A pólyakalifa
1.
Bányai Ferenc először életében volt ilyen lakásban.
Milyen lakásban?
Nehéz volt jellemezni. Nem emlékeztetett semmiféle fényűző bűntanyára, amit a megsarkantyúzott kispolgári képzelet színházi és mozielőadások emléktöredékeiből fantáziál, ha művésznők otthonáról esik szó. És mégis… Nem egyszerű polgári miliő, nem is fényűző vagy egzotikus… és mégis…
Különös hangulata volt a lakásnak. Egyszoba-hallos és a szobából alkóv nevezetű benyíló, bojtos, nehéz zsinórzatú, aranymintás, bíborszínű selyemfüggönnyel. A selyemfüggöny mögött, a benyíló széltében és hosszában hatalmas, cifra támlájú ágy, masszív, beépített, impozáns bútordarab, Kerényi Terka robusztus lelkivilágához mindenképpen méltó. És az ágy felett egy ámpolnaszerű olvasólámpa, bizonyos pagodaszerű, keleti szertartások jellegével domborította a bizantinista alaphangulatot távolabbi tájak és korszakok misztériumához.
És ez csak az ágy volt! Ha ugyan művésznőknél, berendezési tárgyakat illetően, a csak szócskát ez esetben is nyugodtan alkalmazhatjuk. Nem bizonyos.
De ha az ember a hallból a szobába belépett, a tárt üvegajtón át egyenesen szembekerült az ámpolnásfülkével, és mert a rubinszínű üveg mögött, mint valami örökmécs, a művésznő távollétében is világított egy körte, a belépő csak ezt a legbensőbb szentélyét látta a lakásnak azon két másodpercig, amíg mögötte Kerényi Terka felkattintotta a villanyt.
Néhány igen szép bútor, nem mai és mégis modern, barokk faragásokkal ékes, nagy komód, felette régi, török imaszőnyeg függ a falon, és szemközt egy különleges stílusú festő kályhacsövekből és gépalkatrészekből megálmodott táncosnői. A tükrös szekrény, egy égszínkék, hatalmas szófa, rajta háziszőttes és perzsa, sziporkázó, pompás velencei üvegcsillár, egy szekreter nevű, ódivatú asztalszabadalom írókészlettel és családi képekkel, fokozzák az ellentétekben megnyilvánuló harmóniát.
Valahol egy zöld posztóval bevont, könnyű asztal jelzi, hogy a vendégségek alkalmával hajnalig elhúzódó kártyacsaták is előfordultak már e konzervatív jellegű környezetben. A szoba széltében, a fal mentén egy kisebb mulatóban bárpultnak is megfelelő koktélszekrény foglalja el a főhelyet. Ha kizárják, akkor a szekrény fele derékszögben leereszkedik, és bádogbélésével félkör alakú söntéspolccá válik, ahol Kerényi Terka saját kezűleg szokta a shaker nevű fémpohárban különböző kotyvalékait keverni, alkalmazkodva a szekrénybe beépített, hangszórós villanygramofon muzsikájához.
Viszont a szemközti falról nagy bajuszú, pipás paraszt, jobb kezét tehene nyakán nyugtatva, gőgösen nézett le egy hatalmas kép középpontjából, és Kerényi Terka őszinte rajongással mondta mindenkinek, hogy ez a papája. Kalmár, a rendező, akit idegesített az ősz, vidéki úr, egyszer megkérte Terkát, hogy takarja le a képet, mert koktélezés közben állandóan fél, hogy az öreg kiveszi a csutorát a szájából, és valamennyiüket leköpi. Kerényi Terka azt felelte, hogy ezen egyáltalában nem csodálkozna, de a rendszabályokhoz addig nem nyúl az öreg ellen, amíg illedelmesen áll a tehén mellett.
A tehénről különben talpraesett viccnek tartotta azt mondani, hogy: “Az én vagyok, tizenkét éves koromban.” Mert Kerényi Terka annyira hiú volt, hogy a legmaróbb viccekkel önmagát gúnyolta, nehogy más tegye ezt vele. Ez is jellemző a gonoszságára. Még annyi örömet sem hagyott elfűrészelt ellenfeleinek, hogy kora és gömbölyűsége miatt “jókat” mondjanak rá.
– Itt most nem érdemes körülnézni – mondta Kerényi Terka, mialatt begyújtotta a szamovárt, amiben előkészítve várta minden az éjszakai kávéfőzéshez. – Ideiglenes lakás, mert villát fogok bérelni a Hűvösvölgyben, úgyhogy csak egypár vacakot hozattam el a szállítótól, mert mindenemet leraktároztattam, amikor elutaztam Amerikába. Két évig voltam az Államokban, csuda egy hely… Azt érdemes megnézni, vigyázzon a kávéra, azonnal jövök.
Ezt egy szuszra elmondta, valamit a hóna alá csapott, és eltűnt. Öt perc múlva visszatért, megelégedett nyújtózással, egy ezüst pettyes, kék pongyolában, ékszereinek nagy része nélkül, és apró lakkpapucs csattogott a lábán, miközben a szamovárhoz ment, és felült melléje az asztalra. Bányai Ferenc ez idáig még nem szólt egy szót sem.
– Mit szeret? Konyakot, édeset, vagy jobb, ha egyszerűen odamegy, és kiválaszt egy üveggel, de poharat is hozzon… Nem oda! Az a gardróbszekrény… Ott, igen… Fordítsa el azt a kulcsot… Hopplá! Megütötte magát? Gyorsan hátra kell lépni, még sosem látott koktélszekrényt?
Bányainak a lefele nyíló ajtó a fejére esett. Zavart mosollyal tapogatózott a hajához, és azt mondta:
– Már láttam elégszer, de más fajtájú szekrények voltak…
Természetesen hazudott. Kerényi Terka bólogatott. Tisztában volt a fiatalemberrel, mintha az öreg Birsics néni mindent elmondott volna neki. Ezért némi kímélettel nem szólt semmit, amikor az ifjú, mintha értene az italhoz, könnyedén kiválasztott egy üveget, és ez éppen valami paradicsomos, fűszeres pancs volt, amivel hideg húsokat locsolnak. Tőle teljesen szokatlan tapintattal mondta.
– Ezt én nem szeretem, nagyon erős ital, hozza azt a zöld üveget, magának is ízleni fog, hollandi pálinka, és fodormentaíze van.
“Anyatejpálinka kéne ennek…” – gondolta mélységes elnézéssel, és a palackozott, hideg szószt szépen az asztal alá csúsztatta.
A holland ital egyike volt az alattomos alkoholpárlatoknak, amelyek édeskésen jóízűek, alig karcolják, inkább csak melegítik a gégét, és mégis piszokul erős hatásúak, de gyakorlatlan ivó erre rendszerint csak későn jön rá. Tisztességes, erős italok férfiasan, szemtől szembe kaparják és égetik a gégét.
De ez nem. Ez az ital és a hozzá hasonlók megmentették volna Putifárné hiúságát a világraszóló csorbától, ha az ifjú Józseffel vagy négy féldecit itat megkísértése előtt. Ki tudja, hogy e félig bibliai szempontok távol állottak-e Kerényi Terkától, midőn különleges szakértelmében pontosan ezt a sima, gusztusos, kellemes címkéjű, de kígyózöld üveget választotta ki. Ki tudja?
Mindenki tudta volna. Mindenki, aki Kerényi Terka bölcsészetté jegecesedett, diplomáciává kiforrt asszonyi rafinériáját ismerte. Különben is tőle származott a módosított közmondás, hogy: “Ha kicsi a varázsod, toldd meg egy hosszúlépéssel.”
A hosszúlépés költői jelképpel általában szeszes italt jelentett, és csak ritkán szódavízzel hígított bort.
– Egész este Csillag Sárival volt? – kérdezte, egymás mellé helyezett bokáit lóbázva, és a fiú teljesen piros lett. “Érdekes, hogy milyen meleg van itt” – gondolta, mert fogalma sem volt a fodormenta mélyén rejtőző varázserőkről.
– Már úgy gondolja, művésznő…
Kerényi Terka nagyot röhögött, és összekócolta a haját:
– Maga ló! Én az Istenőrizzterka vagyok. Úgy kezdődött ez a nevem, hogy valaki egyszer, húsz év előtt, próba közben, nyílt színen összekulcsolta a kezét, és így szólt a zsinórpadlás felé nézve: “Az a magasságos Úristen őrizzen meg mindenkit a Kerényi Terka irdatlan nagy pofájától!”
– Szólítsam a művésznőt Istenőrizznek vagy Terkának?
Hohó, hiszen ő viccel! Érdekes ez, hogy melege van, és viccel, és a vicc bizonyára jó, mert ez a kedves angyal, aki fenemód csinos ebben a pongyolában, most olyan jóízűt kacag, hogy a szamovár is forrni kezd tőle. Legalábbis úgy látszik, mert versenyt sistereg a köhögésbe átmenő nevetéssel.
– Maga egy nagyszerű pofa! – fűzte még hozzá Kerényi Terka, mert egy másodperc alatt tisztában volt azzal, hogy harsány kacagása miféle ápolható és fejleszthető jóérzést váltott ki ebből a “karalábézöld emberből”.
Bányai még nem tudta, hogy ez az angyali, kedves nő, mert ő ilyennek látta, már lepecsételte egy névvel, ami azt jelenti, hogy ha megmarad az írói pályán, három hónap múlva már egy siető színész odaszól valakinek a próbán: “Ha jön a Karalábé, mondjátok, hogy van egy hely a kocsiban, jöjjön ki az ügetőre!”
– Még mindig nem felelt arra, hogy mi van Csillag Sárival.
– Hogy is mondjam… Köszönöm… – gyanútlanul felhajtotta a harmadik pohár kígyózöldet. Mit mondjon? Érdekes, hogy milyen nagyon tetszik neki ez a kis, gömbölyű, vastag hangú, vidám… De ő Csillag Sáriba szerelmes!
– Szerelem? – segítette jóindulatúan, és kitöltötte a kávét.
– Igen… Azt hiszem, szeret…
– Maga őrült! – nevetett valamennyi fogával, és finoman redőzött szemei áthasonultak a kígyózöld színhez, mohó villogással. – A Csillag Sárit akarja nekem bemutatni? Azt én tudom, hogy ő hogy szereti magát…
– Tessék? – kérdezte kissé hökkenten.
Kerényi Terka lelkileg vállat vont. Mit zavarja ezt a csecsemőt? És békítőleg így szólt:
– Azt én tudom, hogy ő szereti magát. Látszott a karolásán, ahogy elmentek a mulatóból, mert én is ott voltam. Maga halálosan szerelmes belé vagy komolyan?… Várjon! Rumot vagy konyakot akar?… Az én vendégeim rummal isszák a feketét, kávéházi népség, és megszokták a “spriccelt” kávét.
– Rumot kérek! – szólt nyomban, elszánt szolidaritással, mivel ideáljai és istenei lettek hirtelenében a kabaré széllelbélelt, fesztelen bohémjei. Ami viszont Csillag Sárit illeti… Mit jelent az, hogy halálosan vagy komolyan?
– Hát, kérem – felelte a gondolatára, ördög tudja, milyen különleges léleklátással a színésznő -, halálosan szeretni, ez a napirend. Halálosan szeretni annyit jelent, tárgyilagosan és hivatalosan, mint valaki után dögleni. Komolyan szeretni azt jelenti, hogy valaki után már nem döglünk, és mégis nagyon elengedhetetlen kis majommá válik az életünkben.
Ezt egy akadémiai taghoz illő komoly megfontolással és ráncolt homlokkal magyarázta a művészvilág eme lelencgyerekének. És elhatározta, hogy nem zöld karalábénak hanem szomorú karalábénak fogja nevezni, mert van a tekintetében némi mélabú, ami állandóan rokonszenves és világtalan bérkocsilovakra emlékezteti az embert.
– Én… én szerelmes vagyok Csillag Sáriba… de maga mű… ist… kedves Terka, maga…
– Csak ne igazítson! – legyintett nevetve. – Én nem igénylek lelki életet, és nálam azért még minden lehetséges, ha más után is töri valakit… már úgy értem, hogy emészti a szenvedély. Nekem hajnali csókolózások közben úgy bőgtek férfiak más nőért, mint tehén a bornya után. Én megértő lélek vagyok. Sőt! Ami még ennél is több! Én megértő test vagyok!
Ezzel komótosan a fiú ölébe ült, megfogta két kézzel a fejét, és komótosan, de igen hosszan megcsókolta, és…
Felsikoltott a telefon!
– Kihúzom a dugót! – toppantott dühösen, de mikor már rajta volt a keze, meggondolta magát, mintha a telefon csengése gyanút keltene benne. – Várjon! Megnézem, ki az.
Az arca végtelen nyugodt lett, mély lélegzetet vett, mivel lehet, hogy a barátja, doktor Vadányi Tódor keresi, ki már tíz éve kitart Terka mellett, és természetesen a világ legfinomabb, legműveltebb gentlemanjeinek egyike, mert csak az ilyen emberek szokták a Terka-szerű, szókimondó, harsogó és kissé goromba barátnőket szeretni. Ez a szerelem a tízesztendős barátság és a hatvanas életkor vége felé nagyrészt elvi jelentőségűvé vált, de Terka becsületes nő volt, mint ő mondta, tízezer jampecért nem adná oda a “Ladit”-ját, és gondosan ügyelt arra, hogy a barátság elvi jellegét ne húzza alá holmi tünetekkel, melyek felett bölcs barátja úgyis szemet hunyt volna.
Külön csodálta és szerette ez a legfinomabb, öreg gentleman Istenőrizz Terkát, amiért érzékenységét ezen a ponton éppúgy kímélte, mint ifjú és joggal féltékeny, bőkezű barátait a többi művésznők. Tehát mosolyogva és közönyös hangon szólt a kagylóba:
– Kerényi Terka… – a következő pillanatban lebiggyesztette a száját, és összeszorított ajkai közül unottan kipöffentette a levegőt. – Jó estét, angyalvirág… Tessék?… Dehogy! Még olvastam… De szó sincs róla, maga sohasem zavar engem… – és szemét az ég felé fordítva, dühösen a térdére csapott, úgy hallgatta bólogatva, mintegy sürgetve a beszélőt. – Igen… igen… Ne mondja… ccccc… Szörnyű!… Igen… – Letette a kagylót az asztalra, odahozta a feketéjét, szomorú bocsánatkéréssel vállat vont Bányai felé, azután felvette a kagylót, és így szólt: – Hallatlan… Igen… igen… na de angyalkám, hol találom… Nézze Csill… – gyorsan a fiúra nézett, nagyot nyelt, és kijavította. – Tudja, milyen veszett fruska, mit ellenkezik vele?!… Ugyan, kérem! Nem értem magát, becsületszavamra! Okos, intelligens ember, és ilyen marhaságai vannak!… – Egy oktávval magasabban dühös szolidaritással a férfi ellen, idegesen csapkodva az asztalt: – Nahát, kérem, ezt nem lehet csinálni! Így nem lehet meggyanúsítani valakit! Ezt magának tudni kell, magának lehetne annyi esze, hogy pont Kalmár miatt… – Sikolyszerű, legerélyesebb korholás, kidagadó nyakinakkal és erekkel: – Ejnye, de odavan a maga jóságával! Mit csinál úgy, mintha egy hatvanéves, több gyermekes, ősz családanyát támogatna!… Nahát akkor!… Szeretem az ilyeneket! Hogy maga milyen jó volt! És maga hogy viseli a gondját! És ő talán rossz volt magához?! Maga csak úgy kidobta a pénzét az ablakon?!… Egy nővel nem lehet így bánni!… Én mondjam ezt magának?!… Hát tudja, én tisztelem Sárit, mert ha én… Micsoda?!… Hát én a két szemét szedtem volna ki tíz körömmel, ha ezt mondja, mert én nyugtalan teremtés vagyok, és nem bírom az ilyesmit, mert nálam egy férfi… Micsoda?… És még maga mer panaszkodni?! Az a Sári egy jó bolond, azzal szalmát kéne etetni, hogy egyáltalában szóba állt magával a margitszigeti botrány után, de az egy jó bolond, egy angyal, egy szelíd… Bányai megnyugodott, mert most már kizártnak tartotta, hogy Csillag Sáriról legyen szó. Itt egy szelíd, naiv kis nőről beszélnek, akinek csak épp a keresztneve azonos elszánt menyasszonyáéval…
– No de angyalkám – folytatta enyhébben Kerényi Terka -, mit tudok én most, éccaka tenni… Nézze, én nem hiszem, hogy öngyilkos lesz, pedig ha ő valamit mond, akkor az úgy is van… De ma éjszaka talán még nem lesz öngyilkos, hiszen holnap főpróbája lesz… Na jó, drágám, ezt nem szabad így felfogni. Végre is azt kell tekinteni, hogy ki mondta, és sem a jellemtelen, sem a csirkefogó nem annyira sértés, mint inkább kiszólás… És pláne tróger! Ez egyenesen becenév… Egy férfi legyen tisztában azzal, hogy a mai világban egy finom lelkű, ideges teremtés esetleg megfeledkezik magáról… Na ja! Hát akkor értem! Ha maga azt merészeli mondani, hogy ő gyanús! Engedje meg! Ez egy szordinós nő akkor, mert én erre, tudja mit csinálok?… Igen!… De tíz körömmel! Mind a kettőt!… Nahát, az hazugság! Hát ezt csak valami aljas ripacs mondhatta, és maga mindjárt bedőlt. Kalmárral kutya-macska viszonyban vannak, és ha kirakná Sárinak az utat innen Lacházáig arannyal, és térden csúszna végig… Mi?… Na menjen! Most aztán igazán elég volt! Hogy megcsókolta… De hát a rendező! Hát az rendez! Az nem úgy van… Hát én azért mégis beszélek a Sárival, de tudja, itt magának kell megkomolyodni… Ha én mondom magának, hogy Kalmárral slussz… A maga örökös igazságtalan gyanakvása… Várjon! Csengettek.
Mielőtt elindult ajtót nyitni, odaszólt a kábult, becsípett Bányaihoz:
– Menjen gyorsan a függöny mögé, lehet, hogy az öreg… Ennek a hólyagnak is most kellett telefonálni…
Bányai az összecsapódó függöny mögött ült az ágy szélén, kábultan, forró fejjel, részegen és riadtan. Milyen káosz ez az egész…
Váratlanul felfigyelt. Izgatott, elfúló, lihegő női hang:
– Neem, fiam! Nekem elég volt! Mondd meg neki… – a hangja egész fenyegető lett, ahogy fojtottan, vibrálva, fújva és tömören, egy mély lélegzettel újrakezdte: – Mondd meg neki hogy a közelembe ne merészkedjen jönni! Mert nem tudom, mit csinálok… Hagyjál! Terka, könyörgök, most hagyjál békit, mert itt ugrom le az emeletről!… Adjál kávét vagy konyakot, vagy akármit…
Ez Csillag Sári! A menyasszonya! És Terka hangja váratlanul fuvallatnyi suttogásba enyhül:
– Megőrültél? Te hülye liba… Tönkreteszed magad, elrontod az életedet! Annyi agyvelőd sincs, mint egy csirkének? Ahelyett, hogy azzal törődnél, hogy nincs egy tisztességes rongyod, nem tudtál egy valamirevaló…
– Ne mesélj! Ne mesélj! Nem érdekel! Úgyis agyonlövöm magam, vagy kinyitom a gázcsapot, vagy leugrok az emeletről… Nem bírom azt az alakot! Mondd meg neki, hogy nem bírom, és ne is lássam, és nekem ne jöjjön mindig a mocskos pénzével, és hagyjanak engem meghalni… – És leborult a kitöltött kávé mellé, és sírt, a kávé is leborult, és Kerényi Terka karba font kezekkel, töprengve sétált, és néha nagyot ütött a combjára, vagy megvakarta a fejét, és valami grimaszt vágott, ami a tanácstalanságát fejezte ki. Nagyot sóhajtott, és felvette a kagylót:
– Hát most nem beszélhetünk tovább… Miből gondolja? Hogyhogy pont éppen Sári?… Nézze, most a legokosabb… Nem fog magával beszélni. Maga ismeri őt jól, hát mit izél… És gyorsan befogta a kagylót, mert Sári ki akarta tépni a kezéből:
– Eressz! Eressz! Majd én beszélek vele… Majd én megmondom annak a közönséges, ócska, utolsó…
– Semmi közöd hozzá! Eredj! Most én beszélek! Isten bizony, olyan hülye vagy, hogy abszurdum! Menj a fürdőszobába, és igazítsd meg az arcodat, egészen leázott a szemfestéked! Nem hallod, hogy ereszd el a kagylót?… – A társalgás folyamán ugyanis Csillag Sári ki akarta tépni a hallgatót, hogy megmondja a véleményét, de persze Kerényi Terka jelentős izomereje ellen ez gyerekes kísérlet volt.
Végül is Csillag Sári elrobogott a fürdőszobába, fújva és dühödten. Bumm!… A lakás megremegett, ahogy bevágta az ajtót.
Bányai részint csüggedten, részint elhűlten ült az ámpolna alatt, az ágyon, az aranymintás bíborfüggöny mögött, és valami a szívébe nyilallt, a kígyózöld italtól szokatlanul heves ütemű szívébe, és életében tán először ökölbe szorult a keze, mert úgy érezte, hogy nagyszerű drámai hősökhöz illően halálos csalódás sújtott le rá, Csillag Sári jegyesére. És vérében egyre magasabb lobbot vetett a rejtélyes fodormentapárlat lángja. Koponyájában, mintha titkos Medúza-fővé válna, úgy érezte, hogy agyából előbújnak az idegei, és méregfogakat tátogatnak a világra.
Mit tegyen? Kerényi Terkát szemmel láthatólag nem idegesíti e megrendítően tragikus helyzet, amelyben itt ül, megcsalatva. Most egy volna jó: kesztyűjét, ezt a vadonat pár kesztyűt, ami itt van a zsebében, újdonsült íróságának ragyogó glasszécímere, ezt az arcába vágni ama rejtélyes Nagyembernek… Azután kard ki kard!
Nagyokat fújt, mint valami macska, az ágyon ültében, és lelki szemeivel páncélruházatban látta önmagát, vaskesztyűsen, forgós sisakkal, egy Tankréd a levelezési osztályról, aki vért kíván az ártatlanul inzultált hölgy könnyeiért!
Bányai író átalakult Birsics bestiává!
Legendás hőssé. Az ámpolna félhomályában előkereste monokliját, rálehelt, zsebkendőjével megtörölte, és hetykén, keményen a szemére szorította. Azután zsebére csapott, mintegy kardmarkolatára ütve, hogy ott-e még a kesztyűje.
Ott volt.
Egy láthatatlan ember kegyelemért könyörgő két keze is lehetett volna ez az egymáson fekvő, néhány sima ujj, ahogy előkandikált a szövet hasítéka fölött.
És enervált, besüppedt halántékain kopoltyúszerű lüktetéssel vonaglott a bőr, a méregzöld ital tremolóba kezdő ütemére.
Közben ezt hallotta: telefonon beszélnek.
– Nézze angyalkám, ezt én nem akarom… Na, ne gyerekeskedjen! Mért ne lenne botrány?… A maga garanciája? Azt hiszi, attól félek, hogy maga csinál botrányt?… Tudja mit: majd reggel felhívom magát, és helyzetjelentést adok… Tudja jól, hogy én mindig a férfi pártján vagyok… Hát pá. És legyen esze, nem kell mindig veszekedni… Apropó: nem tudja, hogy Bözsi meg Maxi kimennek víkendezni Sóspusztára?… Jó… Mondja meg, hogy csókolom… beszéltem a szűccsel, majd felviszi hozzá a bundát… Dehogy lesz öngyilkos. Ha itt öngyilkos lesz, én úgy ütöm nyakon… Hát pá. Aludjon jól… Na ja, hát kell venni egy kombinált port…
– Még mindig beszél az a piszok?! – lihegte harciasan a fürdőszobaajtóból Csillag Sári, és szempillái már a hivatalos kunkorral, precízen égnek kormosodtak, de rózsaszín orrcimpája és fegyelmezetlen szájszegletei még a lázadó vértanú dacos haragjában vibráltak. – Mondd meg neki…
Kerényi Terka letapasztotta a kagylót, és megsemmisítő energiával suttogta:
– Fogd be már a szád!… – és mézédesen a telefonba: – Semmi, drágám, a szobalánynak mondtam, hogy lefekhet… Hát pá, angyal, csókolom, és Böskének mondja meg, hogy este a Hangliban vagyunk, hívjon fel… Pá, cukros…
Letette a kagylót, és százhúsz kilométerrel odarobogott a fotelhez, amelybe Csillag Sári megsemmisülten beleroskadt, mint egy magasról bukott angyal, két karját, ezt a két csüggedt szárnyat a fotel támláját borító bundáján ernyedten lelógatva.
– Te marha! Nem férsz addig a bőrödbe, amíg egy rendes ember szóba áll veled! Mit akarsz? Kit vársz? Mit rúgod fel a pofákat sorra egy ripacs miatt… Hallgass! Én megmondtam, fiam, neked, már régen: rajtad nem lehet segíteni! – Akkurátus hangján egy drámai vátesz baljós előérzetével korholta. – Jaj annak a színésznőnek, aki ripacsokra pali! Ez súlyos betegség, fiam, amibe már nagy művésznők úgy tűntek el a szemem láttára, mint a füst! Ripacsokkal haverkodni lehet, röhögni, esetleg valami incidenst, ad hoc gondolom, hogy este meghalni a szerelemtől, de reggel úgy menjen el, hogy senki se vegye észre. De szerelem, barátom, ripaccsal, ezt én mondom neked, mert én is ebbe haltam meg, az a legnagyobb marhaság! – Aggódva pislogott a függöny felé, ahol hívatlan fülek tanúi e legbelsőbb műhelytitkoknak, de aztán vállat vont, és még erélyesebben folytatta. – Nagy betegség ez, fiam. Amikor a színésznőnek a színész kell vagy a rendező, vagy a karmester, de még a titkártól vagy a pénztárostól is az Isten őrizze meg!
Ezután nagyot fújt, szokása szerint a homloka felé, hogy néhány eltévedt hajszálat elzavarjon sebtében a szeme fölül. Csillag Sári ideges ujjai közben vékony spárgát sodortak az asztalterítő rojtjaiból, és szájában egy cigaretta rezgett.
– Hát mit csináljak?… Hát nem tudom, mit csináljak! A legjobb volna meghalni!… – siránkozott tehetetlenül, mert ez az állapot szokta felváltani nála az elszánt, harciasan ideges hangulatát, amelyből azután átmenet nélkül így széthullott, testileg, lelkileg, sírva, vagy ideges ujjaival szaggatva, sodorva valamit, egy karosszéken vagy az asztalra borulva. – Hát tudom én, hogy mit csináljak? Hagyjanak békén mind, hagyjanak élni, vagy meghalni, vagy bánom is én… – Mellkasa a sírógörcs előzetes riadójába hullámzott, és kihullott még egy könnye, és mélységes, tehetetlen fájdalommal zokogta, hogy: – Adj egy kis púdert, mert nekem még a púderem is kiömlött!…
Azután újra eltűnt zokogva a fürdőszobában, és Kerényi Terka őszinte szomorúsággal elhatározta, hogy ki fogja rúgni a lovagját. Ám még mielőtt a függönyhöz érhetett volna, csengettek. Bányai már félig kilépett a fedezékéből.
– Menjen vissza! – súgta izgatottan. – Mégis feljött!
– Kicsoda?! – lihegte a Bányai íróból Birsics bestiává nekipirult, részeg fiatalember. – Kicsoda jön most magához? Illetve csak nem Csillag Sárihoz?… Én, ha kell, itt állok védelmére!
– Azonnal bújjon vissza!… Ez csak a Pólyakalifa lehet!
Bányai a választól knockoutolva, nyitott szájjal, megsemmisülten roskadt az ágyra, és Kerényi Terka lebocsátotta rá a brokátfüggönyt.
2.
A bajt az okozta, hogy az est sokféle izgalmában Bányai elfelejtett vacsorázni. Csak orvosok és alkoholisták tudják, hogy egy folyadékká változtatott zöld kígyó miféle szárnyas brontosaurusszá elevenedik, és hétmérföldes lángot fúvó, mesebeli sárkánnyá fajul, ha üres gyomorba fészkel. Hát még egy ilyen író! Akin a Bányai nevet spárgával fűzött papírral kéne körülvenni, amilyen frissen mázolt.
– Mondtam magának, hogy ne jöjjön most fel, hát minek csinál ilyeneket? – hallotta Bányai, akit a pálinka éhsége miatt lovaggá ütött.
A Pólyakalifa hangja vontatott, mély, siránkozó dünnyögés volt:
– Csak egy szót akarok vele beszélni, mondja meg neki, hogy azonnal elmegyek, ha kívánja, de legalább hallgasson meg…
Ez a hang ismerős! Hallotta már, de nemesebb veretű súllyal, nem ilyen görnyedező modulációban. Hallotta, de hol?…
– Várjon… – súgta Terka, eltűnt a fürdőszobában, és nyomban izgatott, halk beszélgetés hallatszott, illetve csak Csillag Sári hangjával néhány szokványos szó, amit fojtottan is harsogva vitatkozott:
– …szemem elé a nyomorult… Mindegy… És veled se beszélek… Ezt direkt így csináltátok… Az nem igaz… A szemit tíz körömmel…
A hangfoszlányok idegesítették Bányait, és kikukkantott a függöny óvatosan elhúzott szárnya mögül.
Uram, Atyám!
Az elnök fia!
Az ifjabb Lakatos! A bankfelhőkből villámló Jupiter utóda! Az emeleti tanácskozó misztikus Walhallájából! Egy valóságos igazgatósági tag! Hátha még tudta volna Bányai, hogy ez a Pólyakalifa néha Hólyagkalifa!
Hát persze! A Budapesti Kelengyeáruház! A Lakatos család tulajdona, ahonnan a kitűnő atya a vagyon felhőrétegéből a közgazdasági hatalom sztratoszférájába szökkent, a fiú… maradt.
És most Bányai úgy érezte, hogy kilesett valamilyen antik istenséget, legprivátabb pongyolájában, ahogy megpillantotta az elnök fiát, vállába húzott nyakkal, kezében szorongatott kalapjával, kissé görnyedten, a kályhacsőből összerótt táncosnők képét búsan nézegetve, majd feltekintett a tehén mellett pipázó cipszer Preiszovics-ősre (a család Kerényi ágának megalapítójára). De nem látta a képeket, mert képzelete ott nyugtalankodott a fürdőszobában, és minden hangfoszlányra összerezzent, összébb görnyedt…
Bányainak az is eszébe jutott, hogy őméltósága már régen nős… És most ilyen siralmasan áll itt, Kerényi Terka kegyeit remélve, hogy kibékülhessen Csillag Sárival.
És ő elmegy, ha Sári úgy kívánja, de esedezik alássan, hogy csak egy szót beszélhessen, és most itt enyhe magába roggyantsággal szurkolva várakozik.
Bányai ifjúkora és életének szerény, kispolgári formák között lehatárolt síkja menti tapasztalatlanságát, mellyel rendkívülinek bámulta meg a mindennapos csodát, hogy egy bank vagy akár egy köztársaság elnöke intim utakon bolyong, és egy hisztérikus kis dizőz haragjától olykor ijedt és alázatos lesz.
Hirtelen felpattant a fürdőszoba ajtaja, és megjelenik Csillag Sári, ahogy éppen kitépte magát Kerényi Terka kezéből.
– Mit akar?! Mért jött utánam ide is?!… – és bal öklét a jobb tenyeréhez üti és felharsányodik a hangja, hogy Lakatos kitáruló szájába fojtsa a szót: – Mondtam, hogy nem akarom látni! Nem akarom látni!… Hát mit akar tőlem?! Istenem, mit akar tőlem?! – És már tehetetlen siránkozásba roskad vissza, a dühkitörés letört emóciója: – Mit akarnak tőlem, én olyan szerencsétlen vagyok, és mindenki üldöz…
– Kérem, Sárika…
– Pusztuljon!… Pusztuljon innen! – Szélesen bőgve, egy fotelba roskadva: – Hagyjanak engem meghalni…
– Az istenért, Sári, itt mindenhol alusznak, és…
– Hát ne aludjanak! – üvölti sírva, megrázza a fejét, és az asztalhoz koccanó homlokkal leborul, de most már az egész testét rázza. – Ne aludjon senki, és mit bánom én, dögöljenek meg!
És zokogva, fuldokolva bőg. Kerényi Terka rámutat, mint egy sikerült kísérlet eredményére, dühös grimasszal Lakatos felé:
– Na! Mondtam, hogy botrány lesz?!… Magának is lehetett volna annyi esze, hogy nem jön most fel, nemhiába neveztem magát Hólyagkalifának…
Csillag Sári könnyázott arccal, teli szájjal zokogva, amint ezt meghallja, egyet csuklik, egyet nevet, hogy könnyei szétfröccsennek az ajkáról, és az arc nem tudja, mit csináljon a két ellentétes kifejezésbe torzulva, és Sáriból kitör a röhögés, hogy hanyatt dől a fotelba zsebkendőjét a szájához szorítja, a vállai sebesen vibrálnak, és most már nem lehet tudni, hogy nevet-e vagy sír.
Viszont a vihar elmúlt, a villámlást levezette egy fegyelmezetlen, vidám lelki bakugrás, és hogy ismét fergeteggé váljék, ahhoz megint egy érzelmi trambulinnak odavetett mondat szükséges, amiről Csillag Sári egy zsupszfejest ugrik a botrányba és a tragédiába.
– Kérem, Sárika, meghallgat…
– Mért ne hallgatnám meg – vállat von -, semmi közöm magához… hol a kompaktom?
Sebes púderozás, aránylag gondosan és aprólékosan a tükörnél.
– Elhiheti angyalom, ha én mondom, ez egy bolond gyerek… egy őrült…
Sárinak a tükör előtt eszébe jut a Hólyagkalifa, elkaccintja magát, és a rúzs az ajkától az orráig szalad, és dühösen mondja:
– Most kezdhetem elölről, és…
– Én csak azzal gyanúsítottam… – kezdi alázatosan Lakatos, és Sári vörös orrheggyel, elmázolt szájjal otthagyja a tükröt, és elébe toppan:
– Ne juttassa eszembe! Maga mer engem gyanúsítani?! – düh, bosszú, sírás, nevetés cikázik az ajkain, ahogy odavágja: – Hólyagkalifa! Hólyag!… Ha itt lenne a vőlegényem, mert tudja meg, hogy vőlegényem van, az megtanítaná magát móresre… – Sírássá fajuló, rekedt hangváltozat. – De nincs senkim, és nincs semmim, és mindenki hólyag, hólyag!
– Vőlegénye van? Kalmár…
– Kalmár éppolyan gyalázatos fráter, mint maga! – Kalmár nevére nyomban bőgés, tátott szájjal, sírva és kiabálva: – Az én vőlegényem egy tisztességes, gyönyörű szép férfi, tiszta, egyszerű ember, mint valami ablak, és derék édesanyja van Budán, és…
És Bányai gyomrából már régen agyába ágaskodott a sárkány, és kihúzta magát, megerősítve a monoklit vibráló, táncoló szemei előtt, valamiféle biztonság okáért megtapintotta kesztyűit, és egy energikus mozdulattal megrántotta lent, középen a zakóját, továbbá nyakkendőgombjának egy szelíd húzásával domborúvá igazította mellénye fölött a mintás selymet.
Tűrje?… Nem tűrheti!
Mit?
Ez részletkérdés. Nem kell mellékvágányra terelni. A fő, hogy nem tűrheti.
Vagy mégis? Ha az írói pálya, tegyük fel, nem valószínű, de mondjuk, mégsem jelent azonnali, biztos megélhetést? A sikkasztást még, ha leutazik Győrbe, Jani bácsihoz, talán… De ha itt összevész az elnök fiával, ahhoz képest egy nagyarányú sikkasztás jelentéktelen hivatali vétség kirúgási eshetőségek tekintetében.
De ahogy felállt, ez egy vérhullámmal erősebb lendületet adott a fenevadnak a gyomra és az agya közötti imbolygásban, és könnyedén elintézte az aggályt. De még így sem történt volna semmi, ha Kerényi Terka, aki a vőlegény szótól megijedt, és a függöny felé rándult a szemhéja, nem mondja ezt:
– Elsősorban ne üvölts, mert ezt nálam nem szokták meg a szomszédok… Hallgass! Tudom, hogy fütyülsz a szomszédokra, és dögöljenek meg. De ezt ők nem akarják… Másodsorban… leszel szíves végighallgatni egy percre és befogni azt a teméntelen nagy szádat… Te egy taknyos vagy! Úgy beszélek hozzád, mint az anyád! – Egy lelki gombnyomásra két szolgálatkész könnycsepp mintegy haptákban kilépett a szeme sarkából: Ehhez képest a hangja kenetteljes vibrációba mélyült: – Miért tűröm ezt, ha nem szeretlek? – Megölelés, egymás átkarolása, Sári nyomban őszintén zokog a vibrációtól. Terka mélységes megvetéssel néz a Pólyakalifára, mialatt barátnője hátát veregeti, gömbölyű, barnára sült, apró kezeivel. – Látja, ennek maga az oka! De én azt mondom neked, Sári, hogy beszélj őszintén, Feri nagyon jó fiú, és meg fogja érteni, hogy belátással kell lennie, amíg te felszámolod ezt az ügyet Kalmárral… Mert legjobb fiam, az őszinteség, a becsületes, nyílt kiállás, hiába, én már csak ilyen vagyok… Hozzon ide egy whiskyt, attól mindnyájan megnyugszunk kissé.
Lakatos könnyed tájékozottsággal és súlyos, bánatos léptekkel whiskyt és poharakat hozott, sőt a frizsiderből egy jégkockát is kiemelt, mert ez a lehetetlen teremtés, aki nélkül azonban aligha lehet élni, így szereti a whiskyt.
Sári ezer évig élhetett volna ebben vagy amabban a környezetben, impulzitása mégis megakadályozta volna, hogy tréfás, szentimentális vagy megható kijelentéseket azzal a gyanakvással fogadjon, amely éppen Kerényi Terkával szemben olyan kézenfekvő. Ő mindent készpénznek vett… Így hát érthető, hogy barátnőjének, kollégájának unalomig ismert, jóízű, szélhámos diplomáciáját forró barátnői szeretetével, lelkesen és engedelmesen fogadta, hálás csókot cuppantott Kerényi Terka mindkét arcára, és miközben cigarettára gyújtott, őszinte melegséggel mondta:
– Nincs nekem senkim a világon, csak te, és bocsásd meg, hogy ilyen botrányt csináltam nálad… Add ide a puffnit!
Eszébe jutott, hogy a szája és az orra elkenődött, búsan sóhajtva eligazította az arcát, és amilyen szerencsétlen természete volt, egy félig haragvó, de szánó pillantást már Lakatosra is vetett, aki megtörten hozta a whiskyt, a poharakat és a frizsiderből a kockajeget.
Amikor a kockajeget meglátta, nagyot sóhajtott, megtelt a szeme könnyel, rátette a kezét Lakatoséra, mert eszébe jutott, hogy ez minden gondolatát elleste, ő mégis hogy utálja, és ezért most szerette és sajnálta.
– Én egy hálátlan teremtés vagyok, én nem érdemlem meg, hogy szeressenek.
– Ne bőgj megint, nem bőgj, ne keverj folyton maltert a púderból… Maga szódával issza? Ott van jobbra, a polc alatt… Itt van, igyál, de ne az egészet, mert tényleg aludni akarnak a szomszédok, és mondj el őszintén mindent… Na mit bámulsz? Természetesen mondd el őszintén, hogy Kalmárral szakítottál, de ehhez idő kell, amíg leépíted… Szóval, ahogy mesélted nekem…
– Mikor meséltem?…
– Az imént – mondja Kerényi Terka rávillantva szemével, és kétségbeesésében nagyot fújt, hogy megrendszabályozza szeme előtt a hajszálakat, majd öblösebbé teszi a hangját, hogy Csillag Sári szájába rágja: – Te mesélted az előbb, hogy egy kis időre van szükséged, amíg leépíted…
– Én? Én azt meséltem neked, hogy… Mit rúgsz?… – és mikor Kerényi Terka összeteszi a kezét, és az ég felé néz, rövid, artikulátlan nevetéssel megjegyzi: – Már azt hittem, komoly… Ja… Szóval, hihi… Te marha… szóval, hogy azt meséljem el… Hagyjál békit! És eltűnik röhögésével a whiskys-pohárban, onnan néz fel komikus rémülettel kétségbeesett barátnőjére. Lakatos mindezt nagyjából hallotta, amíg szódáért ment, de Lakatos nagyjából úgyis sejtette mindezt, és sorsával aránylag tisztában volt, amikor először konstatálta döbbenten, hogy beleszeretett ebbe a veszett fruskába.
Ezzel szemben állt Bányai, illetve ült, mert csüggedten visszahuppant az ágy szélére, mivel ismét, mint már annyiszor az est folyamán, Csillag Sári következtében egy világ dőlt benne össze. Ő azt hitte, hogy okosabb, mint Lakatos, holott ez jóval bölcsebb volt nála, amiért nem értette a hallottakat, ő azt hitte, hogy bennfentesebb, és mivel író, tehát idetartozik, és máris érti a titkot, a titkot, amiről csak éppen ő nem sejtette, hogy mindenki tudja a városban: ez a nő szerelmes Kalmárba!
Őhozzá menekült Kalmár elől, de Kalmárt szereti, ez most már biztos, és az is biztos, hogy ez a nő olykor nem mond igazat. Így a vőlegénységnek vége.
– Szóval Sári nekem őszintén elmondta – kezdte Kerényi Terka, mert látta, hogy neki kell kézbe venni az ügyet, hiszen ez egy reménytelen liba, ahogy kacarászik vagy zokog, és egyáltalán nem gondolkozik. – Kalmár halálosan szerelmes belé, és maga is tudja, hogy ez többéves kapcsolat volt, és éppen maga nem kívánhatja egy finom érzékű nőtől, hogy csak úgy mirnix-dirnix felrúgjon valakit, akivel már többször is meg akartak esküdni. Akkor ez a drága, jó, bolondos gyerek, ez a Csillag Sári nem volna az a Csillag Sári, akit érdemes ennyire szeretni. Magának egy kis tapintattal kell lennie, amíg Kalmárt kidobja az életéből…
Meglepő dolog történt. Csillag Sári előbújt a whiskyből, keményen maga elé tette a poharat, és tömören így szólt Kerényi Terkához:
– Kuss… Légy szíves, és ne rúgjál… Ne integessél, nem érdekel semmi…
– Te hülye, ki integet?! Még majd engem…
– Igenis, Kalmárt nem dobom ki az életemből! Ilyeneket ne is beszélj! – És máris sírva fakadt. – Kalmár egy csirkefogó! Kalmárról nem akarok többé hallani, de száz ilyen alakért sem… mondom, ne rugdoss, mert nem tudom, mit csinálok… Azt nem éri meg senki, hogy én egy Kalmárt kidobjak az életemből… Uhugy sihincs máhááás… az életembe… ne nyúljon a kezemhez! Fújj! Utálom, ha hozzám ér! Tudja?!
– De drága…
– Nekem ne mondja senki azt, hogy maga miatt olyat mondjak Kalmárra, hogy kidobtam az életemből…
– Ne üvölts, te ló! Kilakoltatnak miattad!
– De kedves… – békítette Lakatos. – Hiszen azt mondta, hogy vőlegénye van…
– Igen, van! Az egy tisztességes ember, aki elvesz feleségül! Egy gyönyörű lángész!
– Kicsoda az illető?
Kerényi Terka nagyot nyelt, és lehunyta egy másodpercre a szemét. Úgy érezte a bekövetkezendő eseményeket, mint vén tengeri medvék a sós levegő szagával közeledő vihart.
– Az én vőlegényem egy úr! – kiáltotta Csillag Sári, és érthetetlen nekirohanásai egyikével majdnem egészen a bíborfüggönyig ment felháborodásában. – Egy úr, és szerencséje magának, hogy nincs jelen, mert megtanítaná… Mert maga is, Kalmár is felfújhatják magukat, én Bányai Ferenc írót szeretem, hozzámegyek feleségül, és ha lesz egy gyerekem, fütyülök az egész világra, mert én csak egy gyereket ahakahaaarok – bömbölte, és amikor a szomszédból valaki kopogott a falon, toporzékolva és két ököllel kopogott vissza, felszólítva az illetőt, hogy nyomban dögöljön meg.
– Bányai Ferenc?… – Ezt most hallom magától először.
És mint klasszikus tragédiákban, szétcsapódott a függöny, őméltósága sóbálványszerűen megdermedő, legmagasabb lénye előtt megállt egy cingár, meglehetősen részeg egyén, és arcát őméltósága állához tolva, mivel úgy adódott, hogy magasabbra nem nőtt, röviden ezt mondta:
– Pimasz!
– És kesztyűjével, igen, dekoratív kesztyűjével két rövid, de nagyon heves mozdulattal jobb, majd bal felől arcul csapta elnökének fiát! De úgy, hogy csattant.
Egy halk sikoly, és Kerényi Terka közöttük áll:
– Nahát, elég legyen!… Itt ne csináljanak botrányt, és szégyellhetik magukat, csupa felnőtt… Te mit vihogsz! Te hülye!
Csillag Sári egy légies libbenéssel eltűnt közben, és a legmélyebb karosszékből, az eléggé öblös whiskypohárból, rémülten és belső csiklandásnak engedve, egyben vidáman is, nézte, hogy egyszer, véletlenül, hogy a fenébe megelevenedett egy ilyen elhirtelenkedett, nagyhangú, izgatott túlzása.
Lakatos észbe kapott. Pardon… Ez a siralmas magánélet, egy jópofa Kerényi Terkával, egy bolond kis színésznővel, minden pozícióban lehet egy úriember magánélete. De egy ilyen Bányai Ferenc előtt…
Kezet csókolt Kerényi Terkának. Ha mert volna, kezet csókol Csillag Sárinak is, de most már a méltóságos úr volt, teljes nyilvánosságra képzett, testi-lelki ornátusában, tehát csak meghajolt, azután Bányai Ferenchez csak így szólt udvariasan:
– Viszontlátjuk egymást…
És halk, határozott léptekkel elment a nyomába siető Kerényi Terkával, aki, mint a nyitott ajtón át behallatszott, ilyeneket hadart:
– Angyalom, ugye belátja, hogy én nem tehetek az egészről… Minek jött fel, mikor kértem, hogy…
– Maga egy nagyon kedves teremtés. Csak nekem van okom bocsánatot kérni…
Az ajtó becsukódott. Bányai fennkölt pózban előrelépett, de kissé megbotlott a szőnyegben, és a rakoncátlan szoba miatt erősen meg kellett kapaszkodnia egy karosszék támlájában:
– Sárika… – kezdte vékony, zengő, rekedt hangján, de nyomban beszüntette ezt a fájdalmas nekiiramlást, mert Csillag Sári szívbe markoló, higgadt, éles tárgyilagossággal rászólt:
– Mondja, maga meghülyült?! Hogy mer beleavatkozni az én dolgomba? Hogy került ide, és mi köze hozzám, és…
– Sárika! Hiszen…
– Ha még egyszer kicsinyít, dühbe jövök! Sári vagyok… Különben magának művésznő vagyok.
– Mondja, maga berúgott, keserves trotli! – köszöntött Kerényi Terka hangja a karosszékhez rögződött, hófehér vagy még inkább fűzöld ifjúra. – Mi jutott eszébe, hogy itt egy Fradi-mérkőzés B tribünjén drukkernek képzelte magát? Hogy jön maga ahhoz, maga taknyos, egy méltóságos urat pofon vágni!
– Nekem is megállt az eszem…
– Te, fiam, a világra jöttél, és tíz perc múlva megállt az eszed, és azóta csak a szád jár!… Ilyet nekem… a lakásomban… Mondja, magát a fejére ejtették?! Agyára mentek a szerelmes regények?! Hát mit képzel, maga tacskó, maga vicsinger, maga zöld, kétéves karalábé, maga itt pofozkodni mer, maga itt egy személyben a Három Testőr, a Robert Taylor és Robinson Crusoe?!… – És a homlokát fogva szaladgált. – Megáll az ember esze, hogy egy ilyen göthös, ideszaladt civil, kis senki, megiszik két pohár snapszot, és az én… az én lakásomban, egy Kerényi Terka lakásában vezérigazgatóval pofozkodik, és azt hiszi, azzal itt imponálhat valakinek… Ne nyissa ki a száját, mert ha én leszek hisztérikus, a kutyamindenségit neki, akkor egy életre leszokik az ilyen vidéki dolgokról!
Pedig Bányai Ferenc (író, sikkasztó, lovag, vőlegény és karalábé) nem is szólásra nyitotta a száját, csak tátva maradt neki a szomorú meglepetéstől, és ismét, talán huszadszor, megint csak egy világ omlott össze benne. És még az összeomlás nyoma is külön összeomlott, amikor Csillag Sári így mentegetőzött barátnőjénél:
– Honnan tudtam volna, hogy itt van ez a mafla?… – Elröhögte magát. – Olyan lóarcot csináltak mind a ketten…
Bányai Ferenc azonban tanult valamit az imént. Kihúzta magát, kesztyűjét zsebre tette, és rácsapott, mint hüvelyébe tolt kardja markolatára, két ujjával megérintette a monokliját, két ujjával mellénye fölé domborította a nyakkendő szárát, és szomorú hangja gőgös, kappani régiókig emelkedett, midőn így szólt:
– Pardon… Nem így gondoltam. Kezüket csókolom.
És gőgösen, de óvatosan távozott. Némi szociális felháborodással konstatálta, hogy itt is kirívó a hangsúly az osztálykülönbségen, mert Kerényi Terka őt nem kísérte ki.
Bezzeg az elnök fiát…
3.
A friss levegőn nem csökkent, hanem csak más formát öltött a zöld méreg hatása. Émelygés, és szédülés fogta el. Ment, ment előre, jobbra-balra szédelegve, támolyogva. Gondolatai összevissza ugrándoztak. Csillag Sári, Lakatos, Kerényi Terka, Halász, a szellem, römikártyák alakjában viaskodtak agyában. Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telhetett el ebben az ámokfutásban, és azt sem tudta, merre járt, amikor észrevette, hogy nem forognak, dülöngélnek körülötte a házak, utcák, kirakatok. Előtte pedig a jó öreg Duna hömpölygött méltóságteljesen.
A kihalt korzón szerteszét hipochonder falevelek sűrűn borították az aszfaltot, és egy réveteg utcaseprő lomhán egy halomba húzta őket.
Rövid búgás visszhangjával labdázott vagy két másodpercig a budai hegyvidék és a dermedt hotelpaloták sora. Jött az alsó folyás vadvidékeinek milimári nevű bennszülött törzse a kofahajón, Ercsi felől. Bányai ezen a szomorú, züllött, nyári hajnalon először látta az ismert gőzöst, melyet a bohémek “kísértethajó”-nak neveznek. És ezzel a felfogással nézve kissé lúdbőrzik az ember háta tőle. Némán siklik a Vámház körút torkolata felé, mozdulatlan kosarak, dermedten gubbasztó kofák és egy-egy alvó, csendben bólogató, kókadt fejkendős árny még félelmetesebbé teszi a benyomást, amint lassan siklik az enyhe derengéssel hígított, agonizáló éjszakában a kísértethajó.
Bányai lélektelenül ődöngött. Hazamenni? Nincs értelme.
Délelőtt főpróbája van. Ezt olyan egykedvűen mondta magának, miközben nagyot dobbant a szíve, mert minden keserűség és többrendbeli világösszeomlás ellenére kissé boldoggá tette, ahogy így odavetette magában, hogy nem érdemes lefeküdni, mert holnap főpróbája van. Illetve ma. És ezzel átesett egy újabb tűzkeresztségen, az éjszakai emberek konfúzióján, amellyel hajnali beszélgetéseknél idegesen kijavítják egymást, ha a ma vagy holnap kerül szóba, mivel ők tegnap, illetve ma… szóval még ébrenlétük közben rájuk változik a napszaka.
Azután megpillantotta a Gellért fürdőt, és eszébe jutott az operettíró, aki elhatározta, hogy reggel itt piheni ki az alvás fáradalmait. Ő is író, tehát alkalmazkodik az ilyen tradíciókhoz. Természetesen Lakatos holnap provokálni fogja, de neki ő már csak egy Hólyagkalifa vagy egy Pólyakalifa. Mert most már nem bankhivatalnok, hanem a társadalmi osztálykülönbségeket áthidaló, semleges rangú polgár: művész! Hajnalban esetleg valamelyik kávéházban egy lelépett fizetőpincérrel és két állástalan artistával megtárgyalják a válogatott mérkőzés esélyeit, majd délután a bankelnökkel és egy báróval römiznek a klubban. Neki tehát a Lakatos esetleg már csak a “Feri”. Nem fogja nagyon összekaszabolni, két laposvágás a mellkasra, és ha nem elég, egy enyhe riposzt vagy elővágás az alsókar felé, azután majd férfiasan bocsánatot kér, következik a bankett, és…
És mi lesz a sikkasztással? Interurbán nem intézheti el Gyuri bácsival a hétszázat. Viszont ezt párbaj előtt rendezni kell, nehogy ilyen kifogással, mint a sikkasztás, Feri kibújjon a fegyveres kiállás alól.
Mit lehet tenni? Maga sem tudta, hogy egyszerre hogyan került ide a kabinba, ahol már szépen rendben, pedánsan összerakosgatva feküdt a ruhája, és éppen az ingét húzta. Mint valami automata jött át a hídon, és váltotta a jegyét.
Persze, nem ártana, ha híre menne az ügynek, mégiscsak nimbuszt adna alig jelentős személyének ott a főpróbán, ha a pofonnak és a lovagias ügynek neszét vennék.
Leült a párolgó víz lépcsőjére, néhány bágyadtra gőzölt, hajnali sorstársa között, kik búsan üldögéltek itt, lábszárukat gépiesen masszírozva, sóhajtva vagy krákogva, közönyös, önsanyargató, álmatlan, álmos emberek, köldökük felé horgadt fejjel, mint egy-egy buddhista, szent bölcselő, egy márványpartú, gőzölgő Gangesz vizénél tanyázva.
Zűrös, továbbzsongó hangok terjengtek meghatározhatatlan irányból, folytonosan, úgyhogy egy nagy kagyló belseje is lehetett volna a hajnali álmatagok melegvíz-palotája.
Hogy a jellegzetes mozdulatokat miért veszi át nyomban mindenki, egy jóízű ásítással együtt, ha leül a gőzfürdő peremére, ezt nehéz volna elemezni. De annyi bizonyos, hogy Bányai ásított, leült, a feje egy gyakorlott fakír pontosságával hajlott a Buddha tanításai szerinti irányba, és lassan, de nyomban a lábszárait kezdte dörzsölni két kézzel.
Kár, hogy diszkréten, késő éjszaka, két művésznő exkluzív magánéletében történt az összeütközés. Ha híre megy is esetleg, jó néhány napig eltart, amíg a kabaré tagjai is megtudják, hogy ő afférba keveredett méltóságos Pólyai Hólyag Ferkóval.
Kár, kár, hogy a két művésznő tapintatán és extrém magánéletén lefojtva marad a hír. Valaki ásított mellette. Felnézett rá egy alacsonyabb lépcsőfokról, ahol a praktikus emberek süppednek a talpukkal egy vonalba, hogy állukat a térdükre támasztva szundíthassanak, viszonylag rögzített állapotban.
– Jó reggelt, cukros Bányai… Gratulálok! Hallom, hogy felpofozta a Pólyakalifát, és holnap fél tizenkettőkor párbajoznak a Maturek-féle vívóteremben, könnyű kardokkal, hónalj- és nyakbandázs, első vérig, és Csermely olimpiai bajnok lesz a vezetősegéd. Az unokabátyám felkeresi magát holnap a kabaréban, mert azt hallottam, hogy magának még nincs orvosa… Hopplá!
És mert a magasból egy új monokli esett a vízbe, dr. Halász készséggel lebukott, és eltűnt a medence fenekén, mint egy napkeleti búvár, hogy prüszkölve, diadalmasan, több ezer sestertiust érő gyöngylelethez méltóan felhozza az egy dioptriát sem reprezentáló, vadonatúj monoklit.
– Ne féljen! – harsogta a zsongáson át biztató vidámsággal: – Gondoskodtam, hogy benne legyen a reggeli lapban!
Hatodik fejezet—>>>