BRADLEY TAMÁS VISSZAÜT

Mr. Leonidas az ügyvezető igazgatótól katonás tiszteletet várt el, azonban fejbe ütik. Az élethűség meglepően tökéletes. Mindenkit megkötöznek. A mosogatólány megjelenik a csendőrségen, de állandóan kidobják. A h-moll szimfónia szerzője puskatussal dirigál. Megérkeznek a kikötőbe.

1

Mr. Leonidas elmagyarázta az oázis személyzetének, hogy mi fog történni másnap, és kioktatta őket a tennivalóikra. Az első zajra rohanjanak el, és csak akkor térjenek vissza, mikor az “áldozatokat” már elhurcolták a “rablók”. Miután ezt elintézte, visszatért Marokkóba, ahol egy kis hajóstársaságot keresett fel és vitorlás hajót bérelt. Intézkedett telefonon, hogy a “Marianne” nevű hajóba rakjanak be mindenféle holmit, élelmiszert és egyebeket, ami a szigeten kell. A Marianne Mogadorban várja a további utasításokat. Innen hazament a szállóba. Most már csak az volt hátra, hogy Earl of Cunningham másnap rávegye a társaságot egy kirándulásra az oázisba. Ezt minden nehézség nélkül sikerült keresztülvinni.

És este Mr. Leonidas, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt, hogy kipihenje egy szorgalmas rablóvezér fáradalmait!

Másnap délelőtt már magasan állt a nap, amikor megrántotta a zsinórt, hogy baldachinos ágyának függönyé szétnyíljon. Éppen reggelizni készült, mikor belépett a boy:

– Ez az úr azt állítja, hogy Mr. Leonidas várja őt – jelentette, és átnyújtott egy névjegyet, amelyen ez állt:

JACK HIGGINS
ügyvezető igazgató
– Kéretem az igazgató urat.

Higgins ebből az alkalomból fehér trópusi ruháját vette fel, ehhez képest meglepően zöld nyakkendőt viselt, és egészen simára kente ősz haját valami szokatlanul büdös zsiradékkal. Látszott rajta, hogy tisztában van egy ügyvezető igazgató külső megjelenésének fontosságával. Személyének ünnepi hatását leginkább mégis az a szembeötlő változás fokozta, hogy időközben megmosakodott.

– Jó reggelt elnök úr.

– Van szerencsém, ügyvezető igazgató úr. Foglaljon helyet. Az öt embere is eljött Marokkóba?

– Igen. Lent várnak rám a vendéglőben. Csak az utolsó utasításokért jöttem, kedves elnök úr.

– Az utasításokat nagyjában tudják. Délután a kirándulókat nem én fogom vezetni. Nem irányíthatom a rablótámadást sem, mert… hogy is mondjam… Az oázisban jól ismernek, és valaki még röhögne… A maga barátai, remélem, elég komolyan fogják csinálni.

– Azt hiszem, e tekintetben nem lesz panasz.

– Szerezzenek két-három megbízható hajóst, és menjenek Mogadorba. A Marianne nevű vitorlást béreltem ki. A hajón várjanak. Az igaz, hogy az egész dolog játék, de élethűen kell csinálni.

– Efelől nyugodt lehet.

Délután Mogadorba érkeztek. Nyomban találtak négy megbízható matrózt, akik mindent vállaltak. Higgins felsorakoztatta a legénységet és öt barátját.

Mikor Leonidas megérkezett, feszes vigyázzban várták.

– Ez az egyik pasas, akit megtréfálunk – mondta Higgins a szerződtetett matrózoknak. A hajóslegények vigyorogva bólogattak.

– Vigyázz! – kiáltotta Mr. Leonidas, holott erre semmi szükség sem volt, mert valamennyien feszes haptákban álltak. – Katonák! – kezdte, mint Napóleon -, mindenki teljesítse híven a kötelességét, és vegyen rólam példát!

– Bocsánat, elnök úr – mondta Higgins -, szeretnék Önnek valamit mutatni, kövessen egy percre a hajófenékbe.

Mr. Leonidas gyanútlanul ment utána. Nemsokára a hajófenék egy burgonyaraktárnak használt fülkéjébe értek. Leonidas várta, hogy mutassanak neki valamit, ehelyett egy léccel fejbe ütötték hátulról, hogy elájult.

2

Bradley azért késett, mert délelőtt bent járt Marokkóban. Üzent a húgának, és a szőlődomboknál adott találkát. Itt nem kelthetett feltűnést Edna sírása, amellyel régen nem látott bátyját ölelte magához.

– Velem kell jönnöd, Edna – mondta Bradley, miután elmondtak egymásnak mindent.

– Állásban vagyok, Tamás.

– Mégis velem kell jönnöd.

– Mikor?

– Most. Így kívánja a becsületünk.

Edna nem kérdezett többet. Délután elindult a fivérével Mogadorba, ahol már várt rájuk a Marianne.

Ugyanekkor Teddy kívánságára a Londonból érkezett úri társaság útban volt az oázis felé egy autóbuszon.

– Érdekes – mondta Burton őrnagy. – A bedekkerben nincs bent ez az oázis.

– A fő, hogy a sivatagban benne van – mondta Thomas, ápolt, karcsú ujjait nézegetve. – A bedekkerben ritkán járnak szomjas vándorok. Igaz, Miss Mary?

Mary fáradt mosollyal nézett rá. Nem szerette különösebben a vékony hangú, hirtelenszőke, ápolt bőrű hegedűművészt. Különben is Mary kissé nyomott kedélyű volt az utolsó hetekben. Maga sem tudta, miért.

– Lehetséges, Mr. Long – felelte.

A kirándulótársaság tagjai általában ritkán gondolták azt, amit mondtak, és amit mondtak, az elvétve sem fedte gondolataikat. Éppen ezen tűnődött Teddy. Milyen egyszerű lenne az élet, ha az emberek őszintén és becsületesen közölnék egymással véleményeiket, érzéseiket és gondolataikat. Ehelyett mindig valami mást mondanak. Az ördög tudja, hogy miért. De hát ha ez már egyszer így van, mit lehet tenni?

3

Amint megérkeztek az oázisba, fáradt zarándokok rohanták meg őket, elkapkodva neszesszerjeiket. Teddyt nyomban egy sovány, szerény modorú úr vonta félre.

– Bocsánat, Sir, Havranek vagyok, az egyik rabló. Valamikor karmester és komponista voltam.

– Komolyan?

– Igen. Csak most vagyok rabló.

– Hm… Szóval rokon szakmát választott? Valamikor én is tanultam összhangzattant.

– Ön érdeklődik a zene iránt, Sir? Akkor engedje meg, hogy alkalmilag eljátsszam önnek a h-moll szimfóniámat. Alapjában véve dzsesszfantázia, de szalonorkeszterre komponáltam. Tavaly Stokowsky kis híján műsorába illesztette a Carnegie Hallban.

– Gratulálok. Talán nem veszi rossz néven, ha pályafutásának további részleteit vacsora után hallgatom meg?

– Csak úgy mellékesen beszéltem a szimfóniáról. Amint mondtam, én rabló vagyok. Kérem, kövessen a csendőrségre.

– Itt az oázisban a rablók kísérik az utast a csendőrségre?

– Természetesen uram. Én és banditáim kizárólag a törvényes kereteken belül martalóckodunk. Önnek igazolnia kell bennünket, hogy tisztességes rablók vagyunk.

– Ja úgy…

Earl of Teddy követte a szalonorkeszterre komponált h-moll szimfónia szerzőjét egy távolabb fekvő földszintes vályoglaktanyába, ahol az arab csendőrök, az úgynevezett “goumier”-k laktak. A csendőr őrmesternek aggályai voltak, de Teddy a legerélyesebben tiltakozott az ellen, hogy a francia hatóságok egy szabad polgárt megakadályozzanak abban, hogy elraboltassa magát. A csendőr látta az Earl írásaiból, hogy fene nagy úrról van szó, tehát beleegyezett a rablásba, előbb azonban jegyzőkönyvet vett fel, amelyben leszögezte, hogy a csendőrség a kirándulók nevében beszélő Earl of Cunningham felkérésére tartja távol magát az ügytől, és ezt aláíratta Teddyvel.

Miután kijöttek, Havranek megköszönte Cunningham fáradságát.

– Semmi az egész. Hány órakor támadnak?

– Menetrend szerint tíz óra negyvenötkor.

– Csak azután élethű legyen.

– Meg lesz elégedve, Sir – biztatta Havranek, és eltűnt egy közeli pálmacsoport sötétjében.

A társaság a bár előtti neonfényekkel megvilágított kerthelyiségben ült, oleanderbokrok és kaktuszok között, egy hatalmas ciprus árnyékában. Pezsgőt ittak, metszett kristálypoharakból, és élvezték a kiszüremlő jazz hangjai mellett a hamisítatlan szaharai hangulatot.

Teddy a karórájára nézett. Tíz óra negyvennégy volt. Hm… Csak nem lesz késése a rablóbandának? Angol ember volt, szerette a pontosságot.

A kellemes, csendes, langyos estén jó hangulatban ülték körül a kerti asztalt. Valamennyien vidámak voltak, leszámítva talán Relling tőzsdés leányát, Viktóriát. És bizonyára Thomasnak sem lehetett kellemes ez a szituáció.

– Milyen fenséges – lelkendezett Daltonné – a végtelen nyugodt síkság és a sok csillag. Nézzék, milyen hatalmas itt fölöttünk az ég.

– De milyen! – szólt még nagyobb elragadtatással Gordon, az ég felé nézve, és lelki szemei előtt megszámlálhatatlan parcellára oszlott a mennybolt. Szép megbízás lenne! Csatornázással, házhelyekkel, és mellesleg a Tejút burkolása…

– Ez a leghangulatosabb, legnyugalmasabb hely a világon – jegyezte meg Burtonné, Gladys.

– De csak Marokkó közelében. Errefelé délen állítólag még ma is sok a rabló – szólt közbe Teddy.

– Akkor menjünk azonnal haza – mondta gyorsan Thomas -, én úgyis azt ajánlottam, hogy észak felé menjünk. Az ujjtechnikám hetekig érzi egy déli út hatását. A hegedűművész ujjai igen érzékenyek.

– Ez igaz! – mondta Elly rajongással.

– Mesebeszéd! – nevetett az öreg Dalton. – Békés vidék ez…

– Én véletlenül éppen a napokban olvastam – vetette közbe Teddy -, hogy errefelé szökött légionáriusok garázdálkodnak.

– Kérem, forduljunk vissza – mondta izgatottan Thomas -, tíz nap múlva koncertem van, és nem vállalhatom a felelősséget… – Elhallgatott, mert észrevette, hogy Viktória Relling szája kissé gúnyosan félrehúzódik, és maga sem tudta miért, ettől zavarba jött.

De nem is lett volna idejük visszafordulni. A sötétből felfegyverzett rablók rohantak elő!

– Fel a kezekkel, a halál fia, aki megmozdul.

A társaság tagjai ijedt kiáltással ugráltak fel.

Ezalatt a mosogatólány lelkendezve futott be a csendőr őrmesterhez, aki sakkozott:

– Katona úr! Megjöttek a rablók!

– Tiszteltetem őket – felelte megvetően az altiszt, és tovább sakkozott. A mosogatólány kezére ütött a posztnak, mert megcsipkedte az arcát.

Ezalatt a következő események játszódtak le a bár előtt:

A toprongyos katonák lövésre kész szuronyos puskával körülfogták a társaságot.

– Mindenki adja meg magát! Aki ellenkezik, azt lelőjük.

“Most! – gondolta Teddy. – Csak élethűen csinálják” – azután hirtelen előreugrott:

– Aljas banditák! – kiáltotta és kirántotta revolverét, amelyben csak vaktöltés volt. Sajnos azonban a katonák ezt nem tudták, és így Teddy legszebb elképzeléseit is meghaladta az az élethűség, amellyel vakmerőségére nyomban reagáltak.

Először Kjörgsontól egy akkora pofont kapott, hogy két foga kiesett, azután valami fémtárggyal nyakszirten csapták, hogy fejjel belezuhant a metszett pezsgőspoharak közé.

Mondom, a támadás élethűsége ellen igazán nem lehetett semmi kifogás. A többi utas a rémülettől döbbenten állt.

A hegedűművész kezeit tördelve ezt mondta folyton: “Istenem, Istenem…”, és sírva fakadt.

Az oázis személyzete Mr. Leonidas intézkedései szerint páni rémülettel menekült, azután egy távoli tisztásról röhögve figyelte az eseményeket. A társaság tagjait megkötözték, tevékre rakták, és közrefogva őket megindultak.

– Aki kiált vagy jelt ad, ha szembejövőkkel találkozunk, nyomban meghal – mondta Stuck.

– Meghal… meghal… – dünnyögte egy hang.

Senki sem ellenkezett. Moccanni sem mertek. A kis karaván sebes ügetéssel megindult az Atlasz lejtői felé.

A mosogatólány újra beszaladt a csendőrökhöz:

– Őrmester úr – újságolta -, elrabolták a nagyságos urakat.

– Legfőbb ideje volt. Hová lép?! Nem látja, hogy ott sakkja van, maga marha!

4

Az Atlasz legelhagyatottabb útjain siettek a foglyokkal. Hajnalra elérték a sivatag csücskét, és csak délben pihentek meg egy kis füves tisztáson. A foglyok tehetetlenül, elcsigázva tűrtek mindent. Émelygett a gyomruk és szédültek, mert nem szokták meg a tevét, a meleget, a fáradalmakat.

Teddy volt a legcsendesebb. Nem értette az esetet…

Dagadt, sebes arccal egyre azon tűnődött, hogy miért verték meg a rablók, akik között a dzsessz-szimfónia szerzője is jelen van, és éppen Burton őrnagyot döfi oldalba puskatussal:

– Na gyerünk már, ne mélázzon itt, az istenfáját magának.

És egy ilyen ember mert h-moll szimfóniát szerezni!

Estére elérték a tengerpartnak azt az elhagyatott részét, ahol a Marianne vesztegelt.

Mogadortól délre, sűrű bozótokkal jóformán teljesen elfedett kis öbölben horgonyzott a vitorlás. Közben megjárta a Meridián-szigetet, Higgins-szel és a matrózokkal.

A társaság rettegve bár, de megőrizte nyugalmát, csak a hegedűművész ájult el, és a rablók humánusabb része hiába rugdosta, hogy magához térjen. Így azután, míg a többiek hágcsón mentek a fedélzetre, Thomas urat érzékeny ujjtechnikájával együtt hóna alatt megerősített hajókötelekkel vonták fel a vitorlásra, mint valami öszvért vagy kisautót.

Indulás előtt a foglyoknak Higgins rövid előadást tartott:

– Ladies and gentlemans! Önök egy rablótársaság foglyai. Remélem, tisztában vannak helyzetükkel. Mi szökött légionisták vagyunk. Mindamellett nem vért akarunk, hanem pénzt. Mint e rablóbanda ügyvezető igazgatója, megnyugtatom önöket, hogy csak a legindokoltabb esetben ölünk meg egy-egy foglyot. Nem vagyunk gyilkosok, de amennyiben emberölés szüksége látszana fennforogni, ennek végrehajtásában neveltetésünk nem akadályoz meg. Önök most eljönnek velünk egy kedves szigetre, és mindaddig szívesen látott vendégeink, míg hozzátartozóik Önökért ötvenezer fontot nem fizetnek. Addig is érezzék magukat vendégeimnek. Bill! Lökd a foglyokat a raktárba.

Miután az urakat a helyükre lökték, és a hölgyek rogyadozva követték őket, kisebb puffanással leért közéjük az alélt művész is, és a csapóajtó becsukódott fölöttük.

5

A Meridián-sziget nem tartozott semmiféle csoporthoz. Minden hajós jól ismeri, mert hatalmas, országnyi földdarab az Atlanti-óceánon, Afrika közelében. De bármilyen jól ismerték a hajósok, mégis biztos menedék volt rablók számára, mert a környéke olyan sziklás, hogy messze elkerüli minden vízijármű. Lakója nincs, néhány pálmán kívül nem terem rajta semmi. Három-négy évenként a sziget északi végén füstölgő kráter újabb lávaréteggel borítja be egyik partról a másikig. A polgáremberről, ha kellemetlen helyzetbe jut, utóbb mindig kikerül, hogy erősebb mint amilyennek képzelte magát. Az elkényeztetett, luxuslakáshoz szokott társaság saját lábán jött le a hajóról a szigetre, szép libasorban, élén a vidám ügyvezető igazgató úrral. Teddy arcán csak könnyebb sérülést idézett elő a pezsgőspohár-készlet, de ennek dacára igen dühös volt, hogy a rablók, akik voltaképpen alkalmazottai, ennyire túllőttek a célon. Alig várta, hogy a rablóvezér elé kerüljön, aki bizonyára Mr. Leonidas-szal azonos.

– Meglátja, hogy a vezérük nem fogja helyeselni eljárásukat – mondta Higginsnek.

– Az könnyen meglehet. De addig is fogja be a száját.

Egy faház előtt felsorakoztatták őket.

– Most beszélhet a vezérrel – mondta Higgins, és a házból kilépő férfira mutatott.

Bradley volt.

Egyenesen Teddy elé lépett.

– Mit óhajt?

Earl of Cunningham nem óhajtott semmit.

Nyelt, hallgatott, és mintha vizet öntöttek volna a gallérja mögé, végigborzongott. Bradley ellépett előttük, és közömbösen nézte végig őket.

– Maguk most hosszabb időre itt maradnak. Higgins még ma elindul Marokkóba lord Flatherryhez, és ötvenezer fontot kér. Ha egy hónapon belül nem tér vissza a pénzzel, végzünk mindannyiukkal.

Senki sem bírt szólni, de nem az ijedtség vette el a szavukat, hanem a meglepetés, hogy Bradley Tamással állnak szemben.

– Ez az ember – mutatott az egyik rablóra – elvezeti magukat a barlanghoz, ahol a férfiak fognak lakni. Megmondja majd, hogy kinek mit kell tennie. Engedelmességgel tartoznak neki.

Még mindig nem volt ura egyikük sem a szavának. Csak az egyik rabló, akinek engedelmességgel tartoztak, dünnyögte rosszkedvűen:

– Tartoznak neki… tartoznak neki… Most már fegyőr lettem, finom dolog… Becsületszavamra.

– A nőket itt a házban helyezzük el – folytatta Bradley, és az egykori talajkutatók faépületére mutatott.

– Maga… maga… – szólalt meg most végre rekedten Dalton. – Maga az a mérnök…

– Fogja be a száját. Itt csak az beszél, akinek megengedem. Mérnök voltam. Azután nem kaptam munkát. Nem tudom, miért. Maga talán tudja. Így lettem katonaszökevény és rabló!

Váratlanul Mary állt elébe:

– Értem! Bosszút áll! Egy csomó bérenccel gyáván, orvul ránk támadt. Rajta! Álljon bosszút!

Bradley közömbösen végignézte.

– Semmi dolgom önnel, kisasszony.

– Ha nincs velem semmi dolga – kiáltotta Mary -, akkor is tudja meg, hogy hitvány, gyáva, gyalázatos fráternek tartom!

– Mary édes, könyörgök… – rebegte a hegedűművész. Tisztában volt azzal, hogy a lány eljárása miatt valamennyiüket a földdel teszik egyenlővé.

– Figyelmeztetem, Miss Dalton, hogy a viselkedésével csak a helyzetét súlyosbítja. Nem szívesen kötöztetek meg nőket.

Mary még felelni akart valamit, de a körülötte állók kétségbeesését látva fékezte magát.

– A barlangot – folytatta Bradley – úgy, ahogy lehet, tegyék lakhatóvá. Itt sokat kell majd dolgozniuk, ha nem akarnak nagyon nyomorultul élni. Mindent maguknak kell csinálni. Elsősorban a férfiak vágjanak ki egy-egy fát, hogy legyen mire leülniük. A mérges rovarok miatt nem ajánlom, hogy a földre telepedjenek.

– Kérem – szólt Thomas -, nekem nem szabad fát vágni. Én hegedűművész vagyok.

– Az természetesen más, akkor magának megengedem, hogy a földön üljön. De ezen a szigeten mindenkinek csak önmaga helyett szabad dolgozni. Baltákat majd kapnak Billtől – szólt a bilincstörő felé, akire a depó felügyeletét bízták.

Csüggedten álltak egy kopár szigeten rablók között…

Azután valamennyien a part felé néztek. A vitorlás elindult Higgins-szel. Itt maradtak ezen az elhagyatott helyen, egy vérig sértett ellenséggel, védtelenül, kiszolgáltatva, és most már bizonyos, hogy hetekig itt kell maradniuk.

Nyolcadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.