Csali baba és a negyven napló
1.
Bányai a klub előtt állt és tűnődött. Bement a klubba. Először közölték vele, hogy csak tagok, azok hozzátartozói vagy vendégei látogathatják a helyiségeket. Erre megkérdezte, hogy itt van-e dr. Halász. Azt mondták, természetesen.
És természetes, hogy jött dr. Halász!
– Csakhogy látom! – kiáltotta. – Kifizettem a két feketét, azt holnap elszámoljuk. – S miközben mentek fel a lépcsőn, valami írást vett Bányaitól, amely szerint valamiféle rejtélyes vidéki műkedveléssel egybekötött haszon bevétele esetén dr. Halásznak jár húsz százalék, és ez irányban megbízza…
Mire aláírta, valahogy besodródott a játékszobába, és itt Halász megmutatta neki az asztalnál Terebényit, egy szemüveges, kopasz, alacsony, finom arcú embert, aki römizett.
– Hat órától kezdve römizik – oktatta Bányait dr. Halász. – Ezért ha valaha dolga lesz fönt, jegyezze meg, hogy öt óra után inkább menjen el, mert ha elhúzzák az időt a römipartijától, azt nem szereti.
Terebényi asztalánál kibicelt az operettszerző, akinek valamilyen ügye volt dr. Halásszal, és ezért az asztal közelében álltak mind a hárman. És ekkor fedezte fel Bányai a Nagyvezírt.
Egy váratlan, rendkívül nyugodt lendülettel, de voltaképpen véghetetlenül izgatottan, könnyedén odaállt kibicelni. Mi lehet? Végre is ez egy klub, és ő író. E nyugodt lendületnek köszönhette, hogy az ismert operettíró felnézett rá, és dr. Halász bemutatta őket egymásnak.
Ő pedig nézte saját bankjának ismeretlen szellemóriását, amint íráshoz szokott, puha, fehér kezével jegyzi és jelzi a játszmák eredményeit, bizonyos passzióval és gondos figyelemmel.
És Bányai hallhatta, hogy a finom kezű vezérigazgatóját minden üres fecsegés csak bosszantja, és állandóan így szól: “Na ki oszt?! Beszélgetünk vagy játszunk?!” És lapjait a gusztálás nevű kezelési módon lehetőleg a legszűkebbre nyitotta ki, hogy csak egy-egy csücsköt obszerválhat ott örökké nyugtalan, ide-oda járó pillantásával, amelyhez egy mosolyt applikált, és időnként igazgyönggyel díszített arany nyakkendőjét babrálta, hogy kártyaizgalmát leplezze.
Roppant szeretett nyerni.
Mennél többet nyert, annál kedvesebb volt partnereihez, és eme gesztusában, továbbá nyakkendőtűjén játszadozó ujjain, egész lénye kifejeződött.
Nyerni!
Terebényit váratlanul a telefonhoz hívták, ugyanis Böske rásózta a filmíró egy régi regényét a Budapesten járó amerikai rendezőre, és sürgősnek látszott, hogy megjelenjék Terebényi a Pompadourban.
Terebényi siralmasan igazgatta a cvikkerét a telefonnál.
– De drágám, ez az egész ügy már perfekt… Nem lehetne nélkülem?
– Nem! Ide kell jönnie az igazgató úrnak, mert azt állítja ez az amerikai, hogy mi valami hasonló témájú filmet adtunk el öt év előtt Németországnak.
– No de ez nem igaz!
– Sajnos igaz.
– Annyira hasonlít?
– Ugyanazt adtuk el. Hát legyen szíves és tisztázza az ügyet, mert ez az amerikai csak magának hisz… Különben is, a filmíróval még nem számoltunk el, és most majd esetleg lármázik…
Mit volt mit tenni? Ez nem tartozik történetünkre. Az öt év előtti német filmeladás és az idei amerikai vétel legfeljebb annyiban tartozhat regényünkre, hogy az igazgató szomorú volt, mert abba kellett hagyni a römit.
De mialatt beszélt, ez csodálatos dolog, a legszentebb szentélyek varázslatos vezérigazgatója Bányai felé fordult:
– Doktor Lakatos Imre… – kézfogás, Bányai hebeg.
– Vegye fel Terebényi lapját, amíg telefonál. Nem lehet így játszani. Ha telefonálnak és beszélgetnek, inkább számoljunk le. Egyelőre vegye fel a lapot, kedves Brankovics úr…
– Bányai… – helyesbít szerényen, és végigfut rajta a hideg, mert dr. Halász egész ízléstelenül, hangosan így szól a legtitokzatosabb Lakatos Imréhez, hogy: – A kitűnő író!
– Igen? – szól a nagyember, kinek hosszú szakálla van, és bankkörökben az a vélemény róla, hogy övig érő szakálla lesz, mire határozott választ ad valamire. – Úgy? Ez nagyon érdekes, szóval, író… Azt tudja, hogy kopogásnál nem kell kivárni egy kört?
A szenzáció mindössze ennyire hatott rá, és fél szemét összehúzva, szivarfüstjén át elkezdte a lapjait gusztálni.
Most jön Terebényi. Látja, hogy helyén a fiú játszik! Nagyszerű! Taxi oda, taxi vissza, és egy óráig még kiegyenlítheti a differenciát, mert vesztésben volt.
– Terebényi vagyok:… Kedves öcsém, játsszon helyettem, amíg visszatérek!
Bányai úgy érzi, hogy dr. Halászt le kell szúrnia, mivel ez így szól:
– Bányai úr színpadi szerző, és igazgató úrnál már lekötöm holnap:
– Igen? – mondja közömbösen, és körülnéz, amíg egy lakájt talál. – Kiskocsit…
És elmegy.
– Maga milyen színpadi szerző? – kérdezi Lakatos Imre, mert látja, hogy ha sorra kerül, römi, és ilyenkor szeret valami közömböset beszélni, nehogy előtte kopogjon valaki, miután leolvassa arcáról a türelmetlenséget.
– Én, hogy úgy mondjam… – feleli Bányai. – Egy kabarédarabbal…
– Römi vagyok! Most nézzen ide! Az előbb behúztam ide a kvartba egy hetest, és most jött a káró ász. Hát mit szól ehhez?
Kirakja a lapjait, és Bányainak már nem érdemes folytatnia az ügyet.
Éjfél után egy óráig összesen hétszáz pengőt veszített és Terebényi nem jött vissza.
Mit tehetett Bányai? Miután már Clizmát szívott, és Chartreuse-t ivott? Miután a világhírű operettíró melléje ült kibicelni?
Itt ugyanis az érdek fogalma nem logikus. Az érdek az olyan, hogy üljünk melléje, mert külföldi cigarettát szív, és Chartreuse-t iszik, holott tegnap a kutya sem ismerte, és ma csak ez a kutya dr. Halász ismeri. Ez a dr. Halász biztosan titkolja, hogy miféle világhírű ügyekkel áll összefüggésben ez a Bányavári. Tehát üljünk melléje. Mert mit lehet tudni?
Mit tehet ilyenkor Bányai? Hanyag gesztussal átnyújt három turistacsekket hétszáz pengő értékben. Ezt Lakatos átveszi, hiszen bankigazgató. Ezzel történetünk újabb fordulatot vett, mert hősünk déli tizenkettőkor elindult a közgazdaság prózai tündérországából a mesés, titokzatos, fülledt Indiába egy alig használt, intakt élettel, és menetrend szerint éjjel egy órakor hétszáz pengőt sikkasztott.
2.
Csali Babához úgy került fel, hogy váratlanul ismét megjelent a Szellem. Természetesen dr. Halász. Határozottan kísérteties egyéniség volt, amikor víziószerűen feltűnt most a klub előtt, éjszaka, és egyszer csak ismét ott állt Bányai Ferenc mellett mozdulatlanul egy Szellemhez mérten stílszerűtlen lompossággal, kövéren és álmatagon, e különleges Piladésze újdonsült művészeknek és meghitt barátja titokzatos százalékrészesedéseknek.
– Elkészült?
– Tessék? – kérdezte az író (hivatalnok, vőlegény, sikkasztó stb.). Nem ismerte a tündérországi tájkifejezéseket.
– Úgy értem – definiálta dr. Halász -, hogy nincs egy vasa sem bizonyára. Nem tesz semmit. Kedvező állapot ifjú íróknál, merész felívelésekhez. Holnap Terebényitől újítunk. – Nem várta a kérdést, hanem máris definiált. – Újítani annyit tesz, hogy az ember ismét pénzhez jut. Az újítás lényegéhez tartozik, hogy olykor sikerül, sűrűn nem. Most mi a szándéka?
– Fáradt vagyok…
– Én is. Tehát pálinkát fogunk inni.
– Nem volna jobb hazamenni?
– Lebeszélem. Üzleti érdeke, hogy pálinkát igyunk. Meg kell ismernie néhány nevezetes embert. Jöjjön a Tulipán Sörözőbe, ott mindenki együtt van záróra után, mert az emberek ilyenkor fáradtak, és pálinkát kell inniuk. Adok magának húsz pengő a contót, és a többivel ne törődjön…
Bányai átvette a húsz pengőt, és fagypont alá csökkent ellenállásának gépies, szinte alvajáró állapotában követte az elhízott dzsint, hogy pálinkát igyanak, mivel fáradtak voltak.
A bankszakmában ilyen eljárás, kimerültség esetén, ismeretlen. Új hivatása azonban nem szakma, hanem bolyongás a napkeleti mesék csodálatos birodalmában. Itt gyanútlan fiatalembereket eljegyeznek, itt gorombáskodnak vagy csókolóznak, és alkoholba fojtják a fáradtságot.
Továbbá sűrűn közlekednek taxin.
Mintha évek óta sürgős és fontos dolguk volna, csak éppen nem tudják, hol. Mindenesetre sietnek, mert egyik taxiút közben esetleg kiderül.
3.
Megérkezett a tömött, lármás, füstös Tulipán Sörözőbe. Letelepedtek egy üres asztalhoz, és dr. Halász viharos sebességgel tájékoztatta Bányait a jelen levő szaktekintélyekről.
– A színházak legfőbb urai a pénzemberek – oktatta dr. Halász az újdonsült írót.
– Nem Málnásié a színház?
– Természetes, hogy az övé. Ezért ő ott nulla. Akinek színháza van, az nem sokat számít az intézmény vezetésében, mert a színházhoz pénz, sok pénz kell.
Tehát mindig akad valaki, aki nem a színházzal foglalkozik, ergo pénze van.
– De mégiscsak Málnási az igazgató… – jegyezte meg ismét bátortalanul, de a Szellem csak legyintett, mint annyian, ha Málnásiról volt szó.
– Mondtam már magának, hogy ő a színigazgató, tehát nem számít. Elmondom magának a kabaré különleges hierarchiáját – és bal mutatóujjával jobb keze hüvelykéhez ért: – Az első személy, grata persona, akitől minden függ, Fuksz néni, a házivarrónő…
– Tessék?
– Fuksz néni. A lánya révén, mert ez Amerikába vándorolt, és férjhez ment Prezényi mérnökhöz. Prezényi mérnök a háztulajdonos fia, és így a háztulajdonos már több alkalommal Fuksz néni közbenjárására kegyelmezett meg Málnásinak, először a mohácsi művészidőkben. Ez a vészes konzorcium fél évig tartott, és mohácsinak azért nevezik, mert 1526 pengő volt a legjobb heti átlag. Közvetlenül Fuksz néni után – mutatóujjával most a másik mutatóujjához bökött – következik… izé… Csillag Sári… Ezt nem részletezem… – krákogott, csavargatta a nyakát gallérjában. – Magam sem tudom… biztosan… de tény.
Bányai kissé elsápadt belülről. A “menyasszonya” ilyen titokzatos faktor a színháznál, és… és ő nem tudja. Csak nem féltékeny? Lehet álmatlanság is. Illetve álmosság. Mindenesetre rossz érzés, hogy nyelni kell tőle, és egy mély lélegzet sem könnyít a nyomáson.
– És csak utánuk jön Málnási? – kérdezte rekedten.
– Hol jár még Málnási! – felelte elnéző mosollyal e naivitás felett dr. Halász. – Harmadsorban következik Dutzler, a kellékes, aki négyezer pengő készpénzzel és kétezer pengő kellékkölcsöndíjjal úszik Málnási után, és mit kaphat törlesztésül mást, mint azt, hogy a művészi vezetésbe állandóan belebeszélhet. Tavaly levetetett egy darabot a műsorról, mert sértette a magánéletét. Valami hasonló történt vele fiatalkorában, mint amiről a darab szólt. – Most a gyűrűsujjára bökött, és ezzel már a negyedik ujját tartotta jelentősen Bányai orra elé: – De nyomban utána, mellékesen talán a többiek felett is olykor, Kerényi Terka következik.
– De hiszen nem is tag.
– A Fuksz néni és a Dutzler tán azok? Kerényi Terka hatalma idényszerű jelleggel bír. Rendkívül megnövekszik, mikor a Nagyember fordul hozzá tanácsért. De úgyis elég hatalmas, ha kezdeményez és felkeresi a Nagyembert, egy halaszthatatlan intrika ügyében. Ez úgy történik, hogy elhívja vacsorázni, szórakoztatja – és sóhajtva közbeszúr egy nota benét -, mivel, sajnos, igen jópofa, és ez mindnyájunk átka; szóval vacsora után, a kellemes jó hangulatban, egy pontosan irányzott viccel leterít valakit.
– És kicsoda a Nagyember?
– Ezt maga nem tudja? A Nagyember, aki egyáltalán nem számít, de minden tőle függ. Nem számít, mert sejtelme sincs a színházról, és tőle függ minden, mert dúsgazdag felnőtt- és babakelengye nagykereskedő, és korlátozott mértékig ugyan, de végszükség esetében Málnási mögött áll pénzügyileg. Most még következik az ötödik tényező, akivel jóba kell lenni, mert Málnásit bizonyos vonatkozásban irányíthatja, ez Rézovics Alfréd kárpitos és díszítő, aki a ruhatárt és a büfét bérli, továbbá nyolcezer pengő óvadékkal gyászolja vaksorsát, amiért Málnásival megismerkedett. És most esetleg Málnási következik, de ez nem biztos, miután annyi embernek tartozik, és annyira kedélyes, hogy készpénzfizetésen kívül minden kérést teljesít.
Bányainak fájdalmas szikra röppent fel az agyában.
– Csillag Sári is… a Nagy… a Nagyemberre van… befolyással?
– Mit tetszik?… No igen… A Nagyember feltétlen hódolója Csillag Sári művészetének, de… ez hófehér romantika.
Elakadt. Búsan nézték egymást. A kövér dr. Halász és a sovány, cinegefejű Bányai, író, vőlegény, dezignált fegyenc és elvarázsolt bankhivatalnok. Ki lenne olyan naiv, hogy egy felnőtt- és babakelengye nagykereskedő hófehér, regényes hódolatában higgyen? Ez még Bányai tájékozatlanságát is meghaladó, gyerekes feltevés lenne.
Most Bányai mögül finom illatszerfuvallat érkezett, selyemsuhogás kíséretében és az elegáns Kerényi Terka karperecektől zörgő csuklója közvetlen a füle mellett leereszkedett, és egy apró, formás, kemény kéz nehezült az író vállára.
– Mondja, maga szélhámos… – szólt gorombán, de nevetésbe vibráló hangon dr. Halászhoz.
Bányai vállára támaszkodva!
Egy hatalmas rókafarok is megcirógatta a fiú arcát, a művésznő válláról csüngve.
– Csókolom kezeit, művésznő – szólt felugorva dr. Halász, és megcsókolta a feléje nyújtott kacsót.
– Miért nem jött fel a kottákért? Maga mindig dumál, dumál, azután sehol semmi!… Menjen odább, engedjen leülni. – Bányai, félig kiszorítva, odább húzódott az energikusan helyet foglaló Kerényi Terka ellenállást nem tűrő vonulatától, és kissé káprázott a szeme, ahogy a művésznő briliánsoktól dús ujjai szájához vitték a cigarettát, és amúgy is gömbölyű arca felfújódott a beszívott füsttől. – Holnap délben jöjjön fel, kaphat ebédet is, és vigye el a kottákat… Ki ez a fiatalember?
Kerényi Terka köpcös volt, középtermetű, markáns hangon beszélt, nagyokat nevetett, és ami a szívén, az a száján. Pályája kezdetén, vagy huszonöt év előtt (egyesek szerint harmincöt is lehetett az évek száma), mint jónevű szubrett szerepelt. Azután elhízott, és most már csak kisebb szerepekben jelenik meg olykor a közönség előtt. A szeme sarkában néhány finom ránc jelezte, hogy Kerényi Terka, az okosságáról, humoráról, bölcsességéről ismert komika felett már elmúlt a “bolondos idő”. Az a bizonyos “bolondos idő”, amikor Kerényi Terka nevével kapcsolatban a szelídebb és botrányosabb szerelmi ügyek az egész fővárost izgalomban tartották.
Hogy nem süllyedt vissza a letört művésznők alkonyának magányos, sivár Hadészébe, azt már nem a barátainak, hanem barátnőinek köszönhette.
Kerényi Terka az ország ismertebb művésznőinek kedvelt barátnője volt. Következő közismert tulajdonságai miatt:
1. Isteni pofa.
2. Okosabb, mint az összes “okosok” együttvéve.
3. Boszorkány, aki mindenkiről mindent tud (színésznők életkorát, előre látható szakítást, kezdődő szívügyeket, darabok bruttó bevételét stb.).
4. Utoljára, de nem utolsó-, hanem legelsősorban, jaj annak, akire megharagszik, és elkezd az illetőről jó “bemondásokat” terjeszteni.
A jó “bemondás” ciánkálija rettegett fegyver az olyan markánsan szellemes nő birtokában, mint Kerényi Terka. Hagyján, ha azt mondják egy művésznőre, hogy öreg, nem baj, ha dühösen szidják, hogy rossz a szerepében, de végzetes egy szellemes szójáték, amit felkap a város. Ezt nevezik “bemondás”-nak. Egy eszpresszóasztaltól indul el útjára. És a klubokban, kávéházakban, kulisszák mögött két hétig röhögnek rajta. Egyszer Szerémi Melittáról, a csodálatos operettcsalogányról azt mondta, hogy ő a magyar Abnorma Shearer. És nyomban röhögött is hozzá harsány, mély hangján, hogy a szemei szinte eltűntek teljesen, mert így szokott nevetni. A primadonna három hétig nem ment az utcára, és visszavonult a társasélettől.
Azután: állítólag Kerényi Terkának sok pénze van. Az bizonyos, hogy gyűrűkben, karkötőkben, brossokban megnyilvánuló szertelen ékszerimádata, valamint gyönyörű róka- és egyéb szőrmegyűjteménye alátámasztja ezt a vélelmet. Állandóan “pöfékeli” a cigarettákat. Így nevezik azt a dohányzási módot, mikor valaki beszívja és kifújja a füstöt, anélkül, hogy egyetlen szippantást is leszívna a tüdejére. Így, váratlan kacagásaival együtt, felfújódó arcából némi füst robban ki. Hogy külön detonáció jelleget adjon amúgy is explóziószerűen harsány jókedvének.
Ki nevezte el Csali Babának? Rejtély. A szerzőséget mindenki tagadja. Mindenki tudja, hogy jaj lenne az illetőnek Kerényi Terka rosszindulatú humora következtében. A sötétben rejtőző tettes azonban e jól irányzott mondással, sok áldozat vérbosszújaképpen, elsőrangúan szíven döfte Kerényi Terka hiúságát.
Csali Baba!
Külső ember nem érthette. Bennfentesek valamennyien tudták, hogy miről van szó. Csali Baba negyven napló tulajdonosa. E negyven napló minden oldala megható és ábrándos feljegyzés szerelmeiről. Hogy írói géniuszát a művésznő miért kvart alakú, százlapos, hitelesíthető, perforált és fóliabeosztással ellátott, úgynevezett pénztári naplókba írta, erre éppoly kevéssé lehet felelni, mint arra, hogy miért kedvelte Leonardo da Vinci a beborult ég szürkés megvilágítását, amikor megszállta az ihlet és ecsetjéhez nyúlt. Miért szerette Balzac, ha szobájának klastromcellaszerű környezetében, egyesek szerint barátcsuhában, dolgozhatott, vagy hogy ne is említsük
Schillert, az unalomig ismert rohadtalma-illat nemtőjével. Ki tudja elemezni egy művészlélek különleges követelményeit az alkotás szent ihletéhez? Kerényi Terka szerelmes történeteit ezen merkantil hangulatú “Napló” címkéjű könyvekben álmodozta röviden és tömör stílusban, úgyhogy mindössze negyven darab százlapos könyvben leírhatta legjelentősebb szerelmeit.
Hogy a kevésbé jelentős szerelmeivel együtt hány kötetet tennének ki Kerényi Terka összes művei, ezt a klubban egy hivatásos biztosítási matematikus megkísérelte kiszámítani, (de úgy mondják) befejezetlen maradt a valószínűségszámítás, mivel a művészklubban senkinél sem volt logaritmustábla, hogy megfelelő botrányra emeljék a negyven napló tartalmát.
Az igazi, önzetlen, művészi alkotás idővel elnyeri jutalmát. Kerényi Terka negyven naplója állítólag nagymértékben hozzájárul gondtalan életéhez. Egészen komolytalan vagy legalábbis hajdan kevésbé komoly kiválóságai az ország társadalmi életének sosem mulasztották el Kerényi Terka úri diszkrécióját honorálni, amennyiben megjelent náluk a művésznő, és súlyos gondjai felől panaszkodott.
Mindezt dr. Halász már dióhéjban vázolta Bányai Ferenc írónak a sörözőbe való megérkezésük után, abból az alkalomból, hogy Kerényi Terka művészektől zsúfolt asztala mellett elhaladtak.
Kerényi Terka is viharzott, mint Csillag Sári, de nem az az ideges rapszódia irányította, ami Csillag Sárit olyan félelmetessé tette. Szó sincs róla.
Kerényi Terka izmosan viharzott!
Fölényesen, mindent elsöprően, jókedvűen és huszárosan. Csillag Sárit a határozatlanság és a pillanatnyi hangulata sodorta egyik ellentmondásából a másikba. Barátságuk éppen ezen a rendkívül nagy ellentéten alapult. Amikor Csillag Sárin erőt vett a sírógörcsbe torkolló hisztérikus rohama, Kerényi Terka megmondta neki, hogy “Édes fiam, ha valaki hülye, azon nem lehet segíteni! Az életben mindent úgy kell venni, ahogy van, és nem szabad egyszer szerelmesnek lenni, egyszer megsértődni, dühöngeni és sírni, ez mind marhaság! Én mondom neked! Egy frászt fiam, a férfiakért!”
Csillag Sári ilyenkor sírva a nyakába borult, igazat adott neki és csak arra kérte, hogy adjon kölcsön neki egy revolvert, mert öngyilkos akart lenni. A revolver helyett felajánlott “egy nyavalyát” már a díványon vergődve vette tudomásul, közben sűrű harapásokkal széttépett egy zsebkendőt.
Ez volt körülbelül a két nő százhúsz kilométeres tempója között a különbség. Dr. Halász azzal a sanda gyanúval nézte Kerényi Terkát, amely Arany János szerint bizonyos embereket szemrevesz ölyvként.
Csak a kottákért ült volna ide?
Néhány régi szólószámát, amit szerzői joggal együtt vásárolt annak idején, ki akarta nyomatni a fényképével, hogy ismerőseinek ingyen szétküldje, amiből rendkívüli anyagi hasznot remélt, mint általában a tiszteletpéldányok kiadói. Dr. Halász kottákkal is foglalkozott. Ezenfelül Kerényi Terkának mindent meg kellett tenni. Akárhogy gyűlöli is ezt a bestiát, végre is első az üzlet. Arca tehát legédesebb mosolyára húzódik, és úgy feleli:
– Holnapra mindent elintézek, cukros művésznő. Már beszéltem a kiadóval, a nyomdásszal.
– Engem ne főzzön! – felelte akkurátusan, és sziporkázó ujjaival megfenyegette. – Nálam akkor nyert, ha látok valamit. Szereti a töltött gombát?
– Imádom!
– Hát majd ehet, amennyit akar! De azt megmondom, ha három nap múlva nem jelentkezik azzal, hogy mit csinált, az én szemem elé többet ne kerüljön! Főztem magának a szigeti direktort, hogy játssza el azt a Brucsek-operettet, amiből százalékot kapott. Tehát maga hálátlan, sötét alak, amíg mindent el nem intézett! Ezt vegye tudomásul! Akar egy cigarettát?
És felkattintotta az aranytárcát. Dr. Halász rágyújtott, és azt gondolta: “Ilyen egy piszok! Azt nem említi, hogy fél százalékot leadtam neki a Brucsek-operettből a főzésért.” És ezt mondta, legszélesebb mosolyával:
– Azt hiszi, megőrültem, hogy pont egy cukros, legokosabb Kerényi Terkát az orránál fogva vezessek?
– Nahát azért… Maga kicsoda? Kérdezem újra.
– Ez Bányai Ferenc barátom, egy új író – és elragadtatva széttárta a karjait -, micsoda zseni!
– Bányai vagyok – szólt vékony hangján. Dühös volt dr. Halászra, és megcsókolta Kerényi Terka kezén a hűvös ékköveket. Ez a pasas ízléstelen reklámot csinál neki állandóan.
– Maga tehát író! – mondta Terka.
Dr. Halász megoldotta a titkot.
Affene!
Lehet, hogy Kerényi Terkának tetszik a cinegefejű! Tetszik! Kerényi Terkának egészséges szemevillanása van. Egyformán néz egy rokonszenves férfira vagy egy tál hideg, angol bélszínre, krumplisalátával és majonézzel. Az éhes ember előlegezett öröme csillan meg tiszta, nedves tekintetében, és mosolyog, és hófehér, nagy fogai mind látszanak, de látszik két szája szögletében néhány pihétől dekoráltan, egy-egy finom vonalnyi ránc is. Ezt ő tudja, és nem törődik vele. Csak úgy rávillant Bányaira, szemmel, foggal, ékszerrel és zörgő, hosszú körmeinek rózsaszín sugárzásával.
– Darabot írt?
– Elsőrangú darabot! – menedzselt dr. Halász bele a vakvilágba, ösztönösen.
– Egy tréfát… – javította ki Bányai, és elpirult, és nem is tudta, mért. – Ez az első próbálkozásom.
– Csak vigyázzon erre a dr. Halászra! Ez mindenről leszedi a tejfelt!… No jó, jó! Ne rémüljön meg! Előbb-utóbb úgyis mindent megtud magáról!
És akkorát nevetett, dr. Halász kezére csapkodva, hogy rövid köhögési roham vett erőt rajta, mert torkára szaladt a füst. Azután a szemét törölgette.
– Ni, ott van Perényi! Megbocsátanak egy percre – szólt dr. Halász, mert úgy látta, ismét ideje, hogy eltűnjék az ifjú mellől. – Halló, Perényi!
Odasietett egy kopasz, nyurga, monoklis emberhez, akivel semmi dolga nem volt. Hogy miről beszélgettek, az feljegyzésre sem érdemes, mert Kerényi Terka nem volt az átmenetek híve, és Bányai egy mondata közben energikusan legyintett:
– Ez mind szamárság! Utálom ezt a füstöt, és szükségem van egy jó feketére. Kísérjen el, maga nagyon kedves fiú… Csak elköszönök a társaságtól.
Fölállt, elsimította a ruháját, és ha nem is könnyedén, de hamar kievickélt az asztal és a pad közötti részből. Kis, telt alakja, sikkes, szemtelen, dallamos járása, a válláról ritmusban lengedező rókafarokkal, ahogy pöfékelve és nevetve átsietett a társaságához, azt bizonyították, hogy Kerényi Terkának sok esélye van a férfiaknál, ha az úgynevezett “bolondos idő” kissé eljárt is felette.
4.
Szerény néhány pengőjével hogy vállalkozhatna a művésznő elkísérésére, ezen tűnődött Bányai, de sajnos még mindig nem volt abban a lelkiállapotban, hogy ezeknek a fölényes kezeknek, melyek könnyedén, sorra adogatták őt, ellenálljon vagy ellentmondjon.
Még a taxiban sem tudott szólni, amikor a művésznő odamondta, hogy:
– Attila utca harmincnégy.
“Miféle helyiség tart ilyenkor nyitva?” Ezen töprengett Bányai, és nyomban felvilágosítást kapott a problémára:
– Jó feketét csak nálam lehet inni – magyarázta Kerényi Terka -, ezt az egész város tudja. Amúgy sem veszik emberszámba itt azt az írót, színészt, sőt karmestert vagy akár díszlettervezőt, aki nem bejáratos hozzám. Maga persze szolid fajankó, zöld újonc, aki erről nem tud semmit, és épp ez a kedves magában. Ez tetszett meg nekem a másik asztalnál – és beleröhögött a saját szavába -, mert ordított a helyiségen keresztül, hogy maga milyen zöld, beijedt kétéves, vagy nem is kétéves, hanem a nyeretlenek közül startol, amit én rögtön meglátok mindenkin, halló, hová megy ez a sofőr! – És energikusan kikopogtatott, erélyesen magyarázva a rövidebb utat, azután visszahanyatlott lihegve. – A guta üti meg az embert ezekkel a sofőrökkel, naponta három-néggyel mérgelődök, mert ez mind azt hiszi, hogy vidéki vagyok, ami igaz is, de már tizenhat éves koromban megszöktem Füzesabonyból egy utásztiszttel és elkezdődött a színi karrier… Halló! Süket maga?! Jobbra hajtson, a Felhő utcán!… Dehogy tilos behajtani… Tudja, amit én mérgelődök ezekkel a sofőrökkel… Na, itt vagyunk. Mit kaparászik a zsebében?! Én mindennap autón jövök. És magam fizetem!… Hallja, de megsétáltatott! Majd egyszer egynek felírom a számát… Ne csöngessen, kapukulcsom van!…
Bementek, és Bányai szédelegve követte.
Ötödik fejezet—>>>