A munka nem szégyen, de unalmas. Bradley Tamás visszaüt, azonban megfeledkezik egy narancshéjról. Az új főtárgyalás után a tanúk egymás ellen vallanak, és megtudjuk, hogy ki hol volt a háború alatt. Egy eleddig néma és türelmes szereplő beleszól a játékba, és egy hegedűművész elveszti eszméletét.
1
Az első napon még tragédiájuk súlya, szenvedésük és aggodalmuk a jövőért valahogy testvéries hangulatba hozta a társaságot. A rossz szagú, férges, barátságtalan barlangban gubbasztottak. Odújukból egyenesen arra a házra nyílt kilátás, ahol asszonyaikat őrizték, és így láthatták, hogy hozzátartozóikkal ha nem is udvariasak, de nem is bánnak velük gorombán. És békében hagyják őket a kunyhóban. A légionisták sátrat vertek “bardájukból”, és abban laktak. Edna a fivére mellett állította fel a sátorát.
– Uraim! – mondta Clayton drámai hangon. – E nehéz órában fogjunk össze testvériesen, férfiasan.
– Azt hiszem – mondta Burton képviselő úr -, hogy csupa olyan ember van itt együtt, akik eddig is barátok voltak, és e nehéz helyzetben még inkább azok lesznek.
Azonban nem így történt.
Ez elsősorban munka közben derült ki. Reggel még dacos megadással indultak neki fát vágni. Kjörgson tanította meg őket erre a műveletre. Ketten kerültek egy-egy törzshöz. Drámai elszántsággal lendültek a fejszék, de sajnos Relling rövidesen rájött, hogy itt mindenki amerikázik. Hohó! Ezt talán mégsem lehet! Ahhoz semmi köze, hogy Gordon állandóan a fejsze nyelét igazítja, és ezért percekre leáll, de itt az ő fájánál ne nézzék hülyének. Ez a Burton csak emelgeti a fejszét, meg leereszti. Lihegve szólt rá:
– Mit simogatja azt a fát? Azt hiszi, hogy majd én ütök, maga meg csak emelgeti a fejszét?
– Visszautasítom ezt a hangot! – kiáltotta kipirultan Burton. – A rabló úr a tanú, hogy amíg maga egyszer emeli fel a kezét, addig én hatot ütök.
– Gyerünk, gyerünk, a mindenségit! – mondta a “rabló úr”, ebben az esetben Jarosics, aki éppen a foglyok feletti őrszolgálatot látta el.
Thomas összeveszett az öreg Daltonnal, mert déli pihenő közben elcserélte az ő fejszéjét, amely a hegedűművész szerint jobb volt.
– Nem valami úri eljárás ilyen módon eltulajdonítani az ember baltáját!
– Csak hagyjuk, Thomas úr. Nem fogok magától úri eljárást tanulni – felelte Dalton, és miközben visszarántotta fejszéjét, a könyöke véletlenül Clayton gyomrának ütközött. Az ügyvéd üvöltve ugrálta körül a fát.
Az asszonyok kétségbeesetten ültek a faházban. A légionáriusok nem nyilvánítottak különösebb tiszteletet irántuk, de nem is alkalmatlankodtak nekik.
– Ki hitte volna – mondta Claytonné -, hogy ezt merészelje egy ilyen alak! Hát miért van az angol királyságnak hadiflottája, ha ilyesmi megtörténhet?
– Nem gondolod, szívem – vetette fel Rellingné -, hogy ha ez az ember visszakapná az állását a férjedtől….
– Ugyan, néni! – mondta kedvetlenül Mary, és szomorúan nézte a távol feltűnő Bradleyt.
A tengerészeti bál botránya óta sokszor jutott eszébe Bradley.
– Végre, is… végre is… – mondta elgondolkozva Mary – valami nem lehetett rendben… Talán másképp történt az a dolog… annak idején… mint ahogy Teddy állítja.
– Furcsa vagy, kedvesem – jegyezte meg Elly, aki gordonkatudásának nem vehette hasznát a szigeten.
– Marynek igaza van! – szólt élesen Viktória Relling, bár nem tudta, miről van szó, de örült, hogy ellentmondhatott Ellynek.
Közben az urak tüzet raktak, hogy megfőzzék a halat. Maguk halászták az ebédjüket. Nagy nehezen felbontották a főzelékkonzerveket is. Mr. Leonidas bőségesen megrakta a hajót ilyesmivel.
Rongyosak voltak, és kinőtt a szakálluk. Sietni kellett az ebéddel, hogy a kivágott fákat lehántsák. Naponta háromszor kinint szedtek, ettől zúgott a fülük, és keserű lett a szájuk íze. Az elviselhetetlen hőséget még utálatosabbá tette az apály után visszamaradt döglött halak bűze. Clayton napokig rosszul volt, mikor egy nagy követ akart a barlangba vinni, és alatta nyüzsgő skorpiócsaládot fedezett fel.
A nedves forróságtól fájt a fejük, megduzzadtak az izületeik, és a szúnyogok milliói szabadon garázdálkodtak közöttük. Rongyosan, piszkosan, sebes kézzel és a párás melegtől legyengülten más szemmel nézték a világot, mint eddig.
Este összegyűltek egy sima sziklán, és beszélgettek. Ezek a beszélgetések unalmasak voltak és kellemetlenek. Nagyon távolról, a sziget túlsó végén a tűzhányó öble néha enyhe rózsaszínnel felfénylett, és megvilágította a tölcsérből szállongó tömör, gigászi füstoszlopot. Ilyenkor kissé felmorajlott alattuk a föld, és ők elsápadtak a rémülettől.
Így múlt el három egyhangú, elviselhetetlen, hosszú, hosszú nap.
2
Azután természetesen a társaság klikkekre bomlott. A járatlan olvasó előtt megpróbálom definiálni a klikk fogalmát. Ha kettőnél több ember rossz helyzetbe kerül, akkor rövidesen megkísérelik helyzetüket még kellemetlenebbé tenni, és erre való a klikk. A klikk tulajdonképpen azt jelenti, hogy a Földünkön minden együttműködő baráti csoport több egyforma, egymással ellenséges részre osztható. A klikkek tagjai nem annyira egymás támogatásában, mint inkább a másik klikk bosszantásában látják legfőbb hivatásukat.
Sohasem derült ki, hogy honnan került Rellinghez egy mandulaszappan, csak az bizonyos, hogy Claytonnal igen éles szóváltása volt, amiért az ügyvéd titokban használta a szappant, és ezért most nincsenek köszönő viszonyban. A szappan feletti vita bebizonyította, hogy felfogásban egy világ választja el őket egymástól. Clayton még aznap elcserélte hálóhelyét Thomasszal, amiről Daltonnak az volt a véleménye, és ezt meg is mondta Burtonnak, hogy úgy látszik, a hegedűművész intrikál.
Rövid idő múlva a rablók voltak a legbékésebb emberek a szigeten.
Az asszonyok több bölcsességgel és belenyugvással tűrték sorsukat. A kopár Meridián forró, súlyos klímája az ő idegeiket is megkínozta, de a faházban aránylag elviselhetőbb volt a hőség, mint a barlang kohószerű belsejében. És a rablók, úgy látszik, mégsem elvetemült emberek, mert mindennap megjelenik valamelyik, vizet hord a házba, és szappant is kapnak, amivel saját kezűleg ugyan, de kimoshatják a holmijukat.
A férfiaknak viszont nem segít senki. Az asszonyokkal csak ritkán jöhetnek össze, és állandóan fegyveres őr vigyáz rájuk.
3
Azután elkövetkezett Bradley Tamás nagy napja, amiért érdemes volt mindezt végigszenvedni, végigverekedni. A nap, amelyen ő maga tartott új tárgyalást és ítéletet az ügyében. Párás, langyos délután volt. Malpaga a foglyokért jött:
– Kövessenek valamennyien a házhoz.
Mentek. Messziről már látszott a ház, ott álltak az asszonyok. A rablók négyszögű falanxban fogták közre őket. Az újonnan jöttek is csendben odaálltak. Bradley új tárgyalást tartott! Bíró itt nem volt. Csak tanúk!
Az a kis barátságos mosolyú, elhízott ember, Dr. Morton, az ex-hittérítő, és a hideg tekintetű Bradley a négyszög közepén állt egy asztal előtt, amelyen ócska bőrkötésű könyv volt. Bradley egyenesen Teddy felé fordult:
– Earl of Cunningham! Megkérdezem öntől: igaz-e, hogy Edna húgomat feleségül kérte? Erről különben Mr. Evans Gordonnak is tudomása van.
– Úgy van! – kiáltotta Gordon. – Ennek a gazságnak köszönhetem az egészet. Előző nap ez az alak itt, aki most az eltulajdonított zsebkendőmet hordja a nyakára kötve, ez mondta, hogy én fogom a parcellázását elvégezni… Azért vallottam hamisan.
– Visszautasítom! – rikácsolta Clayton. – Nekem Mr. Dalton…
– Kérem!… Engem hagyjanak ki a játékból.
Pokoli szitkozódás támadt. Most mindent kimondtak. Hogy Dalton adta a pénzt, Burton dolgozta meg a sajtót, és Thomas Long, aki különben sírva tördelte a kezeit, jövendőbeli apósának szemébe vágta, hogy megzsarolta:
– Én mondtam magának… Mr. Clayton… – sikongta hisztérikusan a hegedűművész -, hogy becstelenség, hogy Cunningham előttem kifejezetten menyasszonyának nevezte Miss Bradleyt, mikor karonfogva láttam őket.
– Nem tagadom! – kiáltotta Teddy.
– Disznóság…
– Csend! – Ezt Bradley mondta. – A főtárgyalást befejeztem. Ezt akartam hallani és tudni. Jegyezzék meg, hogy önök piszkos játékot folytattak szegény, de tisztességes emberek becsületével. Én ugyan rabló vagyok, de azok után, amiket itt elmondtak, nem cserélném el becsületemet a magukéval. Csak ennyit akartam mondani. Mehetnek a fenébe.
– Nem! – Ezt Mary mondta. – Nekem még van valami mondanivalóm. Az, hogy nem tudtam minderről. Ha sejtem, mi történt, az inassal dobattam volna ki Earl of Cunninghamet. És még valamit, Mr. Bradley: ön nagyon is enyhén bírálta el azt, ami történt. Én az ön helyében halomra lőném ezeket az embereket… – villogó szemén, felháborodott, kipirult arcán látszott, hogy valóban meg is tenné, amit mond.
– Mr. Bradley – mondta most halkan, komolyan Teddy -, lehet, hogy önt bezárják ezért, amit velünk tett, az is lehet, hogy én a terhelő tanúk között leszek. De ettől függetlenül megkérem öntől a húga kezét, és ha beleegyezik, elveszem feleségül…
Nagy csend támadt.
– Ezt ön már mondotta más kiránduláson is – felelte megvetően Bradley -, a lármás London azonban jobb elhatározásra fogja bírni ismét, és az urak nem tanúskodnak majd ön ellen. Ebben bízhat.
– Sajnálom – felelte Teddy -, hogy nem válthatom be azonnal a szavamat, miután őszinte vágyam, hogy amit megbántam, azt jóvá is tegyem.
Dr. Morton felvette a kopott könyvet az asztaltól, és a középre lépett.
– Earl of Cunningham. Én misszionárius pap vagyok, és bár otthagytam a papi életet, nem zártak ki a rendemből. Így, mint hittérítőnek, jogomban áll a civilizációtól távol eső helyen a polgári házasságot megelőzően is esketni. Ha tehát ez az óhaja komoly, úgy én összeadhatom önt Miss Bradleyvel.
Egy pillanatra csend lett. Azután Teddy szólalt meg ünnepélyesen.
– Tisztelendő úr, ha Miss Bradleynek nincs kifogása ellene, én boldog lennék, ha feleségül jönne hozzám.
Bradley, aki közben elment, most a húgával tért vissza. A szeme furcsa fényben csillogott. Ezért volt minden… Igen. A szegény, de tisztességes Bradley család London minden hatalmasságával szemben megtalálta elveszett becsületét. Edna nyugodtan, lassan jött mellette. Az arca nem fejezett ki sem örömet, sem szomorúságot. De nagyon szép volt. Ezt valamennyien megállapították magukban. Még Mary is, aki szeretettel mosolygott a leányra. Teddy mélyen elpirult, és a földet nézte.
– Mielőtt önöket egyházunk szokása szerint megesketném – mondta dr. Morton -, tudomásukra hozom, hogy az első civilizált helyen, ahol módjukban áll, házasságot kell kötniük valamelyik anyakönyvvezető előtt is. – Felemelte a hangját: – Earl of Cunningham! Szereted-e Edna Bradleyt, és kívánod-e feleségül venni?
– Szeretem Edna Bradleyt, és feleségül kívánom venni…
– És te, Edna Bradley, szereted-e Earl of Cunninghamet, és kívánod-e őt férjedül?
Edna is egész nyugodtan, határozottan felelt:
– Nem szeretem, és nem kívánom férjemül!
Mindenki megmozdult. Csak Tom Bradley állt dermedten. Annyi szenvedés diadalmas gyümölcse az utolsó pillanatban sárba hullott előtte. Nem számított arra, hogy ennek a gyümölcsnek a héján az utolsó pillanatban elcsúszik, mint ahogy már annyian elcsúsztak nagy ambícióval, vággyal és tervekkel azon a narancshéjon, aminek asszonyi hiúság a neve. Rekedten tört ki a torkából egy kiáltás:
– Azonnal menjenek el innen! Mind! Mind!
4.
Ki tudja, hogy végződött volna ez a kaland, ha egy teljesen kívülálló személy, anélkül, hogy valami köze lett volna az ügyhöz, nem avatkozik bele? A vulkánnak, amely eddig türelmesen szemlélte az eseményeket, hirtelen felkavarodott a gyomra, és mintha ezer eltemetett párduc támadna fel a sziklák alatt, nagyot morajlott a föld.
Délelőtt Burton és Dalton becsületbe vágó kijelentésekkel illették egymást egy törött ivópohár miatt, amelyről mind a kettő azt állította, hogy az övé. Mary elment sétálni. Különvált a társaságtól, és valószínűleg véletlenül a sátrak irányában járt, amerre Tamás szokott tartózkodni. Egyenesen odament hozzá, amikor meglátta.
– Mondja, Mr. Bradley, tulajdonképpen miért haragszik rám?
– Semmi okom sincs rá, hogy haragudjak magára, Miss Dalton.
– Ha jól emlékszem, mikor az apámnál volt alkalmazásban, egyszer láttam magát a teniszpályán kívül, másfél órán át nézett engem egy fa mögül. Maga tud teniszezni?
– Nem.
– De maga volt, aki akkor nézett?
– Igen – felelte Bradley, mint egy vallatott rab.
– És miért nézett? – Csend volt. – Miért néz valaki egy teniszpartit, aki nem ért a játékhoz? És miért csókol valaki elégtételből ahelyett, hogy pofozna?
– Ne haragudjon, Miss Dalton, de önt nem pofozhatom meg.
– Ezért nem haragszom. De ha ön elégtétel céljából, tehát jelképesen megcsókol egy hölgyet, miért kell az illetőt úgy magához szorítani, hogy napokig fájjon a dereka?
– Mit akar tőlem? – kérdezte elkeseredetten Tamás.
– Megpróbálok kételkedni abban, hogy akkor is ilyen módon vett volna elégtételt, ha Earl of Cunningham menyasszonya kétszáz fontot nyom és hatvan éves.
– Miss Dalton! Lehet hogy eléggé el nem ítélhető módon gondolataimban foglalkozni merészeltem önnel. De hogy botrányt okozzak, erre csak a Bradley család szegény, de tisztességes neve kényszerített.
– Hiszek önnek… Elhiszem, hogy csak dühében szorított magához, és alapjában véve utált.
– Nem igaz! De akkor is jól tudtam, hogy maga éppoly kevéssé vehet észre engem, mint a hold.
– Kétségbe vonom, hogy az én helyemben egy teniszparti közben a hold fényes nappal tudomást vett volna magáról. Ezért ne hasonlítson a holdhoz. Maga inkább hasonlít a holdra. Hol elsápad, hol nagyképű. Megmondom akkor is, ha vasra veret.
– Megérdemlem, hogy kicsúfoljon – mondta Tamás, egy rablóhoz nem méltó siránkozó dühvel, és odavágta a cigarettáját. – Ostoba ember vagyok, kínai falakat döngetek a fejemmel.
– Maga csak hiú és nagyravágyó – mondta Mary, és Bradley karjára tette a kezét. – A férfi legyen ilyen. Kevésbé imponálnak hasonlatai a holdról és a kínai falról. Aki rabló, az ne legyen költő. És ha már valaki költő, az ne ilyen módon tegye rabjává a nőket.
Otthagyta a férfit és továbbment. De néhány lépés után hátrafordult egy pillanatra.
5
Este úgy morajlott alattuk a föld, hogy a foglyok megfeledkezve minden klikkrendszerről, rémülten bújtak össze. A tűzhányó kráteréből rózsaszínű fények villództak az ég felé. Azután két-három kisebb rengés történt. Szerencsére valamennyien a szabadban tartózkodtak, amikor az egyik barlang beomlott. Többnapi járóföldre voltak a vulkántól, de most már, állandó parázsfényű megvilágításban, közelinek látszott a hatalmas kráter. A hegedűművész percek óta ájultan feküdt.
Pontban éjfélkor megrázkódott a sziget. Azután történt a katasztrófa…
Iszonyú dörgés töltötte be hirtelen az éjszakát, majd a vulkán nyílásából, mint valami roppant, lassú madár, gigászi lángoszlop szállt fel és ereszkedett újra alá a kráter lejtőjére. Ez még négy-ötször megismétlődött, azután egy szélesen hömpölygő, lángoló, égő folyó gördült le a hegy oldalán.
A foglyok kórusa mintegy vezényszóra jajdult fel. A légionisták döbbenten álltak. Bradley maga sem tudta, hogy történt, két nőt szorított magához dermedten: Maryt és Ednát. Azután csend lett, megszűnt a rengés, és a lángoló lávafolyam szélesedő, izzó áradata sebesen hömpölygött le a tűzhányó lejtőjén.
A kráter, ez a teljesen kívülálló személy, beleszólt a játékba. Tamás süvöltő hangja csapott le a fejvesztetten szaladgáló foglyokra:
– Csend! Aki nem marad nyugton, azt gúzsba köttetem! – Elhallgattak. – Mr. Gordon! Maga mérnök: mennyi idő alatt érhet ide a láva?
– Milyen messze van innen… a vulkán? – kérdezte Gordon.
– Ha jól kilép, két és fél nap – felelte egy kalóz.
– Adjanak egy látcsövet – szólt Gordon. Miután megkapta, sokáig nézte az özönlő lávát, mormogott magában, azután színtelen hangon mondta. – Körülbelül tíz kilométeres sebességgel jön. Ez valamit csökken is, és néhány domb van az útjában. Átlag hét kilométerrel két napon belül ér ide.
Idegrendszerük a rémületnek abban az állapotában remegett, amikor a sikításhoz is hiányzik az energia. Csak álltak, és tátott szájjal, zsibbadtan, eszelősen kidülledt szemmel meredtek a távol füstölgő, vörös, gőzburkolatú hengerre, amely lassan, de feltartóztathatatlanul jön… jön… amíg eléri őket is, és tetemeik felett lassan a tengerbe csordul. Ez a sima, kemény talaj itt a lábuk alatt valamikor, talán még egy éve sincs, ugyanígy folyt onnan messziről, és füstölve, sisteregve a tengerbe gördült.
A sziget szörnyen megrázkódott, mázsányi sziklák görögtek a domboldalból tompa dörgéssel. Minden recsegett, robajlott körülöttük, és a tűzhányó vakító fénnyel újabb szétterülő lángoszlopot lövellt az égre.
Morton ezekben a pillanatokban ismét pap lett.
– Imádkozzunk… – mondta.
Fullasztó, koponyát repesztő forróság hömpölygött feléjük a sziget vége felől. A foglyok tépdesték az inget magukról, tengervízzel mosták a homlokukat, és kis csoportban guggoltak a sziget végében, ahol kezükkel elérhették a vizet.
– A maga átkozott ötlete volt… hogy idejöjjünk – kiáltotta Relling dühösen Teddyre.
– Maga csalt minket Afrikába – verte vadul a földet Burton -, hogy az ostoba parcelláit nézzük meg…
– Ön beszél?! – jajdult fel Relling. – Aki tönkretett, aki titokban kontreminben volt, miközben minden este nálam vacsorázott, és Daltonnal együtt tönkretett! – Ezt már felhevülten süvöltötte. – Igen! Aljasul tönkretett! Kampányt indított a telkek ellen!!
Az asszonyok távolabb, a pálmák alatt hevertek, félig aléltan.
Dalton kijelentette, hogy Clayton szervezett Relling ellen kontremint, a kliensei köréből, mert a bankár másnak adta az örökösödési perét. Clayton erre kegyetlenül szemébe vágta Daltonnak, hogy az egész afrikai parcellázás csalás, és ők Burtonnal lepénzeltek egy mérnököt, hogy jelentse ki azt az egészségtelen fészket településre alkalmas helynek! Most végre tudja meg a világ!
– Hazudik! – süvöltötte Burton, és a torkának ugrott. Hörögve hemperegtek, és senki sem választotta szét őket.
Clayton vért köpdösve ugrott fel, és mielőtt a brutalitás beléfojthatná a nagy igazságot, tele torokból üvöltötte:
– Moszkitók vannak ott! És a folyó szintje magasabb, semhogy csatornázni lehessen…
Erre általános verekedés kezdődött.
Teddy Burtont igyekezett lefejteni Relling torkáról, a hegedűművész ájultan feküdt, és a vén baronet egy hatalmas sziklával akarta bezúzni Clayton fejét, de Gordon közéjük ugrott:
– De uraim, az istenért!… Ha magasabb is a folyó szintje, azért még lehet csatornázni.
– Csend! – ezt Kjörgson mondta, aki a zajra odajött. A foglyok engedelmesen, lihegve leültek újra. – Maradjanak csendben, mert betömjük a szájukat.
Most már verekedni sem mertek. Halkan sziszegve folytatták:
– Maga beszél… – suttogta Relling Claytonnak -, aki a háború alatt katonaszökevény volt?
– Miért? Hol volt maga a háborúban? – verte a földet Burton.
– Maga hadiszállító volt! Magáról mindenki tudja, hogy hadiszállító volt!
– Én önként jelentkeztem, de általános testi gyengeséggel nem vettek fel… De hol volt maga a háborúban?
…És távol, mint egy bíborszínű roppant ősállat, egyre dőlt, özönlött füstölögve, rőt színű északi fényével a közelgő forró halál: a láva.
Kilencedik fejezet—>>>