkor mért rendezed ezt a nagy bőgést? Itt a Pólyakalifáról van szó.

– Itt arról van szó, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz? De már arról sincs szó. Bocsánat, Kalmár úr!

– Hová mész? – kérdezte Kalmár.

Csillag Sári lenézett a retiküljére, és végigsimította és elmosolyodott. Kalmár szerette ezt a mosolyát, de nem akkor, ha őt csapja be. Ugyanis, ha Csillag Sári lesütötte a szemét, mosolygott, és megsimította a retiküljét, csalt. Hihetetlenül kedves volt, de néhány alapos ismerője előtt szemaforként jelezte:

“Vigyázat, hazudok!”

– Várjál meg – mondta Kalmár, aki Csillag Sárival szemben, habár már számtalanszor megmondta neki, hogy hazug kutya, mégis érthetetlen okoknál fogva, ha kigyúlt a szemafor, és ezt jelezte, hogy “Vigyázat, hazudok!”, tehetetlen volt.

– Várj meg a klubban – mondta szinte dühösen.

– Itt várlak meg! – mondta Csillag Sári, felvonta fél vállát, és levonta fél száját.

– És a vőlegényed a ruhatárban?

Csillag Sári óriási, csodálkozó szemeket meresztett, mint aki nem érti a kérdést:

– Azt elküldöm. Tudod, hogy unom.

Mielőtt Kalmár bármit tehetett volna, Csillag Sári legbájosabb arcával kisietett a ruhatárba, csípőit és vállait kissé ringatva és olyan mosollyal, mint aki nagy örömet szerez valakinek, felkeltette a fal mentén elszunnyadt “vőlegényt”.

– Hát ide hallgasson, kedves Ödön…

– Ferenc vagyok…

– Akit én szeretek, azt mind Ödönnek hívom, mert volt egy kedves agaram, és arról nevezem el azokat, akiket szeretek. Képzelje, mi történt – fogalma sem volt még, hogy mi történt Bányai számára, ezt kitöltötte egy kedves mosollyal, mint aki várja, hogy Bányai eltalálja, közben lázasan dolgozott az agya, és már kezdett ideges lenni. Ha nem jut valami jó az eszébe, akkor egyszerűen elküldi. Egy ujjal hozzáért Bányai karjához, kissé lesütötte a szemét, ide-oda húzogatta azt az egy ujját, és azt mondta mosolyogva: – Itt van a direktor, és meg kell beszélni valahol a ruhákat. Tudja, holnap premier – és most szemafornézés és mosoly. Bányait ez fellelkesítette.

– Megvárhatom?

– Nézze, ez nem olyan ügy… És a világért se szeretném… Ugyanis – mondta a legkihívóbb mosolyával Bányainak, kit mélységesen szeretett volna lerázni -, ugyanis lehet, hogy két-három órát tart a megbeszélés… És utána… utána a klubba kell mennem…

– Ott megvárhatom?

– Igen! – mondta lelkes biztatással, ugyanis tisztában volt azzal, hogy a klubban egy óra múlva záróra lesz, és ő majd erre hivatkozhatik, ha esetleg hivatkoznia kell valamire Bányainál.

Bányai nem sokat értett a történtekből, de mint szófogadó vőlegény, távozott.

Kalmár is fizetett, és Sárival elmentek. Taxiba ültek, ahogy itt általában mindenki mindig taxiba ült. Kalmár mindenféle komoly dolgokat mondott neki, hogy a szemaforral szemben megőrizze maradék méltóságát, közben a taxi az Országház térre ért, itt bementek egy harmadik helyiségbe, ahol brandyt ittak. Csillag Sári kijelentette Kalmárnak, hogy szereti a brandyt. Továbbá szereti a helyiséget.

És ittak brandyt és még brandyt, és hallgattak egy dizőzt, kitűnően érezték magukat mindaddig, amíg a Pólyakalifán annyira össze nem vesztek, hogy Csillag Sári kijelentette, hogy most már véglegesen, örökre szakít Kalmárral, és kiabálva, sírva egy taxin elrobogott.

Negyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.