BRADLEY TAMÁS VISSZAÜT

Lord Flathernyt meglátogatja egy ügyvezető igazgató. Mr. Leonidas kissé pénzéhes lesz. Folyik a láva, és folyik a vér… Megtudjuk, hogy a hadseregszállítás hazafiúi kötelesség, és a modern parcellázás nem ismer akadályokat. Mr. Claytont lebeszélik arról, hogy kriminalista legyen, és így, hála egy japán tűzhányónak, Marynek nem kell tíz évig várni.

1

Életük, ez a külsőségek iránytűjétől, társadalmi sablonok kormányától megfosztott hajó eddig is elég keservesen bírta a szenvedés viharát. De a végső hajótöréstől mégis megóvta őket a tudat, hogy előbb-utóbb visszakerülnek Londonba. Ám közelgett a hajnal, és most már bizonyos volt, hogy tekintélyüknek, érdekeiknek nem tartoznak többé semmivel, néhány óra még az egész, és létezésük utolsó jelenetére legördül a halál forró függönye…

Most végre eljött a pillanat, hogy Thomas nyíltan feltárja a szülők előtt a helyzetet: Elly zenei műveltsége, sajnos, nem alkalmas arra, hogy valaha is gordonkaművésznő legyen belőle. Ezt nem mondta volna a szemükbe, de az ügyvéd szemrehányással illeti őt, amiért Viktóriával karonfogva járkál, tehát bevallja őszintén, hogy ő mindig Viktóriát szerette, csak anyagi ügyek miatt udvarolt Ellynek, de már úgy sem bírta volna soká, mert a lány minden este gordonkázott, és a hegedűművész ilyenkor reggelig fejgörccsel fetrengett, miután hazament.

Ezek után Viktória már azt sem bánta, ha meghal. Boldog volt.

Karonfogva járt Thomasszal! És Elly látja! Elly, aki annyiszor megalázta, miután tönkrementek, és nem tarthatott lépést velük. Boldogan sétált a művésszel, és mindketten sírva fakadtak olykor.

Elly dühösen villogó szemmel lépett a mérnökhöz.

– Mr. Gordon! Ön nem tudta eddig, hogy első látásra mennyire szimpatikus volt nekem…

A mérnök rémülettől hűlő szívvel érezte talpa alatt enyhén remegni a földet.

– Igen? – hebegte, és nyelt. – Ez… érdekes.

– Mr. Gordon! – mondta hevesen, és megragadta a fiatalember karját. – Én önnel akarok meghalni!

– Igazán megtisztel – felelte siralmasan a lelkes ajánlatra.

Pedig nemcsak a láva közeledett feléjük. Már leselkedett rájuk egy másik démon is, amelyik az utolsó pillanatok irtózatát akarta még szörnyűbbé fokozni.

Néhány katona azok közül, akik a sivatagban csatlakoztak hozzájuk, betört a raktárba, beverte a rumos hordó fenekét, előkerült a whisky is, és ittak. Bill, a bilincstörő lett a vezérük. Ittak, és némelyik rikácsoló hangon énekelt.

– Fiúk… Reggelre, azt hiszem, befellegzett nekünk – mondta az egyik. – Most már nem kell törődni semmivel.

– Eddig ez a Bradley a saját szakállára dolgozott, és mi elég ostobák voltunk kikaparni neki a gesztenyét!

– Bradley nem parancsol többé! – jelentette ki határozottan Bill, és úgy összeszorította a poharát, hogy a markába tört.

Azután kinyitotta a kezét. Az üvegcserepek csörögve estek a lábához, és néhány kövér, sötét vércsepp is hullott utánuk.

– Ez nem lesz így jó – szólalt meg most valaki mellettük. – Verekedést akartok?

Haagen lépett elő a fa mögül. – Te vagy?… Jó, hogy jössz. Mondd meg Bradleynek és a barátaidnak, hogy torkig vagyunk veletek. Az utolsó órákban mi parancsolunk! Akinek nem tetszik, az majd elém áll – süvöltötte rosszindulatú, állati arccal Bill, és hatalmas gorillakarját összecsukott ököllel a hollandus orra alá tartotta.

Távol, mint egy bíborszínű üveghenger, gördült a közelgő, forró sárkoporsó, amely rőt színű fényével besugározta a tájat.

– Miért akartok verekedni? – kérdezte változatlan nyugalommal Haagen.

Az egyik katona már berúgott. Most nyersen, érdesen nevetett, és újabb pohár rumot töltött.

– Mert ti hoztatok ide, a pokolba… Bár ne találkoztunk volna veletek… Biztos becsaptatok volna végül, és elszöktök a váltságdíjjal… Hát most itt döglünk meg mind! De addig is az erősebb parancsol!

Haagen elment, hogy megkeresse Bradleyt. Rekedt nótázás, törött üvegek csörömpölése és otromba röhögés követte még néhány percig.

Ezek egy óra múlva teljesen részegek.

És akkor?…

A hegyoldal tisztásán megpillantotta a foglyokat. Néhány nő is üldögélt ott csüggedten, és a lomha füstpárákkal közelgő rózsaszínű halált bámulták.

Vajon miről beszélnek?

És Claytonné búsan nézte a távolban sétáló hegedűművészt Viktóriával. Szomorúan férje vállára dőlt, és azt mondta, hogy most már úgyis vége mindennek… de ezt az alakot nem lett volna szabad beengedni a házba…

– Hát most is? Itt is?… – mondta panaszosan az ügyvéd. Az asszony összerezzent.

– Mit értesz ez alatt, hogy “most is”? Hogy eddig rossz volt mellettem lenni, és “most is” csak bántlak?… Igen? Csak mondd ki! Tessék… Mondd, hogy házsártos voltam!

Az ügyvéd tiltakozott szavainak elferdítése ellen. Nem akarta az asszonyt bántani, de az visszautasítja, hogy “ezt az alakot” ő hozta a házhoz. Ha emlékszik még, és egy anyának legyen memóriája, ő Clayton, sohasem nézte jó szemmel a táncestélyeket, házimulatságokat, mert tisztában volt vele, hogy ez lesz a vége… – Mi lesz a vége? – kérdezte harciasan az asszony. – A táncestélyek miatt tört ki a tűzhányó?!… Az ügyvéd visszautasította a nemtelen malíciát. Csak utalni akart arra, hogy mindig ellene volt az estélyekkel kapcsolatos pénzpocsékolásnak. Az asszony arra hivatkozott sírva, hogy a saját pénzét pocsékolta. Ennyi jogában áll, miután hozományával vagyonossá tett egy jelentéktelen ügyvédjelöltet… Hát így vagyunk, asszonyom!… Igenis így vagyunk, uram! A pénzt, a karriert nekem köszönheti! Mert elvett… Elvettem, asszonyom, nem úgy, mint az előző két vőlegénye… Gaz rágalom!… Dehogy rágalom! Tudtam már akkor is! Vagy azt hiszi, hogy hülye vagyok?… Igenis azt hiszem… Elég! Elég! Sajnálom, hogy magával kell meghalnom… Én meg azt, hogy magával kellett élnem…

Ezek után már senkit sem lepett meg, mikor Burtonné egy heves vita közben kimondta mindenki előtt, hogy Rellingné trapézművésznő volt! Relling keményen szólt rá Burtonra, hogy mérsékelje a feleségét, mire Burton közölte Rellinggel, hogy nem szereti az olyan ember gerincességét, aki az ő zsebkendőjéből csinál sálat magának, mint ez esetben Relling.

Távolról durva énekkórus hallatszott, dőlt feléjük a halálos láva, és ők valamennyien hátat fordítottak egymásnak.

2

Veszélyessé vált a helyzet.

A berúgott légionisták készültek valamire. Izgatottan tanakodtak egy csoportban. Aztán kirobbant a feszültség. A bilincstörő elkapta a kunyhóból kisiető Viktóriát és átölelte. A lány kiáltozva vergődött a rumszagú óriás karjaiban.

– Bill.

A részeg megfordult. Bradley állt ott revolverrel a kezében.

– Ereszd el ezt a lányt – mondta csendes hűvösséggel, és a hatalmas baromi ember karjai lehanyatlottak.

Bill egy köpcös barátja, bizonyos Mosley, szintén alkoholtól csillogó szemmel közbeszólt:

– Úgyis megdöglünk, Bradley! Te hoztál ide bennünket! Nincs jogod, hogy most továbbra is az urat játszd és fölényeskedj. Úgy látszik, éppen olyan városi csirkefogó vagy…

Bradley ökle állcsúcson találta a köpcöst, aki hanyatt bukott. A bilincstörő megmozdult, de szinte azon pillanatban már a gyomrának feszült Bradley revolvere:

– Takarodj… – sziszegte fenyegetően, és az óriás lassan hátrált. Néhányan felszedték a köpcöst, és magukkal vitték. A sivatagban csatlakozott katonák ellenséges csapatot alkottak. Jarosics, Stuck, Malpaga és Kjörgson Bradley mögött álltak.

A dühös, vörös ég és a távolról parázsló halálfolyam méltó kerete volt a szörnyű színjátéknak. A levegőben lógott egy kiáltás: Itt vér fog folyni ma!

– Haljunk meg becsületesen! – mondta Bradley a szembenállóknak. – Mit akartok?

– Azt, hogy ne parancsolj nekünk! – mondta valaki Bill emberei közül.

Most ért oda a kispap, Krakauer és Haagen. Morton bírt annyi befolyással társaira, hogy néhány percre az ellenfelek eltávolodtak.

– Vezesd a foglyokat mind a barlangba: A Visszhang is veled megy. Senki ne mozduljon ki onnan. Tartsatok rendet közöttük.

– Rendet közöttük… rendet közöttük… Ez hiányzott… Eddig még csak gardedame nem voltam…

Krakauer és a pap összegyűjtötték a foglyokat a barlangban.

– Mi történt? – kérdezte a Visszhangtól Teddy. – Lázadás?

– Nem! Futballmérkőzés. Jókat kérdez… Menjenek mind a barlang mélyére…

Az események ezután aránylag gyorsan játszódtak le.

– Ti is azon a véleményen vagytok – fordult Bradley a barátaihoz -, hogy az ember, mielőtt meghal, átalakulhat gyalázatos barommá?

– Valamennyien veled tartunk mindenben – jelentette ki Jarosics.

– De végtére… ha már úgyis befellegzett – jegyezte meg Stuck -, igazán nem tudom, hogy miért… – Elhallgatott. A többiek arcáról nem sok bíztatást olvasott le. Stuck az az ember volt, aki állandóan hajlott kissé a rosszra, de általában győzött benne a jó.

– Az ördögbe is! – dörögte Haagen -, mit kell annyit beszélni? Eddig is együtt voltunk, most is együtt maradunk, és Bradley a vezérünk.

– Helyes – mondta nyugodt hangon Bradley. – Revolver mindegyikünknél van, és azt hiszem, elegendő töltény is, ha valami csetepaté adódik, ott a barlang feljárója alatt, a hegyoldalban fedezéket találunk.

A távolból egy légionista közeledett Bill barátai közül.

– Hé, Bradley!

– Mit akarsz? Ott maradj állva, ahol vagy!

– Azt üzenik a fiúk, hogy ostobaság lenne ebben a helyzetben barátoknak összeverekedni. Úgysem menekülünk innen élve, és ha már…

– Ide hallgass! Többen vagytok, mint mi, de azt üzenem a barátaidnak, hogy aki túllép azon a vonalon, ahol te most állsz, az golyót kap a fejébe. Menj vissza, és mondd ezt meg nekik.

A kiküldött visszament.

– Ne várjuk itt be őket – mondta Bradley -, gyerünk a sziklák mögé.

Mikor letérdeltek, fedezéket keresve, érezték, hogy a nyugtalanul remegő föld meleg. A levegőbe kénes, rossz szagú árnyalatok vegyültek olykor. A biztos halál hömpölyög feléjük, és most az utolsó óra előtt is revolverrel állnak egymással szemben, és odafent a barlangban Relling épp most veti a szemére Daltonnak, hogy amíg nem volt nagyiparos, addig a konzervatívokra szavazott. Hah… Tisztában van az ilyennel. Dalton kikérte magának ezt a gyanúsítást olyan tőzsdés részéről, akivel előfordulhatott, hogy a különbözeteit egyeztetés napján nem tudta befizetni a zsiróba…

Lent eldördült az első lövés.

3

A részeg társaság először könnyelműen, elszántan haladt a sziklák felé. Nem hitték, hogy Bradley beváltja a fenyegetését. A köpcös szitkozódva és az öklét rázva ment elöl. Azután egy pukkanás hangzott, kis füst szállt fel a szikla mögül, és Mosley elvágódott. Most már a támadók is óvatosabbak lettek, és elszórt rajvonalban, sziklától sziklához csúszva közeledtek. Néhányan nagy kerülővel, félkörben megkísérelték hátba támadni a védőket, de ezek vigyáztak. Lövés lövés után dörrent.

Haagen hirtelen ledobta a revolverét, és két kezét a mellére szorítva köhögni kezdett. Vér ömlött ki a szájából, azután oldalt dőlt. Bradley odakúszott hozzá. Vége volt.

Bill csoportjából is négyen hullottak el közben. Ők még rosszabb terepen mozogtak, mint a támadásra felkészült kisebb csapat.

Alig lehetett célozni, pedig nem volt sötét, de az élénkvörös, szokatlan megvilágítás kápráztatta őket. Szabad, szemmel is jól látható óriási szikladarabok röppentek fel a tűzhányó minden újabb erupciójával. Ilyenkor megremegett a föld, és félelmetes zengéssel gurulni kezdtek a hegyoldal kövei.

A megvadult támadók az alkohol, a halálfélelem és a szenvedély őrületében rohamra mentek. Még hatan elhullottak útközben, de élükön Bill-lel így is fölényben voltak. Irtózatos kézitusa kezdődött. A bilincstörő a hatalmas favágót és Stuckot ragadta meg. Kjörgson revolveraggyal csapott az arcába, de olyan ütés érte a gyomrát, hogy hanyatt zuhant. Az összeroncsolt arcú Bill vadul vetette magát Stuckra, és úgy csapta a sziklához, hogy tört gerinccel, holtan maradt fekve. Egy lövés érte a vállán, és Kjörgson revolveragya ismét lecsapott volna rá, ha nem tér ki, így a vállát érte az ütés, de már elkapta a favágót, egymást fojtogatva, hörögve gurultak a földön.

A pokol szabadult el.

Malpaga egy hatalmas követ kapott a feje fölé, és a támadóira zúdította. Az egyiknek szétlapult a koponyája, a másik törött combbal borult fel.

Jarosicsot leszúrták.

Bradley hátulról olyan ütést kapott a fejére, hogy néhány pillanatra elszédült. Azután nagy nehezen feltápászkodott és zúgó fejjel nézett körül. Malpaga mint valami tigris hadakozott. Hárman feküdtek a lábánál, kettővel verekedett. Az arcát elborította a vér, és spanyolul káromkodott… Mellette Stuck feküdt holtan. A föld morajlott, a kráter időnként, mint valami istenkáromló, fenyegetően villant az ég felé, gigászi kárminvörös gőzoszlopokat lehelve. Elindult, hogy Malpaga segítségére siessen.

Egy irtózatos erejű kéz kapta el a nyakánál, és megpenderítette a tengelye körül. A bilincstörő összezúzott, tébolyult kifejezésű arca vigyorgott rá:

– Megvagy! Bradley Tamás! Ugye, most moccanni sem bírsz?! – Egyik kezével úgy fogta át, hogy leszorította karját, másikkal a nyakát ragadta meg. Bradley, mint valami csavarszorítóba préselve, mozdulatra képtelenül állt Bill előtt, undok rumgőz csapott az arcába, és tudta, hogy most meg kell halnia.

4

A lövések felhallatszottak a barlangba.

Rémülettől zölden kuporogtak a foglyok. Morton és Krakauer nem mozdultak el a bejárattól. Tudták, hogy nekik az utolsó támadókat kell itt feltartani!

– Uraim – mondta Teddy -, ha nem tévedek, a barátaik bennünket védelmeznek. Menjünk segíteni!

Azt nem lehet mondani, hogy a foglyok egyhangú lelkesedéssel fogadták volna Teddy szavait. Clayton tétován bámult Burtonra, Burton a hegedűművészre.

– Én nem segítek nekik – mondta Thomas őszintén -, most úgyis elég bajuk van.

– Maradjunk nyugodtan – szólt Morton. – Azt hiszem, ma még lesz módunkban verekedni, akkor is, ha itt maradunk.

– Uram – mondta nyugodt, csengő hangon Mary -, ha van önnél egy felesleges revolver, azt ideadhatja nekünk. Nem szeretnék részeg rablók kezébe kerülni.

A pap rövid habozás után a zsebébe nyúlt, és átadott egy revolvert Marynek.

Lent már minden elcsendesett. Pedig még állt a harc.

A bilincstörő rosszindulatú, vigyorgó arca eltorzult, azután úgy kapta el Bradley nyakát, hogy hüvelykujja a gégéjén feküdt, és lassan kezdte szorítani.

Ahogy a szorítás kissé erősödött, még látta a felszoruló vértől lassan duzzadó szemgolyói előtt a bírót, a tárgyalótermet, a gyalázatosan mosolygó ügyvédet, azután elhomályosított a tekintete, az apró pontok függönnyé sűrűsödtek előtte, az arca feszült, a vér zúgva tódult az agyába, és duzzadt nyelvén már érezte a halál ízét…

A földre zuhant, és saját hörgését hallotta, amellyel a felszabadult gégén keresztül levegő tódult a tüdejébe. Nyomban utána szétfoszlott a függöny a szeme elől, zúgva száguldott le a vér az agyából…

Mi történt?

A bilincstörőt két erőtlen kar főbe sújtotta hátulról egy kővel. Bill megtántorodott, elengedte Bradleyt, és a támadója felé fordult.

A cingár, gyerekképű Teddy állt előtte.

Ha más üti meg, akkor a bilincstörő feje szétmállik, mint a fáról lehullott eltaposott férges szilva. De így könnyedén kapta el Teddyt a karjánál, és már le is sújtott volna rá, de tudj Isten, milyen sugallat vagy milyen ősi verekedő vére tört ki Earl of Cunninghamból, villámgyorsan lehúzta a fejét, és nekiugrott a bilincstörő gyomrának. Ez hanyatt esett. Közben rácsapott Teddy hátára, és magával rántotta a földre, azután felugrott, de ekkor bal szemére hatalmas ütést kapott. Bradley Tamás állt vele szemben.

A bilincstörő felordított és megragadta Bradley karját.

– Kutya…. Most…

Teddynek már nem volt ideje felugrani a földről. Különben is elkábult. Fél arcát bezúzta egy szikladarab, és ahol az óriás hozzáért, ott bénult volt. De most minden erejével és kétségbeesésével megragadta Bill lábát, hogy mint valami veszett eb, hörögve vágja bele fogát az óriás bokájába…

A bíborvörös ég alatt a vulkánból szétterülő füst sebesen vonult, szinte befödve a látóhatárt, mint mesebeli dzsinn, amely kiszabadulva egy üveg nyakából, egyre hatalmasabbá növekszik…

Bill nagyot kiáltott fájdalmában, és le akarta rázni Teddyt, de a földre zuhant.

Többé nem kelt fel.

Mert most Tamás kezéből repült a szikladarab, és a férges szilva sorsa beteljesedett.

A bilincstörő szétmállott fejjel maradt fekve.

A barlangban csak ültek hallgatva, némán rágták az ajkukat. Kísérteties csend volt lent. Csak a föld mélyéből szüremlett fel valami távoli dobpergés, mintha a pokol légiói vonulnának mélyen alattuk.

Most egy tántorgó alak, cafatokra tépett ruhában, lassan, imbolyogva jött, összecsuklott vékony férfitestet tartott a karjában, szája szélén keskeny vércsík alvadt meg, azért csak cipelte a karján az ájultat, mint valami csecsemőt vagy bibliai mártírt.

Bradley volt, és Earl of Cunninghamet hozta.

5

Mikor Bill szétlapított fejjel mozdulatlanul feküdt, Teddy nagy nehezen feltápászkodott. Ott álltak egymással szemben: Earl of Cunningham és Bradley Tamás. Ott álltak valaki mellett, aki elhullott egy harcban, amelyben voltaképpen ők voltak az ellenfelek. Most Teddy előtt úgy rémlett, hogy össze fognak csapni, Bradley torkon ragadja, és könnyedén végez vele. Nézték egymást.

– Megsebesült? – kérdezte a légionista.

– Bradley Tamás… én… tönkretettem magát… a húga becsületét… holnapra ez már mind…. elmúlik.

– Azt kérdeztem, megsebesült-e?

– Nézze, ott jön… – és a távolról hömpölygő lusta, forró sárfolyamra mutatott. – Mindegy, hogy mi történt. De akarom, hogy tudja: én már régen mindent megbántam… Még Londonban… Én igazán szerettem a maga húgát… És most is csak őt szeretem… És ha nem esik nehezére… miután úgyis mindegy… bocsásson…

Már nem fejezte be. Eldőlt. Bradley kénytelen volt átölelni a zuhanó testet, és ott tartotta a karjában azt az embert, aki az egész szörnyűséges tragédia okozója.

Jobb karját a térdhajlása alá tette, bal karjával átfogta a hátát, nagy erőfeszítéssel felemelte, és botorkáló léptekkel megindult vele a barlang felé.

– Menjetek le – mondta Mortonnak és Krakauernek. – Nézzetek utána a sebesülteknek.

– Sebesülteknek… sebesülteknek… most már szanitéc lettem… Hála Istennek… Adjatok valamit, amivel kötözni lehet.

Kjörgson magához tért. Csak zúzódásai voltak. Két légionista Bill emberei közül haldoklott, Malpaga is könnyebben sebesült, a többi halott volt. Halott és halott! A lávának alig hagytak valamit.

Közben Teddy is magához tért, lemosták magukat. Egyik sem szenvedett komolyabb sérülést. Mary a barlang sarkában ülve Bradleyt figyelte. Edna történetesen éppen mellette ült. Teddyt nézte.

A férfiak mind lementek. Hiába közelgett a láva, hiába volt megpecsételve a sorsuk, a sebesülteket pokrócra fektették és bekötözték. Pedig milyen nevetséges… Jön a halál hét kilométeres sebességű roppant sárkocsiján.

Morton imádkozott a sír felett, és valamennyien körülállták.

Azután csendesen ültek. Hajnalodott. Most már senki sem törődött gátlással, előítélettel, Teddy egyszerűen bevallotta Ednának, hogy szereti, és a tenger felett egy rózsaszínben fénylő sziklán, egymással szemben térdepelve beszélgettek. Edna is bevallotta, hogy szereti Teddyt, és már az első pillanattól fogva szerette.

Mary és Tamás egy mohos kőhalmon ültek egymás mellett. A beszélgetések elvesztettek minden társadalmi jelleget, minden szokást és logikát, indokolást és tartózkodást, ezek már a néhány órányi élet tartamához arányló tömör dialógusok voltak. Például ilyenek:

– Szeretlek, Mary.

– Én is szeretlek. Azóta szeretlek, mióta magadhoz szorítottál a táncteremben. Csak most tudom. És ha nem kellene meghalni, sohasem mondhattam volna meg neked.

– Megcsókolhatlak?

– Csókolj meg.

Az arcok aggódva emelkedtek időnként a füstölgő, szürke lávatömeg felé, amely elérte a távoli dombokat, és a szellő már hozott némi kóstolót a feléjük ballagó halál záptojásbűzéből.

Mindnyájan sápadtak voltak. Már nem veszekedtek. Az utolsó órában kissé megtisztultak és ünnepélyesebbek lettek.

6

Mogadortól távol kötött ki a vitorlás. Mr. Leonidas már övig penészes lett a nedves burgonyaraktárban, nem is szólva a százlábúak tömegéről, amelyek krumpli híján az éhségtől megdühödten vetették rá magukat a szerencsétlen menedzserre.

– Ha csendesen viseli magát – mondta Higgins -, két barátom kiviszi sétálni a fák közé.

Mr. Leonidas ordítva akarta követelni, hogy szabadon bocsássák, de csak hápogni tudott, mert teljesen berekedt.

– Ne féljen semmit – nyugtatta meg Higgins -, majd kapsz valami részt a váltságdíjból. De addig még sok víz fog lefolyni magán ebben a nedves fülkében.

Másnap délután Higgins beküldte előkelő névjegyét lord Flatherrynek. A lord ekkor még nem volt nyugtalan. Értesült az oázisban lefolyt komédiáról, és azóta mindössze néhány nap telt el, tehát nem is várt hírt a társaságról.

Higgins, miután az eléje tett havannák közül a legropogósabbat kettéharapta, és egyik felét a zsebébe tette, másik felét a szájába, egyenesen a tárgyra tért.

Nem kertelt, nem ravaszkodott. Őszintén elmondott mindent, úgy, ahogy történt.

– Nagy ostobaságot követtem el – szólt végül a lord.

– Ez ne bántsa, Sir. Már velem is előfordult. Mylord: ön jó szivarokat tart, tehát bölcs ember. Azt is látom, hogy okos, mert nem ugrott fel, nem kapott a fejéhez, hanem gondolkozik. Itt egy ember van e pillanatban slamasztikában, és az lordságod. Ha elfognak bennünket, és ez az engedély a bíróság elé kerül, akkor, Sir, önt is részesíteni kell az elmarasztaló ítélet örömeiben. Higgye el, olcsójánosok vagyunk, mikor ötvenezer fontért szívesen elsimítjuk az ügyet, és hozzátartozóit, valamint barátait aránylag ép állapotban leszállítjuk.

A lord gondolkozott.

– Igaza van, barátom, mindenben. Az ötvenezer fontos büntetésnél súlyosabbat is megérdemlek azért, ami történt. De mi biztosít arról, hogy nem állanak elő újabb követelésekkel, hanem sértetlenül szabadon bocsátanak mindenkit, ha megkapják a pénzt?

– Sir, önnek, egy pennyt sem kell előre adni. Tudom, kivel állok szemben. Adja becsületszavát, hogy amennyiben épségben viszontlátja a leltárunkban szereplő hölgyeket, és urakat, az esetben ötvenezer fontot fizet és nem jelent fel bennünket. Ez nekem elég. Tudom, hogy annyi, mintha nálam lenne a pénz.

– Rendben van. Itt a kezem. És természetesen egy lord Flatherry keze elegendő biztosíték. Mikor látom viszont a társaságot?

– Egy nap innen Mogador, három nap a Meridián-sziget odafelé, három nap vissza, egy nap Marokkó: nyolc vagy kilenc nap. Nem baj, mert legalább a társaság kiélvezi a pompás kalandot.

– Jó. Azt hiszem, bízhatok magában.

– Sir, ön egy ügyvezető igazgatóval áll szemben.

7

Mint valami lomha nagy állat kapaszkodott fel a lávatenger a dombokra. Egy-egy átvonuló vékony füstfelleg köhögési rohamokkal kínozta őket. Relling teljesen megőszült. Dalton csak ült, és maga elé nézett a földre. Fél óráig sem rebbent a szemhéja. Számot vetett az életével, és talán úgy érezte, hogy hiú volt, gőgös, önző és rövidlátó.

Bradley ott állt a sziklán Maryt átkarolva, és súlyos önvád nehezedett rá belülről. Különben talán boldog lett volna, talán a halálnak is örült volna Maryvel együtt, ahogy itt álltak.

De ránehezedett a tudat: ő az oka ennyi ember halálának! Lehet, hogy joga volt megtorlásra, alapos leckékre, de a halált nem érdemelték meg. Ez kétségtelen.

Egy távoli facsoportra esett a tekintete. Talán… Istenem, ha lehetséges volna…

A kétségbeesett, de nem reménytelen lehetőség felrázta csüggedéséből.

Ó, ha megmenthetné őket! Akár az élete árán is…

– Mary… Csak azt akarom mondani: ha esetleg megmenekülünk innen, nyugodt lehet: elfelejtem azt, ami ma este történt.

– Hogy… megmenekülünk?

– Igen. Talán… Lehet…

A fekete ősgneisz füstölgő, mindent elsöprő lomha sártankja már a távoli dombokon gördült le, fedezve a természet megsemmisítő gáztámadását. Mindenki köhögött, néhányan arccal a sziklára borultak. A föld morgott és meleg volt.

Bradley lesietett a dombról.

– Emberek! – kiáltotta. – Fogjatok fejszét – köhögési roham fullasztotta néhány másodpercig. – Csináljunk tutajt! Talán megmenekülünk!… Vágjunk ki néhány fát… Gyorsan…

A foglyoknak most nem jutott fejsze. Bradley és a többi légionárius nekiállt fát vágni. Az életükért dolgoztak. Sebesen és minden erejüket összeszedve. Szerencsére a szél megfordult, és a fulladás veszélye nem fenyegetett pillanatnyilag. Csak a forróság perzselt egyre tűrhetetlenebbül, amint a lávatömeg a távoli síkon jött, jött egyenletesen, dübörögve, díszlépésben: a halál fegyelmezett gránátosai!

Remegett a föld, perzselt a levegő.

Sorra dőltek a fák és dőltek az emberek a sziget izzásában. Élettelen rongyként hevertek. Csak néha mozdultak ingüket tépve vagy térden csúszva a víztartóig.

És néhány órán belül a nyugati parton, amely vízmagasságban terült el, óvatosan leengedték a tutajt fagörgőkről a vízre.

A láva már ott jött bugyborékolva, alig pár kilométernyire, pöfögve, gyűrűzve, mint egy óriás krokodilus.

Amennyi vizet és élelmiszert lehetett, fölraktak, elhelyezték az ájult foglyokat a tutaj közepére, azután tolták, tolták a hatalmas, ormótlan faalkotmányt.

– Nem lehet, hiába – lihegett Kjörgson -, a part felé sodorja az áramlás.

– Várj!

Mary dermedten látta, hogy Bradley kiugrik a partra…

– Te told a kormánylapáttal, hogy ne ütődjön a parthoz.

– Mit akarsz?

– Meglátod!

Felmászott a sziklára, és egy hatalmas koloncot igyekezett kimozdítani… Már jött a gáz…

Csobbanás!

A szikla a vízbe zuhant. Azután még egy… Minden keze ügyébe kerülő követ a vízbe dobott. Kjörgson tolta a rúddal, és a kövektől felvert hullámok lassan odább himbálták a tutajt, míg a part menti árokból kiért, és lomhán úszni kezdett.

Bradley ott állt a sziklán.

Mi az? Úgy áll, mint aki ott akar maradni! A tutaj már eltávolodott.

Ilyesmi fordult meg az agyában: “Minek visszamenni?”

– Bradley! – kiabálta ijedten a pap.

– Tamás! – sikoltott egy női hang.

Bradley ugrott… Gyors tempókkal úszott a tutajhoz. Kjörgson és a Visszhang beemelték.

– Megőrültél?!

– Az ilyen dolgokat most már hagyjuk – kiabálta idegesen Krakauer. – Ezt az eljárást megjegyzem magamnak… Finom viccek, mondhatom!… Az ember epilepsziás lesz… Becsületszavamra.

Dideregve bújtak össze a laza faalkotmányon. A parttalan nagy óceán közepén egy kis különös embercsoport.

Csak útközben tudták szorosabbra húzni a kötelet. Az egész tutaj széthullással fenyegette őket. A kormánylapátot utólag erősítették fel, addig úgy, ahogy lehetett a tutaj egyik szélét az áramlás ellen fordították.

Egy óra múlva a nyílt óceánon voltak.

Leszállt az este, és messze egy égővörös folt látszott: a Meridián-sziget.

8

Amit az egyik tűzhányó vétett, azt a másik helyrehozta.

Japánnak van egy szent tűzhányója, a Fiju. Az egyik japán hajózási vállalat hajójának a Fiju-Maru nevet adta. És ennek a gőzösnek a Fiju tűzhányó tiszteletére rendezett ünnepségekre kötelessége volt befutni Yokohamába. De most egyelőre még itt, az Atlanti-óceánon hajózott… A tutaj utasainak nem sok reményük volt az elhagyatott sziget táján hajóval találkozni. A Fiju-Maru azonban megkésett, és az ünnep miatt a kissé veszélyes és zátonyosabb rövid utat választotta, hogy idejében hazaérjen. Így tette jóvá az egyik tűzhányó a másik hibáját.

A Fiju-Maru már az első éjszaka hajnalán találkozott a tutajjal, és felszedte utasait. És már ezen az éjszakán kissé megváltozott a helyzet a tutajon. Thomas ugyan továbbra is Viktória mellett maradt, sőt a leány sálját is a nyakára csavarta, de azt határozottan tagadta hogy Elly tehetségtelen lenne. Ő csak azt állította( és ezt fenntartja), hogy a lány két fekvésben még nem játszik tisztán. Azután az ügyvéd is visszautasította szavainak elferdítését. Ő csak azt mondta, és ez a való tény, hogy a parcellákhoz képest a folyó kissé magasan fekszik, de attól még lehet csatornázni, és moszkitó Miamiban is van, pedig az csak előkelő hely, ugye, fiam? Ezt a feleségének mondta. Mire az asszony azt felelte, hogy “amit te mondasz, drágám, az úgy is van”.

Gordon váratlanul mint zenekedvelő tűnt fel, és közölte Ellyvel, hogy él-hal a gordonkáért. Ellyre ez a közlés mély benyomást tett, és ujjaik titokban összefonódtak. Távolban vörösen izzott a Meridián, és talán éppen most siklott át a láva az elhagyott táborhelyen.

Teddy rendületlenül kitartott Edna mellett. Bradley feltűnően távol tartotta magát Marytől, mintegy megnyugtatva őt, hogy sohasem fogja emlékeztetni arra, amit a biztos halál tudatában közölt vele.

Relling közben azt fejtegette, hogy ő nem sértett meg senkit, mert a hadseregszállítás végre is elengedhetetlen feltétele a háborúnak, és aki tisztességesen szállít, mint például a társaság tagjai, az alapjában véve hazafiúi kötelességét teljesíti. Dalton békülékenyen megjegyezte, hogy a jövőben Rellinget is bevonja majd vállalkozásaiba. Mikor pedig a Fiju-Maru négy csónakja odajött hozzájuk, Clayton a régi erejével mondta Bradley Tamásnak:

– Ütött a leszámolás órája!

Tamás kevésbé hangzatosan, de sokkal csendesebben így felelt:

– Maga hülye.

9

Hogy Clayton valóban hülye volt-e, azt az események nem igazolták sem pro, sem kontra, viszont Bradley véleménye megbízhatatlan, mert végre is nem volt idegspecialista.

Annyi bizonyos, hogy a leszámolás nem történt meg. És ez igazán nem az ügyvéd rosszakaratán múlott.

Amint a hajóra értek, nyomban a mandulaszemű japán kapitányhoz fordult.

– A menekültek között rablók is vannak. Ezennel átadom őket a hatóságnak.

A kapitány vállat vont.

– Egy japán személyszállító hajó nem illetékes erre. A gyanúsítottakat szíveskedjék megnevezni, és ezeket a legközelebbi kikötőig őrizetbe veszem. A többi az ottani hatóságok dolga.

Bradley és társai szó nélkül tűrték, hogy összetereljék őket a fedélköz egyik helyiségében.

A menekültek a társalgóban forró teát ittak.

– Ez a gazember megtanulja majd, hogy a társadalom gyakorol megtorlást és igazságszolgáltatást is! – mondta nagyon dühösen Clayton.

– Felelni fog a galádságáért, amit velünk elkövetett – replikázott Burton.

Mary hallgatott. Elgondolkozva babrált az asztalterítővel.

– Azt hiszem – jegyezte meg Teddy -, hogy néhány esetben igen erélyesen lépett fel a mi oldalunkon.

– Ez enyhítő körülmény, amit a hatóságok is betudnak – szögezte le az ügyvéd.

– A mi méltányosságunkon nem fog múlni, hogy ezek a részletek is kiderüljenek – állapította meg Burton.

Mary hirtelen felkacagott. Csodálkozva néztek rá.

– Csak azért nevettem – mondta Mary -, mert eszembe jutott, hány kuplét fognak énekelni Londonban arról, hogy Mr. Burton halat főzött, Mr. Relling fát vágott, és a vicclapokban lerajzolják majd a papát köténnyel…

Kellemetlen szünet következett. A hegedűművész hosszú, sovány ujjait nézegetve szólalt meg:

– Az bizonyos, hogy ha ezek a parcellázási és családi ügyek szőnyegre kerülnek a tárgyaláson, én örökre elhagyom Londont.

– Ostobaság! – mondta Daltonné. – Ezt a tárgyalást nem lehet megtartani.

– Nem is szólva a hadseregszállításról – jegyezte meg Teddy.

Mr. Bradleyt kérették az urak a társalgóba. Clayton igen tekintélyesen emelkedett szólásra.

– Nézze, Bradley…

– Mr. Bradley vagyok önnek!

– Úgy látszik, nincs tisztában a helyzetével! – rikácsolta az ügyvéd nekivörösödve.

– Mindenképpen Mr. Bradley vagyok magának. Mondja el gyorsan, hogy mit akar.

– Nézze, Mr. Bradley – szólalt meg Burton nagyképűen -, ha a cinkosa már felvette az ötvenezer fontot, és hajlandó ezt visszaadni, mi futni hagyjuk magukat.

– Engem ne hagyjanak futni. A pénz felett én nem rendelkezem, mert magamnak nem kértem részt belőle. És nem tudom, hogy viszonozhatom-e jóindulatukat. Ugyanis, hogy én futni hagyom-e magukat, az nagyon kétséges.

– Hogy érti ezt?!

– Majd meglátják.

– Mi bizonyítani tudjuk a bíró előtt… – kezdte Clayton.

– Hogy önök mit tudnak bizonyítani a bíró előtt, erről már egy alkalommal meggyőztek. – És miután hirtelen nagy csend támadt, igen határozottan folytatta: – Most rajtam lesz a bizonyítás sora többrendbeli hamis tanúskodás, rágalmazás, becsületsértés és hamis tanúzásra való felbujtást illetően, amiért elsősorban Clayton ügyvédet mint felbujtót fogom feljelenteni!

– Úgy tudom, Bradley, elintéztem magával az ügy rám vonatkozó részét – jegyezte meg Teddy. – Hogy a húga nem jött hozzám, amit nem is érdemeltem volna meg, arról nem tehetek. De ha rám fogja alapozni a vádját, már most biztosíthatom, hogy akik itt jelen vannak, azok velem együtt valamennyien börtönbe kerülnek. – És emelt hangon folytatta: – Én sok mindenre rájöttem azon a szigeten. De úgy látszik, az urak közül néhányan el tudják felejteni mindazt, ami történt, amit egymás fejéhez vagdostak, amikor semmivé váltunk a halál előtt, mint a londoni külváros akármelyik rongyos kínaija, ha érzi, hogy itt a vég. És most még valamit, uraim! Jegyezzék meg, hogy az ügyben én vagyok az egyetlen ember, aki büntetőjogilag felelős. Mr. Bradley bizonyára megszerezte azt az írást, amelyben én felhatalmazom, hogy bennünket egy puszta szigetre hurcoljon és váltságdíjat követeljen. Tanú erre az oázis csendőrsége is. Tanú erre lord Flatherry is, akit szintén bezárathatnak az ügyből kifolyólag. Természetesen nem tudtam, hogy éppen Bradley kezébe fogunk kerülni. Hogy így történt, annak örülök, és remélem, birtokában van ez az írás, amely minden felelősséget lord Flatherryre és rám hárít.

– Nálam van. – Elővette az írást, azután apró darabokra tépte, és kidobta a kis kajütablakon. – Uraim! Ezek után nyugodtan eljárhatnak ellenem. – Most még nagyobb csend támadt. De csak azért, hogy újabb bomba csapjon le. Mary mosolyogva felemelkedett, és kezet nyújtott Bradleynek.

– Várni fogok rád, Tamás, amíg kiszabadulsz. Ha kell, tíz évig is!

– Nézze, Clayton, a maga viselkedését egyáltalában nem értem – mondta Dalton. Miért akar erőszakkal bűnügyet? Maga jól tudja, hogy csak polgári peren lehet szépen keresni. És ha ez a bűnügy elkezdődik, attól a naptól kezdve maga Londonban egyetlen polgári pert sem fog kapni. Lehet kriminalista, vagy fordulhat képességeivel a város kiskereskedőihez. Megállapítom, hogy elindultunk mint vézna, sápadt emberek, most itt állunk napbarnítottan, és legalábbis ami engem illet, soha ilyen egészséges nem voltam. – A társaság valóban rongyos volt, de különben ez a kirándulás mindannyiukat erősebbé és edzettebbé tette. – Részemről ezentúl – fejezte be Dalton rövid beszédét – minden évben legalább egyszer elraboltatom magam, mert igazán pompás kúra, és ha leszámítjuk indokolatlan őszinteségünket, meg lehetünk elégedve a dologgal.

– Részemről – szólt Relling – úgy tudom, hogy hajótörést szenvedtünk, Bradley és társai megmentettek bennünket, sőt másodszor is ők mentették meg az életünket…

– Akkor még az is lehet, hogy Mr. Bradley és társai becsületrendet fognak kapni – szólt Thomas, azután levette a sálat magáról, gyengéden rátette Viktória nyakára, és így szólt:

– Vegye fel, kedvesem, mert itt hűvös van.

10

A lapok hasábokon át foglalkoztak a megmenekült előkelőségekkel. Benne volt ezekben a hasábokban pontosan minden. Hogyan menekültek meg a hajótörés után roncsokba kapaszkodva, hogyan küzdöttek a tőzsde ismert nagyságai ellenséges bennszülött törzsekkel a szigeten, hogyan néztek szembe száz veszéllyel, angol polgárhoz méltó elszánt daccal, Dalton, Relling, Burton és a többiek. Mellékesen megemlítik a lapok a néhány szökött légionárius szerepét is, akik e higgadt, tekintélyes polgárok vezetésével szintén jól megállták a sarat.

Higgins és az életben maradt légionáriusok az Egyesült Államokban birtokot vettek és boldogan éltek jól megérdemelt nyugalomban. Valamennyien levetették múltjukat, csak Higgins ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó béres is “ügyvezető igazgatónak” szólítsa, mert szerinte ostoba ember az, aki bevett pozíciót felad. Dr. Morton visszament Afrikába misszionáriusnak.

Mr. Leonidas, hogy ő se legyen tisztára kárvallott, ötezer font “jutalékot” kapott, és ebből kisebb kávéházat bérelt London északi negyedében. Szép, messzire látszó neon cégtáblája volt:

KÁVÉHÁZ
AFRIKA HŐSÉHEZ
Ötórai tea és biliárd
A tulajdonos saját élményeit beszéli el
Teddy kibékítette Ednát, és ami egy puszta szigeten reménytelennek látszott, az a nyolc és fél millió lakosú Londonban sikerült: Edna mégiscsak elhatározta, hogy hozzámegy Earl of Cunninghamhez. Egy napon esküdtek Maryvel és Bradleyvel.

Rövidesen Gordon is nőül vette Ellyt. Utóbb kiderült, hogy az afrikai parcellázás nem is olyan rendkívüli szélhámosság, a folyó magas szintje dacára egy modern eljárással sikerült a csatornázás. Rellinget az öreg Dalton belevonta néhány üzletébe, és így rövidesen abban a helyzetben volt, hogy rendezhette vejének, Thomas Longnak adósságait.

11

Itt befejezhettem volna a regényt, ha véletlenül nem hallok hírt egy eseményről egy teadélutánon, amely már a fiatalok nászutazása alatt történt, és amelyen a város előkelőségein kívül jelen volt Burton, Clayton, Relling, Dalton és nejeik. Ezen a délutánon derült ki, hogy valamennyiük megmenekülése elsősorban Dalton higgadt, de erélyes fellépésének köszönhető. Clayton, mint szerénykedve mondta, ott is a törvény betűinek alázatos papja volt, aki békített, egyezkedett, és csak azon igyekezett, hogy fenntartsa az egyetértést fogolytársai között. Azért ha Rellingnek nem jut eszébe ez a mentő ötlet a tutajjal, és nem bíztatják a csüggedt, félájult légionistákat, hogy csak vágják a fát, akkor az egész kaland sokkal rosszabbul is végződhetett volna.

A vendégek csodálkozva hallgatták őket, és miután valamelyik továbbadta e nagyszerű történetet egy hírlapító barátjának, szép színes riport jelent meg a vasárnapi lapban ezekről az egyszerű londoni polgárokról, akik szokatlan és nehéz körülmények között is emberi méltósággal állták meg a helyüket.

Legutóbb hírlett, hogy külön e célból egy korlátolt felelősségű társaság alakult, amely filmre veszi az egész históriát “A City Hősei” címen.

Nem állítom, hogy ezek az emberek hazudtak. Most már bizonyos fokig ők is elhitték, hogy hősök voltak, gumikabátos, esernyős, puritán angol polgárok, akikről kiderül, hogy kemények és gerincesek is tudnak lenni, “ha úgy hozza magával az élet”.

Azért is valószínű, hogy ezt valahogy így hitték, mert az öreg Dalton, ha Mary kisfiának nagyapai meséket mondott, a történet anyagát kizárólag saját életéből merítette, felelevenítve a “régi jó időket” a puszta szigeten.

– Papi – mondta egy este a kisfiú Bradleynek -, te láttad, mikor a nagyapa megfojtotta a mérgeskígyókat azon a szigeten?

– Láttam, kisfiam – felelte Tamás, és nem mert Maryre nézni.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.